Támogatás székelyföldi árvízvédelemre
Hargita és Kovászna megye összesen 9,7 millió lejt kap árvízvédelemre, illetve az árvízkárok felszámolására – jelezte közleményben az RMDSZ sajtószolgálata.
Országos szinten a kormány tartalékalapjából az árvíz sújtotta településeket összesen 169 millió lejjel támogatja. A kiutalt összegből Hargita megye 7,2 millió lejt kap, amiből több utat és hidat javítanak ki. A megyei tanács ügykezelésében lévő utak és hidak javítására 2,8 millió lejt különítettek el. Munkálatokat végeznek a 132A jelzésű megyei úton, itt kijavítanak egy hidat is.
Ugyancsak ebből az összegből a 127A jelzésű megyei út esetében is elvégzik a víz okozta károk orvoslását három híd kijavításával. A 127-es jelzésű megyei utat szintén javítják, akárcsak a 134A jelzésű, a 135-ös, illetve a 136B megyei utat, több hidat és átereszt.
Több település is pénzhez jut a károk enyhítésére: Csíkszereda (5 ezer lej), Kápolnásfalu (145 ezer), Oroszhegy (600 ezer), Gyimesközéplok (700 ezer), Tölgyes (155 ezer), Oklánd (10 ezer), Madéfalva (16 ezer), Homoródalmás (95 ezer), Csíkkozmás (33 ezer), Farkaslaka (2,6 millió), Siménfalva (60 ezer).
„Fontos, hogy gyorsan kijavítsák a rongálódott útszakaszokat és hidakat, hogy ne romoljon tovább az állaguk, ezért igyekeztünk, hogy a kormány mihamarabb elfogadja ezeket az intézkedéseket, és a megfelelő pénzösszegeket különítsék el a magyarlakta településeknek is” – nyilatkozta a kormányülést követően Korodi Attila környezetvédelmi miniszter.
Július végén Hargita megyében Farkaslaka községben okozta a legnagyobb kárt az áradás. Az idei heves esőzések a legnagyobb árvízkárokat az ország keleti, déli és délnyugati részén idézték elő.
Kozán István, Krónika (Kolozsvár)

Szavazatok Hargita megyéből
A román sajtó külön kiemelte azt, hogy a részvétel Hargita megyében majdnem négy százalékkal magasabb volt vasárnap, mint a két héttel korábbi első fordulóban, amikor két magyar jelölt is szerepelt még a 14 elnökjelölt között.
Bár Székelyföldön viszonylag alacsony volt a részvétel, Klaus Johannis Hargita megyében aratta a legmagasabb arányú győzelmet: a voksok csaknem 80 százalékát szerezte meg.
Hargita megyei adatok
A Hargita megyei választási bizottság végeleges adatai alapján a megyében a választásra jogosult 270 ezer személyből 129 ezren (47,8 százalék) mentek el szavazni vasárnap, az államelnök-választás második fordulójában. Közülük 102 ezren (79,78%) Klaus Johannisra, a jobbközép Keresztény-liberális Szövetség (ACL) jelöltjére, Nagyszeben szász polgármesterére voksoltak. Szociáldemokrata ellenfele, Victor Ponta kormányfővel 25,8 ezer szavazatot (20,22%) kapott. Az érvénytelen szavazatok száma 1304.
Hargita megyében mindössze egy településen, Bélborban tudta legyőzni Johannist Victor Ponta, igaz, mindössze 13 vokssal. Pótlistán 8871-en szavaztak.
Csíkszeredában a 35 ezer szavazásra jogosult személyből 19295-en (55 százalék) voltak szavazni.
Udvarhelyszék százharminc szavazókörzetében 47 834-en adták le voksukat vasárnap, a romániai elnökválasztás második fordulójában – derült ki az Udvarhelyszéki RMDSZ által összesített adatokból. Eszerint a vasárnapi választáson térségünkből 4544-gyel többen vettek részt, mint az első fordulóban: a Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltje, Victor Viorel Ponta 9015, a Keresztény-Liberális Szövetségé (ACL), Klaus Werner Johannis pedig 38 377 érvényes szavazatot kapott, előbbi így az érvényes voksok 19,02, utóbbi ezek 80,98 százalékát szerezte meg. Vasárnap 442 érvénytelen szavazat született Udvarhelyszéken.
Közel 88 százalékos részvétel Siménfalván
A szavazókedv ezúttal mintegy öt százalékkal meghaladta a két héttel ezelőttit: míg akkor az udvarhelyszéki jogosultak 42,4 százaléka voksolt, vasárnap 47,33 százalékos volt a részvételi arány. Székelyudvarhelyen 48,73, Székelykeresztúron 45,06, Szentegyházán 42,67 százalékos részvételt jegyeztek. Az ötvenszázalékos arányt hat község – Fenyéd, Boldogfalva, Homoródszentmárton, Bögöz, Galambfalva és Siménfalva – érte el, a legnagyobb százalékot, 87,96-ot Siménfalván jegyezték. A legkisebb szavazókedv az első fordulóhoz hasonlóan Lövétén volt: ott a szavazati joggal rendelkezőknek csupán 29,48 százaléka járult az urnák elé.
Kozán István, Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Dacolnak a prefektúrával a helyi önkormányzatok
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javaslatára Udvarhelyszéken ez idáig tizenöt település vezetősége fogadta el azt a határozatot, amelyben kinyilvánították, a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni, ugyanakkor több önkormányzatnál az elkövetkező hónapokban tűzik napirendre az ügyet, dacolva az eddig meghozott törvényszéki ítéletekkel. A székely szabadság kérdése egyre inkább kiéleződni látszik, tekintve hogy a marosvásárhelyi városvezetőség ellenhadjáratára az SZNT elnöke, Izsák Balázs kedden bejelentette: nem lesz szervezett megemlékezés március 10-én, a Székely Szabadság Napján.
Kápolnásfalu, Székelyderzs, Szentegyháza, Lövéte, Zetelaka, Fenyéd, Máréfalva, Felsőboldogfalva, Nagygalambfalva, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Kányád, Parajd, Szentábrahám és Etéd önkormányzatai még tavaly elfogadták az autonómiapárti tanácsi határozatot, így Udvarhelyszék településvezetőinek hatvan százaléka felkarolta az SZNT kezdeményezését. Mint írtuk, Jean-Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa csütörtökön arról számolt be, hogy a megyében elfogadott valamennyi döntést (összesen huszonhetet) megtámadta a törvényszék közigazgatási részlegén, ahol huszonnégy esetben fogadták el óvását, három per pedig még folyamatban van.
A székelyudvarhelyi és a gyergyószentmiklósi önkormányzat fellebbezett az alapfokú ítélet ellen. Az udvarhelyi polgármesteri hivatal a helyi önkormányzat nevében felkérte ügyvédjeit, fellebbezzék meg a döntést, az ügyet most a Marosvásárhelyi Táblabíróság tárgyalja – tudtuk meg Bálint Attilától, a polgármesteri hivatal sajtószóvivőjétől.
Székelyderzs önkormányzata még nem kapta meg a bírósági ítélet kiközlését, ám a község vezetősége már értesült a határozat érvénytelenítéséről. „A megyében az elsők között fogadtuk el az autonómiapárti határozatot, amelyet nemcsak a prefektúrának, hanem a parlamentnek és a kisebbségvédelemben érdekelt nemzetközi szervezeteknek is elküldtünk. A prefektusi hivatal már akkor közölte, hogy alkotmányellenes a döntés” – elevenítette fel portálunknak Zoltáni Csaba községvezető. Szerinte egyébként minden székelyföldi önkormányzat számára természetesnek kellene lennie az autonómia melletti kiállásnak. „Harcolnunk kell identitásunkért, történelmünkért és anyanyelvünkért, annak tükrében, hogy például Kolozsváron milyen harcok folynak a többnyelvű helységnévtábláért, hogy most már törvénybe ütköző a székely ízek kifejezés használata, és hogy ellehetetlenítik a Székely Szabadság Napjának megrendezését is. Nekünk magunknak kell kiharcolnunk mindezt, hisz úgy látom, az Európai Unió csak felszínesen foglalkozik a kisebbségi ügyekkel” – jegyezte meg a derzsi polgármester.
Tizenegy széki önkormányzat, Homoródszentmárton, Oklánd, Homoródalmás, Korond, Farkaslaka, Újszékely, Magyarandrásfalva, Bögöz, Varság, Oroszhegy és Siménfalva vezetősége még nem fogadta el az említett tanácsi határozatot, több helyen azonban – például Bögözben – már a következő havi önkormányzati ülésen napirendre tűzik – derült ki az SZNT széki szervezetének decemberi összesítéséből. „Mi sem maradunk ki, hisz ugyanolyan székelyek vagyunk, ugyanúgy Székelyföldön élünk, mint a többiek” – jegyezte meg Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere, hozzátéve, tisztában van azzal, hogy a prefektus ezt a határozatot is minden bizonnyal megtámadja, viszont úgy érzi: ilyen ügy mellett „kutyakötelesség” kiállni.
A reméltnél kevesebb, összesen 46 önkormányzat tett eleget eddig a felkérésnek, de mindez ahhoz mégis elegendő, hogy a nemzetközi szervezetek figyelmét felkeltse, így az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa is napirendjére tűzte az ügyet – tájékoztatott az SZNT. Izsák Balázs, a szervezet elnöke közleményben reagált a Hargita megyei prefektus által mondottakra, mint írja: a kormánybiztos célja az, hogy eltántorítsa az önkormányzatokat a határozatok elfogadásától, ugyanis a kormány tudatában van annak, hogy a közigazgatási reformterve ellentétes Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaival is, ezért kísérleteket tesz arra, hogy a létező népakarat megnyilvánulását megakadályozza. Izsák továbbá leszögezi, a kormányhoz intézett kérés határozatba foglalása nem ütközik semmilyen jogszabályba, s az a tény, hogy a prefektus mégis pereket nyer, csak annak a sajnálatos bizonyítéka, hogy a bíróságok kormányzati befolyás alatt állnak.
Az SZNT elnöke ismételten arra kéri azokat az önkormányzatokat, amelyek még nem fogadták el a határozatot, hogy ezt haladéktalanul tegyék meg, hiszen a Monitoring Bizottság ülésén Székelyföldet képviselő elöljárók (Klárik Attila Kovászna megyei önkormányzati képviselő és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester) dolgát nagymértékben megkönnyíti, ha olyan iratcsomót tudnak letenni a bizottság asztalára, amelyben a 153-at minél inkább megközelítő számú határozat másolata szerepel. A kezdeményezők tehát arra kérik az érintett önkormányzatokat, hogy az időközben elfogadott tanácsi határozatok másolatát nemcsak a határozatban rögzített szervezeteknek, hanem a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz is juttassák el.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

A vidék gondjairól – tanácskozás Homoródjánosfalván
Idén a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör és a Homoródjánosfalvi Közbirtokosság Homoródjánosfalvára hirdette meg a két Homoród-mentén levő unitárius egyházközségek gondnokai, közbirtokossági elnökei és polgármesterei találkozóját. A szakmai kerekasztalra 2015. február 21-én, szombaton délelőtt 10 órától kezdődően került sor. Ha nem is jelent meg minden érintett, a találkozónak bőven volt hozadéka, hiszen olyan kérdésekről tárgyaltak, amelyek menet közben is felmerülhetnek a településeken, és így, ha az illetékesek ismerik a másutt gyakorolt megoldásokat, akkor hatékonyabban tudják azokat saját hatáskörükben alkalmazni. Ezen a környéken számos olyan gond van, amely nemcsak egy-egy kisebb közösségre, hanem a vidék több falujára is érvényes. Az ilyen tapasztalatcserék – túl azon, hogy ötletbörzeként működnek – a haladás katalizátorai is lehetnek, ha az érintettek az esztendő folyamán mindvégig tartják egymással a kapcsolatot és hozzájárulnak az ígéretes kezdeményezések támogatásához, a közben jelentkező problémák elhárításához. Kétségtelen, hogy e három Hargita megyei – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Oklánd – és egy Brassó megyei község – Kaca – nem tartozik a legfejlettebb székelyföldi régiók közé. A mai napig sincsenek megfelelő minőségű utak, az infrastrukturális fejlesztések terén nem történt meg minden, ami elvárható lehetne a 21. század elején ahhoz, hogy megfelelőek legyenek az életkörülmények. A lakosság elöregedőben, nem biztosított a generációk utánpótlása, s ráadásul a mezőgazdaság sem jelent olyan erős vonzerőt, hogy abban tartósan, életvitelszerűen próbáljanak megélni a felnövekvő generációk. A természeti és az épített örökség azonban jelentős, komoly kihasználatlan erőforrások vannak, amelyeket csak konszenzussal, a rendelkezésre álló lehetőségek igénybevételével, megfelelő tőke bevonásával, pályázatok készítésével lehet megőrizni és hasznosítani. A mostani találkozón három napirendi pontba sűrítették a szervezők a kérdéseket.
Az épített örökség értéke felbecsülhetetlen
Gyöngyössy János mérnök úr az általa végzett faluképvédelemről, a hagyományos parasztházak felmérési munkálatairól, a környéken lévő templomerődök rekonstrukciós rajzairól beszélt, illetve felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy eddigi életművének egyfajta keresztmetszetét – erődtemplomokról készült rajzait, a két Homoród-mentén élt és élő nemesi családok általa megrajzolt címereit és erdélyi fejedelmek portréit – két hónapon át lehet megtekinteni a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. E munkák azért is fontosak, mert jelentős részük ehhez ehhez a vidékhez kötődik, hiszen diákkora óta járja a falvakat, s immár maga is életvitelszerűen, két évtizede él Homoródkeményfalván. Igen értékes grafikusi munkásságával Gyöngyössy jelentősen hozzájárult a települések építészeti örökségének népszerűsítéséhez, részben a konzerváláshoz, hiszen maga is kiválóan megőrzött házak tulajdonosa. Az örökség megóvása egyelőre azonban a figyelemfelkeltés és a tudatosítás szintjén tart. Előadásának végén üdítően hatott az általa létrehozott székely kártya bemutatása.
Sokan találkozhattak már az új köntösben bemutatkozó hagyományos magyar kártya helyi változatával, amelynek lapjain nem a Schiller-dráma hősei szerepelnek, hanem székely, erdélyi és magyar személyiségek, akik akár példaképekként szolgálhatnak bárki számára.
Az Élő Székelyföld Füzetek sorozata is Gyöngyössy rajzaira és a helyi népi motívumokra épül. A füzetek kiadója beszámolt az elmúlt egy évben történt megvalósításokról, a távlati és közelebbi tervekről. Idén folytatni kívánják az Oroszhegy és Korond községben elkezdett munkát, tárgyalnak Kányád és Siménfalva, illetve a két Homoród-mentén elhelyezkedő települések vezetőivel, az idegenforgalom területén, illetve a mezőgazdaságban tevékenykedő vállalkozókkal és az egyházakkal. Újabban pedig elkezdték a Székelyudvarhelyről szóló kiadvány szerkesztését is.
Ha nem is megy egyik napról a másikra, de kis lépésekben létre lehet hozni egy egységessel arculattal, összetéveszthetetlen formai jegyekkel rendelkező kiadványsorozatot, amely – túl azon, hogy helyben szolgálja a közösségeket – Góbé Szellemi Termékként hírét viszi a Székelyföldnek. Ezek a füzetek nem csupán alkalmi kiadványok, hanem a lokálpatriotizmus, a közösségi szellem gerjesztői is kívánnak lenni, olyan eszközök, amelyek valamelyest megmozgatják és tettekre sarkallják a helyieket és az elszármazottakat egyaránt.
Az öregotthon átlépi az ismert intézményi kereteket
A továbbiakban Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör képviseletében a szervező, Simó Sándor esperes köszöntötte a Lókodi Kiss Rozália Ökuménikus Öregotthon igazgatónőjét, Zakariás Klára asszonyt, aki egyrészt azért érkezett a megbeszélésre, hogy bemutassa az általa vezetett intézményt és szóljon azokról az újdonságokról, amelyeket az utóbbi hetekben vezettek be, de kitért arra is, hogy bár időseket gondoznak, egy viszonylag kicsi, a maga módján különleges és zárt intézmény az övék, amely azonban mégiscsak gazdasági tényezőt képvisel. Az öregotthon pillanatnyilag 45 személyt lát el – ekkora a névleges és jóváhagyott kapacítása –, és 17 főből álló személyzettel dolgozik. Az igazgató-asszony elmondta, hogy bár unitárius kezdeményezés jóvoltából alakult meg 1991-ben a Jakab Lajos Alapítvány, majd az öregotthon (1992), de fejlesztéséhez már szükség volt külföldi és hazai civilszervezetek és önkéntesek segítségére.
– A lókodi unitárius parókián, illetve annak telkén jött létre az otthon, de a Magyar Unitárius Egyház hozzájárulása mégis jóval szerényebb, mint a Svájcból (protestáns és katolikus szervezetektől), Németországból és Hollandiából érkezett támogatások – mondotta Zakariás Klára –, ezért is ökuménikus az intézmény, illetve abból eredően, hogy felekezetre való tekintet nélkül fogadjuk és végezzük az idősek ellátását. Az állam előírja ugyan a normatívákat, szabványokat és szabályokat kényszerít ránk, anélkül azonban, hogy arányosan növelné az egy főre jutó támogatást. Az ellátás jelentős részét így maguk a gondozottak, vagy hozzátartozóik finanszírozzák, az alapítványi és az állami hozzájárulás viszonylag szerény.
Az idősek nincsenek annyira »divatban«, hogy kellő és elvárható figyelmet fordítson rájuk az állam.” Az igazgató asszony előadásából kiderült, hogy az otthon kilépett az intézmény falai közül. Az utóbbi hetekben igény mutatkozott Homoródszentmárton község bizonyos falvaiban, Homoródalmáson és – a Brassó megyében levő – Homoróddarócon ebéd kiszállítására. Az öregotthon adminisztrációjának megvan ehhez a jogosultsága és a kapacitása. Jelenleg is bővítik a szolgáltatást. Egy ebéd 8 lejes térítés ellenében jut el az igénylőkhöz, amelyet 1-3 lejes szállítási költséggel kell kiegészíteniük az előfizetőknek, attól függően, hogy mekkora távolságra laknak Lókodtól. Ez még csak a kezdet, hiszen olyan egészségi állapotú személyeket, családokat segítenek így, akik egyébként önellátók. Nem kizárt, hogy az önkormányzatokkal, a helyi karitatív szervezetekkel együttműködve másfajta szolgáltatásokat is kezdeményeznek a közeljövőben. Együtt kell gondolkodni a közelben lakókkal, a hivatalokkal és a testvér-egyházakkal is, hiszen a cél közös: segíteni, szolgálni kell az embereket. Mindenképp megszívlelendő Zakariás Klára igazgatóasszony ajánlata, amelyet a helyi termelőknek tett.
Pillanatnyilag az öregotthon tejjel, tejtermékekkel, hússal, zöldséggel való ellátása a nagy- és kiskereskedelmi hálózatból történik. A 2013-as esztendőben 115 663 lejt költöttek élelmiszerekre. Ha jelentkeznének megfelelő jogosítvánnyal rendelkező termelők, akkor ennek az összegnek jelentős része a községben, vagy a közeli településeken maradhatna.
Témák az „egyebek” közt is bőven mutatkoznak
A harmadik napirendi pontban az egybegyűltek az „egyebek” címszó mögött a legkülönbözőbb kérdésekkel foglalkoztak. Simó Sándor esperes úr rávilágított arra, hogy a lókodi unitárius egyházközség létét köszönheti az öregotthonnak, ha nem létezne ez az intézmény és a mögötte működő Jakab Lajos Alapítvány, akkor a faluban levő egyházi épületeik ma talán romosak és üresek lennének. „Az egyházközségnek alig van néhány helyben lakó, eredetileg is lókodi adófizető híve. Csakis az itt gondozottaknak, a személyzetnek és a hozzátartozóknak köszönhető, hogy az unitárius hitélet fennmaradt.
El kell gondolkodnunk, hogy mit vállalunk fel, hogy miképpen hasznosítjuk erőforrásainkat, hiszen fel sem mérhető, hogy egy-egy kisebb intézménynek milyen hatása lehet a közösségre, mint ahogyan azt sem, hogy milyen következményekkel jár, ha valami kézzel fogható, rendelkezésre álló lehetőséget nem használunk ki. Az unitárius egyháznak, illetve a többi felekezeteknek is vannak ezen a vidéken értékes épületei és jelentős földterületei. – Nyitottak vagyunk bármilyen kezdeményezés előtt – mondotta az esperes –, akár a falugondnoki szolgálatot is tudnánk bővíteni, akár lehetőségeket biztosíthatunk olyan keresztény és keresztyén értékrendet valló családoknak, akik itt képzelik el a jövőjüket, akik a mezőgazdaságból és a helyi szolgáltatások végzéséből kívánnak megélni. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen elhivatottságú emberekkel telik meg a környék. Itt dolgozni kell. Tudnunk kell, hogy vannak-e olyan fiataljaink, akik szeretnének itt munkát vállalni, vannak-e olyan családok, amelyek ráéreznek arra, hogy értéke van a falusi életformának.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A nagyszerű városi veréb
Mikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb.
Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje.
Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”.
Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve.
Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hitélet – Nyikó mentén lesz a SegédKezek kalákatábor
Tordátfalva központtal, a Siménfalva községhez tartozó Nyikó menti falvakban (Udvarhelyszék) szervezi meg az idei SegédKezek kalákatábort a Gondviselés Segélyszervezet és az unitárius Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE).
Szabadság (Kolozsvár)

Látó: lapszámbemutató a falu jegyében
Legújabb, májusi lapszámát mutatta be a marosvásárhelyi G-kávézóban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége. A szerzők ez alkalommal, szerkesztői felkérésre a falu témáját járták körbe, saját falusi élményeikről, a faluhoz kötődő kapcsolataikról, emlékeikről írtak.
Az összegyűlteket Kovács András Ferenc főszerkesztő köszöntötte, aki elmondta, a jól sikerült lapszámokat ezentúl bemutatják a közönségnek, beszélgetést szerveznek, olyan kötetlen irodalmi esteket, ahol a szerzők felolvasnak írásaikból, ahol az olvasók is elmondhatják észrevételeiket. A most megjelent tematikus Látót Vida Gábor szerkesztette, a téma ötlete is tőle származik, igaz, már vagy öt éve érlelődik, hogy a Berlin-, Velence-, Bukarest-Látók után jó lenne egy falu-Látót is készíteni. Az ötlet tetszett a szerzőknek, annyira, hogy helyszűke miatt több írás is kimaradt a lapból, azok a következő, a júniusi, júliusi számokban jelennek majd meg.
Szabó Róbert Csaba saját gyerekkori élményéről beszélve elmondta, olyan helyszín volt a falu, ahonnan jött, amit nem hogy nem akar kitörölni az emlékeiből, de folyamatosan abból táplálkozik. Láng Zsolt azt mesélte el, hogy 23 évesen találkozott először a faluval, és azóta is otthona. „Hogy mi a falu, azt nem tudom megmondani. Az, ahol mindenki köszön mindenkinek? Vagy ahol mindenki ismer mindenkit? Ahol mindenki mezőgazdaságból él?” – sorolta a kérdéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy jó ott lenni a közösségben, hogy a közösség élményét egy faluban lehet megélni a legjobban. László Noémi versét Kovács András Ferenc olvasta fel, majd vallott saját falu-élményeiről. Több falu is van, amely meghatározó volt az életében: Marossárpatak, ahonnan az édesapja származott. Aztán a Szászrégennel egybenőtt Abafája vagy Bözöd, Szentábrahám, Siménfalva, Szatmár környékéről Kiskolcs, Daróc. Más-más valamennyi, különféle hangulattal, szokásrenddel, ízekkel, tájakkal, emberekkel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a faluról, mint „világ széléről” beszélt, ahol állandóan kapaszkodni kell, nehogy „beleessünk a semmibe”.
A Látó májusi tematikus számában Varga László Edgár, Bánki Éva, Vajda Noémi Anna, László Noémi, Markó Béla, György Péter, Tóth Krisztina, Halász Margit, Lövétei Lázár László, Varga Illés, Hajdú Farkas-Zoltán, Fekete Vince, Magyary Ágnes, Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba, Váradi Nagy Pál, Selyem Zsuzsa, Felleg József, Láng Zsolt, Virginás Andrea, Vermesser Levente írása olvasható.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Időseknek „SegédKeztek”
Rászoruló idős személyeknek nyújtottak segítséget, illetve közösségi épületeknél (templom, közösségi ház, kultúrotthon) kalákáztak a SegédKezek kalákatábor résztvevői.
A Magyar Unitárius Egyház keretében működő egyháztársadalmi szervezetek, a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) június 22–28. között immár negyedik alkalommal szervezte meg az önkéntes munkatábort. A táborsorozat fő célja a rászorulók közvetlen segítése, illetve a közösségi szolidaritás évszázados hagyományának, a kalákáknak a népszerűsítése.
Az idei önkéntes munkatábor helyszínei a Siménfalva községhez tartozó Nyikó menti falvak voltak Tordátfalva központtal. A 45 résztvevő (14 és 28 év közötti ifjak) 16 különböző erdélyi településről érkezett a Nyikó mentére, ahol 7 településen összesen 30 családnak segítettek a következő munkaterületeken: háztáji takarítás, favágás, kerítések festése, gyomlálás, szőnyegmosás, kaszálás és egyebek. A kalákatábor zárásaként áhítatot tartottak, kiértékelték a munkálatok eredményeit és a rendezvény egészét.
A kalákatábor előzményei a kolozsvári unitárius középiskolás lányok 1943 és 1944 nyarán szervezett, három-három hetes táboraira nyúlnak vissza. Az akkori résztvevők székelyföldi falvakban nyújtottak segítséget kétkezi munkával a világháború frontjain harcoló vagy már elesett férfiak családjainak.
Az elmúlt három évben megszervezett táborsorozat eddigi helyszínei a Homoród mente és Erdővidék voltak. A kalákatábor támogatói: a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, a Magyar Unitárius Egyház, az amerikai egyesült államokbeli Unitárius-Univerzalista Egyesület és a tordátfalvi unitárius egyházközség.
Caritas-önkéntestábor Petrozsényben
Mintegy 150 önkéntes (44 helyi és 101 más településről érkező) vesz részt a Gyulafehérvári Caritas által a jövő héten, július 6–12. között szervezendő önkéntestáborban. A rendezvény célja, hogy az önkéntesek segítségével látható változást vigyen a Zsil-völgyi városba. Az önkéntesek játszóterek, iskolák és óvodák felújításában, turistaútvonalak kijelölésében, hulladékgyűjtésben vesznek részt, de közösségépítő, szociális programokat is tartanak a helyiek számára, a gyerekprogramok szervezése mellett magányos időseket is meglátogatnak. A tábor ugyanakkor találkozási lehetőséget is teremt a különböző városokban karitatív munkát végző önkéntesek számára. A román és magyar anyanyelvű önkéntesek mellett Magyarországról és Németországból is érkeznek segítő szándékú fiatalok. A napi program hat óra közösségi munkát foglal magában, amelyet kis csoportokban végeznek a résztvevők, délután előadásokra, kézműves-foglalkozásokra, sporttevékenységekre, kirándulásra, este szórakoztató programokra kerül sor.
Krónika (Kolozsvár)

Egyesületben értékesítenék a termést
Szakmai képzésekkel, egyesületalapítással kívánja fejleszteni a Keresztúr térségi vidéki közösségeket a székelyudvarhelyi Humán Reform Alapítvány és a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete.
Az interetnikus közösségek életminőségének javítása céljából indult el tavaly nyáron az a projekt, amelyet a Humán Reform Alapítvány és a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete kezdeményezett. A szociális gazdálkodásra alapuló közösségfejlesztő rendszer tizenegy település lakosságát célozta meg, így jövő év februárjáig Hidegkúton, Csekefalván, Szentábrahámon, Gagyban, Rugonfalván, Siménfalván, Boldogfalván, Újszékelyen, Szenterzsébeten, Székelyderzsben és Muzsnában zajlanak programok. A projekt közel 70 ezer eurós költségvetését mintegy 90 százalékban az Izland, Liechtenstein és Norvégia által létrehozott EEA Grants finanszírozta.
A projekt közösségfejlesztő szakaszában különböző képzéseket szerveztek, melyeken a települések roma lakói, az állásnélküliek, illetve a csekély bevételű, hátrányos helyzetű családokból származó személyek különböző szakmákat sajátíthattak el. Hidegkúton a sajtkészítéssel ismerkedtek, Székelyszenterzsébeten kereskedelmi, valamint virágkötő tanfolyamon vehettek részt az érdeklődők. Újszékelyen kereskedelmimunkás-, valamint ácsképzés zajlott, Székelymuzsnában szakácsképzés, Székelyderzsben pedig tejfeldolgozó és virágkötő tanfolyamot tartottak a település lakóinak – tudtuk meg Balla Zoltán projektmenedzsertől. Mint kiderült, a tervezettnél többen, százötvenen jelentkeztek a képzésekre, melyek sikeres befejezése után mindenki diplomát kapott.
Jelenleg a Konyhakert Egyesület bejegyzésén dolgoznak. Noha eredetileg egy szociális gazdasági szövetkezetben gondolkodtak, utólag mégis az egyesületforma mellett döntöttek, amellyel újabb megélhetést biztosítanának az interetnikus közösségeknek. Balla Zoltán szerint a létrehozandó egyesület tevékenysége hasonlítana a Székelygyümölcs Egyesületéhez, a közösségi alapú gazdasági modell mintájára. Célja, hogy a háztáji konyhakertekben termesztett zöldségeket – de akár gyümölcsöket is – helyi receptek szerint dolgozzák fel és árusítsák a helyiek, ezzel segítve a családoknak, családi vállalkozásoknak.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Tájházlátóban a Nyikó-mentén
A minap tájházlátogató körutat szervezett a Hargita Megyei Kulturális Központ és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Egy olyan tapasztalatcseréről, vagy inkább helyszínbejárásról van szó – hiszen a mostani volt a kilencedik alkalom -, amikor a meglátogatott objektumok vezetői elmesélik az általuk létrehozott gyűjtemény történetét, bemutatják a mai állapotot és ejtenek pár szót a terveikről is.
Három állomása volt a tanulmányútnak: Székelyszentlélekre, Siménfalvára és Tordátfalvára jutottak el ezúttal a szakemberek. Balázsi Dénes nyugalmazott magyar szakos tanár röviden ismertette a kis szentléleki múzeum történetét, amely közvetlenül a műút mellett, a helyi római katolikus és az iskola szomszédságában, jól látható, könnyen megközelíthető helyen van. Az 1970-es években lezajlott gyűjtőmunka során sikerült megalapozni a gyűjteményt – az ünnepélyes megnyitóra 1977-ben került sor – a munkában részt vett az akkori tantestület és a tanulók jelentős része. Volt a pionírszövetségen belül a Kincskereső-mozgalom, amellyel felhívták a figyelmet a vidéken kallódó értékekre. Ebben az időszakban igen sok még fellelhető, olykor száz-kétszáz éves tárgyakat sikerült megmenteni, kiállítani és közkinccsé tenni. A tárgyak egy hármas osztatú, hagyományos parasztházban találhatók, többnyire a 19. századból valók, s nemcsak a község falvaiból, hanem szomszédos településekről, a Sóvidékről kerültek be a gyűjteménybe. A ház állaga megfelelő, Balázsi tanár úr családja nagy szeretettel gondozza; évente 250-300 turista és legalább ugyanennyi általános- és középiskolás tanuló látogatja meg. Korábban szerettek volna egy másik házat is a meglévő mellé. Kaptak adományként anyagot egy bogárfalvi házból, de az időközben annyira elkorhadt, hogy nem tudták használni. Nem kizárt azonban, hogy egy csűr, vagy legalább faragó-szín készüljön, mert lenne anyag a ház környéki hagyományos munkálatok, a népi mesterségek bemutatására. A múzeum gondnoka már olyan rutinra tett szert az évek során, hogy a belső megtekintése előtt kihozza azokat a tárgyakat, amelyekről bővebben kíván beszélni, hogy a látogatókat felkészítse a benti látnivalókra, hogy az illető eszközöket rendes előfordulások környezetében keressék. Ily módon élőnek tűnik a gyűjtemény, az embernek az az érzése támad, hogy egyik-másik szerszámot pár perce tette a helyére a gazdája, s bármikor újrakezdhető a hagyományos tevékenység, a szövés, fonás, a kályhában fellobbanhat a tűz, hogy étek készüljön a hazatérőknek…
Siménfalván is értékes, de jóval hányatottabb sorsú múzeum, pontosabban: muzeális anyag található. Valamikor a hetvenes években kezdtek itt is gyűjteni – tudtuk meg Sipos Irén kultúrigazgatótól. Létrejött a községhez tartozó Rugonfalván egy tájház a nyolcvanas évek elején, ott sok tárgyat ki lehetett állítani, de azt az épületet később vissza kellett adni a tulajdonosnak. Azt ott elhelyezett tárgyak visszakerültek a községközpontba, s hol a tanács, hol az iskola, hol pedig a kultúrház épületében kaptak helyet. Nem igazi tárlókban, hanem ládákban rejtőznek – most éppen a művelődési ház emeletén levő könyvtárban -, ahonnan csak egy-egy tematikus tárlat erejéig, bizonyos néprajzi és kulturális programok idejére kerülnek elő. A sok költöztetés megviselte a tárgyak egy részét, közülük jó pár megsemmisült, illetve megrongálódott, de főleg a textília-gyűjtemény ma is jelentős értéket képvisel.
Tordátfalván Pop Anna tanítónő ma már nyugdíjas, de egész életében gyűjtötte és őrizte azokat a tárgyakat, amelyek gyermekkora óta körülvették. Viszonylag egyszerű dolga volt, hiszen eladó volt a lakásukkal szomszédos bennvaló, amelyen két ház és egy csűr található. Anyagiakat nem sajnálva megvették ezt az ingatlant. A kisebb és régebbi ház tulajdonképpen egy igényesebb nyári lak – vagy zsellérház -, amely korábban egy kettős osztatú, pincével nem rendelkező lakóház lehetett, amelynek végében sütő is található. A nagyobb és újabb ház, amelynek pincéje is van, feltételezhetően később épült, abból a kényszerből, hogy két vagy három generáció élhetett egykor ezen a telken: fiatal házasok, szülők, még fel nem nőtt gyermekekkel, illetve egy vagy két nagyszülő. Ily módon az új tulajdonosnak lehetősége nyílott egy tisztaszoba, egy lakószoba és nyári-konyhaként is szolgáló sütő bemutatására. Mindhárom helyiséghez rendelkezésre állott a berendezés. A különböző gyűjtésekből, adományokból és vásárlásokból származó többi tárgy immár a csűrben kapott – ideiglenes – helyet. A pillanatnyilag üres, illetve modernebb berendezéssel rendelkező házban további szobákat lehet berendezni. Itt lehetőség van bizonyos népi mesterségek – szövés, fonás, varrás, hímzés – folyamatos bemutatására, kézműves táborok szervezésére. A tulajdonos él is ezzel a lehetőséggel, nyaranta kis létszámú csoportokat fogad, akik részben üdülésként, részben tanulmányútként felfogott itt tartózkodás során adja át az érdeklődőknek azt a tudást, amellyel rendelkezik.
Az a személyes tapasztalatunk, hogy ott működnek jól az ilyen helytörténeti gyűjtemények, ahol a kezdeményezők maguk képesek kézben tartani az általuk létrehozott intézményeket. A politikai községnek szükség lenne olykor a múlt bemutatására, hiszen ezt elvárják tőle időnként a külföldi látogatók, “felmerülnek” ilyen igények bizonyos alkalmakkor, de a gyűjteményt – főleg, ha elpusztult, vagy méltatlan körülmények közt tárgyalják – nem tudják egyik pillanatról a másikra előrántani. Ha a tulajdonosok tiszta telekkönyvvel rendelkező házat birtokolnak, amelyben gyűjteményt tartanak, ha ehhez jól működő egyesületet vagy valamilyen vállalkozást is üzemeltetnek, és – ráadásul – jók a kapcsolataik a helyi politikummal, az egyházakkal és a környéken fontos szerepet vállaló kulturális intézményekkel – múzeumok, szaktestületek, tanácsadó cégekkel, akkor magas színvonalon, biztonsággal működhetnek a tájházak. Ez a tapasztalatszerző kirándulás ennek tudatosítását is szolgálta.
Roppant fontos lenne, hogy a tájházak megőrzése mellett a helyi vezetők, a civil szervezetek és a tudatosan gondolkodó polgárok részt vállaljanak mindenütt a falukép megőrzésében, mert napról-napra pusztulnak az elődök által ránk hagyott építészeti emlékek.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 3. (Ötvenhat Erdélyben)
Az unitárius tanárok pere
A Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet és közvetve az erdélyi unitárius egyház elleni megtorlásként – 1959. április 24-e és november 5-e között – tartóztatták le az unitárius tanárok néven ismert, hét kiváló teológusprofesszorból, kiváló lelkészekből álló csoportot.
Az elsőrendű vádlott Simén Dániel (Korond, 1903. február 7. – Kolozsvár, 1969. február 25.) teológiai professzor, főjegyző, azaz püspökhelyettes. A per előzménye: a Csifó Nagy László unitárius püspöki titkár köré csoportosult munkatársak sejtik, hogy beszélgetéseiket lehallgatják. Mivel nagy részük angliai–amerikai posztgraduális teológiai továbbképzésen vett részt, anyanyelvi szinten beszéltek angolul, így egymás között is angolul kezdtek beszélgetni. A szolgálatos szekus lehallgató- tiszt egyetlen szót sem értett a beszélgetésből. Ügynökre volt szükségük a csoportosulás leleplezésére! A választás Simén Dánielre esett, akit zsarolni lehetett azzal, hogy 1940 októbere és 1944. október 18-a között az Imrédy Béla volt miniszterelnök által alapított Magyar Megújulás Pártja kolozsvári csoportjánál Abrudbányai Fikker János, unitárius teológiai tanár, dékán után a helyettes vezető volt, 1940 után pedig az unitarizmus nemzeti vallássá válásának egyik fő ideológusa. Fordításában 1937-ben jelent meg magyar nyelven Simons Minot Egy modern Istenhit című műve. Ilyen zsarolási lehetőségek ismeretében az unitárius ellenzékre specializálódott Páll Ferenc szekus főhadnagy 1955. október 19-én kidolgozta, s a Kolozs tartományi Securitate főnöke, Nedelcu Mihail ezredes jóváhagyta a beszervezési tervet. Ennek alapján Simén Dánielnek a Securitate operatív tisztjei egy fiktív, hivatalos pecséttel, aláírásokkal ellátott ügyészségi idézést adnak át, hogy október 31-én jelenjen meg a nagyváradi ügyészségen és nyújtson tájékoztatást a Magyar Népköztársaságban letartóztatott volt pártbeli főnöke, Abrudbányai Fikker János tevékenységével kapcsolatosan. Simén Dániel számára mindez teljes mértékben elfogadható, úgy gondolkodik, Abrudbányai maga kérte, hogy tanúskodjék mellette. Az eredeti terv szerint a hírhedt „fekete kocsi” egészen Bánffyhunyadig követi a Kolozsvárról vonaton utazó Simén Dánielt, ott leszedik a vonatról, visszahozzák Kolozsvárra a Securitatéra és beszervezik. A Securitate nem vette figyelembe, hogy halottak napja következik, így Bánffyhunyadon nem tudták lekapcsolni a zsúfolt vonaton. Nagyváradig követték, ott ültették át a vászonfedelű terepjáróba, október 31-én 22 óra 30 perckor érkeztek meg a Securitate Árpád utcai székházába. Azonnal kihallgatták. Annyira aprólékosan kidolgozták a beszervezési tervet, hogy felesége, Aranka semmit sem sejtett férje letartóztatásáról. Simén Dánielt éjszaka, november elsején s másodikán délelőtt kilenc óráig kegyetlenül vallatták, nem hagyták aludni, nem adtak enni, vizet inni. Végül megtört, november 2-án – teljesen kimerülve az eszközökben nem válogató vallatásoktól – előbb saját kezével írta meg a beszervezési kötelezvényt, hogy csak úgy tud hozzájárulni a rendszer előtti rehabilitációjához, ha jelenti a püspökségen észlelt ellenséges tevékenységeket, melyek megpróbálják „aláaknázni” (sic! „încearcă sau vor încerca de a submina regimul existent în R. P. R.) a rendszert, és „Jóska” fedőnéven fogja aláírni jelentéseit. Ezt követően aláírta a beszervezési kötelezvény legépelt változatát is, majd ott, helyben megírta az első általános, senkinek sem ártó jelentését. (Mindezt azért tártam ilyen aprólékos részletességgel az olvasók elé, mert különösen a Székelyföldön nagy a tájékozatlanság az ügynökbeszervezések belső mechanizmusa körül.)
Simén Dániel a beszervezés sokkjából felocsúdva rájött, hogy múltbeli, a kolozsvári lapokban megjelent, többnyire kulturális tevékenységekről szóló írásaival továbbra is zsarolható, ezért azt a taktikát választotta, hogy megjelent a tartótiszt által kijelölt titkos találkozókon, de nem jelentett semmit. 1956. június 25-én Mureşan Ioan Kolozs tartományi szekus hadnagy már azt jelentette: „Jóska ügynököt 1955. november 2-án Székely Márton és Páll Ferenc főhadnagy szervezte be, de (…) a beszervezés után is megmaradt ellenséges elemnek, megállapították, hogy a népi demokratikus rendszer megveszekedett ellensége, ezért nem is akart információkat közölni arról a közegről, ahol állandóan jelen volt.” Már 1956. június 6-án megszületett a határozat: „Jóska ügynököt kizárjuk az informatív hálózatból.”
A Securitate csak ürügyre várt, hogy lecsapjon Simén Dánielre, megtorolja nevetségessé tett ügynöki „buzgóságát”. Erre megfelelő pillanat kínálkozott, mikor 1956. november elején a Protestáns teológián az „ellenforradalmat” elítélő nyilatkozat aláírásánál elutasító magatartást tanúsított. A másik ok a retorzióra: Simén Dániel vezetésével a fiatal teológusoknak, lelkészeknek stencilezett Prédikációs füzeteket állítottak össze. Budapestről a pestszentlőrinci unitárius lelkész felkereste Simén Dánielt, az asztalon meglátta a Prédikációs füzetek egy példányát, elkérte, mivel nagyszerűen tudja kamatoztatni lelkészi munkájában. De hazafelé a román vámosok, belügyesek Biharpüspökinél kiszúrták a gyanús című nyomtatványt. A lelkész elmondta: Simén Dániel teológiai professzortól kapta. Még azon éjjel megkezdték a letartóztatásokat.
Simén Dánielt a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1960. április 6-i tárgyaláson – egyházi kiadványok engedély nélküli sokszorosításáért – hét év börtönbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben a perben Erdő János későbbi, 1995 és 1996 közötti erdélyi unitárius püspököt – a prédikációk engedély nélküli sokszorosításában való közreműködéséért – négy év, Lőrinczi Mihály teológiai tanárt – „az ellenforradalmat elítélő” szavazás bojkottálásáért – hét év börtönbüntetésre ítélték. Gellérd Imre kiváló siménfalvi unitárius lelkészt prédikációk engedély nélküli sokszorosításának vádjával ugyancsak hét év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után nem térhetett vissza gyülekezetébe, Homoródszentmártonban lett lelkész, ahol megírta doktori dolgozatát, de annak megvédését, a doktori cím elnyerését az állami egyházügyi hatóságok nem engedélyezték, még késes támadás is érte. Az állandó zaklatások elől 1980. január 3-án az öngyilkosságba menekült. Kiváló prédikációit ma a Teológián tanítják. Székely László hasonló formátumú lelkész volt Verespatakon. 1959. szeptember 24-én tartóztatták le, és nyilvános izgatás vádjával négy év börtönbüntetésre ítélték. Bálint Ferenc magyarszováti unitárius lelkész a tanárok perében öt év börtönbüntetést kapott. Ugyancsak ennek a pernek az áldozata Kelemen István, a Protestáns Teológiai Intézet főtitkára.
Az unitárius tanárok peréről dr. Gellérd Judit, Gellérd Imre lánya A Liberté foglya. Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980) címmel írt vaskos kötetet. E sorok írója Az erdélyi unitárius egyház lefejezése című készülő kötetében – minden részletre kiterjedően, jegyzetekkel ellátva – külön fejezetben taglalja a teljes periratot.
Tófalvi Zoltán
Megjegyzés: A pontos cím: Gellérd Judit: A Liberté rabja - Dr. Gellérd Imre (1920 – 1980)/ Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet-UNIQUEST, Kolozsvár, 2005./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egész Székelyudvarhely dönthet az RMDSZ polgármesterjelöltjéről
Nyitott előválasztásokon jelölik ki Székelyudvarhely RMDSZ-es polgármesterjelöltjét – döntötte el szerda esti ülésén az RMDSZ udvarhelyszéki elnöksége. A regisztrációhoz kötött előválasztásokon így azok is részt vehetnek, akik nem tagjai a szervezetnek.
Udvarhelyszéken három település igényelt urnás előválasztást a polgármester-jelölt kiválasztására, a szerda esti tanácskozáson mindegyiket jóváhagyták. Ennek megfelelően urnás előválasztás lesz Székelyudvarhelyen, Máréfalván és Homoródszentmártonban, mindhárom helységben március 13-án, vasárnap. A három helységben a nyitott előválasztásokon való részvételhez január 25. és március 11. között kell regisztrálni. Ezeken a településeken a tanácsosjelöltek névsorát a helyi szervezet választmánya és a területi szervezet elnöksége közös döntés alapján állítja össze.
Mint korábban beszámoltunk róla, a nyitott előválasztások megszervezését Arros Orsolya jelöltaspiráns, az RMDSZ udvarhelyszéki nőszervezetének elnöke kérte. „A székelyudvarhelyieknek meg kell adni a lehetőséget annak a véleményüknek a kinyilvánítására, hogy szerintük megérett-e a helyzet a városban a változásra, ne csak egy szűkebb kör döntsön az RMDSZ polgármesterjelöltjéről” – magyarázta korábban a Maszolnak. A nyitott előválasztásokat az Arros fő RMDSZ-es riválisának ígérkező Bunta Levente polgármester is támogatta.
Bíró Barna Botond területi ügyvezető elnök a Maszolnak elmondta: Székelyudvarhelyen elektronikus regisztráció lesz, de e mellett írásban is lehet jelezni a részvételi szándékot. Máréfalván és Homoródszentmártonon ugyancsak írásban kell bejelenteni az előválasztáson való részvételt. Hétfőtől elérhető lesz az www.elovalasztas.ro oldal, ahol a 18 év fölötti székelyudvarhelyi lakosok regisztrálhatnak a szavazáson való részvételre – mondta az ügyvezető elnök.
A szerdai ülésen meghatározták a polgármester-jelöltséghez szükséges dokumentációt: első kitétel, hogy – az SZKT-határozat értelmében – az aspiránsnak helyi magyar lakosság három százalékának támogatói aláírását kell letennie. Ez azonban nem lehet kevesebb, mint 100 aláírás, ezt a legkisebb településen is teljesíteni kell.
Bíró Barna Botond úgy fogalmazott: a négy évvel ezelőtti előválasztásokhoz képest szélesebb kör lesz bevonva a jelöltállítási folyamatba korábbihoz képest ma most már három helyen szerveznek előválasztást, a többi esetben fele-fele arányban megoszlik a választmány és elnökség közös döntése illetve az elektoros jelölőgyűlés között.  
Néhány esetben később döntenek
A szerda esti ülésen nem született döntés mind a 26 önkormányzat jelöltállításáról, néhány esetben csak később döntenek a jelöltállításról. Kápolnásfalu és Székelyderzs helyi RMDSz-elnökei az elmúlt hónapokban mondtak le tisztségeikről: egyik esetben egészségügyi okok, másik esetben pedig munkahelyváltással járó kötelezettségek miatt adták vissza a mandátumot, emiatt pedig egyelőre a tisztújítást kell megszervezni. E mellett ahol lejárt a helyi elnökség mandátuma – Homoródalmás, Homoródszentmárton, Korond, Lövéte, Siménfalva –, az elnök és elnökség mandátumának meghosszabbításáról döntött a testület, így azok tovább dolgozhatnak a tisztújítás megszervezésén – de nem tovább, mint május hónap.
Udvarhelyszéki megyei tanácsos-jelöltek esetében a területi szervezet választmányának kell szentesítenie a listát, majd ezután a Helyi Egyeztető Tanács (HET) az algoritmus szerint rangsorol. Viszont ha meg tudnak Udvarhelyszéken egyezni a térségen belüli helyi szervezetek – Udvarhely, Homoródmente, Sóvidék, Hegyalja, Küküllőmente, Keresztúr vidéke és Keresztúr tekintetében – , és ugyanazt a jelöltet támogatják, ez a jelölt kerül a térség listája első helyére. Viszont ha több jelölt is van, akkor a területi választmány fog közöttük rangsorolni.
maszol.ro

Székelyföld jövője a vallásokon (is) múlik
Diverzitás és tömbben élés
A múlt héten a bethlen-negyedi, ezen a héten pedig a belvárosi templomokban zajlik az ökomenikus imahét, amelyen katolikus és protestáns papok, lelkészek tartanak istentiszteleteket más vallású felekezetek előtt. Ennek apropóján utánajártunk, milyen ma Székelyföld vallási térképe és hogy a különböző területeken milyen a történelmi és egyéb egyházak eloszlása.
A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a székelyek nagy része hívő, vallásilag azonban közel sem homogén közösségről van szó, sőt, nagyon színes a felekezeti kép. Míg Románia egyéb részein az ortodox vallás az egyeduralkodó, addig Székelyföldön a katolikus és református vallás dominál, kisebb arányban unitáriusok és ortodoxok is megtalálhatóak a hívők között. A különböző települések teljesen eltérő vallási mintázatokat mutatnak, amelyeknek történelmi és etnográfiai okai is vannak. Van, ahol már az ortodox vallás vezet
Az ortodox vallás terjedése egyértelműen a román ajkú lakosság betelepülésével magyarázható, a magyarok között elenyésző számban találhatunk ortodox hívőt. Székelyföldön több olyan település is van, ahol arányuk a lakosságon belül a 90%-ot is meghaladja, az északi szélen fekvő Bélbor szinte 100%-osan ortodox, de nagy számban vannak jelen a Maros környékén és a Brassó közeli településeken is. A legnagyobb székely város, Marosvásárhely etnodiverzitásából fakadóan 47%-ban ortodox, itt már csak 29% a református és 13% a katolikus hívek aránya. Marosvásárhelytől keletre haladva, ahogy csökken az ortodox hívők aránya, úgy nő a református és katolikus egyházak szerepe. Míg a Maros menti településeken még a reformátusok vezetnek, addig a székelyföldi katolicizmus védbástyájának számító Csíkszeredában már 73%-os a katolikusok aránya. De az egész csíki és gyergyói medencét is a katolikus egyház dominálja, ahogy Kézdivásárhelyet és környékét is. Sepsiszentgyörgy már sokkal kiegyensúlyozottabb, itt egyharmad-egyharmad arányban vannak a katolikusok és reformátusok, de elég jelentős az ortodoxok száma is, mintegy 10.000 fővel közel 20%-os arányban.
A kisebb vallásoknak is vannak híveik
A Homoród menti helységekben már a protestáns vallások az erősek, és ezen a területen a legmagasabb az unitárius hívek száma. A legnagyobb településen, Székelykeresztúron még a reformátusok vannak többen, 47%-os arányuk áll szemben a 35%-os unitárius vallásúval, de a kisebb falvakban, mint Szentábrahám, Siménfalva, Székelyderzs már 60%-ot is meghaladja a szentháromság tagadók száma. Vargyasban pedig majdnem 80%-os az arányuk, itt 1290 unitárius hívőre mindössze 152 református jut.
Székelyföldön egyetlen olyan település van, ahol nem a katolikus, a református, az unitárius vagy az ortodox vallás dominál. Ez pedig a Barót közeli Bölön, ahol a hívek felét a pünkösdisták teszik ki 1300 főt meghaladó lélekszámukkal. Ez a vallás még egy településen, Előpatakon erős, itt 29%-os az arányuk, igaz hogy itt a hívők fele már ortodox.
Udvarhely vallásilag sokszínű
Székelyudvarhely lakosságának fele, majdnem 17.000 fő katolikus, míg 10.000-en, azaz közel 30% református vallású. Az unitáriusok is szép számban megtalálhatóak a városban, majdnem 5.000-en vannak, 15%-át adva a hívőknek. Az ortodoxok 800 főt kitevő vallási közösséget alkotnak, de 350 főt meghalad a Jehova tanúinak száma is.
Székelyföldön a vallási diverzitás és az egy tömbben élés különös módon kiegészítik egymást, és meghatározó tényezői a közösség fennmaradásának. A nyugati kereszténységből kiágazó különböző vallási irányzatok évszázadok óta békésen léteznek és megférnek egymás mellett, így ennek a sokszínűségnek a megtartása és ápolása kulcsfontosságú lehet a székelység fennmaradásában.
Györgyei Szabó Magdolna. varosunkudvarhely.ro

Nem engedik elkallódni a vidéki gyermekeket
Hátrányos helyzetű gyermekeket segít új projektjével a Gyulafehérvári Caritas. Hargita megyében Székelyudvarhelyen és kilenc vidéki – köztük hét udvarhelyszéki – településen indítanak szeptemberben iskola utáni programot.
A tavaly elindított, United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című projekt keretében Maros, Hargita és Kovászna megye húszezernél kevesebb lakosú kistelepüléseinek átfogó feltérképezését végezték el a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének munkatársai. A kutatás során a szegénységet és a kirekesztéssel szembeni veszélyeztetettséget térképezték fel. A folyamat első fázisából kiderült, hogy a legnagyobb kockázatot az jelenti, ha a gyerekek kimaradnak az iskolából – mondta el Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója.
Noha nem tartozik a kistelepülések közé, Székelyudvarhelyen – a Budvár utcában található szociális központban – is indítanak iskola utáni foglalkoztatást, ugyanakkor Etéden, Siménfalván, Székelyderzsen, Újszékelyen, Zetelakán, Korondon, Parajdon, Csíkszentdomokoson és Csíkszentimrén is. Ezek a központok arra szolgálnak, hogy a szakemberek nyugodt környezetben segítsenek felzárkózni a hátrányos helyzetben lévő gyermekeknek, hiszen nekik a családban gyakorolt életminták is másak. Arról még semmi biztosat nem lehet tudni, hogy mennyi ideig fognak működni ezek a központok és a program, hiszen a szakemberek csak segíteni tudják a közösségeket. Amennyiben ők értékként tekintenek a programra és partnerek ebben, egészen hosszú távon is működhet – tudtuk meg Márton Andrástól.
A Caritas jelenleg partnerségben áll a helyi iskolákkal, önkormányzatokkal, kollégáik vannak a településeken is, segítségükkel választják ki a programba bekerülő gyermekeket. Van, hogy az iskola munkatársai jeleznek, más esetben hozzátartozó vagy szomszéd. „Nem engedhetjük meg, hogy elkallódjanak, márpedig ha nem mennek iskolába, akkor elkallódnak” – fogalmazott Márton András. Hozzátette, hogy az önkormányzatok részéről, illetve az említett közösségekben megvan az igény a programra, de összességében nem igényről van szó, hanem szükséghelyzetről.
A szeptemberben induló program előkészítése még javában zajlik, így pontosan még nem tudni, hogy milyen helyszíneken zajlanak majd ezek a foglalkozások – a jelenlegi elképzelések szerint iskolák, közösségi házak termeiben kapnak majd helyet. Márton András azt is elmondta, hogy egy évre egyetlen központ költsége hatvanötezer és hetvenezer lej körül van. Ennek huszonöt százalékát a helyi önkormányzatok biztosítják, huszonöt százalékát a megyei önkormányzat, a másik felét a Caritas és partnerei teremtik elő.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Udvarhelyszék: hat településen lesz új polgármester
A huszonhatból hat udvarhelyszéki közigazgatási egységnek – két városnak és négy községnek – lesz új polgármestere a vasárnap lezajlott helyhatósági választások nem végleges eredménye szerint.
A megválasztott településvezetők közül Bálint Imre Elemér a veterán, ő hatodik mandátumát kezdi meg. Negyvenhét polgármesterjelölt közül választhattak az udvarhelyszéki szavazópolgárok, tizenkét településen nem született meglepetés, hiszen ott csak egyetlen jelölt indult.
A választásra jogosultak közül arányaiban Homoródszentmártonban mentek el a legtöbben voksolni, a községben meghaladta a 62 százalékot a részvételi arány. A szavazópolgárok közül a legkevesebben Zetelakán adták le voksukat az egyetlen jelöltre, ott valamivel kevesebb, mint 23 százalékos részvételi arányt mértek.
Az alábbiakban a központi választási hivatal adatai alapján az udvarhelyszéki településeken urnazáráskor mért részvételi arányokat is közöljük, valamint a rendelkezésünkre álló adatokat a megválasztott polgármesterekről.
Település Részvételi arány Nyertes Székelyudvarhely 42,24% Gálfi Árpád
Székelykeresztúr 38,44% Rafai Emil
Szentegyháza 52,42% Molnár Tibor (korábbi alpolgármester)
Bögöz 56,90% Farkas Mózes
* Etéd 26,07 % Szőcs László
* Farkaslaka 54,96 % Kovács Lehel
Felsőboldogfalva 60,05% Sándor József
* Fenyéd 48,61% Bokor Botond
*Galambfalva 57,37% Gyerkó László
Homoródszentmárton 62,08% Jakab Attila
* Homoródalmás 35,23% Tikosi László
*Kányád 30,79% György Sándor
Kápolnásfalu 53,80% Benedek László
Korond 52,64% Katona Mihály
Lövéte Mihály Dénes
* Máréfalva: 39,51% Kovács Imre
* Oklánd 38,50% Cseke Miklós
* Oroszhegy 32,77% Bálint Elemér
Parajd 53,71% Bokor Sándor
Siménfalva 51,06% Péter Zoltán
* Szentábrahám 32,20% Simó Dezső Szabolcs
Székelyandrásfalva 52,25% Nagy Lajos
* Székelyderzs 50,96% István Adrián
Újszékely 45,59% Baló Zoltán
Székelyvarság 57,03% Tamás Ernő
* Zetelaka 22,97% Nagy Attila
* Ahol csak egy jelölt volt.
Székelyhon.ro

Az MPP gyengült, az EMNP megerősödött
Az ellenzéki pártok összesen három önkormányzati képviselőt vesztettek Udvarhelyszéken az idei önkormányzati választásokon, ám miközben az MPP gyengült, az EMNP megerősödött.
Sok udvarhelyszéki településen veszítette el önkormányzati képviselőit az MPP, a 2012-ben megszerzett mandátumokhoz viszonyítva összesen tizenöttel lesz kevesebb tanácsosa az önkormányzatokban, negyvenkilenc helyett harmincnégy.
Kápolnásfaluban sikerült két tanácsossal növelniük jelenlétüket – amivel elnyerték a döntő többséget a képviselő-testületben –, illetve Szentegyházán is ugyanennyivel emelkedett a polgári pártos városatyák száma. Utóbbi településen az EMNP-vel koalícióban nyerték a mandátumokat, ahogy Udvarhelyen is, ahol az előző ciklushoz képest egyel több képviselőjük dönthet közügyekben. Székelykeresztúrt például teljesen elveszítette az MPP, noha korábban három képviselőjük is volt az önkormányzatban, idén jelölteket sem indítottak.
Az EMNP-s önkormányzati képviselők száma jócskán megnövekedett Udvarhelyszéken, 2012-től harminchatan voltak, a mostani választásokon pedig negyvennyolc helyet szereztek. Olyan településeken is mandátumhoz jutottak képviselőik, ahol eddig nem voltak jelen: Korond (4), Szentábrahám (3), Oroszhegy (1), Homoródalmás (2), Újszékely (2).
Ezenkívül újabb két képviselővel erősödött a párt Székelykeresztúron, valamint eggyel több tanácsosa lesz Siménfalván. Az udvarhelyi képviselő-testület esetében az MPP–EMNP koalícióban háromról ötre nőtt a néppártos képviselők száma. A székelyvarsági az egyetlen testület, ahol teljesen elvesztette képviseletét a néppárt, melynek ott korábban három tanácsosa volt. Továbbá csökkent a jelenlétük Parajdon, Bögözben, Homoródszentmártonban és Felsőboldogfalván is
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Több EMNP-s képviselő van Udvarhelyszéken
Összesen három önkormányzati képviselőt vesztettek Udvarhelyszéken az önkormányzati választásokon a magyar jobboldali pártok; miközben a Magyar Polgári Párt (MPP) gyengült, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megerősödött.
Az MPP-nek 2012-höz viszonyítva tizenöttel kevesebb tanácsosa lesz az önkormányzatokban, 49 helyett 34. Kápolnásfaluban viszont sikerült két tanácsossal növelni jelenlétét – elnyerve a döntő többséget a testületben, és Szentegyházán is nőtt a polgári városatyák száma. Utóbbi településen az EMNP-vel koalícióban nyerték a mandátumokat, ahogy Udvarhelyen is, ahol az előző ciklushoz képest eggyel több képviselőjük van. Székelykeresztúrt ellenben elveszítette az MPP, noha korábban három képviselője is volt az önkormányzatban, idén nem is indítottak jelölteket.
Az EMNP-s önkormányzati képviselők száma ellenben növekedett Udvarhelyszéken, míg 2012-ben 36-an nyertek mandátumot, most 48 helyet szereztek. Olyan településeken is tanácsosi mandátumhoz jutottak, ahol eddig nem voltak jelen, például Korondon (4), Szentábrahámban (3), Oroszhegyen (1), Homoródalmáson (2), Újszékelyen (2). Újabb két képviselővel erősödött a párt Székelykeresztúron is, és eggyel több tanácsosa lesz Siménfalván.
Az udvarhelyi képviselő-testületben az MPP–EMNP koalíció révén háromról ötre nőtt a néppártosok száma. A székelyvarsági az egyetlen testület, ahol elvesztette képviseletét a párt, holott korábban három tanácsosa volt, de csökkent a jelenlétük Parajdon, Bögözben, Homoródszentmártonban és Felsőboldogfalván is.
Fülöp-Székely Botond
Krónika (Kolozsvár)

Az ozsdolai gyémántok legendájáról (Interkulturális gyermekrendezvény Ozsdolán)
Az ozsdolai sportcsarnokban és annak környékén tegnap délután ért véget az az ötnapos interkulturális nappali foglalkozás, amelyet a Gyulafehérvári Caritas egy időben három helyszínen – Ozsdolán, a Maros megyei Mezőpaniton és a Hargita megyei Siménfalván – szervezett meg.
A programok mindhárom településen különböző tematikájú tevékenységek köré szerveződtek. A rendezvények a United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című program részeként zajlottak. „A cél elsősorban az volt, hogy a helyi, szegényebb családokból származó gyermekek nyarát színesebbé tegyük, valamint elősegítsük a különböző etnikumú gyermekek közötti jobb együttműködést, egymás elfogadásának megerősítését” – mondta el Hubbes Kinga szervező, a Caritas regionális képviselője. A rendezvény az „ozsdolai gyémántok” legendájára épült: öt napon keresztül interaktív, játékos foglalkozásokat biztosítottak a helyi Kun Kocsárd-iskola zömében I–IV. osztályos tanulói számára. Eredetileg harminc kisiskolásra gondoltak, de túljelentkezés volt, több mint nyolcvanan küldtek be rajzot a Caritas pályázatára. A mesebirodalomra épített tevékenységeken rendszeresen nyolcvanan voltak jelen. A programban sport-, kézműves, ügyességi, zenés-táncos, mesés és zöld nap szerepelt, a tábor az alkotások kiállításával zárult. A rajzokat és az általuk készített festett madáretetőket az iskolának ajándékozták a táborozók. Hubbes Kinga azt is elmondta, munkáját Kosztándi Teréz és Péter Szabolcs közösségfejlesztő mellett helyi önkéntesek segítették.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Súlyos következménye lehet a mezőgazdaságra az óriási munkaerőhiánynak
Akkora a munkaerőhiány a Hargita megyei mezőgazdaságban, hogy eltűnhetnek az emberi munkát igénylő növénykultúrák a földekről. A gazdák lehetetlen helyzetbe kerültek, már más megyékben is alig találnak napszámosokat. A probléma oka összetett, de az érintettek szerint a napszámostörvény is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az idénymunkások ne akarjanak dolgozni.
„A gépesítés miatt már nem kellene olyan sok munkaerő, mint régen, de a kézi munkára még mindig szükség van. Kellene a kapáláshoz, gyomláláshoz, a termény betakarításához, takarmánykészítéshez, de oda jutottunk, hogy lehetetlen munkaerőt találni – fogalmazott Varga László.
A székelykeresztúri nyugalmazott agrármérnök száz hektáron gazdálkodik, és a főszezonban húsz napszámosra lenne szüksége a répa, a burgonya, a kukorica betakarításához. A környéken már nem talál munkaerőt, ezért átjár Maros megyébe, de már ott sem mindig jár sikerrel, mert az idénymunkások nem hajlandók dolgozni, ha a munkaadó hivatalosan intézi a megbízást. Varga László szerint ennek a rosszul megalkotott napszámostörvény az oka. Ugyanis a napszámosok az év nagy részében segélyben részesülő munkanélküliek, ám elveszítik a támogatást, ha hivatalosan munkát vállalnak. „Nekünk cégeknek ez probléma. A magánember el tudja hívni őket nem hivatalosan, de hozzánk nem jönnek, mert ha bejelentjük, hogy dolgoztak, elveszítik a segélyt” – részletezte a problémát a gazda. Szerinte rosszul alkották meg a napszámostörvényt, hiszen az nem a munkavállalásra ösztönzi az idénymunkásokat, hanem a tétlenségre. Úgy véli, ezen kellene mihamarabb változtatni. A probléma súlyosságát érzékeltetve elmondta, régen a szomszédos községbe járt munkaerőért, és volt olyan alkalom, hogy tizenöt emberre lett volna szüksége, de végül huszonhatnak adott munkát, akkora volt a túljelentkezés. Ma több száz munkanélküli van a településen, de egy órányi munkára, egy utánfutónyi gabona lerakodására nem lehet napszámost találni.
A munkaerőhiány súlyosan érinti az állattenyésztést is. A gazdák nem tudnak fejleszteni, az állományt nem tudják szaporítani, már fejőt, állatgondozót sem találnak. Ő is attól tart, ha otthagyják a munkásai, el kell adnia az állatait – aggodalmaskodott Varga László, hozzáfűzve, hogy ekkora nyomás alatt még sosem voltak a gazdák.
Nyugati bért kérnek
A napszámosok napszámosai lettünk – summázta a helyzetet Deák Dénes. A kobátfalvi gazda szerint ha sikerül egyáltalán találni napszámost, mindennel a kedvében kell járni, nem lehet rászólni még akkor sem, ha rosszul dolgozik, mert azonnal elmegy és többé nem vállalja a munkát. A gazdák így mindent bevetnek, hogy munkaerőt találjanak.
Az 50–70 lejes napi bér mellett ételt biztosítanak nekik, van, aki napi egy-két kilogrammnyi gabonát vagy krumplit is, reggel kávét, napközben sört vagy pálinkát, így teljes ellátással a költségek elérhetik a napi száz lejt is. Ám gyakran ez sem elég. A napszámostörvény mellett ugyanis a munkaerőhiány másik oka az, hogy az idénymunkások külföldön dolgoznak, és ha hazajönnek, nyugati bért követelnek a helyi gazdáktól, ám ők ezt nem tudják megfizetni – tudtuk meg Deák Dénestől. Semmilyen munkára nem találnak embert, ha mégis, lehet, hogy már másnap otthagyja őket. Hatszáz munkanélküli van Siménfalva községben, ő mégsem kap senkit éjjeliőri munkára, de a tehenek mellé sem talál munkaerőt. Úgy véli, ha nem oldódik meg a helyzet, a gazdák kénytelenek lesznek áttérni a takarmánynövények termesztésére, és abba kell hagyniuk minden olyan mezőgazdasági tevékenységet, ami emberi munkát igényel. Aki gazdálkodni akar, az mindenféleképpen úgy tervezzen, hogy minél kevesebb kézi munkaerőre legyen szüksége – tanácsolja. Szerinte a segély folyósítását a munkavállalási kötelezettséghez kellene kötni, csak úgy lehetne megoldani az áldatlan helyzetet.
Széchely István / Székelyhon.ro

Egy feriforma írástudó továbbadható felelősségéről
Elekes Ferenc Bekameron című könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik alig ismerik őt, vagy még egyáltalán nem is olvastak tőle egyetlen mondatot sem. Mert valószínű, hogy vannak ilyen emberek, még akkor is, ha nem kellene ennek így lennie. Akik kedvelik a Siménfalván született, Marosvásárhelyen élő írót, költőt, publicistát, ők úgyis hozzájutnak, megvásárolják vagy kölcsönkérik, de mindenképpen elolvassák. Hiszen ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki érdeklődik a világ sorsa iránt és aggódik érte, de nem úgy, mint a politikusok, hanem valóságosan. Aki ezt a könyvet elolvasgatja, talán másként fog nézni az udvarán átsétáló idegen macskára is, nem csupán a környezetében élő emberekre. Pedig a szerző nem hagy ki nekünk, olvasóknak kötelező házi feladatokat, melyeket valaki majd számonkér. Csupán eszünkbe juttat, a maga módján, ezt meg amazt, néha csupán félsorokkal. Mert Elekes Ferenc kitűnően ért ahhoz, hogy eszünkbe juttasson olyan dolgokat, amelyek amúgy rég nem jutottak eszünkbe. Nem is mondja, hogy fontosak, de aki az ő gondolatait olvasgatja, az óhatatlanul rájön, hogy így van ez. Különben miért is írná le és adná könyvként a kezünkbe? Az írónak az a feladata, hogy mondataival, leírt vagy elhangzó szavaival hasson ránk. A szerző ehhez kitűnően ért, még akkor is, ha úgy véljük, hogy könnyed mondatai nem is hozzánk szólnak, vagy súlyos gondolatai mindenkire vonatkoznak, nem csupán ránk, és emiatt talán ránk kevésbé érvényesek. Akár egy fél mondattal is olyan kitűnően megcélozza (és el is találja) agyunk, gondolataink, érzéseink kis pontjait, területeit, hogy akik reggeltől estig szociális érzékenységről, felelősségről, empá- tiáról meg más hasonló idegen szavakról értekeznek, azok se jobban. Sőt, azok aztán egyáltalán nem. Legalábbis nem így. Mert a szerző mindezt nem békeharcosként, nem apostolként, nem szigorú tanító- ként teszi. Neki más a módszere, hiszen ő író. Ennélfogva íróként veszi gondjába a világot. És aki írásait olvasgatja, ha eddig nem tudta volna egészen pontosan, talán ezután rájön, mi is az a rend, igazság, aminek mindig lennie kell ahhoz, hogy a világunk ne álljon a feje tetejére. Ha már ennyit meg lehet tanulni Elekes Ferenctől, akkor bizony érdemes belépni a mondatai mögötti világába. Van neki saját világa, mint mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek, ám ezt nem kívánja senkire ráerőszakolni, nem mondja fél szóval sem, hogy a mienket olyanná kellene alakí- tanunk. Mert akár azt is lehetne, főleg, ha Siménfalvából, a Nyikó mentéből és Marosvásárhelyből egy-egy jó csipetnyit hozzákeverhetnénk. Olyan ő, mint egy szem, mint egy kamera, amely a képekhez: esemé- nyekhez, történésekhez hozzászabja a gondolatokat. Ezzel teszi kíváncsivá olvasóit. Könnyed gondolatai, nehéz fél mondatai, egy-egy epés vagy éppen világot békítő megjegyzése, korholó dohogásai, örökké reménykedő magatartása a szerzőt hamar kedvencünkké teszik. Nem csupán azzal, ahogyan a már elmúlófélben lévő világot megidézi, maga és mások részére számba veszi. Rózsaszínű pirulák, egy régi Parker toll, régi utcájuk hossza, az egyedül maradt, utolsó tyúk, elhagyott táskák, rég megmohá- sodott kövek, egy zsebben felejtett levél okán. Meg hogy mikor kellett, gyanús alakokat észrevéve, inkább a halakról beszélni. De a mát és a sejthető jövőt is felvázolja a szerző. Nem csupán azzal, hogy például virágszagoló gépet találna fel, vagy azzal, hogy miközben nézelődik, ír, doktorálni tudna idegességből. (Mégis azt írja: Egyébként végül is minek a mentén szólok bele én abba, hogy ti miként beszéltek?) Azzal is törődik, mi lesz egy molekulával a lerben. Foglalkozik a fejünkben lévő féltekékkel. A kórházi lapos párnákkal. Vagy hogy mennyit ér ma egy ló. Aki semmit sem tett még azért, hogy ebben a világban rend és igazság legyen, egyetlen mentséggel előhozakodhat: Vásárhelyen Elekes Ferenc tán helyette is mozdít valamit. Egy tárcával, egy könyvvel, és persze azzal is, hogy kezünkbe adta új könyvét. Már a legelső, a címadó írásból kiderül, mitől kezd elferdülni az életünk. A nem mai divat szerint vékonyka könyv feriforma (e néven létrehozott blogon voltak korábban olvashatók a kötetbe gyűjtött írások) gondolatai, aggodalmai, kis zsörtölődései olyanok voltak nekem, mint az emlegetett rózsaszínű pirulák: naponta kellettek. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
P. Buzogány Árpád / Népújság (Marosvásárhely)

A tevékenység, amely túlmutat a klasszikus délutáni foglalkozásokon
Márciusban kezdte el a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatásával foglalkozó programját a Gyulafehérvári Caritas gondozási ágazata. Az eltelt több mint fél év tapasztalatairól, a tevékenységekről tartottak beszámolót a program koordinátorai.
2017 márciusa óta iskolai és szociális felzárkóztató programot működtet a Gyulafehérvári Caritas szociális gondozási ágazata a tanulási és szociális nehézségekkel küzdő elemi iskolás gyermekeknek. Három régióban, két megyében, kilenc településen (Székelyszenterzsébeten, Etéden, Nagygalambfalván, Siménfalván, Felsősófalván, Korondon, Zetelakán és Udvarhelyen a Budvár-negyedben, valamint a Kovászna megyei Ozsdolán) tartanak foglalkozásokat.
Finanszírozót keresve tavaly márciusban találtunk a szászrégeni székhelyű Fire Alapítványra, amely a Svájci Alapokból származó pénzeket kezeli Romániában. Márciusban elkezdődtek a tárgyalások, és májusban a megyei tanáccsal is sikerült aláírni az együttműködési szándéknyilatkozatot. Ennek nyomán elindult egy hosszú folyamat, amelyben a törvénykezési keretet és a helyszíneket szögeztük le – ecsetelte András Loránd, a projekt vezetője. 2016 októberében nyílt meg az első központ Kovászna megyében, Ozsdolán, illetve 2017 márciusára sikerült beindítani a teljes programot Hargita megyében is, a felsorolt nyolc településen.
Több mint kétszáz roma származású és/vagy hátrányos helyzetű, tanulási nehézségekkel, viselkedési zavarokkal küzdő gyerekről van szó – mondta.
A tevékenység március elsején kezdődött el a Hargita megyei településeken, a helyi iskolákban: összesen huszonnégy szakember – köztük pszichológusok, gyógypedagógusok, szociális munkások, szociálpedagógusok – heti négy napon, napi négy-öt órában foglalkoznak a gyerekekkel.
„A tevékenység azonban túlmutat a klasszikus délutáni foglalkozásokon, hiszen nem csupán a házi feladatok megoldásában segítenek a foglalkozások vezetői, hanem készség- és kompetenciafejlesztéssel, egyéni vagy csoportos felzárkóztató munkával is. Mindezt pedig családlátogatással és tanácsadással egészítik ki” – tette hozzá András Loránd.
Leskó Barbara, a projekt szakmai koordinátora elmondta, év elején a gyermekek készségfelmérésen esnek át, majd év közben és a foglalkoztatás végén is, a szakemberek folyamatosan követik tevékenységüket, fejlődésüket.
„Ugyanakkor hetente családlátogatást is tartunk, hisz a hatékonysághoz a szülőknek is tanácsadásra van szüksége. Mindemellett a felmerülő, zömmel adminisztrációs problémákban is rendelkezésre állunk” – sorolta. Hozzátette: meggyőződése, hogy a tartós és fenntartható változás, illetve az integráció kulcsa az, ha a gyermekek, a felnövekvő generáció által szólítják meg az adott közösséget. A főfinanszírozó a költségek ötven százalékát állja, a fennmaradó összeget (mintegy 200 000 plusz 200 000 lejt) Hargita Megye Tanácsa, valamint az érintett helyi önkormányzatok fedezik, egészítette ki az elmondottakat Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke.
„Úgy tartjuk, hogy egy közösség akkor tud erős lenni, ha minden tagjára oda tudunk figyeli, és azoknak sem engedjük el a kezét, akik hátrányos helyzetbe kerültek vagy ilyan körülmények között élnek. A Gyulafehérvári Caritas óriási segítséget nyújt a megyei és a helyi önkormányzatoknak, hiszen felvállalja és megfelelő hatékonysággal végzi azt a szociális munkát, amelyet mi nem tudnán elvégezni” – hangsúlyozta az elöljáró.
Szűkített létszám nyáron
A nyári vakáció kezdetével azonban váratlan nehézséggel szembesültek, hiszen a főfinanszírozó közölte, nyáron nem fedezi a foglalkoztató központok fenntartását „Kénytelenek voltunk csökkenteni a csapatlétszámot, de mindezt igyekeztünk méltányosan megoldani. Táborokat, kirándulásokat, nyári iskolát, családi konzultációkat és családlátogatásokat tartottunk, így igyekeztünk megtartani a kapcsolatot a gyerekekkel és családjaikkal” – magyarázta András Loránd. Ősztől ismét meghirdetik a nappali foglalkozásokat, ezért szeptember 18-áig nyolc szakembert (pszichológust, gyógypedagógust, szociálpedagógust vagy szociális vonatkozású végzettséggel rendelkező személyeket) alkalmaznak, az álláshirdetéssel kapcsolatos részletesebb információkért a 0799-850230-as telefonszámon András Loránd projektvezetőt lehet hívni.
A program következő ciklusa egyébként október 2-án kezdődik, addig az új kollégák toborzása, majd felkészítése zajlik.
Kovács Eszter / Székelyhon.ro

Húsz éve segíti a nehézsorsú gyermekeket
Húsz éve segíti a nehézsorsú gyermekeket a Ház a Holnapért Egyesület.
Húsz éve nyújt segítséget árvák, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek és fiatal felnőttek számára a Ház a Holnapért Egyesület. A civil szervezet tevékenységével az egész romániai gyermekvédelmi rendszer számára jó példát mutat – véli Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, a Ház a Holnapért Egyesület elnöke. Az egyesület fennállásának 20. évforduló kapcsán a németországi támogatók részvételével tartottak ünnepséget szeptember 16-án Székelykeresztúron.
A Ház a Holnapért Egyesület 1996 óta igyekszik Székelykeresztúr környékén esélyt nyújtani a gyermekek számára hátrányos helyzetűk ledolgozására. Az alapítók az egykori székelykeresztúri nevelőotthon alternatívájaként képzelték el a tevékenységek beindítását.
A Rumänien Arbeitsgruppe Hemmingen nonprofit német egyesület támogatásával 1996-tól öt családi típusú házat építettek. A legelsőt 1996-ban adták át Rugonfalván, ezt követte 1999-ben egy újabb ház átadása Bögözben, majd 2000-ben két házat is felavattak Újszékelyen. Az ötödik családi házat 2011-ben Siménfalván adták át. A lakóházakban lelkes nevelőszülők gondoskodnak a nehézsorsú gyermekekről, akiknek munkáját egy pedagógus, illetve egy háztartásbeli is segíti. Az elmúlt 20 év alatt 76 gyermek nevelkedett fel, majd hagyta el a családi házakat és indult el saját sorsára. Az öt házban jelenleg 41 különböző korú gyermek neveléséről gondoskodnak.
Sógor Csaba, RMDSZ-es európai parlamenti képviselő a székelykeresztúri ünnepségen elmondta: 20 évvel ezelőtt abban bíztak, hogy gyorsabban fejlődik majd a romániai gyermekvédelmi hálózat és azt a feladatot, amelyet az egyesület elindított, később majd az állam fogja átvállalni. „A gyakorlat azt mutatja, hogy az egyesület munkájára továbbra is szükség van, ezért bízunk benne, hogy német barátainktól továbbra is kapunk támogatást a gyermekek neveléséhez és gondozásához” – hangsúlyozta a képviselő. Sógor Csaba szerint példaértékű munkát végez az egyesület, arra világít rá „hogy a civil társadalom munkája hogyan tudja sikeresen kiegészíteni, esetenként átvállalni mindazt, amit az állam nem tud megfelelően ellátni.”
Az RMDSZ-es európai parlamenti képviselő az ünnepségen köszönetet mondott azoknak, akik az elmúlt években az egyesület napi tevékenységét és életét szervezték: Sebestyén Lászlónak, az egyesület korábbi ügyvezetőjének és Balázs Kingának, a jelenlegi ügyvezetőnek. Sógor Csaba elmondta, az Európai Parlament Foglalkoztatási és Szociális Bizottságában képviselőtársaival azért dolgoznak, hogy olyan uniós szabályozások szülessenek, amelyekkel rábírhatják a tagállamokat a jó példát cseréjére és átvételére. „Arra ösztönözzük a tagállamokat, köztük Romániát is, hogy kezeljék prioritásként a hazai szociális háló fejlesztését és biztosítsanak elegendő költségvetést a szociális problémák kezelésére, mert az államnak elemi kötelessége és érdeke is polgárainak jóléte – magyarázta a képviselő. Nyugati Jelen (Arad)

Interjú Borboly Csaba megyetanácselnökkel
Sok kár megelőzhető lett volna
A román vízügyi és erdészeti minisztérium 2016-ban 1700 nagyragadozó – 552 barnamedve, 657 farkas, 482 vadmacska – kilövését akarta engedélyezni Romániában. A zöldszervezetek, állatvédők tiltakozásba fogtak, aláírást gyűjtöttek a nagyvadak védelmében.
A kilövési kvótát minden évben a brassói egyetem erdészeti karának a tanulmánya alapján hagyják jóvá. A román akadémia negatívan véleményezte a védett állatfajok kilövésére vonatkozó rendeletet. A Brassói Táblabíróság ügyészsége is vizsgálatot indított a kilövési kvóták megállapítása miatt. Cristiana Pascal-Palmer (volt) környezetvédelmi miniszter pedig visszavonta a kilövésre való rendeletet. A populáció szabályozás céljával történő medvevadászat letiltása nagy felháborodást keltett a vadásztársaságok körében. Heves vita alakult ki a vadászok és természet-, környezetvédők között. Miközben a jelenlegi helyzetnek az első számú kárvallottai az állattartók, a mezőgazdasági területeket művelők.
2017-ben Grațiela Gavrilescu környezetvédelmi miniszter intervenciós kvótát engedélyez medvék és farkasok kilövésére. Azonban ezzel sem a vadásztársaságok sem a környezetvédők nincsenek megelégedve. Közben a községek, települések vezetői is igen érintetté váltak a témában, mert egyre gyakrabban és egyre többször a faluban, lakott övezetben jelennek meg medvék, és nem csak anyagi károkat okoznak, hanem emberek életét is veszélyeztetik. Félelemben, rettegésben tartva az ott élőket, akik egyértelműen az előjáróktól várják a megoldást.
A medve köztémává vált, megosztja a társadalmat, heves indulatokat vált ki emberekből, a nagy vitában egyre többen az országvezetésre, a politikusokra mutogatnak, hogy ők kellene tegyenek valamit, kezükben van a döntés, náluk van a megoldás…
Borboly Csabát, Hargita Megye Tanácsának elnökét, az Európai Unió Régiók Bizottságának a témában felelős raportőrét kerestük meg, és a medvetémáról, a kialakult helyzetről, a fejleményekről, eredményekről és a hogyan továbbról beszélgettünk.
– Mikor volt az a pont, amikor rájött, hogy a medvekérdéssel foglalkoznia kell?
– 2008 áprilisában, az akkori közvetlen megyetanácselnöki tisztségért folyó választási kampányban szembesültem először a kérdéssel. Akkor gyalogosan végigjártam a megye minden települését, és azon belül is a fontosabb utcákat, és az emberekkel szóba álltam. Napi 1–2 községre volt elég az idő. Kőrispatakon szörnyedtem el a legjobban, és Siménfalván, ahol számos gazda arról panaszkodott, hogy a vadkárok miatt visszaszorultak a kis kertjeikbe, és felhagyták a termelést. Megválasztásomat követően már 2009-ben létrehoztunk egy megyei, a vadkárokkal foglalkozó munkacsoportot, és elkezdtünk közösen megoldásokat keresni. Az évek során egyre több ismeretre tettünk szert, egyre részletesebben láttuk a kérdést, ezért hatékonyan tudtunk segíteni olyan kérdésekben, mint a kárfelvétel, de szerveztünk tájékoztató kampányokat, jogszabály-módosítást nyújtottunk be a villanypásztor telepítésére vonatkozóan, miközben folyamatosan kértük a központi kormányzattól a hosszú távú intézkedések bevezetését, mert főleg a medvék esetében látszott, hogy évről évre komolyabb, súlyosabb lesz a helyzet. S ahogy a helyzet súlyossága nőtt, úgy lettünk egyre hangosabbak. Nem az volt a célunk, hogy a medvevadászatnak alapot adjuk, hanem az, hogy Bukarest ne tudja szőnyeg alá seperni a medvekérdést, és a szokásos bukaresti látszat és akkut problémakezelés helyett, hosszú távú, fenntartható megoldásról beszéljünk, s ezt a célunk elértük. Annak ellenére, hogy legtöbbször én kerültem előtérbe a sajtóban, egy nagyon jó csapattal dolgoztam együtt, itt gondolok a megyei tanácsnál lévő 5 munkatársamra, az önkéntesen jelentkező, segítő félszáz bedolgozóra, vagy a Szent István Egyetem vadgazdálkodási tanszékére.
– Miért vált társadalmi kérdéssé a medvegond? Miért nem maradt meg vadgazdálkodás szinten?
– Mert ez Románia. Bukarestben rászoktak arra, hogy cirkusszal lehet a nagyobb bajokat elkendőzni. Így a 2016-os „szakértő” kormány minisztere felkorbácsolta az indulatokat e téren, majd amint azt utólag is elismerték a minisztérium munkatársai, hozott egy érzelmi döntést. Ez az érzelmi döntés lehet jót tett az akkori kormányfő politikai karrierjének, viszont a székely falvak lakóinak csak kárt hozott, és nem csak, mert ugyanilyen helyzet áll fenn Brassó, Szeben, Prahova megyékben is. Ennek köszönhetően lett a medvekérdésből szakmai vita helyett társadalmi vita. Ennek legnagyobb hátránya, hogy a szakmai érvek helyett a kérdés érzelmi megközelítése kapott inkább teret. Erre rájött az is, hogy egyre inkább kezdett látszani, hogy több 10 millió euró uniós finanszírozást hívtak le Romániában szervezetek és központi állami szervek, különféle tanulmányok, elemzések, tervek készítésére, a nagyvadak ügyére is, de azoknak eredménye újabb vitákhoz vezetett, s a legfontosabb, hogy a sok kutatás során a helyi közösségek véleménye és a helyi valóság mellőzve lett. A lehívott források elég tekintélyes részét kommunikációra költhető összegek képezték, és egy egyenlőtlen harc kezdődött a médiában, ahol a gazdák, földtulajdonosok, vadgazdák már nem rúgtak labdába. Tehát, látni kell, hogy komoly erőforrás áll a status-quo-t megtartani akarók rendelkezésére, hisz a The Guardianig eljutottak, hamis állításokat közölve, így próbálva megakadályozni egy általam készített uniós dokumentum elfogadását a Régiók Bizottságában.
– Mikor volt az első medvével való találkozása?
– Gyerekkoromban, talán 7-es lehettem, édesapám állatorvos, így mindig elkísértem őt, nyáron sokszor jártunk ki az esztenákra. Életem legszebb pillanatai közé tartoznak ezek az élmények, a juhfürdetéstől a frissen készült orda, sajt vagy zsendice kóstolásáig és a természetben való csatangolásokig. Az egyik csomafalvi juhnyáj a parajdi részen legelt, odamentünk, a román pásztor fiával játszottunk az erdőben, amíg a kezelések tartottak, és egyszer előttünk kb. 5–6 méterrel kiszökött egy medve, és ment le a patak felé. Elég nagy ijedtség lett úrrá rajtunk, ma persze mosolygok a történteken, de akkor megtanultam, mit jelent az, hogy a medve nem játék.
– Térjünk vissza a jelenbe, hogyan látja a medvekérdést, hogyan tovább?
– Kell hinnünk abban, hogy a helyzetet lehet okosan rendezni. A medve is egy érték, és az is kell maradjon. El kell érnünk, hogy ne közellenség legyen. Több szinten folyik a munka, a megyében, Bukarestben és Brüsszelben. Ezekről órákat lehet beszélni, de megpróbálom röviden összefoglalni a követett célokat, a felsorolás nem tükröz semmilyen fontossági sorrendet:
1. Megelőzésre kell összpontosítani, hiszen a beavatkozás, azaz – ahogy többen ismerik – az intervenció, csak pillanatnyi megoldás, amely a jelenlegi helyzetet is csak részben kezeli. Megelőzés nélkül újabb és újabb esetek lesznek.
2. Sajnálom, hogy a vadásztársaságok szinte egy hónapig nem hitték el, hogy megszületett az intervenciós rendelet, és kell vele élni a veszélyes egyedek ügyében, így sok helyen sok kár, akár ember elleni támadás is megelőzhető lett volna az ősz folyamán. De persze a minisztériumot továbbra is számon kell kérjük, mert nem mennek a dolgok, csak vontatottan és médiacirkuszok árán.
3. Rendbe kell tenni a jogszabályokat, itt már sok javaslatunk volt, és ezeket újra és újra benyújtjuk. Az, hogy novemberben a szenátus környezetvédelmi bizottsága egy nyílt vitát szervezett a témában, az annak köszönhető, hogy nem hagytuk magunk ígéretekkel elhallgattatni, és olyan intézmények kapcsolódtak be a vitába, amelyek egy éve még nem tartották érdemesnek a témát napirendre tűzni. De ugyanakkor benyújtottunk egy petíciót a nép ügyvédjéhez, hogy vizsgálják meg, hogy hány intézmény és döntéshozó testület nem végzi a dolgát, hiszen az emberi élet és a testi épség semmibe vételét nem lehet elnézni.
4. Brüsszelben sikerült letisztázni, hogy „nem Brüsszel a hibás”, Brüsszel nem tiltott meg semmit, csak a bukaresti kormány környezetvédelmi minisztériuma nem teszi a dolgát. Ezt fontos tudni! Ellenben Brüsszeltől várják a pénzt a megelőzésre, hiszen ha itt van Európa medvepopulációjának kétharmada, s nekünk kötelességünk erre vigyázni, akkor a kötelezettségből származó költségeket kompenzálni kell. Ezzel Brüsszel egyet is ért, de megfelelő menedzsment és terv nélkül nem fogja biztosítani a forrásokat, és ez a román kormány legnagyobb hiányossága, s ezt akarják eltakarni a „Brüsszel megtiltotta” típusú mondatokkal.
5. A mezőgazdasági minisztériumnál ki kell harcoljuk, hogy indítsák el a Natura 2000-es kompenzációra vonatkozó intézkedést, hiszen Románia szinte az egyetlen ország az Unióban, amely nem hívja le a hektáronként 200–500 eurót jelentő uniós forrást. Egyszerű számítással, egy kétezer hektáros közbirtokossági terület esetében, ami beleesik egy Natura 2000-es övezetbe, csak kétszáz euróval számolva is négyszázezer euró kompenzációt jelentene, amely mellett már megérné a medvét akár „mézzel is etetni” odafent a saját élőhelyén, hogy ne a könnyű táplálékszerzés miatt szokjon rá a kertjeinkre, házainkra, állatainkra.
6. Szemléletváltásra van szükség a vadásztársaságoknál is, összefüggésben a Natura 2000-es területek kompenzációjával, s el kell jutni arra a szintre, hogy egy-egy nagyvad kilövése a bevételek csak kisebbik szeletét képezze. Szerintem az itteni vadásztársulásnak sem felel meg, hogy egy itteni vadász, aki minimálbéren van alkalmazva, „kiszolgálja” és napokon keresztül szinte szolgaként kísérgeti a nyugati „pénzes” kollégáját, míg az elejti az úgymond újratermelődő vadat. Nem vagyok vadász, de a logika erre enged következtetni.
Örvendek és fontosnak tartom, hogy itt van a Szent István Egyetem, ahol vadgazdamérnöki mesteri oktatást is biztosítanak, emellett elindult a beszélgetés, közös pontok keresése a természetvédők és a Natura 2000-es övezetek kezelőivel, tehát sokrétű tevékenységet kell folytatni az egyensúly megteremtése céljából. Persze, a központi kormányzat megfelelő tevékenysége nélkül csak kis eredményeket érhetünk el, de a július 5-ei tüntetés előtti napon is sokan azt mondták, értelmetlen Bukarestbe menni. Én hittem abban, ha valamit akarunk, akkor azt meg kell próbáljuk. És nekünk volt igazunk. Külön köszönöm Tamás Sándor és Péter Ferenc kollégáimnak is, valamint az RMDSZ parlamenti képviseletének, megmutattuk, hogy van összefogás, hogy együtt egy erőt képezünk. S ha akkor sikerült elérni közös céljainkat, akkor máskor is fog, én hiszek ebben az együttműködésben.
– Mit tart az eddigi eredmények közül a legfontosabbnak?
– A legfontosabb eredmény, hogy sikerült megakadályozni azt, hogy legalább a döntéshozó fórumok szintjén ne az érzelmi érvek legyenek hangsúlyban. A másik jelentős eredmény, hogy a minisztérium megértette a menedzsment terv lényegét, már ha másért nem is, csak azért, hogy ne legyen a média kereszttüzében, s ha tartják ígéretük, akkor a hetekben közvitára bocsátják a menedzsment tervet. De ez már legyen a jövő, most már advent van. Ismételten megköszönöm mindenkinek a támogatását, jó szavát, amit az idei évben felénk tolmácsolt, kívánok a Székely Hírmondó olvasóinak áldott karácsonyi ünnepeket, és az új évben mindenkit áldás, öröm és egészség kísérjen! Kelemen László / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)