Ki gondolta volna, hogy a "demokratikus baloldal" egyszer 56-os pufajkás karhatalmistára, másszor meg KGB-ügynökre bízza a szabadon választott felelős kormány vezetését? Most nagy garral folyik a szerecsenmosdatás, a sárdobálás, a mellébeszélés. Acsarkodik a kormányoldal, hogy így az ellenzék megy úgy az ellenzék. Medgyessy Pétert ráadásul virtigli hazafiként mutatkozott, mert ő főállásban hárította el a pénzügyminisztériumot ostromló idegen kémeket 1977 és 1982 között, a szovjet megszállás és KGB-uralom teljében. Medgyessy ma nyugatbarát miniszterelnökként parolázna azokkal, akiket annak idején "elhárított". Kommunista titkosszolgálati múltjának kitudódása – amely állítólag a saját pártját is meglepte – "a nemzetközi világban semmifajta megrökönyödést nem keltett", próbálta elhitetni a Sevillából hazatérő Medgyessy a hiszékenyekkel. Mi meg csak legyintünk: Medgyessy, Kovács, Iliescu, Nastase, Putyin – együtt a régi gárda, írta Dénes László. /D. L. [Dénes László]: Ügynökök, vörösök, szocik. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 25./

Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György

István, a király
Antall József politikai örökségéről, az SZDSZ–MDF-paktumról, a kommunista rendszer által felhalmozott adósság átvállalásáról, a nemzeti szempontokat félreseprő privatizációról még sok vita folyik, mint ahogy arról is, hogy mindez a kormányfő végtelen naivitásából fakadt, vagy tudatosan, utasításra cselekedett. Utóbbi esetben sosem tudhatjuk meg, mennyire volt szándéka a mozgástér tágítása. Bármi is legyen az igazság, el kell ismerni: Antall József retorikában és szimbolikus kérdésekben igaz magyarként nyilvánult meg. S itt nemcsak emlékezetes kijelentésére gondolok, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát. Bár e kitétel nemzetpolitikai jelentősége aligha túlbecsülhető, sokan megállapították már, hogy ezen egyetlen mondattal töméntelen sérelmet tett jóvá az egykori miniszterelnök. Hanem arra is, hogy ellenállt a másik oldal történelemhamisító kísérleteinek, nem volt partner a „bűnös nép”, a „fasiszta nemzet” kommunista sztereotípiáinak aktualizálásában, Károlyi Mihály piedesztálra emelésében és Horthy Miklós diabolizálásában, sőt, hosszú interjúban méltatta az egykori kormányzót 1993-as újratemetésének idején.
Királydombi fordulat
Az is igen fontos kérdés, hogy Antall és pártja az 1100 éves államiságot szimbolizáló szentkoronás címer mellett tette le a garast 1990-ben, amit sikerült is elfogadtatni az 1918-ban és 1946-ban erősen kompromittált köztársasági hagyományt képviselő „kiscímer” ellenében. Hasonlóan fontos döntés volt az is, hogy a magyar állam hivatalos ünnepe augusztus 20. lett. Nemzeti ünnepünk március 15., valamint október 23., joggal vagyunk büszkék arra, hogy elődeink reménytelen küzdelemben is kiálltak a magyar szabadság, a magyar történelemformáló akarat, a magyar állami önállóság mellett, de méltó állami ünnepünk, különösen fiatal és területeinkből bőven részesedett államok gyűrűjében augusztus 20., amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei magyar jelenlétre emlékeztet.
Ez az ünnep az utóbbi harminc évben szorosan összefonódik egy korszakalkotó mű, az István, a király című rockopera történetével. A nemzeti és a kozmopolita publicisztikákban egyaránt hangot adtak már azon vélekedésnek, hogy az emlékezetes királydombi premier idején még magát nyeregben érző, saját közeljövőbeli bukásával aligha számoló kommunista vezetés azért engedélyezte a rockopera bemutatását, mert azt saját legitimációjaként fogta fel: Kádárban Istvánt, Nagy Imrében Koppányt látta megtestesülni. Akár igaz e feltételezés, akár nem, össznépi szinten egészen más hatása volt a darabnak, a rendszer nem erősödött, hanem gyengült az István, a királynak köszönhetően. Számottevően erősödött viszont a nemzeti öntudat, amit a Kádár–Aczél-rendszer kilúgozni igyekezett az agyakból.
A darabnak semmi sem tudott ártani. Parádés szereposztásokban állították színpadra újra és újra a Népstadiontól, Sevillán, a Margitszigeten át Csíksomlyóig, tévés vetélkedőt is építettek rá. Hiába voltak a belemagyarázások, a darab azt is túlélte, hogy két éve Alföldi Róbert nyílt nemzetgyalázásra használta fel. Provokációja mindenkit felháborított, akiben a magyar érzésnek egy szikrája is ragadt, s lényegében ott maradt azon híveivel, akiknek lételemük a magyarság provokálása, akiknek a Szent Korona „svájci sapka”, Jézus „zsidó fattyú”, a Szent Jobb pedig „tetemcafat”.
Jövőtávlatok
Idén ismét színpadra állították a darabot, aminek külön értéke, hogy a legfőbb szerepek nagy részét az egykori ikonikus rocksztárok alakítják – Varga Miklós, Deák Bill Gyula és Nagy Feró –, akik mindmáig a műfaj élvonalához tartoznak. Az egyetlen kivétel Vikidál Gyula, akit vélhetően a jogos önkritika tartott távol Koppány ismételt megformálásától. Az új bemutató apropót adott Bródy Jánosnak, hogy ismét köztudatba dobjon egy hamis sztereotípiát, ezúttal a Magyar Nemzet című napilapot használva föl téveszméinek terjesztéséhez. Bródy tévedéseiben egy dolgot azért tisztelni lehet: a következetességet. A Ha én rózsa volnék, a Miért hagytuk, hogy így legyen?, a Szemétdomb, a Szó veszélyes fegyver rendszerkritikus szerzője, az István, a király szövegírója sokak megdöbbenésére a rendszerváltás idején a legmilitánsabb nemzetellenes, sőt, nemzetgyalázó társasághoz, az SZDSZ-hez csatlakozott, és azóta is kitart mellettük, illetve utódaik mellett. A rockopera csíksomlyói bemutatója idején az erdélyi magyar autonómia kérdését a szőnyeg alá söprő román–magyar látszatmegbékélést éltette, ami, úgymond, lehetővé tette, hogy román nemzeti ünnep alkalmából Budapesten lehessen pezsgőzni, és azt is, hogy Csíksomlyón bemutathassák az István, a királyt. Számára mellékes volt, hogy a Kempinskybeli 2002. december elsejei koccintás a magyarság megalázása volt, míg a nemzetünk szent hegyén bemutatott, szakralizálódott rockopera az optimális helyszín megtalálásáról szólt.
Ugyancsak Bródy nem egészen fél évtizeddel később Istvánban Gyurcsányt látta megtestesülni, míg Koppányban Orbánt fedezte fel. E téveszmét idén is továbbgörgeti, azt állítva, hogy Koppány mai utódai azt mondják, „nem leszünk gyarmat”, míg István hívei „európai Magyarországot akarnak”.
Ehhez képest az utóbbiak épp Európa és Magyarország felszámolásához nyújtanának segítő kezet, a bevándorlók tömegeinek befogadásával, a kontinentális olvasztótégely, a nemzetállami szuverenitást felszámoló föderatív Európa megteremtésével, a multikulturalitás hazug jelszavával. Hazug ez a jelszó, mert az asszimilálhatatlan tömegek beözönlésével az európai kultúra nem sokszínűsödik, hanem megszűnik. Az európai kultúra megteremtője és éltetője a nemzetállami sokszínűség, a nemzeti kultúrára és nyelvre ügyelő állam, még ha térségünkben, a trianoni békediktátum következtében kárát látjuk az utódállamok túlzott nyelvi „őrző-védő” tevékenységének.
Másik oldalról Szent István azért választotta az akkori hatalmi centrumok közül a pápát, azért ajánlotta fel országát a Magyarok Nagyasszonyának, mert önálló magyar államban gondolkodott. Műve, ha megcsonkultan is, de fennmaradt 1100 évig. S ha a Bródy szerint európai Magyarországot teremteni óhajtó, levitézlett, (Márait idézve) az eszmét feladó, csak a zsákmányt féltő kommunisták az 1918–19-es szétzülléshez hasonló kulcspillanatban magukhoz nem ragadják az irányítást, a magyar jövő távlatos Szent István hazájában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Héttorony Fesztivál
Csíkszereda is otthont adott idén a 2002 óta minden évben megszervezett Héttorony Fesztiválnak. A Makovecz Imre által megálmodott terekben évről évre színvonalas zenés és táncos előadásokat, kiállításokat tekinthetnek meg a 2011-ben elhunyt nagynevű építész tisztelői. Csíkszeredában az általa tervezett Millenniumi-templom volt a fesztivál központi helyszíne pénteken.
A Héttorony Fesztivált hagyományosan Imre napja, november 5. és Makovecz születésnapja, november 20. között szervezik meg a Kárpát-medence több helyszínén. A fesztivált az 1992-es Sevillai Világkiállítás tizedik évfordulóján tartották meg először a Makovecz által tervezett nagysikerű magyar pavilonnal is jelképezett munkássága tiszteletére. A Millenniumi-templomban a pavilon építésének folyamatát és szimbolikáját ismertető kiállítás tekinthető meg november 20-ig. A tárlatot Csernyus Lőrinc építész, Makovecz Imre közeli munkatársa, hagyatékénak gondozója nyitotta meg.
– Ikonikus épület a sevillai magyar pavilon, úgyis mondhatnánk, hogy a magyar rendszerváltás emblematikus épülete. Nagy reményeket fejezett ki akkor, ez volt ugyanis az első alkalom, hogy Magyarország nem valamilyen jellegtelen termékbemutatóval jelentkezett a világkiállításon. Makovecznek mindössze három napja volt kitalálni és megrajzolni az épületet, mi pedig fél éven át dolgoztunk a megépítésével – emlékezett vissza a hét tornyot egyik oldalán nyugati keresztény, másik oldalán a pogány hitvilág jelképeit megjelenítő épületre. Csernyus Lőrinc elmondta, hogy a pavilon még ma is áll Sevillában, műemléknek nyilvánították, azonban a tulajdonosa csődbe ment, ezért az épület enyészetnek indult. Hozzátette, hogy a magyar kormány támogatja azt az elgondolást, hogy hű mását megépítsék Magyarországon. A kiállításmegnyitó után fent, a templomban egy tűt sem lehetett leejteni. Az érdeklődés Berecz András mesemondó, népmesegyűjtő, énekes, valamint fia, Berecz István zenész, táncos közös produkciója, az Evezők csillaga című műsora iránt volt ekkora. A fesztivál ezután a városi művelődési házban a Héttorony táncházzal folytatódott, amelynek házigazdája a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes és Berecz István volt. Kacsó Ani és barátai zenéltek, Berecz András pedig éneket tanított. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)