"Az Arad megyei Selénd községhez tartozó Dezsőháza 120 magyar lakosa a külvilágtól szinte teljesen elzártan él. Dezsőháza elfelejtett magyar falu. Nincs autóbuszjárat, nincs patika, a legközelebbi orvoshoz Seléndre kell gyalogolni két kilométert. Domokos István, Dezsőháza egyetlen községi magyar tanácsosa elkeseredésében levelet írt Arad prefektusának, amelyben részletesen kifejtette a falu gondjait. Akármilyen javaslatot tett tanácsi üléseken, mindent leszavaztak a román tanácsosok - mondta. Az aradi prefektus válaszlevele a mellébeszélés klasszikus példája. Segíteni nem tud, de emlékezteti Domokost, hogy az iskola vagy kultúrotthon megjavítása a helybeliek feladata. Az egyetlen, még megmaradt közösségi létesítmény, a kultúrotthon tetőszerkezete tavaly beszakadt. Ablakok, ajtók hiányoznak. A kicsiny színpadon tíz évvel ezelőtt volt utoljára előadás. Nincs, ahol a falu 120 magyarja összegyűljön. Nincs magyar oktatás. A gyerekek kiszorultak az iskola nagyterméből. A nagytermet az annak idején ideiglenesen beköltöztetett moldvai vendégmunkások szétverték, az iskola magyar könyvtárát, régi iratait az udvarra hordták és elégették. A vendégmunkások később kiköltöztek átmeneti lakhelyükről. A fiatalok menekülnek Dezsőházáról. A Máltai Segélyszolgálattól segítség csak néhány embernek jut, akik tűzközelben vannak. Nem akarnak a helyeikkel dolgoztatni, a moldvai munkaerő olcsóbb, igénytelenebb, ráadásul megváltoztathatják Dezsőháza nemzetiségi összetételét. /Irházi János: Dezsőháza. Akiket a délibáb is elkerül. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 8./"

"Ápr. 23-án Dorel Popa és Király András az RMDSZ-SZDP Arad megyei protokollumot. A megállapodás szerint szeptember 15-ig helyére kerül a Szabadság-szobor. A protokollumhoz hat, 2003-ban megvalósítandó konkrét célokat tartalmazó melléklet tartozik. Ezek kiterjednek a tanácsokban való együttműködésre, infrastruktúra-fejlesztésre a magyarok lakta helységekben, rögzítették a visszaszolgáltatásra váró Arad megyei egyházi épületek listáját. A 26 tétel között szerepel Aradon a Notre Dame Nővérek leánygimnázium, a római katolikus fiúgimnázium, a kisszentmiklósi iskola, a megyében a kisjenői, nagylaki, pankotai, radnai, borossebesi, dezsőházai, székudvari, seléndi, zimándújfalusi, gyulavarsándi, cseraljai (Alunis), komlósi, szemlaki, sági, simándi, vladimirescui, zádorlaki római katolikus (magyar vagy német) elemi iskolák épülete, a máriaradnai ferences kolostor, a gyoroki és borossebesi református elemi iskola épületeinek visszaszolgáltatása. Az egyik melléklet tartalmazza a magyar nemzetiségű személyek megtartását vagy előléptetését az állami intézményekben vezető (döntéshozatali) funkciókban./Mit tartalmaz az RMDSZ-SZDP protokollum? = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 25./"

1961-ben fejezte be 30 oldalas, géppel írott emlékezését Tamás Ágoston seléndi plébános. Ebben a seléndi és dezsőházai egyház történetét mutatta be. A Nyugati Jelen munkatársai látogattak el Dezsőházára. Nagyon kevés gyermek van az elöregedett kis faluban, ahol szaporodnak az üresen álló házak. Magyar család már alig 50-52 él a faluban, a “társasági élet” a vasárnapi templomba járásban merül ki. Dezsőháza lakosai mindent megtettek a falu 154 hektáros legelőjének és 112 hektáros erdejének visszaigénylésére. Vaskos dossziét tesz ki a rengeteg irat. A tanács azonban mindenféle ürüggyel halogatja a szükséges jóváhagyások megadását. /Balázs Katalin: “… Dezsőháza lesz mindig”. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 17./

Arad megyében, Dezsőházán, az RMDSZ alakuló ülését tartották. Valamikor létezett, majd elhalt az itteni szervezet. A tanácsosok képzését sürgették, mivel a helyi képviselők zöme nem ismeri törvény adta jogait, kötelezettségeit. Sérelmezték, hogy 115 hektárnyi községi erdőhöz, legelőhöz való jogukat, idejében kérelmezték, mégsem kapták vissza. Földosztáskor Selénden kényük-kedvük szerint bántak el a dezsőházi magyarokkal. Nincs gazdatömörülés, a földműveseknek esélyük sincs a továbbképzésre, az uniós elvárásokra való felkészülésre. A falu által épített kultúrotthon hanyagság miatt összedőlt. Anyanyelvű oktatás nem létezik, a katolikus gyermekek hitoktatását is az ortodox pap végzi. Várják, hogy beinduljon az eltervezett fakultatív magyar oktatás. /(balta): Panaszáradat Dezsőházán. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 14./

Május végén nagyszabású falugyűlést tartottak Dezsőházán, ahol Arad megye magas rangú tisztségviselői meghallgatták a helybeli magyarság tengernyi panaszát. A falu 112 hektár legelőjét, 124 hektár erdejét, 11 hektár szőlejét nem szolgáltatták vissza; az iskolaépület gazdátlan, a közvilágítás foghíjas, az esővíz-elvezető árkok eltömődtek, sárban az utcák járhatatlanok stb. Akkor a megye vezetői szigorúan kérdőre vonták a polgármestert, aki fűt, fát ígért. A falu nem kaphatja vissza a 124 hektár erdőt, mivel azt visszakapta a község, ahonnan viszont a dezsőháziak csak pénzért kapnak tűzifát. A 112 hektár legelő ellenben visszaadható. Hogy mi teljesült az ígéretekből? Semmi: egy talpalatnyi földet nem kaptak vissza, az iskolaépület ugyanúgy néz ki, a közvilágítást kikapcsolták, a vízelvezető árkokat nem kezdték tisztítani, a több éve éktelenkedő vízmosás is a régi, múlt héten egy kisfiú beleesett, összetörte magát. A több mint 100 fős dezsőházi magyar közösség jól tudja: Seléndről, a községközpontból semmit sem várhat. /(balta): Dezsőházán a helyzet változatlan. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 21./

Kimondott fájdalommal, a kegyeletért – 69 éve történt a világosi magyar tragédia
Világos, az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel kapcsán – amikor Görgei Artúr fővezér és a haditanács döntése nyomán, a 30 ezer fős fel-dunai magyar hadtest letette a fegyvert a Paszkievics főherceg által vezetett orosz intervenciós hadsereg előtt – nemzeti tragédiánk színhelyeként vonult be történelmünkbe.
Arról viszont csak kevesen tudnak, hogy a nemzeti tragédia után 95 évvel ugyancsak az arad-hegyaljai településen ment végbe egy újabb, magyar szempontból gyászos esemény, aminek 24 nemzettársunk vált áldozatává. Leszögezzük: távol áll tőlünk a feszültségkeltés szándéka, de a 69 évvel ezelőtti eseménynek szemtanúk, kortársak megszólaltatásával történő ismertetése révén mindenképp az őt megillető helyre kívánjuk tenni a világosi magyarságon esett sérelmeket. Nem lehet halálukig megtagadni attól a féltucatnyi, még életben lévő, évtizedekig megfélemlített, önérzetében megtiport magyartól fájdalmuk nyilvános kimondását, sérelmük elismertetését, legalább erkölcsi jóvátételét.
Igazságtételre várva
Az 1944. szeptemberében történtek felől a 83 éves Csizmadia Sándort faggattuk, aki jelenleg a világtól elvonulva, a Selénd községbeli Kamnán él egyedül a domb lábánál fekvő 2800 négyzetméteres birtokán. Némi gondolkodás után, a számára feledhetetlen 1944. szeptember 17-ével kezdi, amikor a magyar hadsereg három, oldalkocsis motorkerékpárja Kovászi felől Világosra érkezett. Maga a falu bejáratánál a nála egy évvel idősebb, 14 éves Frajna Jánossal legeltette a juhokat. A motorosok megálltak mellettük, majd megkérdezték: vannak-e román katonák a településen? Mivel nem voltak, Janit beültették a legelöl haladó oldalkocsiba, és a községházáig poroszkáltak. Nem bántottak senkit, tábort vertek a Bohus-kastély parkjában, ahova még vagy két teherautónyi katona is érkezett. Szeptember 21-ére virradóra a dombról félkatonai, jobbára ittas alakulatok kezdtek leereszkedni lövöldözve, az erdőből megszólalt egy ágyú is, amelyiknek a lövedéke eltalálta a falu végén állomásozó Csepel márkájú teherautót, ami teljesen kiégett, 3 katona a helyszínen meghalt. Miután a magyar alakulatok a román–orosz túlerő elöl visszavonultak Kovászi, illetve Arad felé, a bevonulók elkezdték válogatás nélkül összegyűjteni a helybeli magyarokat, akiket összevertek, majd végighajtva őket a településen, az ortodox temető előtti gödörnél állapodtak meg, amelyikbe 10 embert, köztük 2 asszonyt és ugyanannyi kiskorút belelőttek, majd megparancsolták a cigányoknak, hogy húzzanak földet rájuk. Tették ezt délutánig, amikor a tisztességes román ember, Secula Mihai, aki a magyar világban katonatiszt volt, közbe nem lépett, és jobb belátásra bírta a tetteseket. A megmaradt néhány embert, összeverve, de hazaengedték.
Csizmadia Sándor soha nem felejti el azt a napot, amikor az édesapja elküldte egy ács után, aki a birkaszín építésén segédkezett. Éppen ezért csak hallomásból ismeri a náluk történteket: mikor a részeg katonák hozzájuk érkeztek, szó nélkül megverték az apját Kiss Györggyel, a segítséggel együtt, majd elhajtották a falun keresztül, a temető előtti gödör felé, amelyikbe később mindkettőjüket belelőtték. Összesen 8 világosi, továbbá 2 gyoroki polgárt lőttek le. Utóbbiak napszámban dolgoztak egy világosi szőlősgazdánál, akihez a pénzükért jöttek. Út közben találkoztak a temető felé vonuló megkínzott, ütlegelt csapattal, amelybe berángatták őket, hogy ugyanúgy végezzék, mint a többiek. Csizmadia 35 éves édesanyját az utcaajtóban lőtték le, amikor férjének az életéért könyörgött, hiszen 3 kiskorú gyermeke volt. A 13 éves gyermek hazatérve, az anyja meggyilkolásától és az apja elhurcolásától megrémülve, illetve, hogy őt is el akarták fogni, a román temetőbe menekült, ahol a csősz elbújtatta. Mivel a magyar különítményt meglepték a dombról aláereszkedő egyesült csapatok, a dombon őrségben állt magyarok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, ezért elbújtak. Néhány nap múlva azonban, gondolván, hogy az ellenség elvonult, előjöttek a rejtekhelyükről, ám mindnyájukat elfogták, majd a Matekovits-ház udvarán sorba állított 10 honvéd közül 9-et hátulról egy orosz nő egyenként tarkón lőtt, miközben a tizedik elmenekült. Bun Böskénél, az ólban bújtatták el, majd néhány nap múlva, civilben vonatra ültették, hogy hazautazhasson Battonyára. A temetőben nyugvó 14 honvédból 5 a lövöldözés során esett el. A gödörbe lőtt áldozatokhoz nem volt szabad közelíteni. Csizmadia az egyik cigánynak odaadta a házban talált utolsó fél kenyeret, hogy az megmutassa, hol van eltemetve az apja, aki a hasába sorozatot kaphatott, mert kint volt az egész belseje. Miközben maga félelmében bujdosott, otthonról eltűnt 3 ló, 57 merinói fajta birka és a tehén. Érdekes, hogy az ólban lévő disznó nem kellett senkinek. Csizmadia Sándor szerint a bíró, P. Ş. legalább olyan bűnös, mint a gyilkoló katonák, akik a tettük elkövetése után elmentek. Az árván maradt házakat viszont a bíró ösztönzésére fosztották ki. Megtehették, mert miután az oroszok beözönlöttek, minden bűntényt, rablást le lehetett nullázni. Soha semmiféle vizsgálat nem indult a Világoson történt gyilkosságok kapcsán, mivel a katonaság elvonult, a helybeli főkolomposok viszont beléptek a pártba. A meggyilkoltak hozzátartozóit megfenyegették, azok még most sem mernek beszélni a tragédiájukról. Csizmadiát a galsai nagybátyja, míg két leánytestvérét az egyik nagynéni nevelte fel. A rendszerváltás után az RMDSZ-nél is próbálkozott előadni a bánatát, de amikor néhai Pápai Sándor jogász meghallgatta, visszakérdezett: maga nem látja, hogy a marosvásárhelyi események óta milyen feszült a helyzet? Várjon, amíg lecsillapodnak a kedélyek, hogy a maguk bajával elő lehessen hozakodni. Azóta is várja a világosi magyarokkal megesett tragédiának az orvoslását, az igazságtételt.
Még mindig félnek
Molnár László 1944 szeptemberében 16 éves volt, de mivel egyik bátyja katonaszökevény volt, a másikat viszont attól féltette az apja, hogy elviszik az oroszok, ezért őt, a legkisebb fiút küldte ki naponta a juhokat legeltetni. Arra emlékszik, hogy amikor oroszokat látott, mindig lehasalt valamilyen mélyedésbe, hogy ne vegyék észre. Éppen ezért maga nem láthatta, hogy a Csizmadia család házánál mi történt, hány lovat vagy birkát vittek el tőlük. Maguk a magyar utcának a végén, a legelő közelében laktak, a Csizmadia család pedig a falu másik végén, a román temető közelében. Azt is csak hallomásból tudja, hogy összeszedték a magyarokat. A legtöbbet Varga Gábor tudna róla mesélni, akit le is tartóztattak. Arra is emlékszik, hogy az oroszok a családjuknak a 2 lovát is elvitték, csakhogy azok kihúzták a karót, amihez kötötték őket, majd éjjel hazajöttek. Másnap az oroszok újra eljöttek a lovakért, és úgy elvitték őket, hogy soha többé nem tértek haza. Annyit elmondott, hogy jelenleg Világoson 33 magyar és 3 német családról tudnak, vasárnap délutánonként 3 órától a katolikus templomban 10-15-en, nagy ünnepkor viszont 30-40-en vesznek részt a szentmisén.
Mivel semmire nem emlékezett vagy nem akart beszélni róla, nem járult hozzá, hogy a feleségével együtt fotót készítsek róluk, áttértünk a honvédek nyughelyére, amit az utóbbi 20 évben maga és a felesége, Magdolna gondoz, vagyis rendszeresen lekaszálják rajta a füvet. Molnár Lászlóval kimentünk a katolikus temetőbe, ahol megmutatta a honvédek nyughelyét: ez egy hársfa árnyékában lévő, 4 sírhelynyi füves terület, aminek az utca felöli részén lévő kovácsoltvas-kereszt táblácskáján a következő, halványan látszó szöveg olvasható: „Itt nyugszik 14 magyar katona, meghalt 1944. szeptember 19-én.” A keresztet a temetést követő évben Bécsi Gábor géplakatos készítette, állította fel. A honvédek nyughelyétől jobbra áll Frajna Istvánnak és fiának, Frajna Jánosnak a sírhelye, akik ugyanakkor haltak meg. Állítólag azért lőtték agyon őket, mert a honvédeknek ivóvizet adtak. Mindenki a Falurosszát siratta
Zsámbok András
Világost csak a megyei út melletti helységnévtábla választja el a hozzá tartozó Galsa falutól, ahol Zsámbok Andrással beszélgettünk. 1944. szeptemberében 6 éves volt de jól emlékszik, hogy Galsa és Muszka között, az úgynevezett kenderföldeken, az országúttól mintegy 50 méterre az édesanyjukkal, a nálánál egy évvel fiatalabb öccsével, Ferenccel – aki életben van –, illetve az apai nagyanyjával szedték a krumplit, miközben két szakasznyi magyar katona vonult vissza Muszkáról Galsára. Amint a nagyanyjuk meglátta őket, felkiáltott.
– Nézzétek, jönnek a magyarok, gyertek, köszöntsük őket.
Zsámbok András hangja elakadt az elérzékenyüléstől, de kis idő múlva folytatta: – amint az úthoz értek, köszöntek nekik. Miután azok fogadták, az elöl haladó, valószínűleg hadnagy megkérdezte. – Jóemberek, nincs egy kis pálinkájuk?
Szerencsére volt vagy két deci, mert a nagyanyja szeretett reggeli vagy ebéd előtt egy-egy kortyot inni.
– Van, de nem adunk – incselkedett a nagyanyja a hadnaggyal, aki vette a lapot.
– Ha nem adnak, maguk bánják meg…
Erre a nagyanyja éppen őt, Lászlót küldte el a félliteres üvegért, ami nagyjából félig volt még pálinkával. Amikor visszaért, a két szakaszvezető megkóstolta, megköszönték a kedvességüket, majd visszaadták az üveget azzal a kéréssel, hogy az utánuk jövő szakasznak is adjanak belőle.
Miután elvonultak, néhány nap múlva megérkeztek a szovjet csapatok, amelyeket fiatal nők virágcsokrokkal fogadtak. Amikor azonban rájöttek, hogy azok a „barisnya” után koslatnak, sikoltozva menekültek előlük. Galsán viszont kineveztek egy román garnizonfelelőst, aki magyargyűlölő volt, ezért megparancsolta a csendőröknek, hogy gyűjtsék össze magyarokat, majd vigyék őket a világosi temetőhöz, ahol kivégzik őket. A csendőrök valamilyen ürüggyel összegyűjtöttek egy parasztszekérnyi magyart, és vitték őket Világosra. A menetet látva egy román ember megkérdezte, hova mennek. Mivel azok nem tudták, hova viszik őket, a kérdező felvilágosította őket: meneküljenek, amerre látnak, mert Világoson már lelőttek egy tucatnyi magyart. Amint a szekéren ülők meghallották, leugráltak és elfutottak. A történteket maga nem látta, hanem a faluban beszélték. Galsait csak Csizmadia Sándort és a feleségét, Gizellát lőtték le, akik után 3 árva kisgyermek maradt. Galsán az a hír is járta, hogy a világosi dombokon rekedt 14 magyar honvéd az oroszok bevonulása után. Az oroszok nagyjából egy hétig tartózkodtak a községben, ahol családoknál szállásolták el őket. Náluk is el volt szállásolva két orosz, de szerencsére rendes emberek voltak, a gyerekeknek cukrot is adtak. Amikor a rejtőzködő honvédek azt gondolták, hogy az oroszok már elvonultak, előjöttek a rejtekhelyükről, csakhogy fogságba estek. Tudomása szerint egy orosz nő menet közben lekaszálta mindet.
Amikor a tragikus események történtek, Galsának a kétharmada román, az egyharmada magyar és német volt. Még tíz évvel ezelőtt is élt itt 100-110 magyar család, olyan 200-250 fő. Németek talán valamivel többen voltak. Zsámbok Andrást egy német apához és fiához szép emlék fűzi. Azok ugyanis beléptek a német hadseregbe, amikor azonban a közelben vonultak vissza, hazaengedték őket meglátogatni a családjukat. Mivel szomszédok voltak, neki is adtak csokoládét, amit akkor evett először életében. Egyébként, apa és fia, elestek a háborúban. A tragikus események után néhány évvel, a galsai kultúrházban a fiatalok előadták Tóth Ede: A falurossza című népszínművét, amiben a főszereplő, vagyis a falurossza az a Csizmadia Sándor volt, akinek a szüleit kivégezték. Amikor elkezdte énekelni, hogy „Én vagyok a falurossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről…”, a közönség sírvafakadt, mert mindenki tudta, mi történt a szüleivel – emlékezett vissza a galsai Zsámbok András az 1944. szeptemberi eseményekre.
Csak Istenben bízhattak, imádkoztak
88 éves Varga Gábor
A jelenleg 88 éves Varga Gábor közvetlen szenvedő alanya volt az 1944. szeptember 17-én lezajlott világosi eseményeknek. Úgy emlékszik, mondja, mintha tegnap történt volna, hogy szeptember 14-én, néhány oldalkocsis motorkerékpár, néhány tank, illetve egy teherautó támogatásával a községbe bevonult közel 50 honvéd, akiket, némely hamis híresztelésekkel ellentétben, nem vártak virággal a helybeli magyarok. A katonák elmentek a községházáig, de nem bántottak senkit, letáboroztak a Bohus-parkban. A békés viselkedés ellenére a román lakosság egy része elmenekült a hegyek közé, ahonnan bármikor várni lehetett a román és a szovjet csapatok érkezését, támadását. Szeptember 16-án a magyar csapatok nem tudták feltartani az egyesült orosz–román erőket, ezért lassan visszavonultak Arad felé. Maga abban az időben segédként dolgozott Ács József kereskedő üzletében, ahova aznap reggel benyitott egy magyar hadnagy, aki elmondta: ha a magyar hadsereg a Bugnál nem tudta legyőzni az oroszokat, itt biztosan nem tudják feltartóztatni őket. Csak azért vonultak be Dél-Erdélybe, hogy biztosítsák a német hadseregnek a Bánságból, illetve Szerbiából való visszavonulását. A magyar megszállás alatt a világosi magyarok semmi rosszat nem tettek a román lakossággal, miután azonban kivonultak a magyar csapatok, szeptember 17-én a csendőrség számos helybeli magyart letartóztatott, majd a főutcán mezítláb végighajtották a megvert embereket az ortodox temető előtti gödörig, ahol a részeg katonák 10 magyar polgárt lelőttek, köztük az ő legjobb barátját, Herrling Gyurit és az édesapját is. Ugyanaznap este Varga Gábor bezárta az üzletet, majd hazafelé tartva, a csendőrség előtti kapuban várta V. csendőrőrmester, aki megfogta, megverte, azzal az ürüggyel, hogy virággal várta a magyar csapatokat. A fiú hiába védekezett, hogy ő akkor az üzletben dolgozott, az őrmester becibálta a csendőrségre, majd belökte a pincébe azzal a fenyegetéssel, hogy hajnalban őt is lelövik, mint a többit. A sötét pincében már bent volt Kiss Ottó és Szabados Feri, mindkettő a barátja, akik a csendőrség épületével szemben lakatosként dolgoztak Bécsi Gábor lakatosmesternél. Amint kijöttek a munkából, őket is megfogták, megverték ugyancsak a virággal történt magyarvárás miatt. Letartóztatásukat azonban a mesterük, Bécsi Gábor is látta, aki üzent Szabados Feri családjának, hogy a fiúk bajban vannak. Varga Gábor családja – az édesanyja és a húga, az apja ugyanis katona volt a román hadseregben – nem tudott a letartóztatásról. Mivel Szabados Ferinek a keresztapja, Back Gyuri bácsi az I. világháborúban orosz fogságban jól megtanult oroszul, a szülők a segítségét kérték. Az meg is keresett egy orosz tisztet, akinek elpanaszolta a fiúk letartóztatását, a rájuk váró sorsot. Reggel 6 órakor, amikor kinyílt a pinceajtó, a fiúk megrémültek, hogy viszik őket a vesztőhelyre. Back Gyuri bácsi azonban megnyugtatta mindnyájukat, de az orosz tiszt is jól tudott románul, mert Besszarábiából származott. Az ügyeletes csendőrtől a fiúk letartóztatásának az oka felől érdeklődött, de az a csendőrőrmesterre hivatkozott, akit az orosz tiszt oda is hivatott. Amikor a tiszt a fiúk bűne felől kérdezett, az őrmester azt felelte: partizánok, akik rálőttek az orosz és a román hadseregre. Az állítást a fiatalok tagadták, az orosz tiszt viszont az ominózus lőfegyver felől érdeklődött. Az őrmester szerint azt eldobták, de az orosz tiszt nem hitte el, és azzal fenyegette meg, pisztolyát kivéve tokjából, hogy főbe lövi, ha nem mondja meg az igazat. Erre az őrmester berezelt, elővette zsebéből a járásbírótól kapott papírt, amin 48 magyarnak a neve szerepelt, de a táskájából is kivette a szolgabíró által aláírt parancsot, miszerint össze kell gyűjtenie a falubeli magyarokat, akiket ki kell végezni. Az orosz tiszt elvette az írásos parancsot, a fiatalokat hazaengedte. Varga Gábor azonban nem sokáig volt szabad, mert szeptember 27-én, azaz 10 nap múlva a 18. életévüket betöltött világosi magyar és német fiatalokkal együtt Bukarest mellé, az Otopeniben létesített lágerbe vitték, ahol dolgoztatták, igen rossz körülmények, illetve ellátás mellett. Sokat éheztek, nem tudtak tisztálkodni, tele voltak tetűvel. Decemberben azonban sikerült egy barátjával megszökniük a lágerből, ahonnan gyalog vagy a vonat tetején jutottak haza, nagyon betegen. Két hónapig fel sem tudott kelni, de lassan felépült.
Közvetlenül a honvédek nyughelye mellett található a meggyilkolt Frajna Istvánnak és kiskorú fiának, Jánosnak a sírja
A kérdésre, hogyan töltötte a pincebe

Templombúcsú, könyvbemutató Borossebesen
Együtt a melengető, megtartó kultúránkban
Vasárnap a Szent Péter és Pál apostolokra felszentelt borossebesi katolikus templomban 12 órakor kezdődött búcsúi szentmisén ft. Petar Stojanovic seléndi plébános magyarul és románul köszöntötte a településről, illetve a környékről érkezett nagy számú híveket, nt. Prém Imre Csaba helybeli református lelkipásztort, az aradi vendégeket és nem utolsó sorban Gheorghe Feieş polgármestert.
Külön köszöntötte az olasz, a szlovák és a cseh híveket, kiemelve: a borossebesi egyházközség egy olyan színes kert, amelyikben számos nemzetiség él egymás mellett békében, Isten-szeretetben. A továbbiakban felkérte kollégáját, nt. Prém Imre Csaba lelkipásztort a magyar nyelvű igehirdetés megtartására, amiben Pál apostolnak az efezusiakhoz írt levele 4. részének 5. és 6. verseiből kiindulva, a már Jézus által is kiemelt, sokszínűségben megvalósuló egység fontosságát ecsetelte. A hitben való egységet legjobban a helybeli hívek példázták, hiszen a borossebesiek mellett borosjenői, körösbökényi, dezsőházi, seléndi katolikusok is szép számmal voltak az ünnepélyes szertartáson. Jézus a hitbeli egységet Péter által látta megvalósulni, ezért rá, a kősziklára építette egyházát, míg a keresztényüldöző Pált egyházának a legnagyobb szószólójává változtatta azáltal, hogy megjelent neki. A magyarul elhangzottakhoz hasonlóan, ft. Petar Stojanovic románul ismertette Péter és Pál apostolok küldetését, Krisztus egyházának a megtartásában, a gyarapításában betöltött nélkülözhetetlen szerepüket.
Tekintve, hogy a programban könyvbemutató is szerepelt, a plébános még a szentmise vége előtt felkérte a borossebesi gyökerekkel rendelkező Kiss László budapesti lakost, a Képek és szemelvények Borossebes város múltjából című kötetének az ismertetésére. A szerző meghatódva beszélt a településen született, majd innen elszármazott nagyapjáról, a városkában eltöltött gyermekéveiről, az itt élő rokonairól, az őt ide kötő emlékeiről. A továbbiakban a könyv kiadója, az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke, Jankó András ismertette a kötet megjelenésének a körülményeit, kiemelve: az Egyesület azért karolta fel a kiadvány megjelentetését, mert helytörténettel, a borossebesi magyar kultúra emlékeinek a feltárásával foglalkozik, ezért igen szilárd fogódzót képezhet a helybeli magyarság gyökereinek a megismerésében, nemzeti azonosságtudatának a megőrzésében, az itt- és megmaradásában. Éppen a templomhoz kötődő egyik részt elevenítette fel, ami az 1880-ban a település környékén szervezett 3 hónapos hadgyakorlathoz kötődik, amikor is a 3 napig itt-tartózkodó I. Ferenc József király és császár, miközben a Wenckhein udvarházból naponta átsétált a katolikus templomba, eléje futószőnyeget terítettek. A történet kiegészítéseként ft. Petar Stojanovic plébános megjegyezte: Ferenc József itt-tartózkodásakor azon a díszes faragású karosszéken ült, amelyiken most a kolléga, Prém Imre Csaba lelkipásztor foglal helyet. Az érintett megilletődve állt fel, alaposan megnézte a széket, majd újra helyet foglalt rajta. A továbbiakban Gheorghe Feieş borossebesi polgármester a helybeli általános értékek megbecsülésének, a jelenlegi, illetve a jövőbeli generációknak való továbbítás fontosságát ecsetelve kijelentette: a magyar változatból is vásárolnak a városháza számára, de szeretnék román nyelvre is lefordíttatni, esetleg kétnyelvű kötetet kiadni Borossebes történetéről. Mielőtt sor került volna a templombúcsú alkalmából szokásos körmenetre, a plébános minden vendégnek egy-egy borítékba helyezett olvasót ajándékozott. Ezt követően elővette az Oltáriszentséget, amelyikkel a felkoszorúzott feszület, illetve a templomi lobogók nyomában, a nagy tömeg kíséretében énekelve, imádkozva megkerülték a templom előtti körforgalmat, majd visszavonultak a templomba az elbocsátó áldásra, illetve nemzeti imánk megszólaltatására. A Búcsúi szentmise a templomkertben adott agapével zárult, ahol a borossebesi asszonyok az általuk készített finom süteményekkel, üdítővel, kávéval vendégelték meg a településről, illetve a környékről érkezett nagyszámú híveket. Ugyanakkor, a templom előtti hűvösben egy asztalnál Kiss László dedikálta az előtte sorban álló embereknek a városról, annak egykori lakóiról szóló kötetét, amit hamar elkapkodtak, további tízet még rendeltek is. Mert az embereket legalább annyira érdeklik a gyökereik, a múltjuk, mint a jövőjük. A dedikáció után a szerző meghatódva nyilatkozta: nem mindennapi élményben volt része, amikor végre a borossebesieknek személyesen adhatta át több mint egyéves munkájának a gyümölcsét, a róluk szóló könyvet. Örömmel nyugtázta a kapósságukat, amiért annak a reményének adott hangot, hogy a szeptember 6-ára, a református templom megáldásának a 200. évfordulójára tervezett ünnepségre újra eljöhet és még sok borossebesinek dedikálhatja a róluk, az értük írt, szerkesztett könyvet. Elégtétellel nyugtázta, hogy megérte az anyaggyűjtésre, a megírásra fordított munka.
Úgy érezzük, vasárnap valóban egy bensőséges, örömteli eseménynek lehettünk részesei, mivel egy városka magyarsága kézzelfogható bizonyítékát kaphatta az eddig elferdített, mellőzött, feledésbe kényszerített múltjának, ami valóban szilárd fogódzóvá válhat számára a jövőépítésben, a megmaradásban. Ehhez partnerekre is találhatnak, az egész környékből odasereglett magyarokban, akikkel szeretetben együtt lehettek, közösen tervezhették a megmaradásért vívott mindennapos küzdelmeiket a legtávolabbi szórvány-magyar bástyákon, Borossebesen, Borosjenőn, Selénden, Dezsőházán, Körösbökényben vagy éppen Menyházán.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Schengeni remények a zöldhatáron
A határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező és azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap programján keresztül. Eddig egyetlen, az Érsemjént Bagamérral összekötő műút készült el teljes hoszszában, de a schengeni csatlakozás hiányában ez sem járható.
Riportunkban schengeni csatlakozásra váró határ menti partiumi településeket látogattunk meg, amelyek a rendszerváltás előtti hátrányt igyekeznek előnyükre változtatni. A kiváló minőségű termőfölddel rendelkező Érsemjén község falvainak útkeresése egyebek mellett a tágabb régió útkeresését is jelzi.
A partiumi Érsemjént Bagamérral összekötő új műúton keresztbe rakott betontorlaszok előtt kényszerülök fékezésre: eddig lehet kocsival eljönni, az úttorlaszon túl már Magyarország. Ha a schengeni övezetben lennénk, most nyugodtan bekocsikázhatnék az ugrásnyira fekvő Bagamérra. Határőrnek nyoma sincs, a törvény viszont megakadályoz abban, hogy csak úgy, a senki földjén átsétáljak Magyarországra. A magas őrtornyokat lebontották, miért is szökne valaki, ha személyazonossági igazolvánnyal gond nélkül átjut a határátkelőkön. A senki földjének magyar oldalán, a lekaszált határsávban az egymástól mintegy száz méterre fekvő hófehér határkövek mellett mezei út vezet végig az országhatáron. Időnként felbukkan egy-egy határőr-terepjáró, de a két ország határőrizete formális, hiszen a rég beígért schengeni csatlakozás szellemében már sehol nem kéne határátkelőnek állnia Magyarország és Románia között.
Az elmúlt években a határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező, azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott HURO-program keretében. Eddig négy-öt út készült el – közöttük bicikliutak is –, de csak az Érsemjént Bagamérral összekötő, mintegy másfél millió euróból megépült és végig megfestett útszakaszt adták át teljes egészében. A földeken dolgozó traktorokon kívül azonban senki sem jár erre, legfentebb a kíváncsi újságíró, aki megpróbál belelátni az uniós bürokrácia útvesztőibe.
Az egyelőre céltalanul álló vadonatúj műút látványa azért is feltűnő, mert a községközpontot, Érsemjént eddig sáros szekérút kötötte össze a határmentén fekvő másik két településsel, a többségében románok lakta Érkenézzel és a magyarok és cigányok lakta Érseléndddel. A községi, illetve megyei utak rendbetételére az önkormányzat nem kapott sem román állami, sem uniós támogatást: a mintegy öt éve húzódó kormánypályázat a Boc-kormány bukásával került le napirendről. A községi utak járhatatlansága miatti közfelháborodást csak fokozta a határon átnyúló, kihasználhatatlan luxusút elkészítése, ez pedig arra késztette a helyi magyar önkormányzatot, hogy az eredeti tervekhez képest egy jóval keskenyebb útszakaszt aszfaltozzon le Kenézen át Selindig. A befejezéshez nem volt elegendő pénz, a határtól ugrásnyira fekvő magyar faluba továbbra is a hatvanas évek elején „korszerűsített” köves úton lehet eljutni. Ha valaki mégis a rövidebb utat választaná Nagyvárad fele – azaz nem kerül vissza Érsemjénen át Érmihályfalvára –, és Székelyhíd fele autózna, sofőrnek és kocsinak egyaránt megrázkódtató kaland lenne. A romániai viszonylatban is járhatatlan szekérútról elrettentő kisfilmek keringnek a YouTube-on.
A fűszerpaprika paradicsoma
A magyar határhoz legközelebb fekvő partiumi magyar településre, Érseléndre érsemjéni önkormányzati képviselő társaságában érkezem. A kilencvenes évekre emlékeztető sáros faluképpel ma már alig találkozik az ember. A községközpont, Érsemjén szépen gondozott utcái, közterei és egy kisvárost megszégyenítő, gyönyörű parkja ellenére pár kilométerrel odébb, a szintén magyar falu, Selénd, a középkorban rekedt. Pedig a kommunista rendszer évtizedei alatt a piacokon őrölt pirospaprikát kereső háziasszonyok számára a falu neve Bukaresttől Kolozsvárig mindenhol ismerősen csengett: a selindi „piros arany” olyan híres volt, mint a tágabb Kárpát-medencében a szegedi fűszerpaprika. A régi paprikamalmok elve alapján a falu egyetlen újrabarkácsolt kis kőőrlésű háztáji malmában az 1994-ben hazatelepedett vasúti nyugdíjas, Koba János mesél a messze földön híres foglalatosságról. A két világháború között országos hírnévre szert tett fűszerpaprika-őrlés sikertörténete az 1962-es kollektivizálással torpant meg. Ekkor a zömében paprikatermesztésből élő 1600 lakosú Érselénd magyarságát a kommunista hatóságok mindenükből kiforgatták. Elkeseredésükben a módos gazdaemberek aprópénzért prédálták el gyönyörű portáikat a faluba nagy számban betelepedő cigányságnak, és a kényszerszövetkezetesítés elől elmenekülve Nagyváradra költöztek ipari munkásnak. Az érvágást máig megérzi a mintegy ezer lélekszámúra zsugorodott falu, ahonnan az itthon maradók is beingáztak vonattal az 54 kilométerre fekvő Nagyváradra. A pusztulásnak indult faluban alig maradtak, akik kitartottak a paprikatermesztés mellett, és a hatósági megszorítások ellenére is rendületlenül járták az ország piacait.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Takács Mihály (1954–2015)
Arad festője
Szombaton kora reggel – hosszú betegség után – 61 éves korában elhunyt Takács Mihály festőművész.
Eltávozott közülünk Arad Misije.
A közvetlen, becézett elnevezést nem akárki érdemli ki egy településen, főként egy nagyvárosban.
Ő kiérdemelte!
1954. január 23-án született az Arad megyei Selénden. Különböző iskolai tanulmányai elvégzése után, számos próbálkozás után kötött ki a festészet mellett, azon belül is a városképek vonzották a leginkább. És bár az ország és a világ számos táján megfordult, szíve csücskét Arad foglalta el, munkássága legjavát az itteni városképek ihletett, meleg hangulatú vászonra ültetése jelentette.
Mindez az évek során 15 falinaptárban is konkretizálódott, amelyek igazi úttörést jelentettek az aradi művészeti életben.
Ez azonban nem lett volna elég!
Takács Mihály tevékeny részt vállalt a helyi közéletben is. A nevét viselő alapítványt hozott létre, amely támogatta a fiatal tehetségeket. Több alkalommal is megszerezte a helyi önkormányzat anyagi támogatását szabadtéri alkotóműhelyek megszervezésére, ahol a művészek közvetlen kapcsolatba kerülhettek a nagyközönséggel. Színművész kollégáihoz hasonlóan, foglalkozásokat tartott a börtönben elítéltekkel, meg lévén győződve arról, hogy a művészet léleknemesítő hatással bír.
Elfogadottsága azonban nem volt egyértelmű az ún. hivatalos szakma részéről!
Bármilyen sikeres és népszerű volt alkotásai révén, mivel nem rendelkezett felsőfokú végzettséggel, sokáig „csak” amatőrként ismerték el.
Talán volt ebben némi irigység is – hiszen még egy kis zugot is sikerült „kijárnia” a Templom utcában, ahol a Takács Galériában általában rengeteg virág és festmény között várta mosolyogva a betérőket felesége, társművésze, Flory, sőt a Nepomuki Szent János-szobor restaurálását és másolatának az elkészítését is rá bízták!
Aztán megszületett a felsőfokú végzettség és a képzőművészeti szövetségi tagság, és a hivatalos elfogadottság is. Szinte megszámlálhatatlan hazai és külföldi közös és egyéni kiállítás után!
Abban a szerencsében részesülhettem, hogy – hivatásomnak köszönhetően! – közeli kapcsolatba kerülhettem Misivel. Többször is készíthettem vele nagyobb méretű, bensőséges hangulatú beszélgetést, ennek megfelelően értékelte is a Nyugati Jelen pozitív hozzáállását a művészetek támogatásában. Többször is kiállított a Jelen Galériában, sőt ezt a helyszínt választotta legfrissebb falinaptárának bemutatására.
A Bohus-palota manzárdjában lévő lakása melletti műtermében legutóbb tavaly januárban voltam nála, utolsó, 15. falinaptárát tavaly decemberben mutatta be a Takács Galériában. A költségek előteremtésének felpanaszolásán kívül csupán terveiről beszélt, egyszerűen nem kívánt tudomást venni az őt évek óta kínzó, pusztító betegségről.
Földi maradványait hétfőn 16 órakor helyezik végső nyugalomra a Felsőtemetőben. Alkotásai azonban itt maradnak velünk, és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a felhők feletti műtermekben – korábban eltávozott aradi művészek társaságában – képes lesz nyugton maradni!...
Kiss Károly
Takács Mihály (Selénd, 1954. jan. 23. – Arad, 2015. ápr. 19)
Nyugati Jelen (Arad)