Sárpatakon a református templom 1928-ban épült, akkor több mint kétszáz református élt itt. Jelenleg már csak hárman vannak. Fehéregyháza református temploma az 1440-es években épült. Az 1848-as szabadságharc idején a kozákok felgyújtották a falut, akkor égett le a templom is. A templomot 1889-ben újjáépítették. Fehéregyháza falu lakóinak valamivel több mint húsz százaléka vallja magát magyarnak. Benefi Sándor lelkész elmondta, 1990-ben költözött Fehéregyházára, akkor a faluban 638-an vallották magukat magyar reformátusnak. A legújabb felmérések alapján mintegy százzal csökkent azóta a magyarok lélekszáma. A fiatalok zöme külföldön próbál elhelyezkedni: Magyarországon, Amerikában. A magyar óvoda idén egy tanerőssé esett vissza, az összevont elemi viszont még két pedagógussal működik. Fehéregyházán a három felekezet (a római katolikus, az unitárius, és a legnépesebb: a református) összesen 830 magyart számlál. A katolikusoknak imaházuk van, az unitáriusoknak pedig nemrég sikerült templomot építeniük. Fehéregyházának van egy több mint százéves fúvószenekara és van gazdaköre is. Az Ispánkútnál álló Petőfi-emlékművet négy évvel ezelőtt felújították, de hiába. Ellenséges érzületűek mindig meggyalázzák. /Szabó Csaba: Szeptember végén Fehéregyházán. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10., folyt.: nov. 13./

Pál atya harminchárom gyerekről gondoskodik a három marosvásárhelyi és a két sárpataki családi típusú árvaházban. A karácsonyi ünnepekre többen megajándékozták a gyerekeket. Az ajándékcsomagokat versikékkel köszönték meg. Lokodi Edit megyei tanácselnök a szovátai Szent Ferenc Árvaház és az erdőszentgyörgyi Dove Alapítvány gondozásában élő gyermekeket is megajándékozta. /Mészely Réka: Angyaljárás a Szabadság utcában. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 24./

1990 nyarán indultak a vasárnapi ifjúsági és gyermekszentmisék. Hogy élményszerűbb legyen az együttlét, Marosvásárhelyen énekcsoport alakult Jubilate néven, bejárták a közeli és távolabbi egyházközségeket is. Egyházi énekeket adtak elő, gitár- és orgonakísérettel. 1996-ban a Gyergyószentmiklóson és a gyergyóditrói nagytemplomban énekelhettek. 1997-ben részt vettek a Nyárádremetén szervezett kórustalálkozón. Ugyanebben az évben több helységben bemutatták Müller–Tolcsvay Mária evangéliuma című rockoperáját. 2000 januárjában kezdték próbálni Bródy–Szörényi István a király című rockoperáját. Bebarangolták vele a környéke, eljutottak Szászrégenbe, Medgyesre és Gyergyóalfaluba is. A Jubilate minden karácsonykor meglátogatja a kórházban és a sárpataki öregotthonban a betegeket, öregeket. A Jubilate vezetője Simon Kinga kántor. /b. d.: Jubilate. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 22./

Kerüljön előtérbe a háttér címmel szervezte meg szórványpasztorációs konferenciáját Csíkszeredában az erdélyi főegyházmegye szórványbizottsága. A tanácskozáson az egyházmegye szórványtelepülésein szolgáló plébánosok, az érsekség főtanfelügyelője, gazdasági igazgatója és érseki helynöke vett részt. A főegyházmegye 80 szórványplébániájának helyzetjelentését Darvas Kozma József csíkszeredai esperes-plébános, a szórványbizottság titkára ismertette. Míg a székelyföldi megyékben az egyházközségek az önkormányzatoktól is kapnak segítséget, addig a szórványplébániák kevésbé számíthatnak helyi költségvetési támogatásra. A szórványközösségekben a legtöbb gondot az anyagiak hiánya okozza. Sok közösségnél hiányzik a helyben lakó lelkipásztor, hitoktató, a megfelelő hittanterem. Az egyházi épületek állaga is egyre romlik. Az erdélyi főegyházmegyében a papok több mint 10 százaléka dolgozik szórványban. Tófalvi Géza segesvári lelkész elmondta, hogy egyházközsége többszörösen is szórványban van: nyelvi és felekezeti szempontból is. Az anyaegyházközségben, Segesváron, a hívek többsége kétnyelvű. Az egyházközség másik problémája a hívek egyre fogyatkozó száma. A segesvári anyaegyházközséghez tartozó településeken: Erzsébetvároson, Héjjasfalván, Fehéregyházán, Sárpatakán, Hidegkúton azzal kell szembesülni, hogy belátható időn belül kihalhatnak ezek a magyar katolikus közösségek. A felsorolt problémákkal küzdenek a protestáns gyülekezetek is, derült ki Vetési László református lelkész előadásából. A konferencián Bakó Béla ferences szerzetes a liturgia fontosságáról, Böjte Csaba a szórványiskolákról, Horváth István marosújvári plébános a szórványban zajló hitoktatásról tartott előadást. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet szórványban ilyen eredményeket elérni, Böjte Csaba dévai ferences hangsúlyozta: „Amit teszünk, vidáman kell tegyük!” „Azt hiszem, nem számolgatni kell az embereket, hanem szeretni! Jézus Krisztus nem azért küldött, hogy én leltározzak, hányan vagyunk és hányan nem, hanem szeretettel öleljük át, akikkel közösségben vagyunk. ” Böjte Csaba olyan karácsonyi misét is mondott már, hogy senki nem volt a templomban. Árpád-kori templom volt ez Kackón, helyben lakó hívő már nincs abban a közösségben. /Csúcs Mária: Kerüljön előtérbe a háttér. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 21./

A félreeső, kiöregedő falvak hiányos egészségügyi ellátásán az egyházi alapítványok az önkormányzatokkal együttműködve próbálnak javítani. A katolikus egyház által működtetett Caritas mellett az Erdélyi Református Egyházkerület Diakónia Keresztyén Alapítványa is beindította házi beteggondozó hálózatának kiépítését. A marosvásárhelyi fiókszervezet a Sárpatak községhez tartozó Pókában – a Bod Péter Központban és a Szászrégenben működő után –felavatta első falusi munkapontját. Pókán a négyszáz lelket számláló falu lakóinak fele idős ember, akik közül sokan betegségük miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A családorvosi ellátás nem vállalhatja fel gondozásukat. A dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár által vezetett alapítványi kuratórium és az önkormányzat együttműködése tette lehetővé, hogy beindulhatott a szeretetszolgálat. A helybeli Juhász Zsuzsa ápolónő 40 idős, beteg embert lát el, a közeljövőben újabb tíz személy kerül az ápoltak listájára. /Mezey Sarolta: Otthoni beteggondozás Pókában. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 13./

Közös karácsonyi műsorral köszönte meg december 19-én támogatóinak az idei segítséget a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és a Százlábú Gyermek Néptáncegyüttes. A Lajtha László Stúdióteremben moldvai, sárpataki és felcsíki táncokkal, kántálással mondtak búcsút az óévnek, a kárcsonyvárást pedig koccintással pecsételték meg. /Fekete Réka: Táncos köszöntő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 20./

Igazi népünnepély volt Szentegyházán: százat meghaladó lovashuszár és több mint kéttucat szekér – mindegyiken legalább nyolc személy – vett részt a III. Őszi Hadjáraton. A két évvel ezelőtti kezdeményezés a Kis-Homoród mente talán legnagyobb eseményévé nőtte ki magát. Az októberi hősök tiszteletére rendezett eseménysor október 4-én a Gyermekfilharmónia és a helyi huszárok közös hangversenyével kezdődött. – A határon túli huszáregyesületek közül Budapestről, Pécsről, Tápióbicskéről, Nagykátáról, Szarvasról és Hódmezővásárhelyről érkeztek, a környékről pedig a kápolnásiak, a csíkszeredaiak, a székelyudvarhelyiek, a szovátaiak, a gyergyószentmiklósiak, a sárpatakiak és a szentjobbiak is jelen voltak – sorolta Mihály József kapitány, a huszonkét tagú szentegyházi bandérium vezetője. Idén is Szentegyházáról indult a lovas- és szekeresoszlop, végigvonultak Lövétén és Almáson, ahol tízórai szünetet tartottak, majd visszafordultak. Két évvel ezelőtt a most vendégül látott egyleteknek fele sem létezett, az akkor még csak civilben érkező személyek mára egyletekbe szerveződtek és huszárruhákat varrattak. /Évről évre nő a rendezvény népszerűsége. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 6./

Már jó ideje kész a Szatmár megyei Börvelyben felállítandó Móricz Zsigmond-szobor gipszváltozata, de Erdei István szatmári szobrász alkotásáról a helyiek eddig nem sokat tudtak. Kiss Zoltán RMDSZ-es alpolgármester örömmel fogadta a szobor hírét, Móricz Zsigmond többször járt Börvelyben. Jelenleg nincs pénzük, de közadakozással és pályázati pénzekből sikerülne felállítani a szobrot, mondta az alpolgármester. Volt már többször szó róla, hogy Börvely népe szobrot állít a nagy írónak, komolyabb kezdeményezés azonban csak a múlt év tavaszán született, amikor Sárpataki János akkori polgármester felkérte Erdei Istvánt, hogy formázza meg a mellszobrot. A művész elkészült a gipszváltozattal, a helyhatósági választások után Sárpatakinak mennie kellett, és a tervről megfeledkeztek. /Sike Lajos: Móricz visszatér Börvelybe? = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 9./

A sárpataki kultúrotthon épülete a kastéllyal együtt visszakerült a hajdani tulajdonosok leszármazottainak birtokába. A külföldön élő gróf Teleki Samu megegyezett Kozma Barna polgármesterrel, hogy a különálló épületet, amely a kastély istállója volt, eladja a községnek. A tanács elfogadta az ajánlatot, az összegben megegyeztek. /Megvásárolják a kultúrotthont. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 5./

Évente egyre több huszárcsapat vesz részt a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület által elgondolt rendezvényen, az Őszi Hadjáraton. Az elmúlt hét végi, immáron negyedik hadjárat látogatottsági rekordot döntött. Az 1848–49-es szabadságharc és a tizenhárom aradi vértanú tiszteletére rendezett Őszi Hadjárat október 2-án hagyományosan a Szentegyházi Gyermekfilharmónia és a helyi huszárok közös hangversenyével kezdődött. Másnap a nyolcvanhét lovas huszár és a mintegy harminc szekeret számláló konvoj az elmúlt évekhez képest rövidebb távot tett meg. „Meg kell említenünk azt a Vargyas-lázán felavatott emlékművet, amely a néhai Nagy-Magyarország határát jelképezi” – mondta Mihály József kapitány, a huszonnégy tagúra bővült szentegyházi bandérium vezetője, aki úgy tudja, további kilencvenkilenc ilyen kisméretű domborművet fognak felállítani a Kárpát-medence különböző pontjain. A szelterszi gyakorlótéren október 4-én tizenöt csapat nevezett be a főzésre. Az idei hadjáraton a szentegyházi huszárok mellett jelen voltak Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Tusnád, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Kápolnásfalu, Szentjobb, Sárpatak, Szováta, Budapest, Pécs, Tápióbicske és Budakeszi huszárai. /Kozán István: Őszi Hadjárat Szentegyházán. „Felébreszteni a magyarságtudatot, ez a cél”. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 6./

Hagyományossá vált a huszárbál megszervezése Sárpatakon, idén már a hatodik alkalommal. Erre a hagyományőrző ünnepségre eljöttek többek között a szovátai, a csíki huszárok, a torboszlói lófők és mások. Mint minden évben, a hagyománnyá vált rendezvényt szoboravatás előzte meg. Ezúttal Báthori Gábor erdélyi fejedelem szobrával bővült ki a szoborpark. A fejedelem életpályáját Berekméri Árpád Róbert történész ismertette. Mózes Sándor a falu lakosainak nevében köszönetet mondott Miholcsa József szobrászművésznek a szobor elkészítéséért. A huszárbál megnyitása után fellépett a sárpataki hagyományőrző tánccsoport, a szovátai huszárok tánccsoportja és a Kántor-tanítóképző Főiskola népdalköre. /Gálfi Tibor, Marossárpatak: Huszárbál Marossárpatakon. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./

Rögös úton
Évfordulós házszentelés Pál atya árvaházában
Tizenkét évvel ezelőtt Pál atya (Bakó Béla) Ferenc-rendi szerzetes – aki 1990-től szolgál a marosvásárhelyi Szabadság utcai egyházközségben – úgy döntött, hogy a rend elveinek megfelelően megpróbál segíteni a szegényeken, elesetteken, árvákon.
– Amikor idejöttem, láttam, milyen körülmények között élnek a cigányok, ezért kezdeményeztem, hogy nyissunk szegénykonyhát. Aztán arról értesültem, hogy a közelben levő napközi otthonba nem vették fel a cigány gyerekeket, így számukra óvodát indítottunk. Az elején a rendház támogatott, aztán jöttek a gondok – emlékszik vissza a kezdetekre a szerzetes.
1994-ben létrejött a szegénykonyha. Ez a szolgáltatás ma is működik, igaz, jóval kevesebben részesülnek belőle. 1997-ben indították a cigányóvodát a parókiával szemben megvásárolt házban. Ez csak egy iskolai évet működött. A gyerekek szerettek volna járni, de a szülők ellenezték. 1998-tól foglalkoznak elhagyott gyerekekkel. Eleinte négyet, két hónap múlva nyolcat, majd tíz gyermeket fogadtak be. 2000-ben vásárolták meg a Szabadság utcai házat. Közben Pál atya 14 évig cigánypasztorációt végzett a Hidegvölgyben is. 2001-ben Sárpatakon vásároltak egy házat, ma már négyben szállásolják el a gyermekeket. Jelenleg összesen 35 három és tizennyolc év közötti árva gondját viselik.
A Szent Erzsébet Társulás "kény- szerből" jött létre – mondja a szerzetes, mivel a rendtartomány nem tudta felvállalni a gyerekek gondozását.
A szegénykonyha, az árvaházak fenntartása sok szervezési munkával járt, ezért Pál atya sokat volt távol a közösségtől, bár, mint mondja, lelkipásztori kötelességét teljesítette. Mivel a marosvásárhelyi Ferenc-rendi közösség három tagja közül kettő kilépett, az atya egyedül maradt. A szabályoknak megfelelően a rendház legkevesebb három tagból kell álljon, így a rendházfőnökség úgy döntött, hogy Erdély-szerte összevonják a közösségeket. Megkezdődött Pál atya keresztútja.
2003-ban Csíksomlyóra helyezték rendházfőnöknek. Azután egy hónapra Dévára kellett mennie. Miután ott változások történtek, visszahelyezték segédlelkésznek Marosvásárhelyre, aztán Désre került, ismét Dévára és 2009. augusztus elsejétől Kolozsváron szolgál. Ha nem lettek volna lelkes segítői, támogatói, a gyermekek gondozói, a kezdeményezése kudarcba fullad.
A megpróbáltatások ellenére Pál atyának vannak tervei. Bővítik a marosvásárhelyi házakat. Sárpatakon már megrendeltek egy faépületet, amelyet nemsokára összeácsolnak. Ez egy olyan közösségi épület lesz, ahol különböző foglalkozásokat lehet tartani gyermekeknek. Azt is tervezik, szakoktatást indítanak, hogy a fiatalokat, képességük szerint, valamilyen útravalóval lássák el.
Sajnos, a gyerekek többségét – bár vannak szüleik – nem látogatják. Néhány család hétvégente befogadja őket, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy pótolják az otthon melegét. Ilyen körülmények között nehéz az integráció. Iskolába járnak, az alapítvány mindent megtesz értük, némelyiküknek sikerült talpra is állni, de sokukkal még 18 éves koruk után is gond van. Pedig azt is felvállalták, hogy életük végéig követik a sorsukat.
A külföldi adományozók már nem támogatják az országot, a segélyek innen elapadtak. Cégek, magánszemélyek kenyérrel, mosószerrel, ki amivel tud, segíti az alapítványt. Az állami támogatás is kevés, hiszen a gyermekjogvédelmi igazgatóság 8,30 lejt utal át napjára élelemre fejenként. Ezenkívül mindenki havonta 98 lej "elhelyezési" támogatást is kap. A gyermekpénzt nem utaljak át, ezt csak 18 éves koruk után kézbesítik majd a gondozottnak. Pedig ez is jól fogna – mondják, de sajnos, a törvény nem tesz különbséget a magán- és az állami gondozói intézmény között. Pályázni is próbálnak, kevés sikerrel. A politikusok közül egyedül Borbély László jött el kampányban, amikor kifestették az egyik szobát. Azóta senki sem érdeklődött az intézmény felől.
Házszentelés volt. Túl a vallási jelentőségén, ez olyan ünnep, ami jelzi, hogy a gondviselés otthon van e házban. Pál atya továbbra is bizakodó: tudja, hogy munkája csepp a tengerben, de ő vállalja keresztényi alázattal.
Vajda György. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Bercsényi László hazatért Székesre
Tegnap ünnepély keretében a székesi közösség, a református egyházközség, a magyarországi testvértelepülés, Lábatlan Református Egyházközsége, a Maros megyei EMKE, a nagyernyei önkormányzat képviselőinek jelenlétében felavatták gróf székesi Bercsényi László kőszobrát, Miholcsa József alkotását.
Feladatunk: átmenteni a múltat a jövőbe
– Hármas emlékezésre gyűltünk össze a székesi templomban: gróf Bercsényi László születésének 321. a magyar szabadságharc 162. évfordulójára, s Isten magyar népünket minden időkben megtartó szeretetére. Száz évvel ezelőtt 523 lélek élt a faluban, mára ez a szám felére csökkent. De úgy, ahogyan az előző nemzedékeknek megvolt a feladatuk, a mainak is megvan: átmenteni a múltat a jövőbe. Ezért született meg a szándék, hogy a falu nevéhez kötődő Bercsényi Lászlónak szobrot állítsanak. Aki végigmegy a településen, s látja a szobrot, emlékezzen úgy rá, mint aki a szabadságért harcolt – mondta igehirdetésében Ötvös József esperes.
– Százötven évig volt a Bercsényieknek birtokuk Székesen, miért ne lennénk büszkék erre a családra? Kötődtek ide, előnévként használták a falu nevét. Bercsényi László hírnevet szerezett a magyar virtusnak és szabadságszeretetnek, még Bukarestben is negyed őrzi a nevét. Bíró László helybeli református lelkész gondolatához csatlakozott dr. Ábrám Zoltán is, aki kifejtette: jó hogy Kossuth-szobor állhat Havadon, s jó hogy Bercsényi-szobor is állhat Székesen.
László Márton rövid visszapillantójában részletesen kitért a Bercsényiek történelmi szerepvállalására, elmondta, hogy az 1689-ben született Bercsényi László Rákóczi fejedelem hadapródja, aki száműzetésre jut, majd Franciaország marsallja, Commercy kormányzója volt, aki a nevét viselő franciaországi huszárezred létrehozásával írta be nevét az európai történelembe.
Legyen egy hely, ahol fejet hajtunk
– Amint a Rákóczi-szabadságharc, úgy az 1848-as forradalom és szabadságharc is elbukott. A történelmi Magyarország minden részére, így Erdélyre is kiterjedő harcok, küzdelmek elvesztése után az egész magyar nemzet egy közösségként sírt és gyászolt. Nekünk az a küldetésünk, hogy becsüljük elődeink törekvéseit, tápláljuk a szabadság vágyát. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Lábatlani Református Egyházközség alapítványa sikeresen pályázot, és a Nemzeti Civil Alapprogram 1,5 millió forinttal támogatta tervünket, s ma szobrot állíthattunk Bercsényi Lászlónak. Hiszem, hogy Bercsényi László szobrát azért avatjuk fel, mert a nagy nevű hős dicső tetteit felidézve bízni és reménykedni szeretnénk a jövőben. Álljon itt a szobor, ahová a falu népe minden nemzeti ünnepen eljöhet fejet hajtani – mondta a szobor mellett Darányiné Csonka Valéria lelkész, aki sokat vállalt magára azért, hogy a székesi közösség és az EMKE ötlete megvalósuljon.
Az istentiszteleten a Bíró Jenő tiszteletes úr vezette csejdi énekkar lépett fel, szavaltak, énekeltek a székesi gyerekek és Kali Julianna. A szobornál Gerencsér Dániel lábatlani tanuló szavalata, Ábrám Noémi éneke, a magyar és székely himnusz hangzott el. Rövid beszédet mondott Jánosi Ferenc, Nagyernye polgármestere, Miholcsa József szobrászművész, majd megkoszorúzták a szobrot.
Huszárezred megalapítójának szoboravatójáról nem hiányozhattak az eseménynek színt és hangulatot adó huszárok sem, akik ez alkalommal Sárpatakról és Gernyeszegről érkeztek.
Mezey Sarolta. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Visszaszolgáltatták a Teleki- kastélyt
Új fejezet kezdődik az épület történetében
A XIX. században, empire udvarházak mintájára építették a sárpataki kastélyt, amelynek utolsó tulajdonosa Teleki Károly gróf volt. Az uradalmat 1948-ban államosították. Ezt követően egy évig üres volt. 1950-ben a kommunista hatalom az 1942-től 1949-ig tartó görög függetlenségi és polgárháború áldozatainak ide menekített árva gyerekeit helyezte el ideiglenesen az épületben. Miután őket hazatelepítették, 1951-ben a mikházi kórházotthonból elmebetegeket, majd 1952-től mostanáig halmozottan fogyatékos nőket gondoztak a falai között. 1962 – 1967 között a kastélyhoz tartozó területre több – a szociális otthont kiegészítő – melléképületet húztak fel, amelyeket ma is eredeti rendeltetésüknek megfelelően használnak.
Az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Kanadában élő tulajdonosok 2005-ben a tulajdonjog visszaállítására vonatkozó, 2001-ben megjelent 10-es törvény alapján igényelték a kastélyt a hozzá tartozó területtel, emellett 50 ha termőföldre és mintegy 20 hektár erdőre is jogot formáltak az egykori 365 hektáros birtokból. Mivel külföldi állampolgárok, a törvény szerint kárpótlást kaphatnak. A megyei földosztó bizottság döntése azonban még nem végleges – tudtuk meg a polgármestertől.
A kastélyt illetően sikerült kiegyezni a volt tulajdonosokkal. A megyei tanács jogügyi osztályáról megtudtuk, hogy a kórházotthon vezetőségének jelenlétében másfél hónappal ezelőtt tárgyaltak a tulajdonosokat képviselő ügyvéddel, és megegyeztek abban, hogy a kastélyépületet természetben visszaszolgáltatják a hozzá tartozó parkkal. A melléképületek nem képezték az ügy tárgyát, mivel ezeket az államosítás után húzták fel. A döntésről elégedetten nyilatkoztak a tulajdonosok, de még írásos választ nem küldtek. Miután végső egyezség születik, valószínű, hogy az ápoltak elköltöztetéséig a megyei tanács bérbe veszi az ingatlant. Mivel két szociális létesítmény van Sárpatakon, gyakorlatilag megoldható a gondozottak sorsa. A sárpataki intézményben 105 ápolttal 60 alkalmazott foglalkozik.
Tudomásunk szerint a Teleki család turisztikai célra szeretné használni majd a kastélyt, így még az idén új fejezet kezdődhet az épület történetében. Népújság (Marosvásárhely)

Sárpatakon felavatják a szoborparkot
A vasárnapi 11 órai istentisztelet után, negyed egy órakor Sárpatakon felavatják azt a szoborparkot, amely a helyi református templom szomszédságában kapott helyet. Az ünnepség keretében fellép a helyi kórus, a Székely János hagyományőrző néptánccsoport és szavalatok hangzanak el. A szoborpark avatóján leleplezik Miholcsa József szobrászművész újabb szobrát, a Báthory Zsigmond fejedelemét – tájékoztatott Kozma Barna polgármester. Népújság (Marosvásárhely)

Reconditio Humana
A címben feltüntetett elnevezéssel indít tanulmányi és továbbképző központot a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Egyesület. A központ célja a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek felzárkóztatása illetve a tehetséges fiatalok gondozása. A bejelentés szombaton hangzott el a helyszínen, a Szabadság utca 86. szám alatti házban. Az ismertetőn Bakó Béla Pál ferences szerzetes pap, az egyesület alapítója és a támogatók mellett jelen volt Borsos Szabolcs tanár, a tanulmányi ház társalapítója, tanárok, pszichológusok és gyógypedagógusok. A megnyitón részt vett a Magyar Mentálhigiénés Szövetség küldöttsége Budapestről, Buza Domonkos elnökkel az élen.
A tanulmányi ház megnyitásával új tevékenységgel bővül a Szent Erzsébet Egyesület munkája, amely 15 éve működtet Marosvásárhelyen és Sárpatakon családi típusú házakat, ahol árva és félárva gyermekeket nevelnek, hátrányos helyzetű felnőtteket támogatnak. Az egyesület munkájáról, az eredményekről és nehézségekről, amelyek leküzdése a Gondviselés vezérelte jólelkű támogatók révén sikerül, Pál atya számolt be. Az egyesület alapítója elmondta, hogy két legfontosabb nevelési elvük a szeretet és a gondoskodás.
A továbbiakban ismertette, hogy 2012 decemberében Borsos Szabolcs tanárral közösen született meg az ötlet, majd a döntés is, hogy az árvák és kiszolgáltatottak gondozása mellett a nevelés, oktatás, kutatás terén indítsanak új tevékenységet. Erre a célra kezdődik el a Szabadság utcai ház átalakítása, amely 140 négyzetméter felületet biztosít.
A nevelés területén a hitéleti nevelésre és a lelki gondozásra helyezik a hangsúlyt, s lelki programok indításával szeretnének hozzájárulni a hátrányos helyzetű emberek probléma-megoldási készségének javításához.
Az oktatási program keretében a hátrányos helyzetű gyermekeket szeretnék iskolai szintre emelni. E területen olyan fiatalok felzárkóztatására is gondoltak, akiket valamilyen diploma vagy szakképesítés megszerzésében kell segíteni. Indítanak felnőttcsoportokat is, akiket a munkaerőpiacon való megjelenésben, a vállalkozásban támogatnának.
A tehetséggondozás területén először a megfelelő feltételek megteremtésére összpontosítanak (mul-timédiás szakterem, zenei stúdió stb.), azután kerül sor a tevékenységek megszervezésére.
Kiemelt projektjük a cigány kisebbség támogatása egyéni és közösségi vonatkozásban. Négy oktatási tevékenységet szerveznek számukra: hitéleti és erkölcsi nevelés, egész-ségi alapismeretek, kézműves- foglalkozások, mezőgazdasági alapismeretek.
A kutatás terén az erdélyi magyar társadalomtudományi gondolkodásban, a kisebbségfilozófiában összegyűlt több mint két évtizedes tapasztalatokat szeretnék dokumentálni, s a hátrányos helyzetű csoportok és egyének társadalmi beilleszkedése módszertanának a kidolgozásához is hozzájárulni. Ehhez tartozik annak a tapasztalatnak a rögzítése és átadása, amit Bakó Béla Pál ferences szerzetes a cigánypasztoráció terén szerzett. A tanulmányi ház célja, hogy felsőfokú oktatási intézményekkel is kapcsolatot teremtsenek, közös pályázatokat, oktatási projekteket dolgozzanak ki, szakmai kiadványokat szerkesszenek, tanácskozásokat szervezzenek – osztották meg a terveket a tanulmányi központ alapítói.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely).

Huszártalálkozó Rákóczi cserefájánál
A 60 éves Miholcsa József alezredest köszöntötték
Egy kis fantáziával akár 200 évet is visszautazhatott az időben, aki szombaton a Rigmány melletti – a marosvásárhelyi Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület által táborozóhelyként és madártani megfigyelésekre használt tisztásra tévedt. A helyi hagyományőrző huszárok ugyanis találkozót szerveztek, amelynek célja, elmondásuk szerint, a különböző alakulatok együttléte volt. Meglepetésnek szánták a 60. életévét betöltő Miholcsa József alezredes felköszöntését, aki a huszármozgalom kezdeményezője, ösztönzője megyénkben.
A természetvédő egyesület által a szervezők rendelkezésére bocsátott jurták, a lóállások és a hely hangulata, az egyenruhák egy kis történelmi utazást tettek lehetővé, hiszen elképzelhető, hogy a huszárság korában valójában hasonló körülmények között találkoztak a bajtársak, akik a fegyvernem kötelezettsége alatt egész Európában derekasan megállták a helyüket a csatamezőkön. Ma a hagyományőrző huszárság – nemcsak jelmezes játékot jelent azok számára, akik anyagi áldozatok árán korhű ruhákat készítenek, lovakat tartanak –, hanem összetartja azt a közösséget, amely felvállalja erkölcsi tartásban, gondolkodásban, szellemi hozzáállásban mindazt, ami tulajdonképpen híressé, elismertté tette a korabeli huszárokat – mondta Miholcsa József, akinek az ötletére szervezték meg a rigmányiak a találkozót.
Csipán Csaba, a rigmányi alakulat vezetője, a találkozó főszervezője elmondta, azért nem volt nyilvános a rendezvény, mivel ez tulajdonképpen azoknak a Maros megyei hagyományőrző huszáralakulatok képviselőinek szólt, akik gyakran vendégül látják őket, s ezért "illett viszonozni ezt". S hogy ne csak beszélgetés, mulatozás legyen, úgy döntöttek, hogy ügyességi versenyen is összemérik tudásukat. Délelőtt a Militari –háromnapos összetett lovas verseny – mintájára három próbát kellett végrehajtaniuk a benevezőknek. A "vitézségi vetélkedő" abból állt, hogy a pályán elhelyezett szalmabálákon ugratták át a lovakat, utána három oszlopra szúrt "török fejet kellett porba hullatni", majd egy oszlopra helyezett karikát felszúrni a kardra és egy másikra tűzni, végül dárdát hajítottak célpontba – ezek a gyakorlatok a hajdani harci előkészületekhez tartoztak. Természetesen a huszár elválaszthatatlan lovától, sok esetben úgy jött ki győztesen egy-egy csatából, hogy a ló is megfelelően tudta teljesíteni a parancsokat. Ezért a másik két akadály a ló képességeit, illetve a ló és lovas közötti összhangot jelezte. Az idomítási vetélkedőben különböző, a lovak számára elég nehéz irányítási feladatokat kellett elvégezni, míg az ügyességi próbán a huszár olyan gyakorlatokat végzett, amelyekkel az összpontosítási képességek kerültek előtérbe. Többek között egy vízzel telt pohárral ügettek, arra vigyázva, hogy minél kevesebb loccsanjon ki belőle. A jelenlevő hagyományőrző alakulatok (Mátyás, Würtemberg huszárok, 9-esek, lófőszékelyek) egy-egy képviselővel neveztek be. A szerzett pontszámok alapján a vetélkedő abszolút győztese Berekméri Botond sárpataki Mátyás-huszár lett.
A találkozón először osztották ki a gróf Bethlen Gergely érdemérmet is, amelyet Miholcsa József alapított, annak az Abafáján született 1848-as honvéd huszárnak az emlékére, aki a marosvásárhelyi királyi tábla írnoka, később az erdélyi udvari kancelláriánál tisztviselő lett. 1848 augusztusában Kolozsváron részt vett a Berzenczey László parancsnoksága alatt szerveződő "Kossuth" önkéntes lovascsapat egy egységének felállításában. Októbertől a lovascsapat egy századának élén harcolt a román felkelők ellen. Novemberben őrnaggyá léptették elő és az önkéntes lovascsapatból szervezett 15. (Mátyás király) huszárezred 1. osztályának parancsnokává nevezték ki. Jelentős szerepe volt a császári hadsereg erdélyi központjának bevételét eredményező március 11-ei nagyszebeni ütközetben. A világosi fegyverletétel után Aradon hadbíróság, majd sorozóbizottság elé állították. 1849 novemberében szabadon engedték, de utóbb politikai okokból ismét le akarták tartóztatni. Ekkor Szerbián keresztül Franciaországba menekült és kapcsolatba lépett a magyar emigrációval. 1859-ben a Kossuth Lajos vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Igazgatóság ezredesi rangban az itáliai magyar légió lovasdandárának parancsnokává nevezte ki. 1860-tól tábornok a szárd (piemonti) királyi hadseregben. 1862-ben nyugdíjazták. 1866-ban a poroszországi magyar légióban (Klapka-légió) szolgált. A lovasság parancsnokaként részt vett a légió 1866. augusztus 3-ai akciójában, melynek során a Jablonkai-hágón keresztül benyomultak magyar területre. 1867-ben amnesztiát kapott és hazatért.
– Hősiessége, a szabadságharc eszméi melletti kitartása igazán példaértékű, ezért ezt a kitüntetést ezentúl azok kapják, akik sokat tesznek a hagyományőrzésért – mondta Miholcsa József.
Az idei kitüntetettek: Pál István, Márton Levente Szovátáról, Csipán Csaba Rigmányból, Mátyás László és Jankovics Ferenc Marosvásárhelyről, illetve Bodonból – voltak.
A nap fénypontja délután következett. A több mint 100 résztvevő, köztük közel 70 huszár – az utóbbiak díszsorfalat állva – köszöntötte fel a 60 éves szobrászművészt, aki meghatottan fogadta barátaitól a jókívánságokat, amelyeket Veress Gergely polgármester is tolmácsolt a község lakói nevében, aki házigazdaként védnöke is volt a rendezvénynek.
Azt is megtudtuk, hogy a hely valóban kötődik a huszárhagyományokhoz, ugyanis a tisztáson levő több száz éves cserefa tövében a szabadságharcok idején pihent meg katonái körében II. Rákóczi Ferenc. Borbély Sámuel helybéli lakos azt is elárulta, hogy a tulajdonában van az a villa, amellyel a fejedelem étkezett.
A kora délután még egy érdekes mozzanatnak is tanúi lehettünk: Váradi Csabát a hagyományoknak megfelelően tisztté avatták. Bajtársai nyeregre hasaltatták, a fejét letakarták a mentével majd a kardpengével elfenekelték arra ösztönözve, hogy tartsa be a huszárság erkölcsi szabályait, maradjon továbbra is hű szellemiségéhez.
Csipán Csaba elmondta, hogy lesz még találkozó Rigmányban – tegyük hozzá, szervezettebb formában akár idegenforgalmi érdekességé is válhatna az esemény, amely a festői környezetben fekvő faluba vonzaná azokat, akik "feltöltődni" járnak Erdélybe.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Harmónia, együttműködés – de csak románul?!
Szinkrontolmács jelenlétét és a fordítókészülék üzembe helyezését kérte Ciprian Dobrétól, a Maros Megyei Tanács elnökétől a tegnapi közgyűlésen Lokodi Edit Emőke alelnök valamint Kelemen Márton képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője. A tanácselnök és az egyik képviselő nagy egyetértésben "kényeskedésnek" nevezte a fenti igényt, de Ciprian Dobre hozzátette, a tanács felkészült erre is.
A tegnapi megyei közgyűlésen, sürgősségi eljárású határozattervezet nem lévén, a képviselők mintegy 30 perc alatt, futószalagszerűen szavazták meg a 12 napirendi pontot. Ám az ülés ezzel nem ért véget, az utolsó, a Beresztelke–Vajdaszentivány–Sárpatak közötti 154J jelzésű megyei rangú út felújítására vonatkozó határozattervezet kapcsán Lokodi Edit, a tanács alelnöke magyar nyelven szólalt fel. Ciprian Dobréhoz intézett kérdésére, hogy van-e szinkrontolmács az ülésen, a tanácselnök nem reagált, ezért Lokodi tovább folytatta beszédét magyarul, elmagyarázva a szóban forgó út helyzetét, egy korábbi, a Vajdaszentiványt Sárpatakkal összekötő út javítására kiírt licitről szóló tanácsi határozat újratárgyalását kérve, szorgalmazva a szóban forgó út kiszélesítését. Ezt követően Lokodi Edit román nyelven is megismételte felszólalását, majd arra kérte a tanács elnökét, hogy a következő közgyűlésre alkalmazzon szinkrontolmácsot, tegye ezáltal lehetővé, hogy érvényesíthesse anyanyelvhasználati jogát. Filimon Vasile általános helyzetjelentést kért a megyei utak állapotáról, felszólalását követően Ciprian Dobre azt javasolta a képviselőknek, nyissanak vitát a megye jövő évi kulturális, a kitüntetések adományozására vonatkozó projektjéről, e kérdéskörben elsősorban Csép Andrea és Bolos Vasile támogatását kérte, illetve a Maros megye 2014–2020 közötti időszakra vonatkozó fejlesztési stratégiájának kidolgozását végző munkacsoport megalakítását szorgalmazta. "Hamarosan elkezdődnek a politikai egyeztetések, ezért fontos, hogy tudjuk, milyen prioritások mentén tárgyaljunk" – jelentette ki az elnök. Dobre más témájú felszólalása nem terelte el a figyelmet az anyanyelvhasználatról, hiszen – választ nem kapván – Lokodi Edit ismételten felkérte az elnököt, hogy a következő ülésre alkalmazzanak szinkrontolmácsot, majd "román kollégái iránti tisztelete jeléül" románul intézett kérdéseket a tanácselnökhöz. A motorospark – uniós beruházás – helyzetéről, a marosvásárhelyi szájsebészet főasszisztensi irodájának illetve a klinikavezető irodájának ajtajáról eltűnt kétnyelvű feliratokról, valamint a megyei sürgősségi klinikai kórház poliklinika részlegén levő, időközben szintén eltűnt magyar nyelvű információs pannóról kérdezte Ciprian Dobrét, illetve nehezményezte, hogy – bár hatásköréhez tartozik a kulturális intézmények irányítása – a tanácselnök az elmúlt időszakban ezen intézmények menedzsereivel a menedzsmenttervek előkészítése kapcsán folytatott tárgyalásaira nem hívta el, nem tájékoztatta. Jelezte, hogy Dobre ugyanúgy jár el vele, mint Dorin Florea polgármester Ionela Ciotlaus alpolgármesterrel, ami a liberálisoknak nem esik jól. "96.000 megyei tanácselnöki jelölésemre leadott szavazatnak kellene számítania" – tette hozzá Lokodi. A tanácselnökhöz intézett kérdészápor nem ért véget itt, Filimon Vasile az iskolások almaprogramja felől érdeklődött, a reptér menedzsmenttervéről kért információkat, illetve arról, hogy miért volt szükség vezetőcserére a Megyei Klinikai Kórház élén. Tatár Béla nagy részletességgel írta le a marosvásárhelyi repülőtéren uralkodó állapotokat: mocsok, penészes, megrepedt gipszkarton falak, majd az utasváróban működő büfé csillagászati árait nehezményezte. "A legmagasabb árai vannak e büfének: lepipáljuk az európai röptereken alkalmazottakat. Egyetlen Maros megyét népszerűsítő könyvet sem lehet kapni, az illemhelyek száma kevés az egy gépről leszálló utasok számához képest. Szégyellnivaló" – jelentette ki. Sopterean Ioan felszólalásában kényeskedésnek nevezte Lokodi Edit magyar nyelven történő felszólalását és igényét a fordítógépre, mondván, eddig nem nyilvánította ki ezen óhaját, majd hozzátette, bizonyára több tanácsostársa is egyetért ezzel, és hogy "joga van az anyanyelvhasználathoz, de mi itt harmóniára, együttműködésre törekszünk". Kelemen Márton RMDSZ-frakcióvezetői minőségében kérte a sok évvel ezelőtt megvásárolt fordítógép használatba helyezését. "Mit tehetünk, vannak kényeskedések is…" – mondotta Dobre, aki a következőkben néhány felvetésre válaszolt, és ma reggel 8 órára az irodájába rendelte Lokodi Editet. A vita folytatódott volna, de az ülésről távozni kezdő képviselők berekesztették. A közgyűlés azon napirendi pontjával kapcsolatosan, amely Gáspárik Attila lemondására vonatkozott, a Népújság kérdésére Kelemen Márton frakcióvezető kijelentette: tudomása szerint a képviselő személyes okokból mondott le, mivel úgy érezte, hogy színházigazgatói állása összeférhetetlen megyei tanácsosi tevékenységével. "Sokat veszít a frakció Gáspárik Attila távozásával, hiszen a kulturális szakbizottságban értékes munkát végzett, ő a vásárhelyi értelmiség markáns alakja, akinek jelenléte fontos volt a tanácsban. Ezen az ülésen tudomásul vettük lemondását, a következő tanácsülésen helyettesíteni fogjuk az RMDSZ-listán következő jelölttel, Dászkel Lászlóval, Nyárádszereda volt polgármesterével, aki vállalja a tisztséget" – tette hozzá Kelemen Márton.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Szárhegyen békességet szeretnének a ferencesekkel
Panaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol.
A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók.
Sokrétű a probléma
Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja.
Elköltöztetnék a szoborparkot?
A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László.
Ahogy a tartományfőnök látja
Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat.
– Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre...
– A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni.
– Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják.
– Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna.
– Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen...
– Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve.
– Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget.
– Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése.
– A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként.
– A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni.
Egy szűk csoport kongat vészharangot?
István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait.
István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani.
Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját.
Feszültségoldó találkozó
Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Huszárok és táncosok ünnepe Sárpatakon
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi önkormányzat szervezésében hetedik alkalommal tartották meg a hét végén a sárpataki tánc- és huszárfesztivált. A rendezvénysorozat péntek délután a huszárcsapatok felvonulásával indult. A helyi csapat mellett a szovátai, mikházi, koronkai, rigmányi és sáromberki huszárok, illetve a torboszlói kopjások jöttek el a fesztiválra – tudtk meg Miholcsa Józseftől, a marossárpataki XV. Mátyás-huszárezred alezredesétől. A felvonulás után fogathajtó versenyre került sor. 28 évvel ezelőtt Sárpatakon tartották az első ilyen versenyt, ezért ez az itteni huszárfesztiválok elmaradhatatlan mozzanata – tájékoztatott Miholcsa. A versenyt, melyen hat fogathajtó páros (hajtó és segédhajtó) vett részt, a beresztelki Torkos Sándor nyerte. A továbbiakban a helyi Nyereg Klub lovasbemutatója következett, majd az akadálypálya átalakítása után elkezdődött a népi fogatok versenye, melyen csak sárpatakiak vettek részt. A győztes Csuma Sándor lett.
– A fogathajtás is a népi fogatok versenyéből fejlődött ki, ezért három éve ezt is megszervezzük. Egészen meglepett, hogy milyen szépen rendbe tették és lefestették erre az alkalomra szekereiket a helybéliek. Ennek a versenynek volt a legnagyobb sikere – mondta a huszárezred alezredese, akitől azt is megtudtuk, hogy idén először huszárvetélkedőt is rendeztek. A résztvevőknek többek között karikákat kellett kardra fűzni, illetve vizespoharat kellett egy oszlopról a másikra átvinni úgy, hogy a víz a pohárban maradjon. A fesztivált a nagyközönségnek is szóló ügyességi versenyek színesítették, egyebek mellett patkódobó verseny is volt, amelyet Váradi Caba Mátyás-huszár nyert meg. A próbát egy 85 éves versenyző, Peres József is derekasan kiállta. Szombaton délelőtt különféle gyerekprogramokra, egyebek mellett bicikliversenyre is sor került, melyen gyorsasági, lassúsági és ügyességi próba is volt. A református templomban tartott ünnepi istentiszteleten Kristóf István pókakeresztúri lelkipásztor szolgált. Délben faragott helységnévtáblát avattak, majd Berekméri Edmond, a Marossárpatakért Egyesület alelnöke az első világháborúban elesett 44 sárpataki hősről tartott előadást, akiknek tiszteletére 1999-ben a településen emlékoszlopot emeltek. A rendezvény ünnepélyes megnyitója délután 4 órakor kezdődött, ekkor Kozma Barna polgármester és Kovács Levente, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke üdvözölte az egybegyűlteket. Ezt követően a néptáncfesztiválra érkezett csoportok – a vajda-szentiványi, szabédi, gernyeszegi, jobbágytelki, magyarói, maros-szentannai és marossárpataki táncosok – előadása bűvölte el a több száz fős közönséget. Kakasi Mihály műsorvezető arra is felhívta a figyelmet, hogy a sárpataki táncosok a jövő héten egy magyarországi testvértelepülésen, Jászapátiban mutatják be lakodalmas jelenetüket.
A rendezvénysorozat alkalmával Kozma Barna polgármester hat aranylakodalmas házaspárt köszöntött és ajándékozott meg. Érdemokleveleket kapott ugyanakkor a Bekecs néptáncegyüttes két sárpataki táncosa, a helyi tánccsoportot is irányító Hánesz Arnold és öccse, Edmond. A kora esti órákban a Bekecs együttes lépett színpadra, majd a Hajlik a Rózsafa nótatársulat, később pedig a Vecker szórakoztatta a fesztiválvendégeket. A kettős rendezvénysorozat sikerét többek között az is igazolta, hogy Nagy Attila mesterszakács – a nőszövetség tagjainak segítségével – már az első napon 300-400 résztvevőt lakatott jól a hatvanliteres bográcsokban főtt gulyással.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Tanévnyitásra készen
Hétfőn 9 órától tartják a tanévnyitót megyénk valamennyi óvodájában és iskolájában, ahova 86 000 gyermeket várnak, akiknek az oktatásáról több mint nyolc és fél ezer pedagógus fog gondoskodni – jelentette be a sajtó képviselőivel való találkozón Somesan Stefan főtanfelügyelő. Kérdésre válaszolva hozzátette, hogy a beiratkozott 86 000-ből évente körülbelül ezer gyerek marad ki az iskolából a tanév során.
Tegnap az építészeti iskola dísztermében még folyt a helyek betöltése, ugyanis 820 rész- vagy egész (220) katedra volt még üres. Élelmiszeripari és turisztikai szaktanárból volt hiány a magyar tagozaton, a románon tanítókból, a németen a tanítók mellett szaktanárokból is kevesebb volt a szükségesnél. Emiatt nyugdíjas pedagógusokat is alkalmaznak az állások betöltésére. Más szakterületeken sokkal nagyobb a kínálat, ami gyakran nem egyezik a szükséglettel. A kevésbé vonzó állásokra továbbra sincsen jelentkező. A korábbi elosztások nyomán sok pedagógus mondta vissza a választott katedrát, miután a helyszínen is tájékozódott. A tegnap lezárult elosztás nyomán a betöltetlen állásokra ötös alatti általánost elért szakos és szakképzetlen helyettesítők jelentkezhetnek. Ez utóbbiak száma az idén sem fogja meghaladni az egy százalékot megyénkben – ígérte a főtanfelügyelő.
A 811 jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény közül 765-nek van közegészségügyi működési engedélye, 38 a hiányosságok kiküszöbölésére kidolgozott terv alapján működik, nyolcnak egyáltalán nincs engedélye. Ezek vagy az egyházaknak visszaszolgáltatott épületekben működnek, vagy olyan helyiségekben, ahol nincsen vezetékes ivóvíz. Továbbra is közöttük szerepel az Egyesülés negyedbeli tömbházban levő óvoda, amelynek nincs elkerített saját játszótere.
Megyénkben a legnagyobb beruházást a mezőcsávási iskola teljes felújítása jelentette. Az európai pénzekből korszerűsített épületet szeptember 27-én adják át. Mezőpagocsán a világbank támogatásával épült új óvoda, Bátoson októberben készül el az épület. Lapunk kérdésére, hogy nem tudnák-e siettetni Nagysármáson a kormánypénzekből elkezdett új óvoda építését, a főtanfelügyelő a fejlesztési minisztériumra és a polgármesteri hivatalra hárította a felelősséget, amibe nincs beleszólása a tanfelügyelőségnek, mivel nem az ő tulajdonát képezi az épület. A marosvásárhelyi 16-os óvoda felújítását az ígéretek szerint novemberre, decemberre fejezik be.
Az idén újabb 13 kisbuszt utaltak ki megyénknek, amelyekből kettő már megérkezett (Bátos és Mezőtóhát kapja), s újabb 14-re van kilátás a második szakaszban. A miniszter megígérte, hogy jövőben nagybuszokat is kiutalnak, a főtanfelügyelő hozzátette, hogy megyénkben négy ilyen 29 férőhelyes járműre lenne szükség, amivel két kisbuszt helyettesítenének.
Az iskolák vezetése élén eszközölt változások célja a tevékenység hatékonyságának növelése volt – hangoztatta a főtanfelügyelő. Hárman nyugdíjba mentek, 13 esetben a marosvásárhelyi óvodák jogi személyiségének elvesztésével szűntek meg az igazgatói állások. Három esetben az igazgató és az aligazgató tisztségét cserélték fel, kilenc esetben az iskolák vezetésében tapasztalt hiányosságok miatt váltották le a régi vezetőséget és neveztek ki új igazgatókat, a tanfelügyelőségen három új tanfelügyelő kezdi meg működését.
A kormányprogramok folytatódnak, a tej és kifli program a megyei tanács ígérete szerint szeptember 15-től indul, s 16.354 gyermeket érint. Tanszercsomagot 18.771 diák kap, a középiskolás tanulók támogatására és számítógépek vásárlására az iskolakezdés napjától adhatják be a kérelmet az arra jogosultak.
Öt kilencedik osztályt nem töltött be a középiskolába beiratkozott 3 650 diák. A magyar tagozaton az építészeti iskolaközpontban és a szászrégeni Lucian Blaga középiskolában nem indul egy-egy meghirdetett osztály, a román tagozaton három maradt betöltetlen.
Az 1232 szakiskolai helyből 1038-at foglaltak el, a IX. osztály után 263-an iratkoztak át a felajánlott 563 helyre.
– Az elmúlt napokban elhangzott, hogy több iskola szűnik meg megyénkben. Melyek ezek?
– Nem számoltunk fel egyetlen iskolát sem. Az önállóságát veszítette el a 14-ből kilenc óvoda Marosvásárhelyen. A kerelő- szentpáli iskolát a búzásbesenyőihez csatoltuk, Görgény községben minden tanügyi egység az erdészeti iskolaközpont fennhatósága alá került, Sárpatak és Széplak községben szintén csak egy központi iskola maradt – válaszolta a főtanfelügyelő.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Külhoni Magyarság Díj erdélyieknek: Miholcsa Józsefet is kitüntették
A külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért idén tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át Magyarországon, amelyet a miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz az arra érdemeseknek.
Idén három erdélyi kitüntetettje is van a díjnak: Miholcsa József marosvásárhelyi szobrász, a Segesvári Gaudeamus Alapítvány és a dévai Téglás Gábor Gimnázium. Rajtuk kívül még a felvidéki Dunaág Néptáncműhely, valamint a KOR-ZÁR verséneklő műhely, a vajdasági Sturcz József Amatőr Színjátszó Csoport, a kárpátaljai Eszenyi Ritmus Néptáncegyüttes, a Hollandiában élő Tóth Miklós István református lelkész és a Kanadában működő Szent Erzsébet Római Katolikus Magyar Egyházközség és Magyar Iskola vehette át a díjakat.
Miholcsa József szobrászművész 1953-ban született Marosvásárhelyen. Szülővárosában a Művészeti Gimnáziumban érettségizett, majd Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán diplomázott. Egyik alapítója, majd vezetője az 1993-ban létrehozott Kézdivásárhely melletti Nemzetközi INCITATO lovas művésztábornak. Pályája elején és emlékműszobrászatában összefogottan realista, fából faragott szobraiban, fali plasztikáiban a kopjafák és székely kapuk kozmikus jelképeit, díszítőmotívumait, valamint stilizált figuratív elemeket használ. Munkáiban kiemelt szerepet nyernek a magyar nemzeti mítoszok, sorskérdések. Faragott, ácsolt szobrainak formavilágát számos közösségi épület külső vagy belső díszítésénél hasznosítja. Számos egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott be alkotásaival. Köztéri művei megtalálhatók Kézdivásárhelyen, Torján, Gyergyószentmiklóson, Makó, Dálnokban, Korondon, Nagyernyében, Sárpatakon.
A Segesvári Gaudeamus Alapítvány nevében Tóth Tivadar igazgató vette át az elismerő oklevelet és az emlékplakettet annak elismeréséül, amit az alapítvány a két évtizedes fennállása alatt a segesvári szórványmagyarság szülőföldön való megmaradásért, anyanyelvének megtartásáért és identitástudatának megőrzéséért kifejtett. „A díj megerősít abban a tudatunkban, hogy az elmúlt 22 évben jó munkát végeztünk és ezt a munkát a jövőben is folytatnunk kell” – fogalmazott az alapítvány igazgatója.
A dévai Téglás Gábor Iskolaközpont Hunyad megye egyetlen állami tanintézménye, amely óvodás kortól az érettségiig anyanyelven biztosítja a magyar diákok elméleti és szakoktatását. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű oktatási központjának létrehozásához, amely 2005-től szolgálja a dél-erdélyi szórványmagyarságot.
Az ünnepélyes díjátadón, a Parlamentben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes arról beszélt: augusztus 20. arra szólít minden magyart, hogy legyen „kis Szent István az élet azon helyén, ahova a gondviselés állította”. Úgy fogalmazott, hogy Szent István országépítő munkája akkor vihető tovább, ha mindenki kis Szent Istvánként tevékenykedik saját őrhelyén.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Gólya Pista bácsi világháborús emlékei
A 94 esztendős marossárpataki Gólya István már néhány éve egyedül él. Feleségét, lányait eltemette, jelenleg a Csengeri család jelent számára segítséget, támogatást. Értelmes, jókedvű öregemberként ismertem meg, aki csillogó szemmel mesélt a honvédség kötelékében eltöltött évekről, kihangsúlyozva azt, hogy a magyar katona fő erénye a fegyelmezettség volt. Ez derül ki, többek között, az alábbi visszaemlékezésből is, amelyben Pista bácsi elmesélte élete egyik legfontosabb szakaszát.
– Önkéntesen vonultam be katonának 1941 októberében. Ezt megelőzően elmondtam a sorozó- bizottságnak, hogy csak úgy vállalom a katonai szolgálatot, ha a légvédelmi tüzérekhez küldenek. Szegény családból származtam, már gyerekként szolgáltam a mindennapi betevőért. Úgy terveztem, hogy katonának jelentkezem, aztán a szolgálati idő letöltése után kakastollas csendőr leszek. Tetszett a kakastollas csendőrök öltözete, tekintélyt követelő viselkedése. Nagyon szigorú, de talpig becsületes, igazságos emberek voltak az itt szolgáló csendőrök. Fegyelem is volt a faluban...
Kiképzés izgalmakkal
Szóval, a sorozóközpontot megjárva, Kolozsvárra szólított a parancs, ahol komoly kiképzést kaptunk. A IX/1-es ágyúüteghez kerültem, az első rajhoz, magasságomnak köszönhetően. Az osztálytörzsparancsnokom Radványi Béla alezredes volt, a századparancsnokom Karácsonyi István százados. A marossárpatakiak közül Ercsei János volt velem. Kemény volt a gyakorlatozás, az újoncélet mindig nehéz. Sokat gondoltunk haza, ezért nem mindig tudtunk figyelni a legjobban az őrvezetőre. Egy alkalommal Varga őrvezető úgy állon vágott, hogy ellepett a vér. Galléron ragadtam, amit a szakaszvezető is észrevett. Kihallgatásra rendelt be a századoshoz. Arra gondoltam, hogy na, ennek már fele sem tréfa, szigorú büntetés vár reám. A soromra várva eszembe jutott egy nóta:
" ...Másnap reggel nyolc órára,/ állok a kihallgatásra,/ százados úr egyre diktál,/ laktanya fogsággal kínál./ Százados úr, arra kérem,/ engedje el büntetésem,/ messze lakik a kedvesem, nyolc órára ott kell lennem."
A százados alaposan lehordott, amiért szembeszálltam a felettesemmel. Megfenyegetett, aztán kioktatott, elsorolva, hogy milyen kötelességei vannak egy magyar katonának. Megszabadultam a büntetéstől, de attól a pillanattól kezdve nem volt nyugtom Varga őrvezetőtől. Később jöttem rá, hogy azzal volt szerencsém, hogy alig háromhetes újonc voltam, különben szigorú büntetést kaptam volna, akárcsak egy sáromberki bajtársam, akit két órára gúzsba kötöttek a laktanya udvarán. A honvédségnél nagy szigorúság volt, s ennek eredményeképpen nagy fegyelem. Aki hibázott, százszor bánta meg cselekedetét. Az említett sáromberki cimborát azért kötötték ki, mert "kurvázott" a szolgálati idő alatt. Hétvégén különben kiengedtek a laktanyából, hogy nőügyeinket rendezzük, s egy- két pohár itókát felhajtsunk.
A kiképzés után az üteg minden tagjának megtanultam a feladatait. Az ágyúütegnél hét személy dolgozott együtt, ezenkívül a lőszeradogatók. Nagy ágyúkat használtunk, amelyeknek 8 cm-es átmérőjük volt. Egyenként kellett behelyezni a lövedéket, amit aztán be kellett mérni, időzíteni. Gépvontatású, légvédelmi ágyúk voltak, sem lóval, sem autóval nem lehetett vontatni őket, csak Hoffer traktorokkal. A kiképzést követően kiválasztották a "fasza gyerekeket", s tiszti iskolába küldtek. A kolozsvári Farkas utcában elméleti és gyakorlati oktatásban részesültünk. Őrvezetőként végeztem a tanfolyamot, s nem sokkal később lehetőségem volt, hogy megtáncoltassam azt a Varga őrvezetőt, aki oly sok kínos percet, órát szerzett nekem. Őrvezetőként lövegvezető lettem. Azt a feladatot kaptuk, hogy a Fellegvárnál négy löveggel, tüzelőállásban légvédelmet biztosítsunk a vonatállomásnak. Állandó készenlétben álltunk, de nem volt szükség beavatkozásra. Oláhláposon lőttünk először éles golyóval, egy hadgyakorlat során. Repülő húzta 50 méter távolságra maga után a célzsákot, ami célpontul szolgált. Ütegeink nagyon jól szerepeltek, s századosunkat előléptették őrnaggyá. Együtt ünnepeltük előléptetését: a legénység, a tisztesek és az őrnagy úr szeretője. Nekünk egy-egy pohárnyi sört osztottak ki, az újdonsült őrnagy vedelte az ízletes nedűt, a szeretője pedig nagyokat kacagott. Az őrmester magához intett, és utasított, hogy menjek oda századparancsnokunk asztalához, s a legénység nevében gratuláljak az őrnagynak. Oda is mentem, elő is adtam a mondandómat, de befejezésül a gúnynevét említve kívántam neki erőt, egészséget. Ma sem tudom, hogy mertem ilyent tenni. Társaim hangosan nevettek, én pedig kissé berezeltem. Szerencsémre az őrnagy értette a viccet, s mivel jókedvében találtam, büntetés helyett még egy kört rendelt nekünk.
Désről Ukrajnába
A frontra készülve, a dési Rózsadombra vittek, ahol két hétig voltunk tüzelőállásban. Aztán közölték, hogy kivisznek a frontra. Bevagoníroztak, s Ukrajnáig meg sem álltunk. Zabinál tettek ki a vagonból, s azt a feladatot kaptuk, hogy nehézágyúinkkal légvédelmet nyújtsunk bajtársainknak. Hoffer traktorral vontattuk az ágyúkat, amely úgy pufogott, hogy az oroszok rendszerint felfedezték állásainkat. Egyszer voltunk bevetve, de ütegünk kudarcot vallott. Be kellett ásni a löveget a földbe, s tűzkésszé tenni, de nem volt ahová elhúzódjunk. 1944-ben pünkösd első napján légi bombatámadást kaptunk a sebes vizű Cseromosz folyónál. A Stuka felderítőgép háromszor dobott le aknákat ránk, s közben sortüzet nyitott. Az első támadásra nem tudtunk reagálni, mert nem volt idő. Második alkalommal már lőttünk, de célt tévesztettünk. A harmadik próbálkozás viszont sikerrel járt. Lelőttük az orosz gépet, s büszkén helyeztük fel az ágyú csövére a jelképes fehér karikát. Ezek az ágyú csövén az üteg által eltalált repülők számát jelezték.
Ukrajnában kezdtem megtanulni a nyelvet, s megszokni a környéket, no meg megismerni az ukrán lányokat. Ezek nagyon jól tudtak csókolózni, de többet nem engedtek meg nekünk. Mi pedig nem mertünk erőszakoskodni, mert feletteseink szigorúan megtiltották. A civil lakosságot segíteni kellett élelemmel, jó viszonyt kellett fenntartani velük, hogy ne álljanak be a partizánok soraiba. Sosem voltak élelmezési problémáink, mindennap megkaptuk az adagunkat. Persze, az előttünk harcolóknak már nem ment olyan jól soruk. Nálunk problémát csak a tisztálkodás jelentett. Nem tudtunk rendszeresen tisztálkodni, sok eső volt, jó páran megrühösödtünk. Hátravittek egy rögtönzött kórházba, ahol a betegek és a sebesültek elsősegélyt kaptak, orvosi ellátásban részesültek. Több mint egy hónapot töltöttünk a kórháznak berendezett kastélyban, ahol nem igazán szerettük, mert éjszakánként mi, a járó betegek kellett a halottakat eltemessük.
Aztán visszatértünk az üteghez, és Galíciáig mentünk előre. De itt nem sokáig tudtuk tartani állásainkat, mert gyakran ért légitámadás. Aknákat dobtak le, sortüzet nyitottak ránk, s az se volt nagyon, ahová elhúzódjunk. Az idő múlásával egyre nagyobb veszélybe kerültünk. A gyalogosok megkezdték a visszavonulást, minden irányból menekültek, de mi hiába vártuk a parancsot, hogy visszaindulhassunk. Ekkor ismét a Cseromosz folyónál voltunk tüzelőállásban. A főhadnagyunk egyszer megsokallta a dolgot, és utasított, hogy keljünk át mi is a folyón, követve a többieket. Az átkelés nagyon lassú és nehéz volt. A derékig érő vízben beadták a kulcsot a Hofferek. Ott akartuk hagyni az ágyúkat a folyóban, de a főhadnagy nem engedte. Nagy volt az ijedtség, mert a közelben voltak már az oroszok, hallottuk a puskaropogást. Be kellett mennünk derékig a vízbe, hogy az ágyúkat kihúzzuk, kitoljuk. Szerencsénk volt. Néhány nappal később láthattuk, hogy azokat a légvédelmi tüzéreket, akik elhagyták ágyúikat, az első vonalba küldték, a gyalogosok közé.
Máramarosszigeten jöttünk át az ukrán határon, ahol Tordára irányítottak. Az oroszok azonban elvágták utunkat. Ditrónál feltartóztatott a muszka, innen Nagyváradra szólított a parancs. Dombóváron ismét tüzelőállásba parancsoltak, de csak rövid ideig tudtuk biztosítani a légvédelmet. Folytattuk a visszavonulást, Somogy megyéhez érve bekerített az orosz, s a tisztek közölték velünk, hogy rövid pihenő után meg kell próbálnunk kiutat keresni, ellenkező esetben végünk. Azt tervezték feletteseink, hogy egy 3 km hosszú mellékúton át egy hidat fogunk elérni, amelyet még nem birtokol az orosz, s onnan már szabad az út. Ágyúinkat ökrök vonszolták az októberi sárban. Az oroszok közben megállás nélkül lőttek ránk, és szétverték az ütegeinket. Az ágyúk egy részét elhagytuk, bajtársaim közül többen fogságba estek. Nekem szerencsém volt...
Somogyszil községben néhány nappal korábban megismertem egy nőt. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük, közel az orosz, végünk van. Ezért néhány értékesebb tárgyat odaajándékoztam a nőnek, aki szállást és kosztot adott nekem. Amikor veszélybe kerültem, ez a nő jutott eszembe. Visszalopóztam a faluba, és ismét megkerestem. Civil ruhát kértem tőle, meg is kaptam, és átöltöztem. A katonaruhát elástuk a kertbe, egy szalmaszakasz tövébe, a fegyverekkel együtt. Három hétig maradtam a nőnél, aki szívesen lett volna a feleségem. De én mindenáron haza akartam jönni, csak kerestem az alkalmas pillanatot. Közben hallottam, hogy a faluban más házaknál is bujkáltak honvédok. Lovas kozákok járták a falut, keresve a katonákat. Az udvaron sántikálva, meggörnyedve, bottal jártam, hogy öregebbnek mutassak, nehogy gyanút fogjanak.
Egy alkalommal hírét vettem, hogy a szerbek a szomszéd faluba gyűjtik össze a románokat, és hazaküldik őket. Elszöktem a menyecskétől, s én is jelentkeztem. Bevagoníroztak és Székelykocsárdra hoztak, ahol a szerb katonák átadtak a románoknak. Közölték velünk, hogy először hídépíteni visznek, s csak azután engednek haza. De én nem vártam ezt meg, meglógtam a sorból, s Istennek hála, szerencsésen hazaértem. Itthon megtudtam, hogy azelőtt két nappal Földvárra kísérték azokat, akik előttem tértek haza. Nekem sikerült ezt is elkerülni...
Be kellett vonuljak román katonának
A háború utáni hónapokban a bíró román csendőrökkel járva a falut, fegyverek után kutatott. Korábban az Enyed alatt két halottat találtam, annak ellenére, hogy azelőtt összeszedtük a halottakat. Egyik elhunyt katona mellett ott volt a fegyvere, amit hazavittem, s elrejtettem. Később egy őzet akartam elejteni vele, de nem sikerült. Valószínűleg akkor lesett meg valaki, s elárulta, hogy fegyvert tartok. Egyszer a bíró meglátogatott, s figyelmeztetett, hogy elárultak, ezért adjam át jószántamból a hatóságoknak a fegyvert. Először tagadtam, hogy van puskám, de végül átadtam a román csendőröknek. Buksa Sándor bácsi megígérte, hogy semmi bántódásom nem lesz. A puskáért nem is volt, betartotta a szavát.
1946 tavaszán a bíró utasítást kapott, hogy kísérjen be a sorozóközponthoz. Próbáltam tiltakozni, mert három hónapos kisgyerekünk volt, de mennem kellett. Útközben megtanított, hogy mit tegyünk, amíg ő jelenti a parancsnokságon, hogy megjelentünk. "Tűnjetek el az udvarról, találkozunk a Maros-híd melletti kocsmában" – mondta. Úgy is tettünk. A második behívást viszont már nem úsztuk meg. A korábban megalakult román csendőrség helyi képviselői összeszedtek, sorba állítottak, s Várhegy felé vezetve minket, bekísértek a sorozóközpontba. Útközben minden kocsmánál megálltunk, énekelve vonultunk, a kísérő csendőr többször is elismételte, hogy ne aggódjunk, mert estére otthon leszünk. Persze, nem így történt...
Még aznap éjjel Gyulafehérvárra vittek, Sárpatakról öten voltunk a csoportban. Kolozsvárra helyeztek ki munkaszolgálatra, ahol elég jól ment sorunk. Tisztiszolga lettem egy ezredesnél, aki szász nemzetiségű volt, s szerette a magyarokat. A raktárba küldött, ahol új ruhát kaptam. Egyszer megkérdezte, hogy nem értek-e a melegágykészítéshez. Gondoltam, én legénykoromban dolgoztam eleget, nem fogok itt ásni, gereblyézni, kapálni, ezért nemet mondtam. Az ezredes ekkor arra kért, hogy keressek egy kertészt a katonák között. A sárpataki Szántó Mihályt javasoltam. Ő lett a kertész, munkások dolgoztak a keze alatt, Mihály csak irányított.
Nyolcadik hónapja szolgáltunk, amikor hírét vettük, hogy elkezdődtek a leszerelések. Megkérdeztem az ezredest, aki közölte, hogy három "szériában" fognak hazaengedni bennünket. Kértem, hogy benne legyünk az első csoportban. Visszarendeltek Gyulafehérvárra, ahol egy román cigány altiszt keményen megdolgoztatott, megkínzott, majd útnak engedtek, s hazajöhettünk.
Ui. A visszaemlékezés rövidebb változata korábban már megjelent egy erdélyi sajtókiadványban. A közelmúltban azonban újra felkerestem Pista bácsit, s újabb érdekességekkel egészítettük ki az előző beszélgetést.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)

Hatvan év után
Egy Petőfi-kutatóút emlékére
Bár március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi- kutatás egyik meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az Erdőszentgyörgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt.
Erdélyi kutató kerestetik
Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a "fegy-verhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi- kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?).Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire" kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az "Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én"felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás "érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, "az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának "hatalmas tárgy- és tájismeretét", "fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a "népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, "csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29- éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a "menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar- vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969- ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Szórványban körültekintőbbnek kell lenni
Az összefogás fontosságáról
Krisztus mennybemenetelének napján érkeztünk Fehéregyházára, amikor Benefi Sándor református lelkész istentiszteletet tartott a helyi műemlék templomban. Miután vége lett a szertartásnak, elmondta, hogy 1990 óta szolgál a településen, ahol a kezdeti 700 lelkes gyülekezet mára 393 főre apadt. A múlt évben öt temetés volt és három keresztelő, de a három családközül sajnos egy sem lakik a faluban, Németországban, Spanyolországban, az Egyesült Államokban élnek.
Az alapításakor székely, később szász falu mai lakossága jórészt telepesek leszármazottja – mondja a lelkész. Korábbi ismereteimet, miszerint a 16. század második felében a háborúkban és a pestisjárványokban megfogyatkozott a szász lakosság, és a falut 1610-ben Haller István telepítette újra román lakosokkal, a lelkész egészíti ki azzal, az 1900-as évek elején a magyar állam telepített a Haller-birtok vasúton túli másik részére székely és néhány felvidéki családot. Az utolsó felvidékit, aki 96 évet élt, és emlékezett még arra, hogy kilencéves korában hogyan jöttek szekéren Fehéregyházára, az 1990-es évek végén temette el a lelkész. Bár Segesvár szomszédságában fekszik, a fiatalok – ritka kivételtől eltekintve – nem maradnak a faluban.
Ma is szemet gyönyörködtető látvány a falu központjában álló református templom, amely 1440-ben gótikus stílusban épült, és a ferencesek kolostortemploma volt. Szentélye keresztboltozatos, az ablakokon megmaradt a gótikus kőrács. Az 1848–49-es forradalom idején felgyújtották, a bejárati nagy hajó mellett leégett a torony is. 1890-ig a templom üresen állt, majd a segesvári templomot tervező Alpár Ignác tervei alapján próbálták meg az eredeti formájában visszaállítani, de a torony öt méterrel alacsonyabb lett – ismerteti röviden a falunak nevet adó és utoljára 1994-ben restaurált templom történetét a lelkész. A restaurálás idején cserélték ki a belső bútorzatot is, amit a szú tett tönkre.
A gótikus szentély falán emléktábla hirdeti, hogy 1906. január 12-én Fehéregyházán született Szabó T(örpényi) Attila erdélyi magyar nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató, az Erdélyi magyar szótörténeti tár, a "20. századi erdélyi magyar tudományosság legjelentősebb művének" a szerkesztője. Édesapja Szabó T. Károly, Haller gróf gazdatisztje volt, aki a telepítést lebonyolította. 1907-ben bekövetkezett halála miatt a család visszaköltözött Désre. Az emléktáblát Kós András készítette, és 1996-os felavatásakor Benkő Samu méltatta a kilencven éve született tudóst.
A múltra való emlékezést követően Benefi Sándor tiszteletes úrral visszatérünk a jelenbe. Bár az első évek nehezek voltak, most jól érzik magukat a faluban, jó a kapcsolatuk a hívekkel, a helyhatóság támogatását is élvezik. A temetések száma meghaladja ugyan a születésekét, de az utóbbi időben magyar családok is vásároltak telket és építettek házat a faluban. Bár még a városi gyülekezethez tartoznak, ahonnan jöttek, reményeik szerint idővel a helyi egyházhoz honosodnak. A lelkészi lakás udvarán átalakításra készülnek. Szeretnének egy megfelelő gyülekezeti termet kialakítani, mert télen hideg van a templomban, és a terem egyéb rendezvények megtartására is alkalmas lenne.
A fehéregyházi magyar lakosságot a reformátusokon kívül 120 katolikus és 80 unitárius személy alkotja. A katolikusok többsége az elszigeteltté vált Sárpatakról költözött a faluba.
A mai lakosokat illetően az összetartást hiányolja a lelkész. Szórványban élve nem lehet megengedni a széthúzást – mondja. Össze kellene tartani, hogy minél több magyar tanácsost juttassanak be a helyi képviselőtestületbe. Ennek ellenére az ENMP külön listát nyújtott be, ami csökkenti az esélyeket. Holott jó lenne, ha a három jelenlegi képviselő mellett még a negyedik jelölt is megkapná a szükséges számú szavazatot. Bár azt mondják róla egyesek, hogy RMDSZ-es lelkész, úgy gondolja, hogy akik többségben vannak, akiknek nagyobb esélyük van, azokat kell támogatni, hogy legyen aki határozottabban kiálljon a helybeli magyar lakosság érdekeinek a képviseletében.
Végül a főút melletti református temető helyzete is szóba kerül. Mivel gyakran járunk arra, évek óta figyeljük, hogy mi lesz a temető sorsa, ahol a sírok egy része már ledőlt. Mint megtudtuk, az évek során nehezen találtak olyan személyt, aki rendszeresen gondozta volna a temetőt. A mellette működő autójavító műhely tulajdonosa vállalta, hogy a parkolóhelynek használt útért cserébe rendben tartja a sírok környékét. Ottjártunkkor is éppen füvet kaszáltak, ami megváltoztatta a temető kinézetét. Talán idővel a ledőlt sírköveket is sikerül visszaállítani a helyükre, ahogy egy rendezett sírkerthez illik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A megtalált harmónia
Régi, kedves meghívásnak tettem eleget, amikor bekopogtunk a Nyárádszentimrén élő Kelemen Margit nyugalmazott magyartanárnőhöz, hogy néprajzi múzeumát megtekintsük. A hagyományos viseletet, bútorokat, mesterségeket, eszközöket, valamint a hajdani falu életét idéző régi képeket is bemutató kiállítás megtekintése előtt francia férjével végigvezettek a pAradicsomi hangulatot idéző kerten, amelyet közös nagy szenvedéllyel művelnek.
A saját készítésű zamatos almalé mellett a kertre néző verandán pedig kellemesen elbeszélgettünk múltról, jelenről, kertről, múzeumról és a sorsról is, amely Jean Pollart-t szülőhazájából, Belgiumból Nyárádszentimrére sodorta.
A faragott, festett gyalogkapun belépve a domboldalt betöltő virágoskert színpompája fogad. A rózsák ideje ez, különböző árnyalatokban és nagyságban uralják a kertet, ahol a sok színes virág mellett még a mirha is megterem. A fásszínben levő polcos szekrénykén tekercsek sorakoznak. Mint kiderül, a házat körülvevő kert minden részletéről, minden növényéről készült pontos kimutatásokat tartalmazzák. A lakóház mögött van a konyhakert a melegházzal, amelynek egyenletes hőmérsékletében ottjártunkkor már szépen gömbölyödtek a pAradicsomok, a kertben egészséges, kövér zöldségfélék sorakoztak. A végében pedig két kerti szék, hogy a gyomlálásban, kapálásban legyen hol megpihenni. A virágoskert fölötti gyümölcsösben a hagyományos erdélyi gyümölcsfák mellett jó néhány egyed Belgiumból származik, ahogy az érdekes, szokatlan termésű ribizlibokrok és néhány szőlőtőke is. A kert koronája a hosszú drótokra felfuttatott szőlős, a tőkék alatt földieperrel, amely gazdagon terem, akárcsak a málna és az egres. A kert végében faragott tulipánokkal díszített filegóriában van a házi készítésű sós fürdő, amelynek vizébe több mint száz kiló parajdi só került, és ötletes megoldással fűteni is lehet. A napi munka után kell-e kellemesebb kikapcsolódás, mint a meleg, sós vízből nézni a kertet, és a túloldalon levő erdős domboldalt!
A házzal szemben, a virágtenger túloldalán, a csűrből átlényegült lakrészek fölötti beépített tetőtérben van a néprajzi múzeum. A férje halála után érzett elkeseredésében Kelemen Margit rendezte be, a család tulajdonában levő és a faluban fellelhető tárgyakat összegyűjtve, és témák szerint gondosan elrendezve. A belépőt sokatmondó régi fényképek fogadják. A nyárádszentimrei iskolában, ahol az elmúlt iskolai évben nyolc elemista tanult, 1935-ben két tanító nyolcvan gyermeket oktatott. Népes dalárda énekelte a nyárádmenti dalokat, és 1957-ben 15 tagú színjátszó csoport szórakoztatta a helyi közönséget. Igazolványokban sincsen hiány, munkakönyvek, szakszervezeti könyvecske, szövetkezeti tagsági könyv, útlevél, CEC-könyv, ellenőrző könyvecske és sok egyéb irat tanúskodik arról a korszakról, amelyet a múlt században átélt a falu lakossága. A hosszú terem padlóját rongyszőnyegek fedik, a falakat varrottasok, szőttesek, feliratos varrott falvédők díszítik, a terem közepén sorakozó ágyakon háziszőttes gyapjútakaró, varrottas párnák tanúskodnak a szentimrei lányok kelengyéjéről.
Jó ötletként helyi viseletbe öltöztetett, fából faragott figurák népesítik be a teret, nők és gyermekek varrás, szövés, gyermekgondozás közben, férfiak a jellegzetes népi mesterségeket űzve szerszámok, eszközök gyűrűjében. Néhány "ka- kukktojás", például óriáspatkó is van a tárgyak között a belgiumi francia férj gyűjtéséből. A terem végén megelevenedik az iskolai élet a palatáblától a pionír- egyenruháig, másutt köcsögök, régi üvegek sorakoznak. A falu múltjában, történetében tett séta során arra gondolok: milyen jó lenne ma, ha minden faluban lett volna egy Kelemen Margit, aki tudta, hogy mit, hogyan és miért kell gyűjteni, amíg nem kerül a szemétbe minden, ami régi és hasznavehetetlennek tűnik. Vérbeli pedagógusként pedig azt tervezte, hogy néphagyományokra épülő táborok szervezésével folytatja a gyermekekkel való foglalkozást. A Kolozsvári egyetem magyar–francia szakának végzőseként Mezőbodon és Udvarfalva után húsz évet Sárpatakra ingázott, majd nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi faipari középiskolában tanított. Bár a Nyárádmentén, Magyaróson született, korán elvesztett építészmérnök férjének szülőházába tért haza, és az ő emlékét is őrzi mindaz, amit megvalósított.
Belgiumi francia férje, Jean Pollart, aki hazájában távközlési technikusként dolgozott, az első segélyekkel jött el először Erdélybe, és úgy beleszeretett, hogy ideköltözött.
Felesége halála után megtudta, hogy a Nyárádmentén van egy tanárnő, aki beszéli a francia nyelvet, és látogatásai nyomán született meg köztük a kapcsolat, amely derűs, harmonikus napokat hozott mindkettőjük számára. Nemcsak Kelemen Margit gazdag ötletekben, férje is rendkívül kreatív ember, fúr, farag, szerel és szenvedélyesen kertészkedik. Keze nyoma a múzeum alatti házban is tetten érhető. A szép régi bútorokat ő újította fel, s így azok a hajdani szobabelsők hangulatát varázsolják a helyiségekbe, ahova mindkettőjük gyermekei, unokái szívesen mennek pihenni, kikapcsolódni Marosvásárhelyről és Belgiumból is.
Nem volt sem gondoktól mentes, sem egyszerű az életük, de a jellegzetes francia könnyedséggel és humorral Jean Pollart azt vallja, hogy a nehéz pillanatokban nem szabad a múltban leragadni, hanem "il faut tourner la page", azaz az élet könyvében lapozni kell, továbblépni, ahhoz, hogy újra megtalálhassuk az egyensúlyt és a boldogságot.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ahol egy magyar is számít
Szórványsors
Alighogy elhagyjuk Szászrégent Beresztelke irányába, nyugatnak tartva a mezőségi kietlen dombok között kanyarog az út. Bármerre tartunk, ugyanaz a táj fogad. Valamikor erdő borította a vidéket, de annak még a történelmi emléke is halovány. Pedig itt hajdanában járt besenyő, kun, honfoglaló magyar, tatár, aztán az évszázadok során letelepedett és elment, vagy maradt szász, román és roma. Feltűnik a faragói tó, amelynek partja helyenként a Duna-delta sásrengetegére emlékeztet. Erdőtaréjjal tarkított domb alatt visz a köves út Nagyercsébe, ahonnan egy domb választ el a községközponttól, Balától. Ide azonban könnyebben jutunk el arról a megyei útról, amely Sárpatakig, s onnan vissza a Maros völgyéig vezet.
A Baláról szóló első hivatalos dokumentumot 1327-ben keltezték. A falu nevét egykori lakójáról kapta. Ercsét először 1439-ben említik az okiratok. A község hivatalos honlapján a 2011-es népszámlálási adatok szerint 756 lakosa van Balának, ebből 86,9%-a románnak, a 7,01%-a cigánynak, míg 1,98%-a magyarnak vallotta magát, és 4,1%-uk nem tartozott egyik etnikumhoz sem. A vallásfelekezeti eloszlást illetően: 92,33% ortodox, 1,59%-a református, 1,06%-a görögkatolikus, míg 4,37%-a nem hívő.
Nagyercse a magyarfülpösi református egyházközséghez tartozik. Ady István lelkipásztor 1984-ben vette át a gyülekezetet. Ekkor a faluban négy református volt. 1998 márciusában a Népújság (Lokodi Imre) riportban számolt be az utolsó magyarokról, Nagy Ilonáról és fiáról, Györgyről. Ő mesélt arról, hogy valamikor az 1960-as években több mint száz magyar volt Nagyercsében. Aztán mind elmentek, a pap is elköltözött, közel 40 éve filiálé lettek. 2016 januárjában eltemették az utolsó református magyart is, a templom árván maradt. Vagy mégsem?
2002. április 12-én Marosvásárhelyről kiköltözött egy vegyes ajkú család, Oprea Bulat Gheorghe és felesége, Emese. Elmondásuk szerint a férfi kőműves volt a hajdani állami építkezési vállalatnál (TCM), a nő a Rotecom Rt.-nél elárusító. Mindkét cég csődbe ment, munka nélkül maradtak. Meggyesfalván laktak egy garzonban, nem bírták fizetni a közköltséget, a lakásfenntartást, ezért eladták. Ebből a pénzből vásároltak házat Nagyercsében, és kiköltöztek. A férfi ortodox, a nő római katolikus, amikor meghalt az utolsó református, ő maradt az egyetlen magyar a faluban.
Ady István lelkipásztorral egy falcsempével kicifrázott kicsi ház előtt állunk meg. Az udvarról visszaköszön a szegénység. Bulat Emese fogad, de nincs ahova leülni a házban. Mindenük össze van zsúfolva egy szobába, talán azért, hogy ne kelljen a másikat is fűteni. Ez a konyha, a hálószoba, nappali, kamra s minden. Nem időzünk. A templomba megyünk. Közben előkerül a férj is, és vele együtt a templomkulcs. Menet közben mondja Emese, hogy most sincs jövedelmük, csak a segély, amit a gyerek után kapnak. Az egyikért, a negyedikes fiúért, mert van egy 29 éves fiuk is, de ő Konstancán van, ahol őrként dolgozik. Még néha idénymunkából csurran-cseppen nagy ritkán.
– Amikor ideköltöztünk, megkérte a tiszteletes úr az uramat, hogy harangozzon, ha valami történik Nagy Károllyal, mert ő volt az utolsó gondnok és harangozó is egyben. Így amikor Károly elment a mezőre az állatokkal, volt aki harangozzon – mondta Emese.
A templom felé tartunk, amely egy domboldalon van, mintha uralná azt a kis völgyet, ahol szerényen meghúzódnak a házak. Különálló fa harangláb áll az udvaron, ahova egy szerényen faragott kapun lehet bejutni, rajta bevésve egy évszám: 1946. Felérünk, nyikorogva nyílik a kapu, majd a templomajtó is kitárul előttünk. Csodálatos kazettamennyezetes, hajdanában festett mellvédes karzattal, csipkézett barokk díszítésű padokkal, kopott, de így is remekmívű szószékkoronával berendezett helyiségben vagyunk. Egykor egyhajós katolikus templom lehetett, amelynek oltára helyén két igen jó állapotban megmaradt címer áll, alatta kőbe vésett latin felirat az 1762-es évszámmal.
Megtudom, hogy a XV. század előtt már állt itt középkori templom. Sajnos, oklevél nem maradt fenn róla. A már említett Toldalagi- és Losonczi–Bánffy-címer alatti felirat az 1762-es átépítésről tanúskodik. Nem véletlenül, hiszen a koronkai kastélyt is építtető nagyercsei és nagyiklódi Tholdalagi család Erdély régi mágnás családjainak egyike, nevét a család Toldalag helységről kapta, ősi birtokaikhoz tartozott a település. Az egyik kazettában az 1772-es évszám olvasható. 1924-ben felújították, azóta csak kisebb javításokat, karbantartási munkát végeztek az épületen. Legutóbb idén a Teleki László Alapítvány támogatásával a Römer-program keretében járt kint három marosvásárhelyi szakember, akik, a tancsi templomhoz hasonlóan, a kazettamennyezetet megszabadították a szútól. Mivel műemlék templomról van szó, bármilyen javítási, állagmegőrzési munkálatot csak különleges engedéllyel lehet végezni.
A templomban folytatjuk a beszélgetést a Bulat családdal.
– Miután meghalt Károly, mondtam az uramnak, álljunk át a reformátusokhoz, úgyis már több mint 10 éve ő húzza a harangot. Azért tartjuk fontosnak, hogy reformátusok legyünk, mert nekem nincs templomom. A férjem ortodox, de katolikus templomban esküdtünk. Amikor Nagyercsébe költöztünk, megkérdezte a férjemet az ortodox pópa, hogy beáll-e a közösségbe. Nem akart. Nekem pedig nagyon jólesik, amikor magyar szót hallok az istentiszteleten. Azt mondtam a református tiszteletesnek, hogy ha már nem tudok áldozni és gyónni, akkor legalább egy évben kétszer vehessek úrvacsorát. Aztán, ameddig élek, egyedüli magyarként gondját viselem a templomnak – magyarázza Emese.
Kimegyünk az istenházából, megtekintjük a haranglábat. A harangon gr. Toldalagi Ferenc és gr. Bánffy Kata neve áll. A faépítmény gerendázata szűk lépcsőt zár körbe. Fentről messze lehet ellátni, s jó, hogy szombaton délután még van aki meghúzza a harangokat, s a messzi völgyekbe is eljuttatja az üzenetet.
Az udvaron lovak, tehenek legelnek. A tiszteletes megjegyzi, azért ezt nem kellene engedni. Bulát Emese románul szólítja fel a férjét, intézkedjen, mert hát szomszéd ide vagy oda, azért mégse lehet, hogy a helyet legelőnek tekintsék.
Útközben Bala polgármesterével, Vlad Marianával találkozunk, aki 2000-től áll a falu élén. Pályázati támogatásnak köszönhetően újjáépítik a nagyercsei kultúrotthont, egy óriási tábla hirdeti, hogy vidékfejlesztési alapból a községi utat is felújítják. Ady István lelkész megemlíti, hogy a református műemlék templom is főjavításra szorul. A polgármester megígéri, amennyiben lehet, támogatja a kezdeményezést. Majd büszkén mondja: nem hagyja magát, tisztában van a templom értékével.
Miután elköszönünk a polgármestertől, a tiszteletes hozzáteszi:
– Benépesítjük az elárvult templomot. Eddig háromszor szerveztünk kihelyezett istentiszteletet, amikor az egyházközségből egy nagy autóbusznyi magyarfülpösi atyafival jöttünk ide. November 8-án újra készülünk, s addig, remélem, nagyercsei „gazdája” is lesz a templomnak. S ha Isten megsegít, sikerül felújítani és az utókor számára megőrizni örökségünk.
Amint a gépkocsival Marosvásárhely felé tartunk, azon gondolkodom, hogy talán nem ártana szórványmentő programként Erdélyben támogatni azokat, akik kihalófélben levő – hajdanában magyarok által lakott – faluba költöznének. Mert lehet, hogy egy ember vagy egy család ilyen helyen többet tehet a közösségért, mint sokan mások, akik máshol keresik a boldogságot, s házat, hazát feladva talán sohasem lelik meg. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)