Megjelent Hadabás János és Dánielisz Endre 1848-1849 Sarkadon és Nagyszalontán című helytörténeti kötete, melyet Sarkad önkormányzata a testvérvárosi kapcsolat keretében jelentette meg. /Sarkad és Szalonta a 48-as szabadságharcban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

Nov. 22-én Nagyszalontán ülésezett a Nagyszalonta-Sarkad határ menti kistérségi szerveződés operatív bizottsága. Elhatározták, hogy december 15-én Nagyszalontán rendezik meg a Konzultatív Tanács megbeszélését, ahová több minisztérium szakembereit is meghívják. Beindították a Nyelvi híd néven ismert programot, amelyre pályázat útján szereztek pénzt. Ennek alapján mintegy 12.000 eurót költhetnek arra, hogy a román tisztségviselők elsajátítsák a magyar nyelv alapjait, és hasonlóképpen tegyenek a határ túloldalán élő rész elöljárói is. /Nagyszalonta?Sarkad. Magyarul tanulhatnak a tisztségviselők. = Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 23./

Ruzsa György méhkeréki polgármester meghívására Gyulán tartott munkamegbeszélést Tódor Albert, Nagyszalonta első embere. Az eszmecserén Tódor Albert találkozhatott Petre Roman külügyminiszterrel, akinek több problémát is felvetett. A Határ Menti Kistérségi Együttműködés Operatív Tanácsában, amely Sarkad és Nagyszalonta központokkal működik, már egy fél éve szorgalmazzák a helyi közúti vám bővítését, tehát a 3,5 tonnás teherforgalmi korlátozás megszüntetését. Tódor Albert arra kérte a román diplomácia vezetőjét: járjon közben annak érdekében, hogy a 20 tonnánál könnyebb teherjárművek átmehessenek ezen a határátkelőhelyen, továbbá, hogy indítsák be a határon át a vasúti teherforgalmat. A Szeged-Békéscsaba-Sarkad-Nagyszalonta-Nagyvárad szakaszon egykoron hasznos vasúti teherforgalmat bonyolítottak le. /Nagyszalonta. Bővítenék a határátkelőhelyet. = Bihari Napló (Nagyvárad), jún. 27./

Mind a magyar, mind a román vasúti szakemberek egyetértettek az alföld-fiumei vasútvonal Nagyvárad-Nagyszalonta-Kötegyán-Sarkad-Gyula-Békéscsaba-Szeged szakaszán a forgalom újraindításában - hangzott el a Magyarországon, Sarkadon megrendezett magyar-román vasúti egyeztető fórumon. A tanácskozáson Románia és Magyarország közlekedési tárcájának, vasúti, vám- és határőrizeti szerveinek képviselői és a határ menti kistérségek vezetői vettek részt. /Magyar-román vasúti egyeztető fórum. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 13./

"Nagybányán Németh László centenáriumi ünnepség-sorozatot rendeztek. Ápr. 27-én a Németh László Gimnázium diákszínjátszói az író életművéből - versekből, nagybányai vonatkozású levélrészletekből olvastak fel. Ápr. 28-án a sarkadi gimnazisták léptek fel, majd kolozsvári újságíró szakos egyetemi hallgatók Németh Lászlóról írott tanulmányokat ismertettek. Ápr. 29-én több személyiség, szaktekintély emlékezett meg az író életéről, munkásságáról: dr. Monostori Imre, a Németh László Társaság elnöke, dr. Németh Csilla, az író leánya, dr. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, dr. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, dr. Cseke Péter egyetemi tanár, valamint Máriás József szatmárnémeti újságíró. /(Farkas E. Zoltán): Németh László-napok Nagybányán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 3./"

"Máj. 31-én ünnepi tanácsülést tartott Nagyszalonta önkormányzati testülete, a város alapításának 395. évfordulóján. Magát az alapító oklevelet a háromszáz hajdú Bocskai Istvántól, Erdély fejedelmétől 1606. június 3-án vette át. E dátum évek óta a város napja Nagyszalontán. Az ünnepi ülés előtt koszorút helyeztek el a fejedelem köztéri szobránál. Koszorúzáson részt vettek a magyarországi testvértelepülések: Sarkad, Túrkeve, Hajdúböszörmény, Csepel és Méhkerék polgármesterei is. A rendkívüli tanácsülésen átadták a díjakat azoknak a szalontaiaknak, akik az utóbbi években sokat tettek a hajdúváros fejlődése érdekében. Egy Pro Urbe-díjat is kiosztottak, melyet a köztiszteletben álló tanár, közíró, Dánielisz Endre vehetett át. Csepel polgármestere, Tóth Mihály az egykori Bocskai-zászló másolatát nyújtotta át Tódor Albert polgármesternek. /Nagyszalonta napja. Bocskai-zászlót kapott a hajdúváros. = Bihari Napló (Nagyvárad), jún. 1./"

"Nagyszalontán szept. 19-én Kossuth Lajosra emlékeztek. Az ünnepséget Kossuth Lajos egészalakos bronzszobra előtt a város önkormányzata az Arany János Művelődési Egyesülettel közösen szervezte. A sarkadi múzeum jóvoltából időszaki Kossuth Lajos emlékkiállítás nyílt, köszöntőt mondott Tódor Albert polgármester. A helyi magyar házban tudományos értekezések idézték meg Kossuth Lajos alakját. Az Arany János Művelődési Egyesület nevében Nagy György József elnök köszöntötte a hallgatóságot, dr. Egyed Ákos a politikusról, míg dr. Erdmann Gyula levéltáros a lapszerkesztő géniuszról beszélt. Dánielisz Endre helyi magyar tanár a Kossuth kultusz szalontai eredetét mutatta be. A szobornál zajló megemlékezésen a románság képviseletében egyik városi tanácsos méltatta Kossuthot, Tokay György képviselő beszélt a magyarságát a történelem viharaiban is megőrző személyiségről, Bálint-Pataki József, a HTMH elnöke pedig a magyar kormány támogatásáról biztosította a szalontaiakat és minden összesereglettet - a megmaradásban és az építkezésben. /(Balla Tünde): Nagyszalontán Kossuth Lajosra emlékeztek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 24./"

Júl. 5-én hivatalosan átadták a Székelyhíd–Létavértes közötti átkelőt. Az eseményen részt vett Adrian Nastase román, valamint Medgyessy Péter magyar kormányfő, jelen volt Balázs Péter, az EU magyar biztosa, valamint Jacques Barrott regionális ügyekért felelős EU-biztos. Rész vett az ünnepi eseményen a létavértesi polgármester, Kiss Tiborné, valamint Székelyhíd polgármestere, Gyurcsik Zoltán, akik sokat tettek azért, hogy az átkelő elkészüljön. Mind Medgyessy Péter, mind Adrian Nastase üdvözlőbeszédükben kimagasló eseménynek nevezték a létesítmény megnyitását, amely az első átkelő a két ország között azóta, hogy Magyarország tagja lett az Európai Uniónak. Az ünnepi rendezvény végén a két kormányfő a román oldalon két tölgyfát ültetett el. A felavatás után a két miniszterelnök a nagyváradi Continental Szállóban találkozott az újságírókkal. Rövid ismertetőt tartottak, kérdésekre nem volt lehetőség, ugyanis a román kormányfő váratlanul felállt, és véget vetett a találkozónak. Adrian Nastase elmondta: magyar partnerével arról tárgyaltak, hogy 24 hónap alatt korszerűsíteni fogják az összes határátkelőt egy közösen kidolgozott fejlesztési terv alapján. /Megnyílt a Székelyhíd–Létavértes határátkelő. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6./ A semmitmondás magasiskolája volt, ahogyan a magyar és a román kormányfő osztotta meg egymással magvas gondolatait a Székelyhíd és Létavértes közötti átkelő átadásán. Medgyessy Péter és Adrian Nastase oly nagy örömmel adta át a román fél miatt egyelőre használhatatlan határátkelőt, hogy a kívülálló azt hihetné: ez a két nép minden gondon túl van, és kéz a kézben menetel Brüsszelig, olvasható a Krónikában. Nagyszalonta és Sarkad között beadványok tucatja ellenére sem nyitották még meg a teherforgalmat. Május elsejétől kizárólag a román–magyar határszakasz egyetlen pontján, a nagylakinál szabad élő állatot és nagyobb mennyiségű állati eredetű terméket, például fagyasztott húst átszállítani. /Rostás Szabolcs: Átverés az átkelőnél. = Krónika (Kolozsvár), júl. 6./

Sohasem fogjuk megtudni, hogy a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazáson az arány mekkora lett volna, ha az MSZP, a szocialista párt nem veti be a gazdasági populizmus fegyverét, ha nem lebegteti a miattunk „megrokkant Magyarország” képét. Budapesten az igen szavazatok kerületenként 38,71% és 67,13% között mozogtak, az átlag 51,24%. Az összesen 23 kerületből 50% alatti az igen voksok aránya tízben, kizárólag a pesti oldalon, legkevesebb Csepel (38,71%) és Kőbánya (42,39%) esetében. A felső határnál, 60% fölötti igennel három kerület van, kizárólag a budai oldalon: a rózsadombi (64,45%), a zugligeti (66,69%) és a budavári (67,13%). A 60%-hoz legközelebb (59,9%-kal) a pesti oldalon lévő Belváros van. Országos szinten is hasonló az ábra, a gazdaságilag fejlettebb nyugati részben magasabb az igenek aránya. A román határ mentén nagy eltérések vannak. Az Arad melletti Battonyán 40,93% az igen szavazatok aránya, ezzel szemben a Nagyszalonta melletti Sarkadon 70,91%. A Nagyvárad mellett lévő Ártándon 57,58%, viszont egy lépéssel bennebb, Püspökladányon 44,52%. Míg Debrecenben 57,11%, addig nem messze tőle, a határ melletti Létavértesen 42,80%. A legkisebb a Szatmárnémetinél lévő Csengersimán, mindösszesen csupán 35,03%. A magyarországi román kisebbség egyik fellegvárának tartott településen, Méhkeréken az igen szavazatok aránya 15,26%! Gyulán viszont, ahol a román kisebbségi önkormányzat székel, az arány (48,43%) nagyjából a Békés megyei átlagot (49,71%) hozza, ennél valamivel magasabb Békéscsabán (51,62%). /Guther M. Ilona: Nyitva Pandora szelencéje. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 9./

A Békés Megyei Levéltár Sarkadon rendezett tudományos ülést Kovách Géza aradi történész emlékére. Az öt éve (2004. október 10-én) elhunyt aradi történész, miután a határ átjárhatóvá vált, gyakran fordult meg magyarországi levéltárakban (is), és jó kapcsolatot alakított ki ottani kutatókkal – köztük a gyulaiakkal. (A Békés Megyei Levéltár székhelye Gyula.) Kovách Géza hagyatéka a gyulai levéltárba került. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója korszakolta annak a kornak (1944–2004) a román történetírását, irányultságát, amelyben Kovách Géza alkotott. Ujj János tanár, helytörténész, az egykori barát, kolléga, A Gazsi c. könyv szerzője vázolta Kovách életpályáját születésétől haláláig. Csetri Elek kolozsvári történészprofesszor azt az időszakot elevenítette fel, amelyben Kovách Géza kollégájaként 1946-tól a Bolyai Egyetemen diákoskodott, majd oktatói karában töltött – mondvacsinált okok alapján történt eltávolításáig. Puskel Péter újságíró, író tanáráról, mentoráról, a barátról emlékezett meg. Blazovits László szegedi egyetemi tanár Kovách Géza A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése (1716–1848) című nagy összefoglaló munkáját méltatta. Héjja Julianna főlevéltáros Kovách Géza irathagyatékáról beszélt. A gyulai levéltárba került hagyaték: személyes és családi iratok, a közel hatszáz partnerrel (történészek, néprajzkutatók, újság- és folyóirat-szerkesztőségek, könyvtárak, levéltárak stb.) folytatott levelezés, kéziratok, tudományos és ismeretterjesztő cikkek, könyvismertetők stb. A sarkadi ülésszak: Kovách Géza életművének első áttekintése. /Jámbor Gyula: Kovách Géza-szimpózium Sarkadon. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 21./

Nem társulhat Nagyszalonta a Héthatár Szövetséghez
Megakadályozta a bel- és külügyminisztérium a nagyszalontai önkormányzatot abban, hogy csatlakozzék a budapesti székhelyű Héthatár Szövetséghez. Az indoklás szerint a szervezet autonómiatörekvéseket támogat. A Bihar megyei településnek testvérvárosa, Sarkad ajánlotta fel, hogy Romániából elsőként belépjen a Héthatár Határon Átnyúló Önkormányzati Szövetségbe – fejtette ki a Krónikának Török László szalontai polgármester.
A szövetségnek 114 tagja van, egytől egyig Kárpát-medencei önkormányzatok, amelyek egymást segítve próbálnak minél jobb lehetőségeket teremteni európai uniós pénzek lehívására, magyarázta az elöljáró. Közöttük szlovákiai és ukrajnai települések is vannak.
Tavaly tavasszal a hajdúváros önkormányzati testülete el is fogadott egy határozatot a csatlakozásról, ennek a polgármester szerint azért nem volt akadálya, mert a város már több hasonló, hazai szövetségnek is tagja, például a Romániai Megyei Jogú Városok Egyesületének. A vonatkozó önkormányzati törvény szerint azonban a határon túli székhelyű hasonló szervezetekhez csak a bel- és a külügyminisztérium engedélyével lehet csatlakozni, fejtette ki Török László. A kérést el is juttatták a tárcákhoz, és nagyjából az előírt harminc napon belül megkapták az elutasító válaszokat.
A belügyminisztérium csak azt kifogásolta, hogy bizonyos okiratok hiányoznak a dokumentációból, a külügynél viszont határozottan visszautasították a kérést, mondván: a Héthatár Szövetség bizonyos tagjainak autonomista megnyilvánulásai voltak, a szervezet honlapján pedig célkitűzésként megjelenik az önrendelkezési törekvések segítése. Pedig az „önrendelkezés” és az „autonómia” nem pontosan ugyanazt jelenti – véli az elöljáró, aki érthetetlennek tartja, miért akadályozza meg egy EU-tagállam a városnak egy másik EU-tagállam szervezetéhez való csatlakozást, figyelembe véve, hogy a szervezetnek közvetlenül Brüsszellel van kapcsolata. A tavalyi parlamenti választások után újra kérték az engedélyt, de ugyanazt a választ kapták, mint azelőtt, januárban ez megismétlődött.
Török László azt is szomorúnak tartja, hogy a kormány megakadályozza a várost, hogy külső forrásból finanszírozza fejlesztési projektjeit, miközben az állami költségvetésből igen kevés pénzalapot biztosít erre. A város elutasított próbálkozásait nemrégiben a román média is kitámadta – panaszolta az elöljáró. Legutóbb a Bihar megyei kormánybiztos értesítette a szalontai polgármesteri hivatalt arról, hogy vonja vissza a határozatot, ellenkező esetben közigazgatási bíróságon támadja meg azt. Török azt mondja, nincs már választása, mint semmissé tenni a döntést, és egyéb forrásokat keresni a város 30 pályázatához szükséges önrész fedezésére.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Iskolák a határon túl
Nagyjából tíz évvel ezelőtt egyre több nyolcadik osztályt végzett partiumi magyar diák döntött úgy, hogy magyarországi középiskolában folytatja a tanulmányait. Ennek az oka vélhetően részben a jobb magyarországi iskolai körülményekben, részben pedig abban keresendő, hogy így megszabadulhattak a román nyelv elsajátításának a nehézségeitől, okafogyottá vált a képességfelmérő vizsgán az izgalom, s persze a román nyelv és irodalom, illetve az ugyancsak románul zajló történelem érettségi vizsgától sem kellett tartaniuk a Magyarországon tanuló diákoknak. Az akkori képességfelmérő vizsga román nyelv és irodalom próbáján nagyon sok jó képességű diák bukott el, s nekik az őszi pótvizsga után a legtöbb esetben már nem jutott hely a hazai magyar tannyelvű gimnáziumi osztályokban, ezért ezek a gyerekek itthon csak szakiskolában tanulhattak tovább. A magyarországi gimnáziumok azonban megoldást jelentettek erre a problémára, ugyanis az ottani tanintézmények nem kérték ezt a képesítést, szemben az itthoniakkal, így azok a diákok is gimnáziumi képzésben részesülhettek, akiknek a továbbtanulását megakadályozta volna a sikertelen képességvizsga.
Csökkenő tendencia. A tíz évvel ezelőtti kivándorlás divatja a nagyszalontai Arany János Általános Iskolát is érintette, éveken át sorra hagyták el a várost jól tanuló gyerekek, s kezdték a kilencedik osztályt többnyire a sarkadi Ady Endre–Bay Zoltán Gimnáziumban. Mára ez a folyamat lecsengett. „Évről évre csökken azoknak a diákoknak a száma, akik a határ túloldalán folytatják az iskolát, ezzel szemben több az olyan magyar gyerek, aki román tannyelvű osztályban tanul” – mondta lapunknak Tornai Melinda, a szalontai Arany János Általános Iskola igazgatónője, aki szerint manapság már nem azért mennek el Magyarországra a diákok, mert félnek a román nyelv nehézségeitől, hanem inkább azért, mert egy-egy adott szakképzést itthon nem kapnak meg. Az Arany János Általános Iskola idén végzett nyolcadikosai közül szeptember elején négy diák kezdte az iskolát magyarországi tanintézményekben, mind jó képességűek. Ketten családi okokból költöztek Magyarországra, két tanuló pedig azért ment el Békéscsabára, mert olyan szakképesítést szeretnének, amit itthon nem sajátíthatnak el magyarul.
Az elmúlt években minőségi változáson estek át Szalonta középiskolái, jól felszerelt tantermek, felújított épületek várják a gyerekeket, azonban vannak olyan szülők és gyerekek, akiknek az elvárásait még nem tudják teljesíteni a helyi tanintézmények, így mindig van néhány olyan diák, aki máshol próbálkozik. Mára a képességfelmérő vizsga egyszerűsödött, már nem ezen múlik a gimnáziumi továbbtanulás, viszont még sok olyan szakképzés van, ami magyar nyelven nem érhető el.
Nem csábítanak. Kíváncsiak voltunk, miként látják ezt a helyzetet a magyarországi iskolavezetők, ezért felkerestük Megyesi Tibort, a sarkadi Ady Endre-Bay Zoltán Gimnázium igazgatóhelyettesét és Klimaj Tamásnét, az Arany János Kollégium vezetőjét.
„Az első szalontai gyerekek 2000-ben érkeztek az iskolába, majd 2002-től évente öt-hat szalontai diák kezdte a kilencedik osztályt az iskolában. A nagy érdeklődés valószínűleg annak volt köszönhető, hogy ettől az évtől indult be a két tannyelvű képzés az iskolában, ami akkoriban a megyében egyedülálló tanulási lehetőség volt – mondja az igazgatóhelyettes. – Nagyjából 2008-ra lecsengett ez a folyamat, jelenleg csupán egy szalontai diáklányunk van.” Megyesi Tibor elmondta, nagyon sajnálják, hogy az utóbbi években nem érkeztek új szalontai diákok az iskolába, nem is igen értik, hogy ez miért van így, hiszen Románia uniós csatlakozásával a tanulás, a munkavállalás is könnyebbé vált, viszont a szalontai érdeklődés alábbhagyott. „Régebben sok szalontai diákunk volt, sőt, több tanár kolléga is dolgozott nálunk, igaz, a pedagógusok közül a legtöbben csak egyfajta »ugródeszkának« használták az iskolát.” Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a sarkadi iskola nem reklámozza magát Nagyszalontán, nem szeretnék, hogy a két város közötti testvérvárosi kapcsolat esetleg megromoljon amiatt, hogy Sarkad „elcsábítja” a diákokat. A sarkadi iskolavezetés hozzáállása azért is példaértékű, mert az érdekeik nem ezt diktálnák, ugyanis a diákok létszáma alapján kapják az államtól a juttatásokat. A sarkadi iskolához kényelmes kollégium is tartozik, ott lakik az egy szem szalontai diáklány is. Klimaj Tamásné kollégiumvezetőtől megtudtuk, volt olyan év, amikor minden évfolyamról négy-öt szalontai gyermek lakott a kollégiumban. A bentlakás egyébként teljesen ingyenes minden gyereknek, a szalontaiaknak is, és az oktatásért sem kell fizetni, csak az étkezés kerül pénzbe.
Átjárók helyett áttelepülők. Felkerestük a hajdú-bihari Létavértest is, amelyhez több Bihar megyei nagyközség, kisváros is közel fekszik. Az Arany János Általános Iskolában Nagy Józsefné igazgatóval beszélgettünk. A nagyközségi jellegű kisváros iskolájában már rég túl vannak a sportterem létesítésén, nagyvárosok is megirigyelhetnék a 2006-ban felépült uszodájukat, ami önmagában eléggé vonzónak tűnhet a romániai diákok számára, annál is inkább, mivel például Székelyhíd alig néhány kilométerre húzódik Létavértestől a határ innenső oldalán. Az igazgatónő ezzel szemben nem kis meglepetésünkre elmondta, jelenleg egyetlen nyolcadikos romániai diákjuk van, az eltelt húsz esztendőben évente átlag egy-két „külsős” tanult náluk. Mivel telítettek az osztályaik, ezért nem is áll érdekükben a határon túlról diákokat toborozni. A mostani „egyke” ötödikes kora óta tanul náluk, könnyen beilleszkedett, semmiféle tudásbeli lemaradás nem volt tapasztalható nála a magyarországi társaihoz képest. Egyébként ahhoz, hogy külföldi gyermeket ingyen felvegyenek az iskolájukba, lakcímkártyával kell rendelkeznie – sorolta Nagyné, aki elmondta, további közel tucatnyi romániai származású tanulójuk van, akik még apró gyerekként települtek át Létavértesre szüleikkel. Az igazgatónő tapasztalata szerint nem az iskola felszereltsége, inkább a román nyelv tanulásától való ódzkodás miatt viszik a szülők gyermekeiket Magyarországra. Érmihályfalva szintén határátkelővel rendelkező érmelléki település. A város általános iskolájának aligazgatója, Varga Róbert tudomása szerint jelenleg egyetlen kisiskoláskorú sem tanul az anyaországban. Régebben volt egy-két eset, de tömegesen korábban sem jártak a határon túlra okosodni. A székelyhídi Oláh Katalin tanítónőnek két gyermeke tanult korábban Létavértesen. A most tizedikes Csenge lánya az ötödik osztályt kezdte Magyarországon, míg az immár ötödikessé cseperedett Fanni óvodába is oda járt. A tanító édesanya elmondása szerint ő nem helyeselte a lányok átvitelét, de férje nyomásának engedett, akinek szülei rég kitelepültek. Egyébként a kisebbik leányzót három évvel ezelőtt visszaigazolta a székelyhídi iskolába, míg Csenge tehetséges táncosként egy debreceni gimnázium tánctagozatán építgeti karrierjét. Oláh Katalin pedagógusként állítja, hogy a romániai oktatás magasabb színvonalú a magyarországinál, alaposabb a követelményrendszer. Ugyanakkor ő is osztja a létavértesi igazgatónő véleményét, miszerint a román nyelv tanulása alóli kibúvás a legfőbb oka az iskolacserének.
Más szülők épp ellenkezőleg igyekeznek elébe menni a dolgoknak, sok szalontai szülőhöz hasonlóan az Érmelléken is, magyar létükre román iskolába íratják gyermeküket, mondván, hogy ez a legbiztosabb útja a majdani érvényesülésnek. Például Kis József, tanár feleségével egyetértésben, már óvodáskorú apróságukat román csoportba íratta, vállalva a napi több kilométer ingáztatást. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Bizonyít vagy bizonyítgat az RMDSZ?
Az elmúlt hetekben, mióta az elcsatolt részeken élő magyar nemzetiségű személyek igényelhetik a magyar állampolgárságot, több ezren keresték fel mind a – többek között a – szükséges dokumentumok hiánytalan összeállításában segíteni hivatott demokráciaközpontokat, mind az RMDSZ-t.
Az emberek hálája és lelkesedése töretlen, azonban üröm az örömben, hogy nagyon sok egymásnak ellentmondó híresztelés, tájékoztatás és ellentájékoztatás lát napvilágot a honosítási procedúra kapcsán. Az elmúlt napokban a legtöbb vitát ez ügyben az váltotta ki, hogy vajon le kell-e fordítatni az összes, a honosítást igénylő személy magyarságát igazolni hivatott okmányt vagy sem. A demokráciaközpontok munkatársai úgy tudják, valamennyi ilyen jellegű, román nyelven íródott okmányt le kell fordítani, míg az RMDSZ munkatársai azt állítják, hogy az úgynevezett „köztes okmányokat”, például a második házasságot, a válás(oka)t igazoló bizonylatot, a nagyszülők, dédszülők iratait nem kell.
Tegnap délben erről a kialakult káoszról tartott sajtótájékoztatót Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, azonban az újságírók faggatózása ellenére végül semmi nem tisztázódott a fordításokkal kapcsolatban, csak az vált nyilvánvalóvá, hogy az RMDSZ az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett demokráciaközpontokat és az EMNT vezetőit azzal vádolja, hogy direkt ők intézték úgy, hogy több okmányt kelljen lefordíttatni a honosítás érdekében. Szabó szemmel láthatóan bizonyítani akarta a tulipános párt igazát, de csak egy – igen megkérdőjelezhető –bizonygatásra futotta. Az ügyvezető elnök teátrális elemekkel megtűzdelt erősködése végül kimerült abban, hogy kihangosított telefonon felhívott egy váradi polgárt, bizonyos Mihály Gézát, akinek az lett volna a feladata, hogy Szabó kérdéseire elmondja, az RMDSZ-nek van igaza a fordításokkal kapcsolatban, azaz a köztes okmányokat nem kell magyarra fordíttatni. Valójában azonban csak annyi derült ki, hogy a szóban forgó úriember beadta a honosítási kérelmét, ebben sem az RMDSZ, sem az EMNT nem segített neki, s mindössze három okmányt kellett lefordíttasson. Ezt követően Szabó ismét telefonált, felhívta Sarkad város aljegyzőjét, Sípos Kornéliát, s általa is bizonyítani akarta az RMDSZ igazát, azonban ezzel csak bonyolította az amúgy is nagy zűrzavart, ugyanis a felhívott hivatalnok is ellentmondásba került a Szabó által tett kijelentésekkel. Úgy tűnt, valójában a közjegyző sem tudja már igazán, mi is a procedúra aktuális menete.
Summa summarum, Szabó Ödön kijelentette: az RMDSZ honosítással kapcsolatos tájékoztatása a helyes, a köztes okmányokat nem kell fordítatni. A Reggeli Újság azon kérdésére, hogy vállal-e bármilyen garanciát a szövetség azért, hogy egyetlen honosításért folyamodó állampolgár sem kerül hátrányba, ha kiderül, hogy mégis a demokráciaközpontok munkatársai tudják helyesen az ügymenetet, azt felelte, ha ez kiderülne, akkor majd az RMDSZ lefordítja a többi okmányt is, azokat is ingyen, de ez nem fog fennakadást okozni senkinek.
Szabó az EMNT-t vádolta széthúzással, RMDSZ elleni hangulatkeltéssel, egyenesen azt állítva, hogy csak azért, hogy nekik legyen igazuk, kijárták, hogy több okmányt kelljen lefordíttatni. Arra a kérdésünkre, hogy ha már ennyire fontosnak véli, hogy ne gördítsen senki akadályokat senki elé, miért nem próbálnak közös nevezőre jutni a másik szervezettel, hiszen mindenkinek ez lenne az érdeke, Szabó csak valami homályos válaszfélét adott, mondván, ezt nem lehet, hiszen az EMNT egy új erdélyi magyar párt létrehozását kezdeményezte. Hogy ez hogy függ össze a honosítási ügyintézéssel, nem derült ki.
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

A székely társadalom (Különböző székely csoportok, 1.)
A székelyek településmódjáról találóan állapítja meg Rásonyi László: "A település a katonai beosztás állandóságának biztosítására teljes szabályossággal történt. A letelepítendő törzsszervezeti egységek számát és létszámát nivellálták. Kisebb területi egységekbe minden ágból egy falu települt be, tehát a törzsszervezeti egységek egyenletesen összekeveredtek."
Tény, hogy a mai Székelyföldön az első független jogállású székely ispánról az első okleveles említésünk 1235-ből való. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a székelyeknek korábban nem volt ispánjuk. Az Altaichi évkönyv az 1039-es évnél említést tesz egy sebesi "marchio" határispán haláláról. Természetesen ez sem jelenti azt, hogy a sebesi székelyek csak a 11. század első felében telepedtek le Szászsebes vidékére. Véleményem szerint a sebesi, orbai és kézdi székelyek 932 táján kerültek Dél-Erdélybe, Bogát Gyula győztes bolgárellenes háborúja idején. Tehát a dél-erdélyi székelyek nem a köztudatban ismert 11. század végi telepítés székelyei. E sorok írója úgy gondolja, hogy a szakirodalomban emlegetett Szent László korabeli telepítés székelyei a telegdi székelyek voltak. A nyelvészeti kutatások, az összehasonlító vizsgálatok különböző székely csoportokat különböztetnek meg. A székely nyelvjárások vizsgálatával kimutatható, hogy a székely nemzetségek a Székelyföldre való áttelepítés előtt a Kárpát-medence melyik térségében laktak. Mivel bizonyos székely közösségek a korábbi lakóhelyeiken maradtak, a beszélt nyelvjárás alapján feltérképezhető a mai Székelyföldön élők származási helye. A székelyek korábbi lakóhelye volt az Őrség, Sopron, Vas és Zala megye, Kisalföld, Csallóköz, a Dráva vidéke, Nagyszalonta, Gyula és Sarkad vidéke, Székelyhíd és Debrecen térsége, valamint Kalotaszeg. Az érdeklődők számára megemlítek néhány nyelvészeti kiadványt, amelyek ezt igazolják. Természetesen, a nagyszámú szakmunka felsorolására nincs tér, de a hozzáférhetőbbek közül kiemelném a Sántha Attila által összeállított Székely szótárat, a Gálffy Mózes és Márton Gyula által kiadott Székely Nyelvföldrajzi Szótárat és a Szabó T. Attila által összeállított Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat. Székelyföld a székely nyelvszókincs alapján több földrajzi-néprajzi tájegységre osztható. A székelyföldi nyelvjárások Sántha Attila Székely szótára szerint a következők: 1. Marosszék és fiúszéke, Szeredaszék (Nyárád mente). Külön néprajzi táj a Kis-Küküllő és a Korond-patak völgyében a Sóvidék; 2. Udvarhelyszék és fiúszékei: Keresztúrszék és Bardocszék. Itt külön néprajzi táj a Fehér-Nyikó, valamint a Homoród mente; 3. Sepsiszék és fiúszéke, Miklósvárszék; 4. Kézdiszék, melynek keretében külön egységként kezelhető az ún. Szentföld; 5. Orbaiszék; 6. Csíkszék és fiúszékei, Gyergyószék és Kászonszék. Ha kisebb lélekszámban, de ma is élnek székely származású és tudatú magyar csoportok a Barcaságon, Fogarasföldön és a Szászföldön. Nyelvjárásuk őrzi a székely nyelvi jellegzetességeket. Ők a Dél-Erdélyben maradt sebesi, orbai és kézdi székely nemzetségek leszármazottjai. A székelyre utaló egyik írásos feljegyzés Szászsebesre vonatkozik, a város egyik negyedét 1709-ben Székely negyednek nevezték, később ennek emlékét őrzi a Székely utcanév. A város környékén találunk székely településneveket is, köztük Kálnok, Árkos, Réty és Egerpatak sepsiszéki településekét. Kelnek, Recs, Egerbach ma is fennálló települések. Árkos nevét pedig a Déli-Kárpátokban eredő pataknév, a Valea Archişelor őrzi, de két Árkos nevet viselő település léte is bizonyított. Az egyik a mai Săliştea, a Románárkos és a hajdani Szászárkos, valamint egy elpusztult település Alvinc közelében. Egy Egerbach (Egerpatak) nevű patak Szászsebestől északra ömlik a Székás-patakba. A sebesi, orbói és kézdi székelyek dél-erdélyi jelenlétét régészeti leletek is igazolják. A 12―13. századfordulón épült szász templomok alatt és körül magyar, azaz székely temetők pénzei, valamint a hajkarikás temetkezés utal arra, hogy itt korábban, a 11. és a 12. század folyamán székely lakosság élt. Ásatásokat végeztek Szászsebes (Mühlbach), Medgyes (Mediasch) és Szászorbó (Urwegen) templomainál, ahol korai fátyoltűk kerültek elő. Szászkézden (Keisd) bronz ereklyetartó keresztet találtak. A Kelnek (Kelling), Szászfehéregyháza (Weiskirchen/Deutschweskirch) templomainál végzett régészeti kutatások során előkerült leletek a hajdani székely települések létéről tanúskodnak. Úgy tűnik, hogy Szászváros és Kőhalomszékben hajdanán jelentős lélekszámú székelység közé telepedtek le a szászok. Erről tanúskodnak a magyar nyelvből átvett helynevek: Tekes, Hamruden, Halmagen, Scharosch, Wassied, Broos.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „sikeres alkupolitika” – Megmaradásunk záloga?
Kovács Péter megírta a nagyszalontai iskolaalapításról szóló propaganda-blogját, aztán elviharzott Budapestre, az MSZP kongresszusára.
Jól tette volna, ha Nagyszalontát útba ejti, és ha már ott van, megszemléli, mit adtunk át a nagyszalontai románságnak, milyen körülmények között, hány épületben tanulnak diákjaink a csere nyomán. De mindezt nem tette meg, ennek hiányában született meg blog-bejegyzése.
Úgy tűnik, ugyanaz a téma másként látszik Kolozsvárról RMDSZ-es szemüvegen keresztül és másként Nagyszalontáról, érintettként.
Korántsem arról van szó, amit a főtitkár úr így fogalmaz: „az áruló, megalkuvó RMDSZ-nek volt pofája létrehozni egy önálló magyar iskolát!” Hanem arról, hogy ez mibe került.
Csoóri Sándor Markó Bélához írt, aggódó írása jut eszembe a nagyszalontai iskolacsere kapcsán is. Ebben Csoóri Sándor abbéli félelmét osztja meg, még 2002-ben az RMDSZ volt elnökével, hogy az út, amelyen vezetik az erdélyi magyar közösséget, megmaradásunk szempontjából nem hatékonyabb, mint az elmúlt 80 év önfeladásos politikája. Most, majdnem tíz év távlatából olvasva ezt az írást, úgy tűnik, sajnos igaza van az aggódónak. Ráadásul, minden bizonnyal, az RMDSZ mai vezetése nem tanult az utóbbi esztendők hibáiból.
Érthetetlen, miként lehet sikerként beállítani azt, ami veszteséget hoz nemzetünknek. Önként átadunk közpénzből felújított patinás százéves épületet. Egy olyan épületet, amelyet a nagyszalontai polgárok építtettek, nem kis áldozat árán. Ön szerint, főtitkár úr, az akkori építtetők vajon mit szólnának efféle „sikeres” politikai alkukhoz?
Tisztelettel kérdezzük a főtitkár urat: húsz év, RMDSZ által vezetett diadalmenet után, vajon miért jár át Sarkadra és Gyulára tanulni több tucat nagyszalontai magyar diák? Nem őket kellene ösztönözni jó karban lévő iskolákkal, minőségi oktatással, hogy itthon maradjanak? Lehet, akkor megtöltenénk épületeinket...
Becsületesebb lett volna elmondani: emberek, csak abban az esetben lesz Nagyszalontán önálló magyar iskola, ha lemondunk épületünkről, tanszereinkről. Ha azt akarjuk elérni, ami normális esetben jár nekünk, oda kell adni azt, amit őseink reánk bíztak. De ezt sikertörténetként beállítani és elvárni, hogy örüljünk neki, gusztustalan dolog.
Hiába fényezi a helyzetet a főtitkár úr a levelében, sokan úgy gondoljuk, a történtek nem alakultak számunkra jól, csak lesütött szemmel lehet beszélni róla.
Sajnos, ezt érzik a győztesek is, ezért aláznak meg azzal is, hogy az iskolát Dacia-nak nevezik át.
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöksége
Erdély.ma

Kovács Péter szerint „oda kellett adni” a szalontai főgimnáziumot
Elismerte Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, hogy a szövetség politikai alku keretében mondott le a nagyszalontai Arany János Főgimnázium épületéről az önálló hajdúvárosi magyar iskola létrehozása érdekében.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, a bihari városban idén szeptemberben kezdte meg működését az ugyancsak a Toldi szerzőjéről elnevezett önálló magyar iskola, miközben a magyar tagozatok kiköltözése nyomán „színrománná” vált főgimnázium tanári kara eldöntötte: a tanintézetet Daciára kereszteli át. A megyei tanfelügyelőség, majd az oktatásügyi minisztérium jóváhagyására váró határozat felzúdulást váltott ki a hajdúvárosi magyarság körében, sokan felháborítónak tartják ugyanis, hogy az 1909-ben Székely László tervei alapján, a nagyszalontaiak pénzén emelt impozáns épület a római provincia nevét viselje.
A napokban írt blogbejegyzésében Kovács Péter – meglehetősen sarkítva – arról számol be, hogy a több mint száz éves iskolaépület elvesztését kifogásolók árulónak, megalkuvónak nevezték az RMDSZ-t azért is, mert „volt pofája létrehozni egy önálló magyar iskolát”. „A nagyszalontai önálló magyar intézmény létrehozása azért minősül (egyesek szerint) bűnnek, mert ezáltal egy román iskola is létrejött, ahol a pedagógusok önállóan, a magyarok megkérdezése nélkül hoznak döntéseket. Persze, engem is zavar, hogy a magyar többségű Nagyszalontán, egy magyar múltú épületben Dacia (Logan) nevű iskolaközpont fog működni, de a román pedagógusok éppen azzal a jogukkal éltek, amit mi magunknak követelünk: az önálló döntéshozatali jogkör” – állapítja meg a politikus.
A főtitkár közölte: lehetőség volt egy olyan politikai alkura, amely sorsdöntő fontossággal bírt a nagyszalontai magyar közösség hosszú távú megmaradása szempontjából. Eme alku révén a román intézmény maradt a korszerű főgimnáziumban, míg az önálló magyar iskola öt épületben vágott neki az első tanévnek.
„Valamit valamiért! Erről (is) szól a kisebbségi politizálás és közösségi érdekérvényesítés! És ez nem megalkuvás, hanem hosszú távon való gondolkozás. Ezt a lehetőséget az RMDSZ-nek ki kellett használnia, még akkor is, ha ezért most egyesek támadják. (…) Valamit kell adni, azért, hogy kapjunk is. Ha nem adunk, ha nem keressük a középutat, akkor nincs önálló magyar iskola Nagyszalontán. A mostani döntésnek ez volt az alternatívája!” – szögezi le blogján Kovács Péter.
Szavaira tegnap közleményben reagált az EMNT Bihar megyei elnöksége, érthetetlennek nevezve, miként lehet sikerként beállítani azt, ami veszteséget hoz az erdélyi magyarság számára. „Önként átadunk közpénzből felújított patinás százéves épületet. Egy olyan épületet, amelyet a nagyszalontai polgárok építtettek, nem kis áldozat árán. Ön szerint, főtitkár úr, az akkori építtetők vajon mit szólnának efféle „sikeres” politikai alkukhoz?” – teszi fel a kérdést a nemzeti tanács, felhívva a figyelmet, hogy számos szalontai magyar diák az anyaországi Sarkadra és Gyulára jár át tanulni, holott jó karban lévő iskolákkal, minőségi oktatással kellene itthon maradásra ösztönözni őket.
„Becsületesebb lett volna elmondani: emberek, csak abban az esetben lesz Nagyszalontán önálló magyar iskola, ha lemondunk épületünkről, tanszereinkről. Ha azt akarjuk elérni, ami normális esetben jár nekünk, oda kell adni azt, amit őseink reánk bíztak. De ezt sikertörténetként beállítani és elvárni, hogy örüljünk neki, gusztustalan dolog” – állapítja meg az EMNT. Különben a témában a Krónika korábbi cikkeit idéző bihari román média a napokban sovinisztának, hazaárulónak és revizionistának kiáltotta ki a Dacia-névadást lapunknak adott nyilatkozatában bíráló Török László szalontai polgármestert. Az RMDSZ-es elöljáró korábban lapunknak úgy vélekedett, üzenetjelleggel bír a román iskola vezetőségének döntése, amellyel azt jelzik a magyarság felé, „hogy ez itt román föld”.
A Bihoreanul hetilap – kiforgatva Török szavait – ennek kapcsán azzal vádolta a polgármestert, hogy „románellenes kereszteshadjáratot folytat”, és nem hajlandó elismerni, miszerint Nagyszalonta Romániához tartozik, holott – jegyzi meg a hetilap – a román államtól kapja a fizetést. Liviu Galea, az Arany-főgimnázium igazgatója a lapnak elmondta, ragaszkodnak ahhoz, hogy a tanintézet felvegye a Dacia elnevezést.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Régészeti kiállítás a hajdúvárosban
A Hajdúhét másnapján, vasárnap az Arany János Emlékmúzeum, valamint az RMDSZ szervezésében a nagyszalontai Csonkatorony tövében lévő Arany Palota galériájában Deák Sándor nyugdíjas régészeti gyűjteményéből nyílt kiállítás.
A gyűjtemény Nagyszalonta őstörténetéről „mesél”, tesz tanúbizonyságot; a határát járva gyűjtött agyagedényeket, kőszerszámokat és megannyi bizonyítékát az akkori ember ittlétéről a mi barátunk, Deák Sándor – mondotta Dánielisz Endre helytörténész. Több száz, pontosabban ezer és ezer évvel ezelőtti tájainkon élt ember e kiállítás által üzen a mának. Felbecsülhetetlen értékű régészeti leletek ezek, amelyek betekintést engednek elődeink életvitelébe – mondta Deák Sándor. A több száz évvel ezelőtti Nagyszalonta környéke nádas-mocsaras, vizes terület volt, melyben bőven akadt hal is. A halászathoz használt lyukasztott kőnehezékek – többek között itt kiállítva – voltak azok az eszközök, melyek a halászhálónak a vízfenékhez való tartását biztosították, hogy bőséges legyen a halfogás. A helység magasabban fekvő részeit erdők borították, bennük bőven akadt vad is; ezeket vadászták, feldolgozták, melyekhez szerszámok kellettek. A fából készülteket az idő elemésztette, de a csont, a kő és az agyagedények átvészelték az évszázadokat – szerencsénkre; ezek üzennek a mának, szolgálnak eligazító tükörképül.
A kiállított régészeti anyag méltatása után Mokán István, Sarkad város alpolgármestere a kiállítást megnyitó beszédében elmondta: hasonló rendezvények – mint a mostani is – hozzájárulnak „testvéri” kapcsolataink egybekovácsolásához. Köszönetet mondott Török Lászlónak, Nagyszalonta polgármesterének is, mindezek megerősödéséért tett fáradozásáért.
Viszonzásként Török László Bocskai Bronzplakettet és oklevelet nyújtott át Mokán Istvánnak, Sarkad alpolgármesterének, mellyel kitüntetésben részesíti az önkormányzat tevékenységében elért példaértékű munkájáért.
A kiállítás házigazdája, Darvasi Zoltán, az Arany János Emlékmúzeum igazgatója köszöntötte a résztvevőket, ami után elmondta: a kiállítás két hétig tekinthető meg a nagyszalontai Arany Palota galériájában, amely a Barangolás Nagyszalonta környékének őstörténetében címet viseli.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A visszajáró történelem útjain
Emlékmű Nagyzerindnek
Miközben végiglapoztam Fazekas József nagyzerindi ny. történelemtanár A visszajáró történelem útjain c. kötetét, meg a pünkösd szombatján a nagyzerindi kultúrotthonban a méltatók beszédeit hallgatva minduntalan Horatiusnak az ércnél maradandóbb emlékműre (saját alkotására) vonatkozó sora járt az eszemben. Egy értékes könyv amolyan emlékmű, s talán még inkább, ha azt a szerző egy szűkebb-tágabb közösségnek, tájegységnek, helységnek állítja: a szó elszáll, az írás megmarad, s azt akár évszázadok múltán is elő lehet venni.
Fazekas József ilyen emlékművet állított szűkebb hazájának, a Körösköznek, Nagyzerindnek és környékének. Ha a táj lakója kezébe veszi, sok mindent megtudhat szülő- vagy lakóhelyéről, olyan dolgokat, amelyekről, legfeljebb, őseitől tud, hallomásból, valamit. A szerző, mondta egyik méltatója, tanártársa, Csanádi János Eleinkről szól a fámac., tavaly tavasszal bemutatott művét mintegy folytatja, egészíti ki egy virtuális falumonográfia érdekében. Mindkettő nagyon tiszteletre méltó, értékes munka – vajon akad-e valaki az ifjabb nemzedékből, aki majdan folytatná?
Hallottam egykori tanítványától, hogy a „tanár bácsi” attól tartott, kevesen jönnek el a könyvbemutatóra. Ehhez képest a zerindi kultúrotthonban álltak is jó néhányan ülőhely híján, s amikor a műsorvezető (az egykori tanítvány, a későbbi magyartanár, a kultúrotthon vezetője, Kiss Csilla, aki egyébként remekül látta el tisztjét) üdvözölte a megjelenteket, legalább tucatnyi helységet sorolt fel – a környékbeli Feketegyarmaton, Anton, Simonyifalván, Vadászon kívül többek között Nagyszalontát, Aradot, Debrecent említette. Ez utóbbi városból Tabajdi György Pál, a könyvben külön fejezetet kapott nagyzerindi születésű Tabajdi Károly egykori Arad megyei alispán, jeles politikus, a zerindi iskola névadójának leszármazottja és fia jött el.
Mindez külön kommentár nélkül is igazolja, hogy a szerzőt mennyien tisztelik, s voltak kíváncsiak könyvére.
A szombat délelőtti esemény jócskán túlnőtt egy „közönséges” könyvbemutató keretein: a méltatókon (Kiss Csilla, Pelokné Csordás Gabriella – egykori osztálytárs –, Nagy István szerkesztő, tördelő, pécskai fizikatanár) kívül a kötethez szorosan kapcsolódó versek (Semsei Ildikó, Brittich Erzsébet), hangzottak el, egy részlet az 1879. évi nagy zerindi árvízről szóló verses beszámolóból („amikor a zerindi szőlőcsősz is költő volt” – kommentálta a szerző), továbbá felolvasás a zerindi falusi képtár egyik kezdeményezőjével és lelkes harcosával, Fazekas Józseffel készült egykori tévéinterjúból, végül egy szép, az egykori osztálytárs által felolvasott vers, Arany János (1848-ban keletkezett Öröksége: „Ha minket elfú az idők zivatarja: / Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
A jól megkomponált könyvbemutató-előadás végén fellépett néhány szép dallal a Rozmaring népdalcsoport, amelyet annak idején a szerző neje, Fazekas Irén tanárnő hozott létre és vezetett. Aztán elvonultak az egykori kislányok, a legtöbben már rég nem ténylegesen zerindiek, az iskolába, találkozóra.
A községen belüli Zerind falu lakossága (a könyvből idézek) 1930-ban meghaladta a 2300-at, manapság alig a nyolcszázat. Elfúj bennünket az idők zivatarja?
Az összejövetel végén a jelenlévő Szabó István (nagyvarjasi – Arad megye – gyökerű, ma a magyarországi Sarkadon élő) történész, szépíró tartott magvas bemutatót Trianonról, a június 4-i nemzeti összetartozás napjáról. Mi lett volna, ha...?, adhatnánk a címet rövid előadásának. Történelmietlen kérdés, ma az van, ami.
Fazekas József mintegy 190 oldalas könyve hat fejezetre (Helytörténet. Körösköz, Képtár, Környezetvédelem, Nyelvemlékeink nyomában, Az iskoláról, Polgármesterek zerindi helyzetképe) tagolódik, és tucatnyinál több reprodukciót tartalmaz a zerindi képtár anyagából. Írásokat, beszédeket, interjúkat, jó részük az egykori Vörös Lobogóban, a mai Nyugati Jelenben látott először napvilágot. És ami meglepetés volt a szerző számára: a könyv elején egy színes portré, Siska-Szabó Hajnalka alkotása, amelyet a szerkesztő titokban csempészett be, mert a szerző aligha egyezett volna bele.
Az egykori nagyszalontai osztálytársak (tizenketten jöttek el!), egy szép, Szalontáról szóló könyvvel és diplomával lepték meg a hetvenéves szerzőt, kérvén, hogy olvassa fel az oklevél szövegét. Az első mondatok után azonban szünet következett: a meghatottságtól elcsuklott a hangja...

A Fekete-Körös völgyének kincsei
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)

Helyszíneken jártunk: melyik hétvégi román-magyar határátkelő állandósul?
A megnyitás óta eltelt négy és fél hónapban közel 31 ezren használták a román–magyar határon megnyitott tíz ideiglenes határátkelőt. A helybéliek hétvégenként előszeretettel közlekednek ezeken, de még mindig nem tudják, melyeket állandósítják. Ezért megkérdeztük az illetékeseket.
Bár már jócskán letelt a háromhónapos megfigyelési időszak, még mindig nem hozták nyilvánosságra, hogy a februárban megnyitott tíz ideiglenes magyar–román határátkelőhely közül melyek maradnak állandó jellegűek. Öt hónappal ezelőtt azt mondták az illetékesek, hogy a két legforgalmasabbat véglegesítik.
Az Országos Határrendészeti Felügyelőség július elején írásban feltett kérdéseinkre annyit közölt, hogy június végéig közel 31 ezren fordultak meg a tíz alkalmi határátkelőhelyen, a gépjárműforgalom pedid ez idő alatt meghaladta a 10 ezret. Az is írták, hogy a román és magyar kormányközi egyezmény alapján mindaddig mérik a forgalom intenzitását, amíg ezek a határátkelőhelyek üzemelni fognak. Hozzátették, szintén kormányközi, azon belül a két külügyminisztérium közti megállapodás dönti majd el, melyek fognak működni állandó jelleggel.
A határ két oldalán lévő szomszédos települések európai uniós támogatással építették meg, vagy építették újjá a határkeresztező utakat, hiszen ezek többségét a trianoni határok meghúzása előtt napi rendszerességgel használták az ott élők. Abban a reményben ruháztak be az utakba, hogy Románia is be fog lépni a belső határőrizet nélküli schengeni övezetbe. Ám a csatlakozás a 2012-es határidő után öt évvel is késik, ezeken az utakon tehát határőrizeti infrastruktúrát kellene kiépíteni, ami főleg a román államra róna terheket.
Beteljesült várakozás
Arad megyében négy ideiglenes határátkelő is működik. Kisvarjas és Dombegyház, Nagylak és Csanádpalota, Ottlaka és Elek, valamint a megye észak-nyugati csücskében Feketegyarmat és a Dénesmajor között. A határ két oldalán lévő települések lakói előszeretettel használják ezeket, hiszen jelentős távolságokat rövidítenek le, könnyebb a gazdasági, kulturális, de legfőképpen a rokoni és a magyar–magyar kapcsolattartás.
„Ha már európai uniós támogatással megépítettük az utat, azt szerintem használni kellene. A 21. századi Európában az utak azért vannak, hogy összekössenek bennünket, nem hogy sorompó álljon rajtuk” – mondta Papp Attila nagyiratosi polgármester, amikor arról érdeklődtünk, hogy az Iratosból, Nagy- és Kisvarjasból álló község lakosainak a hétvégéit mennyire könnyítette meg a szombatonként nyolc órán át nyitva tartó határ.
Az elöljáró szavai szerint elsősorban a rokoni kapcsolattartásban számít sokat az ideiglenes határátkelő. „Az első világháború után sok család kettészakadt, egy részük Dombegyházon maradt, a másik részük itt, a két Varjason és Nagyiratoson. Most sokkal könnyebben ráveszik magukat az emberek, hogy meglátogassák az ott maradt nagybácsit, nagynénit, mintha Tornya felé kéne kerülni, hiszen Kisvarjastól csak hat-hét kilométer a szomszédos település. De látom én szombatonként, hogy sok dombegyházi autó áll a falu központjában, tehát ők is szívesen jönnek. Olyan nagy dolog lenne állandóvá tenni ezt a határátkelőt? Úgy sem itt folyik az embercsempészet vagy a feketézés, ez tényleg csak a helyieket szolgálná” – fogalmazott Papp Attila.
A Kisvarjas- Dombegyház átkelő a legforgalmasabb
A román és a magyar kormány, illetve az Európai Unió közötti háromoldalú megállapodás több éves várakozást teljesített be. A Kisvarjas és a Békés megyei Dombegyház közötti utat 2013 decemberében avatták fel, de azóta idén februárig a sorompót csak a legritkább esetben emelték fel. A megnyitástól számított első három hónapban a tíz hétvégi határátkelőhely közül itt fordultak meg a legtöbben – erősítette meg nem hivatalos értesüléseinket Varga Lajos dombegyházi polgármester.
„A megfigyelési időszakot három hétről felemelték tizenkét hétre a román fél kérésére, és a külügyminisztériumtól tudom, hogy ez idő alatt 6600-an használták személyforgalomra – mondta. – Úgy, hogy csak az első két nyitva tartási napon volt népszerűsítve, hogy tudjanak róla az emberek, utána nem. Gondoljunk bele, heti nyolc órában tart nyitva, tehát 96 óra volt az első három hónapban, vagyis azt is mondhatnánk, hogy négy nap alatt ennyien mentek át a határok. Ragaszkodom hozzá, hogy a megállapodás alapján, ha a dombegyházi határátkelő a két legforgalmasabb egyike, akkor ezt állandósítsák. Ha a tizedikek vagyunk, elfogadom azt is, de legyen objektív a döntés”.
Csak egy ugrás…
Állítólag azzal lehet felbőszíteni a kisvarjasiakat, ha megkérdezik tőlük, melyik utcában laknak… Az Aradtól 19 kilométerre lévő település ugyanis csak egy utcából áll, párhuzamosan fekszik az országhatárral. Északi csücskében egy körforgalom található, onnan 900 méterre az államhatár, ahol a júliusi 36-38 Celsius-fokos kánikulában egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetben dolgoztak a magyar és román határrendészek a múlt szombaton, a nyitva tartás huszadik hetében.
Árnyékot csak egy katonai sátor tartott, a számítógépek működtetéséhez szükséges áramot pedig aggregátorról biztosította a dombegyházi önkormányzat. A bemutatkozás, majd a jövetelem céljának elmagyarázása után telefonálgatás kezdődött mindkét oldalon, majd rövid időn belül – mialatt két-három autó kelt át a határon – tisztelettel közölték, hogy a magyar oldalon nem, de a román oldalon megengedik, hogy az átutazókkal interjút készítsek, amíg ők az útiokmányokat ellenőrzik. Csak az a kikötés, hogy ne fotózzak.
Elsőként Kisvarjas felől érkezett egy gépkocsi, a benne ülő hölgy rövid szabadkozás után bemutatkozott: Kiss Ildikó és a közeli Nagyvarjason lakik. „Mihelyst kinyitják a határt, én megyek, meglátogatom a volt szomszédaimat és a rokonaimat – magyarázta. – A magyarországi fürdőhelyekre is könnyebben eljutunk így, tehát nekünk nagyon jó volna, ha mindig nyitva lenne. Itt, a környéken sokan mezőgazdasággal foglalkoznak, és Magyarországon olyan növényvédő szerek, permetek kaphatók, amik nálunk nem, tehát ezért is hasznos volna…”
Még el sem tűnt a gépkocsi a szemem elől, már be is futott a határra egy másik Magyarország irányából. Arra voltam kíváncsi, milyen gyakran veszik igénybe ezt az utat, de a volánnál ülő ifjú hölgy a családfőre hárította a válaszadást. „Minden második héten jövünk – felelte a dombegyházi Kriszta Lajos. – Nekünk nagyon megfelel, közel van Arad, most is áruházba megyünk bevásárolni”.
„A dombegyházi embernek hiányzik Arad”
A határátkelőtől gépkocsival néhány perc csak a hat kilométerre lévő Dombegyház takaros központja. Egy italméréssel is foglalkozó kisboltban épp a mennyezeti ventilátort szerelték, amikor beléptem, de az egyik középkorú úr, Megyeri András készségesen válaszolt a kérdéseimre.
„Mi konkrétan nagyon várjuk, hogy végleg megnyíljon a határ! – jelentette ki. – Arad egy majdnem kétszázezres lakosú város, és ez a dombegyháziaknak egy kaput jelentene. Mezőgazdasági termelő vagyok, és gyakran aradiak veszik meg tőlünk a dorozsmai piacon a terményt. Ha ez a határ nyitva volna, itt helyben születne az üzlet, ami mindenki jó lenne. Nem beszélve arról, hogy akár mi is kimehetnénk az aradi piacokra… Nagyon sok aradi magyarnak Dombegyházon van már háza, innen járnak dolgozni Aradra. Csak Battonya felé, ami negyven kilométer, erre meg csak a fele volna”.
Egykoron Arad volt ennek a térségnek a gazdasági, szellemi és kulturális központja. Dombegyház is a vonzáskörzetébe tartozott, amit a következőképp írt le beszélgetőpartnerem: „Nekünk azt mondták a nagyapáink, hogy Arad sokat jelentett Dombegyháznak. Mert ha elvittek egy mázsa búzát az aradi vásárba, annak az árából ostorkivágásig fel tudtak öltözni. És ez ma nagyon hiányzik a dombegyházi embernek…”
Zerénd és Gyula között is felére csökkenne a távolság
A négy Arad megyei ideiglenes határátkelőhely közül a nagylaki tart nyitva vasárnap, a többi szombatonként üzemel. A leghosszabb a program Feketegyarmat és Dénesmajor között, ahol reggel tíz és este hét óra között lehet közlekedni. Ezt az utat 2012 novemberében adták át a Fekete-körös-menti településen, de azóta csak kivételes alkalmakkor használhatták.
„Ha ez állandóan nyitva lenne, ebben a térségben mintegy húszezer ember élvezhetné közvetlenül az előnyét – mondta Simándi Sándor nagyzeréndi polgármester (közigazgatásilag Zeréndhez tartozik Feketegyarmat). – Húsz-harminc éve sok zeréndi ember költözött Magyarországra, és itt laknak a környéken, Gyulán, Sarkadon, Dobozon. Nekik is megkönnyítené a hazalátogatást. Jelenleg a távolság Gyuláig, a gyulavarsándi határátkelőn át, körülbelül negyven kilométer, erre pedig csak tizennyolc”.
Simándi Sándor szerint a feketegyarmati határátkelőt két-háromezren használhatták eddig, de hivatalos adatot nem ismer. Azt viszont hozzátette, hogy tudomása szerint nem mindenütt sportszerű módon próbálták növelni a forgalmat. „Úgy hallottam, hogy az ottlakai polgármester megmondta a szociális segélyből élőknek, hogy amikor nyitva a határ Elek felé, menjenek át, oda–vissza többször is. Nos, mi ezt nem csináltunk…” – jegyezte meg.
A zeréndi elöljáró úgy értesült, hogy bármelyik kettőt is véglegesítik a tíz ideiglenes határátkelőhely közül a román–magyar határszakaszon, a hétvégi üzemmód a többin továbbra is megmarad.
Pataky Lehel Zsolt / maszol.ro