Asztalos Lajos műfordítóként, nyelvészként és helytörténészként vált ismertté. Nyelvész helyett talán helyesebb lenne a nyelvészkedő, nyelvművelő, javította ki az újságírót. Osztálytársaival létrehoztak egy szervezetet, aminek gyermeki komolysággal az Illegális Kommunistaellenes Szervezet, azaz IKESZ nevet adták. Kétezer példányban röpcédulát nyomtattank, s ezeket a társaság egy része szétszórta Kolozsváron, Szövege kb. így hangzott: "Emberek! Harcoljatok a vörös kutyák zsarnoksága ellen! Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket!" 1952. augusztus 23. előtt tartóztatták le. 16–17 évesek voltak, 3–8 évre ítélték őket, amiből kettőt ültek le. Palocsay Rudolf, a nemzetközi hírnévnek örvendő virágnemesítő közbenjárására szabadultak. Asztalos Lajost eltávolították az egyetemről. Megtanulta a portugál, majd a spanyol nyelvet, fordítgatott. 1970-től az Utunk közölni kezdte fordításai. Közben Spanyolországból egy galego nyelvű verseskötetet kapott. Az északnyugat-ibériai, galiciai galegók helyzete akkoriban az erdélyi magyarokéhoz hasonlított. A különbség az volt, hogy ott lehetett erről írni, itt viszont nem. Asztalos magyarított egy kis kötetre való galego népmesét, ezt baszk és portugál népmesékkel, a magyar népmesékkel való rokonságukról írt utószóval egészítette ki. 1990 után a Creanga Kiadó magyar részlege megszűnt, az Európa népmesesorozata szintén. Így a kézirat csak 1998-ban került nyomdába, a galego mesék felnőtteknek valókkal bővítve 2001 őszén. 1993-ban, 1994-ben, majd 1998-ban eljutott Santiago de Compostelába. - Asztalos Lajos az utcanevek kapcsán figyelemmel követte Kolozsvár alakulását, változását. 1964-ben a Kossuth, Báthori, Bethlen, Apáczai stb. neveket is eltüntették az utcanévtáblákról. 1990 után kezdte közölni a régi kolozsvári utcaneveket. 1995-ben és 1996-ban az új adatok mellett emléktáblákról, feliratokról évekig gyűjtött anyagát hasznosította két társszerzővel kiadott a Kőbe írt Kolozsvár. Emléktáblák, feliratok, címerek című terjedelmes kötetben. Asztalos Lajos galego nyelvre fordította Az ember tragédiáját. 1998-ban a galego színház igazgatója, aki addig nem hallott Madáchról, hajlandónak mutatkozott a mű bemutatására. Közben a terjedelmes kolozsvári helynévanyagon is dolgozik. /Osváth Emese: A röpcézéstől a galegóig. Beszélgetés Asztalos Lajossal. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 29./

November 3-án kezdődött Kolozsváron a Bethlen Kata Diakóniai Központban a 2. Kisebbségi Felsőoktatási Konferencia, amelyet a Bolyai Kezdeményező Bizottság szervezett, jelentős kül- és belföldi részvétellel. A rendezvényen megjelentek, és ismertették helyzetüket az Európa-szerte működő kisebbségi tannyelvű egyetemek képviselői. A konferencián megjelent többek között Markó Béla RMDSZ szövetségi elnök, Románia miniszterelnök-helyettese, Cseh Áron magyar főkonzul, Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, Toró T. Tibor parlamenti képviselő, az EMNT-alelnöke, Pásztor Gabriella oktatásügyi államtitkár és Lisa Heilbronn, az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének kolozsvári irodavezetője. Az ülésen Cseh Áron főkonzul átadta a Sólyom László köztársasági elnök üdvözletét. Többek között elhangzott: az Európai Unióban a kisebbségek képesek kell hogy legyenek ellenállni akár a természetes asszimilációs folyamatoknak is, ezért őket többletjogok illetik meg. Az anyanyelvi oktatáshoz való jog a széles körben elismertek közé tartozik: Európában minden hetedik ember kisebbségben van a saját országában, közülük több mint százezren saját anyanyelvükön végzik az egyetemet. Tőkés László az 1956-os forradalomra, és az azt követő megtorló intézkedésekre emlékeztetett, amelyek között lényeges helyet foglal el a Bolyai Egyetem megszüntetése, illetve beolvasztása a román intézménybe. Smaranda Enache, a Pro Demokrácia társelnöke elmondta: itt most nem csupán a magyar nyelvű felsőoktatás kérdése merül fel, hanem elsősorban az, miként szembesülünk mi, magyarok és románok a közös közelmúlttal. – Ha így folytatjuk, akkor 60–80 éven belül a magyar közösséget is elveszítjük, ugyanarra a sorsra jut, mint a szász vagy a zsidó közösség – figyelmeztetett a polgárjogi aktivista megjegyezve: a Bolyai Egyetem elkobzása fájó pont a közelmúlt történelmében. Markó Béla elmondta: az állami támogatású önálló magyar egyetem már 1989-ben a magyar közösség egyik lényeges célkitűzése volt. Romániában létrejött ugyan a törvényes lehetősége annak, hogy az anyanyelvi felsőoktatás megvalósuljon, de ez nem elég, döntésjogra van szükség, amelyet csak önálló intézmények által lehet biztosítani, a Babes–Bolyai Tudományegyetemen ugyanis nincs a magyar diákoknak és tanároknak döntésjoga – szögezte le Markó. A romániai magyarságot megilleti, hogy az általa befizetett adókból és illetékekből visszakapja a megfelelő részt, egyetem formájában – tette hozzá. A konferencia kiderült, hogy Galíciában (Spanyolország északnyugati csücskében) a galego nyelv hivatalos státusznak örvend, hogy a Santiago De Compostella városbeli galego egyetem létrehozása politikai konszenzus eredménye, amelynek még a nacionalistának számító Spanyol Konzervatív Párt is része volt. Ennek köszönhetően, a Franco-diktatúra tilalmai ellenére, ma már a lakosság jelentős része ismét beszéli és használja XIV. századból eredő anyanyelvét. Cardiffban, a walesi nyelvű intézmény megalapításakor az árral szemben kellett úszni, nagyon sokan úgy vélték: az angol nyelv tökéletesen elég mindenhez, nincs értelme őseik kihalófélben lévő nyelvével foglalkozni. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Nem elég a lehetőség, döntésjog szükséges. Kisebbségi felsőoktatási konferencia Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

November elején az európai kisebbségek felsőoktatásáról tanácskozást rendeztek Kolozsvárt. A rendezvényen tizenhárom nemzetiség képviselője vett részt. Köztük volt a galego Manuel González López, aki a Santiago de Compostela-i Egyetemről érkezett, a spanyolországi Galíciából. Asztalos Lajos galego nyelven üdvözölte a vendéget. Spanyolországban az önkormányzati törvény módosítása során rögzítették, hogy a galego, akár a katalán, az eddigi meghatározással ellentétben nem történelmi nemzetiség, hanem nemzet. Erre utal, többek között, kialakulása, saját nyelve és történelme. Asztalos Lajos galego költők számos versét fordította magyarra, nemkülönben a galego népmeséket, legutóbb pedig, galego költő barátjával, galegóra ültették Madách Imre drámai költeményét, Az ember tragédiáját. Asztalos Lajos évekkel ezelőtt írt a galego lapban erdélyi magyar egyetem felszámolásáról és égető szükségességéről /O Correo Galego, 1998. július 29./ López jelezte, hogy hazatérve papírra veti kolozsvári, egyetemmel kapcsolatos élményeit, tapasztalatait. Írása megjelent a Galicia Hoxe santiagói galego napilap december 5-i számában. A cikket Asztalos Lajos fordításában közölte a Szabadság. /Asztalos Lajos: Egy galego Kolozsvárt. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./

Május 16-án kezdődött a spanyolországi Santiago de Compostelában a „Kisebbségi nyelvű napilapok és többnyelvűség az Európai Unióban” nemzetközi konferencia, valamint a Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Európai Egyesületének (Midas) idei közgyűlése. A 31 kisebbségi nyelven megjelenő európai napilapot tömörítő egyesület rendezvénye a helybeli galegó médiabirodalom székhelyén tett látogatással kezdődött. Itt készül a harmincezres példányszámú galegó nyelvű napilap, továbbá galegó rádió és televízió is működik. A konferencián szó volt a kétnyelvű (spanyol és galegó) helyi egyetemről is. A Habsburg Ottó díjat ebben az évben Marius Cosmeanu, a bukaresti Cotidianul újságírója kapta. A marosvásárhelyi születésű, többek között a magyar nyelvet is nagyon jól ismerő Cosmeanu a Szekuritáté 1990-es marosvásárhelyi diverziójáról írt tanulmányt, 2000–2003 között a Provincia kétnyelvű havilap szerkesztője volt, jelenleg a Pro Európa Liga kiadásában negyedévenként megjelenő Altera főszerkesztője, 2004 óta a Cotidianul munkatársa. Laudációjában Kovács Lehel, a Bolyai Kezdeményező Bizottság alelnöke hangsúlyozta: 2006-ban, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen többnyelvű feliratokat elhelyező Kovács Lehel és Hantz Péter menesztésével járó botrány kapcsán, Marius Cosmeanu többször is tájékoztatta a román sajtót a magyar kisebbséggel szemben, a romániai tanügyi rendszerben, megnyilvánuló diszkriminációról, a magyar nyelvű állami felsőoktatási intézmény létrehozásának szükségességéről. /Kerekes Edit: Kisebbségei nélkül Európa nem lenne Európa. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

Emlékezet-frissítőt frissítő
Kántor Lajos Emlékezet-frissítőjét (Szabadság, 2011. február 5.) olvasva, magam is mondhatnám, hogy vártam, hátha valaki megszólal az általa mondottakkal kapcsolatban. De senki sem jelentkezett, mert az én írásom egyik bekezdése késztette írásra Kántor Lajost. Így magam látok hozzá.
Elöljáróban el kell mondanom, senki sem vitatja az 1990 februárjában megjelent Puntea elsőbbségét. Ez abból is kiderül, hogy az a bizonyos másik román nyelvű lap, az 1990-ben megjelent folytatásának tekintette magát. 1991 áprilisában napvilágot látott első száma jelzi, ez a második évfolyam, és zárójelben azt is, hogy a 11. szám. A Szabadságban megjelent írásom (Mit tudnak rólunk a románok?, 2011. január 31.) Kántor Lajos által kifogásolt bekezdése nem az 1990 februárjában megjelent Puntea létét tagadta, csupán azt említette, hogy az 1991 áprilisa és 1993 júliusa közötti lap ma is elkelne.
Hozzá kell tennünk, hogy azoknak, akik ezt kihozták, nem 1991 áprilisában jutott eszükbe, mint Kántor Lajos írja, hogy szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra. Rajtuk kívül másokban is fölmerült ennek igénye, már 1990 elején. De nem volt lehetőség a megszervezésére, megjelentetésére. Jómagam 1990 legelején teljes gőzzel toboroztam az RMDSZ-tagságot. Eleinte a munkahelyemen, a nyomdában, barátok, szomszédok, ismerősök körében. Majd az RMDSZ februárban megalakult belvárosi szervezete keretében folytattam. És írtam a Szabadságba, majd az Erdélyi Híradóba. Ezek után nyilván hiába kereste Kántor Lajos a nevemet abban a Punteában, mert jól tudta, egyetlen írásom sem jelent meg benne.
Ez idő tájt egy tanácskozást hívtak össze a Kriterion szerkesztőségébe, amelyen a román nyelvű lapról volt szó. Elhangzott egy javaslat román–magyar–német nyelvű lap kiadására. Ezt persze nem lehetett komolyan gondolni, hiszen román nyelvűre volt égető szükség. Az 1990. évi májusi, első szabad parlamenti választások után a megyei választmányban kezdtem szorgalmazni a román lap kiadását. A szintén választmányi tag Bucur Ildikó is rendszeresen kiállt emellett. Akkoriban egy holland nyomdász, minden hozzávalóval, kis ofszet-nyomdagépet ajándékozott az RMDSZ-nek. Ez újabb ösztönzés volt a cél elérésére.
Ha már itt tartunk, mondjunk el egyet, s mást a második román nyelvű lapról.
Akik ezt terveztük, természetesen tudtunk az időközben kiadott Punteáról. De az említett nyomdagép birtokában, ezzel szerettük volna nyomtatni. 1990 őszén a hollandiai magyarok egy teherkocsi adományt küldtek Szőcs Gézának. Az RMDSZ Fürdő utcai székházában vettük át. Egy, az említettel azonos, majdnem új ofszet-nyomdagép, kis távbeszélőközpont, több mint harminc írógép, meg egyéb érkezett. Papírra volt szükségünk, amivel a választmány és a megyei elnök is egyetértett, a könyvelő azonban addig halogatta a papírvásárlást, mígnem a tervezett húsz tonna helyett csak ötre futotta.
Most már minden kéznél volt. Kiadó is került, a frissen alakult Tulipán kft. 1991 elején Buchwald Péter, a választmány elnöke, kinevezte a szerkesztőség tagjait. Rövid idő alatt összeállt az első szám anyaga.
Havi két, 12 oldalas számot terveztünk. Ebből csak áprilisban jelent meg kettő, utána havonta egy 16 oldalas. A kettős számok 20 oldalasak lettek. 1991 áprilisa és 1993 júniusa között 23 szám látott napvilágot, ebből 4 különkiadás, egyik 1992 decemberében jelent meg a Mátyás-szobor meggyalázásakor.
Ötezer példányt terveztünk. A lap terjesztése végett fölhívtuk az RMDSZ megyei szervezeteit, valamennyien benne voltak. Ebből aztán az lett, hogy jó néhány megyei szervezet fölbontatlanul visszaküldte a becsomagolt példányokat annak ellenére, hogy közöltük, ha nem tudják eladni, adják oda ingyen a románoknak. Ezt sem vállalták. Kétezerre csökkentettük a példányszámot és versenyvizsgával lapterjesztőt alkalmaztattunk a kiadóval. De a Tulipán csak két-három útra engedte, mert szerinte ezek az utak túl sokba kerültek. Lapterjesztőnket ezután amolyan mindenesnek fogták be.
Elhatároztuk, hogy akkor hirdessük a tévé 1-es műsorában. A kolozsvári tévés, Imecs Márton ingyen elkészítette az egyperces, jól szerkesztett, színes, remek hirdetést. A Tulipán ennek közlését is túl drágának találta, még úgy is, hogy egy perc helyett húsz másodpercet javasoltam. A példányszámot ezerre csökkentettük. Az RMDSZ megyei gazdasági alelnöke szerint a veszteség miatt nem lehetett a munkát tovább folytatni. Arra hivatkoztam, hogy a lapért akár áldozatot is kell vállalni, és nem gazdasági, hanem hosszú távú hatása szempontjából kell értékelni.
Újabb kellemetlenség érte a szerkesztőséget, amikor kiderült, a Tulipán részben másra használta, részben eladta papírunkat. Ezért lapszámonként Désről, a papírgyárból kellett beszerezni a szükséges mennyiséget. Szerencsére a dési RMDSZ közbenjárt az ügyben. 1992 decemberében, a Mátyás-szobor körüli hercehurca idején ötezer példányban, négyoldalas különszámot akartunk kiadni Mátyás királyról, származásáról, a szobor történetéről. A Tulipán rövidlátó vezetői ezret engedtek, azt is két részletben. A Főtéren összegyűlt román tömeg pillanatok alatt szétkapkodta.
1991 februárjában, márciusában, az első szám munkálatai közepette, arculütésként ért bennünket az, hogy az 1990-ben megjelent Puntea szerkesztői nem engedték meg, hogy a lap folytatásának is ez legyen a neve. Nem vették figyelembe a folytatást, annak ellenére, hogy tíz szám után többet nem adtak ki. Pedig a folytatást nem géppel írt, A3-as papírra ragasztott cikkekből állítottuk össze, majd sokszorosítottuk, hanem számítógéppel írtuk, tördeltük és nyomdagéppel nyomtattuk. Talán nem volt ínyükre, hogy a bukott rendszerben nem érdemesült szürke egerek merészeltek íráshoz, lapszerkesztéshez látni. Tény, hogy a lap csak Puntea U.D.M.R. néven láthatott napvilágot. A hatodik szám után azonban azt mondtam, lesz, ami lesz, nevének második részét töröljük. Ebbe Kántor Lajos is beleegyezett.
Támogatást igyekeztünk szerezni. Egyik szerkesztőnk, Bucur Ildikó sikerrel járt, több hozzávalót szerezhettünk be. Én a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetőjéhez, majd a magyar külügyi államtitkárhoz fordultam. Eredménytelenül. 1992 nyarán a magyar lapok támogatása érdekében megbeszélést hívtak össze. A Punteát képviseltem. A második megbeszélésről egyszerűen kihagytak. A magyarok által írt román nyelvű lapot szükségtelennek tartották. 1993 januárjában, az RMDSZ brassói kongresszusán felszólalásomban, a lap támogatása érdekében, az új vezetőséghez fordultam. Eredménytelenül.
A sok gáncsoskodás, a rövidlátás után 1993 júniusában már várható volt a vég. Pedig a vesszőfutás ellenére, tartalma alapján olvasóink, előfizetőink száma lassan gyarapodott, mind több román olvasó küldte el írását, hozzászólását, észrevételét. A parlamentben is nagy volt iránta az érdeklődés. RMDSZ-es képviselőink havonta 2–300 példányt vittek a honatyáknak. Az utolsó számból, útban a galíciai Santiago de Compostelába, magam vittem el a szokásos adagot. Mikor augusztus elején hazatértem, már mindennek vége volt.
1994-ben az RMDSZ politikai főosztályán dolgoztam, s ekkor megkíséreltük újraindítani a lapot. Már-már úgy nézett ki, sikerül, amikor a döntésthozók jól kigondolt buktatót, teljesíthetetlen feltételt szabtak: külön-külön minden számra, egy teljes évre szóló laptervre volt szükség. Kár a lapért, mert most is elkelne egy magunkról, irodalmunkról, történelmünkről, művelődési életünkről általunk írt román nyelvű lap.
ASZTALOS LAJOS , Szabadság (Kolozsvár)

EU-tagság – csak előnyök?
2007-ben Románia is csatlakozott az Európai Unióhoz. Sokan nagy reményeket fűztek a tagsághoz, mert azt hitték, ez a tejjel-mézzel folyó Kánaánnal, a gondtalan élettel lesz egyenlő. Magam is abban reménykedtem, hogy sok minden jóra fordul. Az úgynevezett sokoldalúan fejlett szocializmus után, ha lassan is, de közeledünk a nyugat-európai fejlett országokhoz.
A kilencvenes meg a kétezres évek elején többször is alkalmam volt a két ibériai országba utazni. Amit ott láttam, hallottam annak alapján bizonyos kétségeim támadtak a fényes jövőt illetően. De azért úgy tűnt, EU-s jövőnk mégis szép lesz. Az elmúlt években tapasztaltak azonban mindinkább ráébresztenek, hogy korábbi tapasztalataim nem ezt igazolták. Az újak meg különösen nem.
Mentségemre legyen mondva, elkápráztatott az Atlanti-óceán és a Vizcayai-öböl partján fekvő Galicia. Lakói, a galegók szerint ez Spanyolhon egyik elmaradott tartománya. Természetesen Katalóniához és Baszkföldhöz viszonyítva. Az egykori „szocializmus” országából érkezvén, ezt merőben másként láttam. Annyira, hogy nem kívántam magunknak csak azt, bár mi is olyan fejletlenek lennénk, mint ők.
Pedig aggasztó adatok is tudomásomra jutottak. A mintegy 30 000 km2 területű, 2 850 000 lakosú tartományban több virágzó ipari központ van, mint a hajógyárral, halfeldolgozó iparral, a Citroën leányvállalata révén gépkocsi-iparral is rendelkező nagy kikötő, Vigo, a másik nagy kikötő, A Coruńa, a tengerparttól távolabb Ourense és Lugo. A legnagyobb hajógyár Ferrolban működik. Mielőtt Spanyolország az akkor még Közös Piac tagja lett volna, e gyárban több mint 12 000 ember dolgozott. Spanyolországnak az 1986. évi Közös Piacba lépése után ezek számát néhány év alatt háromezerre csökkentették. A brüsszeli előírásoknak megfelelően. Azért, mert csökkenteni kellett a termelést és korszerűsítették a gyárat.
Az új, korszerű létesítmények telepítése ellenére Galiciában több a munkanélküli, mint például az erősen iparosodott Baszkföldön és Katalóniában. Különösen a fiatal értelmiségiek sorában. Nem egy egyetemet végzett élettan, földrajz-, történelem- stb. tanár állástalan.
A közműrendszer fejlődött: műutak, autópályák épültek, a távbeszélő-hálózatot korszerűsítették. Az utcák gödörmentesek, simák, tiszták. Éjjel, de nappal is, porverés nélkül, utcaseprő-gépek szorgoskodnak. Akár egy heti járkálás után sem lesz poros az ember cipője.
A galego mezőgazdaság a kisgazdák által törleszthető bankkölcsönök felvételével a gabonatermesztésről áttért a legelőgazdálkodásra – a tél enyhe, esős, az állatokat télen is a legelőn lehet tartani. Így Galicia Spanyolország egyik legnagyobb tejtermelője. De sokat adnak a szőlőtermesztésre is.
Az 1960-as évektől mind több külföldi keresi föl Spanyolországot. A Közös Piachoz való csatlakozás után rohamosan emelkedő számuk mára mintegy évi 70 millióra nőtt. Az idegenforgalom Galiciának is jelentős jövedelemforrása. Santiago de Compostelában bankkölcsön felvételével sok tulajdonos 4–5–6 kis szobára alakíttatta lakását. A kispénzű külföldi itt kényelmes, viszonylag olcsó, egy-két ágyas szobához juthat.
Az idegenforgalom növelése érdekében központi, helyi kormány egyaránt tesz: az eldugott kis településeken is idegenforgalmi iroda áll az utazó rendelkezésére, ahol térképes, a helységet, nevezetességeit, a környéket ismertető kis füzeteket kap. Díjmentesen.
Asztúria a spanyolországi kohászat és szénbányászat egyik központja. A Közös Piachoz csatlakozás után az asztúriai kohászatot és szénbányászatot leépítették. Így sok fiatal nem folytathatja apja mesterségét, egyetlen napot sem volt lehetősége dolgozni. Más vidéken talán találnának munkát, de nem hagyják szüleik lakását, házát, kocsiját, hogy elölről kezdjék.
Ezek után mi értelme volt a Közös Piacba lépésnek? – kérdeztem. Ha nem lépünk be, előbb-utóbb súlyos helyzetbe kerülünk. A fejlett közös piaci államokhoz viszonyítva elmaradottabb technológiájú ipar, bányászat, halászat, mezőgazdaság nem bírta volna a versenyt, a drágábban előállított termékeket csak veszteséggel értékesíthetné, s a vállalatok csődbe jutnának, jött a felelet.
Az Európai Unió akkoriban jelentős, évi 35–40 milliárd dollár vissza nem térítendő segítséget nyújtott az országnak, amiből a közműrendszert fejlesztették: autópályák épültek, a vasutat, a távbeszélő-hálózatot korszerűsítették. Továbbá a legkorszerűbb technológiájú vállalatok épültek, a mezőgazdaság a legfejlettebb eljárásokat alkalmazhatja. De a kilencvenes évek elején négy, ma mintegy hatmillió munkanélküli számára a közös piaci, illetőleg most az európai unióbeli tagság semmi jót nem jelent.
José Antonio Barrena bizkaiai (Baszkföld) állattenyésztő 1984-ig kohász volt. Jól keresett. 1955-ben, mikor Andalúziában egy szakmunkásnak 25, neki 425 peseta volt a havi fizetése. Miután Spanyolország a Közös Piac tagja lett, elbocsátották állásából. Felesége az idő tájt 60 hektár földet örökölt. A kis birtokra 23 millió peseta kölcsönt vett föl. Legelővé alakította és a kiváló tejelő kanadai fajtából vásárolt húszat. Ezek napi 50–60 liter tejet adnak. A gazdaságot korszerű fejőgépekkel, két, több ezer literes rozsdamentes tartállyal szerelte föl.
Mikor 60 tehene lett, az EU Spanyolország tejtermelését az évi 7,5 millió tonnáról 5,2 millióra csökkentette. Annak ellenére, hogy ez nem fedezte az ország szükségletét. A különbözetet Franciaországból hozták be, 50 pesetáért literét. J. A. Barrenát értesítették, hogy évi 420 000 literes tejtermelését 302 357-re kell csökkentenie. Ha megteszi, nem tudja törleszteni a kölcsönt. Ha nem, a fölös tejet nem tudja eladni. Bár a kormány kártérítésként minden meg nem termelt literért 9 pesetát fizetett, komoly veszteség érte, mert a megtermelt tej literéért 33 pesetát kapott. Végül föl kellett számolnia gazdaságát.
Portugália az EU fejlett tagállamaihoz viszonyítva elmaradott. A magát szociáldemokratának nevező, valójában a félszázados fasizmus szelíd örökösének mutatkozó párt kormánya az Uniótól kapott hathatós segítség legnagyobb részét a közműrendszer fejlesztésére fordította. E téren az ország látványos sikereket ért el: kitűnő utak, autópályák épültek.
A vissza nem térítendő támogatások jelentős részét arra használták, hogy jó fizetése legyen mindenkinek, gépkocsira, többre is, meg lakásra jusson. Iparfejlesztésre kevés pénz maradt. Az oktatásra is. Nyugat-Európához viszonyítva még mindig sok az írástudatlan.
2006-ban a támogatások megszűntek volna, de a portugál miniszterelnökből lett Európai Bizottság-i elnök, José Manuel Barroso elintézte, hogy a gazdasági összeomlást elkerülendő, Portugália ezekhez még néhány évig hozzájusson. A válság mégsem maradt el, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bank kölcsönét követő megszorítások, majd emiatt a sztrájkok sem.
Romániát is a kölcsönök mentették meg az összeomlástól. Törlesztésüket pedig mi, és még ki tudja, hány nemzedék nyögi majd. Mert a kamat a kelet-európaiak számára magasabb, mint a nyugatiak számára. Tőke itt alig termelődik. Pedig nagy szükség volna rá.
Emiatt korszerűsítés helyett az ipar leépül. Kolozsvárt jó néhány gyár, üzem, vállalat szűnt meg. Fölszántott helyükön bevásárlóközpontok, irodaházak épültek, épülnek. Ha jön is külföldi befektető, amint valahol olcsóbb munkaerőt talál, gyorsan továbbáll. Lásd Nokia.
A mieink szaktudását csak összeszerelésre használják. A tervezés, az előállítás mondhatni kizárólag a fejlett Nyugat feladata. Mi csak piac vagyunk. Ez a helyzet egyetlen szóval illethető: jelenkori gyarmatosítás. A tehén itt legel, de nyugaton adja le a tejet.
Reméltük, hogy a nemzetiségi kérdésben előrelépés következik. Az EU azonban nem szól bele a tagországok belügyeibe. Az egyházi ingatlanokat egy nap alatt elorozták, huszonhárom év alatt csak egy részét adták vissza. Marosvásárhelyt az orvosin tilos a magyar nyelvű kórházi gyakorlat. A megyéket, így a magyar többségűeket is, föl akarják számolni, hogy a magyarság számarányát az újonnan létrehozandó tartományokban minél alacsonyabbra csökkentsék. Nesze neked nyelvi jogok, nesze neked kisebbségi jogok.
Miközben az EU fő gondja az, hogy az uborka nem lehet görbe. Hogy a disznónak labdát kell biztosítani az ólban, legyen mivel játszania. Meg ehhez hasonló „alapvető kérdések”.
Fölmerül tehát: miután mindezt köszönjük szépen, nem lenne jobb az EU-n kívül? Igen, de akkor sok fejlesztési támogatástól esnénk el. Mint mondják. Szóval nem lehet.
Vagyis: se veled, se nélküled. De akkor hogyan fejlődünk? Vagy ezzel a kutya sem törődik?
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)