Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Rum (HUN)
1 tétel
2014. december 31.
Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de  visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok,  már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták,  hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)