Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Rosszpatak (ROU)
1 tétel
2012. szeptember 9.
Katolikus sziget ortodox vidéken – Regáti magyarok között 3.
A brăilai, galaci, konstancai katolikusok magyar eredetét majd minden csángókutató megemlíti, így nem csoda, hogy a Moldvát járók közül sokan felkeresik ezeket a közösségeket, személyesen győződve meg arról, a tömbrománságban is miként őrzik meg szokásaikat, csángó hagyományaikat, miközben szinte teljesen elveszítik apáik, anyáik nyelvét.
A Brăilán szolgáló Budó Kázmér atya magyarul jól tudó, csángó származású plébános, Galacon szintén csángó pap misézik, a konstancai Ieronem Iacob a Szabófalva melletti Dumafalváról származik. Minket mégsem ez a három, tömbben élő katolikus közösség foglalkoztatott, utunk célja találkozni a folteşti-i templomépítő csángó asszonnyal, és részt venni a dobrudzsai Ojtoz csángó lakosságával együtt az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-búcsúban. Esztufuj és Lujzikalagor után a Szeret mentén folytattuk utunkat a regáti magyarok felé.
A csángók által legsűrűbben lakott Szeret mentén több mint húsz faluban élnek magyarul jelenleg is beszélő csángók, köztük Lészpeden, Lujzikalagorban, Rácsilában, Somoskán, Klézsén, Külsőrekecsinben, Lábnikban, Magyarfaluban 90 százalék fölötti a magyarnyelv-ismeret. Forrófalván, ahol a katolikus temetőben még mindig áll a XV. században épített, magyar feliratú fatemplom, ma már csak a helyiek alig háromnegyede tud vagy beszél magyarul. Bulai András, a templom jelenlegi egyetlen gondozója elmondása szerint „1435-ben volt állítva, úgy tudjuk, hogy a Vajda István idejében, így hallottuk az öregektől. A Vajda sokat harcolt a törökökkel, és úgy mondják, minden harc után, amit megnyert a törökökvel, csinált egy templomot. Onnan a dombról elhúzta a nyilat, és azt mondta, ahova a nyíl ér, ott csináljanak templomot. Volt egy nagy csereerdő, innen vágták a fát az építéshez. A templomot 1848-ban javították, meg van változtatva a deszkapadló és a fedél, és akkor elváltoztatták Szent Márton püspök nevére, addig volt Szűz Mária nevére szentelve. Mondanak misét Szent Mártonban november 11-én, akkor összegyűl a népség, mise után szolgálnak a síroknál és imádkoznak. Még mondanak misét november kettedikén, halottak napján, pünkösdkor itt kint, az udvaron, és még mikor meg talál halni egy ember, azt behozzák ide, mondanak misét és eltemetik.” Ebben a templomban volt kántor Petrás Ferenc, a kommunizmus idején Klézsén szolgált és a rendszer áldozatává vált Petrás Incze János édesapja. Emlékét egy fakereszt őrzi a templomban, melynek felirata szerint: „Petrás Ferenc megpihen, míg trombita szavára a nagy napon felserken. Elhunyt életének 68-dik esztendejében Forrófalván, kántorságának 50-dik esztendejében 1843-ban.”
A Szerettől a Prutig
Enyedfalvától Galacig csapós esőben tettük meg az utat, az égi áldás – az idei szárazságot tekintve az elnevezés ugyanvalóst igaz – elkísért egészen Folteşti-ig. Az utazás két szervezője, a székesfehérvári Posch Dániel, akivel korábban Moldva-járásaim során ismerkedtem meg, és barátja, a szintén székesfehérvári Hanyi Zsolt májusban már bejárta ezt az utat. Lelkesen magyarázzák, mi vonzotta őket erre a vidékre. Olvasmányaikból tudták, hogy a fekete-tengeri kijárat, a Duna-delta és a jó minőségű termőföld sok székely és erdélyi magyar kereskedőt vonzott az idők során a környékre, látni akarták ennek jelenlegi nyomait. A Galaccal mára egybenőtt Magyarréven ugyan nem élnek már magyarul beszélő emberek, de a városban mindenki tudja, hogy az a rész a Vadu Ungur, Magyarrév falu volt egykor. A galaci katolikus plébános mondta a májusi búcsúzáskor a Szent István városából érkező két fiatalembernek, hogy Folteşti-re kijár misézni, így kerültek ennek az ortodox nagy falunak katolikus szigetére, mi pedig ugyanezt az utat bejárva ismerkedtünk meg a hetvenhat éves, templomépítő Fergyes Borbálával.
A folteşti-i szent asszony
Utazás előtt néhány román nyelvű leírást olvastam erről a közel háromezer lakosú nagyközségről, amely Tîrgu Bujortól 12 km-re, Galactól 31 km-re fekszik, keleten a Moldovai Köztársasággal határos. Az első írásos feljegyzés 1448-ból származik, amikor Petru vajda földet adott a parasztoknak, hogy itt építsenek házakat. A Prut menti nagyközséghez, Folteşti-hez tartozik Stoicani falu is. A 2011-es népszámlálás szerint Folteşti községnek 2976 lakosa van, a helyi ortodox közösség több mint hatszázötven családból áll, a katolikusoké huszonhétből. A folteşti-i Szent Kereszt római katolikus templom építését 1993-ban kezdték meg és 1998-ban fejezték be, a templom búcsúját szeptember 14-én, Szent Kereszt Felemelkedésekor tartják. Ezekből a román nyelvű leírásokból ellenben nem derül ki, hogy a folteşti-i katolikusok honnan származnak és milyen nyelvet beszélnek.
Az ország keleti részén, a Szeret és a Prut alsó folyása, valamint a Duna között elterülő Galac megyében a tavalyi népszámláláskor 252-en vallották magukat magyarnak, ebből 225-en a megyeközpontban (ahol közel ezerötszáz katolikus él), tizenegyen Tecuci-on és tizenhatan a falvakban. A számok mögötti valóság ellenben az: aki ezen a vidéken katolikus, az mind Erdélyből, illetve Moldvából származó magyar ember.
„Amikor ide jöttünk, szektánkoknak tartottak, nem tudták, hogy miféle hitet tartunk. Úgy kínlódtunk húsz esztendeig. S mikor eljött a revolúció, s megmutitották Krisztust pe ecran, akkor kinyitotta az Isten az utat. S adott egy jelt, hogy csánjunk egy kicsike templomot. S aztán megmariltuk (megnöveltük – szerk. megj.), még tojébb, s még tojébb, meddig kijött nagyocskának” – vág bele találkozásunk első öt perce után Fergyes Borbála a templomépítés történetébe. Kértem, előbb kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, az 1971-es esztufuji árvízhez, amikor hetven család indult útnak a Bákó megyei faluból, mert negyvennapi esőzés után sokuknak a víz elvitte a házát, mások a földcsuszamlás elől menekültek.
Nem hagyták el a hitüket
Bori néni a Livezi községi Rossz patakról származik, Esztufujba ment férjhez, amikor Folteşti-re telepedtek, már megvolt mind a négy gyermeke: Mária, Virginia, István és András. Úgy emlékszik erre az időre, hogy mindenük megvolt, csak éppen az nem, ahol imádkozzanak. Mentek az ortodox templomba, ahol „mondta a páter, csánjatok keresztet, mint münk, de nem szerettük, kergettek ki a templomból, de akkor sem hagytuk el a hitünket”. A testvére ministráns volt gyermekkorában, majd Folteşti-en ő vállalta fel, hogy nála tartsák a miséket. „Volt nekem egy testvérem, az mind csak úgy szerette a jó Istent, s húsz esztendeig mentünk hezza a házba. Kikerítettek onnét is a kommunisztok. Jött a páter Galacról egyszer egy hónapban. Münk mulţumitok voltunk. Onnét is el akartak keríteni, s írt a testvérem Bukurestbe la ministrul cultelor, s akkor onnét jött két-három masina a primariához. Kérdik, itt vannak magyar katolikok? S mondja a primar, vagyon. S akkor kérdik, miért kergetitek el? Lássuk csak, hol imádkoznak. S akkor elmentek oda, s azt mondták, mától nem még mondtok nekik semmit. Ezek krestinok. Aztán így volt pînă la revoluţie. A verekedés után elmentem az én falumba, és meggyóntam, azt mondtam, én itt lettem, itt vagyok megkeresztelve, s innét adjatok nekem nagy imádságot, hogy bírjunk progreszálni. Ott még van egy kicsi templom, ez a templom azután van csánva. Én észbe tartottam, hogy csánják, s akkor én kikonturáltam a templomot és az emberem csánta utánam. S kijött exact, ahogy az én falumban van.”
Adtunk, ami volt
Nem hiszek a fülemnek, Bori néni azt mondja, tudott szabni, varrni, a gyermekeinek, másik négy nevelt gyermekének, tizenhét keresztgyermekének is ő varrt, miért ne rajzolhatna templomot.
„Mi akartunk csánni házat, de az Isten adott más gondot. S akkor azt mondtam, adjuk oda ezt a házat, odaadtuk a téglát, cementet, addig fel a tető alá mi csántuk az emberemmel, s onnantól nem bírtuk, mert nem volt fánk. Elmentem, keressek, s nem adtak, azt mondták, én csánok afacereát, s akkor elmentem a páterhez, ő azt mondta, ne búsulj, hozok én szponzort. Elhozta Galacról a két inginert, s azok mérték meg, mi kell a tetőnek. Azelőtt nem akartak adni helyet. Kaptam egy öreg oláhot, immár már kész volt, hogy haljon meg, s elmentem hezza, s mondtam, gyere ki, kérjelek meg valamire. Kijött, s kérdezte, mi kell neked. Mondom, kié az a hely, itt üres volt. Azt mondta, mikor azok az öregek onnan meghaltak, eltemette a primaria, s most azé. S úgy volt. Eljött a primar, s kimérte, s még egy darabocskát nyújtottuk a helyet.”
Ki segített, honnan van a harang, hogy tartják fenn a templomot? – felsorolni is képtelenség, mennyi kérdés merül fel egy ilyen történet hallatán. Azt kis kerülővel tudom meg, hogy a galaci katolikus egyházközség filiájává vált, rendezték a telekkönyvet, és Bori néni már azt is eldöntötte, haláluk után jelenlegi házukat is az egyházra hagyják, hogy használják közösségi házként búcsúkor, vagy mindig, amikor szükség van. Házuk jelenleg is így fungál, az egyházi ünnepek alkalmával itt gyűl össze a hetvenfőnyi katolikusság. Ahogy mondják, „lehet, legyünk többen, de lányainkat elvitték az oláhok”, év közben csak negyvenen vannak, a fiatalok külföldön dolgoznak, de Szent Keresztkor és a többi nagy ünnepen megtelik a templom. Kedvünkért Bori néni meghúzza a harangot, majd elmeséli a harang történetét is.
„A harangot vettük, siratkoztam, meddig hoztak. Az emberem csánt régebb egy ezerkilós kádat, adtuk a kádat, s egy putinát, melyikbe teszik a bort, s abból csánták, s még mit adott a világ. A galaci kombinátban lett meg, levélben írták, huszonkétmillió para (pénz – szerk. megj.) a harang. A pap mondta, nem bírjuk. Mondtam, lehet bírunk, lesz, s ne, itt van. Hazajöttem, s az egész, melyik bírt, kontribuilt, s mi adtunk, ami volt. Még leengedtek az árából. Eröst akartam, halljam a harangszót.” Keresztelnek és temetnek
Bori néni négy gyermeke is beszél magyarul, de mint minden családban, náluk is a vegyes házasságban született gyermekek már nem tudják nagyanyáik nyelvét. Ha a fiatalok katolikus templomban házasodnak, a gyermekeket is katolikusoknak keresztelik, ez ellenben nem jár együtt az etnikai identitás felvállalásával – illetve csak annyiban, amennyiben az a katolikus identitást jelenti –, és nem jelenti a nyelv megtartását.
A folteşti-i katolikus templomhoz vasárnap érkeztünk, néhány órával a délelőtti mise után, amikor a padok tele voltak Esztufujból származó csángókkal. A közösség délutánra már szétszéledt, de Fergyes Borbála, Bori néni népes családja addig nem engedte Ojtoz felé tartó útjára csoportunkat, amíg a házi készítésű meggypálinkát, a házi szőlőbort meg nem kóstoltuk, a savanyú levesből, a saramurából (hagyományos helyi halétel), csirkesültből jól be nem lakmároztunk. Adjon a jó Mária! – búcsúztunk, és Bori nénit még egyszer „lepózáltam” (lefényképeztem) a templom előtt azzal a két cinkával, akiket sokadiknak vett óvó szárnyai alá, és neveli őket. Legyen áldott az élete – mondtam utoljára, amire ő azt válaszolta, úgy legyen.
Fekete Réka
3szek.ro
Erdély.ma