Zágon nem hagyja magát
Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont, írja Mikes Kelemen. A 255 éve elhunyt Mikes egykori faluja, Kovászna megye legnagyobb községe megpróbál méltó lenni nagy szülöttéhez: az ide látogatók megtekinthetik a Mikes-hagyatékot, sétálhatnak a Mikes család egykori kertjében, igaz, a Mikes-szülőház mAradványaihoz vezető út végén szomorú kép fogad. Az íródeák születésekor ültetett tölgyfák hat öl széles törzseit hangyák és szú rágja, a tölgypár egyik tagja teljesen kiszáradt. Merre tovább, Zágon?
„Háromszéknek és a hazának ez oldalról végső helysége” – írja Orbán Balázs néprajzi gyűjtő Zágonról. Ha Kézdivásárhelytől déli irányba egyenesen a csupa-zöld dombóriás-határ felé tartunk, a völgybe ágyazva, fenyvesekkel és tölgysorokkal körülölelve megpillantjuk a falut, ahol Mikes Kelemen született. Az első írásos emlékek késő középkoriak, bár Zágon neve később, a 17. század elején vált inkább ismertté, az I. Lipót király engedélyével tartott népes hetivásárai miatt. Ma 52 százalékban román, 48 százalékban pedig magyar ajkúak lakják a több mint 5000 főt számláló települést, amely területileg és népességét tekintve is Kovászna megye legnagyobb községe.
Mikesre a legbüszkébbek
A tatárjárásról ma a Kisvész és a Nagyvész domb, illetve a Tatárszeg utca elnevezése árulkodik. A vész ez esetben azonban nem a zágoniakra vonatkozik, hiszen néhány idősebb utcabeli még ismeri a legendát, miszerint a támadó csapatokat az említett, akkor még sűrű erdő borította kishegyekre felszorították a helyiek, ott pedig „mind egy lábig levágták”. Mivel a helység a keleti határvonal hegyi átjáróihoz a legközelebb esik, a 17. században Erdélyt a zágoni határvédőknek kellett megóvniuk, főként a Moldvából és Havasalföldről érkező támadóktól. Ennek ellenére a község lakói mégsem egykori hősiességükre, hanem híres szülötteikre a legbüszkébbek: többek közt az 1690-ben világra jött Mikes Kelemenre, II. Rákóczi Ferenc kamarására, az 1968-ban született olimpiai bajnok tornászukra, Szabó Katalinra, és büszkén emlegetik, hogy Kiss Manyi színésznő is Zágonban töltötte gyermekévei nagy részét.
A hadapród felmenői jelentős időszakon keresztül éltek és gazdálkodtak a faluban, bőkezűen támogatva a helyi református gyülekezetet és az iskolát, éppen ezért a Háromszéki községközpont általános iskolája, művelődési egyesülete és vegyes kórusa is a Mikes Kelemen nevet viseli. A Mikes-Szentkereszty-kúria múzeumában a Törökországi levelek közül néhányat eredeti példányban is őriznek Kiss Manyi zongorája, fényképei és az elemi iskolát Zágonban végzett Domokos Géza RMDSZ-alapító emlékszobája mellett.
„A kastély udvarán található egykori gabonás épülete és a bowlingtér feletti szobák szálláshelyül szolgálnak az idelátogatóknak, akik múzeumi tárlatvezetést is igényelhetnek” – ismerteti a község új kultúrigazgatója, Márton János, aki idén március 15-e óta tölti be az állást. Elmondja, Mikes szülőfalujában akad bőven látnivaló, de úgy véli, a község ismertségét nem alapozhatják csak a turizmusra.
Az igazgató elmagyarázta, hogy a múzeumot, Mikes Kelemen hagyatékát és a templomokat egy-két óra alatt megtekinthetik az érdeklődők, a Mikes család egykori házához, kertjéhez, illetve a tölgyekhez vezető séta után három ápolt, zöldellő parkban is megpihenhetnek a turisták, de szállást sokan nem igényelnek, hiszen ezek után már indulnak is tovább.
A megőrzött statisztikákból kiderült, a 2010-es évek eleje óta évről évre csökken a látogatók száma, idén júliusig nagyjából 1200 érdeklődő fordult meg a községben, bár szeptember elejéig több csoportra is számítanak, hiszen elsősorban a nyári időszakban nő a kirándulók száma. A kultúrigazgató kiemelte, a művelődési egyesület egyre elavuló adminisztrációs felületű honlapja helyett a közeljövőben igyekeznek olyat létrehozni, amelynek segítségével a közösségi hálókon is gyakrabban tudják népszerűsíteni Zágon megtekinthető értékeit.
Korhadó tölgyek mellett újraéledő kultúra
A Mikes Kelemen szülőházának mAradványaihoz vezető út végén szomorú kép fogad: az íródeák születésekor ültetett tölgyfák hat öl széles törzseit, amelyek már évekkel ezelőtt is a község jelképeiként díszelegtek a képeslapokon, most hangyák és szú rágja, a tölgypár egyik tagja mára teljesen kiszáradt.
„A két természeti kincsünk pusztulását valószínűleg már nem tudjuk meggátolni” – ismerteti Márton János, majd hozzáteszi, tudomása szerint az elmúlt időszakban szakemberek segítségével igyekeztek megoldani a problémát, szövetmintát is vettek a 326 éves törzsekről, de menthetetlennek látták a helyzetet. A művelődési vezető azonban megígérte, hogy a próbálkozást egyelőre nem hagyják abba.
Az érdeklődők útja a kúria után általában az 1782-ben épült, barokk–klasszicista stílusú református templomhoz vezet, amelynek három méter magas kőkertjét az utóbbi hónapokban restaurálták.
Székelyföldön nem csak a nemzetközi hírnevű rétyi fúvószenészek művelik a réz-és fafúvós hangszermuzsika régi műfaját, hiszen Zágon is fiatal művészekkel büszkélkedik. Az új kultúrigazgató hangsúlyozta, mindenáron igyekszik fenntartani az eddig működő zágoni vegyeskar és ifjúsági fúvószenekar működését. Utóbbi esetében a munkát kezdett és családot alapított tagokat nemrég új, kisiskoláskorú generáció váltotta fel, akik hétről-hétre tanulva igyekeznek elődeik nyomdokaiba lépni.
„A nagy álmom az, hogy ősszel színjátszócsoportot indítsak a feleségem segítségével” – közli fellelkesülten Márton János, és mutatja az eddig gyűjtött drámai alapanyagot, de hozzáteszi, azokat még 2016 nyelvi stílusára és vidéki színpadra kell formálni.
Retusált hagyományőrzés
Az igazgató leszögezte, a helyi ünnepi szokásokat semmiképpen sem hagynák feledésbe merülni, de szeretnék a már sablonossá, monotonná vált farsangi, szüreti bálokat is megújítani: „ne csak a már megszokott bevonulásról, két szőlőkoszorúról és évente ismétlődő tánclépésekről, tombolasorsolásról szóljanak az ünnepségek” – fogalmazott.
A farsangi mulatságot tudatosan tematizált jelenetekkel szeretnék színvonalasabbá tenni, de a néptánckedvelő helyiek lépéstudásán is gazdagítanának, finomítanának. A Háromszéki és csíkszéki táncok okításában Dezső Tibor-Attila helyi református lelkipásztor lesz majd a kultúrigazgató segítségére.
Papolc kultúrája, infrastuktúrája is újjáéled
„A községhez tartozó Papolcon fel kellett nőnie egy olyan lelkes, fiatal generációnak, amely értékeli a helyi kultúrát és igényt is tart annak gyümölcsöztetésére” – fogalmaz Márton János, majd hozzáteszi, a Láhó-domb takarásában fekvő kis faluban is elindult egy értékelhető szellemi folyamat, hiszen külön vegyeskórussal büszkélkednek, ráadásul a fiatalság már minimális segítséggel, önerőből szervez tradicionális ünnepségeket.
„Húsz éve nem tartottak hagyományos szüreti bált a papolciak, tavaly ősszel azonban sikerült megtörni a hosszú csendet” – teszi hozzá az igazgató, aki úgy látja, a közösség szokásainak, népi értékeinek újjáépítése már tavaly elkezdődött.
Hátrányba került gazdálkodás, fakitermelés
Bár a községet hosszan elnyúló termőföldek határolják, sokuk parlagon szárad. A helyi RMDSZ-szervezet elnöke, Dima Levente lapunknak elmondta, évről évre egyre több zágoni lakos hagy fel a mezőgazdálkodással és keres a szomszéd városok gyáraiban munkát.
„Sajnos már egyre kevesebben gazdálkodnak itthon a faluban. Aki még a vidékiek ősi mesterségét űzi, elsősorban kevés, saját használatra szánt mennyiséget termeszt, tenyészt” – teszi hozzá a tisztviselő.
Kis József polgármester kiemeli, hogy az állattenyésztés felhagyásáért nem a lakosság a felelős, ugyanis országos szinten igen alacsony árra zuhant a házi hentesáru előállítása. A feldolgozása veszteséges folyamat nemcsak a zágoniak, de minden vidéki számára.
„Amikor átlagosan 4 lej értékben vásárolnak fel egy kilogramm sertéshúst, érthető, hogy már csak saját használatra tenyésztenek” – közli, majd hozzáteszi: a gabonatermesztés esetében is hasonló a helyzet, ugyanis a búza-, rozs-, kukoricafélék ára jóval alacsonyabb a termőföldek és termés javítására felhasznált vegyszerek költségénél.
A széles ívben elterülő mezők után a környék erdeit pásztázva méretes puszta foltokat lát az ember, az egyre fogyó alapanyag miatt a fafeldolgozásból élők száma is csökken, pedig a zágoniak bevételének alapját több száz éven keresztül a fakitermelés jelentette. A polgármester a Holzindustrie Schweighofer 70 hektáron elterülő fűrészüzemét okolja.
„A korábbi években sokkal inkább egyensúlyban tudtuk tartani az erdőkitermelési folyamatot a községhez tartozó területeken, ám amióta tavaly az osztrák fafeldolgozók az egyik szomszéd falu, Réty határában üzemet létesítettek, a környékbeliek ezt a kenyérkeresési lehetőséget is elveszítik” – fogalmaz Kis József.
A közlekedési infrastuktúra fejlődése azonban pozitív irányba tart: a tervek szerint az idén korszerűsítenek minden régi utcát a községben. Az útjavításokhoz szükséges előkészületek már tavaly elkezdődtek, az ígéretek szerint idén már egyetlen zágoni lakosnak sem kell majd a sártenger miatt panaszkodnia.
„A 2016–17-es években mind a községközpont, mind a hozzá tartozó Papolc falu teljes aszfaltozását és utcavilágítását igyekszünk megoldani” – részletezi a polgármester, majd leszögezi, Papolcon elsősorban a teljes falu területét lefedő csatornahálózat kialakítása a cél, utána jöhet az útjavítás
Kádár Hanga
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Aksakal nyelvének szűkülő terei
Beszélgetés Beder Tibor csíkszeredai tanárral
Gyakorlásképpen még elgyalogolt Zágontól Nagyváradig, az első adandó alkalommal pedig máris indult a macarköy-i magyarok felfedezésére. Beder Tibor magyarságkutatóval az iskolák szétválasztásának hőskoráról is beszélgettünk.
– Honnan ered ez a gyaloglás iránti, egészen kivételes késztetés?
– Háromszékinek számítok, édesapám tanító ember volt Uzonban, szeretett vadászni, én meg szívesen elkísértem a Lisznyó, Uzon környéki portyázásaira. Mindig érdekelt, mi van a hegyen túl, a gyaloglás nem jelentett gondot, kolozsvári egyetemista koromban például bejártam a város negyven kilométeres körzetét. Később, amikor a megyei pionírtanács keretében a turisztikáért feleltem, bejártam a teljes Hargita megyét, jobban ismertem a hegyeket, mint a településeket. Tavalyig még az újságot sem rendeltem meg, hogy mindennap el kelljen mennem érte a legtávolabbi lapárusig. A világot pedig csak gyalog lehet igazán megismerni. – Kőrösi Csoma Sándor volt a példakép? Vagy önmagában volt kihívás a gyaloglás? – Együtt a kettő. A legerősebb a kíváncsiság, a földrajzi felfedezés izgalma volt. Bárhová indultam, előtte soha nem kötöttem magam senkihez, reggel azt mondtam magamnak, na, fiú, ma ebbe az irányba mész negyven kilométert. Földrajztanárként Nagyajtára helyeztek, ott rögtön meg is alakítottam a Benkő József Kört, felújítottuk a néhai lelkész-füvész sírját. Be is hívtak a Securitatéra, hogy miért foglalkozom reakciós papokkal. Ettől még lerajzoltam egy emlékünnep alkalmával a Kriza János házát is, ekkor megfenyegettek a pártbizottságnál. – Ezek a zaklatások kergették a szomszédba, Hargita megyébe?
– Részben, nem sok esélyt láttam arra, hogy Sepsiszentgyörgyre kerüljek. A magyartanárnőként Szentkeresztbányán dolgozó feleségem meggyőzött, hogy menjünk Székelyudvarhely környékére, így lettem aztán három éven át iskolaigazgató Korondon, akkoriban építettük a líceumot. Természetesen ott is szerveztem turisztikai kört, a gyermekekkel nagyon szép sikereket értünk el az eredménytúrázásban, annak következtében aztán a pionírtanácshoz helyeztek. A kollégák többsége pedig értékelte, hogy azt csinálom, amit mások nem. Például igyekeztem történelmet bevinni a mozgalomba. Lejátszottuk az 1642-es tatár betörést, de nem úgy, ahogy a hatalom előírta. Szervezzem a vasárnapi mise idejére, javasolták, hogy az emberek ne menjenek templomba. Én azonban megbeszéltem a pappal, hogy aznap korábban misézzen. Nagyon jól sikerült, Csíkszeredából több ezer ember jött ki a rendezvényre, nem is engedélyeztek nekünk több tatár betörést.
– Az 1989-es fordulat után szinte egyöntetűen választották megyei tanfelügyelővé. Senki nem kifogásolta, hogy túraimádata miatt sokat lesz majd távol a hivatalától?
– Nem, mert mások számára is szorgalmaztam a kimozdulást. Kilencvenben még szinte bármit lehetett csinálni, én meg azt mondtam a tanároknak: menjetek Magyarországra, nézzetek körül, tapasztaljatok, hozzátok haza a szerzett tudást. Rengetegen megfogadták tanácsomat, sok mindent meg is tanultak a kollégák, miközben menetrendszerűen érkeztek a kritikák is, miszerint turizmust csinálok a tanügyből. Aztán ott volt az iskolák szétválasztása, amit Hargita megyében szinte maradéktalanul végrehajtottunk. Egyetlen helyen nem sikerült, Gyergyószentmiklóson, ott a dolog Dézsi Zoltán polgármester ellenállásán bukott meg. Azért maradt kezdetben két tannyelvű a Salamon Ernő Líceum. Nem voltam hajlandó olyan kompromisszumokra, mint a hajdani sepsiszentgyörgyi tanítóképző épületének feladása volt, és amiről igyekeztem is lebeszélni a háromszéki kollégákat. Sajnos, sikertelenül. Négy év után az oktatási minisztérium le is akart váltani, mert nem hajtottam végre maradéktalanul az új tanügyi törvény előírásait, fél éven át például Hargita megyében magyarul tanították a földrajzot és történelmet. Ötezer fős szimpátiatüntetésen álltak ki akkor mellettem a kollégák, a város- és megyevezetés is támogatott, így végül tizenkét éven át töltöttem be ezt a pozíciót. – Az igazi nagy gyalogtúrázás, a törökországi utak csak ekkor kezdődtek. Mióta csírázott önben a szándék?
– Valamikor 1981-ben találkoztam egy írással az Élet és Tudomány című lapban egy törökországi magyar faluról, és én rögtön elhatároztam, hogy elmegyek Macarköybe, meg kell néznem, hogyan voltak képesek évszázadokon át megőrizni az ott élők magyar identitásukat. A kommunista világban kibocsátott útlevéllel persze csak a bolgár–török határig jutottam, nem baj, gondoltam, hazajöttem, és elgyalogoltam Zágontól Nagyváradig, Szatmárnémetiig. Felkészülés gyanánt, tapasztalatszerzés céljából. Ahogy azonban lehetőség nyílt rá, azaz 1990-ben már indultam is Törökországba. A bolgár határtól indultam, mivel egyszer már eljutottam odáig, Törökország északi részén, Trákián és Anatólián kellett átjutnom. Kiszámoltam, hogy három hét alatt megteszem az utat, a tanév kezdetére már itthon is voltam. Annak idején megfogadtam: ha elmehetek Törökországba, szakállat növelek. Azóta viselek szakállt, a török barátaim Aksakalnak, Fehér Szakállnak neveznek. A régi időkben a falu bölcseit is így nevezték. – Soha nem érezte, hogy kész, egyetlen további lépést sem tud tenni?
– Egyetlen alkalommal, az első törökországi utam idején valahol Anatóliában éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni. Egy vendégfogadó tornácán aludtam, reggel pedig úgy keltem fel, hogy folytatom, ha a fene fenét eszik is. Két napig tartott ez a válság, a kamionsofőrök mindegyre fel akarták venni az út szélén vánszorgó rövidnadrágost, de egy 35 kilométeres szakasszal átestem a holtponton, és aztán újra minden a régi volt. Ami hatalmas lelki segítség volt: Törökországban soha nem kértek tőlem útlevelet, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok.
– Olvasmányai, álmai Törökországával találkozott?
– Nem is hasonlított arra, amit eredetileg elképzeltem magamnak. Már 1990-ben olyan benzinkutakat, szolgáltatásokat találtam például, amilyet itthon akkor el sem lehetett képzelni. Az emberek kedvesek, az itthoniaknál sokkal barátságosabbak, szolgálatkészek voltak. Rodostóhoz közeledve egy este megérkeztem egy település iskolájához, magyar vagyok, tanár vagyok, mondtam, szállást kérek. Az igazgató az irodába terelt, a hűtőszekrényben étel-ital volt, ott aludhattam egy fotelben, senki nem kételkedett a tisztességemben. De aludtam polgármesteri irodában is, elég volt annyit mondanom, hogy magyar vagyok. Amikor Isztambulban székely kaput avattunk, a kerület polgármestere úgy fogalmazott a beszédében, hogy ez a hely innentől kezdve a székelyeké. Amikor híre ment, hogy Bilecikben – ahol olyasfajta nemzeti emlékhelyet alakítottak ki a törökök, mint az ópusztaszeri – megkoszorúztuk Attila szobrát, a tartományi kormányzó vendégül látott, díszvacsorát adott a 45 fős küldöttségnek. Mi, rokonok, tartsunk össze, hangoztatták.
– A főtanfelügyelői székből rögtön a nyugdíjasok táborába lépett. Változatlanul vonzotta az út, Törökország? – Igazából tavalyig, amikor fájni kezdett a derekam, nem is éreztem, hogy nyugdíjas vagyok. A Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöki tisztsége, a Julianus Alapítvány, a Mikes-zarándoklatok, a Lármafa-találkozók, a székely kapuk, kopjafák állítása közben gyakorlatilag semmire sem maradt időm. Egyetlen dolog zavar, de az nagyon: a nyelvi harc. Azt tartom, csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol a nyelvünk is otthon érzi magát. És ez a terület egyre szűkül. A magyarságomért csak Törökországban részesültem feltétlen szeretetben és elismerésben. Olyan esettel is találkoztam, hogy egy kislány megtapogatott, én voltam az első hús-vér magyar, akivel találkozott, miután korábban csupa jót hallott felőlünk. Büszke vagyok, hogy Macarköyben háromezer ember magyarságtudatát állíthattam vissza.
– Nem sok közös témája lehet a finnugor elmélet képviselőivel…
– Egyszer Böjte Csaba atya keresett fel egy hölggyel, a gyergyószárhegyi tatárjárást szerették volna rekonstruálni, szakmai-szervezői segítséget kértek tőlem. Hogyne segítenék, mondtam, hiszen a tatárok a rokonaink voltak. Parázs vita kerekedett belőle, ne beszéljek hülyeségeket, mondta a hölgy, ő a finnugor elméletből doktorált. Hölgyem, több embert is ismerek, aki a dák elméletből doktorált, válaszoltam neki. De attól az még nem lett igaz.
BEDER TIBOR
Csíkszeredában élő tanár, magyarságkutató, 1938. március 6-án született a Beszterce-Naszód megyei Kisrebrán. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott földrajz-geológia szakon. Tizenöt éven át volt a Hargita megyei pionírtanács turisztikai vezetője, 1990-től pedig több mint egy évtizeden át megyei főtanfelügyelő. 1990-ben gyalog tette meg a törökországi Macarköy-ig tartó 2800 kilométeres utat, amelyről Gyalogosan Törökországban címen könyvet is írt. A témában eddig hét kötetet jelentetett meg. Törökországi útjairól több előadást tartott a hajdani Magyarország egész területén. Tevékenységi további fontos területe a Magyarok Székelyföldi Társasága és a Julianus Alapítvány égisze alatt szervezett Lármafa-találkozósorozat, amely a Szent László-kultusz ápolását tűzte ki célul. A Magyarok Székelyföldi Társasága, a Julianus Alapítvány és a Johannita Segítő Szolgálat erdélyi kirendeltségének elnöke. Huszonhat különféle kitüntetés – köztük Rodostó város díszpolgári cím és az Orbán Balázs-díj – birtokosa.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)