A magyarság legfájóbb stigmája: Trianon
„Népek Krisztusa, Magyarország” – írta 1956 végén Mennyből az angyal című megrázó költeményében Márai Sándor, s mennyire igaza volt, hiszen Móricz Zsigmond Öt sebek! című írásában hasonlóképp vélekedett: „A magyar faj eddig a história folyamán öt krisztusi sebet kapott. A Krisztus életét azonban a hatodik oltotta ki, a lándzsaszúrás a bordák közt, a szívbe. Vigyázzon a magyarság, hogy ezt a hatodik szúrást meg ne érje.”
Móricz 1926-ban írta a fenti sorokat, aztán eltelt huszonegy esztendő és egy újabb vesztes világháborút követően, 1947. február 10-én megkaptuk a hatodik szúrást: a Trianont több ponton is meghaladó párizsi békét, s a győztesek még durvábban bántak el országunkkal, mint 1920-ban tették azt. És még ez sem volt elég, hiszen a jaltai konferencia értelmében országunk is szovjet érdekövezetbe kerülvén, 1948-ban újabb tőrdöfést kaptunk: a megcsonkított és megnyomorított Magyarország és a párizsi határokon kívül rekedt magyarok milliói nyakukba kapták a több évtizedig regnáló kommunizmust, amelynek átkos mételye a mai napig érezteti hatását.
Aztán elkövetkezett a rendszerváltoztatás időszaka, s az azóta eltelt huszonnyolc esztendő ismét súlyos sebek sorát hozta el: Románia kivételével széthullottak körülöttünk a Trianonban tákolt államok és mi még a szavunkat sem emeltük fel – nemhogy fegyvert fogtunk volna – magyar véreink védelmében, nem követeltük az Európai Unióba való belépés feltételeként a románoktól és a szlovákoktól, hogy autonómiát adjanak a területükön élő magyar nemzetrészeknek. Aztán eljött a 2004. december 5-i népszavazás, amikor ismételten megmutatkozott, micsoda rombolást végzett az anyaországi magyarok lelkében az „átkos” időszak. Több sebet kaptunk, mint Krisztus a keresztfán, de mégis élünk…
A kommunizmus csak tetézte a gondokat
A két világháború közötti Magyar Királyság minden lakója – társadalmi helyzetétől függetlenül – átérezte a Szabó Dezső-féle „Minden magyar felelős minden magyarért” mondat mély tartalmát, vallotta a Magyar hiszekegyet és hitt az isteni igazságtételben, s mindent megtett annak érdekében, hogy a reánk kényszerített trianoni béklyókat széjjeltörjük. Így következett el a magyar hajnalhasadás csodás időszaka, midőn 1938 és 1941 között újból magyarrá válhatott a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld s a Délvidék. A második világháborúban német szövetségeseink oldalán a drága magyar vérrel kellett fizetnünk visszatért területeinkért, ám ezen világégésben is a vesztesek oldalára kerültünk.
A Párizsban reánk erőltetett újabb Trianont még inkább tetézte a kommunizmus időszaka, amely az elszakított nemzetrészeket erősebbekké, az anyaországi magyarokat pedig gyengévé tették. A kommunizmus ateista és nemzetellenes tanai éket vertek az anyaországi és a külhoni magyarok közé, s ennek is köszönhető, hogy a jelenlegi Magyarország lakosságának java még ma is románnak, szlováknak, szerbnek vagy ukránnak titulálja saját nemzettestvéreit, akik vajmi keveset tehetnek arról, hogy 1947-ben ismét áthúzták fejük felett az országhatárokat.
Hasonló súlyú anyaországi vétek, amikor határontúli magyar kisebbséget említenek – ami igen jól szolgálja a „merjünk kicsik lenni” elvet –, ugyanis sokkal helyénvalóbb lenne felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki magyar nemzetrészekről beszélni!
Elferdített történelem
A magyar kormány 2010-ben felettébb nemes gesztust tett és régi adósságot kívánt törleszteni, amikor kijelentette: a mostani országhatárokon kívül élő magyaroknak is jár a magyar állampolgárság. Ezen tettük a szomszédos országok nemtetszését váltotta ki, és politikai vezetésünk azóta sem áll ki konzekvensen a magyar nemzetrészek mellett – ne feledjük, ez már nem a Horthy Miklós kormányzó vezette Magyar Királyság –, mint ahogy ez a környező országok magyar pártjainak többségéről is megállapítható.
Közeleg a trianoni békediktátum századik évfordulója, ami számvetésre késztet bennünket, ám félő, hogy az azzal foglalkozó, hivatalosan felállított történész kutatócsoport – amelyből természetesen kifelejtették a konzervatív történetírás képviselőit, mint például az általam rendkívül nagyra tartott Raffay Ernőt – ténykedése az utódállamok érdekeit fogja szolgálni, semmint a mi hitünket és igazságérzetünket erősbíteni. E helyütt elegendő, ha arra utalok, amit a hivatalos magyar történetírás egyes képviselői bizonygatnak az országgyarapítások időszakáról, jelesül azt, hogy a „kicsi magyar világ” negatív vonásait domborítják ki, ezzel igazolván, hogy nem sok értelme volt az akkori magyar uralomnak.
Ezzel szemben áll a nemzeti konzervatív történészek véleménye, akik – jelen sorok írójával együtt vallják –, hogy az a pár esztendő olyan lelkierőt adott a visszatért országrészek magyarságának, melyek az elmúlt évtizedek megpróbáltatásain átsegítették őket, s jelenünkben is erőt és hitet adnak számukra, hogy magyarságukért, anyanyelvükért, kultúrájukért és szülőföldjükön való megmaradásukért kiálljanak.
A román és a szlovák történetírás részéről a mai napig tart azon tudatos tevékenység, amellyel múltunk meghamisításával és történelmi hőseink ellopásával akarják megírni a saját történelmüket, természetesen a mi rovásunkra. Szomszédainknak ideje lenne végre belátniuk, hogy a magyar Szent Korona országának és népeinek története közös, s azt nem lehet politikai érdekek mentén kisajátítani.
Csak egy és oszthatatlan magyar nemzet létezik
Habár mostani nemzeti kormányunk igyekszik a határokon átívelő „Haza a magasban” elvet követve megvalósítani a szellemi nemzetegyesítést, magam úgy vélem, nem jó írányba haladunk, amikor június 4-én ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerencsésebb lett volna ezt a napot november 2-ára, avagy augusztus 30-ára tenni, mivel az első és a második bécsi döntés valóban a nemzeti összetartozást erősítette.
Június 4-én egyre több helyen tartanak megemlékezés helyett ünnepséget, ahol nekünk nemzetgyalázó módon kell örvendenünk saját széttagoltságunknak, aminek előbb-utóbb az lesz a következménye, hogy Trianon kétes „sikertörténetté” avanzsál, hiszen kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy saját magával határos és szomszédságában nemzettestvéreinek milliói élnek másodrangú állampolgárként. Gyermekeinkkel jellegtelen örömdalt énekeltetnek, holott legalább ezen a napon ők is elszavalhatnák és átérezhetnék a Magyar hiszekegyet, vagy a Barackfa dal helyett énekelhetnék az Ismerős Arcok együttes Nélküled című dalát, ami jóval torokszorítóbban és szívhezszólóbban adja vissza a magyar fájdalmat.
Nekem gyásznap június 4., jóval nagyobb, mint 1849. október 6., amikor a császári bosszúállás végzett a tizenhárom aradi vértanúval, nagyobb, mint 1956. november 4., amikor a szovjet hernyóláncok taposták el a magyar forradalmat. Számomra nem létezik Rimavská Sobota, de Rimaszombat igen, nem létezik Mukaceve, de Munkács igen, nem létezik Târgu Secuiesc, de Kézdivásárhely igen, nem létezik Subotica, de Szabadka igen, és nem létezik Eisenstadt, de Kismarton igen, mint ahogy nem létezik anyaországi magyarság és külhoni magyar kisebbség, hanem csak az egy és oszthatatlan magyar nemzet!
Míg gyermekeinket magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében
Nincsenek örökké való békeszerződések és nekünk a szent istváni eszme jegyében hinnünk kell abban, hogy a magyarságnak Istentől rendelt történelmi hivatása van a Kárpát-medencében. Ha történelmünkre gondulunk, jusson eszünkbe, hogy túléltük a százöven évig tartó három részre osztottságunkat, és a háromszáz évig tartó Habsburg uralmat. De ott vannak az olaszok, vagy a németek, akik hosszú és véres küzdelmet folytattak azért, hogy széttagoltságukból nemzetállammá válhassanak. Vagy ott vannak a lengyelek, akiket annak idején a nagyhatalmak tüntettek el Európa térképéről, s ma mégis itt vannak!
Lassan ezer esztendeje, hogy Szent István királyunk Szűz Mária oltalmába ajánlotta a Magyar Királyságot, s mi a nyugati kultúrkör és kereszténység védőbástyájaként azóta is itt állunk rendületlenül, miközben véráldozatos tevékenységünket a Nyugat két gyalázatos békével hálálta meg a XX. században. Istenbe vetett hittel bízom abban, hogy amíg édes magyar anyanyelvünk és keresztény hitünk megmarad, gyermekeinket múltunk tiszteletére, szülőföldünk szeretetére, magyarnak neveljük, addig helyünk lesz a Kárpát-medencében.
Trianonra és a párizsi békeszerződésre pediglen – idézve a két világháború közötti időszak egyik legtöbbet hangoztatott revíziós mondatát – csak egy válasz adható: Maradhat ez így? NEM, NEM, SOHA!
Babucs Zoltán Felvidék.ma

Tízmillió forinttal támogatja az Emmi a külhoni magyar kultúrát
A Művészeti Karaván és az Irodalmi Karaván című meghívásos pályázatokon keresztül csaknem 10 millió forinttal támogatja a külhoni magyar kultúrát az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) Kultúráért Felelős Államtitkársága.
A pályázatok célja a nemzeti összetartozás és a határon túli, magyarok lakta régiók egymás közötti kapcsolatainak erősítése, a külhoni magyar írószervezetek, közművelődési intézmények, egyesületek programjainak bővítése, a kulturális értékekhez való hozzáférés szempontjából hátrányos helyzetű területek felzárkóztatása, a határon túli magyar irodalom, képző-, ipar- és fotóművészet, továbbá filmes műhelyek értékeinek népszerűsítése, a határon túli művészeti műhelyek megmutatkozási lehetőségeinek bővítése – közölte az államtitkárság csütörtökön az MTI-vel.
Az Irodalmi Karaván című pályázat határon túli magyar írócsoportok, irodalmi műhelyek felolvasókörútjainak, irodalmi rendezvénysorozatainak megszervezéséhez és lebonyolításához, a Művészeti Karaván című pályázat pedig a határon túli magyar képző-, ipar- és fotóművészeti kiállítások, valamint filmszakmai programok megszervezéséhez és lebonyolításához nyújt támogatást.
Az elbíráláskor előnyt élveztek azok a pályázók, akik a felolvasókörutak, kiállítások, filmbemutatók tervezésekor legalább egy programot a szórványmagyarság által lakott térségekbe terveznek.
A Művészeti Karaván pályázat keretében összesen mintegy 4,5 millió forinttal támogatja a tárca többek között felvidéki képzőművészek és muravidéki magyar fotóművészek erdélyi kiállításait; kortárs erdélyi, vajdasági és muravidéki magyar dokumentumfilmek, filmes műhelyek felvidéki bemutatását, valamint felvidéki fotóművészek, dokumentumfilm-rendezők vajdasági bemutatkozását.
Az Irodalmi Karaván pályázat 4 millió forinttal támogatja egyebek mellett erdélyi és felvidéki szerzők fellépését Ungváron, Munkácson, Beregszászban és Nagyszőlősön, kárpátaljai és felvidéki szerzők fellépését Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagykárolyban, Zilahon és Kolozsváron, valamint erdélyi és kárpátaljai írók, irodalmi műhelyek bemutatkozását Dunaszerdahelyen, Kassán és Rimaszombaton. MTI; Erdély.ma

Grezsa: az új magyar önépítés oka, hogy a magyarok a Kárpát-medence egészében otthon érezhessék magukat
Az új magyar önépítésnek az az oka, hogy mi (magyarok), itt a Kárpát-medence egészében szeretnénk otthon érezni magunkat – jelentette ki Grezsa István kormánybiztos vasárnap a felvidéki Révkomáromban, ahol beszédet mondott a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház óvodafejlesztési programja első felépítésre váró óvodájának ünnepélyes alapkőletételén.
A révkomáromi Szövetkezet utcában megépítendő óvoda a magyar kormány által elindított Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program támogatásának köszönhetően jön majd létre, a tervek szerint jövő év októberére épül fel. A Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program két ütemében 38 és fél milliárd forint forrásból újítják meg az óvodai és bölcsődei rendszert szerte a Kárpát-medencében.
Grezsa István kormánybiztos az ünnepélyes alapkőletételen a program okairól, célkitűzéseiről és üzenetéről beszélt. Elmondta: mindennek rendelt ideje van, s a 21.-ik században ennek a rendelt időnek az a jelentése, hogy eljött a magyar-magyar összefogás ideje. Kifejtette: Magyarország gazdasági erősödésével, az anyaország juttatni akar a határon túli magyar közösségeknek is.
„Ennek az új magyar önépítésnek az az oka, hogy mi, itt a Kárpát-medence egészében szeretnénk otthon érezni magunkat” – emelte ki a kormánybiztos. Rávilágított: az óvodaprogram, mint minden gyermekekbe fektetett erőforrás, a jövőről és az összefogásról is szól.
„Ha el tudjuk magunkról hinni, hogy össze tudunk fogni, akkor együtt be tudjuk szellemileg lakni azt az erőteret, amelyet ezeregyszáz esztendővel ezelőtt a történelem ura nekünk rendelt” – fogalmazott Grezsa István. Szerinte jelképes az is, hogy az alapkőletételre a reformáció ötszázadik évfordulóján kerül sor, mivel a reformáció óta eltelt 500 év során a magyaroknak mostaninál sokkal reménytelenebb helyzetek sorában sikerült újra felépíteniük magukat.
„A református prédikátorok mutatták meg ötszáz évvel ezelőtt, Mohács teljes kilátástalansága után a nemzeti lét megszűnésének küszöbén, hogy mindig van kiút akkor, ha merünk valami újat, valami nagyot közösen cselekedni” – szögezte le.
Az alapkőletételen – amely a felvidéki református egyház óvodaprogramjának jelképes kezdete is volt egyben – a felvidéki magyar politikai élet több jelentős vezetője, köztük a Magyar Közösség Pártjának (MKP) és a Most-Híd vegyespárt elnökei, Révkomárom önkormányzatának vezetői és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház vezető képviselői is részt is részt vettek.
Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke a rendezvényen hangsúlyozta: a belső lelki építkezés folyamata mellett a fizikai építkezés is fontos, és ez utóbbi annak köszönhető, hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely szívügyének tekinti az elszakított területeken élő magyarok megmaradását, támogatja életüket, segíti szülőföldön maradásukat.
Fazekas László az MTI-nek elmondta: alapvető céljuk a felvidéki magyar közösség megerősítése, s ehhez nagyban hozzájárul az egyházi kézben lévő, de széles összefogás által megvalósított intézményhálózat, amely elősegíti a szülőföldön való megmaradást, a családok tervezését. Hozzátette: a mostani alapkőletétel tulajdonképpen elindítása annak az építkezési folyamatnak amely egyházuk oktatási intézményrendszerének, és egyben a felvidéki magyar oktatási intézményrendszernek az erősödését is elősegíti. Rámutatott: a mostani építkezést újabbak követik majd. Azok a felvidéki települések, ahol már megvalósult az ingatlanvásárlás, vagy a döntéshozó szervek döntése alapján stabilizálódott az intézmény létrehozásának vagy átvételének a szándéka, a következők: Somorja, Komárom, Martos, Hetény, Perbete, Marcelháza, Zselíz, Léva, Rimaszombat, Tornalja, Rozsnyó, Szepsi, Kassa, Nagykapos, Királyhelmec. (MTI)