"Júl. 17-én Raván faluünnepet tartottak. Sokfelől jöttünk, és mégis egyek vagyunk, hangzott el Tőkés László püspök igehirdetésében a kis székely falu unitárius templomában. Korunk bálványai: az anyagiasság, az önzés, a gyűlölet, az isten- és emberellenesség. A világ zaja ezekkel nyomja el templomaink hívó harangszavát - hangoztatta a püspök. Adorjáni Levente unitárius pap húsz éven át pásztorolta a kis gyülekezetet. Lassan magnak se marad maholnap magyar a faluban. Hiszen a legfiatalabb férfilakos is ötvenöt éves - és csak egyetlenegy van belőle. Rava leghíresebb szülötte, Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész, szólalt fel. Csete Árpád lelkész ismertette a találkozóra elkészült emlékkiadványt, amely egyház- és faluképet nyújt, eszmélésre, továbbgondolásra, cselekvésre késztető adattárat és történetet kínál, a "következtetést" az olvasóra bízva. A szerkesztés a Csete Árpád, a kivitelezés a Master Druck munkája. Júl. 18-án az istentiszteletet Szabó Árpád unitárius püspök végezte. /Bölöni Domokos: Rava a tizenkettedik órában. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./"

"A Kisküküllő menti Térségi Társulás (KTT) a kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület közreműködésével pályázatot nyert az Illyés Közalapítványnál. Céljuk: Gyulakuta, Kelementelke, Rava és Makfalva községekben közösségfejlesztő programokat szerveznek, aktivizálják a fiatalokat (és nem csak), hogy saját erőforrásaikat felhasználva megoldásokat találjanak a helyi problémákra. A program keretében a szakmunkát a székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesületének vezetője Balla Zoltán végzi, bevonva a helyi fiatalokat, egyetemistákat és a közösségi problémák iránt érdeklődőket. /Régiós közösségfejlesztés. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 13./"

Tavaly három Hargita megyei, a magyar népi kulturális örökség megmentése érdekében tevékenykedő személyiség vehette át a rangos EMKE-díjat. A máréfalvi nyugalmazott tanárnő Kovács Piroska, aki nemzeti értéket jelentő székely kapuk védelmében tevékenykedik, Györfi József, székelyudvarhelyi könyvtáros, aki létrehozta a Bibliofil Alapítványt, mely anyagi hátteret jelentett a pénzhiánnyal küszködő intézmény számára és a kőrispataki Szőcs Lajos, akinek nevéhez egy szalmakalap-múzeum fűződik. Kovács Piroska megalapította a Kőlik Hagyományőrző Egyesületet. Háborús Hőseink emléke címmel emlékfüzetet állított össze. Amikor 1996-ban a máréfalvi iskola Nyírő József nevét vette fel, Kovács Piroska megírta a Máréfalvi iskola 210 éve című könyvét. 2000-ben jelent meg a Székelykapuk Máréfalván című könyve. Jelenleg végzi valamennyi, még létező székely kapu építési módját, díszítő motívumkincsének számítógépes feldolgozását, amit majd CD-n népszerűsítenek. 2001-ben Fába rótt oklevelek című ismertető füzetét adta ki Kovács Piroska. - Györfi József /sz. Rava, 1943. szept. 19./ 1979-től könyvtáros Székelyudvarhelyen, a Városi Könyvtárnál, ahol 1990-től igazgató nyugdíjazásáig. Tavaly nyáron, július 21-én avatták fel Kőrispatakon a szalmakalap-múzeumot, amely Szőcs Lajos munkásságának eredménye. /Kristó Tibor: EMKE-díjasaink. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 4./

"Remélhetően idén elkészül Erdőszentgyörgyön a katolikus templom. Sebestyén Péter plébános jelezte, tennivaló van még bőven. Most végezte a házszentelést, 180 családot végigjárt. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a közösséghez tartozó családokat meglátogassa. Az egykori bözödújfalusi templomért megítélt kártérítésből épül a templom. Erdőszentgyörgyhöz tartozik Hármasfalu, Makfalva, Bözöd, Rava és Kőrispatak. /(kk): Új templom Erdőszentgyörgyön. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 6./ "

"Erdőszentgyörgyön, a Rava utcát elhagyva található Rava. A központban 1991-ben szépen felújított unitárius templom áll. A magyar közösség lelkészt is eltart, pedig a falunak alig van 398 lakója. A magyar közösség azonban csak egyharmada a falu lakosságának, számuk kevéssel haladja meg a 160-at. Az átlagéletkor igen magas. Az 1950-es kollektivizálás a pusztulás kezdetét jelentette. 1952-ben épült a kultúrház, 1970-ben orvosi rendelőt építettek, mindez nem állította meg a lassú elvándorlást. Az iskolában mára egy magyar gyermek sem maradt. Az elemisták mind roma szülők gyerekei. /Kilyén Attila, Korondi Kinga: Élet a "végeken". = Népújság (Marosvásárhely), júl. 18./"

Gyulakután a művelődési otthon korszerűsítését kezdeményezte a helyi önkormányzat. Kóródszentmárton kultúrotthonát tavaly teljes körűen felújították. Egy holland református gyülekezet évek óta felvállalta Havadtő kultúrotthonának, iskolájának és óvodájának korszerűsítését, hasonlóan segítik Ravát is. Bordos művelődési otthonát tavaly a francia testvértelepülés adományából és a helyi költségvetésből elkülönített összegből felújították. 70 millió lejt különítettek el a Csöb művelődési házának javítására. /Nagy Annamária: Napirenden a kultúrotthonok javítása. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 4./

Elhunyt Bandi Dezső /Magyarsáros, 1919. okt. 7. – Békéscsaba, 2005. jún. 23./ képzőművész, népművelő, művészeti író, aki 1957 és 2004 között több ezer népi alkotó munkáját serkentette, irányította. 1963-ban a Magyar Autonóm Tartományban 170 népi alkotási kört vezetett, a hagyományos szövés, fonás, kötés és varrástechnikákat tanította, neki köszönhető a mezőfelei gyékényszövés, a kendi szedettes és más helyi hagyomány felélesztése. Új alapokra helyezte az öntevékeny műkedvelő-alkotó mozgalmakat. Szobrászként indult, a budapesti képzőművészeti főiskola végzettje volt. Az abásfalvi és a ravai háborús emlékművek az első jelentős alkotásai, még 1943-44-ben. Később művészi kerámiával foglalkozott, majd saját művészi karrierjéről lemondott, hogy a pusztulóban lévő erdélyi magyar népművészet továbbélését segítse. Világhírűvé váltak az irányításával készített szalma- és rongyszőnyegek is. Számos cikket, monografikus igényű összeállítást közölt egy-egy község népi kultúrájáról. A népi faragások motívumfejlődése, szimbolikájának alakulása és formavilága egyaránt foglalkoztatta. Évente faragótáborba vitte Marosvásárhely tehetséges gyermekeit. 80. születésnapja alkalmából Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnökének aranyérmével tüntette ki életműve elismeréseképpen. 2004-ben költözött kisebbik lányához Békéscsabára, ahol 2005. június 23-án reggel váratlanul elhunyt. /Elhunyt Bandi Dezső. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./

Hármasával adja ki könyveit Ráduly János. 1958 óta gyűjti nagyjából ugyanannak a vidéknek, Kibédnek és a környező falvaknak a folklórját, azért ennél is több lehet a tarsolyában. Most olyan kiskötetekkel rukkolt elő, amelyek műfaji gazdagságuknál fogva igen érdekesek, szórakoztatóak: történeti és hiedelemmondákat, népi tréfákat, igaz történeteket, névmagyarázókat, anekdotákat, falucsúfolókat, néhány tündér- és novellamesét tartalmaznak. Hármasfalu, Nagykend, Bözödújfalu, Székelyvécke, Havad, Havadtő, Egrestő, Rava, Szováta a „források”, de az anyag zöme Kibédről származik. A három kötet: Hallod-e, te másvilág, adsz kenderért pálinkát? Székely népi tréfák, mondák, anekdoták, Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2006; Hová, hová, Laji bátyám? Kis-Küküllő menti székely népmesék, mondák, tréfák kiejtés szerinti lejegyzésben. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2006; A fák királyválasztása. Népi tréfák, mondák, anekdoták. Hoppá! Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006. /B.D. Hármasával adja ki könyveit Ráduly János. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 17./

Kedei Zoltán /sz. Rava, 1929. nov. 29./ a szülőföldről elkergetett birtokos család sarjaként került Marosvásárhelyre, kényszerlakhelyként, lassan a város otthonává vált. Festőművész lett, Rava és Marosvásárhely az a két földrajzi pont, amelyek között ragyog az örömláng; arcok és tájak, tervek és látomások, írta munkásságáról Bölöni Domokos. Kedei magányos alkat. /Bölöni Domokos: A művész örömfényei. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 5./

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Lélekbeszédek
(Barátok találkozása Dicsőszentmártonban)
Szeptember 26-án a barátok délutánja volt városunkban: költő, prózaíró, festő, színművész és borász találkozott a közönséggel a művészet ernyője alatt, a barátság jegyében. A találkozót házigazdaként Nagy Endre unitárius lelkész nyitotta meg. Köszöntötte a meghívottakat és a közönséget, hangsúlyozván, hogy igazából könyvbarátok találkozóján veszünk részt, amelyet borbarátok találkozója követ. Bemutatta Kedei Zoltán festőművészt, aki ezúttal íróként is jelentkezik, Hadnagy József költőt, aki gyermekkorát és líceumi éveit Dicsőszentmártonban töltötte, és most hazahozta legújabb verseskötetét rokonainak és barátainak; Bölöni Domokost, az írót és szerkesztőt, aki fél évszázada Dicsőszentmártonban végezte a középiskolát, és a borlovag Seprődi Józsefet, a találkozó egyik főszervezőjét. Székely Szabó Zoltánt, a beszélgetés moderátorát is megismerhettük, megtudtuk, hogy a Marosvásárhelyi Szíművészeti Főiskola végzettje (1976), majd a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt (1986-ig). Külföldre emigrált, Bécsben taxizásból tartotta fenn magát, de a színészi hivatásról sem mondott le. Erdélyi és magyarországi előadókat, sőt társulatokat fogadott, és biztosított számukra fellépési lehetőséget, a bécsi magyarok örömére. Több munkája jelent meg nyomtatásban, legutóbbi könyvét (Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák) nemsokára megismerheti a közönség, hiszen a szerző véglegesen hazatelepedik, mégpedig Marosvásárhelyre.
Székely Szabó Zoltán elsőnek Kedei Zoltán festőművészt hozta emberközelbe. Nagy Rozália tiszteletes asszony a festőművész Megtépázott álmodozás című kötetének a fülszövegét olvasta fel, amelyben ez áll: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék". Nem véletlen, hogy ezt a szép ajánlást az éppen jelen levő Bölöni Domokos írta, hiszen a festőművészt évtizedek óta atyai barátjaként tiszteli.
A műsorvezető felolvasta a könyv Curriculum vitae című szövegét, majd elbeszélgetett a művésszel. A név ugyan Kede helynévhez kapcsolható, de a művész Ravában született, és ide köti gyermekkora, melyet a kommunizmus idején megszakítottak, hisz családját kilakoltatták. A szenvedésekre nem szívesen emlékezik: "Marosvásárhely befogadott, ott éltünk, ott raktam később fészket, és festettem képeimet". A műsorvezető a gyönyörű kötet láttán – színes képeihez kapcsolt reflexiók – rákérdezett: festőember miért ragad tollat? A felelet: "Én alkotó vagyok, nem szabad másolni azt, amit Isten megvalósított, hozzunk létre új alkotást – én ezt próbálom létrehozni… Az élet csodálatos, a test mellett a lelkünk karbantartását is biztosítani kell… Kisegítőként használom az írást, különben az írásban is, a festészetben is inkább az érzelmeimet próbálom elmondani, lírai hangulatban írok, írásaim »a vágyhoz«, a helyzethez való »hozzáállások«".
Bölöni Domokos így összegezte: "A lelked vallatása az írás".
A továbbiakban Hadnagy József került előtérbe. Az ő pályáján is kettősség tapasztalható. Kolozsváron szerzett mérnöki diplomát, 1989 őszén átszökött Magyarországra, jelenleg Debrecenben él családjával együtt, de szívében mindig ott dobog Dicső és környéke, a gyermek- és ifjúkor szépsége. A műsorvezető neki is felteszi a kérdést: hogyan fér meg egymás mellett a mérnök és a költő? A válasz: – Reál és humán jellegű hajlamaim vannak, előbb humán szakra indultam, de apám közgazdasági-mérnöki pályára irányított. Az írás nálam "kedv" kérdése, lehetek szomorú vagy vidám, a fontos, hogy kedvem támadjon írni. A kedv nálam valami titokszerű dolog. Ezután felolvasott Kő és tükör között című új kötetéből. Sokunknak nagyon tetszett a nemrég írt Otthon, Dicsőszentmártonban című verse, melynek alcíme: Zsóka húgomnak, Norvégiába. Összegező, pulzust emelő versnek nevezném, hiszen a költő átéltet-éreztet velünk egy szívbéli sétát a gyermekkortól a temetőig.
Bölöni Domokos szerint a Kő és tükör között "gyűjtőfókusza mindannak, amit a költő eddig írt és megvalósított. Nemcsak jó, de szép is. A fedőlapja is gyönyörű, hiszen Bartha Béla dicsői festőművész Tündérmese című festményének borítóképpé alakított változata (Pereszlényi Helga munkája).
Bölöni Domokos a tizennegyedik könyvét hozta el, ez is karcolatokat, novellákat tartalmaz, címe: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng. Nagy Endre lelkész felolvasta a kötetből a Sánta bolhák farsangja című szatírát. Az írást és az előadót a közönség nagy tapssal jutalmazta.
A moderátornak itt köszönöm meg a műsorvezetést, mely olykor humoros jelenettel társult, mindnyájunk örömére.
A baráti találkozás befejező részét Seprődi József borász, borlovag uralta. Előbb komoly, majd egyre barátibb lett a hangulat, amit tartalmas és hasznos tanácsok mellett a humor is fűszerezett. Úgy gondolom, nem ártana ezeket a "borleckéket" is egyszer összegyűjtve, kötetben látni.
A találkozó végső kicsengéseként hadd idézzem Hadnagy József Csipkebokorláng című versének sorait: "Siker, kudarc el ne feledtesse velem,/ hol születtem, honnan indultam,/ ne felejtsem el, gazdag vagyok, s az maradok, amíg a sejtjeimben/ szülőföldem ege ragyog".
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy érdeklődés övezi Sármási-Bocskai János köteteit
Megjelent Sármási-Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente II. kötete, amely a napokban lesz kapható a Kobak könyvesboltokban. A szerző már készíti a harmadikat és negyediket is, illetve tervezi a további köteteket.
Nem hitte volna, hogy egy könyv megírásának és megjelentetésének ilyen eredménye lehet – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak Sármási-Bocskai János, akinek első kötetét 18 településen mutatták be, nem csak ott, ahol a cselekmény történik, de távolabbi helyeken is. A Varázslatos Kis-Küküllő mente című munka első kötetében a szerző Parajdra, Szovátára és Sóváradra „kíséri” főhősét, a 9 éves, harmadik osztályos Csabikát, ahol egy másik kisfiú, Karesz által mutatja be a helyi látványosságokat, legendákat, szokásokat.
A könyv ötlete 2013 nyarán született, amikor Trombitás János, a Bookyard Kiadó igazgatója azzal a kéréssel kereste meg a Marosvásárhelyi Rádió munkatársát, a környékbeli falvak állandó megszólaltatóját, hogy írjon meséskönyvet, lehetőleg mai történetekkel. „Akkor jutott eszembe, mi lenne, ha Havadtőről írnék, hiszen ott születtem, ott élek most is, ismerem a falut és a környéket” – mondta Sármási-Bocskai, aki saját falujáról csak a negyedik kötetben fog írni, ugyanis azt számos más település előzte meg. A tavaly megjelent első kötet után, a mostaniban Kibédet, Makfalvát, Székelyabodot és Szolokmát örökíti meg.
Székelyabod és Szolokma a tervek közt nem szerepelt, azért került be mégis a kötetbe, mert megfogalmazódott az igény, hogy azokról is írjon, az országúttól félreeső településekkel ugyanis „senki nem foglalkozik”. Az előkészületben levő harmadik kötet Hármasfaluról, Cséjéről, Erdőszentgyörgyről és Bözödújfaluról szól, ezeket követi a sorban a negyedikben Havadtő, Rava, Vadasd, Havad és Geges.
A tervezett négy kötetből lesz 5-6 is, mondja a szerző, hiszen egyre több településről jelzik az igényt a pedagógusok, iskolaigazgatók, akik nem csak ajánlják tanítványaiknak, de a tanév végén jutalomkönyvként adományozták a legjobbaknak. Könnyed, közérthető, gördülékeny stílusa, egy-egy falu érdekességeinek, szokásainak mese formájában történő bemutatása teszi vonzóvá a könyvet, amelyet a szerző gyerekeknek írt, mégis nagyon sok felnőtt olvasótól kapott visszajelzést, hogy mennyire tetszik, mennyi mindent tudott meg, mint például a szovátai Medve-tó keletkezését, vagy a parajdi sóbánya történetét. Az első kötetében Csabika, a főhős egyedül utazott, a másodikban már vitte a családját és annak barátait, munkatársait is. Közös kirándulások, élmények teszik még vonzóbbá az olvasmányt.
A könyvek iránt nagy az érdeklődés a bemutatott településeken kívül is, Szentábrahámon, Szentegyházán, Kőrispatakon, Gyergyóalfaluban is bemutatták az első kötetet. Sok helyen már a könyvbemutató előtt jóval megvásárolták, és a történetek ismeretében faggatták a szerzőt. Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyerek rákérdezett, hogy „Csabika ugye én vagyok”?. Még a kislányok is azonosultak a főhőssel. Az az igény is megfogalmazódott, főleg pedagógusok, szülők és nagyszülők részéről, hogy mikor azt írja, hogy Csabika olvas, írja meg konkrétan, hogy mit olvas. A könyvtárakban is számon tartják, a hazai vidéki könyvtárak mellett számos magyarországi intézmény is vásárolt belőle.
„Már Sepsiszentgyörgyről vagy Brassó megyei háromszéki falvakból is kértek, hogy írjak róluk is” – mondta a szerző, aki szívesen tenne eleget a felkéréseknek, de időigényes munka. A napi rádiós feladatok mellett, leginkább éjszaka, amikor már családja lepihent, ül számítógép elé, hogy írjon. Az írást természetesen megelőzi a tájékozódás, a dokumentálódás, utánaolvasás.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Új kihívások előtt az egyházak
Egyre nagyobb kihívás elé állítja az erdélyi magyar történelmi egyházakat a gyülekezetek elöregedése. A szórványban és tömbmagyar területeken egyaránt jelentkező jelenséget a lelkészhiány súlyosbítja. Az idős, magányos híveknek elsősorban személyi kapcsolatokra, testi és lelki támaszra lenne szükségük, ezért egyre inkább felértékelődik az egyház szociális szervezeteinek a munkája.
A mintegy ötezer hívet számláló marosvásárhelyi Gecse utcai egyházközség nagy gyülekezetnek számít a 300 ezres lélekszámú Erdélyi Református Egyházkerületben (EREK) – példálózik Szegedi László missziói előadó, amikor a fogyás mértékéről kérdezzük. „Egyházkerületi szinten ekkora nagyságrendű apadás a jellemző, ez 5000–5400 ember eltűnését jelenti évente” – fogalmaz. Úgy véli, a gyülekezetek elöregedése nemcsak a szórványban, hanem a tömbmagyar területeken is tetten érhető. Nagyon kevés az a gyülekezet, ahol a temetések és születések arányát tekintve az utóbbi javára mozdulna el a mérleg nyelve, ahol van természetes szaporulat. „Csíkszereda az, ahol a társadalmi stabilitás és odafigyelés az arányt pozitívvá alakította” – mondja a Szegedi, aki szerint a Hargita megyei városban az elmúlt 25 évben komoly közigazgatási lépések történtek az iskolahálózat kiépítésétől kezdve a munkahelyteremtésig. „Itt egy gyermek elkezdheti az óvodát, majd befejezheti az egyetemet, és talán megvan az esélye arra is, hogy munkát találjon. Semmi nem készteti elvándorlásra, és ez örvendetes: jelzés, hogy vannak közösségek, ahol van pozitív fejlődés” – fogalmaz a lelkész. Erdély-szerte azonban ennek az ellenkezője a jellemző, elsősorban a kis településeken jelent egyre nagyobb gondot a lakosság elöregedése és gazdasági elerőtlenedése.
Megrendült közösségi alapok
A falusi egyházközségek elnéptelenedésének egyik legalapvetőbb oka a történelmi változásokkal beállt életkoncepció-csere. Az 1989-es rendszerváltás radikális változást hozott a falusi életszemléletben: megnyílt a világ, a fiatalok közül sokan elmentek. Ehhez hozzájárult az is, hogy a falusi közösségekben értelmetlenné vált a hagyományos gazdálkodási forma, a földművelés – idézi fel a probléma gyökereit Szegedi László. A külföldre való elvándorlás is jelentős tényező. Ez a 90-es években felerősödött, majd 2000 és 2007 között lelassult. „Négy-öt éve újból felerősödőben van, és elsősorban a falusi gyülekezeteket tizedeli nagymértékben.” A kőhalmi lelkipásztor szerint a gyülekezetek elöregedése számos problémát vet fel, ezek például erőtlenekké és képtelenekké válnak a meglévő gyülekezeti struktúrák megőrzésére, fenntartására. A humán erőforrás – lelkipásztor, gondnok, kántor, harangozó – foglalkoztatása ugyanúgy gondot okoz számukra, mint az épített örökség megőrzése. „Így került veszélybe sok közösség, amely több évszázaddal ezelőtt képes volt megépíteni önerőből, állami támogatás, pályázatok nélkül egy templomot, képes volt lelkészi, kántori lakást építeni és fenntartani. Ezek a gyülekezeti és a közösségi élet alapbázisai voltak, most viszont sok helyen megrendültek. Olyannyira, hogy ma már egy 150–200 lelkes gyülekezet alig reménykedhet abban, hogy lesz lelkésze” – fogalmaz az egyházi elöljáró.
„Bokrosítás” van kilátásban
A jelenlegi helyzet azért is nehezíti az egyházkerület vezetésének dolgát, mivel pár éve lelkészhiánnyal küzd: a lelkészi szolgálat kihívásai, illetve a vele járó szegényes anyagi juttatás már nem emeli ezt a keresett hivatások közé. „Isten mindig gondoskodott szolgákról, az aratnivaló sok, a munkás kevés, de hisszük: ahogy a múltunk, úgy a jelenünk és a jövendőnk is Isten kezében van” – utal a bibliai példára Szegedi László, aki szerint az egyház próbálja orvosolni a problémát. Plusz anyagi keret van a helyi gyülekezet és az állami támogatás együtteséből összeálló lelkészi bér pótlására, és a lakhatósági körülményeket is folyamatosan javítják, már szinte nincs olyan parókia, ahol ne lenne vezetékes víz és fürdőszoba.
„Átcsoportosítás, szaknyelven »bokrosítás« van kilátásban, amikor több gyülekezet tart fenn egy lelkészt” – mutat rá az egyre gyakrabban alkalmazott megoldásra Szegedi László, aki szerint a nagyvárosokhoz közeli kis gyülekezetek előbbiekkel társulva lesznek kénytelenek átvészelni az egyre nagyobb gondot jelentő paphiányt. Jelenleg mintegy 60 lelkipásztorra lenne szükség az egyházkerületben, 35–37 gyülekezetnek 15 éve nincs lelkipásztora, de talán még el tudná tartani. „Ha most elő lehetne varázsolni felkészült és elhivatott lelkipásztorokat, mintegy 50 őrhelyen lehetne komoly munkát végezni. De hiányoznak” – világít rá az egyház nagy problémájára a generális direktor. Kifejti, míg az elmúlt időszakban igazodtak a nyugdíjazási törvényhez, a lelkészhiány miatt a jövőben visszatérhetnek az 1990 előtti rendhez, amikor egy lelkipásztor akár 70 éves koráig is szolgálhatott.
A strukturális átszervezés folyamatos, kisebb gyülekezetek társulnak nagyobbakkal, egy lelkipásztornak a jövőben nem egy-két közösséget, hanem három-négyet kell majd ellátnia – részletezi a hosszú távú megoldást a lelkipásztor, aki szerint erről folyamatos a tanácskozás az egyházkerületben. „A legnehezebb meggyőzni egy-egy gyülekezetet arról, hogy sem anyagilag, sem lehetőségeiben nem tud eltartani, és nem is kaphat már lelkészt, mert nincs ahonnan küldeni” – jelenti ki Szegedi László. Arra is felhívja a figyelmet, hogy ha egy kis közösségnek sajátos problémái vannak, nem szabad elfeledkezni, hogy ugyanezek hatványozottan jelentkeznek a nagyvárosban. Hosszútávon, szolidaritási alapon a nagyobb közösségeknek kell felvállalniuk a kisebbek sorsát, hiszen a bibliai parancs is így szól: egymás terhét hordozzátok.
Nagy kihívás a pasztoráció
Az elöregedés folytán a kis közösségek nem vonzók a lelkészek számára: ha kikerül egy fiatal lelkész, egzisztenciális problémái adódhatnak, például a feleségének nem lesz munkája. Később a gyermekek iskoláztatásával adódhat gond, előfordulhat, hogy már nincs magyar oktatás a településen – sorolta a lehetséges akadályokat a generális direktor, rámutatva, ha lenne is pap, nem biztos, hogy vállalná a szolgálatot. Holott épp ezek a közösségek szorulnak rá a segítségre. Az egyháznak ugyanis nagy felelőssége van azzal a nemzedékkel szemben, amely helyt állt az elmúlt nehéz évszázad során, átélt két világháborút és a kommunista kollektivizálást. „Helytállnak és ott maradnak – elmagányosodva. Az elvándorló fiatalok sokszor úgy gondolják, hogy ha anyagilag támogatják az otthon levőket, az elég” – mondja Szegedi László, aki szerint ez fordítva sem működhet: egy fiatal nem élhet nyugodtan Nyugaton, miközben otthon van az öreg, beteg édesanyja.
A kivándorlás miatt sokféleképpen változott a pasztoráció kihívása is a falusi közösségekben, fontos tényezővé vált a házibeteg-gondozás, amelyet az évek óta jól működő Diakónia Alapítvány vállalt fel.
A súlyos betegek, haldoklók testi és lelki gondozására is egyre nagyobb az igény, és az egyháznak e feladatokra is fel kell készítenie lelkészeit. „Családlátogatásra, konkrét segítségre és elhivatottságra van szükség” – összegez Szegedi, aki szerint ma a gyülekezeti tagoknak egyharmada egyedül él. Nagy részük özvegy, de egyre jellemzőbb, hogy 30 év után sok fiatal nem akar családot alapítani vagy nem került neki társ. „Ez is nagy kihívás, hogy mit kezdünk az ilyen emberekkel, hogyan tudunk nekik segíteni” – mondja a missziói előadó, hozzátéve, a családmodell is változott, 35 éves korig kitolódott a házasságkötés kora, emiatt is számolhatunk kisebb születési aránnyal.
Humánus megoldást keresnek az unitáriusok
„Sajnos az utóbbi tíz-tizenöt évben folyamatosan érzékelhető a fogyás, mindig több a temetés, mint a keresztelő” – vázolja az erdélyi unitárius gyülekezetek helyzetét Bálint Benczédi Ferenc püspök. Különösen a falvak kerültek nehezebb helyzetbe. Bár pontos adatokkal nem tudott szolgálni, általánosságban elmondható, hogy a Nyikó-menti és a Felső-Kisküküllő-menti gyülekezetek vannak kiöregedve. Vannak falvak – mint például Rava vagy Magyarzsákod –, ahol a legfiatalabb lakos 50 év körüli. Máshol pozitívum is akad: sok fiatal család már a harmadik, negyedik gyereket vállalja.
A kistelepülések elöregedéséhez sok tényező járult hozzá a 70-es évek iparosításától a jelenlegi migrációs folyamatokig – véli az egyházi elöljáró. A gyülekezetek majdnem kétharmadában központi segéllyel próbálják a lelkészeket helyben tartani. „Ez ellentmondásos helyzet, hiszen a nagy gyülekezetek – ahol több munka lenne – nem akarnak két-három lelkészt fogadni. Az ilyen magára maradt, elöregedett gyülekezetek, ahol 80–100 lélekkel dolgozunk, nem tudják a lelkészi fizetést biztosítani, így központi alapból próbáljuk ezt pótolni” – vázolja a helyzetet a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Ez a jövőben egész sor szerkezeti váltással jár majd, ezekről már két-három éve tárgyalnak. „Egyelőre próbáljuk a humánosabb megoldást keresni, hogy ne maradjon a falu lelkész nélkül”. A püspök arra is rámutat, hogy a lelkészi munka nem csak abból áll, hogy a pap vasárnap prédikál. Ez folyamatos jelenlétet és odafigyelést igényel.
Bálint Benczédi Ferenc szerint az elöregedő gyülekezetek helyzete számos problémát vet fel, amelyeket nem lehet csak pénzzel megoldani, mert itt a személyi kapcsolatokon van a hangsúly. „A magára maradt idős embernek a személyi közelség, a kapcsolat adna erőt. 40–50 magára maradt ember helyzetét nehezen lehet megoldani” – véli a püspök. Az unitárius egyházban a Gondviselés Alapítvány vállalta magára a betegellátás, idősgondozás feladatát, de jó eredményei vannak a világiak bevonásával működő falugondnok programjuknak is. Nyaranta kalákákat szerveznek, amikor fiatalok a ház körüli munkában segítenek idős, egyedül élő embereknek. Főleg a városoktól távol eső egyházközségekben van baj, így elsősorban számukra próbálnak segítséget biztosítani.
Csalóka statisztika
Negatív demográfiai adatokkal számolnak a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében is, ahol Potyó Ferenc általános helynök, pápai prelátus szerint mintegy ezer főre tehető a fogyás: tavaly ennyivel temettek többet, mint kereszteltek. A számokat évente összesítik, és elküldik a Szentszék statisztikai hivatalának, mondja az általános helynök, hangsúlyozva, valójában ennél nagyobb fogyásról van szó. „Az adatok sajnos nem tükrözik a valóságot: bár a gyerekeket itthon keresztelik, sokan közülük már nem tartoznak hozzánk. A fiatalok közül sokan külföldön dolgoznak, ott le is telepednek, családot alapítanak, de amikor templomi házasságot szeretnének kötni, hazajönnek. A gyerekeket is hazahozzák, hogy itthon kereszteljék meg, itt vannak a nagyszülők. Ha itt végzik a szertartást, beírják az anyakönyvbe, a statisztikában megjelennek a számok, de a valóságban ezek már nem a mi adataink, ezek a gyerekek létszámban már nem fogják az itteni lakosságot gazdagítani” – magyarázza az egyházi elöljáró. Hozzáteszi, a számos plébános által leírt jelenség nemcsak a magyar, hanem a román nemzetiségű római katolikusokra is jellemző, és egyre inkább a külsőségekben nyilvánul meg. „Teljesen elszakadtak az itthoni környezettől, csak külső pompát, ünnepséget látnak. Nem a liturgia, a szentség a fontos, hanem a forma” – mondja a főegyházmegye általános helynöke.
„Az egyház teszi a dolgát. Mi sajnos nem tudunk senkit idekötni” – jelenti ki Potyó Ferenc. Szomorúan meséli, hogy tavaly ősszel, a bérmálás utáni vizitáción tapasztalta: a Székelyudvarhely környéki nagy egyházközségekben – Szentegyházán, Szentkeresztbányán, Lövétén, Zetelakán, Kápolnásfaluban – is egyre több a kivándorló. „Ezek 3500–4000 lelkes gyülekezetek, és a papok elmondása szerint 1500–2500 fő, a fiatalok 95 százaléka külföldön dolgozik” – meséli az általános helynök, aki szerint míg az idősebb vendégmunkások hazahozzák keresetüket, a fiatalok esetében már kevés az esély, hogy visszakívánkozzanak.
Nincs, akit küldeni
Potyó Ferenc szerint az egyház megpróbál helyt állni a megváltozott körülmények között is. A papok teszik a dolgukat, beleértve a hívek lelki gondozását, hitoktatást, templomi szolgálatot, családlátogatást, az idősek látogatását, a szentségek kiosztását. Keresztelők, esküvők előtti felkészítőket tartanak, és lelkiségi csoportokat működtetnek. A főegyházmegyében a Caritas szociális-karitatív szervezet jól kiépült hálózata biztosít házibeteg-gondozást: városokban, falvakban látogatják, gondozzák az egyedül maradt időseket. „Ennek a szociális hálónak a működtetése is egyre nehezebb. Azt a kevés pénzt is megvonja az állam, amit biztosított. Ezért is igényeljük egykori javainkat, hogy iskolákat tudjunk működtetni, szociális szolgálatot végezni. Az egyház több szempontból is ellehetetlenül” – panaszolja a pápai prelátus a restitúciós folyamat akadályoztatására utalva.
A római katolikus egyházban is sok olyan eset van, amikor a gyülekezetek önerőből már nem tudják a papot fenntartani. Évente jelentős összeget kapnak a magyar államtól, amely a szórványban dolgozó, kis közösségeket vezető lelkipásztorok megélhetését hivatott segíteni: a szórványsegélyt negyedévente utalják a kedvezményezetteknek. „A helyek betöltésénél az anyagiak soha nem számítottak, ezt központilag megoldottuk” – hangsúlyozza az illetékes. Mivel ezek a papok a nagy gyülekezetben szolgáló társaikhoz képest sokszoros áldozatot vállalnak, időnként próbálják cserélni őket. „Az utóbbi egy-két évben már nálunk is jelentkezett a paphiány. Azért nem jut egy-egy kisebb helyre, mert nincs, akit küldeni” – fogalmaz az egyházi elöljáró. Mint kifejti, a lelkészhiányhoz az is hozzájárul, hogy a papi fizetés alig több a minimálbérnél, és ha a lelkész szórványgyülekezetekben is szolgál, a kiadáshoz hozzáadódik az útiköltség és a gépkocsi fenntartása is.
„Hosszú távon azt a közösséget lehet fenntartani, ahol tudjuk biztosítani a lelkipásztort. Kell egy pap, aki a fogyatkozás ellenére is próbálja megtartani a közösséget, az együvé tartozás érzését” – fogalmaz a katolikus egyház képviselője, aki épp emiatt tartja fontosnak a papi utánpótlást és képzést, valamint a hívek anyagi hozzájárulását a lelkész fizetéséhez. Az épületek fenntartására, felújítására már külső forrásokból, a helyi és megyei önkormányzatok révén, pályázatok útján próbálnak pénzt szerezni.
Pap Melinda / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lírai kollázsparádé – családról és tollforgató barátokról
Grafolíra. Létezik ilyen szó? A hangzása szép, beszédes is, létjogosultsága van, hát létezzen. A cél ugyebár újszerűt létrehozni! Lássuk csak a kezdeteket. Mit is rejt a szó? A grafo szó lehetne a grafológia, grafika szavaink rövidítése, a líra jelentése pedig nyilvánvaló. De szóljunk inkább a születéséről!
2016. augusztus elején Kedei Zoltán festőművész modern képalkotási eszközként felhasználva a számítógép nyújtotta lehetőségeket, saját kedvtelése nyomán lírai és képzőművészeti alkotásai (grafika, tusrajz, olajfestmény) ötvözetéből hozza létre az újszerű grafikai alkotást. Bölöni Domokos író napokon belül a „hetvenkedők” sorába lép, augusztus 11-én tölti a 70. évét. A születésnapi köszöntőhöz baráti ajándék jár, kézenfekvő az ötlet: legyen egy Bölöni Domokos-vers, és a szalmakalapos tusportré az ajándék kiinduló motívuma. A mű kész, a köszöntés aktuális, az ünnepelt pedig azon nyomban nevén nevezi az ajándékot: „ez grafolíra”.
No lám, szárnyalhat a képzelet, lehet tervezni. Kedei Zoltán kijelenti: „sorozatot készítek, lírai gondolataimból építek bele ezekbe a munkáimba”. Igen ám, de az alkotás tüzében újabb és újabb képek jelennek meg. Új ötletek. „Elhatároztam, mondja a művész, pennás barátaimról készítek grafolírát.” Az alap adott, hiszen pár éve Kedei tusrajzot készített több kortárs erdélyi tollforgatóról. Ezek egy része a korondi művelődési otthon képtárcsarnokában látható. Előkerülnek a portrék, lázas levelezés folyik, a művész felkéri barátait, hogy lírai hangvételű rövid verseket, írásokat küldjenek elektronikus postán a készülő „rajzokhoz”. Érkeznek a versek, írások, kezdődhet a munka. Akikről még nincs tusportré, azokét Kedei szép sorjában megrajzolja. Ez a grafolíra kiinduló eleme. Eddig minden egyszerűnek tűnhet. De az alkotás folyamata nem ilyen egyszerű. Festményrészletek reprodukcióit kell összerakni, apró részletek szintetizálása során a tusportré és a szöveg egységessé kovácsolódik. Képzőművészeti albumot tartunk kezünkben, újszerű alkotásokkal.
Kedei Zoltán nem fél az újítástól, biztos kézzel alkalmazza a számítógépes technikai eljárásokat. Szerencsémre az internet segítségével az alkotói folyamatot végigkövethettem a kezdeti állapottól a nyomtatás pillanatáig. Láttam, hogyan találnak egymásra a líra és a festmények. Néha röpke fél nap alatt megszületett a kialakult vízió a terv megfogamzása után, és volt olyan is, ami két-három napi alkotói munka eredménye. Engem is elkapott a szárnyalás heve, még több grafolírát akartam, egyre mondogattam Kedei Zoltánnak, legyen még pár darab belőle. Nagyjából egy év telt el az első alkotás megszületésétől az utolsó grafolíráig. Nyár végén a művész kijelentette: a mű egységes, betöltötte hivatását, könyv formába lehet önteni, mehet a nyomdába. Nagy örömmel vállaltam a szerkesztést, hisz a fogantatástól kezdve ismertem a műveket. A könyv jobb oldalán kapnak helyet a grafolíra alkotások, bal oldalon a szövegek. Szerényen meghúzódva, nem hivalkodóan. A kötet a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg 2017. november elején. Két részre tagoltuk, az első: Köt és számon kér a szeretet. A cím Kedei Zoltán lírai megnyilatkozásaiban gyakorta használt kijelentés. Kedei Zoltán életét hagyományosan az Isten, a szülőföld és a család határozza meg. Ezek festészetének is pillérei. „Hosszú az út Ravától Marosvásárhelyig. A várlaki műterem inspiráló hangulatában festem vásznaimat. A szülőföld iránti szeretetben hozom létre képeimet, amelyeken helyet kap a család. Röppályám vonalára helyezem el a sorsművészet pilléreit... A nehéz küzdelemért kárpótol a versenyfutás öröme, és teszi gazdaggá életem.”
Az alkotás pillanatát örökítik meg az alábbi sorok: „A dolgos emberek sorába állok, és szívom édes mámorát a mának. Amikor lila palástban megérkezik a hajnal, öleléssel raktározom magamba a természet nyújtotta élményeket. És mint aki jól végezte dolgát, sziesztázom. Merre tovább? Grafolírákat készítek tollforgató barátaimról. Egyszer talán rám kerül a sor.” (Kedei Zoltán: Talán egyszer rám kerül a sor, 2017. február 20. Forrás: a szerző Vár-lak blogja)...
Olvasás közben döbbentem a szerkesztés élet írta rendszerére: egyfelől kényeztet bennünket, lírai, szerelmi hangulatot teremtve számunkra, máskor meg szomorkás lelkiállapotunk mondatja ki a keserűség szavait. De minden napunkat át kell hatnia az isteni szeretetnek, a szülőföld iránti hűségnek, a tartásnak, a gerincnek is. Mert az is esztétikai kategória; ha egyenes.
Forgassák az olvasók is olyan szeretettel e könyvet, mint amilyen szeretettel készítette Kedei Zoltán a grafikai rajzokat. Szép álmodozást! Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)