"A parlamentben Buchwald Péter szenátor megkérdezte a román kormány főtitkárát, kivizsgáltatja-e Funar kolozsvári polgármester korrupciós ügyeit. /Buchwald Péter szenátor parlamenti interpellációja. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./ Az ülésen Corneliu Vadim Tudor, a Nagy Románia Párt elnöke védelmébe vette Funart és felszólította az igazságügyi minisztériumot, hogy sürgősen vizsgálja az RMDSZ állam- és alkotmányellenes akcióit, és helyezze törvényen kívül a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetét, Frunda György szenátort pedig vessék börtönbe /azért, mert Strasbourgban a román hatalom álláspontjától eltérő válaszokat adott/. A szenátusi felszólalások előtt Iliescu elnök "románellenes lobbizással" vádolta meg az ellenzéki pártok Strasbourgban járt képviselőit. /Mag Péter, Bukarest: Támadások az RMDSZ ellen. = Népszabadság, máj. 26./ Zsigmond László képviselő pedig Vacaroiu kormányfőhöz intézett interpellációjában Rimnicu Vilcea helyi lapjában megjelent cigányellenes kirohanásról szólt. A román főügyész erről úgy vélekedett, hogy az nem meríti ki a faji pogromra való uszítást. "Mindez megerősíti a gyanút és félelmet, hogy a román hatóságok nem nyújtanak védelmet a kisebbségeknek a pogromok és üldözések ellen." - szögezte le Zsigmond László. /Bogdán Tibor: Az RMDSZ feloszlatását kérték a román felsőházban. = Magyar Hírlap, máj. 26./ "

"Egy éves előkészület után indult útnak harminc Kolozsváron tanuló református teológus, hogy felkeresse és számbavegye a havasalföldi szórvány magyarságot. A missziót az Erdélyi Református Egyházkerület Diaszpóra Alapítványa szervezte, gyakorlatilag Vetési László szórványügyi előadónak köszönhető az "expedíció". Ennek eredményéről számolt be Vetési László Brassóban, a lelkészi értekezleten. A teológusok Ramnicu Valceán, Targovistén, Giurgiuban, Ploiestiben, Orsován, stb. házról házra jártak, hogy felleljék a magyar családokat és közösen elmondjanak egy imát. Az ott élők elszigeteltségben élnek, magukra maradtak, nem kapnak nyelvi, kulturális utánpótlást. A vallási, nyelvi környezet hiánya miatt a gyermekek már ortodoxok, románul beszélnek. Ahol bizonyos számú magyar él, igyekeztek létrehozni magyar közösséget. Pozitív példa Ramnicu Valcea, ahol Lazar Rozália Zelma már elkezdte a szervezőmunkát, magyar közösséget teremtett. Jelenleg az EMKE segítségével 300 kötetes könyvtáruk van. Az RMDSZ még nem lépett a szórványkérdésben. Jelenleg sem a világi, sem az egyházi intézményeknek nincs főállású alkalmazottja /Vetési is csak félállású/. A püspökségek még nem gondoltak arra, hogy kiemelten foglalkozzanak a szórványkérdéssel. - Magyar származású fiataloknak magyarságélményt kellene nyújtani, magyar környezetbe vinni őket, állapították meg az értekezleten. /Brassói Lapok (Brassó), nov. 1./"

"Jan. 29-e és febr. elseje között tartották meg Budapesten az Önkormányzati tudásátadás esélyei című konferenciát. E találkozó része a már két éve tartó önkormányzati tréningnek, amelyen a HTMH támogatásával és szervezésében a Kárpát-medence polgármesterei és más, önkormányzati tisztségviselők vesznek részt. A tizennégy erdélyi RMDSZ önkormányzati tisztségviselő, valamint három román nemzetiségű tanácsos részvételét az Ügyvezető Elnökség Önkormányzatokért és Területi Szervezetekért Felelős Főosztálya szervezte meg. Ezen kívül ? a HTMH külön meghívottjaként ? Romániából részt vett Verestóy Attila és Seres Dénes szenátor, Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármester, valamint Petrozsény, Targu Jiu és Ramnicu Valcea polgármesterei. A konferenciát Kuncze Gábor belügyminiszter nyitotta meg, politikai bevezetőt mondott Törzsök Erika, a HTMH elnökhelyettese és Tabajdi Csaba politikai államtitkár. A magyar kormány részéről előadást tartott Zsuffa István, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára, Tóth Sándor PHARE-irodavezető és dr. Balázs István kormányfőtanácsos. Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Felvidék és Délvidék meghívott előadói mellett, Erdélyből Kolumbán Gábor, a Hargita megyei tanács elnöke tartott előadást az Önkormányzatok részvétele, tapasztalatai önkormányzat-fejlesztési támogatási programokban címmel. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), febr. 3., 958. sz./"

A bányászok jan. 21-én áttörték a felállított csendőrtorlaszt, többszáz csendőrt ejtve foglyul, majd folytatták útjukat Ramnicu-Valceaba. Az összecsapásnak az első jelentések szerint 70 sebesültje volt. Jan. 21-én délután lemondott Gavril Dejeu belügyminiszter. Azonnal kinevezték utódát, Constantin Dudu Ionescu volt miniszteri rangú védelmi államtitkárt, aki letette az esküt, majd leváltotta Stan Stangaciu csendőrfőnököt, Anghel Andreescu tábornokot, az Õrző- és Védelmező Szolgálat vezetőjét nevezve ki helyébe. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./

Emil Constantinescu államfő jan. 22-én kora reggel feltételesen szükségállapotot hirdetett ki Románia egész területére: amennyiben a Ramnicu-Valceaban tartózkodó tüntetők nem indulnak vissza a Zsil völgyébe, jan. 22-én 14 órától a szükségállapot érvénybe lép. Éjjel a kormány rendeletet fogadott el a rendkívüli állapotról. Radu Vasile kormányfő kész személyesen tárgyalni a bányászok vezetőivel. Emil Constantinescu államfő a kihirdetett szükségállapot bevezetését elhalasztotta a Radu Vasile miniszterelnök és a bányászképviselők közötti tárgyalások befejeztéig. Cozia kolostorában Radu Vasile megkezdte tárgyalását a Miron Cozma vezette bányászküldöttséggel. Négy órás tárgyalás után a felek a munkakonfliktus befejezéséről tájékoztattak, részleteket nem közöltek. A bányászok incidensek nélkül hazaindultak. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 23./

Megjelent a Levél, a szórványmissziós gyülekezeti lap /Kolozsvár/ húsvéti száma. Önhibájukon kívül szórványsorba süllyedt kálvinista református és nem református magyarok sirámai sírnak fel a Levél soraiból. Máramarosban, a Bánságban, a Mezőségen, Moldvában teológiai hallgatók fáradoznak azon, hogy megtalálják, összegyűjthessék a maradékot. Ramnicu-Valcea városában, ahol még templom sincs, a hívek az ökumenikus istentiszteletek alkalmával erősítették hitüket. A Szeben megyei Szentágotán, a fiatal segédlelkész nemcsak az imádság hajlékáról, hanem magyar anyanyelvű iskola létesítéséről is álmodozik. /Id. Kun Árpád, a Diaszpóra önkéntes munkása: Levél. A szórványmissziós gyülekezeti lap húsvéti számából. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 28./

A Diaszpóra Alapítványt 1993-ban alapította Vetési László, református lelkész. A fő célkitűzés a szórványok megmentése volt, nemcsak egyházi, hanem oktatási, művelődési szempontból is. Orbán Lajos, a református teológia frissen végzett hallgatója, már 1995 óta dolgozik az alapítványnál. Elmondta, hogy az 1992-es népszámlálási adatok alapján kidolgoztak egy munkaprogramot: feltérképezték a szórványokat. 1996 nyarán a Kárpátoktól délre fekvő területeket térképezték fel teológusokból álló munkacsoportokkal. Ennek eredményeként az Erdélyi Református Egyházkerület megújította a pitesti-i és a Ramnicu Valcea-i lelkészi állásokat. 1997-ben Moldovában és Bukovinában folytatták a munkát Mindenütt nagyon nagy szeretettel és örömmel fogadták őket. Ekkor került lelkész Bákóba. 1998-ban a Bánságban dolgoztak és egészen Orsováig mentek le. Az ott összegyűjtött adatokat a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek adták át. Még ugyanebben az évben a szászok lakta dél-erdélyi Királyföldre látogatta, majd a Zsil völgyében rendeztek egy nyolcnapos programot, melynek keretében magyar nyelvoktatással is foglalkoztunk. Az Üzenet református lap mellékleteként megjelentettek egy kiadványt, melyben a szórványokkal foglalkoznak. Ezt minden szórványgyülekezetbe is elküldik. A szervezet anyagi támogatója az Erdélyi Református Egyházkerület és az Illyés Közalapítvány. /Diaszpóra Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 2./

"RMDSZ-képviselőkkel folytatott megbeszélésén Miron Mitrea közlekedésügyi miniszter kifejtette, hogy az európai autósztráda Erdély déli részén halad majd keresztül, a Nagylak-Déva-Nagyszeben-Ramnicu-Valcea-Pitesti-Bukarest-Konstanca útvonalon, és nem Erdély középső részén, mint ahogyan az RMDSZ és Magyarország elképzeléseinek megfelelt volna. Magyarország két éve folytat tárgyalásokat Romániával a felépítendő autópálya ügyében, ez az elképzelés a Nagyvárad-Kolozsvár-Székelyföld-Brassó útszakaszt részesítette volna előnyben. Az RMDSZ javaslata elsősorban a Magyarországgal fenntartott gazdasági kapcsolatokat, következésképpen Erdély gazdasági fejlődését befolyásolta volna pozitív értelemben, ezzel azonban a bukaresti kabinet nem ért egyet. /Az autópálya mégis Erdély déli részén halad. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./"

A magyar igazolványt igénylők felkeresése alkalmat adott az Ókirályság déli tartományaiban (Munténia, Dobrudzsa, Olténia) élő magyar közösségek meglátogatására. Általában idősebbekről van szó, túlnyomó többségük vegyes házasságban él, gyermekeik, unokáik már nem tudnak vagy csak nagyon alacsony szinten tudnak magyarul. Ennek ellenére vállalják magyar identitásukat és legtöbbjük igényli a magyar igazolványt, egyes esetekben a vegyes házasságból született gyermekek és unokák is. Eddig 151-en igényeltek magyar igazolványt és ez a szám a közeljövőben legalább megkétszereződik. A találkozások alkalmával mindenütt igényelték, hogy nemzeti identitásuk megtartásához szükség lenne anyagi feltételeit megteremteni az együttlétüket biztosító helyiség működtetésének. Galacon létezik az RMDSZ-nek egy területi szervezete. A galaci református templom rendelkezik egy melléképülettel, ahol a lelkész lakásán és irodáján kívül még létezik egy szoba, itt RMDSZ-irodát lehetne működtetni, és alkalmas lenne a városban élő magyarok napi találkozóhelyének létrehozására. Konstancán jelenleg nincs RMDSZ területi szervezet. Egy, ezt megcélzó javaslatot eljuttattak a Szervezési Főosztályra, de még nem terjesztették az SZKT elé. A városban és a megyében (elsősorban Mangálián) élő magyar közösség létszáma a helyiek és a református lelkész becslése szerint lehet tízszerese is a galacinak, így egy magyar ház létesítésére még nagyobb az igény. Konstancában a református egyház megvásárolt egy ingatlant, ahol jelenleg egy imaház működik. Az épületben van egy helyiség, ahol RMDSZ iroda valamint egy kölcsönkönyvtár működhetne. Ramnicu Valceán is több száz, egyesek szerint ezren felüli magyar közösség létezik. A református egyház bérleti szerződés alapján használja az evangélikus szász templomot, melyet a bérleti díj ellentételeként felújítottak az Illyés Alapítvány támogatásával. A templom mellett létezik egy volt, kéttermes iskolaépület, ennek egyik szobáját a Német Demokrata Fórum használja, a másikat átadnák a református egyháznak. Amennyiben döntés születik az RMDSz Ramnicu Valcea-i szervezetének újraalakulására,, akkor az említett helyiség rendelkezésére állna. /Czédly József: Az ókirályság déli tartományaiban élő magyar közösségek helyzetéről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

"Egy esküvő és kilenc temetés - ez két év mérlege a 220 lelket számláló ploiesti-i Református Szórvány Egyházközségben. Hozzájuk tartoznak a craiovai, pitesti-i, Rimnicu Vilcea-i, Tirgu Jiu-i hívek is, együtt alkotják a ploiesti-i Református Szórvány Egyházközséget. A többnyire vegyes házasságban élő ploiesti-i magyarok csak a református istentisztelet idején válthatnak néhány szót anyanyelvükön. Nem könnyű a Bíró Tivadar református lelkész dolga sem, aki több száz kilométert utazik a szórványgyülekezetekhez. Karácsony előtt az imateremben tizenhárman hallgatták az igét. Ploiesti központjában egyszintes épület ad otthont a református parókiának. A házon található a megyeszékhely egyetlen kétnyelvű, magyar-román táblája is, amely a református lelkészi hivatal létét hirdeti. A 19. század közepén mintegy 250 református lelket tartottak nyilván Ploiesti-en, akik főleg a szezonmunka miatt érkeztek. Bíró tiszteletes két éve szolgál Ploiestiben. A Bíró tiszteletes felügyelete alá tartozó egyházközség több megyét foglal magában. Főleg azóta, hogy Rimnicu Vilcea-i lelkésztársa októberben Ausztráliába vándorolt. A szórványközséghez tartozó református gyülekezetek az elmúlt tíz év során jelentősen megfogyatkoztak. Miközben 1992-ben Prahova megyében még jelentős számú reformátust (és közel ezer magyart) tartottak nyilván, addig idén már csak 654-en vallották magukat magyarnak a megyében, és 220-an reformátusnak. Arges megyében, és itt főleg Pitesti-en jelenleg 1543 magyar nemzetiségűt tartanak nyilván, ebből ezer lélek római katolikus, 115 pedig református vallású. A 220 ploiesti-i református közül ellenben csak hatvanat sikerült megtalálni a tiszteletesnek. Prahova megyében és Pitesti-en például negyvenen, Rimnicu Vilceán 80-an, Craiován pedig ötvenen kérvényeztek magyar igazolványt. /Rostás Szabolcs: Egy esküvő és kilenc temetés. = Krónika (Kolozsvár), dec. 28./"

"A Kárpátokon túl is ének magyarok, szétszórtan. Ramnicu Valceán legutóbb közel háromszázan vallották magukat magyarnak. Ramnicu Valcea városban tavaly októberben megalakult az RMDSZ területi szervezete; mára már negyven tagot számlál. Közös bennük, hogy hazavágynak. Minden érdekli őket, ami erdélyi. Könyvek, lapok, újságok és emberek. A bukaresti RMDSZ-szervezettől bútorok is érkeztek. Egy kis könyvespolc: a Ramnicu Valcea-i magyar könyvtár. Stanescu Szabó Anna, a területi RMDSZ-szervezet elnöke mesélt arról, miként kovácsolódtak közösséggé az otthonuktól messzire szakadt magyarok. 1997-ben Ramnicu Valceára érkezett Szabó Attila református lelkész. Ő volt az, aki felkutatta a magyarokat, és istentiszteleteket tartott számukra. Támogatást főként Pataki Júliától, az RMDSZ bukaresti parlamenti képviselőjétől kapnak. Ő "patronálja" a valceai szervezetet, fogadóórákat tart a magyaroknak, újságokat küld nekik. Ramnicu Valceán március 15-ét is megünnepelték. Stanescu Szabó Annakezdeményezte a magyarórákat is. Általában nyolc-tíz gyermek jön össze. /E. Ferencz Judit: Magyar sziget Olténiában. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), szept. 25./"

Aug. 27-én megbeszélést tartott az RMDSZ Szórvány és Szociális Kérdésekért Felelős Főosztálya. Számba vették a Kárpátokon kívül élő közösségeket, szervezeteket. Jelen volt Hapenciuc Adriana Klára, Suceava megyei RMDSZ-elnök, Stanescu Szabó Anna, a Ramnicu-Valcea-i, Pálosi Ferenc, a Konstanca megyei, Benke Pável, a Bákó megyei RMDSZ elnöke, továbbá Garnai Ferenc, a Galac megyei RMDSZ alelnöke. A Communitas Alapítvány Magyar Ház programja keretében az említett területi szervezetek számára minimum 50 négyzetméteres Magyar Ház-központot biztosítanak, fejtette ki Takács Csaba. A négy regáti megyében mintegy 6 ezer magyar él, ehhez képest viszont a júniusi helyhatósági választásokon a szervezetek közel 17 500 szavazatot tudhattak magukénak. /Köllő Katalin: Regáti RMDSZ-szervezetek tanácskozása. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./

Szeptembertől a ramnicu-valceai RMDSZ-t területi szervezetté minősítették. Stanescu Szabó Anna asszony a helyi RMDSZ elnöke. Mintegy 20-25-en vettek részt a református istentiszteleten. Az iskola, azaz a gyülekezeti terem egyúttal az érdekvédelmi szervezet székhelye is. Hét éve van állandó jelleggel saját lelkipásztoruk. A legutóbbi népszámlálás alkalmával a megyében 340 személy vallotta magát magyarnak, a választáson mégis 550-en szavaztak az RMDSZ-re. Ramnicu-Valcea városban 100-110 magyar élt. A templomot sikerült szépen rendbe tenniük, az erdélyi testvérgyülekezetek segítségével. A szászok megüresedett templomát használják az itteni magyar reformátusok. Hasonló a helyzet Krajovában, ott is hajdani szász templomot használ a magyar református gyülekezet. A fiatal Székely Attila a krajovaiak lelkipásztora. Elmondta, hogy a telefonkönyvből nézett ki magyar neveket, s akit csak elért, meghívott az istentiszteletre. A templom magyar ház is, mert járnak ide katolikus magyarok is, magyarul énekelni és imádkozni. Hiányzik a magyar szó, a magyar könyv, a magyar zene, mondják az ottaniak az újságírónak. /Sike Lajos: Riport. Vendégségben a regáti magyaroknál. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./

Szeptember utolsó hetében hagyományos regáti, magyarságfelmérő misszióra indulnak a kolozsvári teológusok. A kilenc főből álló csapat ez alkalommal a Duna mentén a Szörénység és Bánság határvidékét járja be, kiemelt célja a szörénytoronyi (Turnu Severin-i) és orsovai magyarság felmérése. Emellett igyekeznek bejárni és feltérképezni a vidéket. A középkori magyar királyság határvidéke a Kárpátokat is túllépve egészen a Dunáig, a Kazán-szorosig húzódott, és a határok védelmére jelentős számú magyar és székely védelmi erő érkezett. Majd IV. Béla a szörénységi várak védelmével a johannitákat, a terület felügyeletével, Nagy Lajos király pedig a havasalföldi vajdákat bízta meg. A havasalföldi területen a magyarság korai jelenlétéről ma is számtalan magyar helységnév nyomai tanúskodnak. Magyar eredetű hely-, folyó-, pataknév és helységnevek többek között: Arpadia=Árpád, Secui=Székely, Almas=Almás, Unguri, Ungurelu=Magyarok, Orlea=Váralja, Buzau= Bodza, Arges=Argyas, Giula=Gyula, Magher=Magyar. A Kárpátok alatt Secuieni néven megye szerveződött, mely „a Székelyföld havaselvi meghosszabbítása” volt (Iorga), de a magyar királysághoz tartozást Craiova város neve és a régió, Ungrovlahia nevében is mindmáig megőrizte. Mindezek mellett – a feltételezések szerint – a protestánssá vált és elüldözött szászok által alapított, Kálvin (Calvini) nevét viselő helységnév teljesen egyedülálló Kelet-Közép-Európában. Későbbi évszázadokban is jelentős számú volt a kitelepedés, és ezt néhány évtized alatt az asszimiláció követte, de az 50-es éveket követő munkaerő-elvándorlással is számottevő magyar és székely népesség talált otthonra, megélhetésre. A kolozsvári református, unitárius és evangélikus teológus és vallástanárképzős fiatalok 1996-ban kezdték el Moldva, Havaselve és Dobrudzsa telepes magyarságának felmérését. Azóta, részben ennek a munkának köszönhetően, új missziós szórványgondozó gyülekezet alakult Ramnicu Valceán, magyar közösségek szerveződtek Craiován, Motrun, és számtalan városi és megyei RMDSZ-csoport is létrejött. A Vetési László szórványlelkész által vezetett missziós utat az erdélyi református egyházkerület szórványmissziós ügyosztálya és a Diaszpóra Alapítvány szervezi. Az út kiadásait az egyházakon kívül hazai és külföldi alapítványok fedezik. /Kolozsvári teológusok regáti misszióban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./

„Évtizedekkel ezelőtt úgy jöttünk ide, hogy kis idő múlva valahogy csak hazamegyünk. Aztán a nők férjhez mentek, a férfiak megnősültek, s szinte valamennyien itt ragadtunk” – kezdett az alig néhány száz fős Rimnicu Vilcea-i magyarság modern kori történetébe Stanescu Szabó Anna, az RMDSZ Valcea megyei szervezetének elnöke. Az iparosítás korszakában az ókirálysági városba sodródott magyaroknak nehéz volt megőrizni nemzeti identitásukat. Sokan beolvadtak, és hallani sem akarnak eredetükről. Akik vállalták nemzeti hovatartozásukat, ’89-ig jóformán nem is tudtak egymásról. Az együvé tartozás örömét az RMDSZ és a református egyház 1990 utáni megalakulása villantotta fel. Sokan megjelentek a székházban, bemutatkoztak, megkapták a magyar igazolványt, és azóta sem látta őket senki. Sokan nem tudták egymásról, hogy magyarok. Csorbai Lorándnak, a református gyülekezet új lelkipásztorának a 120 kilométerre lévő Craiovára és az annál is távolabb fekvő bányavidékre, Tirgu Jiura és Motrura is kell ingáznia. A nagyobb gondot az anyagiak jelentik, egy ilyen kis egyházközség nehezen tartja el a papját. Sikerült testvérkapcsolatot létesíteniük a Szeben megyei Vízakna reformátusaival. Az istentiszteleteket mintegy húszan látogatják, ünnepnapokon viszont kétszer ennyien is összegyűlnek a szász evangélikusoktól bérelt templomban. A római katolikus vallású magyarok a katolikus templomba mennek imádkozni, ha viszont anyanyelvüket akarják hallani, ide jönnek. A római katolikus pap, Balint Ioan nem beszél, nem is imádkozik magyarul. A református egyház és az RMDSZ Rimnicu Vilceán nem csupán szellemi és érdekvédelmi űrt tölt be, hanem valóságos kovásznak nevezhető. Máig sem tudják pontosan, hány magyar él a városban, mert a statisztikai hivatal nem hajlandó adatokat szolgáltatni. A 2004-es választásokon több mint hétszázan adták voksukat Valcea megyében az RMDSZ képviselőjelöltek listájára. A város magyarsága az evangélikus egyháztól bérelt székházban szokott hetente összejönni. /Szucher Ervin: Az újra felfedezett identitás. Sokáig nem is tudtak egymásról a Rimnicu Vilcea-i magyarok. = Krónika (Kolozsvár), dec. 29./

Ramnicu Valceán rendezték meg július 8-án az Első Regáti Szórványtalálkozót, amelyre több mint kétszáz magyar érkezett Craiováról, Targu-Jiuból, Ramnicu Valceáról, Orsováról, Ploiesti-ről, Motruról és Szörényvárról. A találkozón beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-elnök, aki válaszolt a szórványban élő magyarok kérdéseire. Csorbai Lóránd református lelkész, a találkozó főszervezője, tíz hónapja a Ramnicu Valcea-i református közösség tiszteletese azt mondta, a lelkészek nagy része minél hamarabb szabadulni szeretne a regáti városból. „Sajnos a szórványmagyarság körében nagyon kevesen vannak, akik eljárnak templomba, és aktívan is részt vesznek a gyülekezeti életben.” – jelezte. Ramnicu Valceán az unitárius templom kicsinek bizonyult, emiatt a tágas baptista templomban gyűltek össze. A történet ezelőtt tíz évvel kezdődött, amikor egy Ramnicu Valcea-i magyar asszony kétségbeesett levele nyomán Vetési László református lelkipásztor magyarkeresőbe indult a regáti településekre. Első református istentiszteletét a város egyik kétszobás tömbházlakásában tartotta. „Nagyon sok minden változott, kevesebben vannak a városban, de többen vannak a templomban – hasonlítja össze a jelent a múlttal Vetési. – Bejárták az egész Havasalföldet, Szörényvártól Giurgiuig, magyarokat kerestek. Az EMKE hozott könyvtárat, és az RMDSZ helyi szervezete is megalakult. Vetési szerint a szórványban az egyházat tágabb értelemben kell venni, és tíz év alatt sikerült elérni azt, hogy Ramnicu Valceán vasárnaponként mindenki elmegy a maga templomába, aztán vallástól függetlenül eljön a magyar istentiszteletre is. – Ha én meghalok, kinek szóljon az asszony, hogy temessenek el? – kérdezi kétségbeesetten az orsovai Andrási Béla. – Meghalt egy református ember, Küküllővári Béla Orsován, és senki sem akarta eltemetni. Az orsovaiaknak végül mégis sikerült papot szerezniük, Makay Botond, a resicabányai református lelkész eltemette Küküllővári Bélát. A craiovai Kovács Péter József kezdeményezésére a prédikációk szövegét román nyelvre is lefordítják, hiszen a református istentiszteletre nemcsak magyar ajkú katolikusok, de románok is járnak. Serbanoaica Ilyés Klára, Targu Jiuból kitartóan harcol azért, hogy az ottani magyar közösségnek legyen honnan magyar szót tanulnia. Legfőbb célja jelenleg az, hogy – az RMDSZ segítségével – amolyan vasárnapi iskola formájában megszervezze a fakultatív magyar nyelvű oktatást. Önkéntest keres, aki megtanítaná az egykori bányászok Targu Jiuban maradt családjának gyerektagjait magyarul beszélni. Ehhez támogatást ígért Markó Béla RMDSZ-elnök. „A magyar közösségnek törvényes joga az is, hogy fakultatív rendszerben részesüljön magyar oktatásban” – tájékoztatta a szórványtalálkozó több mint kétszáz résztvevőjét Takács Csaba. Hozzátette, az RMDSZ vezetősége megvizsgálja, hogyan lehet egyvalakit foglalkoztatni, akár a Communitas Közalapítvány egy fiókjának kihelyezésével. Markó Béla arra tett ígéretet, hogy folytatják a szórványkollégium-programot, hogy minél rövidebb idő alatt megfelelő körülmények között lehessen biztosítani a szórványban élő összes magyar gyerek anyanyelvű oktatását. Nagy küzdelem folyik a megmaradásért Ploiesti-en is, az itteni magyar közösség egyik szóvivője a 68 éves Coman Vilhelmina. A ploiesti-i református templom felújításához kért támogatást, hiszen a két-három millió lej nyugdíjból élő hívek számára lehetetlen előteremteni az anyagi fedezetet. Bálint László brassói esperes lelkésztársaihoz hasonlóan azért küzd, hogy az anyagilag stabilabb körülmények között lévő gyülekezetek felvállalják a kis gyülekezeteket, a szórványban élőket. /Gujdár Gabriella, Tapasztó Ernő: Szórványsors vagy sorstalanság. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 10./

Augusztus 19-én Ramnicu Valcea baptista templomában megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. „Ennyi magyar élne itt lent, Olténiában?” – csodálkoztak a megjelentek. A magyarázatot a kommunista rendszer idején szülőföldjüktől messzire szakadtak szórványsorsa nyújtja. A valceai, craiovai, motrui, ploiesti-i, orsovai, szörényvári és Targu Jiu-i magyarok sokáig jóformán nem is tudtak egymásról. Egyesek tudatosan nem vállalták identitásukat, mások férjhez menésük utáni, megváltozott vezetéknevük mögött rejtőztek. Megtörtént, hogy szomszéd a szomszédról, munkatárs a munkatársról nem tudta, hogy magyar. Az ország déli részén élő magyarokat megyehatárok és százával mért kilométerek választják el, de összeköti őket újrafelfedezett identitástudatuk. A hétvégi regáti szórványtalálkozóra közel kétszáz magyar jött el az Ókirályság több településéről. Egyesek Erdélytől távol született gyerekeikkel is magyarul beszélnek, mások számára a tavaly először megszervezett találkozó az anyanyelvhez és kultúrához fűző egyetlen, hajszálvékony kötelék. A valceai román baptistáktól kölcsönkapott templomban a helyi nyugalmazott tanítónő tolmácsolásában felhangzott a Szózat. Tízéves fennállását ünneplő Ramnicu Valcea-i református gyülekezet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a brassói egyházmegye segítette őket. Lelkészeket küldtek Olténiába, akik talpra állították a református gyülekezeteket. A magyarok felkutatása 1996-ban kezdődött el a térségben, majd 1997-ben, Csiha Kálmán püspöksége alatt megalakult az első valceai református gyülekezet. Egy év múlva létrejött a motrui és a Targu Jiu-i, 2000-ben pedig a craiovai. Az egyház képezte az RMDSZ helyi szervezeteinek melegágyát is. Targu Jiun a héten RMDSZ-székházat avatnak. Ugyanitt román nemzetiségűek is beléptek a szövetségbe, alelnöki tisztséget is szerezve. „Kik voltunk eddig mi itt?” – tette fel a kérdést Farkas Béla dési származású, évtizedek óta Valceán élő hidrológus. „Kallódó Erdély-darabok”, ahogy egyszer volt lelkészük, Kovács István fogalmazott. „Sokan közülünk utólag ismerik be: életük nagy tévedése az volt, hogy vegyes házasságban élve, nem tanították meg gyerekeiket magyarul” – vélekedett Zsold Béla Bukarestben szolgáló lelkipásztor. „Gorj megyében például a 630 magyar nemzetiségű lakos többsége a bányavidékre telepedett férfi. Ám egy férfinak mindig nehezebb megtanítani a saját anyanyelvére a gyermeket, mint egy nőnek. Éppen ezért nyelvkurzusokat kellene szervezni” – fejtegette Serbanoaica Ilyés Klára, az RMDSZ Targu Jiu-i szervezetének elnöke. A ma is székely tájszólásban beszélő asszonyt büszkeséggel tölti el, hogy oltyán férje nemcsak megtanult magyarul, de ő is felvette párja vezetéknevét /Szucher Ervin: Megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. = Krónika (Kolozsvár), aug. 20./

A Kárpátokon kívül élő magyar református közösség egyre inkább csökkenő létszámáról számoltak be a Ploiesti-en harmadszor megrendezett református szórványtalálkozón. A főként idős híveknek ez a rendezvény jelentette annak hírül adását: még léteznek anyanyelvükön igét hallgató református közösségek a románok lakta régiókban is. A találkozón ünnepelték meg a ploiesti-i parókia udvarán lévő harangláb 75 éves fennállását is. Bíró Tivadar ploiesti-i tiszteletes, aki már három éve ad otthont a találkozónak, elmondta: pár éven belül megszűnnek a gyülekezetek a kis létszám miatt. Szerinte a kérdés már most is az, hogy ilyen körülmények között támogatni fogja-e a református egyházkerület a Regátban lévő missziós tiszteletesek egyre nehezebb munkáját. A találkozót Nagy Endre galati-i lelkipásztor istentisztelete nyitotta meg, amelyen méltatták Czelder Márton magyarországi missziós pap református gyülekezetalapító munkáját. Az 1800-as évek második felében tevékenykedő Czelder Márton templomokat, parókiákat és felekezeti iskolákat alapított, mára azonban a felekezeti iskolák megszűntek és galati-i, targovistei, brailai, pitesti-i, Ramnicu-Valcea-i, busteni-i és ploiesti-i református templomokban vasárnaponként már alig jár 50-60 személy. Bányai László bukaresti plébános hangsúlyozta, ha maroknyi hívőnek is, de kötelessége a református egyháznak továbbvinni a Czelder Márton elindította hagyatékot. /Oborocea Mónika: Édes-bús szórványtalálkozó. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./

[a IV. részt nem lehetett lemásolni internetről]
Román rendőr az EMNP listáin
Tőkés-párti turpisságok – V. rész
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók.
Fellebbeztek a Bukaresti Táblabíróságon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzését alapfokon elutasító ítélet ellen a Tőkés László volt püspök híveit tömörítő alakulat bejegyzésén fáradozók. A Háromszék napilapnak nyilatkozó EMNP-s illetékesek szerint a táblabíróság augusztus 16-án tárgyalja az ügyet. Mint arról lapunkban hírt adtunk: a Bukaresti Törvényszék azzal indokolta a bejegyzés elutasítását, hogy a „Tőkés-párt” programja nem országos, hanem csoportérdekek képviseletét vállalja fel, ami ellentétes a párttörvény előírásaival.
Másodfokon azonban nemcsak az elsőfokú ítélet során kifogásolt kitételek kerülnek újravizsgálatra, hanem a teljes dosszié, az időközben felmerült esetleges újabb jogi fejlemények figyelembevételével. Így az Új Magyar Szó és a Jurnalul Naţional napilapok közös ankétja során napvilágra került – írásszakértők által alátámasztott – bizonyítékok is, melyek szerint az EMNP Kárpátokon kívüli megyékben, valamint Bukarestben gyűjtött támogatólistáin hemzsegnek a hamis aláírások.
Emellett – mint arról beszámoltunk – annak gyanúja is beigazolódott, hogy a „Tőkés-párt” támogatólistáin szereplő egyes személyek személyi adatai sem valósak: a bukaresti, több mint nyolcszáz támogató közül a tényfeltárást végző újságírók által szúrópróbaszerűen kiválasztott több személy lakhelye légből kapottnak bizonyult, miután az illető címeken ilyen nevű emberek nem laknak, és soha nem is laktak.
Árucsatolás: magyar állampolgárság és kötelező párttagság
A fellebbezés tárgyalásán egyébként az EMNP erdélyi aláíráslistáival kapcsolatos különböző panaszokat is a táblabíróság figyelmébe terelhet. Ilyen panaszt fogalmazott meg a perbe való felvételét június 27-én keltezett beadványában kérő Buta Levente marosvásárhelyi lakos, aki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által működtetett marosvásárhelyi demokrácia-központban vele történteket ajánlotta a Bukaresti Törvényszék figyelmébe.
A beadvány szerint Buta Levente április hónap folyamán az EMNT Mihai Viteazul (Klastrom) utca 40. szám alatti demokrácia-központjában érdeklődött a magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatos dokumentumok felől, ahol a központ munkatársai felszólították: írja alá egyúttal az Erdélyi Magyar Néppárt támogatólistáját is.
„Meglátásom szerint ez az eljárás ellenkezik az alkotmánnyal és az érvényes párttörvénnyel” – fogalmaz a perbe való felvételét kérő marosvásárhelyi lakos, aki nem tett ugyan eleget a demokráci-központban dolgozók felszólításának, ám később tudomására jutott, hogy nevét és személyi adatait felhasználták, aláírását meghamisították, és neve mégis szerepel a támogatólistákon.
Alapfokon hozott döntésében Buta Levente kérését a bíróság elutasította, mint ahogyan több olyan magánszemély vagy szervezet kérését is, akik/amelyek a „Tőkés-párt” bejegyzése ellen emeltek kifogást.
Hozzáfértek Tőkésék a lakosságnyilvántartóhoz?
Hasonló ügy annak a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltisztnek az esete is, akinek neve tudta és beleegyezése nélkül került fel az EMNP Vâlcea megyei támogatólistáira. Az ő esetében a nevével való visszaélés, személyi adatainak illetéktelen felhasználása és aláírásának meghamisítása egyéb jogi problémákat is felvet, ugyanis a rendőrök jogállását szabályozó törvény számukra nem teszi lehetővé politikai párt támogatását, annak soraiba való belépést.
Mint lapunknak Mircea Vasile Ion elmondta: bűnvádi panaszt tett a Vâlcea megyei ügyészségen, aminek nyomán a bukaresti I. kerületi törvényszéken meghallgatták. Ugyanott aláírási címpéldányt tett le, amelyet grafológusi elemzésnek vetnek alá, és összehasonlítják az EMNP támogatólistáin a neve mellett szereplő aláírással. „Az ügyész szerint szabad szemmel is megállapítható, hogy a két aláírás teljes mértékben különbözik” – mondta az ÚMSZ-nek a Râmnicu Vâlcea-i rendőraltiszt.
Mircea Vasile Ion kérdésünkre határozottan kijelentette, hogy nem kereste meg őt senki a tavasz folyamán semmiféle pártlistával, amit aktív rendőrként amúgy sem írhatott volna alá. „Visszaéltek a nevemmel, személyes adataimmal, és emiatt erkölcsi kártérítést is követelek” – tette hozzá a rendőraltiszt.
Az ÚMSZ kérdésére Mircea Vasile Ion elmondta: nincsenek információi arról, hogy a neve és adatai hogyan kerültek az EMNP aláírásgyűjtőinek birtokába, de arra gyanakszik, hogy illetéktelenek hozzáfértek a lakossági nyilvántartási regiszterekhez. A rendőraltiszt tudomása szerint egyébként többedmagával van ebben a helyzetben: a törvényszéken vele együtt más rendőröket és hivatásos katonákat is meghallgattak, akiknek neve szintén szerepel a „Tőkés-párt” támogatói listáin.
Mint arról az Új Magyar Szó korábban hírt adott, az EMNP okirat-hamisítási ügyét a Bukaresti Törvényszék melletti ügyészség a harmadik kerületi bírósági ügyészség hatáskörébe utalta, amely a rendőrségnek továbbította a dossziét. A rendőrség okirathamisításra való felbujtás és hamis aláírások felhasználása címén indított vizsgálatot, ismeretlen elkövetők ellen. Minthogy a „Tőkés-párt” bejegyzésén fáradozó illetékesek lapunk ellen silentio stampát hirdettek, a vádakkal kapcsolatos álláspontjukat nem áll módunkban közölni.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Olténiai magyarok
A Kárpátokon túl, Olténiában közel 1500 magyar él. Ezek a magyarok mivel szétszórtan élnek, csak az egyházi ünnepeken, a közösségi rendezvényeken találkoznak egymással, amikor erősödik identitástudatuk, és az összetartozásuk érzése – meséli Szántó Sándor olténiai református lelkész László Edit Zsuzsannának.
A lelkész elmondta, hogy a Râmnicu Vâlceai Missziós Egyházközséghez öt földrajzi megye tartozik, régiókra leosztva: a Kazán-szorostól Slatináig, és Szörényvártól Motrun, Zsilvásáron keresztül egészen Râmnicu Vâlceaig.
A 2002-es hivatalos statisztikai adatok szerint megyékre leosztva Vâlcea megyében 380, Gorj megyében 280, Olt megyében 200, Mehedinţi megyében 180, Dolj megyében pedig megközelítőleg 400 magyar személyt tartottak nyilván – számol be Szántó Sándor.
Minden régió közösségének megvan a saját specifikus története, mert akik Craiovara és környékére kerültek, azok általában értelmiségiek. Vâlceara, a vegyipari kombináthoz pedig a vegyészek, mérnökök kerültek a `70-es, `80-as években, de vannak az egészségügyben is orvosok, akik ott maradtak, családot alapítottak. A motrui szénmedencébe főleg a szilágysági bányászok kerültek. A Vâlcei megyei magyarok pedig az Olton és a Lotrun épülő vízierőművek építése alkalmával kerültek oda és telepedtek meg – meséli Szántó lelkész.
A nagy távolság miatt nagyon nehéz összetartani ezt a szétszóródott magyar közösséget, panaszolja a református lelkész. Az egyházi ünnepek alkalmával, amikor végiglátogatják ezt a nagy szórványt, több mint 500-600 kilométert is megtesznek, hogy ezek az emberek is érezzék az ünnepet, érezzék, hogy ők is a magyar közösséghez tartoznak – magyarázza az olténiai lelkész. De nem csak a reformátusok jönnek el ezekre az istentiszteletekre, hanem sok római katolikus magyar is, teszi hozzá Szántó.
Megpróbálják nem csak vallási szinten összefogni ezt a közösséget, hanem úgy is, hogy együtt szórakozzanak különböző rendezvényeken –fejezi be gondolatát Szántó Sándor olténiai református lelkész.
Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

EMNP: rendőrségről az urnák elé
A tavaly szeptemberben hivatalosan bejegyzett, alakuló kongresszusát a hétvégén megszervező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aláírásgyűjtői ellen jelenleg is rendőrségi vizsgálat folyik. A büntetőjogi eljárás a bejegyzéssel kapcsolatos jogi procedúrával párhuzamosan indult be, miután a sajtóban bizonyítékok jelentek meg arról, hogy a támogatók névsorát tartalmazó aláírási listák hamisak.
A tavaly szeptemberben hivatalosan bejegyzett, alakuló kongresszusát a hétvégén megszervező Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aláírásgyűjtői ellen jelenleg is rendőrségi vizsgálat folyik: az illető személyeket azzal gyanúsítják, hogy szignókat hamisítottak rá a gyűjtőívekre a párt bejegyeztetése érdekében. Mint arról a sajtó tavaly decemberben beszámolt, az egyik ilyen vizsgálatot a Hunyad megyei rendőrség folytatja, három kolozsvári és három dévai személy – az EMNP aláírásgyűjtő önkéntesei – ellen. A „Tőkés-pártként” emlegetett politikai alakulat illetékesei szerint a rendőrségi eljárás „politikai színjáték”, amely „az aláírásgyűjtők megfélemlítését és az aláírók elbizonytalanítását” szolgálja. Szász Péter, az EMNP kezdeményező bizottságának tagja – az egyik gyanúsított – akkor elmondta: tudomása szerint a rendőrség mind a 812 aláírót felkeresi és kikérdezi az aláírás körülményeiről. A grafológusi verdiktum
A büntetőjogi eljárás egyébként a bejegyzéssel kapcsolatos jogi procedúrával párhuzamosan indult be, miután a sajtóban bizonyítékok jelentek meg arról, hogy az EMNP támogatóinak névsorát tartalmazó aláírási listák hitelessége megkérdőjelezhető. A dossziéban megfogalmazott vád – amely ismeretlen elkövetők ellen szól – okirat-hamisításra és hamis iratokkal való visszaélésre vonatkozik. Az okirat-hamisítás gyanúját az Új Magyar Szó és a Jurnalul Naţional tényfeltáró cikksorozata támasztja alá. A két központi napilap által felkért írásszakértők megállapították: az EMNP-nek a Bukaresti Törvényszékre idén májusban benyújtott aláíráslistái ezrével tartalmaznak hamis aláírásokat. A vâlceai román rendőraltiszt esete a „Tőkés-párttal”
Emellett beigazolódott az ankétot lefolytató két újságíró másik gyanúja is, miszerint nemcsak az aláírások hamisak, hanem a bukaresti és az Erdélyen kívüli megyék támogatói listáin szereplő nevek is légből kapottak. Erre az a bukaresti terepszemle engedett következtetni, amelynek során az újságírók kiszálltak szúrópróba-szerűen kiválasztott lakcímekre, és melynek nyomán a két lap szerkesztőségébe érkezett, majd az újságírók által a törvényszéken leellenőrzött aláíráslista-másolatokon szereplő személyek létezése is kérdésessé vált. Ezenfelül ismertettük Mircea Vasile Ion Râmnicu Vâlcea-i rendőraltiszt esetét, akinek neve tudta és beleegyezése nélkül került fel az Erdélyi Magyar Néppárt Vâlcea megyei támogatólistáira. Az ő esetében a nevével való visszaélés, személyi adatainak illetéktelen felhasználása és aláírásának meghamisítása egyéb jogi problémákat is felvet, ugyanis a rendőrök jogállását szabályozó törvény számukra nem teszi lehetővé politikai párt támogatását, annak soraiba való belépést.
Az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez szükséges listákon szereplő aláírások meghamisításával kapcsolatos bűnvádi dossziét a bukaresti törvényszéki ügyészség továbbította a 3. kerületi ügyészségre, azzal az indokkal, hogy a Bukaresti Törvényszék a főváros 3. kerületi bűnüldözési szerveinek kompetenciájába tartozik. A harmadik kerületi ügyészség a rendőrségnek továbbította az ügyet. Érvényteleníthető a bejegyzés
Mint jogi szakértők lapunknak korábban megerősítették: amennyiben az ügyészségi vizsgálat vádemeléssel zárul, és végleges bírósági határozat mondja ki az aláíráshamisítás és hamis aláírásokkal való visszaélés tényét, a polgári perrendtartás törvénykönyve 322. cikkelyének 4. pontja szerint a párt bejegyzéséről szóló táblabírósági határozat érvényteleníthető, lévén, hogy hamisnak nyilvánított okiratok alapján született meg.
S. M. L.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Hit az álomban
Színházavató ünnepség Marosvásárhelyt!
Hatvanhárom év után új székhelyre költözött a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház. Az egykoron a vásárhelyi zsidó hitközség kultúrházaként működő főtéri épületet hosszú évek alatt restaurálták, és ma az ország, valamint Európa egyik legszebb bábszínházaként várja ifjabb és idősebb közönségét. Az ünnepélyes megnyitóra péntek déli tizenkét órakor került sor – ekkor leplezték le az épület előcsarnokában lévő emléktáblákat és nyitották meg a hitközségi emléktárgyakból nyílt állandó kiállítást, majd a nagyterem bejárata előtt lévő szalag elvágásával kezdetét vette az ünnepség.
Az igen ízlésesen felújított előadóterem színpadán Gavril Cadariu igazgató fogadta a megjelenteket és mondta el románul, illetve magyarul üdvözlőbeszédét. – Köszönöm Soós Zoltán igazgatónak és a Maros Megyei Múzeumnak az együttműködést, amelynek köszönhetően berendezhettük az előcsarnokbeli kiállítást. És köszönöm mindenekelőtt Lokodi Editnek, valamint a Maros megyei tanácsnak, Ciprian Dobre jelenlegi tanácselnöknek és a tanácsosoknak ezt az épületet. Üdvözlöm a jelen lévő színházigazgatókat, Kovács Angela és Kovács Amália tervezőket, Gogolák Zsoltot és Margitot, valamint Kacsó Zoltánt, a kivitelező cégek képviselőit, Molnár Dénes restaurátort. Elvágtuk a szalagot, most már hivatalosan is itt állok az új színpadon. Köszönöm mindazoknak, akik hittek ebben az álomban. Gyönyörű épületünk van, amelynek a színpadára állni kihívás és felelősség.
A romániai Unima-Assitej Egyesület nevében Calin Mocanu állt a színpadra és hívta maga mellé az egyesület jelen lévő tagjait. A telt házas közönség így meghallgathatta a gyulafehérvári, a temesvári, a craiovai, a brassói, a konstancai, a botosani-i, a bákói, a nagybányai, a pitesti-i, a kolozsvári, a nagyváradi, a Râmnicu Vâlcea-i, az aradi és a sepsiszentgyörgyi bábszínházak és társulatok igazgatóinak rövid üdvözletét, majd Thomas Lang németországi egyetemi tanár, professzor, a német Assitej (International Association of Theaters for Children and Young People – Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Egyesülete) elnöke szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, nincsen szebb pillanat egy új színház megnyitásánál.
– Üdvözlöm a gyerekeket, akik egy ilyen szép épületbe jöhetnek előadásokat nézni. És üdvözlöm a helyi kollégákat is, akiknek új otthona lett. Tisztelettel adózom a helyi kultúrpolitikának, amely hajlandó volt jelentős összegeket fektetni a jövő generációk nevelésébe és a német Assitej képviselőjeként elárulhatom: egy új együttműködés kezdete ez a pillanat. Sok előadást, nézőt, szerencsét kívánok – mondta a professzor, akit Kovács Levente rendező, az Ariel színház művészeti tanácsadója követett a színpadon. – Az elmúlt ötven év alatt négyszer avattunk színházat Marosvásárhelyen. Ez európai kulturális fővárosi teljesítmény. Máshol színházak ürülnek ki, szűnnek meg. Mi építettünk. Az első taps ezért a marosvásárhelyi közönségnek szól. Az intézmény egykor Vörös Fecske néven indult, és az akkori, a létrehozás céljait taglaló kommunista propagandaszövegből, gügyögő bábszínházból számos zeneszerző, drámaíró, képzőművész és természetesen rendező, bábszínész közreműködése által, mára erőteljes színpadi művészetté alakult. Ennek vált a fellegvárává, nemzetközi rangú és színvonalú intézményévé a vásárhelyi épület – mondta számos, őt a bábszínházhoz kötő személyes vonatkozással gazdagított beszédében Kovács Levente, majd a Maros Megyei Tanács jelenlegi alelnöke, volt elnöke, Lokodi Edit (elnöksége idején kezdődött az épületvásárlás és a restaurálás is) vette át a szót. – Köszönöm a zsidó hitközségnek, hogy amint értesült a szándékunkról, azonnal értesített bennünket, és nekünk adta el az épületet. Azt kívánták, hogy az egykor a zsidó kulturális életet szolgáló épület felújítása után a marosvásárhelyi kultúra egyik fellegvára legyen. A szavunkat megtartottuk, az épületet restauráltuk, és az Ariel színháznak adtuk, amely a mi hírünket viszi a világba, az országban és külföldön egyaránt. Ha lemondunk a kultúráról, a jövőnkről mondunk le. Az utóbbi nyolc évben számos épületet felújítottunk: többek között restauráltuk a Kultúrpalotát, új székhelyet biztosítottunk a Maros Művészegyüttesnek és most átadhatjuk az Ariel színház új épületét. Reméljük, hogy legalább száz évig maradnak, hiszen ha elődeink száz évre építettek, nekünk is legalább száz évre kell felújítanunk munkájuk eredményét. Arra kérem a művészeket, hogy álmodjanak – és akkor valóra tudjuk váltani álmaikat. Köszönöm Ausch Sándornak, a zsidó hitközségnek, Kerekes Károly parlamenti képviselőnek a segítséget. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a nagy csapatnak, amely az Ariel színházért dolgozott. Mindez, amit ma ünnepelünk, a csapatmunka eredménye, érdeme. Isten adjon erőt ahhoz, hogy megmaradjon eme multikulturális, Maros megyei kultúra.
A színvonalas, telt házas, mégis humorban gazdag, oldott hangulatú megnyitóünnepséget a marosvásárhelyi Művészeti Líceum két diákjának fellépése, majd az egykori és jelenlegi alkalmazottak, társulati tagok közös színpadra lépése zárta. Új, gyönyörű, jó ízléssel és hagyománytisztelettel restaurált épülettel gazdagodott Marosvásárhely. Büszkék lehetnek mindazok, akik ehhez hozzájárultak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Kisebbségi törvény a kormányprogramban
Az alkotmánymódosítás és a közigazgatási átszervezés mellett a fiskális fegyelem és a fenntartható fejlődés közötti egyensúly megteremtését tekinti egyik fő célkitűzésének a tegnap beiktatott, második Ponta-kabinet.
A parlament elé terjesztett, a 2013–2016-os időszakra szóló kormányprogram átlagosan 3 százalékos GDP-növekedéssel számol a négy évben, ezen belül 2013-ra 2 százalékos növekedést tervez. A költségvetési hiányt a jelenlegi 2,2 százalékról 1,4-re akarja leszorítani a ciklus végéig, miközben az ország adósságterhei a GDP 34 százalékáról 32 százalékra csökkennének. A Ponta-kabinet egyik fő feladatának tekinti az uniós támogatások felhasználási arányának növelését: a jelenlegi 10 százalékról 50–80 százalékra szeretné feltornászni a teljesítményét. A tervek között szerepel, hogy a 2010-ben 24 százalékra emelt áfakulcsot 19 százalékra, a mezőgazdasági termelőkét (és nem a kereskedőkét) pedig 9 százalékra csökkentik, oly módon, hogy a különbözet a termelőknél maradjon fejlesztésre. A kisvállalkozásokat évi 65 ezer eurós forgalomig (a jelenlegi plafon 35 ezer euró) nem köteleznék áfafizetésre. A 16 százalékos általános jövedelemadót megtartanák, de az alacsonyabb kereseteknél az adókulcsot 12, illetve 8 százalékra csökkentenék, és 5 százalékkal faragnák le a munkáltató által fizetendő tb-járulékok (jelenleg 28 százalék körüli) szintjét. Az infrastruktúra-fejlesztési beruházások között két olyan, a hegyeket átszelő autópálya építése élvez elsőbbséget (Brassó–Comarnic és Nagyszeben–Râmnicu Vâlcea), amely Erdélyt köti össze az ország déli részével. A kormány tervei között szerepel a dél-erdélyi (Arad–Déva–Nagyszeben) és az észak-erdélyi (Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó) autópálya befejezése, az Erdélyt Moldvával összekötő Marosvásárhely–Jászvásár autópálya építésének elindítása. A bányaipar fejlesztésére is kiemelten figyelnek. A nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetben kimondják, hogy a Ponta-kormány fel kíván lépni az etnikai megkülönböztetés ellen, és biztosítani kívánja az etnikai identitás szabad kinyilvánítását és fejlesztését. A kabinet bővíteni kívánja a kisebbségvédelem jogi kereteit, és ennek első lépése a kisebbségi kerettörvény elfogadása lesz. A kisebbségek anyanyelvű oktatása terén a kormány – a nemzeti kisebbségek képviselőivel konzultálva – további szabályozással egészítené ki az oktatási kerettörvényt, az ország közigazgatási átszervezésénél pedig figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhalkul a magyar szó a Regátban
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nincs pénz árvízvédelemre Csíkszéken
A központi költségvetési finanszírozás hiányában idén sem tudják folytatni az évekkel ezelőtt elkezdett árvízvédelmi munkálatokat Csíkban. A Suta-tó esetében kivitelezési terv készül, de a megvalósításhoz szükséges pénz még nem áll a Râmnicu Vâlcea-i központú Olt Vízügyi Igazgatóság rendelkezésére.
Hiába várt, nem kapott pénzt egyetlen csíki árvízvédelmi beruházás folytatására vagy elkezdésére sem ebben az évben az Olt Vízügyi Igazgatóság csíkszeredai szakaszmérnöksége. Pedig olyan, évek óta elkezdett munkálatokat is kellene folytatni, amelyekre nagy szükség van – közölte kérdésünkre Miklós Géza, a szakaszmérnökség igazgatója. Más beruházások elkezdése évek óta tolódik.
Az igazgató szerint a Csíkszereda melletti Suta-tó helyreállításának és a Fitód-patak szabályozásának kivitelezési terve befejezés előtt áll, de finanszírozás még nincs a beruházásra. Ezt világbanki kölcsönből tervezik biztosítani – tudtuk meg. A korábbi elképzelések szerint itt felújítanák a gátat és kitakarítanák a tavat, a három kisebb tó pedig biztosítaná a hordalék felfogását, megelőzve a nagy tó újbóli feltöltődését. A csíkszeredai Suta-tóból 2007-ben biztonsági okokból engedték le a vizet, a mederben azóta nagy bozótos alakult ki.
Hasonló módon késik a Suta 2-ként ismert helyszínen, Csíkszentléleken a Kerekfenyő-domb alatti területre tervezett vízgyűjtő gát elkészítése a Mindszent-patakán, amelyre ismételt ígéreteket igen, de pénzt nem kapott az utóbbi években a szakaszmérnökség. Az igazgató szerint ennek a beruházásnak a tervezése is akadályokba ütközik, mert a terület egy része Natura 2000-es védettséget élvez, és környezetvédelmi engedélyeztetése nem egyszerű. Az ide elképzelt mesterséges tó 400 ezer köbméter vizet tárolna, amely egyrészt a környékbeli csapadékot fogná fel, ugyanakkor megfelelő szinten tudná tartani a vízhozamot, és Csíkzsögöd sem lenne kitéve az áradás veszélyének.
Nem folytatódik idén a Csíkszentmihály községet is átszelő Rákos-patak szabályozása sem, amelyet 2011 őszén kezdtek el, miután többször végigsöpört a környező településeken az ár. Akkor Csíkvacsárcsiban és Ajnádon kisebb szakaszon támfalak készültek, majd az építkezés leállt, és azóta sem folytatódott. A beruházás során Göröcsfalva Vacsárcsi felőli határában egy kisebb vízgyűjtő gát is épülne. Szükség van a Kászon-patak Hargita megyei szakaszain a partvédelemre, illetve a Tusnád-, Madaras- és Kozmás-patak szabályozására is, és ugyanezt kellene elvégezni az Olton Verebes és Csíkszentkirály között.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Lelkészhiány a szórványban
A szórványt támogatni kell, a romániai magyarság legalább egyharmada halmozottan hátrányos nyelvi, etnikai helyzetben él – írja egy tanulmány.
Vetési László református szórványlelkész a korábbi években teológushallgatókkal végzett magyarság-felmérési kutatásokat a Bánságban. Ezek tapasztalatairól, a folytatás lehetőségéről és a szórványközösségek helyzetéről a lelkészt Lehőcz László kérdezte.
Vetési László elmondta, hogy a kutatást a legnehezebb területtel, a Regáttal kezdték, a teológusok munkájának köszönhető a Ramnicu Valcea-i gyülekezett megalakulása, a bánsági felmérést pedig Tőkés László püspök felkérésére végezték.
A beszélgetésből kiderült, hogy az egyházi adatlapokkal járva a településeket, rendkívüli érdekes és színes világra találtak, a tanulságok pedig nagyon érdekesek, mivel az élethelyzetek is különbözőek.
A lelkész szomorúan magyarázta el, hogy sajnos a református egyház nem tudta ennek a munkának folytatását megoldani, így került Zsombolya régiója abba a helyzetbe, hogy jelenleg nincs önálló lelkésze. Vetési szerint a teológusokat arra próbálják nevelni, hogy lelkiismeretesnek kell lenni, mert tartoznak Istennek, embernek és a hazának. A szórványban pedig többet kell tegyenek, mint a többi területeken, áldozatokat kell vállaljanak, közösségeket kell teremtsenek akár az új technika eszközeivel is.
Sajnos lelkészhiány van, nagy a csábítás a más szakmák iránt, nagy a „kifele vonzódás” úgy a magyarországi, mint a nyugati egyházak fele, ezt pedig egyelőre nem tudják kezelni – állapította meg Vetési László.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kinyithatja Pandóra szelencéjét az „Azomureş-nyugdíj”
Számos nehézséget okoz majd a néhány héttel ezelőtt elfogadott „Azomureş-nyugdíjtörvény” – jelentette ki lapunk érdeklődésére Kerekes Károly. Az RMDSZ szociális és nyugdíjkérdésekkel foglalkozó szakértője úgy véli, a tervezet elfogadásával a parlament megnyitotta Pandóra szelencéjét.
Mint ismert, előbb a szenátus, majd döntéshozó testületként a képviselőház is elfogadta a Maros megyei szociáldemokrata párti (PSD) képviselők – Vasile Gliga, Corneliu Buicu és Alexandru Petru Frătean – által kezdeményezett törvénymódosítást, miszerint azok a Marosvásárhelyi és annak nyolc kilométeres körzetében lakó polgárok, akik több mint harminc évet éltek a városban vagy annak közelében, jogosultak lehessenek előrehozott nyugdíjazásra úgy, hogy erre a kétéves időszakra ne alkalmazzák a törvény által előírt juttatáscsökkentést. Ezennel Marosvásárhely is felkerült arra a listára, amelyen korábban a honatyák előrehozott nyugdíjazást hagytak jóvá Nagybánya, Zalatna és Kiskapus lakosainak a térség szennyezettsége miatt.
Viszonyítás kérdése
„Nem azt mondom, hogy Marosvásárhelyen rendkívül tiszta a levegő, de aki járt az említett három településen, láthatta, érezhette, mit jelent az igazi légszennyezés. Az Azomureş és Marosvásárhely felvétele a listára lényegében megnyitotta Pandóra szelencéjét. Amióta megszületett a Vasile Gliga-féle törvény, egyre több honatya kezdeményezte az általa képviselt település felvételét a listára. Félő, hogy választási évben, akárcsak a Marosvásárhelyi kezdeményezést, azokat is meg fogják szavazni” – hívta fel a figyelmet Kerekes Károly képviselő, aki szerint még így sem tudni, a kormány honnan teremti elő a szükséges anyagi forrást. Marosvásárhely után a képviselőház a vâlceaiak kérését is elfogadta, így az Oltchim miatt Râmnicu Vâlcea lakói is hasonló előjogokat élveznek.
Máshol sincs ilyen
Az RMDSZ politikusa emlékeztetett, hogy szociáldemokrata kollégája ötlete se nem újszerű, se nem eredeti. Évekkel ezelőtt Ionela Ciotlăuş, Marosvásárhely volt alpolgármestere vetette fel először, aki azonban helyi politikusként nem terjeszthette javaslatát a parlament elé. Ezelőtt öt évvel sem a kormány, sem a honatyák zöme nem támogatta a kezdeményezést.
Kerekes szerint míg Nagybánya, Zalatna és Kiskapus esetében jól megindokolt és alaposan dokumentált tervezet született, Marosvásárhelyen eléggé felületes dossziét állítottak össze. Az RMDSZ képviselője ugyanakkor hozzáfűzte, hogy sehol a világon nincsenek efféle kedvezmények; legfeljebb azok részesülhetnek előrehozott nyugdíjban, akik az említett ipari egységben dolgoztak.
Honnan fúj a szél?
Az is vitatható meglátása szerint, hogy nyolc kilométeres körzetben kiket érint lényegében a vegyipari kombinát füstje, hisz Marosvásárhely fölött a szél általában nyugatról fúj. Egy másik gondot a törvény alkalmazása jelenti majd – véli Kerekes Károly.
„Hogyan bizonyítod, hogy valóban Marosvásárhelyen vagy annak nyolc kilométeres körzetében éltél harminc évet? Ha csak a személyazonosságidban lévő adatokat veszik figyelembe, az ma már nem annyira mérvadó” – fogalmazta meg kételyeit a nyugdíjtörvényben rendkívül jártas politikus.
Florea is ellenzi
Nem tartja jó ötletnek a parlament döntését Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere sem, aki szerint a hatalomnak inkább a vállalkozókat kellene segítenie, hogy azok ne szennyezzenek. „Ha életbe lép, ezzel a törvénnyel lényegében elismerjük, hogy a lakosság különböző megbetegedéseknek van kitéve” – vélekedett az elöljáró, aki civilben orvos.
A Maros megyei nyugdíjosztálytól megtudtuk, egyelőre a törvény alkalmazási módszertanának a kidolgozását és megjelentetését várják, utána tudnak pontos információkkal szolgálni az érintetteknek.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatják a képeslapos könyvet
Csütörtökön délután 6 órától, a Csíkszeredai Városnapok keretében, a Csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében mutatják be Erőss Vilmos Mesélő régi csíki képeslapok című kötetét. A kötetben a szerző értékes gyűjteményéből 242 csíki képeslap kapott helyet, 24 esetében az érdekesnek tűnő címzési oldalt is bemutatja.
– Keveset tud önről az olvasó, írásai alapján helytörténészként ismerjük. Mióta gyűjti a képeslapokat?
– Csíkszeredában születtem 1950. június 30-án. Középiskolai tanulmányaimat 1961–1969 között a Csíkszeredai (mai Márton Áron) gimnáziumban végeztem, itt érettségiztem. 1971-ben végeztem el az építészeti technikumot, és még abban az évben a Hargita megyei Tervezőhivatalnál kaptam munkahelyet. Szabadidőmben előbb bélyeggyűjtéssel foglalkoztam, 1986-ban rájöttem, hogy Csíkszeredai képeslapokat érdemes gyűjteni. Előbb Hargita megyei településekről, de pénzügyi okokból később csak csíki vonatkozású képeslapokat vásároltam.
– Több sorozata jelent meg a Csíki Hírlapban. Milyen visszajelzéseket kapott?
– Hasznos volt bemutatni a Csíki Hírlapban a régi képeslapokat. Számos visszajelzést kaptam. Íme, egy példa. A lap 2013. június 12-ei számában jelent meg a Főúti villák című cikk, és nem sokkal később egyik volt munkatársam, Ferencz Imre felhívta a figyelmemet, hogy a cikkben szereplő villa tulajdonosa nem Gaál Endre, hanem Gaál Elek volt. A tábla feliratán csak GAÁL E. szerepelt. Megmutatta a Gaál Elek csíkpálfalvi plébános villájával kapcsolatos dokumentumokat, meglepetésemre ott láttam egy Tusnádfürdő központjáról készült kataszteri térképmásolatot, helyrajzi számokkal. Bár a Csíkszeredai kataszteri hivatalnál átnéztem két kötetnyi tusnádi kataszteri térképet, ez a Tusnádfürdői térkép nem volt közöttük. Elkértem, lemásoltam, és ez könnyítette a kutatói munkámat.
– Hogyan lett könyv a képeslapokból, illetve a hozzájuk fűződő kis történetekből?
– Rég tervezem az évek során általam felvásárolt képeslapok kiadását, közkinccsé tételét. Tavaly az egyik barátommal érdeklődni mentem a megyei tanácshoz, ahol furcsa választ kaptunk, ezért más megoldást kerestünk. Próbáltam magyarországi támogatást szerezni, de olvastam a Krónika május 5-ei számában megjelent Egyelőre nincs több pénz a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) című cikket, melyből megtudtam, hogy 9 ezerről 13 ezerre nőtt az NKA címére érkezett pályázatok száma. Benevezési díjat is kell fizetni, ezért erről lemondtam. Május végén tudomást szereztem arról, hogy a megyei tanács már szeptember 25-én továbbküldte a kérésemet a Hargita Kiadóhoz, ahonnan, sajnos, a mai napig nem válaszoltak. Utolsó tervem az volt, megkérem a Tipographic nyomdát, készítsen egy mesterpéldányt. Hamarosan elkészült, és megmutattam a barátaimnak. Listára került a megrendelők neve, és a nyomda vezetősége elrendelte 500 példány kinyomását. Június végére elkészültek a könyvek. Július elsején üzenetet adtam fel a világhálóra az alábbi szöveggel: „Tegnap, születésnapomra, készen lettek a könyvek. Mától szétosztom”. Óriási siker lett, rövid idő alatt szinte az egész elkelt, de félretettem 50 kötetet a könyvbemutatóra. Minden jó, ha a vége jó – tartja a közmondás. A Hargita Kiadó helyett én nevetek, mert támogatás nélkül megjelentek a könyvek.
– Nem olcsó mulatság régi képeslapokat vásárolni. Megérte?
– Valóban nem olcsó. Fizetésem, illetve ma a nyugdíjam egy részét erre költöttem, költöm. Egy példa: a 216-os számú képeslapért ötven eurót kért egy Râmnicu Vâlcea-i eladó. A könyv borítójára került szép Tusnádfürdői képeslap még ennél is drágább volt. Elmondhatom, a Csíkban megjelent könyvek közül a képeslapos könyv megjelenéséért én fizettem saját zsebemből a legtöbbet. A siker titka, hogy a könyveket sikerült eladni, szerintem abban rejlik, hogy pazar a nyomdai kivitelezés, és sok olyan kép van benne, amelyek korábban más kiadványokban nem jelentek meg.
Kiknek szól a könyv?
Ez a könyv elsősorban azokhoz szól, akik Csíkszéken születtek, itt éltek vagy élnek, beleszerettek ezekbe a tájakba, és nosztalgiával emlékeznek vissza a képek láttán a régi utcákra, házakra, villákra. Ezek közül számos épület már nem létezik, az utcarészek pedig átalakultak. Erőss Vilmosnál 1987-ben Budapesten az orvosok agysérülést diagnosztizáltak, ez 2/3-os hallásveszteséggel jár. A hallássérült és nehezen beszélő szerzőnek írásban tettük fel a kérdéseket.
Dobos László
Székelyhon.ro