Óradnán 1950-ben magyar óvoda és nyolcosztályos magyar iskola volt, a közeli Borbereken is működött magyar óvoda és elemi. A magyar óvodát és iskolát megszüntették az ötvenes években. Ma már a fiatalok alig tudnak magyarul. 1992-ben próbáltak magyar óvodát létrehozni, de nem sikerült. /Kocsis Ernő: Anyanyelvét már alig ismerő óradnai magyarság. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), Postafiók rovat, ápr. 22./

Ünnep volt a hét végén Beszterce-Naszód megye egyik szórványtelepülésén: Óradnán. Az iskolájától 1965-ben végképpen megfosztott, közel 800, magát magyarnak valló római katolikus hívő egy népnevelő ház birtokosává vált. Az új épület falára emléktábla került Reményik Sándor nevével. Reményik Sándornak köze volt Óradnához. Ugyanis a közigazgatásilag ide tartozó Borbereken sok időt töltött nyaranként. Dávid Gyula, az EMKE elnöke, irodalomtörténész Reményik Sándor költészetét elemezte, különös tekintettel a Borbereken írott versekre. Az ünnepségen részt vettek a kolozsvári Heltai Alapítvány, a Reményik Sándor Alapítvány és a közelmúltban bejegyzett Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Társaság képviselői. Ez utóbbi elnöke, Farkas Zoltán közölte: ősztől kezdve évenként ösztöndíjat biztosítanak egy magyar nyelven továbbtanulni akaró óradnai diáknak. A névadó és táblaavató rendezvényt megelőzte a 175 éves helybeli plébánia-templom megünneplése, és az Óradnán eltemetett gróf Zichy Domonkos veszprémi püspök sírjának megkoszorúzása, emléktábla leleplezése a templomban, 120 évvel halála után. /S. Muzsnay Magda: A szórványvidék ünnepe. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./ Háromnapos ünnepségsorozat keretében, máj. 4-én Óradnán Reményik Sándor Római Katolikus Kulturális és Népnevelő Házat avattak. A szentmisét Bálint Lajos érsek celebrálta. Az óradnai magyarságot törekvéseiben támogatta a Soproni Erdélyi Kör, a Salgótarjáni Erdélyi Kör és Máltai Szeretetszolgálat, az Illyés Közalapítvány, a Calgary Magyar Kultúregyesület, Toso Vincenzo Olaszországból, Tőkés László püspök, a kolozsvári Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Egyesület, a Reményik Sándor Művészeti Stúdió Alapítvány, a Heltai Gáspár Alapítvány, a besztercei RMDSZ és EMKE, a Beszterce Művelődési Alapítvány és nem utolsósorban a helybeliek. /Guther M. Ilona: Küzdelem a megmaradásért. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 8./

"Okt. 26-28-án, három napon át emlékeztek Reményik Sándor költőre halálának hatvanadik évfordulóján, az EMKE, a Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány, a Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Egyesület Kolozsvárról, valamint az óradnai Reményik Sándor Tanulmányi Ház szervezésében. A Kolozsváron lezajlott koszorúzási ünnepséget másnap Óradnán versmondó vetélkedő követte, melyen húsz, határon túli és hazai diák vett részt. A költő különös kötöttséget érzett Óradna és Borberek iránt, ahol többször is időzött. Ez a vidék a csángó települések sorsára jutott: vallásukban megmaradtak ugyan, de nyelvüket lassan elveszítették. Ezért is fontos az a nyelvápoló, nyelvfejlesztő mozgalom, melyet a Bauer házaspár a helyi katolikus egyházzal közösen indított el és ápol mai napig is ezen a vidéken. Felavatták a borbereki katolikus kápolna oldalára elhelyezett emléktáblát. Az emléktáblát több egylet és magánszemély koszorúzta meg, így az Erdélyi Kárpát Egyesület, a Beszterce Művelődési Alapítvány, a besztercei RMDSZ, a debreceni református kollégium tanári küldöttsége, Pécs város képviselői, a Magyar Írószövetség, az óradnai római katolikus plébánia, a Reményik Sándor ház, a Caritas Nőegylet és a kolozsvári Reményik Sándor Egyesület. Az ünnepség irodalmi konferenciával folytatódott. A felszólalók között volt Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, Tüskés Tibor pécsi irodalomtörténész, Lászlóffy Csaba és Molnos Lajos. Márk Attila brassói zeneszerző adta elő hat dalát, melyet a költő verseire írt. A versmondó verseny résztvevői értékes könyvjutalomban részesültek. /Horváth Gyöngyvér: Reményik Sándorra emlékeztek Radnaborbereken és Óradnán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./"

Minden év máj. 1-jén ünneplik, a Beszterce-Naszód megyei Óradnán Szent Józsefet, a családok és a munkások védőszentjét. A bányászcsaládok és helybeliek mellett számos elszármazott és meghívott vett részt a búcsún. Jelen volt dr. Szántó Árpád, a megyei tanács alelnöke, valamint Nascan Alexandru polgármester. Az ünnepély az óradnai óvodások és iskolások ünnepi műsorával kezdődött. A szentmisét kísérte, valamint ez után fellépett a besztercei római katolikus egyház felnőtt és ifjúsági énekkara. Óradna hat ezer lakosából 850-re tehető a katolikusok száma. Filiái: Radnaborberek, hívek száma 190, egykor magyar és német katolikusok lakták, ma csak románul beszélnek; Naszód, hívek száma 101. A többi, a Nagy-Szamos felső folyásán levő filiában nincs templom, hívek száma összesen 110 személy. Ezek, Romoly, Hordó, Szolyva, Magyarnemegye, Kisilva, Szentgyörgyfürdő, Dombhár, Újradna, Máriavölgy. A második világháború után tudatosan sorvasztották a nemzetiségek öntudatát és anyanyelvi oktatását. Felszámolták 1965-ben a magyar nyelvű oktatást. Ennek köszönhetően elkezdődött a megállíthatatlan beolvadási folyamat, ma alig százan beszélik a magyar nyelvet, de vallásukat megtartották. Ezért a szentmisét ma két nyelven tartják. /Kresz Béla: Templombúcsú Órádnán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7./

"Szept. 21-én Szovátán Reményik Sándor emlékünnepséget rendezett az EMKE, a Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány és a Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Egyesület. Negyedik alkalommal került sor ilyen rendezvényre. Kezdődött Kolozsváron, rá egy évre Borberek-Óradna volt a színhely, ezt követte Pécs városa és most Szováta adott otthont az emlékezőknek. Az előadók között volt Pomogáts Béla irodalomtörténész, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, és Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője. Reményik Sándor kultuszáról, valamint Reményik és az ifjúság kapcsolatáról értekeztek. Régen vonzott ilyen teltházat irodalmi műsor Szovátán. /S. Muzsnay Magda: Reményik Sándorra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./"

"Május elején felállították a kétnyelvű táblát Radnaborbereken is. Ez az utolsó előtti település a megyében, ahol a törvényes előírások szerint kétnyelvű táblát kell állítani. A sorból csak a többségében magyarlakta Szentmáté lóg ki, ahol Bíró Dénes magyar polgármester (igaz, a liberális párt színeiben nyerte meg a választásokat) nem akarja kitenni a kétnyelvű táblát. /(Kresz Béla): Kétnyelvű tábla Radnaborbereken. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./"

"A Beszterce-Naszód megyei Óradna és a közigazgatásilag hozzá tartozó színmagyar Radnaborberek az erdélyi magyarság valóságos végvárának számít - az itteni magyar élet legfőbb mozgatója Bauer Ilona magyartanárnő. A faluban működő magyar óvodában gondot jelent, hogy szakképzett óvónőt találjanak. A Bauer családot románok, magyarok egyaránt ismerik és tisztelik a környéken. Családi fészkük valóságos átjáróház, az erre járó magyarok egymás kezébe adják a kilincset. Szükségmegoldás, mondja Bauer Antal, addig tart, amíg sikerül befejezni a Magyar Házat, aztán lesz hova elszállásolni a vendégeket. A házat elsősorban az Illyés Alapítvány pénzéből és a helyiek adakozásából építették, ezelőtt négy évvel avatták. Azóta a teadélutánoktól a jótékonysági bálokig mindent itt szerveznek. A bevételt pedig szintén az óradnai magyarságra, mégpedig a gyermekekre fordítják. A 6200 fős Óradnán közel ezer magyar él, ha beleszámítjuk a közigazgatásilag ide tartozó színmagyar Radnaborbereket is. Óradna azon kevés erdélyi települések közé tartozik, ahol a magyarság száma nem apadt, azonban egyre kevesebben és gyengébben beszélik anyanyelvüket. Borbereken 1965-ben szüntették meg a magyar nyelvű oktatást, mindenkit átírattak a román tagozatra, ilyenformán megvetve az elmagyartalanodás melegágyát. A románosítási hullám Óradnát sem kerülte el. Ezelőtt huszonnyolc esztendővel az első hét osztályt még anyanyelven lehetett végezni. Ekkor azonban a magyar gyerekeket egyik napról a másikra szétszórták a négyre felduzzasztott, párhuzamosan működő román osztályokba.Bauer Ilona szeretett volna Óradnán magyar osztályt létrehozni, de nem sikerült. Rob Dániel valamikor egy szót nem tudott magyarul. Elkezdett a tanárnőnél magyarul tanulni, Rob Dániel Gyulafehérváron bejutott a teológiára. Jövőre szentelik pappá. Bauerné másik kitűnő tanítványa Debreczeni Károly, akit szintén "románból térített meg". A fiú jelenleg Budapesten, a teológián tanul egyháztörténetet. Óradnai gyerekek a csíkszeredai Segítő Mária Alapítvány iskolájában is tanulnak. A tanárnő Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Borszéken helyezte el diákjait. A tevékenységéért 1999-ben Julianus-díjjal kitüntetett Bauer Ilona minden idejét az egyre nehezedő harc emészti fel. Gyergyóditróban tizennégy fős óradnai különítmény jár a Puskás Tivadar Gimnáziumba. "Lehetne még több is, de ősztől senkit nem irányítok Ditróba, mert a tanév befejezése előtt két héttel, az anyagiak hiányára hivatkozva, az igazgatónő mind a tizennégy diákot hazaküldte. Azzal fenyegette meg a gyerekeket, hogy amíg nem hozzák a pénzt, nem zárja le őket. A következő tanévre az Illyés Alapítvány mindössze egy hónapra biztosítja a tizennégy diák bentlakását. Óradnán hetven magyar gyerek tanul román tagozaton. A misék is mindinkább kétnyelvűek, a papnak - ha meg akarja értetni magát - egyre többet kell románul beszélnie. Bauer Ilona elérte, hogy 2000-ben beindították a magyar óvodát. Az RMDSZ részéről érkezett sorozatos ígérgetések ellenére a kezdetben Marosvásárhelyről jött óvónő albérletének költségeit a szülők teremtették elő. /Szucher Ervin: Óradna: ahol az anyanyelv a legfontosabb. = Krónika (Kolozsvár), aug. 23./"

Orbán Sándor 79 éves erdélyi festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás dec. 14-én Budapesten, a Magyarok Háza Csontváry-termében. A Budapesten kiállított festmények legtöbbje tájkép, a gyimesi és radnaborbereki tájakat, fenyveseket, havasokat idézik, illetve Kolozsvárt, Nagyszebent, Bethlent, Óradnát. Orbán Sándor Bethlenben született, Kolozsváron él. A tárlat megnyitóján Bartis Ferenc költő, az Összmagyar Testület elnöke a népszavazásra reagáló Csonka Magyarország, 2004. december 5 című versét mondta el. /Guther M. Ilona: Orbán Sándor festőművész kiállítása Budapesten. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./

A Beszterce-Naszód megyei Óradna római katolikus plébániája május 1-jén tartotta meg a templom-búcsút. Az ünnepséget 1992 óta folyamatosan megrendezik Óradnán. Az ünnepségre az Erdély több vidékéről érkezett vendégek között jelen volt Szilágyi János prefektus és Nascan Alexandru helyi polgármester. Az ünnepséget az óradnai gyermekek előadása és a meghívott művészek egyházzenei koncertje zárta. A templomi búcsút követően Szilágyi János prefektus Radnaborberekre látogatott, felmérni a település problémáit. Ezek közé tartozik az Izvor-patak gátjainak és hídjainak sürgős megerősítése a vízmosás megállítása érdekében, az orvosi ellátás és a közlekedés megoldása. A még megmaradt 700 bányászból újabb 500-at bocsátanak el, ez nagy gond, mert nincs munkalehetőség. /Kresz Béla: Templom-búcsú Óradnán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./

Két ember meghalt, többen megsérültek, számos személyautó pedig komolyan megrongálódott a hétvégi viharban, amely kilenc megyét és 70 települést érintett. A vihar országszerte fákat és oszlopokat csavart ki, háztetőket rongált meg, villany nélkül hagyott több száz lakást, a jégeső pedig több ezer hektár termést vert el. A Beszterce-Naszód megyei, húsz százalékban magyarlakta Radnaborbereken a pusztító esőzés miatt még mindig nem volt áram. Hargita megyében a vihar miatt szintén több órára sötétben maradtak a lakások. A legnagyobb károkat Maroshévízen jegyezték, ahol az alig 15 perces vihar kicsavarta és a villanykábelekre dobta a Bánffy üdülőzközponti fenyőket. Vasile Lupu mezőgazdasági államtitkár Hargita megyébe utazott, hogy személyesen győződhessen meg a pusztítás mértékéről. Szerinte a bejelentett 150 hektár helyett a vihar csupán tizenegy hektáron csavarta ki a fákat. Lupu szerint nem ez az első alkalom, hogy a helyhatóságok vezetői így próbálják szorgalmazni az illegális fakitermelést. /Gyilkos vihar sepert végig Románián a hétvégén. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 7./

Beke Györgyre emlékeztek a 11. Szórványtengely alkalmával Besztercén. Az 1980-ban megjelent Búvópatakok című riportkönyvének alanyai szólaltak fel a római katolikus templomban, emlékezve a Beszterce-Naszód megyébe oly sokszor ellátogató székely íróra. A rendezvényre eljött Murádin László nyelvész, aki sokszor elkísérte Bekét gyűjtőútján, Vetési László szórványkutató és Végh Sándor, Szilágy megye alprefektusa is. Végh Sándor a két megye, Szilágy és Beszterce-Naszód falvai testvérkapcsolatainak megkötésére érkezett. Szervezőként jelen volt Szabó Csaba, a kolozsvári magyar adás szerkesztője, aki a Limes tévésorozatban azon települések dokumentumfilmjeit mutatta be, melyeket Beke György könyvének útvonala alapján készített. Ezután Ilosva, Óradna, Retteg települések Szilágy megyei testvértelepülési kapcsolatot kötöttek. /Mayla Júlia: Szórványtengelyek. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 12./ „Arra vigyázzunk, hogy a tengely ne törjön el, mert ha ez bekövetkezik, akkor nincs tovább” – mondta a Szórványtengely-találkozón Vetési László református lelkész. Szabó Csaba, a kolozsvári televízió magyar szerkesztőségének munkatársa, a Szórványtengely-találkozókat szervező Világhírnév internetes honlap gazdája bejelentette: a „szórványcsalád” újabb két közösséggel gyarapodott. A Beszterce-Naszód megyei Alsóilosva és Radnaborberek reményeik szerint testvérkapcsolatot létesít. Felmerült az is, hogy a körbe a Szilágy megyei Selymesilosva is kapcsolódjék be. Szabó Csaba szerint „Beke György nélkül ma alig tudnánk valamit a Beszterce-Naszód megyei magyarságról”. Kocsis András, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnöke Radnaborbereket említette, ahol Reményik Sándor megírta Templom és iskola című versét, de ahol a ma élő több száz magyar már csak románul vallja magyarságát. „Idejutunk, ha megszűnnek az iskoláink” – jelentette ki Kocsis András. Gáll Mihály református lelkész kifejtette, felőri gyülekezete most építi szórványkollégiumát, amelyben magyarul oktatnak majd. /Benkő Levente: Beszterce – Szórványtengely-találkozót tartottak. = Krónika (Kolozsvár), márc. 13./

Születésének 117. évfordulóján Reményik Sándorra (Kolozsvár, 1890. aug. 30. – Kolozsvár, 1941. okt. 24.) emlékeznek a Beszterce-Naszód megyei Radnaborbereken. Az Óradnai Magyar Kulturális Napok keretében Vadvizek zúgása címmel szeptember 1-jén Radnaborbereken – ahol Reményik Sándor gyakran tartózkodott – tudományos értekezlet keretében emlékkiállítás nyílik, és emléktáblát helyeznek el a parókia falán a költő iránti tisztelet jeléül. A tudományos ülésszakon Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, Dávid Gyula, a kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője, Bágyoni Szabó István, a PoLíSz folyóirat főmunkatársa, Balázs Tibor, a Littera Nova Kiadó igazgatója, Bauer Ilona, a Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője, valamint Lisztóczky László irodalomtörténész mond beszédet, illetve tart előadást. /Benkő Levente: Reményik Sándorra emlékeznek. = Krónika (Kolozsvár), aug. 31./

Irodalmi emléktúrákat szorgalmaztak a radnaborbereki Reményik-megemlékezésen. Emlékszobát alapítottak a tiszteletére, mesélte Gegő Sándor nyugalmazott bányatisztviselő, aki saját otthonában létesített Reményik-kiállítást. A Gegő család a kétszáz lelkes Beszterce-Naszód megyei bányászfaluban néhány éve megvásárolta azt a kis ingatlant, amelyről Reményik Sándor 1921-ben Az utolsó ház című versét írta. Radnaborbereken Gegőék panzióvá fejlesztették a nagyobbik épületet, továbbá a Reményik által megörökített havasi faházban saját költségen és a magyarországi Kráter Műhely Egyesület támogatásával vendégfogadásra is alkalmas emlékházikót hoztak létre. Ezt avatták fel szeptember 1-jén az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Kultúrotthon, valamint a Kráter Műhely Egyesület szervezésében. Tölgyfatábla hirdeti a kis ház falán, hogy Reményik Sándor Radnaborbereken alkotta a Vadvizek zúgása versciklusát, a szobában Reményik-relikviák, ezek között kézirat- és levélmásolatok, valamint fényképek láthatók. A költő ritkaságszámba menő, 1924-ben megjelent, A műhelyből című verseskötetét Németh László lánya, Németh Ágnes adta át az emlékszoba alapítóinak. E kötet értékét növeli, hogy a Reményik költészetéről tanulmányt író Németh László ceruzával írt bejegyzéseit tartalmazza. Reményik Sándor felfedezéséről beszélt előadásában Turcsány Péter író, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, valamint Dávid Gyula irodalomtörténész is. Dávid Gyula kiemelte: a Trianon utáni nagy erdélyi költőtriász – Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László – tagjai közül egyedül Reményik költészetéből hiányzik a tájleírás, ugyanis az ő figyelmét nem a festői látvány, hanem a hely lelke kötötte le. Szabó Csaba televíziós szerkesztő, a Világhírnév című portál tulajdonosa azt szorgalmazta: irodalmi turizmust kell indítani, Reményik-, Áprily- és Kós-túrákat kell szervezni ahhoz, hogy az érdeklődők, főleg a fiatalok a korabeli alkotások születésének helyszínein ismerkedjenek az erdélyi magyar irodalommal. /Benkő Levente: Emlékszoba az „utolsó házban”. = Krónika (Kolozsvár), szept. 3./

„Könyves kaláka” Reményik Sándor emlékére
A XX. század első felének egyik kiemelkedő erdélyi költőjére, Reményik Sándorra (1890–1941) emlékeztek csütörtök este a Kolozsvár Társaság szervezésében. Az elmúlt évtizedekben megjelent Reményik-kötetek gondozói, illetve a Reményik Sándorról szóló fontosabb írások szerzői osztották meg gondolataikat a zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházban egybegyűlt közönséggel. Kezdő momentumként Márkos Albert (hegedű) és Horváth Edit (zongora) Beethoven c-moll szonátájának egyik tételét tolmácsolták.
– A Reményik-recepció sokat változott az eltelt hetven év folyamán – kezdte beszédét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke, majd részleteket olvasott fel az Erdélyi Helikon 1941-es novemberi és decemberi számából. Az egyik részlet a Reményik-emlékszámból egy Bartalis János-vers szakasza volt, a másik pedig Bánffy Miklósnak Reményik temetésén elmondott beszéde. – Reményik olyan költő, „aki felett nem múlik el az idő” – összegzett Kántor, majd egyfajta könyves kalákára buzdította beszélgetőtársait, amelynek keretében a Reményik-kötetek szerkesztői, összeállítói bemutathatják a kiadványokat, és elmondhatják: melyik volt az az élmény, amely munkára ösztönözte őket.
Több évtizeden át hallgatni kellett Reményikről
Dávid Gyula irodalomtörténész az eddig kiadott és a még esetleges Reményik-kötetekről értekezett. „Számadását” a Kriterion Könyvkiadó által 1983-ban 43 000 példányban megjelentetett, Kántor Lajos által válogatott és előszavazott Reményik-könyvvel kezdte. – A kommunizmus alatt Reményikről még beszélni sem lehetett, nemhogy kötet kiadásán gondolkodhattunk volna. Ahol ugyanis felbukkanni gyanítottak egy-egy Reményik-verset vagy kötetet, ott az állambiztonság rögtön házkutatást tartott, majd „ingyen kosztot és szállást biztosítottak állami pénzen az illetőnek” – tette hozzá fanyar humorral Dávid Gyula. Megtudtuk: az 1970-es években a debreceni egyetem oktatója, Imre László irodalomtörténész közölt egy tanulmányt Reményik utolsó költői korszakáról; ez tette lehetővé, hogy Reményikről hivatalosan is beszélni lehessen.
– Az 1980-as évek elején a Kriterion Könyvkiadót a megszűnés fenyegette. Ilyen körülmények között adtunk ki egy szűk válogatást a költő verseiből. Az illetékes bukaresti elvtárs erre lejött Kolozsvárra és kérdőre vont engem: hogy mertük kiadni egy ilyen irredenta szerző verseit? Reményik nem irredenta, válaszoltam, majd a Korszerűtlen verseket idéztem, amelyben a költő felszólalt a szélsőjobb előretörése ellen. Reményik-vers szerepel az iskolai tankönyvben is, mondtam az elvtársnak, ám azt elhallgattam, hogy ez nekem tulajdonítható – magyarázta az irodalomtörténész, majd megemlített egy 1995–1996 között összeállított Reményik-válogatást is. Szó esett arról is, hogy még legalább 400 kiadatlan Reményik-vers létezett az 1990-es évek közepén, ám Hátrahagyott versek címen ezt később kiadták. Összegyűjtötték és megjelentették továbbá Reményik publicisztikáját is. Még kéziratos formában van Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése. A budapesti Széchényi Könyvtár hírlaptárából sikerült Reményik rövidprózáit összegyűjteni – ezek is kiadásra várnak.
A vállalt nemzeti és erkölcsi értékek
Édesapja, Lám Béla hagyatékában fellelt és utólag kiadott Reményik-levelekről beszélt Hantz Lám Irén. – Dávid Gyula és én azok közé tartozunk, akik még ismerték a Reményik családot. Nővérem révén ugyanis bejáratos voltam a Reményik-villába. Reményik Sándor, Áprily Lajos, Mansberg Árvéd és édesapám levelezése elválaszthatatlan egymásról. Családom birtokában levő Reményik-anyagot: fényképeket, leveleket, kéziratos verseket 2000-ben állítottam ki Kolozsvárt, ám Kiss Béla evangélikus lelkész arra buzdított, hogy könyv formában jelentessem meg ezeket. Ennek eredményeképpen olyan Reményik-album jött létre, amely egy emberi Reményik-arcot ad – hangsúlyozta Hantz Lám Irén, majd egy másik könyvről értekezett, amely voltaképpen hat fiatal magyarországi lány levelezését foglalja magába, akik Erdélyben járva megismerkedtek a „kedves, jó kicsi Sándor bácsival”, és ezt követően több levelet írtak neki.
Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész elmondta: a budapesti piarista gimnázium tanulójaként, 16 évesen hallott először Reményikről, amikor osztálytársa – a későbbi híres szobrász – Melocco Miklós behozta a Reményik-verseket írógépen lemásolva. Pomogáts hangsúlyozta: az elmúlt években az Essig házaspár által Erdélyben és magyarországi városokban megrendezett Reményik-konferenciákon többször tartott előadást, amelyek anyaga pár hét múlva jelenik meg Budapesten könyv formájában. – Reményik nagyságát az általa hirdetett közösségi, nemzeti és erkölcsi értékek döntötték el. A magyar költészet mindig is nemzetfenntartó erő volt. Egy olyan kis, veszélyeztetett, szétdarabolt nemzet esetében, mint a magyar, kell ez az erkölcsi pozitívum. A mai költők viszont néha úgy viselkednek, mintha erre már nem lenne szükség – hangsúlyozta Pomogáts.
Bauer Ilona nyugalmazott óradnai tanárnő Reményiknek Radnaborbereken (Beszterce-Naszód megyében) írt, több mint 40 versét rendezte sajtó alá, illetve fordíttatta le románra. Ez az összeállítás pár évvel ezelőtt jelent meg.
A további beszélgetés során rávilágítottak Reményik költészetének gazdagságára és sokszínűségére. Dávid Gyula felidézett egy évekkel ezelőtti óradnai rendezvénysorozatot, ahol Bauer Ilona ösztönzésére magyarul alig beszélő gyermekek Reményik-verseket szavaltak – magyarul. Szó esett még a költő kevésbé ismert, szakemberek által egyedülállónak nevezett szerelmes verseiről, illetve arról, hogy egyes Reményik-versek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy 1919 után kevesebben emigráltak Erdélyből Magyarországra. Zárszóként a Márkos–Horváth duó előadta a Beethoven-szonáta második és harmadik tételét.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

kérdezett: Kertész Melinda
NAGYVÁROSBAN, ELSZÓRTAN
Mennyire fenyegeti a monostori magyarokat a Petrovics-szindróma?
Egy célzott szórványpolitika hiányában nagy eséllyel belesodródik a többségbe a nagyvárosokban lakó, az identitás peremén levő magyarság - véli Vetési László szórványkutató.
Van-e megoldás a létszám szempontjából ugyan kritikus tömeget alkotó, viszont a nagyvárosokban elszórtan élő, ezért a szórványosodásának fokozottan kitett magyarság lemorzsolódásának megállítására vagy visszaszorítására? Interjú a református egyház szórványprogramjával foglalkozó Vetési László egyházi íróval, szórványkutatóval, szociográfussal.
Mit nevezünk szórványnak?
Vetési László: - Kapásból nem fogok tudni egy szakszerű meghatározást adni, mi már lemondtunk arról, hogy végleges és zárt szórvány-definíciókkal dolgozzunk. Erről már külön konferencia is volt és annak a végén sem jutottunk dűlőre azzal kapcsolatosan, hogy mit is nevezünk szórványnak. A közbeszédben használt fogalmat szoktuk inkább hangsúlyozni, és ez pedig egy veszélyeztetett etnikai csoport, amelyik hátrányos térbeli elhelyezkedése, arányai, lélekszáma miatt az identitását, értékeit nem tudja saját erejéből megőrizni.
A szórványkutatói szakmában a szórvány kifejezést támadják, mert negatív kicsengésű, a leépülés, a depriváció jelentését hordozza magában, és ez nem egészen igaz. De a mi környezetünkben, a mi stratégiai problémakezelésünkben ez a leghasználhatóbb fogalom. A kérdésnek van egy másik vetülete, éspedig az, hogy a fogalom-meghatározások helyett tematikus szórványfogalmakat szoktunk használni. Pontosabban arról van szó, hogy beszélünk oktatási, művelődési, nyelvi, egyházi, vallási, hitéleti szórványközösségről. Ilyen formában már kezelhető a fogalom, hiszen például az oktatási szórvány világosan átlátható. Persze, a fogalmak között létezik átfedés, de a lényeg ugyanaz, hogy egy átlátható fogalom, és egy átlátható csoport kerül a kezünkbe, amellyel már lehet dolgozni.
Az utóbbi időben előtérbe került a nagyvárosi szórvány kérdése, a politikum is elkezdett azzal foglalkozni, hogy miként lehet megközelíteni, eljutni a negyedekben élő szórvány-magyarsághoz. Kolozsvár abból a szempontból érdekes, hogy egyszerre létezik benne "tömbmagyarság", amellyel különösen kulturális rendezvények, intézmények vonzáskörében lehet találkozni, illetve a „megfoghatatlan”, negyedekben élő, a városközponttól távol maradó "szórvány-magyarság", amely inkább kitett az asszimilációnak.
- Szoktuk így polarizálni a kolozsvári magyarságot, hogy "központi szórvány" és a "monostori szórvány", ez földrajzilag látványos kép, amely jelképezheti ugyan, de nem ez fejezi ki a probléma lényegét. Kolozsvár belvárosban, egy kilométeres átlóban helyezkedik el az erdélyi magyar csúcsintézmények 89%-a. Ennek többféle magyarázata van, egyrészt a megörökölt, a jogosan megtartott intézmények és épültek és a hozzájuk kapcsolódó magyar szellemi élet, a központok a mieink voltak.
Éppen ezért érdekes a Főtérért való harc, ami időnként fizikai vetületet is ölt. A Mátyás-szobor és a körülötte levő szellemi aura szinte védelmet nyújt a magyarság számára. A románságnak nem sikerült kialakítani a maga szellemi terét. A legszembetűnőbb az, hogy a Főtér milyen fontos nekünk. A Magyar Napok csúcsrendezvényein össze tudunk gyűjteni néhány ezer embert, és ilyenkor fizikai és szimbolikus térfoglalás is zajlik, nemcsak a Főtéren, hanem a Farkas és az Egyetem utcában is. Ilyenkor teljesen egyértelmű, hogy a kivonulás az utcára, a tér birtoklása és a magyar nyelv térnyelvvé változtatása pontosan megmutatkozik.
Az, amivel kezdte, hogy kétféle Kolozsvár van, az valóban így van. Tudomásul kell venni néhány dolgot: a romániai magyarság szellemi elitjének jelentős része, humán erőforrásnak és magas kultúrának letéteményesei itt élnek. Ne feledjük el, hogy itt van három-négy magyar püspökségnek, egyházvetetésnek a központja, itt van 6-7 olyan líceum, amelynek a teljes tantestülete magyar, a magyar intézményekhez tartozó szellemi anyag megint csak magyar, tehát itt létezik egy védett magyar „burok”. Ez kiegészül a kis magyar nyelvi terekkel, amelyek úgy jönnek létre, hogy a visszaszolgáltatott épületekbe rendre visszaköltöznek a magyar intézmények – elsősorban az egyházak kaptak vissza ilyen nagy épületeket. Kolozsváron él az a részmagyarság, amely ebben a nyelvi-kulturális térben nem részesül, amely fizikai és szellemi értelemben is peremre szorul.
Az a gond, hogy létezik egy réteg, amely rendszeresen fogyasztja a nagyvárosi magyar intézmények által nyújtott szellemi értékeket, beleértve a csúcsrendezvényeket, színházat, operát és minden egyéb találkozót, akik védik a magyar közösségi életüket és egyben le is védik ezzel. És van az a réteg, amely a peremről érkezett és a peremen maradt, tehát az identitásnak is a peremén és ezen próbál fennmaradni egy ideig, viszont nagy sodrásnak van kitéve, kiszorul az etnikumból, és belesodródik a többségbe.
Milyen tipikus szórványközösségek léteznek Erdélyben? Meghatározható-e, tetten érhető-e az a pillanat, amikor már a szórvány szó nem alkalmazható egy csoportra, mert már asszimilálódott?
- Mindegyik nagyváros más. Gyulafehérvár példáját szoktam emlegetni érdekességként, ahol ez a hasadás, amelyről az előbb beszéltünk, még inkább szembetűnő: a magyar intézményekhez, a püspöki palotához és a lelkészképzéshez tartozó, védett aurával rendelkező közösség átél egy majdnem magyar többségű etnikai élményt, ezzel párhuzamosan létezik egy másik réteg, a környékbeli falvakból beköltözöttek rétege, akiknek a sorsa gyakorlatilag meg van pecsételve a magyar identitás megélésének tekintetében.
Több fokozat van ebben a rendszerben, a legnehezebb helyzetbe levő városok – amint azt tudjuk tapasztalatból és az eddigi kutatások is egyértelműen ezt bizonyították – azok a dél-erdélyi városok, ahol nagyon hamar megváltoztak az etnikai arányok.
Elmondhatjuk azt is, hogy a több etnikumú, több nemzetiségű, többvallású, szinte európai modellként ünnepelt Temesvár egy nagy olvasztótégely lett, amely most már gyakorlatilag illúziója a többnyelvűségnek. Gyakorlatilag egyetlen domináns nyelv emelkedett ki, egyrészt erőszakosan – hiszen a hatalom ezt a nyelvet ráerőltette erre a több etnikumú, szép régi nyelvi hagyományokkal rendelkező városra, másrészt a betelepítéssel, harmadrészt a természetes asszimilációnak a folyamataival. Folytathatjuk Dévával, ahol a város átalakulása gyakorlatilag bedarálta azt a bukovinai székely városrészt, amely a dévai magyarságnak szinte önálló életet élő etnikai csoportja és tájegysége volt.
Folytathatjuk Nagyszebennel, ahol egy másik folyamat zajlik le etnikailag, hiszen a magyarok is nyertek abból, hogy német vezetés van, egy pici fellélegzés következett be, ami a magyar értékeket illeti. Hatalmas harcok folynak Nagyenyedért, és ha arról beszélünk, hogy az asszimilációnak milyen fokozatai vannak, akkor azt látjuk, hogy Abrudbánya, Verespatak, Észak-Erdélyben Radnaborberek a legtipikusabb asszimiláns közösségek, ahol a magyar identitás megmarad, románul történő öndefinícióval (eu sunt maghiar), viszont ragaszkodnak a magyar identitáshoz.
Radnaborbereken az a furcsa helyzet jött létre, hogy az egyébként románul beszélő közösségnek ki kellett írni magyarul a helységnevet, mert 20% fölött vallották magukat magyarnak. Hasonló a helyzet Verespatakon, ahol ugyan nincs kiírva a helység neve magyarul, viszont nagyon erős a magyar és német identitáshoz való ragaszkodás, amit már egy másik nyelven él meg az adott csoport. A népszámlálási adatokból - összehasonlítva a 2002-es adatokkal - az derül ki, hogy főként a szórványban indult rohamos hanyatlásnak a magyarság számaránya. Létezik-e módszer ennek a tendenciának a megfékezésére, esetleg visszafordítására?
- Hólabda-effektusként működik az asszimiláció: amikor egy közösség létszáma a kritikus tömeg alá esik, akkor két érdekes jelenség mutatható ki. Egyrészt megjelenik az úgynevezett dédelgetett etnikum szindróma, ami azt jelenti, hogy nem jelentünk már számbeli és egyéb szempontból olyan súlyú közösséget, amit a többség veszélyként élhetne meg vagy érzékelhetne, és akkor egyszerűen elkezd szeretni, mi leszünk az újszülöttek, vagy a nagymama, nagytata a nemzet testébe, kedves kicsi csoport leszünk, akiket nagyon szeretnek – ez megfigyelhető a nagyon rossz arányú magyar közösséggel rendelkező Resicabányán, Krassó-Szörény megye jó néhány településén.
A másik jelenség, hogy a hólabda-effektussal elkezdődik egy még rohamosabb leépülés, amikor a közösség semmiféle etnikai élményt nem tud megszerezni, a kisebbséghez tartozók saját etnikai öröklött értékeiket már önszabályozóan, autoimmun rendszerrel kezdik leépíteni. Megjelenik az úgynevezett „nincs értelme” érzés. Az egyén elveszíti a kognitív etnikai kontrollt, ami azt jelenti, hogy az etnikai tevékenységeket saját maga ellenére éli meg, nem ellenőrzi magát, a kontroll a beszédben, az etnikai értékhasználatban egyaránt megszűnik, sérül a kontroll-tevékenység a párválasztásban is, nem kontrollálja az iskolaválasztást, sodródik a többséggel. A csoport gyakorlatilag előbb beleintegrálódik, majd beleasszimilálódik a többségbe, megszűnik az arra való igény, hogy magyar baráti kört alakítson ki, a román médiát fogyasztja.
Az első nagy identitásbeli sérülés annak a feltételezése, hogy románként jobban lehet érvényesülni. Ez úgy gyűrűzik be, hogy az egyén elkezdi azokat a kudarcokat gyűjteni magában, amelyekkel igazolja saját magát, már nemcsak kontrollálja, hanem tudatosan kezdi keresni azokat a pontokat, amelyek segítségével mielőbb lezárhatja életében a magyar identitás-korszakot. Ezt Petrovics-szindrómának nevezzük, ami azt jelenti, hogy önként választja az egyén azt a nemzetet, amelybe mélyen integrálódik és teljesen leválik az eredeti nemzetéről.
Azért Petrovics-szindróma, mert Petőfi Sándort a szülei színmagyarnak nevelték, miközben benne egy cseppnyi magyar vér sem volt. A jelenség rendkívül izgalmas, hiszen ez a szülők részéről egy tudatos döntés volt. Az utolsó jelek a családnevek, amelyek esetében az igénytelenség miatt első körben megjelenik az ékezetlehullás, majd a személynév-választásban a latinizálódás. Ezt követően szinte természetes módon, készen szaladnak bele és fogadják el a másik etnikumot, ami, ahogy Szilágyi N. Sándor is elmondja, a családalapításban, illetve a gyermek identitásának a megválasztásában zárul le.
Visszatérve a nagyvárosi szórványra, hogy lehet elérni a nagyvárosokban magukat izoláló embereket? - Még messze vagyunk attól, hogy erről a kérdésről átgondoltan, szakmailag alaposan és minden kérdést körüljárva tudjunk beszélni. Nem értem, miért nem jutottunk el még oda, hogy a nagyvárosokban akár 50-egynéhány százalékos többséget is kitevő erdélyi magyarságról még mindig nem beszélünk azzal a súllyal, amivel ezt a témát kezelni és orvosolni kellene.
Az elmúlt 21-néhány évben mi nagyon sok összeírást végeztünk, de az összeírásokkal nagyon sok problémánk van. A kérdés az, hogy ezekkel az adatokkal mit kezdünk, mert ez az adatbázis mindaddig „halott”, ameddig a közösség vezetői nem kezdenek el rendszeresen kapcsolatot tartani ezekkel az emberekkel.
Iszonyatos lehetőségek vannak a 21. században, de iszonyatos mulasztások is. Például a kolozsvári magyarság – de ez elmondható Désről, Szamosújvárról, Besztercéről, hogy a nehéz helyzetben levőket említsem – ennek a magyar rétegnek a 60-70-80%-a a gyerekeiken keresztül, az interneten elérhető lenne, de erre sincs egy terv, hogy egy minimális testvéri, tanácsadói hálózatot összehozzunk, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatot tudjunk teremteni és érdeklődni felőlük, és megkérdezni, hogy szükségük van-e segítségre.
Nem tudom megmondani, hogy miért nem mértük fel a magyarokat Kolozsváron, például az egyetemisták segítségével, hiszen velük együtt egy hónap alatt a kolozsvári magyarságot teljes egészében fel lehetett volna térképezni egy-egy kérdőív révén. Pontos adatokat kaphattunk volna, de ezt nem tettük meg, hogy miért nem, azt nem tudnám megmondani.
Az egyházak látogatnak, viszont nem győzik. 4-6 ezer lelkes gyülekezeteknek, mint amivel a Monostor, a Lupsa, a Mărăști tér rendelkezik, olyan szolgáltatásokat kellene az egyháznak nyújtani, mint például a kézművesség, a gyerekjátékok megtanítása, de talán még a munkahelyi közvetítésig is el kellene jutni. Olyan funkciók is be kellene kerüljenek az egyházhoz a hitélet és a közösségi élmény mellett, amelyeken keresztül a közvetlen kérdésekre is választ tudunk adni. Ha ezeket a kérdéseket nem beszéljük meg és nem oldjuk meg, akkor a szakadék az emberek, az egyház esetében a hívek és az egyház között egyre nő, hatalmas a szóródás, a fluktuáció, a migráció, a kiköltözés, és az egyház ott marad azok nélkül az emberekkel való kapcsolat nélkül, akiket tulajdonképpen „meg kell menteni”.
Transindex.ro,

Módosítottak a szabályzatokon
Kolozsváron tartotta közgyűlését március 28-án, szombaton a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A közgyűlés elfogadta mind az alapszabályzat, mind a működési szabályzat módosításait, az etikai kódexet pedig közvitára bocsátják a tagok között. Ennek egyik újdonsága, hogy többek között az online felületekre és a kommentek kezelésére is kitér.
Rácz Éva Mária elnök beszámolójából kiderült, hogy 2013 októbere óta 35 személlyel bővült az egyesület tagsága, közöttük vannak visszairatkozók és pályakezdők egyaránt. A támogatásoknak köszönhetően egyebek mellett megjelent két riportkötet, a 2013-as és 2014-es, idén pedig a Beszterce-Naszód megyei Radnaborbereken szervezik meg a riporttábort, július 10-12. között. A MÚRE 25. éves fennállását május 15-16-án Csíkszeredában ünneplik meg, az őszi szakmai tanácskozás pedig a tervek szerint ismét Nagykárolyban lesz, szeptember 18-20. között.
Fried Noémi Lujza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Reményikre emlékeznek
Az utolsó ház címmel szerveznek emléknapokat a 125 éve született Reményik Sándor tiszteletére csütörtöktől szombatig Kolozsváron, Besztercén és Radnaborbereken.
A kolozsvári költő számos verse született Radnaborbereken, az „utolsó házban”, az emberi civilizáció és a természet határán. „A fűrészmalmon túl vagyok / S ez itt az utolsó faház” – így kezdődik a konferencia címadó verse.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) országos elnöksége, besztercei fiókszervezete, a Beszterce Megyei Tanács és a besztercei George Coşbuc Könyvtár által szervezett programsorozat a kolozsvári Házsongárdi temetőben kezdődik Reményik Sándor sírjának megkoszorúzásával, majd a résztvevők átvonulnak a Györkös Mányi Albert-emlékházba, ahol szavalatokkal, levélrészletek felolvasásával és könyvkiállítással emlékeznek a költőre.
Péntek délelőtt a besztercei könyvtárban szerveznek vitát, majd a résztvevők a közeli Radnaborbereken megtekintik a Reményik-emlékszobát és -emlékkutat. A Fenyő menedékházban beszélgetést szerveznek Reményik Sándor és az erdélyi költészet címmel, szombaton pedig a helyi templomnál koszorúznak a résztvevők.
Krónika (Kolozsvár)

Apropó, hogy Reményik újra bekerüljön a köztudatba
Nem annyira az évfordulón van a lényeg, fontosabb, hogy ennek apropóján létrejönnek rendezvények, és a személye ismét bekerül a köztudatba – hangsúlyozta Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke tegnap délután a Házsongárdi temetőben, a Reményik Sándor Emléknapok első mozzanataként a költő sírjánál tartott koszorúzáson.
Örvendetesnek nevezte, hogy az emlékezés gondolata éppen a szórványban fogalmazódott meg, mint mondta, az országos elnökség is szívesen csatlakozott a besztercei fiókszervezet kezdeményezéséhez. A Beszterce Megyei Tanáccsal és a George Coşbuc Könyvtárral közösen megvalósított háromnapos rendezvénysorozat előadásokkal és könyvkiállítással folytatódott a Györkös Mányi Albert Emlékházban, ma és holnap Besztercén és Radnaborbereken tisztelegnek Reményik munkássága előtt.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

Feltárják az EMKE múltját: elkezdődtek a levéltári kutatások
Interdiszciplináris konferenciával ünnepelte fennállásának 130 éves évfordulóját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a hétvégén.
A csütörtöki kolozsvári előadásokat követően – amelyek a szervezet történetének egy-egy szeletét elevenítették fel – a résztvevők pénteken egy algyógyi kiránduláson vettek részt.
Széman Péter EMKE-elnök lapunk megkeresésére elmondta: fontos, hogy feltárják a szervezet múltját és egykori értékeit, hiszen „a múlt ismerete nélkül nem lehet építeni a jövőt".
A kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban jelenleg újra megtekinthető az EMKE első tíz évét bemutató kiállítás is, amelyet Bartha Katalin Ágnes állított össze, és amelyet eredetileg még tavasszal mutattak be, azóta több helyre is eljutott, így Nagyszebenbe, Zilahra és Pécsre, és a tervek szerint a közeljövőben Szilágysomlyóra és Sárospatakra is elviszik.
Hatméternyi múlt
Széman elmondta, a szervezet levéltárát az állami levéltárban őrzik, és sokáig egyáltalán nem volt kutatható.
Már hét éve kérik ennek a hatalmas anyagnak – összesen 30 folyóméter iratcsomó – a kutathatóvá tételét, a levéltártól viszont eddig mindig azt a választ kapták, hogy egyelőre nincs feldolgozva az anyag. Idén azonban hat folyóméternyi anyagot, a szervezet első tíz évének írásos emlékeit rendelkezésükre bocsátották, a mostani konferenciára tulajdonképpen ez adott lehetőséget.
Ugyanakkor Széman szerint nagyon sok kapcsolódó levéltári anyag segíthet az EMKE múltjának feltárásában, többek között a kolozsvári bölcsészkar levéltára – ez az anyag is most vált nyilvánossá – vagy az EMKE alapító-titkára, Sándor József saját levelezése is érdekes információkkal szolgálhatna, utóbbi azonban egyelőre szintén nem kutatható.
A csütörtöki konferencián Gaal György Haller Károly jogtudósról tartott előadást, aki az EMKE-alapítást kezdeményezte, Berki Tímea pedig az EMKE-alapító Sándor József életpályájáról értekezett. „T. Szabó Levente például a kolozsvári bölcsészkar levéltárában kutatott, és nagyon érdekes adatokat talált az EMKE, a bölcsészkar és a helyi egyleti élet összefüggéseiről az 1880-as években. Nagy Botond arról beszélt, hogy az EMKE milyen szerepet vállalt a 19. század végén például a székelykérdés megoldásában, hiszen akkoriban a Székelyföld Nagy-Magyarországon belül perifériára szorult, nagy volt az elvándorlás, nem voltak munkahelyek – amely probléma mára újra aktuálissá vált –, az EMKE pedig akkor szorgalmazta a gazdaságtelepítést, az infrastruktúra javítását" – magyarázta Széman Péter.
Tóth Szabolcs Barnabás Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jelenléte Háromszék közművelődési életében címmel tartott előadást, amely Széman szerint azért érdekes, mert az EMKE segédkezett az első székelyföldi civil egyesületek létrehozásában is. Vetési László arról beszélt, hogy az EMKE megalakulásakor hogyan működött a szórványban, hiszen már 130 évvel ezelőtt is az volt a szervezet egyik fő célkitűzése, hogy megállítsa a szórványosodást, illetve a magyarságtudat megőrzésében segítse a szórványban élőket.
Az elnök szerint ezek a mai szervezetnek is a fő célkitűzései közé tartoznak azzal a különbséggel, hogy akkor még jelentős gazdasági erőforrások is az EMKE rendelkezésére álltak, ma viszont sokkal szerényebbek az anyagi lehetőségeik. Az elnök elmondta, a konferencián elhangzott előadások anyagát kötet formájában is szeretnék megjelentetni, jövőre pedig egy hasonló konferenciával szeretnék folytatni az EMKE múltjának feltárását.
Szerény eszközök a szórványban
Arra a kérdésre, hogy milyen eszközei vannak a mai szervezetnek a szórványosodás megállítására, Széman elmondta, idén például az EMKE az RMDSZ-szel és a budapesti Nemzeti Művelődési Intézettel karöltve képzéseket indított el, amely a kis közösségek helyi értékeinek feltárását szorgalmazza, és amelyeket elsősorban a szórványközösségeknek szántak.
Ugyanakkor az elnök bevallotta, hogy az EMKE lehetőségei eléggé behatároltak a szerény anyagi lehetőségeik miatt, hasonló képzések és művelődési programok rendszeres szervezésével azonban tudnak segíteni a szórványközösségek magyarságtudatának megerősítésében. Példaként a Besztercén és Radnaborbereken nemrégiben megszervezett Reményik Sándor-megemlékezést említette. Fontos eredménynek tartja ugyanakkor a pusztakamarási felújított Sütő András-emlékház közelmúltban történő átadását is, ahol szintén szervezhetnek a továbbiakban kulturális eseményeket.
Az elnök ugyanakkor elmondta, hogy már tárgyalnak a budapesti Nemzeti Művelődési Intézettel egy 2-3 éves képzés beindításának lehetőségéről, amelyet közművelődési és kulturális szakemberek figyelmébe ajánlanak elsősorban, de helyi civil szervezetek vezetői és a helyi értékek feltérképezésével foglalkozó szakemberek számára is hasznos lehet.
Széman Péter kérdésünkre elmondta, korai lenne arról beszélni, hogy hol szerveznék meg ezeket a képzéseket, de az biztos, hogy több erdélyi helyszínen – a Székelyföldön, a Partiumban és Közép-Erdélyben, Kolozsvár környékén is – indul majd ilyen képzés, ha a tárgyalások eredményesek lesznek. „Magyarországon már léteznek hasonló képzések, így azoknak a logisztikáját használnánk fel az itteni képzések beindításakor, az ott tanító szakembereket hoznánk el az elején" – hangsúlyozta Széman Péter.
Erdélyi hungarikumokat keresnek
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke a csütörtöki konferencia megnyitóján elmondta, hogy az RMDSZ koordinálásával létrehozzák az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságot, amely a Hungarikum Bizottság mintájára fog működni, feladata pedig feltárni a legfontosabb erdélyi magyar értékeket. A bizottságba való részvételre az EMKE képviselőit is felkérték.
„A legfontosabb, hogy elindítsuk a kisközösségek helyi értékeinek gyűjtését, feltérképezését. Tulajdonképpen a bizottságnak is akkor lesz munkája, akkor lesz mit elbírálni, ha sok helyről jelzik a saját értékeiket a közösségek, ezeket pedig több kategóriában lehet majd rangsorolni annak függvényében, hogy helyi, regionális, nemzeti érték vagy hungarikum az illető térség sajátossága. Jövőre képzéseket is tervezünk ebben a témakörben több helyszínen" – tette hozzá Széman Péter.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

„Nem magyarul magyarok”
Beszterce megyében, Óradnán és Radnaborbereken tartotta idei riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az ott született riportokból kötet jelent meg Nem magyarul magyarok címmel, amelyet kedd este mutattak be Marosvásárhelyen.
A sokadik alkalommal megszervezett riporttábor helyszíne ez alkalommal olyan vidék volt, ahol nagyon sokan vallják magukat magyarnak, ám ennek ellenére nagyon kevesen tudnak magyarul. Az újságírók – az írott sajtó, a rádió, a televízió és az online média képviselői Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Bukarestből, Temesvárról, Csíkszeredából – arra keresték a választ többek közt, hogy hogyan történt a nyelvcsere, melyek voltak az előzményei és a kiváltó okai, illetve azt kutatták, hogy a jelenlegi helyzetből van-e kiút, visszafordítható-e a mostani állapot.
A tizennyolc szerző írását Szűcs László szerkesztette kötetté, az előszavát Rácz Éva, a MÚRE elnöke írta. A fő téma az anyanyelvhasználat, az iskola, a magyar közösség nyelvcseréje, illetve az azzal közvetve, vagy közvetlen módon összefüggő templomok, temetők és sírkövek, a bányák bezárása, a bányászfeleségek története, a felszámolt vasút, a törpe vízi erőművek és a környezetrombolás, a turizmus, a Reményik Sándor emlékház, a helyi ízek.
A kedd esti bemutatón Rácz Éva ismertette a kötet előzményeit, azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen tábor az újságíróknak, ahol az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre áll, hogyan kell dolgozniuk, információt, „anyagot gyűjteniük”, egyeztetniük, mert a témák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak, nem lehet pontos határvonalat húzni egyik, vagy másik között. A riportoknak a hely, az adott vidék, vagy település jelenét kell rögzítenie úgy, hogy az akár a múltat is magába foglalja, esetleg a jövőbe is előre tekintsen. A szerzők közül a legtöbben marosvásárhelyiek: a Marosvásárhelyi Rádió, a Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a Vásárhely.ro, Maszol.ro munkatársai, egyetemi hallgatók, köztük olyanok, akik már korábban is jártak Beszterce megye ezen településein, ismerték az ottani állapotokat, illetve, akik most ismerkedtek ezzel a vidékkel és lakóival.
Szucher Ervin Reményik intelmével élt élet című riportjában annak a Bauer Ilonának állít emléket, aki „egy évre jött, egy életen át maradt”, aki fél évszázadot töltött az anyanyelv és az identitástudat-mentés szolgálatában. Gáspár Sándor és Gáspár Melinda Az Ördög-szorostól az Ünőkőig című riportban a természeti látnivalókat örökítik meg, a faluképet, amely a Radnai-havasok lábainál húzódik, a szorost, amelyet az ördögről neveztek el, vagy azt a hegygerincet, ahová nem túl nehéz feljutni, ám annál könnyebben el lehet téveszteni az oda vezető utat. Bögözi Attila oknyomozó riportot készített, amelynek a Magas hegyek gonosz törpéi, huss! címet adta, és amelyben azokat a törvénytelen vállalkozásokat írja le, amelyek elsősorban a környezetet rombolják, de ezáltal a közösségnek is rosszat tesznek. Moldován Zenkő interjút készített azzal az Antal Attila besztercei tanácsossal, aki a Besztercén tervezett magyar iskola igazgatója lett volna, ha az iskolaindítás az utolsó pillanatokban, a tanévkezdés előtt nem hiúsul meg. E cikk szerzője a nyelvvesztés útját tárja fel riportjában.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Ahol az Úr lépked hallgatag…
Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett.
A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.”
Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon.
Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra.
Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően.
– Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól.
Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával.
Híveiről elismerően szól a plébános:
– Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok.
A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe.
Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai.
„Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.”
A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit:
„– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra;
– nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét;
– megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat;
– nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.”
Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.”
Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.”
Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.”
Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!”
Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó.
– Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel.
Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani.
– Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá.
Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet.
Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv.
A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik.
A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot.
Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is.
A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti…
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

MÚRE-riporttábor Temesváron
Nagyvárosi szórvány-bevetésen a magyar újságírócsapat
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az elmúlt hét végén, a kalotaszegi Farnas–Zsobok és a Beszterce-Naszód megyei Óradna–Borberek után nagyvárosi környezetben, Temesváron szervezte meg sorozatban harmadik riporttáborát. Hat erdélyi megyéből és a Vajdaságból érkezett 26 magyar újságíró vetette be magát a nagyvárosi dzsungel sűrűjébe, hogy pillanatfelvételt készítsen a Temesvári magyar szórványközösség életéről. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala és a Bethlen Gábor Alap támogatásával megvalósuló riporttábor nyomán egy kötet is születik, amelynek bemutatását kíváncsian várjuk, elsősorban mi, Temesvári magyar újságírók, akik e szórványközösség mindennapjainak és ünnepi alkalmainak régi krónikásai vagyunk.
A riporttábor július 8-án, pénteken média-kerekasztallal indult, ahol a vendégek (majdnem) mindent megtudhattak a Temesvári írott és audiovizuális sajtó aktuális helyzetéről. Az újságírókat a továbbiakban Szekernyés János helytörténész, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Erdei Ildikó és Jakab Ilona iskolaigazgatók, Marossy Zoltán volt alprefektus és Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke tájékoztatták a Temesvári magyar közösség múltjáról és jelenéről, a magyar oktatás helyzetéről, a civilszervezetek életéről. A sajtósoknak alig két napjuk volt rá, hogy kívülállóként, remélhetőleg újszerű látásmódot tükröző Temesvári szórványriportjaikat elkészítsék.
– Miért éppen a nagyvárosi szórvány lett ennek a riporttábornak a központi témája– kérdeztük Rácz Évától, a MÚRE elnökétől.
– A riporttáborok hagyománya a 90-es évekre nyúlik vissza, de az utóbbi két évben kezdtük újra ezeknek a megszervezését. Első alkalommal a Kalotaszeg végében található, de a Szilágysághoz tartozó Farnason voltunk, amely egy halódó, pusztuló félben levő közösség, ugyanakkor a szomszédos Zsobok a magára talált magyar közösség példáját mutatta meg. Tavaly Beszterce-Naszód megyében Radna Borbereken és Óradnán jártunk, ahol azzal szembesültünk, hogy ők románul mondják, hogy ők magyarok. Nem beszélik a nyelvet, de a magyarságtudatuk eleven! Azt mondtuk, hogy legyen egy olyan példa is, ahol a nagyvárosi szórvánnyal ismerkedünk. Újdonságot jelent, hogy a nagyvárosban hogyan lehet megtalálni a magyarokat, mindenki azt mondta, hogy valóban ez nagyon nehéz feladat. Nem könnyű két nap alatt megtalálni azokat az embereket, akik azon dolgoznak, hogy ezt a szórványközösséget összetartsák, ezért előre szerveztük a lehetséges interjúalanyokat, meghívtuk őket a riporttáborunkba, hogy megkönnyítsük a kollégáknak a dolgát és még több, gazdagabb anyag szülessen.
– Honnan érkeztek a Riporttábor résztvevői?
– A távolabbról érkezett sajtósok Hargita, Kovászna és Brassó megyékből jöttek, de erős újságíró csapat van itt Marosvásárhelyről, Kolozsvárról és Nagyváradról, akik összesen 11 szerkesztőséget képviselnek. Itt vannak velünk a riporter iskolások, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakos hallgatói, akik itt gyakorlatoznak, az a feladatuk hogy a tábor történéseit dokumentálják, fotózzák, arról számolnak be, hogy mi hogyan dolgozunk. A Riporter Iskola idén beindított programunk, amelynek Temesvár a harmadik helyszíne Kolozsvár és Marosvásárhely után. A Riporter Iskola folytatódik azzal, hogy októberben Torockón a Kolozsvári BBTE újságíró szakának táborához csatlakozik a MÚRE, majd Nagyenyeden tartunk novemberben egy kiértékelő találkozót.
– A nagyvárosi szórványléttel kapcsolatban mi mozgatta meg az újságírók fantáziáját?
– Egyesek az egyházi közösségeken keresztül próbálják megfogni a magyarságot. A Vajdaságból érkezett kollégák a soknemzetiségű Bánságot, a szerb közösséggel való kapcsolatot is behozzák a képbe, de van akit a Nőszövetség munkája vagy a Máltai Segélyszolgálat munkája érdekel. Természetesen az is történelmi pillanat, hogy hosszú évtizedek után magyar alpolgármestere van Temesvárnak és két líceumban is van magyar nyelvű oktatás, ezek mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre szeretnénk választ kapni.
– Mi lesz ennek a Riporttábornak a hozadéka?
– A tábor nyomán kötetet szeretnénk megjelentetni a Communitas Alapítvány támogatásával, ami arról szólna, hogy mit mutat az a pillanatfelvétel, amit itt Temesváron el tudtunk készíteni. Egy ilyen riportkötet nem leíró, hanem ezt a pillanatot megragadó tud lenni, amelyben benne van a történelem és egy lehetséges jövőkép, majd kiderül, hogy milyen.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Riportkötet, vándorkiállítás és újabb tervek a MÚRE háza táján
Kéttucatnyi újságíró két napra „összeköltözik”, előzőleg felkészülnek különböző témákból: utánanéznek annak, hogy mit érdemes tudni a településről és az ott élő emberekről, emellett a kutatni kívánt témát is megpróbálják körvonalazni saját maguk számára. Sok esetben bebizonyosodik, hogy két nap korántsem elegendő ahhoz, hogy az újságírók minden szükséges információt „magukba szívjanak” a helyszínen, jó példa erre Sarány István, a Hargita népe napilap munkatársának esete: a riportból, amelyet a tábori tevékenységei nyomán írt, az is kiderül, hogy utólag még felvette a kapcsolatot azzal a képzőművésszel, akivel ottjártukkor a képzőművészeti oktatásról beszélgetett. Erről Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke beszélt kedden délután a Minerva-házban, a nagyváradi Europrint Kiadónál megjelent Hol vagytok, temesvári magyarok? című riportkötet bemutatóján. (Képünkön: Rácz Éva és Győrffy Gábor a rendezvényen, fotó: Rohonyi D. Iván)
A kiadvány 21 erdélyi és vajdasági újságíró riportjaiból állt össze, akik július 8-a és 10-e között részt vettek a MÚRE temesvári riporttáborában. Győrffy Gábor egyetemi oktató beszélgetett az est folyamán Rácz Évával, aki az egyesület által korábban szervezett riporttáborokra utalt: bár nem lehetett jelen, a sajtós kollégák által elmondottakból körvonalazódott számára, hogy hangulatos összejövetelekről van szó, amelyeken érdemes részt venni. Felidézte, hogy 2005-ben látott napvilágot a Variációk gyimesi témákra című könyv, amely már a negyedik volt az Erdély felfedezése sorozatban. Bizonyítja ez, hogy van előzményük, egyfajta hagyományuk a MÚRE-féle riportköteteknek, amelyek 2013 óta, Rácz Éva elnökké választása óta – Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztőjének szerkesztésében – elkészültek.
Az új sorozat 2014-ben, a kalotaszegi témájú Időutazás Farnastól Zsobokig című kötettel indult, majd 2015-ben jelent meg a Nem magyarul magyarok című kiadvány, amely besztercei látogatásuk (Óradna, Radnaborberek) eredményeként született. A harmadik, több mint 450 oldalas könyv a nagyvárosi szórványba kalauzolja az érdeklődőket; néhány nappal ezelőtt, amikor Temesváron bemutatták, meg is jegyezték a helybéliek: köszönik a tükröt, amelyet eléjük tártak benne.
A MÚRE tagjai már a következő tábor helyszínén gondolkodnak, ahol szintén megragadhatják a pillanatot: a szórványtémáról nem szeretnének lemondani, a lehetséges helyszínek között pedig Kommandó, Gyergyószárhegy, Déva is ott szerepel. – A Szilágyságban is vannak közösségek, akikhez érdemes lenne elmenni. A terv jó sok évre megvan, már csak a kollégákat kell rávenni, hogy minél többen csatlakozzanak – hangsúlyozta Rácz Éva.
A rendezvényen levetítették Sárosi István, a Krónika munkatársának riportfilmjét, és szó esett az egyesület Riporteriskola elnevezésű programjáról, amelyet jövőre is szeretnének megszervezni. Kiderült továbbá, hogy a MÚRE partnerként csatlakozik a Winkler Gyula által elképzelt falurevitalizációs projektkez: riportutakon vesznek majd részt az újságírók, a Hunyad megyei Lozsádra utaznak, hogy munkájuk által jövőképet adjanak az ottani, százlelkes közösségnek – „hogy a településnek ne csak múltja, hanem jövője is legyen”.
Összesen negyven felvétel szerepel a Dorel Găină által megnyitott vándor sajtófotó-kiállításon, amely Nagyvárad és Nagykároly után érkezett Kolozsvárra, és december 20-ig, munkanapokon 11 és 15 óra között tekinthető meg a könyvbemutatóval egybekötött esemény helyszínén, a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16. szám). A Brassaï 2015 sajtófotó-pályázatra beérkezett mintegy 1000 képből kiválasztott és díjazott munkák különböző szemszögekből világítanak rá a körülöttünk lévő valóságra, a méltató véleménye szerint tiszta, csiszolt tükröt mutatnak.
Dorel Găină fényképész, aki a zsűrinek is tagja volt, reményét fejezte ki, hogy lesznek még a mostani pályázathoz hasonló kezdeményezések, amelyhez akár Erdély határain túlról is csatlakozhatnak a magyar fotóriporterek. A MÚRE történetében első vándor sajtófotó-tárlatot a következő időszakban Marosvásárhelyen, Bukarestben és Csíkszeredában is bemutatják.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Pillanatképek a szórványról – újságírók „költöztek” Dévára, Vajdahunyadra
Hétvégén szervezte meg lassan már hagyományosnak számító riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Négy évvel ezelőtt Zsobokon és Farnason, majd Radnaborbereken és Óradnán, szórványfalvakban rendezték a tábort, ezt követően a temesvári nagyvárosi szórványba látogattak el, idén pedig Déván és Vajdahunyadon „garázdálkodtak” az újságírók.
A riporttábor az egyesület egyik legkedveltebb eseménye: míg négy évvel ezelőtt megközelítőleg 10 újságíró látogatott el Zsobokra és Farnasra, idén már több mint harminc jelentkező volt, a helyek szempillantás alatt beteltek. A táborok során egy pillanatképet készítenek az újságírók az adott szórványtelepülés életéről, mindennapjairól, múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az ott készült anyagokból riportkötetet készít az egyesület.
A táborok során a Románia számos pontjáról érkező újságírók megismerkednek a városok, települések elöljáróival, általuk, illetve saját dokumentáció által próbálnak meg felkészülni arra, hogy interjúalanyokat keresve elmerüljenek a települések történetében, problémáiban, jövőképében, olyan történeteket kutassanak fel, amelyekre saját régiójukban esetleg nincs példa. Így ismerkedtek meg az egyesület tagjai korábban a radnaborbereki magyarokkal, akik büszkén jelentették ki magukról, ékes román nyelven: „Eu sunt ungur”, de így ismertek meg számos izgalmas történetet a hétvégén Déván is.
Miért fontos az, hogy többtucat újságíró három napig ilyen módon a birtokába vegyen egy települést? Első alkalommal én a radnaborbereki táborban vettem részt, akkor még nem dolgoztam a sajtóban, egyetemistaként jártam én is a falvakban, kérdeztem a járókelőket, papot, állomásfőnököt, ám nem egyedül, hanem idősebb, tapasztaltabb újságírók „utánfutójaként”. Édesapám oldalán, aki lassan 30 éve dolgozik újságíróként, tanultam a szakmát: a témát keresni, majd azt körüljárni, interjúalanyokat felkeresni, kérdezni, majd az adatokat feldolgozni, riportot készíteni. Pályakezdő újságíróként a hétvégén Déván is hasonlóképpen vettem részt a táborban: Tomcsányi Máriától tanultam, lestem el a szakma „titkait”.
Ám nemcsak a szakmát tanultam a táborokban, az étkezések, kávézások, esti szabadidős programokon kialakult élénk beszélgetések, viták során a közéleti eseményekről, problémákról informálódhattam, megismerve számos újságíró véleményét az adott témákról. Ezek a beszélgetések, találkozások nem csak nekem, hanem a MÚRE eseményeire gyakran vagy akár mindig járó újságírók számára is fontosak, véleményt cserélnek, megoldásokat nyújtanak problémákra, vagy épp érdeklődnek, „sikerült-e a gyerek érettségije”, „mit csinál az asszony” vagy „hogy megy a lap?”. Számos egyesületi tag számára július elején és szeptember közepén egy-egy hétvége a MÚRE rendezvényeihez kötődik, így azok már előre le vannak foglalva az előjegyzési naptárakban, hisz nyár elején riporttáborba mennek, míg az ősz beköszöntével Nagykárolyba látogatnak az egyesület tagjai.
A közösségnek miért lehet fontos, hogy településeiket ellepi több tucat újságíró? A sok médiamunkás a táborok során megismerkedik a közösség vezetőivel, lelkészekkel, papokkal, iskolaigazgatóval, tanárokkal, különböző csoportosulások irányítóival, illetve a helyi politikusokkal is, akiktől informálódnak a helység jelenéről, problémáiról vagy sikereiről. Majd megismerve a településen élő szórvány gondjait, különlegességét, elviszik azokat az ország számos városába és szerkesztőségébe, így az ott hallott történetek bejár(hat)ják akár az összes régiót. A táborban készült anyagokból összeállított riportkötetet országszerte bemutatja az egyesület, az első állomások között van a település, amelyről szól a kötet. A riportalanyok pedig gyakran lepődnek meg azon, mit lát bennük, belőlük egy külső szemlélődő, tükröt, akár görbe tükröt tarthat a kötet a település lakóinak. Szabadság (Kolozsvár)