Az elmúlt héten testvértelepülési találkozót tartottak Világoson. Megjelent a franciaországi kisváros, Buchnet és Pusztaottlaka küldöttsége. A franciák már többször nyújtottak anyagi támogatást különféle szociális gondok megoldásához. /Testvértelepülési találkozók Világoson. = = Nyugati Jelen (Arad), máj. 23./

Erdély közigazgatási bekebelezése
Az Erdély közigazgatási bekebelezését, az I. világháború nemzetközi szerződései nyomán létrejött Románia közigazgatásának egységesítését szabályozó törvényt 1925. június 9-én a bukaresti képviselőház, és 11-én a szenátus is megszavazta.
A Stauber József által főszerkesztett Aradi Közlöny politikai és közigazgatási napilap 10-én számolt be a törvényről. Július 10-én az első oldalán közli a lap, hogy elkészültek az új megyebeosztások, és csak az ókirálysági megyék határai nem változnak érdemben. 11-én arról számolt be a Közlöny, hogy az Arad és Temes-Torontál megye vezetősége egyezségét követően Arad vármegyéhez csatolnak 25 temesi települést – amiből végül csak 11 került Arad megyéhez – az újaradi, lippai és vingai járásból, továbbá három új járás lesz Soborsin, Csermő és Szentanna központtal, de a tornovait megszüntetik.
A Trianon utáni Románia közigazgatási egységesítéséről 1925. június 14-én jelent meg a törvény a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial). Ennek 380-as szakasza elrendelte az ország új közigazgatási beosztását: a községek, városok, megyék, megyeszékhelyek, megyei rangú városok határait, számukat és nevüket. A végrehajtási törvények és miniszteri rendeletek 1925. október 7-e és 1926. február 5-e között jelentek meg. 71 megyét, 498 járást, 8879 községet hoztak létre. 17 megyei jogú város és 54 város – a 144-ből – lett megyeszékhely. 10 külvárosi községet és 8704 falusi községet hoztak létre.
Az Aradi Közlöny 1925. szeptember 17-én arról tudósított, hogy a belügyminiszter Bukarestbe rendelte a prefektusokat, hogy átadja nekik a közigazgatási reform végrehajtási utasításait.
Arad megye prefektusa, Ioan Georgescu 1925. október 16-án tette közzé Az új közigazgatási beosztások, megyék, városok – mint székhelyek –, törvényhatóságok, városközösségek, mint nem székhelyek, községek és falvak tárgyú rendeletét az Aradi Közlönyben. A prefektusnak ugyanaz a közleménye románul október 14-én és 16-án jelent meg az aradi Tribuna Nouă napilapban. Tudomására hozták a szolgabíróknak, községi és körjegyzőknek, hogy a Hivatalos Közlöny 1925. október 7-én kelt 220-as számában kihirdetett 2465-ös királyi dekrétum megállapította az új közigazgatási beosztásokat, településneveket. A királyi dekrétum a minisztertanács 1925. szeptember 24-ei ülésének 3303-as számú naplóját hagyta jóvá, amelyben elhatározták, hogy Románia területe – Krassó–Szörény és Temes–Torontál vármegyék kivételével – 68 vármegyére oszlik. E két megyét későbbi jogszabályban szervezték át. A kialakított városok és községek területeinek módosításai 1926. január 1-jén léptek életbe.
Az Aradi Közlöny október 18-án közölte a prefektusok javaslatára, és a legfelsőbb közigazgatási tanács véleményezése alapján elkészült új járási beosztást, amit a 87 615-ös, 1925. október 9-ei belügyminisztériumi rendelet szabályozott. E szerint Arad vármegyének a székhelye Arad, tíz járása, két városa – Arad és Nagylak –, valamint 194 községe lett.
Az Aradi Közlöny november elsejei száma közli a Lázár Ágoston alispánnal az új törvényről folytatott beszélgetését. Kertész László megállapította, hogy az 1886-os törvény helyébe lépő „gyökereiből tépi ki a vármegyei igazgatás eddigi rendszerét”.
A járások: Arad – 20 községgel és Újarad székhellyel, Kisjenő – 21 –, Kisjenő, Halmágy – 29 –, Nagyhalmágy, Borosjenő – 15 –, Borosjenő, Pécska – 12, közöttük Nagylak –, Magyarpécska, Radna – 30 –, Radna, Borossebes – 30 –, Borossebes, Szentanna – 12 –, Szentanna, Világos – 11 –, Világos, valamint Tornova – 14 községgel – és Tornova/Spineni székhellyel.
A településnevek változása és a települések új járásokhoz való besorolása 1925. október 7-én lépett életbe. A meglévő megyei és községi hatóságok megtartották addigi illetékességüket az új községi és megyei tanácsok beiktatásáig.
Az Állami Levéltár Aradi Igazgatóságán általam megtalált, időrendben első dokumentum, amely Románia közigazgatásának egységesítése jegyében készült, 1925. május 11-ei keltezésű. A Bartos Jenő vezette Aradi Út- és Hídügyi Hivatalban kézzel írt összesítés az akkor tervezett kilenc járás települései és a kiválasztott járási székhely, illetve a települések és az azokat éppen ellátó jegyzőségek közötti távolságokat tartalmazza. Ez az összesítés az Országos Levéltár Aradi Igazgatósága 1296. fondja 13/1926-os dossziéjának (OLAI 1296/13/1926) 38–41 illetve 42–45 lapján olvasható.
A közigazgatás egységesítését célzó törvénykezés várható lépéseiről május 20-a előtt megjelent egy elég részletes eligazítás (OLAI 1296/13/1926, 11–13. l.), amelyből kiderül többek között, hogy a törvény megjelenését követő átszervezés után megszervezik a helyhatósági választásokat, amelyekre végül 1926. február 19-én került sor, a választhatóság a 25. évüket betöltötteket illette meg. A tanácsosok 3/5-e választott volt, 2/5-e hivatalból került a testületbe, községekben 9 választott és legfennebb 6 helyi képviselő volt hivatalból. A megyeszékhely lakosai nem voltak megválaszthatók és nem szavazhattak a megyei képviselőkre.
Június 25-én a prefektus – a választói névjegyzékek összeállításához – rendeletben kötelez minden lakost, hogy tíz napon belül jelentkezzen a lakhelye község- vagy városházáján személyi adatai nyilvántartásba vétele miatt.
A Belügyminisztérium Községi Igazgatósága augusztus 12-én sürgősséggel kérte a kilenc járás községei névjegyzéke elírásainak kijavítását, és azonnali visszaküldését. Ebben az átiratban még az volt az utasítás, hogy a községek nevét csak azokban az esetekben változtassák meg, amelyekben azzal visszatérnek az előző igazgatás által megváltoztatott régi román elnevezésekre (OLAI 1296/13/1926, 10. l.).
Az Aradi Prefektúra augusztus 14-ei válaszában küldte el a minisztérium által igényelteket, és abban megismételte a július elsejei 6679-es átiratában megfogalmazott kérését, hogy az új Arad megyét ne csak kilenc, hanem 11 járásra oszthassák, mert kilencben egyesek nagysága miatt képtelenség lesz megvalósítani a rájuk háruló igazgatási teendőket. Megjegyezték, hogy Temes megye 199 községéhez 14, míg Arad 194-éhez csak kilenc járást akar engedélyezni a minisztérium (OLAI 1296/13/1926, 18. l.).
A prefektúra kérésére az Ötvenespusztai Zselinszki birtokon, amelynek 500 hektárját 100 betelepített román családnak osztották ki, a kormány jóváhagyta Andrei Şaguna település megalakulását (OLAI 1296/13/1926, 17. l.).
Augusztus 25-én a seprősiek táviratban kérték a prefektúrától, hogy ne csatolják a települést a borosjenői járáshoz, hanem hagyják a kisjenőiben, amint eddig is volt.
A prefektúra szeptember elsejei 4358-as átiratával válaszolt a belügyminiszter 17860/C rendeletére, és elküldte a leendő megyéhez tartozó települések névjegyzékét az előírt 9, és az óhajtott 10 illetve 11 járáshoz soroltan, megismételve a 6679-es átiratukba foglaltakat (OLAI 1296/13/1926, 20. l.). A levéltárban megmaradt dossziéban (OLAI 1296/13/1926, 21–29. l.) a tervezett Újarad, Kisjenő, Borosjenő, Világos, Pankota (előzőleg Tornova), Borossebes, Halmágycsúcs és Radna járásokhoz rendelt települések vannak felsorolva, és utána a javasolt nevük szerinti ábécé sorrendben szerepelnek a megye községei (OLAI 1296/13/1926, 30–33. l.), adott esetben a hozzájuk tartozó falvak települései is, a megjegyzés rovatban az addigi neveikkel vagy pedig, hogy addig Temes–Torontál megyéhez tartoztak. Ebben a névjegyzékben Ácsvának – Aciuva – még a Tribunul Crişan nevet, Almásnak – Almaş – Tâmpat, Bátyafalvának – Bătuţa – Cristeşti-et, Feketegyarmatnak Principele Carol-t, Gósdnak – Govăşdia – Colonel Păuliant, Gyarmatának – Iermata – Popa Gheorghet, Déznaláznak – Laz – Lăzeşti-et, Nagyiratosnak Câmpiat, Zarándnádasnak – Nădaş – Dreciat, Nagylaknak Lacul Maret, Nagyvarjasnak Corbut, a Semloc-ként szereplő Öthalomnak – Glogovaţ – Horiat, Szentlánynak Principesa Ileanat, Tőzmiskének Teuzat, Zimándköznek Principele Mihait és Zimándújfalunak Principele Mirceat javasolták. Ezekről a névváltoztatásokról végül lemondtak.
A belügyminiszter szeptember 23-án elrendelte a helyhatósági választói névjegyzék összeállítását (OLAI 1296/13/1926, 65. l.).
A Hivatalos Közlönyben október 7-én megjelent 2465-ös királyi rendelet végül 40, a megnagyobbított Arad megyéhez tartozó település nevét változtatta meg (OLAI 1296/13/1926, 85. l.). Akkortól és azért lett Ötvenesből – Utviniş – Andrei Şaguna (A gondolatjelek között a település addigi román neve szerepel), Ácsvából – Aciuva – Avram Iancu, Erdőskerekből – Cherechiu – Caporal Alexa, Bokszegből – Bocsig – Caragheorghievici, Kisjenőből Körös-Kisjenő, Kisiratosból – Iratoşul Mic – Dorobanţi, Otlakapusztából – Otlaca – Grăniceri, Újrákosból – Iarcoş – Iercoşeni, Nagyiratosból – Iratoşul-mare – Iratoşul, Fakertből – Fachert – Livada, Bélzerinből – Zerindul-mic – Luntreni, Alsókövesből – Găvoşdia – Mocioni, Gósdból – Govăşdia – Păulian, Erdőhegyből – Erdeiş – Pădureni, Ópécskából / Románpécskából – Pecica română – Pécska / Pecica, Németperegből – Peregul german – Nagypereg / Peregul Mare, Holmézesből – Holtmezeş – Pescari, Nagypélből – Pilul-mare – Pél, Kovásziból – Covăsinţi – Podgoria, Kertesből – Chertiş – Prunişor, Bozósdból – Bodeşti – Rădeşti, Kisrónából – Ravna – Rănuţa, Rabszékből – Răpsig – Regele Carol, Magyarpécskából – Pecica maghiară – Rovine, Simonyifalvából – Şimoneşti – Satul nou, Szentannából – Sântana – Sfânta Ana, Szentpálból Sfântul Paul, Nagyszintyéből – Sintea – Sintea-mare, Kisszintyéből – Sinitea – Sintea-mică, Marosszalatnából – Slatina – Slatina de Mureş, Mikószalatnából – Slatina – Slatina de Criş, Tornovából – Târnova – Spineni, Szarvaságból – Soroşag – Stejar, Tornyából – Tornea – Turnu, Kis- és Nagyvarjasból – Variaşul mic és Variaşul mare – Variaşul, Tótváradból – Totvărădia – Vărădia de Mureş, Gyulavarsándból – Jula Vărşand – Vărşand, Vadászból – Vădas – Vânători, Halmágycsúcsból – Ciuciu – Vârfurile és Nagyzeréndből – Zerindul-mare – Zerind.
Október 8-án a miniszter táviratban kér azonnali választ, hogy a várossá nyilvánított Nagylak járási székhely-e vagy sem (OLAI 1296/13/1926, 68. l.)? A prefektus azt a választ adta, hogy határszéli településként nem lehet járási székhely, és Pécska járáshoz tartozik (OLAI 1296/13/1926, 67. l.).
Október 10-én a belügyminiszter táviratban figyelmeztette a prefektusokat, hogy az intézmények levelezésükben kötelesek a 7-én közzétett törvény szerinti új településneveket használni (OLAI 1296/13/1926, 74. l.).
A belügyminisztérium körrendeletben tudatja a prefektúrákkal, hogy az eddigi helyi vagyon- és közigazgatási szabályok csak 1926. január elsejével, de a változásokkal kapcsolatos ügyek, azok törvényességi felügyelete, a rendfenntartási kérdések a törvény megjelenésétől alkalmazandók, így az Arad megyei prefektúra hatásköre már október 7-étől kiterjed a Temes–Torontáltól Aradhoz csatolt Temeskeresztes – Cruceni – Cheresteş, Újarad, Angyalkút – Engelsbrunn, Temeshidegkút – Guttenbrun, Németság, Kisszentmiklós, Szépfalu – Schöndorf, Cseralja – Traunau, Réthát – Wiesenheid, Zádorlak községekre is (OLAI 1296/13/1926, 75. l.).
Október 11-én a minisztérium táviratban közli a prefektussal a kinevezett járási elöljárók névsorát: Putici Andrei, Spacovici Vasile, Suciu Traian, Fazekas Ludovic, Cornea Ion Petrica, Petrila Laslo, Pop Simion és Oanea Aurel (OLAI 1296/13/1926, 48–49. l.).
Október 24-én az új közigazgatási törvény végrehajtását felügyelő bukaresti bizottság körlevélben közölte Arad megye képviselőinek a számát: pótképviselő 10, kinevezett képviselő maximum 20 és választható képviselő 30. A kinevezendő képviselőkre a prefektúra által javasolhatók köre (OLAI 1296/13/1926, 90–91. l.):
– Arad polgármestere és két megyeszékhelyi képviselő;
– a mezőgazdasági, kereskedelmi, ipari és munkaügyi kamarák által jelölt képviselők, amennyiben Aradon van a székhelyük; – az egészségügyet és a tanügyet képviselők, akik lehetnek nők is; – minisztériumi felügyelők – ha vannak –: tanügyi, humán- és állategészségügyi, államépítészeti stb. A törvényben nevesített hivatalok döntötték el, hogy kit javasolnak kinevezett képviselőnek.
Ha az így kinevezendők száma kisebb volt a lehetséges húsznál, de indokoltnak látták, akkor a létszámot kiegészíthették a jelölő intézmények legmagasabb rangú tisztségviselőivel.
Mivel a helységben nagy volt az elégedetlenség az október 7-én közzétett településnév-változtatás miatt, a ternovai képviselő testület október 31-én összeült és kérte, hogy ha meg is változtatják, akkor ne Spineni, hanem Dacia-Traian legyen a település új neve (OLAI 1296/13/1926, 113. l.). A beadványra a prefektúra november 28-án azt válaszolta, hogy a rendeletben szereplő településnév csak a helyhatósági választások után változtatható meg (OLAI 1296/13/1926, 111. l.).
November 9-én a belügyminisztérium a településekre vonatkozó adatokat kért a helyi elöljáróktól az új közigazgatási felosztás miatt indokolt rendőrségi átszervezéshez: mennyi a település területe, a lakosok száma, az utcák száma és hossza, valamint a meglévő rendőrök száma (OLAI 1296/13/1926, 104. l.). A november 18-ai válaszból kiderül, hogy Arad területe ekkor 11 238 hektár, amiből 1261 ha belterület, 94 185 lakosa volt, 280 utcájának hossza összesen 146 606,43 km (A 146 606,43 km nem lehetett igaz, talán 146 606,43 métert kellett volna írnia a gépírónak.), nem volt városi rendőr, de az állami rendőrségen 258 szakaszvezető, 9 őrmester, 16 tiszthelyettes, 12 tiszt és 10 főtiszt teljesített szolgálatot (OLAI 1296/13/1926, 106. l.). Nagylak területe 13 112,5 hektár, lakossága 14 594 fő, 46 utcája 44 833 méter hosszú, és 11 rendőre volt (OLAI 1296/13/1926, 102. l.).
Mivel a Temes–Torontál vármegyétől Aradhoz csatolt települések nevei semmit sem változtak, az Arad megyei prefektus november 13-án változtatásokat kért a belügyminisztériumtól. Ebben kéri Temeskeresztes – Cheresteş – nevének Kreutzstädtenre változtatását, és a csupán 120 lakosú, önfenntartásra képtelen Temeshidegkútnak – Zăbrani, Guttenbrun – a hozzá való csatolását (OLAI 1296/13/1926, 87. l.).
Az új közigazgatási törvény alkalmazása következtében új községi jegyzőséget hoztak létre Farkasházán – Lupeşti, Zimándújfalun, körjegyzőséget Iltőn – Ilteu, Odvason – Odvoş, és Babszéken – Răpsig, de ezeken a jegyző kinevezéséig a szomszéd jegyzőség jegyzője látta el a tennivalókat (OLAI 1296/13/1926, 131. l.).
1926. Január 11-én a belügyminiszter napi hét órában rögzítette a hivatalnokok munkaidejét, és szabályozta a közhivatalok órarendjét, amely Arad megyében január 25-én lépett életbe és fél kilenctől egy óráig, valamint délután négytől fél hétig tartott.
Január 16-án Arad megyében 119 jegyző működött, akik jövedelmük háromnegyedét pótlékként kapták, míg a fennmaradó negyed volt az alapfizetésük, amelynek 40%-át a község természetben fizette (OLAI 1296/13/1926, 55–60. l.).
Az új közigazgatási törvény szerint szervezett helyhatósági választást 1925. február 19-én, pénteken tartották. Legtöbb helyen két lajstrom indult egymás ellen, és a legjobb minden mandátumot megkapott. A választásokon a 21. évüket betöltött személyek szavazhattak, és nyolc évben állapították meg a két választás közötti időtartamot. A polgármestereket a tanácsosok választották. Az új törvény szerinti megyei tanácsi választásokat 1926. június 4-én tartották. Aradi lakosok nem választhattak megyei tanácsosokat. Ekkor a megye lakossága 335 479 fő volt: román 232 644, magyar 58 809, német 24 512, zsidó 2500 és más nemzetiségű 3014. Választhatott 84 902 szavazó: 62 523 román, 13 597 magyar, 7149 német, 817 tót, 563 zsidó, 78 szerb, 67 cigány és 108 más nemzetiségű. A választásokat több községben megóvták. Aradon a magyar-liberális lista 4452 szavazattal győzött. Az ellenzéket 3601-an támogatták (OLAI 1296/14/1926, 1–313. l.).
Nagy István, Erdély.ma

Kimondott fájdalommal, a kegyeletért – 69 éve történt a világosi magyar tragédia
Világos, az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel kapcsán – amikor Görgei Artúr fővezér és a haditanács döntése nyomán, a 30 ezer fős fel-dunai magyar hadtest letette a fegyvert a Paszkievics főherceg által vezetett orosz intervenciós hadsereg előtt – nemzeti tragédiánk színhelyeként vonult be történelmünkbe.
Arról viszont csak kevesen tudnak, hogy a nemzeti tragédia után 95 évvel ugyancsak az arad-hegyaljai településen ment végbe egy újabb, magyar szempontból gyászos esemény, aminek 24 nemzettársunk vált áldozatává. Leszögezzük: távol áll tőlünk a feszültségkeltés szándéka, de a 69 évvel ezelőtti eseménynek szemtanúk, kortársak megszólaltatásával történő ismertetése révén mindenképp az őt megillető helyre kívánjuk tenni a világosi magyarságon esett sérelmeket. Nem lehet halálukig megtagadni attól a féltucatnyi, még életben lévő, évtizedekig megfélemlített, önérzetében megtiport magyartól fájdalmuk nyilvános kimondását, sérelmük elismertetését, legalább erkölcsi jóvátételét.
Igazságtételre várva
Az 1944. szeptemberében történtek felől a 83 éves Csizmadia Sándort faggattuk, aki jelenleg a világtól elvonulva, a Selénd községbeli Kamnán él egyedül a domb lábánál fekvő 2800 négyzetméteres birtokán. Némi gondolkodás után, a számára feledhetetlen 1944. szeptember 17-ével kezdi, amikor a magyar hadsereg három, oldalkocsis motorkerékpárja Kovászi felől Világosra érkezett. Maga a falu bejáratánál a nála egy évvel idősebb, 14 éves Frajna Jánossal legeltette a juhokat. A motorosok megálltak mellettük, majd megkérdezték: vannak-e román katonák a településen? Mivel nem voltak, Janit beültették a legelöl haladó oldalkocsiba, és a községházáig poroszkáltak. Nem bántottak senkit, tábort vertek a Bohus-kastély parkjában, ahova még vagy két teherautónyi katona is érkezett. Szeptember 21-ére virradóra a dombról félkatonai, jobbára ittas alakulatok kezdtek leereszkedni lövöldözve, az erdőből megszólalt egy ágyú is, amelyiknek a lövedéke eltalálta a falu végén állomásozó Csepel márkájú teherautót, ami teljesen kiégett, 3 katona a helyszínen meghalt. Miután a magyar alakulatok a román–orosz túlerő elöl visszavonultak Kovászi, illetve Arad felé, a bevonulók elkezdték válogatás nélkül összegyűjteni a helybeli magyarokat, akiket összevertek, majd végighajtva őket a településen, az ortodox temető előtti gödörnél állapodtak meg, amelyikbe 10 embert, köztük 2 asszonyt és ugyanannyi kiskorút belelőttek, majd megparancsolták a cigányoknak, hogy húzzanak földet rájuk. Tették ezt délutánig, amikor a tisztességes román ember, Secula Mihai, aki a magyar világban katonatiszt volt, közbe nem lépett, és jobb belátásra bírta a tetteseket. A megmaradt néhány embert, összeverve, de hazaengedték.
Csizmadia Sándor soha nem felejti el azt a napot, amikor az édesapja elküldte egy ács után, aki a birkaszín építésén segédkezett. Éppen ezért csak hallomásból ismeri a náluk történteket: mikor a részeg katonák hozzájuk érkeztek, szó nélkül megverték az apját Kiss Györggyel, a segítséggel együtt, majd elhajtották a falun keresztül, a temető előtti gödör felé, amelyikbe később mindkettőjüket belelőtték. Összesen 8 világosi, továbbá 2 gyoroki polgárt lőttek le. Utóbbiak napszámban dolgoztak egy világosi szőlősgazdánál, akihez a pénzükért jöttek. Út közben találkoztak a temető felé vonuló megkínzott, ütlegelt csapattal, amelybe berángatták őket, hogy ugyanúgy végezzék, mint a többiek. Csizmadia 35 éves édesanyját az utcaajtóban lőtték le, amikor férjének az életéért könyörgött, hiszen 3 kiskorú gyermeke volt. A 13 éves gyermek hazatérve, az anyja meggyilkolásától és az apja elhurcolásától megrémülve, illetve, hogy őt is el akarták fogni, a román temetőbe menekült, ahol a csősz elbújtatta. Mivel a magyar különítményt meglepték a dombról aláereszkedő egyesült csapatok, a dombon őrségben állt magyarok nem tudtak csatlakozni a többiekhez, ezért elbújtak. Néhány nap múlva azonban, gondolván, hogy az ellenség elvonult, előjöttek a rejtekhelyükről, ám mindnyájukat elfogták, majd a Matekovits-ház udvarán sorba állított 10 honvéd közül 9-et hátulról egy orosz nő egyenként tarkón lőtt, miközben a tizedik elmenekült. Bun Böskénél, az ólban bújtatták el, majd néhány nap múlva, civilben vonatra ültették, hogy hazautazhasson Battonyára. A temetőben nyugvó 14 honvédból 5 a lövöldözés során esett el. A gödörbe lőtt áldozatokhoz nem volt szabad közelíteni. Csizmadia az egyik cigánynak odaadta a házban talált utolsó fél kenyeret, hogy az megmutassa, hol van eltemetve az apja, aki a hasába sorozatot kaphatott, mert kint volt az egész belseje. Miközben maga félelmében bujdosott, otthonról eltűnt 3 ló, 57 merinói fajta birka és a tehén. Érdekes, hogy az ólban lévő disznó nem kellett senkinek. Csizmadia Sándor szerint a bíró, P. Ş. legalább olyan bűnös, mint a gyilkoló katonák, akik a tettük elkövetése után elmentek. Az árván maradt házakat viszont a bíró ösztönzésére fosztották ki. Megtehették, mert miután az oroszok beözönlöttek, minden bűntényt, rablást le lehetett nullázni. Soha semmiféle vizsgálat nem indult a Világoson történt gyilkosságok kapcsán, mivel a katonaság elvonult, a helybeli főkolomposok viszont beléptek a pártba. A meggyilkoltak hozzátartozóit megfenyegették, azok még most sem mernek beszélni a tragédiájukról. Csizmadiát a galsai nagybátyja, míg két leánytestvérét az egyik nagynéni nevelte fel. A rendszerváltás után az RMDSZ-nél is próbálkozott előadni a bánatát, de amikor néhai Pápai Sándor jogász meghallgatta, visszakérdezett: maga nem látja, hogy a marosvásárhelyi események óta milyen feszült a helyzet? Várjon, amíg lecsillapodnak a kedélyek, hogy a maguk bajával elő lehessen hozakodni. Azóta is várja a világosi magyarokkal megesett tragédiának az orvoslását, az igazságtételt.
Még mindig félnek
Molnár László 1944 szeptemberében 16 éves volt, de mivel egyik bátyja katonaszökevény volt, a másikat viszont attól féltette az apja, hogy elviszik az oroszok, ezért őt, a legkisebb fiút küldte ki naponta a juhokat legeltetni. Arra emlékszik, hogy amikor oroszokat látott, mindig lehasalt valamilyen mélyedésbe, hogy ne vegyék észre. Éppen ezért maga nem láthatta, hogy a Csizmadia család házánál mi történt, hány lovat vagy birkát vittek el tőlük. Maguk a magyar utcának a végén, a legelő közelében laktak, a Csizmadia család pedig a falu másik végén, a román temető közelében. Azt is csak hallomásból tudja, hogy összeszedték a magyarokat. A legtöbbet Varga Gábor tudna róla mesélni, akit le is tartóztattak. Arra is emlékszik, hogy az oroszok a családjuknak a 2 lovát is elvitték, csakhogy azok kihúzták a karót, amihez kötötték őket, majd éjjel hazajöttek. Másnap az oroszok újra eljöttek a lovakért, és úgy elvitték őket, hogy soha többé nem tértek haza. Annyit elmondott, hogy jelenleg Világoson 33 magyar és 3 német családról tudnak, vasárnap délutánonként 3 órától a katolikus templomban 10-15-en, nagy ünnepkor viszont 30-40-en vesznek részt a szentmisén.
Mivel semmire nem emlékezett vagy nem akart beszélni róla, nem járult hozzá, hogy a feleségével együtt fotót készítsek róluk, áttértünk a honvédek nyughelyére, amit az utóbbi 20 évben maga és a felesége, Magdolna gondoz, vagyis rendszeresen lekaszálják rajta a füvet. Molnár Lászlóval kimentünk a katolikus temetőbe, ahol megmutatta a honvédek nyughelyét: ez egy hársfa árnyékában lévő, 4 sírhelynyi füves terület, aminek az utca felöli részén lévő kovácsoltvas-kereszt táblácskáján a következő, halványan látszó szöveg olvasható: „Itt nyugszik 14 magyar katona, meghalt 1944. szeptember 19-én.” A keresztet a temetést követő évben Bécsi Gábor géplakatos készítette, állította fel. A honvédek nyughelyétől jobbra áll Frajna Istvánnak és fiának, Frajna Jánosnak a sírhelye, akik ugyanakkor haltak meg. Állítólag azért lőtték agyon őket, mert a honvédeknek ivóvizet adtak. Mindenki a Falurosszát siratta
Zsámbok András
Világost csak a megyei út melletti helységnévtábla választja el a hozzá tartozó Galsa falutól, ahol Zsámbok Andrással beszélgettünk. 1944. szeptemberében 6 éves volt de jól emlékszik, hogy Galsa és Muszka között, az úgynevezett kenderföldeken, az országúttól mintegy 50 méterre az édesanyjukkal, a nálánál egy évvel fiatalabb öccsével, Ferenccel – aki életben van –, illetve az apai nagyanyjával szedték a krumplit, miközben két szakasznyi magyar katona vonult vissza Muszkáról Galsára. Amint a nagyanyjuk meglátta őket, felkiáltott.
– Nézzétek, jönnek a magyarok, gyertek, köszöntsük őket.
Zsámbok András hangja elakadt az elérzékenyüléstől, de kis idő múlva folytatta: – amint az úthoz értek, köszöntek nekik. Miután azok fogadták, az elöl haladó, valószínűleg hadnagy megkérdezte. – Jóemberek, nincs egy kis pálinkájuk?
Szerencsére volt vagy két deci, mert a nagyanyja szeretett reggeli vagy ebéd előtt egy-egy kortyot inni.
– Van, de nem adunk – incselkedett a nagyanyja a hadnaggyal, aki vette a lapot.
– Ha nem adnak, maguk bánják meg…
Erre a nagyanyja éppen őt, Lászlót küldte el a félliteres üvegért, ami nagyjából félig volt még pálinkával. Amikor visszaért, a két szakaszvezető megkóstolta, megköszönték a kedvességüket, majd visszaadták az üveget azzal a kéréssel, hogy az utánuk jövő szakasznak is adjanak belőle.
Miután elvonultak, néhány nap múlva megérkeztek a szovjet csapatok, amelyeket fiatal nők virágcsokrokkal fogadtak. Amikor azonban rájöttek, hogy azok a „barisnya” után koslatnak, sikoltozva menekültek előlük. Galsán viszont kineveztek egy román garnizonfelelőst, aki magyargyűlölő volt, ezért megparancsolta a csendőröknek, hogy gyűjtsék össze magyarokat, majd vigyék őket a világosi temetőhöz, ahol kivégzik őket. A csendőrök valamilyen ürüggyel összegyűjtöttek egy parasztszekérnyi magyart, és vitték őket Világosra. A menetet látva egy román ember megkérdezte, hova mennek. Mivel azok nem tudták, hova viszik őket, a kérdező felvilágosította őket: meneküljenek, amerre látnak, mert Világoson már lelőttek egy tucatnyi magyart. Amint a szekéren ülők meghallották, leugráltak és elfutottak. A történteket maga nem látta, hanem a faluban beszélték. Galsait csak Csizmadia Sándort és a feleségét, Gizellát lőtték le, akik után 3 árva kisgyermek maradt. Galsán az a hír is járta, hogy a világosi dombokon rekedt 14 magyar honvéd az oroszok bevonulása után. Az oroszok nagyjából egy hétig tartózkodtak a községben, ahol családoknál szállásolták el őket. Náluk is el volt szállásolva két orosz, de szerencsére rendes emberek voltak, a gyerekeknek cukrot is adtak. Amikor a rejtőzködő honvédek azt gondolták, hogy az oroszok már elvonultak, előjöttek a rejtekhelyükről, csakhogy fogságba estek. Tudomása szerint egy orosz nő menet közben lekaszálta mindet.
Amikor a tragikus események történtek, Galsának a kétharmada román, az egyharmada magyar és német volt. Még tíz évvel ezelőtt is élt itt 100-110 magyar család, olyan 200-250 fő. Németek talán valamivel többen voltak. Zsámbok Andrást egy német apához és fiához szép emlék fűzi. Azok ugyanis beléptek a német hadseregbe, amikor azonban a közelben vonultak vissza, hazaengedték őket meglátogatni a családjukat. Mivel szomszédok voltak, neki is adtak csokoládét, amit akkor evett először életében. Egyébként, apa és fia, elestek a háborúban. A tragikus események után néhány évvel, a galsai kultúrházban a fiatalok előadták Tóth Ede: A falurossza című népszínművét, amiben a főszereplő, vagyis a falurossza az a Csizmadia Sándor volt, akinek a szüleit kivégezték. Amikor elkezdte énekelni, hogy „Én vagyok a falurossza egyedül, engem ugat minden kutya messziről…”, a közönség sírvafakadt, mert mindenki tudta, mi történt a szüleivel – emlékezett vissza a galsai Zsámbok András az 1944. szeptemberi eseményekre.
Csak Istenben bízhattak, imádkoztak
88 éves Varga Gábor
A jelenleg 88 éves Varga Gábor közvetlen szenvedő alanya volt az 1944. szeptember 17-én lezajlott világosi eseményeknek. Úgy emlékszik, mondja, mintha tegnap történt volna, hogy szeptember 14-én, néhány oldalkocsis motorkerékpár, néhány tank, illetve egy teherautó támogatásával a községbe bevonult közel 50 honvéd, akiket, némely hamis híresztelésekkel ellentétben, nem vártak virággal a helybeli magyarok. A katonák elmentek a községházáig, de nem bántottak senkit, letáboroztak a Bohus-parkban. A békés viselkedés ellenére a román lakosság egy része elmenekült a hegyek közé, ahonnan bármikor várni lehetett a román és a szovjet csapatok érkezését, támadását. Szeptember 16-án a magyar csapatok nem tudták feltartani az egyesült orosz–román erőket, ezért lassan visszavonultak Arad felé. Maga abban az időben segédként dolgozott Ács József kereskedő üzletében, ahova aznap reggel benyitott egy magyar hadnagy, aki elmondta: ha a magyar hadsereg a Bugnál nem tudta legyőzni az oroszokat, itt biztosan nem tudják feltartóztatni őket. Csak azért vonultak be Dél-Erdélybe, hogy biztosítsák a német hadseregnek a Bánságból, illetve Szerbiából való visszavonulását. A magyar megszállás alatt a világosi magyarok semmi rosszat nem tettek a román lakossággal, miután azonban kivonultak a magyar csapatok, szeptember 17-én a csendőrség számos helybeli magyart letartóztatott, majd a főutcán mezítláb végighajtották a megvert embereket az ortodox temető előtti gödörig, ahol a részeg katonák 10 magyar polgárt lelőttek, köztük az ő legjobb barátját, Herrling Gyurit és az édesapját is. Ugyanaznap este Varga Gábor bezárta az üzletet, majd hazafelé tartva, a csendőrség előtti kapuban várta V. csendőrőrmester, aki megfogta, megverte, azzal az ürüggyel, hogy virággal várta a magyar csapatokat. A fiú hiába védekezett, hogy ő akkor az üzletben dolgozott, az őrmester becibálta a csendőrségre, majd belökte a pincébe azzal a fenyegetéssel, hogy hajnalban őt is lelövik, mint a többit. A sötét pincében már bent volt Kiss Ottó és Szabados Feri, mindkettő a barátja, akik a csendőrség épületével szemben lakatosként dolgoztak Bécsi Gábor lakatosmesternél. Amint kijöttek a munkából, őket is megfogták, megverték ugyancsak a virággal történt magyarvárás miatt. Letartóztatásukat azonban a mesterük, Bécsi Gábor is látta, aki üzent Szabados Feri családjának, hogy a fiúk bajban vannak. Varga Gábor családja – az édesanyja és a húga, az apja ugyanis katona volt a román hadseregben – nem tudott a letartóztatásról. Mivel Szabados Ferinek a keresztapja, Back Gyuri bácsi az I. világháborúban orosz fogságban jól megtanult oroszul, a szülők a segítségét kérték. Az meg is keresett egy orosz tisztet, akinek elpanaszolta a fiúk letartóztatását, a rájuk váró sorsot. Reggel 6 órakor, amikor kinyílt a pinceajtó, a fiúk megrémültek, hogy viszik őket a vesztőhelyre. Back Gyuri bácsi azonban megnyugtatta mindnyájukat, de az orosz tiszt is jól tudott románul, mert Besszarábiából származott. Az ügyeletes csendőrtől a fiúk letartóztatásának az oka felől érdeklődött, de az a csendőrőrmesterre hivatkozott, akit az orosz tiszt oda is hivatott. Amikor a tiszt a fiúk bűne felől kérdezett, az őrmester azt felelte: partizánok, akik rálőttek az orosz és a román hadseregre. Az állítást a fiatalok tagadták, az orosz tiszt viszont az ominózus lőfegyver felől érdeklődött. Az őrmester szerint azt eldobták, de az orosz tiszt nem hitte el, és azzal fenyegette meg, pisztolyát kivéve tokjából, hogy főbe lövi, ha nem mondja meg az igazat. Erre az őrmester berezelt, elővette zsebéből a járásbírótól kapott papírt, amin 48 magyarnak a neve szerepelt, de a táskájából is kivette a szolgabíró által aláírt parancsot, miszerint össze kell gyűjtenie a falubeli magyarokat, akiket ki kell végezni. Az orosz tiszt elvette az írásos parancsot, a fiatalokat hazaengedte. Varga Gábor azonban nem sokáig volt szabad, mert szeptember 27-én, azaz 10 nap múlva a 18. életévüket betöltött világosi magyar és német fiatalokkal együtt Bukarest mellé, az Otopeniben létesített lágerbe vitték, ahol dolgoztatták, igen rossz körülmények, illetve ellátás mellett. Sokat éheztek, nem tudtak tisztálkodni, tele voltak tetűvel. Decemberben azonban sikerült egy barátjával megszökniük a lágerből, ahonnan gyalog vagy a vonat tetején jutottak haza, nagyon betegen. Két hónapig fel sem tudott kelni, de lassan felépült.
Közvetlenül a honvédek nyughelye mellett található a meggyilkolt Frajna Istvánnak és kiskorú fiának, Jánosnak a sírja
A kérdésre, hogyan töltötte a pincebe