Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 8.
Emlékezés Sütő Andrásra
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)
Szeptember 30-án, halálának 10. évfordulóján kerültek a koszorúk, virágcsokrok az író sírjára. Kevesen voltak a marosvásárhelyi református temetőben a délutáni megemlékezésen, érthető csalódottság hatotta át a Kossuth-díjas alkotó érdemeit, életművét méltató Demeter József lelkész, a Sütő András Baráti Társaság elnökének a szavait. 2006. október 7-én hatalmas tömeg és irodalmunk, szellemi életünk számos kiválósága búcsúzott a Vártemplomban, illetve a sírnál a magyarság e nagyra tartott fiától. Változnak az idők, folyamatos az átértékelődés, egy évtized alatt közönnyé tompulhat a korábbi rajongás, lelkesedés. Vasárnap délelőtt Sütő szülőfalujában, Pusztakamaráson is sor kerül megemlékezésre. Első mozzanatként a helybeli református templomban lesz ünnepi istentisztelet, majd a szülői háznál folytatódik a főhajtás. A történelmi emlékekkel is telített pusztakamarási helyszíneken remélhetőleg népesebb közönség jelenlétében idézik majd fel az író emlékét, mint nyolc nappal ezelőtt Marosvásárhelyen. Mellékletünkben ma Kányádi Sándornak egy olyan versével emlékeztetünk Sütő Andrásra, amely négy évtizeddel korábban akárha a jelen életérzéseit öntötte volna költői képekbe. Népújság (Marosvásárhely)
2016. október 10.
Átvették a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit
2016. október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Pusztakamaráson átvette a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A nyári konyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, melyet elismerendő a nyári konyha falán az EMKE táblát helyezett el. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki nemcsak munkájával, hanem a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez.
Dr. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, hogy az Egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
EMKE sajtóközlemény erdon.ro
2016. október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Pusztakamaráson átvette a Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A nyári konyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, melyet elismerendő a nyári konyha falán az EMKE táblát helyezett el. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki nemcsak munkájával, hanem a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez.
Dr. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, hogy az Egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
EMKE sajtóközlemény erdon.ro
2016. október 10.
Átvette az EMKE a pusztakamarási Sütő-emlékház rehabilitált épületeit
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson.
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro
A Sütő András-emlékház legutóbb rehabilitált épületeit vette át a hét végén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson.
Az egyesület közölte, a nyárikonyha felújítása, valamint az emlékház turisztikai szempontú fejlesztése Bíró Miklós kolozsvári magánszemély adományának köszönhetően vált lehetővé, ezt elismerendő a nyári konyha falán táblát helyezett el az EMKE. A kút rendbetételét a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság támogatta. A munkálatokat Juhos Márton széki mesterember végezte, aki a cölöplábú asztal és pad másának elkészítési költségeivel is hozzájárult a Sütő-ház és környezete megszépüléséhez. Széman Péter, az EMKE elnöke kifejtette, az egyesület további tervei között szerepel a kerítés, az udvar, valamint a további melléképületek teljes rehabilitációja.
Halálának 10. évfordulóján, szeptember utolsó napján emlékeztek az íróra Marosvásárhelyen, a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író alakját, irodalmi és közéleti tevékenységét idézték fel a sírjánál tartott megemlékezésen, amelyen alig húszan vettek részt. A mezőségi Pusztakamaráson 1927. június 17.-én született Herder-és Kossuth-díjas író, drámaíró 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Ismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című regény, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, A szuzai menyegző, az Advent a Hargitán és Az álomkommandó című dráma. kronika.ro
2016. október 11.
A remény üzenetével adták át a Sütő-házat Pusztakamaráson
Szűk körű ünnepségen vette át, illetve adta át a közönség számára vasárnap, október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a pusztakamarási Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A rendezvény istentisztelettel kezdődött; Demeter József szászrégeni református lelkész, egyben a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság elnöke prédikációjában a Királyok könyve I. 18. fejezetéből vett igével ráirányította a figyelmet arra, hogy a remény akár egy tenyérnyi felhő képében is megjelenhet, melyből a hosszú szárazság után eső keletkezik Szabadság (Kolozsvár)
Szűk körű ünnepségen vette át, illetve adta át a közönség számára vasárnap, október 9-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a pusztakamarási Sütő András Emlékház legutóbb rehabilitált épületeit.
A rendezvény istentisztelettel kezdődött; Demeter József szászrégeni református lelkész, egyben a marosvásárhelyi Sütő András Baráti Társaság elnöke prédikációjában a Királyok könyve I. 18. fejezetéből vett igével ráirányította a figyelmet arra, hogy a remény akár egy tenyérnyi felhő képében is megjelenhet, melyből a hosszú szárazság után eső keletkezik Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 6.
Újragondolásra vár Sütő András hagyatéka
Sütő András hagyatékát – kéziratait, fényképeit, köteteit – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, életművének kiadása eljutott a tizenharmadik kötetig, ám annak esedékes újraértékelése még nem történt meg. Az 1970–80-as években műveinek hazai és magyarországi kanonizálása főleg a román politikai hatalom és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának allegorikus vonatkozásait emelte ki, holott – vélik az újraértékelést sürgetők – ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb ez az életmű.
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, születésének 90. évfordulójára emlékeznek nemsokára tisztelői. A 2006. szeptember 30-án elhunyt és a marosvásárhelyi református temetőben nyugvó erdélyi magyar író, drámaíró életművéről érdeklődtünk, arról, hogy hol őrzik, vannak-e kiadatlan kéziratai, illetve az irodalomkritika megpróbálta-e újraértékelni, esetleg a rendszerváltás után született nemzedék számára is érthetővé, befogadhatóvá tenni.
Elakadt a szobor terve
Az író hagyatékát (kéziratokat, könyveket, fényképeket stb.) a család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át – tudtuk meg ifjabb Sütő Andrástól, az író fiától, aki a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, azok rendezése, feldolgozása folyamatban van, kiadatlan, vagy kiadható kézirat egyelőre nem került elő. Könyvtárának jó részét (több ezer kötetet) az örökösök a marosvásárhelyi Katolikus Gimnáziumnak ajándékozták. A Sütő-hagyaték részét képező Művészet/Új Élet folyóirat bekötött példányait a család a Teleki Tékának adományozta.
Kiadó még nem keresett meg bennünket valamely művének kiadási lehetőségével – mondta az író fia, akitől azt is megtudtuk, hogy Sütő András marosvásárhelyi szobrának tervéről a sajtóból értesültek. Kifogásuk nincs ellene, de személyes megkeresés csak a Sütő András Baráti Társaság részéről történt. „Több tervet is tanulmányoztunk, véleményeztünk, ám gyakorlati kivitelezésre a későbbiekben nem került sor” – fogalmazott ifjabb Sütő András.
A Sütő-életmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban van a legjobb helyen - – véli Lázok János irodalomtörténész, aki szerint ott létezik a szükséges szakemberi kapacitás és anyagi lehetőség annak feldolgozására.
Melyik a végső változat?
Arról kérdeztük a Sütő-életmű kutatóját, ismerőjét, melyek azok a művek, amelyeket érdemes volna újból megjelentetni, esetleg színpadra tűzni. Lázok János – aki egyetemi diplomadolgozatát, majd 1997-ben doktori disszertációját is Sütő András műveiből írta – érdeklődésünkre elmondta, elsősorban a hetvenes években megjelent drámák és esszék érdemelnének újrakiadást.. „Gyakorlatilag az életműkiadásban szinte minden megjelent, amit Sütő az életében közölt” – mondta Lázok, hozzátéve, az életműkiadás után is nyitott kérdés maradt, hogy több mű esetében a számos szövegváltozat közül mi tekinthető az elsőnek, és melyik a végső, hitelesnek vehető szövegváltozat.
Lázok János úgy véli, az említett életműsorozat nem mindig segít ebben, mert szerkesztője kijelenti például, hogy a Káin és Ábel, vagy A szúzai menyegző esetében a szerző az itt közölt szövegét tekinti véglegesnek, holott van még olyan új szövegváltozat, amelyben a befejezés még módosult ehhez képest. „A szúzai menyegző befejezésének is két változata van, én például az 1982-es Kriterion kiadás szövegét tekintem érvényesnek, az életmű kontextusába jobban illeszkedőnek” – mutatott rá az irodalomtörténész.
Kritikai kiadás kellene
Az említett problémák esetében egy kritikai kiadás jelentené a megoldást, amely nyilván nem egyetlen ember munkája lenne, hanem egy szerkesztői csapaté, amely feltérképezi, összegyűjti mindazt, ami a szerzőtől megjelent. Erdélyben, az erdélyi magyar irodalomban nincs egyetlen szerzőnek sem kritikai kiadása.
„Ez itt nálunk hagyománytalan vállalkozás lett volna, pedig szerintem az ő életműve mindenképpen megérdemelné, vagy megérdemelte volna. Nem akarom azt mondani, hogy nem fog ezután megszületni, és reménykedem is ebben, mert rendkívül tanulságos az az életút és az a pályaív, amit befutott. Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – fogalmazott Lázok János, aki szerint ennek a kritikai kiadásnak az alapját már megteremtette Kuszálik Péter, aki 2009-ben megjelentette a Sütő-életmű annotált bibliográfiáját.
Allegorikus kezelt művek
A Sütő- életműnek a kritikai fogadtatása, illetve kanonizálása már az 1970-80-as években megtörtént, egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amikor a kritikának és az olvasóközönségnek is automatikus volt az a reflexe, hogy allegorikusan kezelte a művekben megjelenő hatalmi problematikát.
Aki a hatalmat képviselte ezekben a művekben, az nyilvánvalóan a diktatúra hatalmi csúcsát jelentette a nézők és olvasók számára, aki a hatalom ellen lázadt, az voltunk mi, a magyar kisebbség – fejtette ki az irodalomtörténész, aki ezt a fajta értelmezést olyan monolitikus olvasatnak nevezte, amelyen már túl kellene lépni. Fel kellene végre fedezni, hogy most, immár a diktatúra elmúltával milyen új jelentésrétegei tárhatók fel a műveknek. „Például a Csillag a máglyánban Szervét ugyanúgy erkölcsi győztese és vesztese is a történetnek, mint ahogyan Kálvin is, akinek sikerült egy mozgalmat, a reformációt megszilárdítani, de ebbe úgy belemerevedett, hogy pont ezáltal a hitújítását konszolidáló politikai harc erkölcsi veszteseként is szóba jöhet az értelmezésben” – adott példát Lázok. Az irodalomtörténész szerint Sütő esetében hasonló mechanizmus működik: életműve beledermedt egy hetvenes évekbeli ideológikus-allegorikus értelmezésbe, ami saját korában aktuális, de ma már múzeumi jellegű.
„Ha nem akarjuk azt, hogy egy üveglapot tegyünk rá egy múzeumi tárolóban, akkor újra kellene gondolnunk e műveket” – tette hozzá.
Önszegényítő egyszerűsítés
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben szervezett Sütő András-műhelykonferencia szervezői és résztvevői megpróbálkoztak egy újfajta olvasatban is közelíteni Sütő életművéhez. Viszont voltak olyan visszhangjai is a konferenciának, amelyek azt állapították meg, hogy az erdélyi irodalomkritika nem képes saját értékeit igazán tisztelni. „Tehát azt, hogy Sütőnek van egy újraértelmezési kísérlete, sokan úgy fogták fel, mint egy olyan tiszteletlenséget, ami az életmű nemzeti érték jellegét próbálja kisebbíteni” – mondta Lázok. Holott az ifjú nemzedék számára, ha létezne rá pénz és távlatokban gondolkodó kiadói tervezés, ki lehetne adni gondos filológiai apparátussal a Sütő-trilógiának egy olyan kiadását, amely egyrészt a szöveg mikrofilológiai szintjén magyarázná a drámákat, másrészt bevezetné azt az alternatív értelmezési lehetőséget, hogy a Sütő-dráma úgy is olvasható, mint a főszereplő-párosokban megjelenő ellentett értékek dialektikája.
Önszegényítés annyira leegyszerűsíteni ezeket a műveket, hogy nincs bennük több, mint kisebbség és hatalom szembeállításának újabb és újabb formában visszatérő allegóriája, ennél ugyanis lényegesen több „titok” van bennük elrejtve.
„Tisztázni kellene végre azt, hogy a monolitikus értelmezés egy lezárt korszak hiteles és érvényes olvasata volt, de ha valamilyen módon érdekessé akarjuk tenni Sütő életművét az új nemzedék számára, akkor égetően szükséges lenne egy új értelmezés, és ezt valamiképpen elősegíteni a legnagyobb felelősség most” – hangsúlyozta Lázok János.
Antal Erika Székelyhon.ro
Sütő András hagyatékát – kéziratait, fényképeit, köteteit – a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, életművének kiadása eljutott a tizenharmadik kötetig, ám annak esedékes újraértékelése még nem történt meg. Az 1970–80-as években műveinek hazai és magyarországi kanonizálása főleg a román politikai hatalom és az erdélyi magyar kisebbség viszonyának allegorikus vonatkozásait emelte ki, holott – vélik az újraértékelést sürgetők – ennél sokkal gazdagabb és árnyaltabb ez az életmű.
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, születésének 90. évfordulójára emlékeznek nemsokára tisztelői. A 2006. szeptember 30-án elhunyt és a marosvásárhelyi református temetőben nyugvó erdélyi magyar író, drámaíró életművéről érdeklődtünk, arról, hogy hol őrzik, vannak-e kiadatlan kéziratai, illetve az irodalomkritika megpróbálta-e újraértékelni, esetleg a rendszerváltás után született nemzedék számára is érthetővé, befogadhatóvá tenni.
Elakadt a szobor terve
Az író hagyatékát (kéziratokat, könyveket, fényképeket stb.) a család a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át – tudtuk meg ifjabb Sütő Andrástól, az író fiától, aki a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, azok rendezése, feldolgozása folyamatban van, kiadatlan, vagy kiadható kézirat egyelőre nem került elő. Könyvtárának jó részét (több ezer kötetet) az örökösök a marosvásárhelyi Katolikus Gimnáziumnak ajándékozták. A Sütő-hagyaték részét képező Művészet/Új Élet folyóirat bekötött példányait a család a Teleki Tékának adományozta.
Kiadó még nem keresett meg bennünket valamely művének kiadási lehetőségével – mondta az író fia, akitől azt is megtudtuk, hogy Sütő András marosvásárhelyi szobrának tervéről a sajtóból értesültek. Kifogásuk nincs ellene, de személyes megkeresés csak a Sütő András Baráti Társaság részéről történt. „Több tervet is tanulmányoztunk, véleményeztünk, ám gyakorlati kivitelezésre a későbbiekben nem került sor” – fogalmazott ifjabb Sütő András.
A Sütő-életmű a Petőfi Irodalmi Múzeumban van a legjobb helyen - – véli Lázok János irodalomtörténész, aki szerint ott létezik a szükséges szakemberi kapacitás és anyagi lehetőség annak feldolgozására.
Melyik a végső változat?
Arról kérdeztük a Sütő-életmű kutatóját, ismerőjét, melyek azok a művek, amelyeket érdemes volna újból megjelentetni, esetleg színpadra tűzni. Lázok János – aki egyetemi diplomadolgozatát, majd 1997-ben doktori disszertációját is Sütő András műveiből írta – érdeklődésünkre elmondta, elsősorban a hetvenes években megjelent drámák és esszék érdemelnének újrakiadást.. „Gyakorlatilag az életműkiadásban szinte minden megjelent, amit Sütő az életében közölt” – mondta Lázok, hozzátéve, az életműkiadás után is nyitott kérdés maradt, hogy több mű esetében a számos szövegváltozat közül mi tekinthető az elsőnek, és melyik a végső, hitelesnek vehető szövegváltozat.
Lázok János úgy véli, az említett életműsorozat nem mindig segít ebben, mert szerkesztője kijelenti például, hogy a Káin és Ábel, vagy A szúzai menyegző esetében a szerző az itt közölt szövegét tekinti véglegesnek, holott van még olyan új szövegváltozat, amelyben a befejezés még módosult ehhez képest. „A szúzai menyegző befejezésének is két változata van, én például az 1982-es Kriterion kiadás szövegét tekintem érvényesnek, az életmű kontextusába jobban illeszkedőnek” – mutatott rá az irodalomtörténész.
Kritikai kiadás kellene
Az említett problémák esetében egy kritikai kiadás jelentené a megoldást, amely nyilván nem egyetlen ember munkája lenne, hanem egy szerkesztői csapaté, amely feltérképezi, összegyűjti mindazt, ami a szerzőtől megjelent. Erdélyben, az erdélyi magyar irodalomban nincs egyetlen szerzőnek sem kritikai kiadása.
„Ez itt nálunk hagyománytalan vállalkozás lett volna, pedig szerintem az ő életműve mindenképpen megérdemelné, vagy megérdemelte volna. Nem akarom azt mondani, hogy nem fog ezután megszületni, és reménykedem is ebben, mert rendkívül tanulságos az az életút és az a pályaív, amit befutott. Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – fogalmazott Lázok János, aki szerint ennek a kritikai kiadásnak az alapját már megteremtette Kuszálik Péter, aki 2009-ben megjelentette a Sütő-életmű annotált bibliográfiáját.
Allegorikus kezelt művek
A Sütő- életműnek a kritikai fogadtatása, illetve kanonizálása már az 1970-80-as években megtörtént, egy olyan társadalmi-történelmi kontextusban, amikor a kritikának és az olvasóközönségnek is automatikus volt az a reflexe, hogy allegorikusan kezelte a művekben megjelenő hatalmi problematikát.
Aki a hatalmat képviselte ezekben a művekben, az nyilvánvalóan a diktatúra hatalmi csúcsát jelentette a nézők és olvasók számára, aki a hatalom ellen lázadt, az voltunk mi, a magyar kisebbség – fejtette ki az irodalomtörténész, aki ezt a fajta értelmezést olyan monolitikus olvasatnak nevezte, amelyen már túl kellene lépni. Fel kellene végre fedezni, hogy most, immár a diktatúra elmúltával milyen új jelentésrétegei tárhatók fel a műveknek. „Például a Csillag a máglyánban Szervét ugyanúgy erkölcsi győztese és vesztese is a történetnek, mint ahogyan Kálvin is, akinek sikerült egy mozgalmat, a reformációt megszilárdítani, de ebbe úgy belemerevedett, hogy pont ezáltal a hitújítását konszolidáló politikai harc erkölcsi veszteseként is szóba jöhet az értelmezésben” – adott példát Lázok. Az irodalomtörténész szerint Sütő esetében hasonló mechanizmus működik: életműve beledermedt egy hetvenes évekbeli ideológikus-allegorikus értelmezésbe, ami saját korában aktuális, de ma már múzeumi jellegű.
„Ha nem akarjuk azt, hogy egy üveglapot tegyünk rá egy múzeumi tárolóban, akkor újra kellene gondolnunk e műveket” – tette hozzá.
Önszegényítő egyszerűsítés
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben szervezett Sütő András-műhelykonferencia szervezői és résztvevői megpróbálkoztak egy újfajta olvasatban is közelíteni Sütő életművéhez. Viszont voltak olyan visszhangjai is a konferenciának, amelyek azt állapították meg, hogy az erdélyi irodalomkritika nem képes saját értékeit igazán tisztelni. „Tehát azt, hogy Sütőnek van egy újraértelmezési kísérlete, sokan úgy fogták fel, mint egy olyan tiszteletlenséget, ami az életmű nemzeti érték jellegét próbálja kisebbíteni” – mondta Lázok. Holott az ifjú nemzedék számára, ha létezne rá pénz és távlatokban gondolkodó kiadói tervezés, ki lehetne adni gondos filológiai apparátussal a Sütő-trilógiának egy olyan kiadását, amely egyrészt a szöveg mikrofilológiai szintjén magyarázná a drámákat, másrészt bevezetné azt az alternatív értelmezési lehetőséget, hogy a Sütő-dráma úgy is olvasható, mint a főszereplő-párosokban megjelenő ellentett értékek dialektikája.
Önszegényítés annyira leegyszerűsíteni ezeket a műveket, hogy nincs bennük több, mint kisebbség és hatalom szembeállításának újabb és újabb formában visszatérő allegóriája, ennél ugyanis lényegesen több „titok” van bennük elrejtve.
„Tisztázni kellene végre azt, hogy a monolitikus értelmezés egy lezárt korszak hiteles és érvényes olvasata volt, de ha valamilyen módon érdekessé akarjuk tenni Sütő életművét az új nemzedék számára, akkor égetően szükséges lenne egy új értelmezés, és ezt valamiképpen elősegíteni a legnagyobb felelősség most” – hangsúlyozta Lázok János.
Antal Erika Székelyhon.ro
2017. június 13.
Kemény Zsigmond emlékhely Pusztakamaráson
A pusztakamarási Kemény-kúria teljes lepusztulása a rendszerváltás utáni években következett be
Egyházmegyei imanapra, az imalánc újabb (harmadik) találkozójára is sor kerül Pusztakamaráson június 17-én, szombaton 11 órától, a Kemény Zsigmond emlékhely felavatása alkalmával.
Az esemény Bibza Gábor esperes áhítatával és a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatával kezdődik. Közös imádság hangzik el református egyházunkért, a református keresztyén családokért, a felnövekvő gyermekekért és fiatalokért, népünk Erdélyben való megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért. A Kemény Zsigmond emlékhely avatása keretén belül Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina mond köszöntőbeszédet, Kemény Zsigmond emberismeretéről tart előadást Egyed Emese egyetemi oktató, Pusztakamarás és a Kemény család kapcsolatáról Rabocskai László tanár előadása hangzik el, a síremlékek helyreállításáról pedig Gergely Zoltán szobrászművész számol be. Az avatón leleplezik Kemény Zsigmond szobrát, majd közös ebéddel ér véget az ünnepség, amelyre szeretettel várják egyházszerető, közösségre vágyó személyeket.
Kolozsvárról autóbusz is indul a hidelvei templom elől reggel 9 órakor. Szabadság (Kolozsvár)
A pusztakamarási Kemény-kúria teljes lepusztulása a rendszerváltás utáni években következett be
Egyházmegyei imanapra, az imalánc újabb (harmadik) találkozójára is sor kerül Pusztakamaráson június 17-én, szombaton 11 órától, a Kemény Zsigmond emlékhely felavatása alkalmával.
Az esemény Bibza Gábor esperes áhítatával és a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatával kezdődik. Közös imádság hangzik el református egyházunkért, a református keresztyén családokért, a felnövekvő gyermekekért és fiatalokért, népünk Erdélyben való megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért. A Kemény Zsigmond emlékhely avatása keretén belül Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina mond köszöntőbeszédet, Kemény Zsigmond emberismeretéről tart előadást Egyed Emese egyetemi oktató, Pusztakamarás és a Kemény család kapcsolatáról Rabocskai László tanár előadása hangzik el, a síremlékek helyreállításáról pedig Gergely Zoltán szobrászművész számol be. Az avatón leleplezik Kemény Zsigmond szobrát, majd közös ebéddel ér véget az ünnepség, amelyre szeretettel várják egyházszerető, közösségre vágyó személyeket.
Kolozsvárról autóbusz is indul a hidelvei templom elől reggel 9 órakor. Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 16.
Sütő András 90 éve született
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra. Tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről. Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, "égtartó emberekre" emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette.
Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott "kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért". 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen. Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). szatmar.ro
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának anyaga:
A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra. Tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről. Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, "égtartó emberekre" emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette.
Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott "kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért". 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen. Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). szatmar.ro
2017. június 16.
Sütő András (1927–2006)
Fölemeljük szeretetben
Holnap, június 17.-én lenne 90 éves Sütő András író. Nem is kell magasabbra néznünk a hajnali vagy a déli égragyogásban, ha nagyszerű életművéhez hűségesen csombolyítjuk verseit is. Jó, ha azt is tudja a mai s holnapi rajongó olvasó, hogy verseket is írt. Közölt is egy csokorra valót már „felnőtt” korában, azt is csak a szerkesztő unszolására. A szerénység nem volt kenyere, ahogy befalható kenyere se sok Pusztakamaráson a szüleinek, a családnak. Amikor az Anyám könnyű álmot ígér című könyvét olvastam, megédesedett könnyben a könyvvel együtt sok gyermekkori éhes mindennapom.
Regény volt az a könyv, vagy fohász egy templomban? Ahogy az élet maga is regény. És a könyvet, akár más életbéli dolgokat is, meg kell neveznünk, hogy tenyérre vehető legyen a mindenség innenső fele is. Az az 1970-béli könyv Sütő teremtő munkásságában az egyszer s mindenkori döntő mozzanat volt. Maga a bizonyosság a megélhetési kételkedők, irodalom-technikusok számára is. Kinek voltak nehéz álmai, és hány írói akarnok vitte könnyedén a semmit, istenem! Csak nevezze meg az utókor. Amíg van. Oly korban, amikor a magyar nemzetiségi gondokhoz érni is tilos volt. Milyen nap is vagyon ma, emberek? Sütő Andrásnak az lehetett nehéz, hogy erdélyi magyar íróként a szórványosodó szülőföld s a hasonló sorsra ítélt Erdély minden gondját vállalta, már amennyit fölmarkolhatott. A magyar nyelv nagymestere volt, imádságoson is, dühében is. Novellái már korán egyengették az utat előtte a kommunista rendszer éhezve dolgozó néptömegei felé. Említettem az előbb, hogy nagy ritkán verset is írt. Sütő András elbeszélt történetei igazi vers-nyelven, lírába öltöztetve mind. Aki emberhez szól, a hallgatót szíven s nem halántékon kell megragadnia.
A leitatott és Marosvásárhelyre beszállított román hitványok 1990. március 19-én Sütő Andrásnak kiverték a szemét. Mert a gonosz ököllel s halántékon támad. Ma is. Mindenkor.
Most lenne 90 éves. Csak 79 évet élt. Ami elment véle, siratjuk. Amit hagyott ránk, azt fölemeljük szeretetben.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Fölemeljük szeretetben
Holnap, június 17.-én lenne 90 éves Sütő András író. Nem is kell magasabbra néznünk a hajnali vagy a déli égragyogásban, ha nagyszerű életművéhez hűségesen csombolyítjuk verseit is. Jó, ha azt is tudja a mai s holnapi rajongó olvasó, hogy verseket is írt. Közölt is egy csokorra valót már „felnőtt” korában, azt is csak a szerkesztő unszolására. A szerénység nem volt kenyere, ahogy befalható kenyere se sok Pusztakamaráson a szüleinek, a családnak. Amikor az Anyám könnyű álmot ígér című könyvét olvastam, megédesedett könnyben a könyvvel együtt sok gyermekkori éhes mindennapom.
Regény volt az a könyv, vagy fohász egy templomban? Ahogy az élet maga is regény. És a könyvet, akár más életbéli dolgokat is, meg kell neveznünk, hogy tenyérre vehető legyen a mindenség innenső fele is. Az az 1970-béli könyv Sütő teremtő munkásságában az egyszer s mindenkori döntő mozzanat volt. Maga a bizonyosság a megélhetési kételkedők, irodalom-technikusok számára is. Kinek voltak nehéz álmai, és hány írói akarnok vitte könnyedén a semmit, istenem! Csak nevezze meg az utókor. Amíg van. Oly korban, amikor a magyar nemzetiségi gondokhoz érni is tilos volt. Milyen nap is vagyon ma, emberek? Sütő Andrásnak az lehetett nehéz, hogy erdélyi magyar íróként a szórványosodó szülőföld s a hasonló sorsra ítélt Erdély minden gondját vállalta, már amennyit fölmarkolhatott. A magyar nyelv nagymestere volt, imádságoson is, dühében is. Novellái már korán egyengették az utat előtte a kommunista rendszer éhezve dolgozó néptömegei felé. Említettem az előbb, hogy nagy ritkán verset is írt. Sütő András elbeszélt történetei igazi vers-nyelven, lírába öltöztetve mind. Aki emberhez szól, a hallgatót szíven s nem halántékon kell megragadnia.
A leitatott és Marosvásárhelyre beszállított román hitványok 1990. március 19-én Sütő Andrásnak kiverték a szemét. Mert a gonosz ököllel s halántékon támad. Ma is. Mindenkor.
Most lenne 90 éves. Csak 79 évet élt. Ami elment véle, siratjuk. Amit hagyott ránk, azt fölemeljük szeretetben.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. június 17.
Égtartó ember: kilencven éve született Sütő András
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Cămărașu) jött a világra, tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Az MTI portréanyaga szerint már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.
Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata.
1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta.
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette. Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette. 1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott „kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki. Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). Krónika (Kolozsvár)
Kilencven éve, 1927. június 17-én született Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
A Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Cămărașu) jött a világra, tanulóéveit a nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban töltötte. Az MTI portréanyaga szerint már diákkorában riportokat írt a kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként, 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. A város haláláig otthona maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.
Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. Az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték - Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982) -, amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata.
1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a csíkszeredai Neptun kiadó. Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markában címmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta.
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek), Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek), Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye. Több monográfiát írtak róla, portréját Ezüst György és Simon Endre is megfestette. Jóllehet a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta.
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette. 1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el nyelvőrző díjukat. 1992-ben Kossuth-díjat kapott „kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki. Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, október 7-én helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán. 2011-ben Sopronban, 2013-ban Székelyudvarhelyen állítottak mellszobrot emlékére. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel. Halálának tizedik évfordulóján Jégtörő írók címmel a Pesti Vigadóban tartott konferenciával emlékezett rá és Tamási Áronra (1897-1966) a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). Krónika (Kolozsvár)
2017. június 17.
Aki élete végéig hű maradt szülőföldjéhez
Ma lenne kilencven éves Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja.
Az elismert író a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra 1927. június 17-én. A nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban tanult, s már diákként írt az akkori lapoknak. 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. Marosvásárhelyhez haláláig hű maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
Legismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970), mely szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amit történelmi drámák követtek – Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982). Nagy figyelmet fordított a magyar nyelv ápolására, ezt esszék sorozatában írta meg. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, 1987-ben az Advent a Hargitán című színdarabja aratott nagy sikert. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Sütő Andrásnak a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, de ennek ellenére nem hagyta el szülőhelyét és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
Ugyanebben az évben a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, s az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. 1992-ben –„kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért” – Kossuth-díjat kapott. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, s Marosvásárhelyen helyezték örök nyugalomra. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel, de emlékét számos emléktábla és szobor is őrzi.
Sütő Andrást szoros barátság fűzte Dobos László felvidéki íróhoz, a Madách Könyvkiadó, később a Madách-Posonium Kft. ügyvezető igazgatójához, aki a Magyarok Világszövetségének társelnöke, Kárpát-medencei alelnöke és régióelnöke is volt a kilencvenes években. A két író ugyanahhoz a nemzedékhez tartozott, mindketten megélték a második világégést, az utána következő kommunista hatalmat és a magyarok jogfosztottságát is. Összekötötte őket a közös ügy, Sütő és Dobos is a magyarság megmaradásáért aggódott és küzdött szinte utolsó lehelletéig. Felvidék.ma
Ma lenne kilencven éves Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kiemelkedő alakja.
Az elismert író a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő, mezőségi Pusztakamaráson (Camarasu) jött a világra 1927. június 17-én. A nagyenyedi református kollégiumban és a kolozsvári református gimnáziumban tanult, s már diákként írt az akkori lapoknak. 1954-ben került a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz. Marosvásárhelyhez haláláig hű maradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
Legismertebb művei közé tartozik az Anyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970), mely szociográfusi hitelességű lírai vallomás Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét gondjairól és reményeiről, a megmaradásról. Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amit történelmi drámák követtek – Csillag a máglyán (1976), Káin és Ábel (1978), A szuzai menyegző (1982). Nagy figyelmet fordított a magyar nyelv ápolására, ezt esszék sorozatában írta meg. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel.
A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei, 1987-ben az Advent a Hargitán című színdarabja aratott nagy sikert. Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta. 1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, „égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét.
Sütő Andrásnak a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, de ennek ellenére nem hagyta el szülőhelyét és erre biztatott mindenkit. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
Ugyanebben az évben a Magyarok Világszövetsége budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, s az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek. 1992-ben –„kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért” – Kossuth-díjat kapott. 1995-ben Kisebbségekért-, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, s Marosvásárhelyen helyezték örök nyugalomra. 2013-ban magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, amelyet felújított emlékházként 2015-ben avattak fel, de emlékét számos emléktábla és szobor is őrzi.
Sütő Andrást szoros barátság fűzte Dobos László felvidéki íróhoz, a Madách Könyvkiadó, később a Madách-Posonium Kft. ügyvezető igazgatójához, aki a Magyarok Világszövetségének társelnöke, Kárpát-medencei alelnöke és régióelnöke is volt a kilencvenes években. A két író ugyanahhoz a nemzedékhez tartozott, mindketten megélték a második világégést, az utána következő kommunista hatalmat és a magyarok jogfosztottságát is. Összekötötte őket a közös ügy, Sütő és Dobos is a magyarság megmaradásáért aggódott és küzdött szinte utolsó lehelletéig. Felvidék.ma
2017. június 19.
Új szobor, restaurált síremlékek őrzik a Kemény-család emlékét
Emlékszobát szeretnének kialakítani Pusztakamaráson
Június 17-én, szombaton Kemény Zsigmond emlékhelyet avattak Pusztakamaráson. A neves íróra és a bárói családra emlékező, áhítattal, imádsággal és előadásokkal egybekötött programot a Kolozsvári Református Egyházmegye imanapjainak harmadik láncszemeként rendezték meg a Kolozs megyei településen. Az ünnepségen Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkipásztor házigazdaként köszöntötte a közel háromszáz vendéget, majd Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina fejezte ki háláját őseinek, családja emlékezetének megőrzéséért és ápolásáért. A pusztakamarási református templom udvarán Kemény Zsigmond mellszobrát és restaurált sírkövét, valamint Kemény János és Csóka Rozália sírköveit leplezték le, emellett a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatát hallhatták az egybegyűltek. Az imanapon Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartott áhítatot.
Az áhítat a Józsué könyve 4. részének 19-24. versét idézte, hangsúlyozva, hogy „jelt kell állítani az utókornak és önmagunknak, hogy hitünk ne lankadjon.” Az esperes elmondta: egy látható és egy láthatatlan emlékoszlopot helyeztek el Pusztkamaráson, hiszen Kemény Zsigmond szobra és a családi sírkövek mellett az imalánc keretében, lélekben Isten dicsőségét hirdették, a jövőbe nézve imádkoztak, de a múltból, a Kemény család példájából, egyház iránt táplált szeretetéből merítettek.
Az emlékhely felavatása után Egyed Emese, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi tanszékének egyetemi előadótanára Kemény Zsigmond emberismeretéről tartott előadást, Rabocskai László tanár Pusztakamarás és a Kemény család viszonyáról beszélt, majd Gergely Zoltán szobrász a síremlékek megmentésének folyamatát, a 2013-ban indult munkálatokat mutatta be. Oroszhegyi Attila lelkipásztor elmondta: az elkövetkező időszakban Kemény Zsigmond emlékszobát szeretnének kialakítani.
Egyed Emese egyetemi előadótanár Kemény Zsigmond leveleiből idézve alkotott átfogó képet az író természetéről, kutatói szelleméről és tevékenységeiről. Rámutatott: Kemény mindig a miértre kereste a válaszokat, Erdély története, a történelem titokzatos mozzanatai, ellentmondásos pillanatai, a társadalmi problémák, a nemesség szerepe, valamint az élet és a lélek alapvető kérdései folyamatosan foglalkoztatták. Előadásban ugyanakkor szó esett az író nyelvhasználati stílusának, történetmondása jellegzetes vonásainak kialakulásáról és fejlődéséről is.
Rabocskai László tanár a Kemény család történetét, az egész Erdély területén szétszóródott családtagok, szerteágazó rokoni szálak sorsának alakulását foglalta össze, kitérve a pusztakamarási ágra. Kutatása során az előadó az összes olyan települést felkereste, amely a Kemény családhoz köthető. Beszélt a pusztakamarási kúriáról, az épület pusztulásáról, kitért a református templomban elhelyezett családi címerek magyarázatára, valamint bemutatta Kemény Zsigmond ma is élő emlékezetét.
Az egyházmegyei imanapokat márciusban indították el a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Presbiteri Szövetség szervezésében öt templomban imádkoznak református egyházunkért, családjainkért, gyermekeinkért és fiataljainkért, népünk megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért a Reformáció 500 programsorozat keretében. A kolozsvári kakasos és a magyarfenesi templom után következett Pusztakamarás, a nyár folyamán pedig Hídelve és a törökvágási gyülekezetek is bekapcsolódnak az imaláncba.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)
Emlékszobát szeretnének kialakítani Pusztakamaráson
Június 17-én, szombaton Kemény Zsigmond emlékhelyet avattak Pusztakamaráson. A neves íróra és a bárói családra emlékező, áhítattal, imádsággal és előadásokkal egybekötött programot a Kolozsvári Református Egyházmegye imanapjainak harmadik láncszemeként rendezték meg a Kolozs megyei településen. Az ünnepségen Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkipásztor házigazdaként köszöntötte a közel háromszáz vendéget, majd Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina fejezte ki háláját őseinek, családja emlékezetének megőrzéséért és ápolásáért. A pusztakamarási református templom udvarán Kemény Zsigmond mellszobrát és restaurált sírkövét, valamint Kemény János és Csóka Rozália sírköveit leplezték le, emellett a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatát hallhatták az egybegyűltek. Az imanapon Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartott áhítatot.
Az áhítat a Józsué könyve 4. részének 19-24. versét idézte, hangsúlyozva, hogy „jelt kell állítani az utókornak és önmagunknak, hogy hitünk ne lankadjon.” Az esperes elmondta: egy látható és egy láthatatlan emlékoszlopot helyeztek el Pusztkamaráson, hiszen Kemény Zsigmond szobra és a családi sírkövek mellett az imalánc keretében, lélekben Isten dicsőségét hirdették, a jövőbe nézve imádkoztak, de a múltból, a Kemény család példájából, egyház iránt táplált szeretetéből merítettek.
Az emlékhely felavatása után Egyed Emese, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi tanszékének egyetemi előadótanára Kemény Zsigmond emberismeretéről tartott előadást, Rabocskai László tanár Pusztakamarás és a Kemény család viszonyáról beszélt, majd Gergely Zoltán szobrász a síremlékek megmentésének folyamatát, a 2013-ban indult munkálatokat mutatta be. Oroszhegyi Attila lelkipásztor elmondta: az elkövetkező időszakban Kemény Zsigmond emlékszobát szeretnének kialakítani.
Egyed Emese egyetemi előadótanár Kemény Zsigmond leveleiből idézve alkotott átfogó képet az író természetéről, kutatói szelleméről és tevékenységeiről. Rámutatott: Kemény mindig a miértre kereste a válaszokat, Erdély története, a történelem titokzatos mozzanatai, ellentmondásos pillanatai, a társadalmi problémák, a nemesség szerepe, valamint az élet és a lélek alapvető kérdései folyamatosan foglalkoztatták. Előadásban ugyanakkor szó esett az író nyelvhasználati stílusának, történetmondása jellegzetes vonásainak kialakulásáról és fejlődéséről is.
Rabocskai László tanár a Kemény család történetét, az egész Erdély területén szétszóródott családtagok, szerteágazó rokoni szálak sorsának alakulását foglalta össze, kitérve a pusztakamarási ágra. Kutatása során az előadó az összes olyan települést felkereste, amely a Kemény családhoz köthető. Beszélt a pusztakamarási kúriáról, az épület pusztulásáról, kitért a református templomban elhelyezett családi címerek magyarázatára, valamint bemutatta Kemény Zsigmond ma is élő emlékezetét.
Az egyházmegyei imanapokat márciusban indították el a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Presbiteri Szövetség szervezésében öt templomban imádkoznak református egyházunkért, családjainkért, gyermekeinkért és fiataljainkért, népünk megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért a Reformáció 500 programsorozat keretében. A kolozsvári kakasos és a magyarfenesi templom után következett Pusztakamarás, a nyár folyamán pedig Hídelve és a törökvágási gyülekezetek is bekapcsolódnak az imaláncba.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 22.
Egyáltalán nem szelíd gondolatok a Sütő-évforduló kapcsán
Tartozások
Az író születésének 90. évfordulója alkalmával a Sütő András Baráti Társaság és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa koszorúzással és előadással egybekötött megemlékezést szervezett Marosvásárhelyen, illetve szülőfalujában, Pusztakamaráson. A nem túl népes jelenlét mellett zajlott eseményeken, mint ahogyan az hasonló alkalmakkor lenni szokott, méltatták az író életművét, szép, kerek mondatokat pufogtattak, majd…. majd hazamentek a legények. Feladat letudva a következő évfordulóig.
Sütő András életműve a kortárs magyar irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik, megérdemli/megérdemelné az utókor elismerését, az író emlékének ápolását. Különösen itt, Marosvásárhelyen, amelyhez élete végéig hű maradt. Ennek ellenére városa – tisztelet a kivételnek – mintha megfeledkezett volna róla, főleg azok, akik a rendszerváltás után hírnevének fényében sütkéreztek, s akiket élete végéig a rendezvényeiken való jelenlétével maga is legitimált. Írhatnám azt is, hogy „így jár az, aki korpa közé keveredik”, de nem teszem, csupán annyit jegyzek meg: Sütőt se politikai tevékenysége okán szeretjük.
Ezek után azt gondolhatnánk, az RMDSZ kötelességének érzi – különösen, hogy megalakulása óta folyamatosan irodalmárok állnak az élén -, hogy méltó emléket állítsanak az írónak. Azonban a „szövetség” a mai napig nem volt képes elérni, hogy felállítsák a Sütő-szobrot. Pedig már érvényes önkormányzati képviselőtestületi határozat is kötelezné erre a városházát. Már 2014-ben világgá kürtölte az RMDSZ szócsöveként fungáló helyi napilap, hogy megszületett a Sütő András Színház-téri szobrának felállítására vonatkozó határozattervezet. Mi több, azt is leírták, hogy azt július 25-ig fel kell állítani. Figyelem: 2014-et írtunk akkor – szobor azóta sincs. Pedig három egymást követő évben szerepelt a városi költségvetésben az erre szánt összeg. Az RMDSZ ahelyett, hogy a Sütő-szoborra koncentrált volna, inkább további két magyar vonatkozású köztéri alkotás – talán emlékeznek még: a Bethlen Gábor-szobor, illetve a Bodor-féle zenélő kút – felállítására vonatkozó ígérettel kampányolt. Hát azzal is maradtuk. Az ígérettel.
Pedig hát, ha jól meggondolom, ennyivel tartoznának nem csak Sütőnek, önmaguknak is. Véleményem szerint.
Szentgyörgyi László kozpont.ro
Tartozások
Az író születésének 90. évfordulója alkalmával a Sütő András Baráti Társaság és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa koszorúzással és előadással egybekötött megemlékezést szervezett Marosvásárhelyen, illetve szülőfalujában, Pusztakamaráson. A nem túl népes jelenlét mellett zajlott eseményeken, mint ahogyan az hasonló alkalmakkor lenni szokott, méltatták az író életművét, szép, kerek mondatokat pufogtattak, majd…. majd hazamentek a legények. Feladat letudva a következő évfordulóig.
Sütő András életműve a kortárs magyar irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik, megérdemli/megérdemelné az utókor elismerését, az író emlékének ápolását. Különösen itt, Marosvásárhelyen, amelyhez élete végéig hű maradt. Ennek ellenére városa – tisztelet a kivételnek – mintha megfeledkezett volna róla, főleg azok, akik a rendszerváltás után hírnevének fényében sütkéreztek, s akiket élete végéig a rendezvényeiken való jelenlétével maga is legitimált. Írhatnám azt is, hogy „így jár az, aki korpa közé keveredik”, de nem teszem, csupán annyit jegyzek meg: Sütőt se politikai tevékenysége okán szeretjük.
Ezek után azt gondolhatnánk, az RMDSZ kötelességének érzi – különösen, hogy megalakulása óta folyamatosan irodalmárok állnak az élén -, hogy méltó emléket állítsanak az írónak. Azonban a „szövetség” a mai napig nem volt képes elérni, hogy felállítsák a Sütő-szobrot. Pedig már érvényes önkormányzati képviselőtestületi határozat is kötelezné erre a városházát. Már 2014-ben világgá kürtölte az RMDSZ szócsöveként fungáló helyi napilap, hogy megszületett a Sütő András Színház-téri szobrának felállítására vonatkozó határozattervezet. Mi több, azt is leírták, hogy azt július 25-ig fel kell állítani. Figyelem: 2014-et írtunk akkor – szobor azóta sincs. Pedig három egymást követő évben szerepelt a városi költségvetésben az erre szánt összeg. Az RMDSZ ahelyett, hogy a Sütő-szoborra koncentrált volna, inkább további két magyar vonatkozású köztéri alkotás – talán emlékeznek még: a Bethlen Gábor-szobor, illetve a Bodor-féle zenélő kút – felállítására vonatkozó ígérettel kampányolt. Hát azzal is maradtuk. Az ígérettel.
Pedig hát, ha jól meggondolom, ennyivel tartoznának nem csak Sütőnek, önmaguknak is. Véleményem szerint.
Szentgyörgyi László kozpont.ro
2017. június 22.
Szamosújvári Téka: több mint oktatás és tánc
Szamosújváron kellemes meglepetés fogad: kis irodahelyiség helyett tágas épület bentlakással, protokollteremmel, kézműves-foglalkozásra felszerelt szobával. Balázs Bécsi Attila, a Téka elnöke mindent megmutat: mi mindent értek el és tettek hosszú évek kemény munkája árán a mezőségi magyarságért.
Balázs Bécsi Attila nemcsak felismerte, de tett is a mezőségi szórványmagyarságra leselkedő asszimilációs veszélyek ellen. Székelyföldről, tömbmagyar környezetből érkezett Szamosújvárra. Gyergyóremetén nevelkedett, csíkszeredai érettségije után 1982-ben felvételizett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakára, majd a Ceauşescu-rendszer célzott kihelyezései miatt Moldvába került tanárként két és fél évre. Közben megismerkedett szamosújvári feleségével, így már nem volt kérdés: a rendszerváltozás után hazatér Erdélybe. Huszonhét évvel ezelőtt a helyiek kérésére Szamosújváron elvállalta a társadalomtudományok oktatását. A későbbi Téka-elnök érkezésével a magyarságtörténelem-oktatás is elindult. Az új tanár azonban nem elégedett meg a pedagógia nemes feladatával. Bevallása szerint szülei, tanárai, a gyergyóremetei közösség abban a hitben nevelte, hogy egy ember élete – főként értelmiségiként – csak úgy lehet teljes, ha saját nemzeti közösségéért is cselekszik. Amikor tanítani kezdett, nemcsak a leckét adta le, hanem igyekezett nevelni is.
A nyolcvanas évek elején bekerültem a kolozsvári táncház-mozgalomba, amelyet a kommunizmus földalattivá kényszerített egy időre. Akkor jöttem rá, hatalmas közösségformáló ereje van a néptáncnak, így Szamosújvárra kerülve táncházat szerveztem a helyi és a környékbeli fiataloknak. Szerencsére nyitott fülekre találtam” – meséli az alapítvány kezdeti időszakáról a szervezet elnöke. Az indulás nem volt zökkenőmentes: egy idő után a szülők türelmetlenül érdeklődtek, hogy gyermekeik hétvégenként hová tűnnek el órákra, így elsősorban az ők megnyugtatására hozták létre a Kenderkóc Néptáncegyüttest, amelyből később kialakult a ma is aktív Kaláka Néptáncegyüttes. Táncegyüttesből több funkcionális szervezet „Bűn lett volna nem kihasználni a tánc eredményétől felpezsdült fiatalok tenni akarását, így 1993-ban létrehoztuk a Téka Alapítványt. Egyrészt, hogy igényes kulturális keretet adjunk a munkánknak, másrészt, hogy civil szervezetként anyagi támogatásért pályázhassunk. Miután a Kaláka az országot képviselve kijutott egy franciaországi nemzetközi táncfesztiválra, a román városvezetőség felháborodva kitessékelt mindenhonnan, így próbahely is kellett” – tette hozzá Balázs Bécsi Attila. A tanári mesterség mellé ekkor új csapódott: ki kellett ismerni a pályázatírás csínját-bínját. Úgy tűnik, a szervezet elnökének ez nem okozott különösebb fejtörést: hamar megvásárolták a Téka mostani székhelyéül szolgáló épületet, amelyet Magyar Művelődési Központként újítottak fel és fejlesztettek az évek során.
A helyi magyar közösség fiataljainak már nem volt elég a táncház megszervezése. A Művelődési Központ keretében ma már állandó, szeptembertől júniusig évadszerűen működő programokat szerveznek: néptáncoktatást, kézműves-foglalkozásokat, kórust, színjátszókört, az alapítvány saját keramikus műhelyében rendszeres, szakmailag akkreditált képzéseket felnőtteknek is. Hetente több mint 600 érdeklődő látogat el az állandó tevékenységekre, és más alkalmi programok is születnek: nemzetközi néptánc-fesztivál, amelyre egyfajta helyi magyar napokként tekintenek, de az idősödő helyi néptáncosok, népdalénekesek Mezőségi Fesztiválját is 21 éve megrendezik. A környező falvak népi hagyományaira és annak őrzőire kíváncsi látogatók rendszerint év elején lefoglalják a szálláshelyeket a Téka bentlakásában és a helyi panziókban. A további kínálatban Betlehemes találkozók, nyaranta hét – kézművességgel, honismerettel, művészettel-irodalommal, zenével, néptánccal, keramikus-tűzzománccal foglalkozó – tábor, valamint évadnyitó és -záró fesztiválok is szerepelnek. „Gyönyörű és felemelő érzés kórusunkban negyven éneklő kisdiákot látni. Az újabb generációk folyamatosan váltogatják egymást. Nincs elveszett vagy közügyek iránt érdektelen nemzedék. Csak nem figyelünk eléggé rájuk, így kicsúszhatnak kezeink közül. A Téka célja ennek megakadályozása” – vallja az alapítvány elnöke. Hozzáfűzi: sokszor már ő maga sem tudja követni a tempót, de elmondása szerint dinamikus, jól összerázódott csapat áll a háta mögött, akiknek szinte már rutin a programözön megszervezése. A Téka elnökeként az ő szerepe ma a szervezet tevékenységének áttekintése és a működéshez szükséges anyagi alapok előteremtése.
A szervezetben jelenleg több intézmény is működik: a kulturális programokat biztosító Művelődési Központ, a mezőségi diákokat összegyűjtő szórványkollégium és a Tóvidéki Térségfejlesztési Program, amely a turisztikai célra kialakított feketelaki tájházat és táborközpontot, valamint a szépkenyerűszentmártoni közösségi házat működteti. A Tóvidéki programmal igyekeznek a környező vidék lehetőségeit is kihasználni, felvirágoztatni, megmutatni a nagyvilágnak az ottani magyar közösségeket is. Egyik legnagyobb projektjüket idén fejezték be: átadták ugyanis a szórványiskolát a helyi önkormányzatnak, a sportcsarnokkal és bentlakással kiegészített épület mellé azonban játszóparkot is terveznek. A Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum a tervek szerint jövőre felvenné Kemény Zsigmond erdélyi magyar romantikus író, publicista, politikus nevét, aki a Fehér megyei Alvinc faluban született és a Kolozs megyei Pusztakamaráson halt meg. A Téka 2000-ben csatlakozott a Válaszúton elindított szórványoktatási programhoz, amelynek keretében a gyerekeket olyan településekről gyűjtötték össze, ahol nincs oktatás vagy a magyar nyelvű tanítás hiányzik. E program korábban Szamosújváron is elindult, de a bentlakásos helyek hamar beteltek.
Hosszú küzdelem, példátlan színvonalú épület
„Előbb a Művelődési Központunk tetőtéri részét építettük ki, ahova akkor még nagyjából 20 gyereket tudtunk befogadni. Miután a helyi református egyházközség kilépett a programból, nyilvánvalóvá vált, hogy étkezdével is ellátott multifunkcionális, korszerű épületre lesz szükség, így konyhával, tanulóhelyekkel, bentlakási résszel ellátott szárnnyal toldottuk meg a Tékát, amelyben már 110 tanulót is el tudunk szállásolni” – fejtette ki Balázs Bécsi Attila. Az iskolai tanítás után sem maradnak magukra a gyerekek: délutánonként pedagógusok foglalkoznak mindenkire figyelve, hogy szükség esetén segítsenek és pótolják a hiányosságokat – ez pedig komoly vonzóerőt jelent, egyre több szülő íratja be a Tékához a legkisebb családtagot. Az igényesebb, gazdagabb tudású gyermekeket látva az alapítvány működtetői eldöntötték, mindezt iskolai szinten is biztosítani fogják. A szervezet elnöke elmondta, a szórványiskola felépítése előtt négy, román–magyar vegyes intézmény öt épületében tanultak a gyerekek, a románokhoz képest másodrangúként számon tartva, hiszen a magyar kultúra semmilyen formában nem jelenhetett meg az iskolák programjaiban. Az iskolák vezetői nem tagadták, hogy púp a hátukon a magyar osztály, így még örültek is a külön magyar tanintézmény tervének. Négy évbe telt, amíg végiglobbiztuk Erdélyt és Magyarországot támogatásokért. 2008-ban az elinduláshoz szükséges anyagiakat a magyar állami Szórvány Tanácstól kaptuk, két évre rá az új kormány pedig teljes mellszélességgel felvállalta a projekt megvalósítását. Miután pedig felmutattuk az addig elért eredményeket Orbán Viktor miniszterelnöknek válaszúti látogatásakor, megkaptuk a gyors befejezéshez szükséges támogatást is” – foglalta össze a szervezeti vezető az iskola születésének hátterét. Az RMDSZ időközben román állami támogatást igyekezett szerezni, sikertelenül: a támogatásra vonatkozó kormányhatározat megszületése előtt vagy leváltották a végrehajtói hatalom képviselőit, vagy eszükbe jutott, hogy egy civilszervezet csak közhasznú intézményként kaphat állami támogatást, mire pedig ezt bebizonyítva összeállt a határozat, újabb kormányváltás következett, és a téma lekerült a napirendről. Mindezt a helyi tanács és a tanfelügyelőség bürokratikus huzavonája sem könnyítette meg: végül sikerült a román iskolákból az újba átemelni a magyar osztályokat. Az iskola, bár államilag akkreditált tanintézmény, azóta is a Téka Alapítvány és a magyar állam támogatásával működik. A tornatermet is magyar állami pénzből és az RMDSZ támogatásával építették fel.
Okostáblák, tanító lépcsők
Balázs Bécsi Attila körbevezet az épületegyüttesben: a kisebb sportcsarnoknak is megfelelő tornateremben a hideg eső elől menekülve éppen a nyolcadikos diákok ballagnak élő gitárszóval, hangulatos szerepléssel. Hála Istennek sokan vannak. Az udvaron az iskola jelképe, a nagybetűs életbe átvezető híd és kapu, modern, műfüves focipálya, kinti előadásokért felépített színpad, odabent pedig ragyogóan tiszta, otthonos, meleg hangulatú, okostáblákkal, személyes könyvszekrényekkel felszerelt osztálytermek várják a jól döntő szülők gyermekeit. A lépcsőkön haladva a legkisebbek észrevétlenül sajátíthatják el a fokokra kiírt hét napjait, az évszakokat, az ábécét. Szabadidejükben a diákok sószobában olvashatnak, az iskola saját rádióműsorát szerkeszthetik, válogathatnak a gazdag könyvtár kínálatából, és márkás laptopokon tehetik le a számítógépes képességvizsgát. A szamosújvári szórványiskolában, a Mezőség egyetlen magyar tannyelvű oktatási intézményében jelenleg a környező vidék 26 településéről – Válaszúttól Ördöngösfüzesen át a Tóvidékig – több mint 470 magyar diák tanul. Az elnök szerint azonban az oktatás minősége hagy még némi kívánnivalót maga után.
„Sok mai fiatal pedagógusból hiányzik az elhivatottsági érzés, az önképzés, de ez az egész romániai közoktatásra jellemző. Az iskolánkban azonban egyre ambíciósabb tanári kar kezd kialakulni, de gyenge fizetéssel nehéz őket motiválni” – magyarázza az egykori oktató, majd hozzáteszi, évente 40 tanárnak kiosztott ösztöndíjjal egészítik ki a havi bért. Ugyanakkor kiderült, az egyetemre felvételiző diákokat is tudják ösztöndíjjal támogatni az Ignitas Egyesülettel való kapcsolatuk révén. A tanulmányok után hazaérkező vállalkozó szellemű fiataloknak pedig segítenek pályázatokat is írni.
„Húsz évnyi szórványbeli munka után úgy látom, a legfontosabb nem a sikeresen érettségizők számának növelése, hanem azoké, akik a tanulás után visszajönnek szüleik településére, hogy itt alapítsanak családot” – mondja Balázs Bécsi Attila hozzáfűzve, hogy magyarországi szervezetekkel együttműködve a Téka igyekszik gazdaságilag a Mezőséget vonzóvá tenni a fiatalok számára. Az alapítvány munkájának sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az összes mezőségi település közül egyedül Szamosújváron nem csökkent a magyar lakosság aránya az utóbbi néhány évben.
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Szamosújváron kellemes meglepetés fogad: kis irodahelyiség helyett tágas épület bentlakással, protokollteremmel, kézműves-foglalkozásra felszerelt szobával. Balázs Bécsi Attila, a Téka elnöke mindent megmutat: mi mindent értek el és tettek hosszú évek kemény munkája árán a mezőségi magyarságért.
Balázs Bécsi Attila nemcsak felismerte, de tett is a mezőségi szórványmagyarságra leselkedő asszimilációs veszélyek ellen. Székelyföldről, tömbmagyar környezetből érkezett Szamosújvárra. Gyergyóremetén nevelkedett, csíkszeredai érettségije után 1982-ben felvételizett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakára, majd a Ceauşescu-rendszer célzott kihelyezései miatt Moldvába került tanárként két és fél évre. Közben megismerkedett szamosújvári feleségével, így már nem volt kérdés: a rendszerváltozás után hazatér Erdélybe. Huszonhét évvel ezelőtt a helyiek kérésére Szamosújváron elvállalta a társadalomtudományok oktatását. A későbbi Téka-elnök érkezésével a magyarságtörténelem-oktatás is elindult. Az új tanár azonban nem elégedett meg a pedagógia nemes feladatával. Bevallása szerint szülei, tanárai, a gyergyóremetei közösség abban a hitben nevelte, hogy egy ember élete – főként értelmiségiként – csak úgy lehet teljes, ha saját nemzeti közösségéért is cselekszik. Amikor tanítani kezdett, nemcsak a leckét adta le, hanem igyekezett nevelni is.
A nyolcvanas évek elején bekerültem a kolozsvári táncház-mozgalomba, amelyet a kommunizmus földalattivá kényszerített egy időre. Akkor jöttem rá, hatalmas közösségformáló ereje van a néptáncnak, így Szamosújvárra kerülve táncházat szerveztem a helyi és a környékbeli fiataloknak. Szerencsére nyitott fülekre találtam” – meséli az alapítvány kezdeti időszakáról a szervezet elnöke. Az indulás nem volt zökkenőmentes: egy idő után a szülők türelmetlenül érdeklődtek, hogy gyermekeik hétvégenként hová tűnnek el órákra, így elsősorban az ők megnyugtatására hozták létre a Kenderkóc Néptáncegyüttest, amelyből később kialakult a ma is aktív Kaláka Néptáncegyüttes. Táncegyüttesből több funkcionális szervezet „Bűn lett volna nem kihasználni a tánc eredményétől felpezsdült fiatalok tenni akarását, így 1993-ban létrehoztuk a Téka Alapítványt. Egyrészt, hogy igényes kulturális keretet adjunk a munkánknak, másrészt, hogy civil szervezetként anyagi támogatásért pályázhassunk. Miután a Kaláka az országot képviselve kijutott egy franciaországi nemzetközi táncfesztiválra, a román városvezetőség felháborodva kitessékelt mindenhonnan, így próbahely is kellett” – tette hozzá Balázs Bécsi Attila. A tanári mesterség mellé ekkor új csapódott: ki kellett ismerni a pályázatírás csínját-bínját. Úgy tűnik, a szervezet elnökének ez nem okozott különösebb fejtörést: hamar megvásárolták a Téka mostani székhelyéül szolgáló épületet, amelyet Magyar Művelődési Központként újítottak fel és fejlesztettek az évek során.
A helyi magyar közösség fiataljainak már nem volt elég a táncház megszervezése. A Művelődési Központ keretében ma már állandó, szeptembertől júniusig évadszerűen működő programokat szerveznek: néptáncoktatást, kézműves-foglalkozásokat, kórust, színjátszókört, az alapítvány saját keramikus műhelyében rendszeres, szakmailag akkreditált képzéseket felnőtteknek is. Hetente több mint 600 érdeklődő látogat el az állandó tevékenységekre, és más alkalmi programok is születnek: nemzetközi néptánc-fesztivál, amelyre egyfajta helyi magyar napokként tekintenek, de az idősödő helyi néptáncosok, népdalénekesek Mezőségi Fesztiválját is 21 éve megrendezik. A környező falvak népi hagyományaira és annak őrzőire kíváncsi látogatók rendszerint év elején lefoglalják a szálláshelyeket a Téka bentlakásában és a helyi panziókban. A további kínálatban Betlehemes találkozók, nyaranta hét – kézművességgel, honismerettel, művészettel-irodalommal, zenével, néptánccal, keramikus-tűzzománccal foglalkozó – tábor, valamint évadnyitó és -záró fesztiválok is szerepelnek. „Gyönyörű és felemelő érzés kórusunkban negyven éneklő kisdiákot látni. Az újabb generációk folyamatosan váltogatják egymást. Nincs elveszett vagy közügyek iránt érdektelen nemzedék. Csak nem figyelünk eléggé rájuk, így kicsúszhatnak kezeink közül. A Téka célja ennek megakadályozása” – vallja az alapítvány elnöke. Hozzáfűzi: sokszor már ő maga sem tudja követni a tempót, de elmondása szerint dinamikus, jól összerázódott csapat áll a háta mögött, akiknek szinte már rutin a programözön megszervezése. A Téka elnökeként az ő szerepe ma a szervezet tevékenységének áttekintése és a működéshez szükséges anyagi alapok előteremtése.
A szervezetben jelenleg több intézmény is működik: a kulturális programokat biztosító Művelődési Központ, a mezőségi diákokat összegyűjtő szórványkollégium és a Tóvidéki Térségfejlesztési Program, amely a turisztikai célra kialakított feketelaki tájházat és táborközpontot, valamint a szépkenyerűszentmártoni közösségi házat működteti. A Tóvidéki programmal igyekeznek a környező vidék lehetőségeit is kihasználni, felvirágoztatni, megmutatni a nagyvilágnak az ottani magyar közösségeket is. Egyik legnagyobb projektjüket idén fejezték be: átadták ugyanis a szórványiskolát a helyi önkormányzatnak, a sportcsarnokkal és bentlakással kiegészített épület mellé azonban játszóparkot is terveznek. A Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceum a tervek szerint jövőre felvenné Kemény Zsigmond erdélyi magyar romantikus író, publicista, politikus nevét, aki a Fehér megyei Alvinc faluban született és a Kolozs megyei Pusztakamaráson halt meg. A Téka 2000-ben csatlakozott a Válaszúton elindított szórványoktatási programhoz, amelynek keretében a gyerekeket olyan településekről gyűjtötték össze, ahol nincs oktatás vagy a magyar nyelvű tanítás hiányzik. E program korábban Szamosújváron is elindult, de a bentlakásos helyek hamar beteltek.
Hosszú küzdelem, példátlan színvonalú épület
„Előbb a Művelődési Központunk tetőtéri részét építettük ki, ahova akkor még nagyjából 20 gyereket tudtunk befogadni. Miután a helyi református egyházközség kilépett a programból, nyilvánvalóvá vált, hogy étkezdével is ellátott multifunkcionális, korszerű épületre lesz szükség, így konyhával, tanulóhelyekkel, bentlakási résszel ellátott szárnnyal toldottuk meg a Tékát, amelyben már 110 tanulót is el tudunk szállásolni” – fejtette ki Balázs Bécsi Attila. Az iskolai tanítás után sem maradnak magukra a gyerekek: délutánonként pedagógusok foglalkoznak mindenkire figyelve, hogy szükség esetén segítsenek és pótolják a hiányosságokat – ez pedig komoly vonzóerőt jelent, egyre több szülő íratja be a Tékához a legkisebb családtagot. Az igényesebb, gazdagabb tudású gyermekeket látva az alapítvány működtetői eldöntötték, mindezt iskolai szinten is biztosítani fogják. A szervezet elnöke elmondta, a szórványiskola felépítése előtt négy, román–magyar vegyes intézmény öt épületében tanultak a gyerekek, a románokhoz képest másodrangúként számon tartva, hiszen a magyar kultúra semmilyen formában nem jelenhetett meg az iskolák programjaiban. Az iskolák vezetői nem tagadták, hogy púp a hátukon a magyar osztály, így még örültek is a külön magyar tanintézmény tervének. Négy évbe telt, amíg végiglobbiztuk Erdélyt és Magyarországot támogatásokért. 2008-ban az elinduláshoz szükséges anyagiakat a magyar állami Szórvány Tanácstól kaptuk, két évre rá az új kormány pedig teljes mellszélességgel felvállalta a projekt megvalósítását. Miután pedig felmutattuk az addig elért eredményeket Orbán Viktor miniszterelnöknek válaszúti látogatásakor, megkaptuk a gyors befejezéshez szükséges támogatást is” – foglalta össze a szervezeti vezető az iskola születésének hátterét. Az RMDSZ időközben román állami támogatást igyekezett szerezni, sikertelenül: a támogatásra vonatkozó kormányhatározat megszületése előtt vagy leváltották a végrehajtói hatalom képviselőit, vagy eszükbe jutott, hogy egy civilszervezet csak közhasznú intézményként kaphat állami támogatást, mire pedig ezt bebizonyítva összeállt a határozat, újabb kormányváltás következett, és a téma lekerült a napirendről. Mindezt a helyi tanács és a tanfelügyelőség bürokratikus huzavonája sem könnyítette meg: végül sikerült a román iskolákból az újba átemelni a magyar osztályokat. Az iskola, bár államilag akkreditált tanintézmény, azóta is a Téka Alapítvány és a magyar állam támogatásával működik. A tornatermet is magyar állami pénzből és az RMDSZ támogatásával építették fel.
Okostáblák, tanító lépcsők
Balázs Bécsi Attila körbevezet az épületegyüttesben: a kisebb sportcsarnoknak is megfelelő tornateremben a hideg eső elől menekülve éppen a nyolcadikos diákok ballagnak élő gitárszóval, hangulatos szerepléssel. Hála Istennek sokan vannak. Az udvaron az iskola jelképe, a nagybetűs életbe átvezető híd és kapu, modern, műfüves focipálya, kinti előadásokért felépített színpad, odabent pedig ragyogóan tiszta, otthonos, meleg hangulatú, okostáblákkal, személyes könyvszekrényekkel felszerelt osztálytermek várják a jól döntő szülők gyermekeit. A lépcsőkön haladva a legkisebbek észrevétlenül sajátíthatják el a fokokra kiírt hét napjait, az évszakokat, az ábécét. Szabadidejükben a diákok sószobában olvashatnak, az iskola saját rádióműsorát szerkeszthetik, válogathatnak a gazdag könyvtár kínálatából, és márkás laptopokon tehetik le a számítógépes képességvizsgát. A szamosújvári szórványiskolában, a Mezőség egyetlen magyar tannyelvű oktatási intézményében jelenleg a környező vidék 26 településéről – Válaszúttól Ördöngösfüzesen át a Tóvidékig – több mint 470 magyar diák tanul. Az elnök szerint azonban az oktatás minősége hagy még némi kívánnivalót maga után.
„Sok mai fiatal pedagógusból hiányzik az elhivatottsági érzés, az önképzés, de ez az egész romániai közoktatásra jellemző. Az iskolánkban azonban egyre ambíciósabb tanári kar kezd kialakulni, de gyenge fizetéssel nehéz őket motiválni” – magyarázza az egykori oktató, majd hozzáteszi, évente 40 tanárnak kiosztott ösztöndíjjal egészítik ki a havi bért. Ugyanakkor kiderült, az egyetemre felvételiző diákokat is tudják ösztöndíjjal támogatni az Ignitas Egyesülettel való kapcsolatuk révén. A tanulmányok után hazaérkező vállalkozó szellemű fiataloknak pedig segítenek pályázatokat is írni.
„Húsz évnyi szórványbeli munka után úgy látom, a legfontosabb nem a sikeresen érettségizők számának növelése, hanem azoké, akik a tanulás után visszajönnek szüleik településére, hogy itt alapítsanak családot” – mondja Balázs Bécsi Attila hozzáfűzve, hogy magyarországi szervezetekkel együttműködve a Téka igyekszik gazdaságilag a Mezőséget vonzóvá tenni a fiatalok számára. Az alapítvány munkájának sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az összes mezőségi település közül egyedül Szamosújváron nem csökkent a magyar lakosság aránya az utóbbi néhány évben.
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. szeptember 1.
Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro
2017. november 3.
Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak Szamosújváron
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)
2017. november 9.
Három kötetet mutatnak be Gyergyóalfaluban
Három kiadvány bemutatójára várja az érdeklődőket a hét végén a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány és a Kultúr Centrum Kft. Holnap, november 11-én 17 órától két honismereti album, vasárnap fél 12-től pedig Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvének ismertetőjére várják a közönséget a Petőfi Sándor Művelődési Házba.
Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla szerzőpáros bemutatásában ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Erdély sorozat legújabb kötetével, amely Jókai Mór alakját hozza közelebb az olvasókhoz. Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig című albumot a hátsó borítón így ajánlják a szerzők: „Jókai Mór munkásságáról szóló tanulmánnyal, könyveiből ollózott idézetekkel és színes fotókkal mutatjuk be a magyar romantika elkötelezett írójának barangolásait a balatonfüredi Anna-báltól az erdélyi Szent Anna-tóig. Az író, aki hitet tett a magyarság eszméje mellett, aki romantikus történeteivel elkápráztatta olvasóit, a forradalmi napokban bátorsággal állt ki a veszélyeztetett nemzeti lét mellett. Művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal. Tájleírásai végigvezetnek bennünket a történelmi Magyarország regényes vidékein, a Balaton partjától Erdély tündöklő tájékáig (...)
A szombati eseményen az Erdély sorozat egy másik kiadványát, A holt tenger tükrében című honismereti albumot is bemutatja a szerzőpáros. „A Tóvidék maradék magyarsága és dimbes-dombos tájai mellett bemutatjuk a 110 éve született Wass Albertet, a 90 éve született Sütő Andrást, valamint Makkai Sándort, gróf Bánffy Miklóst, Kemény Zsigmondot és az értékmentő Kallós Zoltán Alapítvány tevékenységét Válaszúton. Kiemeltük még a hagyományőrző Szék települést, Pusztakamarást, Szépkenyerűszentmártont, Bonchidát és Szamosújvárt – olvasható a szerzők ajánlója a kiadvány borítóján.
A vasárnapi könyvbemutatón Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvével ismerkedhetnek az érdeklődők. „Ez a könyv egy elfelejtett háborúról szól, a nagy háborúról. Számomra nincs első világháború, hisz ezt a második tudatában számozták. Nekem egy nagy háború van, amely tartott harmincegy évig. Igaz, hosszabb megszakítással, de mi tudjuk, béke akkor sem volt és nem is lehetett. A körülmények rákényszeríttették a központi hatalmakat a fegyver leengedésére. A harcot is beszüntették, de le nem győzték őket. Főleg a lelkük nem szenvedett vereséget, még ha a világ összeesküdött is ellenük” – írja a Napló a Román háborúról alcímű könyv bevezetőjében a szerző. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
Három kiadvány bemutatójára várja az érdeklődőket a hét végén a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány és a Kultúr Centrum Kft. Holnap, november 11-én 17 órától két honismereti album, vasárnap fél 12-től pedig Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvének ismertetőjére várják a közönséget a Petőfi Sándor Művelődési Házba.
Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla szerzőpáros bemutatásában ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Erdély sorozat legújabb kötetével, amely Jókai Mór alakját hozza közelebb az olvasókhoz. Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig című albumot a hátsó borítón így ajánlják a szerzők: „Jókai Mór munkásságáról szóló tanulmánnyal, könyveiből ollózott idézetekkel és színes fotókkal mutatjuk be a magyar romantika elkötelezett írójának barangolásait a balatonfüredi Anna-báltól az erdélyi Szent Anna-tóig. Az író, aki hitet tett a magyarság eszméje mellett, aki romantikus történeteivel elkápráztatta olvasóit, a forradalmi napokban bátorsággal állt ki a veszélyeztetett nemzeti lét mellett. Művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal. Tájleírásai végigvezetnek bennünket a történelmi Magyarország regényes vidékein, a Balaton partjától Erdély tündöklő tájékáig (...)
A szombati eseményen az Erdély sorozat egy másik kiadványát, A holt tenger tükrében című honismereti albumot is bemutatja a szerzőpáros. „A Tóvidék maradék magyarsága és dimbes-dombos tájai mellett bemutatjuk a 110 éve született Wass Albertet, a 90 éve született Sütő Andrást, valamint Makkai Sándort, gróf Bánffy Miklóst, Kemény Zsigmondot és az értékmentő Kallós Zoltán Alapítvány tevékenységét Válaszúton. Kiemeltük még a hagyományőrző Szék települést, Pusztakamarást, Szépkenyerűszentmártont, Bonchidát és Szamosújvárt – olvasható a szerzők ajánlója a kiadvány borítóján.
A vasárnapi könyvbemutatón Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvével ismerkedhetnek az érdeklődők. „Ez a könyv egy elfelejtett háborúról szól, a nagy háborúról. Számomra nincs első világháború, hisz ezt a második tudatában számozták. Nekem egy nagy háború van, amely tartott harmincegy évig. Igaz, hosszabb megszakítással, de mi tudjuk, béke akkor sem volt és nem is lehetett. A körülmények rákényszeríttették a központi hatalmakat a fegyver leengedésére. A harcot is beszüntették, de le nem győzték őket. Főleg a lelkük nem szenvedett vereséget, még ha a világ összeesküdött is ellenük” – írja a Napló a Román háborúról alcímű könyv bevezetőjében a szerző. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
2017. december 6.
500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)