Közös múlt, közös jövő (Hollande Romániában)
Európának új korszakra van szüksége védelmének megszervezése és finanszírozása terén – hangoztatta Francois Hollande francia államelnök tegnap Bukarestben, miután Klaus Iohannis államfővel tárgyalt. Ez alkalommal Klaus Iohannis a legmagasabb román állami kitüntetést – Románia Csillaga Érdemrend a lánccal – adományozta vendégének „a román történelem és kultúra iránt tanúsított megértésért és érdeklődésért”.
A két elnök közös sajtóértekezletén Hollande úgy értékelte: a terrorizmus elleni küzdelem új, közös védelmi rendszert követel az európaiaktól, a pozsonyi csúcsértekezleten az uniós vezetőknek megoldást kell találniuk az EU külső határainak védelmére. Hollande egy közös európai haderő, illetve közös európai hadiipar kialakítása mellett érvelt, amely képes szavatolni a schengeni övezetben, illetve az unió határain belül élők biztonságát, anélkül, hogy valamilyen külső erő beavatkozására várna.
Klaus Iohannis kijelentette: Románia támogatja az európai haderő felállításáról szóló francia–német kezdeményezést, amely szerinte nem konkurenciája vagy helyettesítője lesz a NATO-nak, hanem az észak-atlanti szövetség és az EU tevékenysége közötti „összefonódás”, amely mindkét fél számára előnyös. Hozzátette: rugalmasabb, polgárainak igényeire jobban figyelő, egységét megőrző unióra van szükség. Az emberek jólétet és biztonságot várnak az EU-tól. A két államfő megállapodott abban, hogy 2018. december 1-je és 2019 júliusa között Franciaország és Románia „kölcsönös kulturális szezonnal” emlékezik meg a modern Románia megalakulásának százéves évfordulójáról, Erdély és a Román Királyság egyesülését kimondó Gyulafehérvári román nemzetgyűlésről. A francia–román centenáriumi rendezvények egybeesnek a román uniós elnökség (2019 első fele) időszakával. A francia elnök leszögezte: Romániának latin gyökerei vannak, és frankofón ország, ahol a diákok 20 százaléka első, 80 százaléka pedig második idegen nyelvként tanulja a franciát.
Francois Hollande francia csúcstechnológiai beruházásokat is felkeresett: délelőtt a Bukarest melletti Măgurelén járt, ahol az európai uniós támogatással megvalósítandó szuperlézer romániai berendezéseit építi egy 60 millió eurós szerződés alapján a francia Thales űrkutatási és hadiipari óriáscég, délután a Brassó megyei Vidombákra repült, ahol Dacian Cioloş kormányfővel együtt avatta fel az Airbus Helicopters 50 millió eurós beruházásból felépült új üzemét. A francia államfő szerint ezek a beruházások is bizonyítják, hogy Franciaország jövőbe mutató csúcstechnológiákkal járul hozzá Románia fejlődéséhez, nemcsak az olcsó munkaerőt keresi. Hollande személyében csaknem két évtized után először érkezett francia államfő hivatalos állami látogatásra Romániába. Utoljára 2008-ban Nicolas Sarkozy francia elnök tett rövid Bukaresti látogatást, hogy Traian Băsescu akkori román államfővel a két ország stratégiai partnerségéről írjon alá közös nyilatkozatot.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

FISZ Karaván Kolozsvári helyszínnel is
Komoly szakmai figyelmet fordított a határon túli magyar irodalmak működésére története során a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ), az elmúlt években közös kiadói projektek, konferenciák, kritikai műhelyek, szerzői estek valósultak meg. A FISZ Karavánok célja a megkezdett hagyomány újszerű folytatása: egyszerre, egy időben felolvasó-utakat indítani a Kárpát-medence négy irányába, négy helyszínre (Budapest, Pozsony, Kolozsvár, Újvidék).
A szervezők tájékoztatása szerint a különböző régiók emblematikus szerzői és a FISZ fiatal alkotói ennek jegyében olvasnak fel szeptember 16-án, pénteken, romániai idő szerint este 7 órától, olyan esemény-láncolatot teremtve, amely „mediálisan összegyűjti, egyben szétszórja, egyszersmind kiterjeszti szövegek és alkotók jelenlétét”. Ennek nyomán, az internet nyújtotta kommunikációs lehetőségeket kihasználva hálózati felolvasásban gondolkodnak a szervezők.
Szabadság (Kolozsvár)

Francia–román összefogás Európa megvédésére
Európának új korszakra van szüksége védelmének megszervezése és finanszírozása terén – hangoztatta François Hollande francia elnök Bukarestben kedden, miután Klaus Johannisszal tárgyalt.
A két elnök közös sajtóértekezletén Hollande úgy értékelte: a terrorizmus elleni küzdelem új, közös védelmi rendszert követel az európaiaktól, a pozsonyi csúcsértekezleten pedig az uniós vezetőknek megoldást kell találniuk az Európai Unió (EU) külső határainak védelmére. Johannis közlése szerint a francia elnök pozitív magatartást tanúsított Románia Schengen-övezethez való csatlakozásához.
Hollande személyében, akit népes politikus- és üzletember-küldöttség kísér, csaknem két évtized után először érkezett francia államfő hivatalos állami látogatásra Romániába. Utoljára 2008-ban Nicolas Sarkozy francia elnök tett rövid Bukaresti látogatást, hogy Traian Băsescu akkori államfővel a két ország stratégiai partnerségéről írjon alá közös nyilatkozatot.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyszerre négy helyszínen olvasnak fel a Fiatal Írók Szövetségének meghívottai
Négy városban, Budapesten, Pozsonyban, Kolozsváron és Újvidéken egy időben zajlik pénteken, romániai idő szerint 19 órától a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett FISZ Karaván.
Az eseményen a régiók jeles szerzői és a FISZ fiatal alkotói fognak felolvasni, a különböző helyszínek pedig virtuálisan (egy-egy kivetítőn) kapcsolódnak össze, így mind a négy helyszín közönsége bepillanthat a többi helyszín eseményébe is. A felolvasások a világhálón is követhetők lesznek.
A Fiatal Írók Szövetsége közleményében kitér arra is, hogy eddigi történetük során is komoly szakmai figyelmet fordítottak a határon túli magyar irodalmak működésére.
A Budapesti Kelet Kávézó és Galériában Balázs Imre József, Gál Soma, Kabai Lóránt, Purosz Leonidasz és Szőllőssy Balázs, a Kolozsvári ulgakov Irodalmi Kávéházban André Ferenc, Bajtai András, Hyross Ferenc, Horváth Benji, Kulcsár Árpád és Visky Zsolt, a Pozsonyi Magyar Intézetben Bödecs László, Csehy Zoltán, Korpa Tamás, Szalay Zoltán, Száz Pál és Tőzsér Árpád, az újvidéki Forum Házban pedig Ayhan Gökhan, Bíró Tímea, Fehér Miklós, Izsó Zita, Jódal Kálmán és T. Kiss Tamás olvas fel műveiből.
Krónika (Kolozsvár)

Románia belépne az EU „kemény magjába”
Románia törésvonalak nélküli, egységesebb Európát akar, amely képes szavatolni polgárai biztonságát és jólétét, ugyanakkor arra törekszik, hogy az unió „kemény magjának” részévé váljon – jelentette ki tegnap Klaus Iohannis.
Az államfő sajtóértekezleten ismertette országa álláspontját az EU állam- és kormányfőinek pozsonyi informális találkozója előtt, és leszögezte, hogy a terrorizmus és a migráció kihívásaira csak a külső és belső biztonság növelése, az unió határvédelmének megerősítése lehet a válasz. „A határellenőrzést minden tagállamnak prioritásként kell kezelnie, az európai polgároknak biztonságban kell érezniük magukat. Nem akarunk olyan uniót, amely képtelen megvédeni magát, képtelen határait bebiztosítani” – mondotta. Hozzátette: Románia kész kivenni részét a biztonság erősítését és az európai védelmi ipar felélesztését célzó kezdeményezésekből. Románia be akar kerülni a schengeni övezetbe és az eurózónába, része akar lenni az unió „kemény magjának”, mert meggyőződése, hogy csak az erősebb integráció hozhat megoldást Európa válságaira. A román államfő szerint az EU-nak most félre kell tennie a megosztó kérdéseket, és a kohéziót erősítő témákra kell összpontosítania, mert nagyon fontos, hogy Európa elkerülje széttöredezését, akár az észak–déli, akár a kelet–nyugati törésvonalak mentén. A megújuló uniónak viszont ragaszkodnia kell legfontosabb vívmányaihoz, az áruk, a tőke, a szolgáltatások szabad áramlásához, polgárai szabad mozgásához. Iohannis rugalmasabb, az emberek igényeire jobban figyelő, átlátható uniót sürgetett, és úgy vélte, ideje, hogy a tagállamok vezetői felhagyjanak a kettős beszéddel, azzal, hogy mást mondanak Brüsszelben és mást otthon. E kétszínűség nemcsak polgárai, hanem külső partnerei szemében is hitelteleníti Európát, és szerinte kizárólag a szélsőséges pártoknak, illetve az euroszkeptikusoknak kedvez.
Klaus Iohannis kifejezte reményét, hogy a pozsonyi csúcstalálkozón elkezdődik, az európai közösséget megalapozó Római Szerződés aláírásának jövő márciusi 60. évfordulójáig pedig be is fejeződik az a közös munka, amelynek során megszülethet a megújult, hiteles, pragmatikus és egységes Európai Unióhoz vezető közös stratégia.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mától lehet leadni a szavazatokat
A magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárok mától adhatják le levélszavazataikat a külképviseleteken. A Nemzeti Választási Iroda (NVI) tegnap reggeli adatai szerint 274 572-en kérték a voksoláshoz szükséges névjegyzékbe vételüket.
Azok a levélben szavazók, akik személyesen kívánták átvenni szavazási levélcsomagjukat, mától tehetik ezt meg az országgyűlési egyéni választókerületi székhely településén, továbbá a kijelölt 22 egyéb településen, valamint a Kárpát-medenceében kijelölt 12 külképviseleten (Belgrád, Beregszász, Bukarest, Csíkszereda, Eszék, Kassa, Kijev, Kolozsvár, Lendva, Pozsony, Szabadka, Ungvár).
A levélcsomagokat munkanapokon lehet átvenni, legkésőbb szeptember 30-án. Az NVI nyilvántartása szerint a legtöbben Csíkszeredán akarják átvenni szavazási levélcsomagjukat. A válaszboríték leadható bármely külképviseleten szeptember 19-étől munkanapokon, általában 9-16 óra között. Csíkszeredában 6 és 22 óra között, (szeptember 30-án 6 és 24 óra között) várják, Kolozsváron munkanapokon 9 és 19 óra között fogadják a levélszavazatokat.
Szabadság (Kolozsvár)

Uniós erővonalak
Abban a hétvégi pozsonyi informális EU-csúcs résztvevőinek zöme nagyjából megegyezik, hogy a találkozón nem sikerült érdemi áttörést elérni egyetlen, az Európai Unió előtt tornyosuló kihívás kezelésében sem.
Az olasz kormányfő az országára zúduló migránsáradat csökkentésést, illetve szétosztását kérte számon, Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint pedig nem sikerült megváltoztatni Brüssszel bevándorláspolitikáját. Robert Fico, az EU soros elnöki tisztségét betöltő Szlovákia miniszterelnöke házigazdai minőségében azzal próbálta enyhíteni a kudarcot, hogy informális találkozó révén nagyszabású döntésekre eleve nem is lehetett számítani. Emellett sikernek nevezte, hogy meg tudtak állapodni arról: a külső határok védelmére kell összpontosítani.
Érdemes ugyanakkor kitérni arra, milyen erőviszonyok körvonalazódtak a csúcstalálkozó előtti egyeztetéseken. Közép-európai szempontból érdekes ugyanis, hogyan viszonyultak a befolyásos nyugati tagállamok vezetői az elmúlt másfél évtizedben csatlakozott tagállamokhoz, illetve azok milyen formában próbálták képviselni érdekeiket.
A jelek szerint a visegrádi négyek – azaz Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – közös fellépése kezdi meghozni az első gyümölcseit. Ezt jelzi, hogy Angela Merkel német kancellár, akit jelenleg – még – az EU legbefolyásosabb politikusának tartanak, fontosnak vélte, hogy részt vegyen a V4-ek pozsonyi csúcs előtti tanácskozásán, hogy egyeztessen a négy tagállammal.
Az, hogy Merkel a csúcsot követően pozitívan értékelte a négy ország közösen benyújtott javaslatát a rugalmas szolidaritásról, arról, hogy a menekültek elosztásakor vegyék figyelembe a tagállamok közötti gazdasági különbségeket, azt jelzi, a V4 országai közötti szoros együttműködés olyan erőközpontot hozhat létre, amely hatékonyan léphet fel a közép-európai országok érdekeinek védelmében. Mindehhez persze teljesülnie kell annak a feltételnek, hogy a négy ország vezetői belássák ezt, és a mostani konjunkturális együttműködést tovább mélyítsék.
Leginkább a Szlovákia és Magyarország közötti, a szlovákiai magyar közösség jogai miatt kialakult, de a mostani migránsválság miatt jegelt ellentét magyar szempontból megnyugtató rendezése lenne szükséges. Ez azonban az előzmények ismeretében nem lesz könnyű, és amíg a felvidéki magyarok helyzetét, illetve a kettős állampolgárság elleni törvény ügyét nem sikerül rendezni, addig gyengíti a V4-ek hosszú távú hatékonyságának esélyeit.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Románia egészen más utat választott, és egyedül próbál meg boldogulni. Klaus Johannis román államfő Merkellel, illetve a belga és a luxemburgi kormányfővel egyeztetett Brüsszelben, a pozsonyi csúcs előtt pedig arról beszélt: országa az EU „kemény magjához” szeretne tartozni. Vagyis nem kíván a V4-ekkel együttműködni, ehelyett a nyugati tagállamokkal fűzné mélyebbre a kapcsolatait – erre utalhat a mélyebb integrációról szóló megjegyzés.
Mindez vélhetően nem annyira a Brüsszeli Oszd meg és uralkodj! politikának tudható be, bár tény, hogy az EU vezető bürokratáinak érdekében áll, miszerint a renitens, a Brüsszeli kapkodást és tehetetlenséget megelégelő V4-ekhez ne csatlakozzanak további tagok. Ugyanakkor a jelek szerint Bukarest sem abban látja az érvényesülés útját, hogy a hasonló történelemmel és politikai, gazdasági adottságokkal rendelkező régiós szomszédokkal alakítson ki közös platformot.
Ehelyett inkább a nyugati tagállamokhoz „dörgölőzne” – talán ennek lehet a fizetsége, hogy fölmerült: végre valóban megvalósulhat a schengeni csatlakozás, legalábbis a reptéri ellenőrzések szintjén.
A román vezetők a jelek szerint úgy értékelik, ha eljátsszák, hogy mindenben azonosulnak a nyugati tagországok akaratával, és átveszik a retorikájukat – lásd: mélyebb integráció a V4-ek nemzetállami hatáskörökhöz ragaszkodó álláspontjával szemben –, akkor nagyobb kedvezményeket tudnak kicsikarni a maguk számára. Kérdéses ugyanakkor, mennyire hiteles az EU-s kemény maghoz való tartozás szándékát hangsúlyozó Bukaresti álláspont, amikor Johannis eddig az Egyesült Államok és a NATO mögött minden egyes alkalommal csupán a harmadik legfontosabb partnerként emlegette az EU-t.
Már csak emiatt is nem kevésbé kérdéses a Bukaresti célkitűzés megvalósulásának realitása, illetve az, hogy a francia, a német vagy az olasz vezetők bármikor is egyenrangú félként, maguk közül valóként ismernék el Romániát.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

Pozsony előtt, Pozsony után
Románia mindenre rábólint, amit Brüsszel kér vagy javasol, próbálja kihasználni a természetes határai adta előnyöket. A román államfő az ET találkozó után újságíróknak elmondta, szeretné, ha valamelyik Angliából távozó uniós irodát vagy ügynökséget Romániába költöztetnék. Helyezkedni tudni kell. Simon Judit jegyzete.
Az Európai Tanács pozsonyi ülését nagy várakozás, és ha lehet, még nagyobb kíváncsiság előzte meg. Ez volt az első csúcstalálkozó a kilépni készülő britek nélkül, és sokan számítottak arra, hogy eljött a nagy konszenzusok ideje. Nem jött el, de van remény, legalábbis ez derül ki az informálisnak nevezett találkozó zárónyilatkozatából. Igazából nem is jöhetett, mert a menekültkérdés, Merkel gyenge szereplése a tartományi, illetve fővárosi választásokon, a francia államfő és német kancellár a csúcsot megelőző látogatásai a tagországok fővárosaiba, az olasz kormányfő duzzogása, amiért kihagyták a jelképesen közös sajtótájékoztatóból, a Visegrádi négyek – ez esetben lehet csak hármak – külön-út keresése, arra enged következtetni, hogy elkezdődött a brexit utáni helyezkedés. Noha London még el sem kezdte a kiválási tárgyalásokat az EU-val, az államok máris újra szeletelnék a tortát, szeretnék minél jobban pozícionálni magukat az előbb-utóbb szoros(abb)ra rántott Unióban.
A pozsonyi találkozót megelőzően, Junker, az Európai Bizottság elnöke szezonnyitó beszédnek hatására, az elemzők arra számítottak, hogy a szlovák fővárosban legalább az európai közös védelmi rendszer, a közös haditechnikai fejlesztés terve szó szerint elhangzik, mi több, a jelenlévő állam- és kormányfők rá is bólintanak. Az Európai Tanács ugyan informális találkozónak nevezte a csúcsot, de az elemzők mégis több konkrétumra számítottak.
Az egyetlen konkrét döntés, hogy hat hónap múlva döntenek
az Unió legégetőbb kérdéseiről, melyeket meg is neveznek a zárónyilatkozatban, pontosabban a Pozsonyi Ütemtervet tartalmazó dokumentumban. Szlovákia soros elnöksége alatt, az elkövetkező fél évben kell kidolgozni az európai határok szoros védelmét, s megoldani, hogy ne induljon újra „a migránsok ellenőrzés nélküli beáramlása a tavalyihoz hasonló módon; az irreguláris migránsok számát tovább kell csökkenteni. Biztosítani kell a külső határok teljes ellenőrzését, és helyre kell állítani a schengeni rendszer rendes működését.” A dokumentum célként tűzi ki a Törökországgal kötött megállapodás betartását, más szóval, tovább kell fizetni Ankarának, ha tetszik, ha nem Erdogan erőpolitikája. Több EU-n kívüli állammal is tárgyalni kell arról, hogy tartsák távol a bevándorlókat az Unió határaitól, illetve legyen hová visszatoloncolni az illegálisan érkezőket. A biztonságot szolgálná az ET szerint, hogy „ha bárki átlépi az EU külső határát, akkor is, ha az uniós tagállam polgáráról van szó, adatait ellenőrizzék az érintett adatbázisok lekérdezésével, melyeket egymással össze kell kapcsolni. Meg kell kezdeni az Európai Utasinformációs és Engedélyezési Rendszer (ETIAS) létrehozását, amely lehetővé tenné a vízummentességre jogosult utazók előzetes ellenőrzését, illetve szükség esetén beutazásuk megtagadását.”
A pozsonyi dokumentum kétszer is hangsúlyozza a radikalizálódás megfékezésének szükségességét a tagállamokban. Ezek a passzusok korántsem csak a bevándorlókra, bevándoroltakra utalnak, hanem a radikálisnak mondott szélsőséges politikai erőkre, megnyilvánulásokra is, tekintve, hogy elsősorban a volt szocialista országokban, de más államokban is megerősödőben vannak a szélsőséges politikai erők, illetve szélsőséges retorikák.
Az ütemterv tartalmazza a gazdasági megerősödést, a szociális jólét növelését, a munkahelyteremtést a fiatalok számára, és nem utolsó sorban az EU polgárai biztonságának megőrzését.
Mindezeket hat hónap alatt szeretné elvégezni Brüsszel, ami nem kis feladat a rá jellemző nehézkés és lassú bürokráciával. Arról sem esett szó, pedig az elemzők erre is számítottak, hogy az ET ülésén felvetődik az alapszabály módosítása legalább annyiban, hogy a gyors döntések meghozatala érdekében nem minden esetben legyen szükséges valamennyi tagállam beleegyezése.
Ami kiderült Pozsonyban, hogy a britek kiválása szükségessé teszi a kontinentális Európai védelmi rendszer megerősítését, valamint azt is, hogy az EU hangadói Berlin és Párizs. Ezt igazolja az ominózus Merkel-Hollande közös sajtótájékoztató, ahová nem hívták meg az olasz kormányfőt. A fiatal Mateo Renzi már azért is remélte, hogy a német kancellár és a francia államfő meghívják harmadiknak, mert nem sokkal a csúcstalálkozó előtt hármasban tárgyaltak a világ dolgairól. Olaszország számíthat ugyan nagyobb szeletre az európai tortából, de semmiképpen sem foghatja a kést.
Románia sem akar kimAradni az újraosztásból. Bukarest jó helyzetben van, hiszen három unión kívüli állammal határos, melyből kettő finoman szólva is problémás, a harmadik határait pedig komolyan döngetik a Németországba igyekvő bevándorlók.
Az ütemtervben szerepel, hogy a „határvédő” államoknak anyagi támogatást is kell nyújtani, ami nem kevés pénzt jelenthet az országnak, ha nem is annyit, amennyit Bulgária kaphat a török határ okán. Amúgy az Európai Bizottsághoz közeli források szerint Románia felvételét a schengeni övezetbe éppen a bolgár–török határ akadályozza, és bármily fájdalmas ez, Bukarest és Szófia egyazon csomagban vannak. Ennek ellenére, ha hinni lehet a francia és a román államfőnek, hamarosan megtörténik a sokadik első lépés Schengen felé, az ellenőrzés megszüntetése a repülőtereken. Ez persze az árúkra vonatkozik, mert az utasok ellenőrzése még szigorúbb lenne.
Románia mindenre rábólint, amit Brüsszel kér vagy javasol, és próbálja kihasználni a természetes déli határai adta előnyöket. Mi több, bizonyítandó, hogy az EU rendelkezésére áll, máris elkezdett fegyvereket vásárolni. Iohannis az ET találkozó után újságíróknak elmondta, szeretné, ha valamelyik Angliából távozó irodát vagy uniós ügynökséget Romániába költöztetnék. Az államfő felvetése azért érdekes, mert bizonyítja a helyezkedést. Bármilyen kicsi is legyen egy uniós ügynökség, pénzt hozhat és bevonhatja az országot az uniós körforgásba. Még az is lehet, hogy a jelenlegi bizonytalanságból jól jöhet ki Románia, és amikor végre rendeződnek az EU sorai, Bukarest a sorban előbbre állhat.
erdelyiriport.ro

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

A kvótáknak végük van
A menedékkérők újraelosztását célzó kvótáknak politikai szempontból végük van – jelentette ki Robert Fico szlovák miniszterelnök a szlovák és a cseh kormány együttes ülése után tartott sajtótájékoztatón Pozsonyban tegnap. Bohuslav Sobotka cseh kormányfő a kvótákat olyan zsákutcának nevezte, amelyről nem lehet tovább tárgyalni.
Robert Fico elmondta: mivel a Magyarország és Szlovákia által jogi úton is megtámadott kvóták megosztó kérdésnek számítanak az unión belül, azok nem kerültek terítékre az EU állam- és kormányfőinek pozsonyi csúcstalálkozóján, mert ott az egyesítő témákat keresték. A kvóták világosan megosztják Európát, ezért úgy gondolom, politikailag végük van – hangsúlyozta Robert Fico. Bohuslav Sobotka hozzátette: a közös kormányülés során egyetértettek abban, hogy a kvóták zsákutcát jelentenek, azokról nem lehet és nem is érdemes tovább tárgyalni, mert az csak időpocsékolás lenne. Azzal összefüggésben, hogy a pozsonyi csúcstalálkozó végeredményeiről Orbán Viktor magyar és Matteo Renzi olasz kormányfő is kritikus hangnemben nyilatkozott, Robert Fico azt mondta: a kritika nem arról szólt, hogy elutasítanák a pozsonyi csúcstalálkozón az úgynevezett Pozsonyi útitervben megfogalmazott terveket, hanem arról, hogy a dokumentumba nem elégséges mértékben kerültek bele a két kormányfő elképzelései. Nem mentünk tovább, nem mondtuk ki a részleteket, de örülök, hogy ma az európai migrációs politika két pillérre épül, s ezek a külső határok védelme és a bevándorlók beáramlásának leállítása – jegyezte meg Robert Fico, elutasítva azt az újságírói felvetést, hogy a magyar kormányfő által megfogalmazott kritika komplikációk forrása lehetne a kölcsönös kapcsolatokban. Az EU-országok csúcsvezetői tavaly júniusban megállapodtak abban, hogy a következő két évben 40 ezer menekültet helyeznek át a különösen erős migrációs célpontnak számító Olaszországból, illetve Görögországból más uniós tagállamokba. Az Európai Unió tagországainak belügyminiszterei – minősített többséggel, Szlovákia, Magyarország, Csehország és Románia ellenszavazata mellett – 2015 szeptemberében jóváhagyták azt a tervet, amelynek alapján az uniós tagországok között 120 ezer Európába érkezett menedékkérőt osztanának el. A döntéssel szemben tavaly decemberben Szlovákia és Magyarország is keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz. Az ügyben idén tavasszal az Európai Bizottság javaslattal állt elő, amely szerint úgynevezett szolidaritási hozzájárulást – be nem fogadott személyenként 250 ezer eurót – kellene fizetniük azoknak az uniós tagországoknak, amelyek megtagadják a részvételt a menedékkérők újraelosztásában. A szlovák kormány a javaslat EB általi elfogadását követően azonnal jelezte: elfogadhatatlannak tartja azt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok tömegeit hurcolták el németként „három napos” munkára
Az is elegendő okot adott a kényszermunkára, ha valakinek „er”-el végződött a neve, mint Hitlernek.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szervezett előadássorozat szeptemberi meghívottja dr. Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense volt, aki Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencébencímmel tartott előadást. Mindjárt az előadása elején leszögezte, hogy bár a címben Kárpát-medence szerepel, a hadifogolytáborok mintegy 80 százaléka a trianoni Magyarország területén, ezen belül is főleg a Dunántúlon működött.
Bognár Zalán egy tévedést tisztázott: gyakran elhangzik, hogy mintegy 800 ezer magyart vittek el Gulagra, ami nem állja meg a helyét, hiszen nem a Gulag, hanem a GUPVI internálta a foglyokat. Mivel Szolzsenyicin írása nyomán a Gulag-rendszer vált általánosan ismertté, a köztudatban is így maradt fenn. Az 1930-ban létrehozott Gulag a lágerek főparancsnokságát jelenti, ahova személyes ítéletek alapján hurcolták el és kényszerítették munkára a politikailag üldözötteket és a köztörvényeseket.
Ezzel szemben az 1939-ben, közvetlenül Lengyelország megszállása után alapított  GUPVI hadifogoly- és internáltügyi főparancsnokság már tömegesen gyűjtötte nemcsak a fogságba esett katonákat, hanem a civileket is. A szigorú tervgazdálkodás szerint üzemelt Szovjetunióban a foglyok „leszállítása” is tervszerűen működött: ha hiányos volt a létszám, vagy utazás közben meghalt egy fogoly, civilekkel pótolták a hiányt. A deportáltaknak egyébként egynegyede volt közember. Elvitték azokat, akik korábban katonai szolgálatot teljesítettek, sőt azokat a 12 év fölötti gyerekeket is, akik leventeképzésben részesültek – magyarázta Bognár Zalán.
A kényszermunkatábor-rendszer létrehozásának okai:
a világháborúk hatalmas embervesztesége miatti munkaerőhiány és az erre válaszoló tudatos munkaerő-beszerzés,
illetve az ellenség kollektív büntetése voltak.
Emellett Bognár három speciális indokot is felsorolt:
a hadifogoly létszám kiegészítése,
az etnikai tisztogatás,
és a németként jóvátételi munkára való elhurcolás.
Azt, hogy ki számított németnek, a főparancsnokság döntötte el: esetenként az is elég volt, hogy – akárcsak Hitlernek – „er”-rel végződjön egy magyar polgárnak a neve, máris elhurcolták. Ők internált státuszban más szerelvényeken, más útvonalon, más táborba kerültek a Szovjetunióba. Az átmeneti gyűjtőtáborokban vagy útközben elhunytakról semmilyen nyilvántartást nem vezettek, így csak azokról készült feljegyzés, akik megérkeztek valamelyik szovjet kényszermunkatáborba, és túlélték az első pár hónapot, míg egy hivatalnok fel nem vette az adataikat.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a nyugati hatalmak nyomására a szovjetek is kidolgoztak egy a genfi konvencióhoz hasonló rendeletet, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozta. Az 1941 július elsején meghozott rendelet szerint hadifoglyoknak minősültek azok a fegyveres személyek, akiket a Szovjetunióval hadban álló ellenséges területeken katonai tevékenység során estek fogságba, de ugyanide sorolták az ezen országokból a Szovjetunió területére internált civileket is.
Maga a rendelet sem fogalmazott világosan arról, hogy kik számítanak hadifoglyoknak.
A jelentéseket meghamisították: az éppen aktuális felsőbb utasításnak megfelelőan az internáltakat egy tollvonássál átnevezték hadifoglyokká, és fordítva, ha éppen az ellenkezőjére volt szükség. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a Magyar Királyi Honvédségben nem voltak nők, mégis tömegesen hurcolták el hadifoglyokként őket, ami szintén azt mutatja, hogy nem csak hadifoglyokat szedtek.
Az etnikai tisztogatás szándéka elsősorban Kárpátalján volt tetten érhető, de például Kolozsváron vagy Tordán is megmutatkozott. Minél nehezebben volt bevehető egy város, a csaták elhúzódásának okát bizonyítva annál több civilt ejtettek fogságba.
Döbbenetes, hogy több héttel egy-egy város eleste után is üldözték a lakosságot
– hangsúlyozta a történész. A leghosszabb ideig Budapest ostroma tartott, aminek a következménye mintegy 100 ezer civil elhurcolása volt. Gyakran az óvóhelyekről szedték össze a leendő internáltakat, hogy emeljék a hadifoglyok létszámát. A Budapesten fogságba esett civileket Gödöllőre, Ceglédre, Jászberénybe, Kiskunfélegyházára, sőt, a közel 200 km-re található Bajára gyalogoltatták, ahonnan marhavagonokba zsúfolták őket.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy a foglyok számára a táborok felé tartó gyalogmenetek voltak a legnehezebbek, hiszen étlen, szomjan és megfelelő ruházat nélkül embertelen távokat tettek meg. Az emberi életnek nem volt értéke, bárkit lelőttek, ha menekülni próbált, de az adott körülmények között még a halál is szabadulásnak számított. A gyűjtőtáborok felé menetelőket sokszor csak az mentette meg, hogy az útjukba eső településeken az asszonyok a kerítéseken keresztül ételt dobáltak nekik. A bátor asszonyok áldozatára emlékezve Albertirsán nemrég emléktáblát is avattak – hívta fel a figyelmet az előadó.
A trianoni Magyarország területén 47 településen 56 hadifogolytábor létesült. Laktanyákat, börtönöket, oktatási intézményeket, vagy kastélyokat kiszolgáló majorsági épületeket alakítottak át lágerekké. Bár többségük szovjet őrizet alatt állt, de voltak románok és bolgárok által felügyelt lágerek is.
Ezek jóformán megközelíthetetlen, könnyen őrizheztő fogolytáborok voltak, amit jól szemléltet az 1945 márciusában, Szegeden történt eset, amikor a Csillag börtönben kialakított hadifogolytábor területén tifuszjárvány tört ki, mely az egész városra átterjedt, a járvány megfékezésével megbízott kormánybiztost viszont nem engedték be a tábor területére. Ebből is kitűnik, hogy a vörös hatalom által 1944-45-ben megszállt
Magyarországon csak árnyékkormány működött, a teljes hatalom a szovjetek kezében volt
– mondta az előadó.
A gödöllői táborról a svájci nagykövetség beszédes jelentéséből tudunk meg részleteket: ebben a nagykövet szögesdrótokkal körbevett koncentrációs tábornak nevezi, ahol 40 ezer internáltat őriznek, akiket kelet felé deportálnak.
A fontos vasúti csomópontként számon tartott Cegléden az egykori huszár- és páncélos laktanyában működött Közép-Európa legnagyobb hadifogolytábora, 1945 májusában például 130 ezer embert tartottak itt fogva a szovjet hatóságok. A megszállt területekről ide szállították a rabokat, és csak azokat vittek tovább, akikről úgy gondolták, hogy kibírják az utat a Donyeck-medencéig vagy Szibériáig, a megüresedett helyeket pedig „friss” erővel pótolták. Hasonló tranzittábor működött Temesváron és Pozsonyban is.
A 46 nyaráig működő ceglédi táborban csak a kommunizmus bukása után vált láthatóvá, hogy a rabok milyen sok nyomot hagytak maguk után.
Az előadó, aki Téglákba vésett történelem címmel könyvet írt erről a ceglédi táborról, az itt készített fényképekkel illusztrálta az elmondottakat. Előadását térképekkel, a táborépületekről készített fotókkal, az áldozatok napló- és levélrészleteivel tette életszerűvé, amit csak fokozott, hogy a rendezvényen a Gulagot megjárt két túlélő is részt vett, akik megosztották a részvevőkkel fájdalmas emlékeiket.
Az előadássorozat ezzel nem ér véget: ahogy korábban már megírtuk a Sapientia Torda úti épületében Gulag-múzeumot hoznak létre. Az átadására október 12-én 18 órától kerül sor, amelyre szeretettel várnak minden érdeklődőt. foter.ro/cikk

Monográfia a mai Szlovákia területén elhelyezett erdélyi menekültekről
Az első világháború egyik olyan eseménysorát tárja fel L. Juhász Ilona közelmúltban megjelent kötete, amely mára kihullott az emlékezetünkből. Száz évvel ezelőtt, miután az addig semleges Románia csapatai betörtek Erdélybe, tízezrek hagyták el otthonukat és menekültek Magyarország biztonságosabb régióiba, így a mai Szlovákia területére. Róluk szól az Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz...
A kötet alcíme: Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Persze nemcsak a menekültek, hanem a befogadó közösségek képe is kirajzolódik a komáromi Etnológiai Központ munkatársának könyvében, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában jelent meg. L. Juhász Ilona egy forráscsoportot, a korabeli sajtó – pontosabban a mai Szlovákia területén megjelent magyar nyelvű lapok – beszámolóit áttekintve összegzi a menekültek körülményeit és a befogadók terheit.
A kötet első pillantásra egy történeti kutatás eredményének tűnik. Hol ér össze a néprajzzal?
Azt mondanám, történeti néprajzi jellegű kutatás volt. A néprajztudomány már régen nem az, amit a 19. században gondoltak róla. Európában sokféleképpen nevezik: történeti antropológiának, etnológiának, kultúrakutatásnak. A néprajztudomány is történeti jellegű kutatással foglalkozik, csak mélyebben beleás a társadalmi kapcsolatokba. Nem csak a száraz adatokra kíváncsi, hanem a részletekre is, a vizsgált események hatására a társadalom szövetére. De tény, hogy olykor nehéz határt vonni a tudományterületek között.
Az erdélyi menekültek történetének feltárása során kifejezetten a korabeli sajtóra, mindenekelőtt a regionális sajtóra támaszkodott. Mennyire kapunk részletes képet ebből a forrásból?
Eredetileg egy másik kutatás során figyeltem fel a sajtóban az 1916-os erdélyi menekültekre vonatkozó hírekre. Kíváncsi voltam, van-e a témának irodalma. Ezzel a kérdéssel nálunk senki sem foglalkozott: sem történészek, sem néprajzosok, sem szlovákok, sem magyarok. Adatközlőket ma már nem lehet megszólítani. Az első világháború centenáriuma felé közeledve Erdélyben és Magyarországon születtek munkák a tárgyban, de a mai Szlovákia területét ilyen vonatkozásban nem vizsgálták. Átnéztem az itt megjelent magyar nyelvű regionális lapokat, és kiderült, hogy nem volt olyan megye, ahova ne érkeztek volna menekültek. Legalább 22 ezer fővel kell számolnunk, de többen is lehettek. A korabeli sajtó pedig szinte minden mozzanatról beszámolt. Onnantól kezdve, hogy „Menekülnek erdélyi véreink!” egészen a visszautazásig. A Honti Lapok, az Eperjesi Lapok kifejezetten részletesen foglalkozott az eseményekkel, a gyűjtött adományokat is tételesen közölte. De más újságokból is érdekes mozzanatokra derült fény: előfordult, hogy a menekültek csomagjait fertőtlenítették, hogy orvosi vizsgálatnak vetették alá őket… Szóval: a sajtó mozaikkockáit összerakva kifejezetten komplex kép bontakozik ki a történésekről.
Csak a sajtóra támaszkodva van érezhető vakfoltja a történetnek?
A háború idején a sajtót erősen cenzúrázták, a konfliktusokról nem szívesen írtak. Találtam bizonyos utalásokat: Ipolyságon például előfordult, hogy a menekültek bedobálták az Ipolyba a kapott ételt, mert nem ízlett nekik, Komáromban a cipő minőségére panaszkodtak. Nagyon érdekelne az is, milyen emberi vagy családi kapcsolatok alakultak ki, de ezt száz év után nem lehet kideríteni, illetve egészen más jellegű kutatást igényelne. De vannak érdekes véletlenek. A könyv címlapján szerepel egy fotó, belül pedig egy születési anyakönyvi kivonat. Domus ösztöndíjjal kutattam Budapesten, az MTA vendégházában kaptam szállást. Szokás, hogy a kutatók összejönnek, és mindenki beszámol arról, mivel foglalkozik. Amikor felvázoltam a témámat, egy fiatal erdélyi hölgy elmesélte, hogy a dédszülei is a menekülthullámmal tartottak, így történhetett meg, hogy a nagyapja – a fotón látható csecsemő – Pozsonyban született.
Összességében mi a benyomása: a korabeli híradások, tudósítások mennyire voltak objektívek, vagy mennyire érezni a propagandacélokat, a hangulatkeltést? Milyen hangot ütött meg a sajtó az erdélyi menekültek ügyében?
Az első világháborús sajtó szeretett túlozni. A propagandára nagyon nagy hangsúlyt helyeztek, igyekeztek az érzelmekre is hatni. Kicsit rosszabbnak tüntették fel a helyzetet, mint amilyen volt. Azt írták például, hogy a menekültek mezítláb, egy szál ruhában indultak útnak, ami nem okvetlenül volt mindenkire igaz. A társadalmi összetételt tekintve igen tarka volt a kép: a gazdagabbak között akadtak, akik szállodába mentek, nem kellett róluk gondoskodni, a többieket viszont családoknál, kollégiumokban, a legkülönfélébb szállásokon kellett elhelyezni. Azoknak a falusiaknak pedig, akik a jószágot is magukkal hozták, megfelelő helyen, vidéken kellett lakhatást biztosítani, és az állatok takarmányozását is meg kellett oldani. Azt gondolom, a regionális lapok többé-kevésbé tárgyszerűen tájékoztattak, de például a Budapesten kiadott Az Est munkatársai elég szenzációhajhász módon írtak a menekültek fogadásáról. Például Érsekújvárban szívtelennek, közömbösnek tüntették fel a helyieket, azt írták, senki sem törődött a menekültekkel. Máshol felrótták, hogy a gyerekek napok óta nem kaptak tejet, hogy a családok napokig sínylődtek a vagonokban. Persze volt fejetlenség, de az is tény, hogy egyik napról a másikra egy hatalmas tömegről kellett gondoskodniuk a hivataloknak és a lakosságnak, ami nagy feladatot adott mindenkinek.
Mi lehet az oka, hogy ez a történet kiesett a köztudatból, nem része az élő emlékezetnek?
Az első és a második világháború kutatása és feldolgozása elsősorban hadtörténeti szempontból valósult meg. A néprajzkutatók között például régebben amolyan bennfentes tréfának számított, hogy ha terepen gyűjtöttek, és az adatközlő bácsi előjött Doberdóval meg Isonzóval, rögtön menekülőre fogták. A hátország hétköznapjai, a mikrotörténelem az utóbbi években vált érdekes kutatási területté. Az erdélyi menekülteken túl sok más első világháborús történetet sem tartunk számon. Mondok egy példát, a közelmúltban írtam is róla egy tanulmányt. Tanultuk annak idején, hogy József Attila egyszer nyaralhatott gyerekkorában, de a részletekről nem sokat tudunk. A Károly király gyermeknyaraltatási akcióról van szó. IV. Károly azért találta ki, hogy valahogy élelemhez jussanak a nagyvárosokban, elsősorban Bécsben élő gyerekek. Már a tervek sem voltak arányosak, végül Magyarországra 75 ezer osztrák gyerek került családokhoz, 8 ezer magyar gyerek pedig az „osztrák tengerpartra”, az Adriára utazhatott. Csak a margóra: ott végül a magyar kormánynak kellett lecsillapítania a kedélyeket, mert a helyiek felzúdultak, hogy nekik sem jut elég élelmiszer, nincs mivel még több éhes szájat betömniük… 1918 augusztusában vagyunk, amikor már nagy problémák voltak az ellátással. A sajtóban szépen megmutatkozik, mennyit változott a hátország hangulata 1916-hoz képest. A Szepesi Lapokban találtam egy írást, amelyben egy képviselő nagyon erélyesen tiltakozik az ellen, hogy osztrák gyerekek jöjjenek Magyarországra. Itt már, a háború vége felé határozottan felmerül a kérdés: a hadiözvegyek, a hadiárvák, a hadirokkantak, az erdélyi menekültek támogatása, a kárpáti falvak újjáépítése, az osztrák hadsereg ellátása után hány bőrt lehet még lehúzni a lakosságról?
Lakatos Krisztina ujszo.com/online

Kiemelt anyaországi figyelem a szórványközösségeknek
A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a szórvány napján a Magyarság Házában, Budapesten. A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek – emelte ki Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a szórvány napján a Magyarság Házában, Budapesten.
Potápi Árpád János ünnepi beszédében rámutatott: az elmúlt években – többek között annak köszönhetően, hogy immáron az egész Kárpát-medencében egy külön napot szentelnek a számukra – másként gondolkodnak a szórványról. „Túlléptek azon a gondolkodásmódon, ami a szórványra veszteségként tekintett" – hangzott el.
Mint mondta, az anyaországnak kiemelkedő szerepet kell játszania a szórvány megőrzésében, de hisznek abban, hogy a szórvány revitalizációja csak a szórványból indulhat el. Közölte, minden támogatást megadnak hozzá, de nem ők akarják megmondani, hogy mire van szükség, az elképzeléseknek, a terveknek az ott élőktől kell származniuk.
Kitért arra is, hogy 2010-ben a kormány paradigmaváltást hajtott végre a szórványkérdésben. Kimondták, hogy minden magyar közösség egyenrangú, a magyar nemzet megtartásához minden tagjának megtartására van szükség. „A szórványnak ugyanakkora figyelmet kell kapnia, mint a többi nemzetrésznek" – hangsúlyozta. Hozzátette: az elmúlt években soha nem látott összegeket mozgósítottak annak érdekében, hogy meg tudják tartani a szórványban élő magyarság védőbástyáit jelentő magyar szervezeteket és intézményeket.
Példaként említette az erdélyi és a vajdasági szórványkollégiumokat, a Felső-Tisza-vidéki óvodákat, a Zoboraljai Kulturális Központot, illetve a működő programokat, így a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programot vagy a Magyar Nemzeti Tanács szórvány iskolabusz és beiskolázási programját. Több kiemelt fejlesztéshez is hozzájárultak az elmúlt időszakban: idén szeptemberben adták át Szamosújváron a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központot, a magyarlapádi szórványkollégium új és a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületét is.
„Megújult falak között kezdhették meg a tanévet a muzslyai Emmausz Kollégium diákjai is" – sorolta Potápi Árpád János, aki kitért arra is: a tervek szerint még az idén elkészül a viski magyar óvoda, folyamatban van a Técsői Református Líceum bővítése is. A magyar kormány támogatásával jön létre egy magyar közösségi ház és szórványkollégium Temesváron, valamint Nagybecskereken egy hasonló funkciójú épület a bánáti magyarság számára.
Emlékeztetett arra is, hogy tavaly elindították a Petőfi Sándor Programot, amelynek keretében immár második éve küldenek ki félszáz ösztöndíjast a szórványszervezetekhez. Idén öt új települést is sikerült bevonni a programba: Pozsonyt, Ungvárt, Türbét, Máramarosszigetet és Gyimesbükköt. „Biztató látni, hogy van eredménye a munkának: az ösztöndíjasok segítségével több helyszínen indult be vagy indult el újra a magyar nyelv, a néptánc és a népzene oktatása" – jegyezte meg az államtitkár. Potápi Árpád János kitért arra is, hogy a tömbben élő külhoni magyarok kapcsolatainak erősítése a szórványban élő nemzettársaikkal létkérdés, hiszen a tömb védelmét a szórványvidékek biztosítják. Mint mondta, példaértékűnek tartja ebből a szempontból a Hargita és Kovászna megyeiek által indított Összetartozunk programot, amely a székelyföldi és a szórvány megyékben élő magyarokat köti össze. „Sok hasonló kezdeményezésre lenne szükség" – mutatott rá.
Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója szerint a szórványban élők közül nagyon sokan nem szórványöntudattal élnek, ami biztató a jövőre nézve. Ugyanakkor probléma, hogy a szórványban egyre alacsonyabb arányban vesznek részt a választásokon – jegyezte meg, hozzátéve, az elmozdulás iránya a helyi „közösségcentrikus" önszerveződések lehetnek. A magyar Országgyűlés tavaly nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése napját a magyar szórvány napjává.
MTI

Podlipny Gyula-életműkiállítás a Barokk Palotában
A temesvári Szépművészeti Múzeumban november 18-án, pénteken kerül sor a 25 évvel ezelőtt elhunyt grafikus és művészpedagógus, Podlipny Gyula életmű-kiállításának a megnyitójára. A tárlatnyitón részt vesz dr. Victor Neumann, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, dr. Annemarie Podlipny-Hehn író és műkritikus, a művész özvegye, dr. Constanti Flondor képzőművész, az 1+1+1 és a Sigma avantgarde csoportosulások alapítója és Szekernyés János, a Képzőművészek Temesvári Szövetségének elnöke.
A pénteken megnyíló tárlaton Podlipny Gyula 80 munkáját állítják ki, amelyek a Múzeum gyűjteményének és Annemarie Podlipny-Hehn magángyűjteményének a részei. Podlipny Gyula Pozsonyban született, gimnáziumi tanulmányait Budapesten fejezte be, ahol azután Vesztróczky Manó rajzkurzusát látogatta, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1918-ban ösztöndíjasként Nagybánya, 1919-ben Kecskemét művésztelepén dolgozott, 1926-tól véglegesen Temesváron telepedett le, ahol előbb magániskolát alapított, majd a Kolozsvárról Temesvárra költözött Képzőművészeti Iskola tanára lett (1934–41).
A modern európai művészet eredményeihez fölzárkózó művei a kortárs festészet és grafika élvonalába emelték. Nyomorékoknak, koldusoknak, a társadalom elesettjeinek együtt érző bemutatása képein Dosztojevszkij regényeinek hangulatát idézi. Portrékat (köztük számos önarcképet), kompozíciós műveket, tájképeket festett, többnyire pasztelltechnikával. Járatos volt az alkalmazott grafikában is: 1930-tól a temesvári mozgóképszínházak tervezőjeként filmplakátokat készített. Podlipny Gyula 1934-től három évtizeden át oktatott a temesvári művészeti fő-, illetve középiskolában, oktatási módszerei, rajzórái máig emlékezetesek. Öt éven át szervezője volt a város képzőművészeti életének, a Képzőművészek Szövetsége elnökeként.
A Podlipny életmű-kiállítás 2017. február 15-ig lesz látogatható a Szépművészeti Múzeumban (Dóm tér 1. szám).
Pataki Zoltán
Podlipny Gyula /Pozsony, 1898. ápr. 12. – Temesvár, 1991. jan. 15.
Nyugati Jelen (Arad)

Megkezdődött az Ady-megemlékezések sorozata
A Püspöki Palota dísztermében tartott színi előadással kezdődött az Ady-megemlékezések sora. A pozsonyi Lírai színház művészei idézték meg a költő alakját, gondolatait. Szombaton Érmindszenten, a költő szülőházának udvarán folytatódik a megemlékezés.
Ady Endre éjszakái címmel tartottak előadást a Püspöki Palota aranytermében péntek délután a pozsonyi Lírai Színház művészei. A Krúdy Gyula azonos című könyve és Ady Endre költeményei alapján színpadra alkalmazott előadásban Jakubecz László színművész és Reiter István hegedűművész szerepelt.
November 19-én, szombaton Ady Endre szülőfalujának református templomában délelőtt 10 órától tartandó ökumenikus istentisztelettel folytatódik a rendezvény, majd azt követően, 11 órától a költő szülőházának udvarán ünnepi műsorral és koszorúzással tisztelegnek Ady Endre emléke előtt.
A költő szülőházánál tartott megemlékezésen köszöntőt mond Marius Andrei Roca, a község polgármestere, Turos Lóránd RMDSZ-es szenátorjelölt és Szőcs Péter, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettese. Ünnepi előadást tart Oláh András költő, a Partium folyóirat főszerkesztője. Lírai köszöntőt mond majd Elek György publicista, szavalnak a Tasnádi Líceum versmondói, illetve Érmindszenten is fellépnek a pozsonyi művészek.
szatmar.ro

A tranzit.ro-s szellemi csatározásokról kérdeztük Tordai S. Attilát
Különleges szigete nemcsak a kolozsvári, de az erdélyi kulturális életnek a tranzit.ro. Az Erste Alapítvány támogatásával működő nonprofit szervezet kortárs művészeti projektek mellett felvállalja olyan baloldali gondolkodók meghívását, akik egy krízisben levő Európa számára releváns alternatívákat képesek felmutatni. Tordai. S. Attila kurátort, a kolozsvári tranzit.ro egyesület vezetőjét kérdeztük.
Hogyan jött létre a tranzit.ro, milyen támogatási logikában, milyen célkitűzésekkel, iránnyal?
A tranzit.ro egyesületet 2012-ben jegyeztük be, az alapítók, művészek és kurátorok, név szerint Matei Bejenaru, Livia Pancu, Lia Perjovschi, Raluca Voinea meg jómagam. A létrejöttében az játszott szerepet, hogy 2010-ben az Erste Alapítvány levélben megszólított tíz romániai kurátort, tegyen javaslatot egy új kulturális intézmény létrehozására, mert hajlandóak lesznek a tevékenységét egy bizonyos összeggel támogatni. Az Erste Alapítvány ekkor már egy elég nagy befolyással bíró intézményként volt jelen az európai művészeti szcénában. Nemcsak a mind jobban kibontakozó támogatói politikája miatt, vagy az időközben egyre jelentősebbé váló kelet és közép-európai művészek alkotásait tömörítő gyűjteménye révén, hanem a Prágában, Pozsonyban, Budapesten és Bécsben működő tranzit.org hálózata révén is. Ezt a képzőművészeti intézményi hálózatot kívánták bővíteni Románia felé. Fontos ugyanakkor megjegyeznem, a tranzitok nem az alapítvány projektjei. A tranzit.ro Romániában bejegyzett egyesület, amely azután is kifejtheti tevékenységét, hogy az Erste megvonja támogatását.
Két évvel ezelőtti beszélgetésünkkor a fikció, retorika és tény hármasa adta a tematikát, milyen koncepció mentén zajlott az idei év?
A kolozsvári tranzit.ro esetében ez a koncepció érvényesült a továbbiakban is. Larisa David Erdélyből származó, de Bukarestben élő művésznő a román történelemírást, azon belül a történelemkönyvek által megalkotott és fenntartott kollektív identitás-konstrukciókat dolgozta fel. Egyszerűen és meggyőzően mutatott rá, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem mintha ezt nem tudnánk, de a művészet eszközei más érzékenységet tudnak aktiválni az emberekben, másként szembesítenek a valósággal, mint például egy leírás.
Ugyancsak 2015-ben két budapesti művésznő, Bogyó Virág és Hódi Csilla a kiválasztottságról készítettek projektet. Létrehozták a Kiválasztottak Könyvtárát, amelybe kizárólag olyan könyvek kerültek, melyek a kiválasztottság valamilyen formáját jelenítették meg. A könyveket egy mozgó „tüzes szekérre” tették és Kolozsvár utcáin és terein állomásoztatták. Tanulságos volt kihámozni, milyen valós vagy képzelt entitások, struktúrák, hatalmi pozíciók felelősek az egyesek kiválasztásáért. A projekthez kapcsolódott két előadás is, Patakfalvi-Czirják Ágnes például a kiválasztott testről és a hozzá kapcsolódó képzetekről beszélt.
Az idei évet is a fikció, retorika, tények problémakörével zárjuk. Decemberben Kiss Pál Szabolcs kiállítása lesz látható A műhegyektől a hitig (From the Fake Mountain to the Faith) munkacímmel. Ez két nagylélegzetű videóból áll és egy kvázi-múzeumi tárlatból. A művész a budapesti állatkertben felállított, valamikor reprezentatívnak megálmodott, majd Trianon után az elszakított területeket jelképező műhegy történetéből indul ki, majd bejárja a magyar nemzet szakrálissá váló történelmi stációit, megérkezve a mai Magyarország politikai realitásába. A poggyásza tele tárgyakkal, irredenta relikviákkal – érdemes lesz megnézni.
Hogyan alakult az elmúlt években a tranzit.ro viszonya a külföldi és hazai kortárs művészekkel és a közönséggel? Gondolok itt arra, hogy sikerült-e szélesebb körből érkező közönséget megszólítani?
Úgy tűnhet, eléggé elfordulunk a művészektől, holott ahogyan az a fentiekből is kiderül, a képzőművészeti alkotások továbbra is nagyon fontosak számomra. Olyan nyelven szólnak, olyan eszközeik vannak, amelyek tartósan és mélyrehatóan tudnak társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Ennek ellenére évente csupán 2-3 kiállítást szervezek. A ritkább jelenléttől azt remélem, hogy a munkák jobban felértékelődnek, több idő marad a tartalmak elmélyítésére, az átadott tudás beépülésére.
Ahogy te is említed, az elmúlt két évben különös hangsúlyt kapott a szélesebb közönség bevonása. Ezt olyan projektek által értük el, amelyek ugyancsak társadalmi problémákkal foglalkoznak, de nem képzőművészeti jellegűek. Ez azért is fontos, mert mindig is szerettem kivinni a képzőművészeti alkotásokat a művészeti közegből. Nem fizikális értelemben, azaz köztéri művészetként, hanem szellemi értelemben.
Rendszeresen szerveztünk elméleti szemináriumokat, a tavaly A modernitás hagyománya címmel, amelyeknek Tamás Gáspár Miklós állandó vendége volt, idén Soirée Critique név alatt kezdtük el a CriticAtac szerkesztőivel közösen. Ezek a beszélgetések különböző aktuális témákat érintenek, a kapitalista tőkefelhalmozástól a szabad kereskedelmen át a brexitig. Idén elindult egy új szemináriumi sorozat, amely a nem-marxista gazdasági elmélettel foglalkozik, Dana Domsodi vezetésével. Ezek mind olyan programok, amelyek nemcsak segítenek jobban megérteni, mi zajlik Európában, a térségünkben, de kohéziós erővel is bírnak. Emellett természetesen elméleti alapul szolgálnak az elkövetkező projektek számára.
A Culture and Politics of Crisis az elmúlt években négy fejezetet ért meg, marxista előadókat hívtatok meg, akik perifériára szorult világszemléletet képviselnek. Mi a beszélgetések célja?
Ezek elméleti konferenciák, melyekre külföldi egyetemeken tanító előadókat hívunk meg. A projekt felelőse Alex Cistelecan. Bár az ortodox baloldali eszmék eléggé kiszorultak a reálpolitikából, nagyon komoly bibliográfia áll mögöttük, ami, mondanom sem kell, folyton gyarapszik. Ráadásul a kapitalizmus kritikája újra nagyon aktuális. Nehezen találni olyan embert, aki azt mondaná, a világ, úgy ahogy van, jól van, nincs és nem is kellene rajta változtatni. A társadalmi egyenlőtlenségek folyamatosan nőnek, a gazdasági válságokat a hegemón pozícióba került kapitalista és neoliberális politikai és gazdasági berendezkedések szülték, ezen változtatni kell. A rendezvényeink szellemi csatározások, általában két meghívott a vendég, ők ütköztetik gondolataikat. Kivételt képezett a Chicagói Egyetemről meghívott Moishe Postone előadása, neki nem volt vitapartnere, de két előre felkért felszólaló saját kritikai meglátásával gazdagította a professzor előadását. Majd zúdultak a kérdések.
Örök kérés, hogy ezeket a beszélgetéseket, az elhangzottakat hogyan lehet tálalni a nagyközönség felé, pedig égető szükség volna rá. Látsz-e esélyt arra, hogy olyan tabutémák akár, mint legutóbb Lenin és Polányi aktualitása, egy együttműködésnek köszönhetően a szélesebb közönséghez is elérnek?
Ez egy komoly kérdés. Annak ellenére, hogy elméleti fejtegetésekről van szó, a cél mégiscsak az lenne, hogy az elhangzottak nemcsak minél több emberhez eljussanak, de minél több emberben indítsanak el gondolatokat. Közvetítőkre, közvetítő platformokra lenne szükség. Szerintem komoly változások elé néz Európa. Erősen polarizálódik. Nem kellene megvárni, hogy olyan kilátástalan helyzet alakuljon ki, amely már nem teszi lehetővé a mérlegelést, racionális gondolkodást, a békés társadalomszervezést.
Az általad is említett beszélgetésen Krausz Tamás és Gareth Dale új formátumban vitázott, az egyikük Lenin, a másikuk Polányi Károly szerepébe helyezkedve – mindkettő szakértőjeként az általa alakított szerzőnek. Tulajdonképpen dekódolták és alkalmazni próbálták a mai társadalmi problémákra az említett szerzők gondolatait. Ezt akár a jobb érthetőség irányába tett lépésnek is értelmezhetjük, de messze nem elégséges. Nem tudom mi a teendő.
Két évvel ezelőtt úgy fogalmaztál, „nem kizárt, hogy jelenlegi vagy jövendő politikusok olvassák a baloldali CriticAtac honlapját, eljárnak kortárs művészeti kiállításokra vagy elméleti előadásokra, és érzékenyebbek lesznek bizonyos dolgok iránt.” Látsz ilyen jellegű előrelépést?
Persze. Két olyan személyről is tudok, akik kezdetektől fogva eljártak az eseményeinkre, egyikükkel többször is együtt dolgoztunk, most pedig képviselő- illetve szenátorjelöltek, tehát már nyakig vannak a reálpolitikában.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Könyvbemutató az Akadémiai Könyvtárban
Az MTA Könyvtár és Információs Központ és a Gondolat Kiadó szervezésében került sor november 22-én Budapesten, az MTA Könyvtár és Információs Központ Konferenciatermében „A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén” című könyvsorozat ötödik kötetének bemutatójára.
A könyvet megjelentető Gondolat Kiadó nevében Bácskai István köszöntötte az egybegyűlt érdeklődőket, majd „A magyar nyelv Horvátországban” című monográfiát (http://www.ffzg.unizg.hr/hungaro/wp-content/uploads/2016/10/horvkontrabor-1.pdf) Kontra Miklós, a könyvsorozat szerkesztője, illetve a kötetek alapját képező Kárpát-medencei kutatás megálmodója és irányítója, Borbély Anna, az MTA Nyelvtudományi Intézetének kutatója, Lanstyák István, a pozsonyi Comenius Egyetem oktatója, valamint Csernicskó István, a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont vezetője mutatta be.
A sorozat 1998-ban indult, ekkor jelent meg „A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján)” címmel az első kötet, szerzője Csernicskó István. Ezt követte egy évvel később Göncz Lajos könyve „A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban)” címmel, majd 2000-ben adták ki Lanstyák István „A magyar nyelv Szlovákiában” című monográfiáját.
A sorozat negyedik darabja az „A magyar nyelv Ausztriában és Szlovéniában” volt, és 2012-ben látott napvilágot, szerzői Szépfalusi István, Vörös Ottó, Beregszászi Anikó és Kontra Miklós.
A sorozat záró kötete, „A magyar nyelv Horvátországban” című kiadvány szintén kollektív munka. Szerzői horvátországi és magyarországi nyelvészek és egyetemi hallgatók: Fancsaly Éva, Gúti Erika, Kontra Miklós, Molnár Ljubić Mónika, Oszkó Beatrix, Siklósi Beáta és Žagar Szentesi Orosolya.
A kiadványsorozat jelentős hiányt pótolva indult, hiszen az 1990 előtti magyar nyelvtudomány egyik nagy adóssága volt, hogy gyakorlatilag nem foglalkozott Trianon nyelvi következményeivel. A rendszerváltás után „A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén” című kutatás keretében határon túli és magyarországi nyelvészek szoros együttműködésben készítették el azonos szempontok szerint a Magyarországgal szomszédos országok kisebbségi magyar nyelvhasználatának összehasonlítható elemzését Trianontól az 1990-es évek közepéig. A sorozathoz tartozó könyvek azonos szerkezetben tárgyalták a kisebbségi magyarok földrajzi és demográfiai jellemzőit, politikai, gazdasági, kulturális és vallási helyzetét, a nyelvekhez fűződő attitűdöket és a nyelvi konfliktusokat, a nyelvi törvényeket, a magyar nyelv szerepét az oktatásban, a közigazgatásban és a tömegtájékoztatásban. A szigorúan nyelvészeti részek a kétnyelvűség hatásait írták le, vagyis a magyarországi magyarok és a határon túliak közti nyelvi azonosságokat és különbségeket elemezték. Ebből a kutatásból a horvátországi magyarok a délszláv (honvédő) háború miatt kimaradtak. A hiányt 2013 őszén kezdték pótolni, ekkor indultak el a kutatások Horvátországban, míg végül 2016-ban kikerülhetett a nyomdából a sorozat ötödik kötete.
A sorozat kötetei pdf-ben elérhetők a http://real.mtak.hu/ címen.
hodinkaintezet.uz.ua

Alternatív történelem a könyvtárban (Raffay Ernő Sepsiszentgyörgyön)
Négy, de akár több olyan lehetőséget is elszalasztottak az 1947 utáni mindenkori magyar kormányok, amelyek esélyt adtak volna a trianoni döntés részleges orvoslására, területi restitúcióra – egyebek mellett erről beszélt Raffay Ernő történész, egykori hadügyi államtitkár, egyetemi tanár Sepsiszentgyörgyön mintegy másfél héttel ezelőtt. A töményen adatolt, kitekintésekkel jócskán tarkított előadás fő üzenete ugyanakkor egyértelmű volt: jelen pillanatban is árgus szemekkel kell figyelni, hogy vagy diplomáciai, vagy más úton érvényt lehessen szerezni ezeknek az érdekeknek.
Raffay Ernő egy demográfiai helyzetképpel indította mondandóját, rámutatva: amennyiben a trianoni „békeparancs” hozta területcsonkítást sikerült volna elkerülni, a magyar királyság lélekszáma mára elérhette volna a negyvenmilliót, amiből mintegy 36 magyar lett volna. Ezzel szemben most tíz országban van szétszórva  magyarság, kettő közülük a legnacionalistább Európában: Románia és Szlovákia. A kedvezőtlen helyzet ellenére a történész úgy vélte, az elmúlt 26 esztendőben a térség biztonságpolitikai eseményei kitermeltek olyan helyzeteket, amelyekből Magyarország nyertesen kerülhetett volna ki, sőt, jelenleg is adódnak ilyen lehetőségek. Meggyőződése szerint Magyarország szétdaraboltsága csak időleges, aki ennek az ellenkezőjét állítja „vagy bolsevik, vagy liberális történész, vagy ostoba ember”.
Felvezetőjét követően Raffay Ernő az általa elszalasztottnak tekintett lehetőségeket vette sorra, nem feltétlenül időrendben. Indításként azért megemlítette, hogy 1938. és 1941. között (a négy restitúció időszakában) még léteztek magyar kormányok, amelyek árgus szemekkel figyelték, hogy a nagyhatalmi játszmák közepette mikor adódik alkalom akár a diplomácia, akár fegyverek útján érvényesíteni az érdekeinket, amit meg is tettek előbb Felvidéken, majd Kárpátalján, Észak-Erdélyben, végül a Vajdaságban és Bácskában. A második világháborút lezáró békeszerződés után beköszöntő kommunista érában (Romániában főképp az 1965-ös évet követően) a magyar érdekérvényesítés esélyei Raffay Ernő szerint „egy lakatlan szigeten kitörő tömegverekedésével” voltak egyenlőek, olyan körülmények között, hogy a kelet-közép-európai baráti szocialista országok meghirdették a magyar nacionalizmus elleni küzdelmet is (ehhez a kádári vezetés is csatlakozik a polgári nacionalizmus visszaszorítására elindított harcával 1956 őszét követően). Egészen 1989-ig, a kommunizmus bukásáig ez a helyzet nem változik, majd beköszönt a rendszerváltozás, a legtöbb volt szocialista országban békés átmenettel (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, a Német Demokratikus Köztársaság és maga a Szovjetunió is), kivétel Románia.  A kommunizmus bukása ugyanakkor egy másik történelmi eseményt is magában hordozott, Raffay Ernő szerint ugyanis elindított egy revíziós folyamatot is a trianoni államkonstrukciók életében. Románia volt az egyetlen, mely 1990 után is megőrizte határait, Csehszlovákia 1991 végén összeomlott, illetve Jugoszlávia egy véres, hatéves polgárháborúban – több ezer halálos áldozattal és máig kiható erős szerb-horvát gyűlöletet maga után hagyva – széthull. Raffay Ernő – aki akkor a hadügyi államtitkári tisztséget töltötte be az Antall József vezette kormányban – meglátásában Magyarország számára mindkét esemény lehetőséget teremtett, amelyet viszont nem sikerült kihasználni. A történész úgy véli: Szlovákia államiságának elismerését feltételekhez kellett volna kötni (a déli magyarlakta területek átadásához), és ennek akár katonailag is érvényt lehetett volna szerezni, hiszen ekkor a csehszlovák hadsereg, amelynek szétosztásáról döntött Prága és Pozsony, gyakorlatilag nem volt ütőképes, míg a magyar abszolút erőfölényben volt. Szintén 1991-ben indul el Jugoszlávia szétesésének folyamata a szlovén, majd a horvát függetlenség kinyilatkoztatásával. A délszláv háborúként ismert konfliktus, amely ezután kirobbant, a délvidéki és a horvátországi magyarokat egyaránt súlyosan érintette (egyebek mellett belesodródtak a konfliktusba, illetve a Horvátország területéről elűzött szerbeket Bácskában és Újvidéken telepítette le erőszakkal a belgrádi kormány). Raffay Ernő szerint ez a helyzet feljogosította volna a magyar kormányt, hogy az alkotmányba foglaltak értelmében közbelépjen, de ezt nem tette meg (kivételt képezett a horvátoknak biztosított, később nagy botrányt kiváltó fegyverszállítmány, amely a Kalasnyikov-ügy néven híresült el), noha a délvidéki magyarok helyzetéről (kényszerbesorolások például) a katonai hírszerzés napi rendszerességgel tájékoztatott. A történész itt egy merész megállapítást is tett: horvát–magyar szövetségben Délvidék visszacsatolására is lehetőség nyílt volna. 
A további két, szintén elszalasztott lehetőség Raffay Ernő meglátásában egyrészt Ukrajna létrejötte időszakára tehető, amikor Leonyid Kucsma ukrán államfő informális csatornákon azt közölte az Antall-kormánnyal, hogy akár hajlandóak lennének lemondani is Kárpátaljáról. Ez később hivatalos megerősítést már nem kapott. A második lehetőség a koszovói válság idején adódott volna, amikor a NATO Szerbia elleni büntetőhadjárat mellett döntött, amelynek szárazföldi beavatkozási része is lett volna (Szeged irányából indultak volna a csapatok). Raffay Ernő szerint a magyar hadsereg kezdetben békefenntartóként, az ottani magyarságot védendő bevonulhatott volna a NATO-ernyő alatt, az egyesült államok hadseregét követve, majd helyben maradhattak volna. A lehetőséget nem használták ki, mivel a hivatalos álláspont szerint magyar katonák is életüket vesztették volna a konfliktusban. Ami a jelen helyzetet illeti, a történész többször hangsúlyozta az ütőképes hadsereg meglétének fontosságát, hozzátéve: most elindult egy folyamat Magyarországon, amely ezt a célt szolgálja. Raffay Ernő továbbá megemlítette: Donald Trump győzelme új helyzetet teremthet Románia számára is, pontosabban, amennyiben az AEÁ–Oroszország viszony megváltozik, az ország komoly biztonságpolitikai kihívás elé néz, ami a magyar érdekek szempontjából újabb lehetőséget teremthet, amennyiben esetleg a befolyási övezetek újraosztása is szóba kerül ezeken a tárgyalásokon. Zárásként, kérdésre válaszolva Raffay Ernő elmondta: a marosvásárhelyi véres március kapcsán a Németh Miklós vezette magyar kormány a teljes passzivitás mellett döntött, noha tudomása szerint az ellenzék (a Magyar Demokrata Fórum) soraiból többen az azonnali katonai beavatkozást is felvetették.
Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava

A Magyar Kultúra Napja
A Kölcsey Egyesület idei díjazottjai: Cziszter Kálmán és a Piroska házaspár
A magyar kultúra napját1989 óta ünnepeljük meg január 22-én.
1823-ban Kölcsey Ferenc ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ezen a napon szakadt fel lelkéből az a fohász, a nemzet megmaradásáért, melyet végül is a nemzet akarata tett nemzeti himnuszunkká, nemzeti imánkká.
Aradon immár sokadik alkalommal e napot az aradi Kölcsey Egyesület és az Arad megyeiRMDSZ közös rendezvényével ünnepeljük meg.
Az évfordulóval kapcsolatos ünnepségek alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredeshagyományainknak, gyökereinknek, nemzetitudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha ilyenkor számvetést készítünk, hogy milyen módon őrizzük a ránk hagyott kulturális örökségünket, melyet tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek. Ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is. Ilyenkor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, amely egy kicsit megkülönböztet bennünket más népektől. Nem különb és nem több mint más nemzetek kultúrája, de mégis különös töltettel bír: Nemzetmegtartó erővel, amely összeköt bennünket SoprontólBrassóig, BudapesttőlPozsonyig, Európa szívétől a különböző földrészeken át szerte a nagyvilágban.
2004 óta az aradi Kölcsey Egyesület ezen a napon adja át díjait, amit olyan személyek vagy intézmények kaphatnak, akik tevékenységükkel hozzájárulnak az aradi magyarság identitásának megőrzéséhez, gyarapításához, szellemi és épített örökségének megőrzéséhez, kisközösségek építéséhez, illetve, akik az egyesületet támogatják ebbéli munkájában.
Az idei ünnepség és díjátadás vasárnap, 2017. január 22-én 18 órakor lesz a Kamaraszínház termében, az aradi Bábszínházban.
Az aradi Kölcsey Egyesület elnökségének határozata értelmében Kölcsey-díjban részesülnek:
• Cziszter Kálmán műépítész Arad épített örökségének védelmében és a Kölcsey Egyesület támogatásában kifejtett szerepéért és  
• a Piroska házaspár (Katalin és István) Arad színháztörténetének kutatásában kifejtett munkájukért (melynek igen értékes eredménye az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában jelent meg).
A díjazottak laudációit Ujj János, illetve Réhon József tartja. Az esten közreműködik a Vox Angelicusvonósnégyes.
Minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők. A belépés díjtalan.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke
Nyugati Jelen (Arad)

70 éve írták alá a párizsi békeszerződést
„…tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált, és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli…”
(Részlet a békeszerződés szövegéből)
1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést.
Miután Magyarország többek között földrajzi helyzete és az elbukott kiugrási kísérlet eredményeként a térség államai közül a legtovább maradt a náci Németország szövetségese, a Hitler bukása után megalkotott békétől nem sok jót várhatott. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása után is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján, a vele ellentétes érdekeket képviselő trianoni utódállamok „háborús teljesítményével” szemben nem tudott megfelelő érdemeket felmutatni. Ez a kedvezőtlen helyzet már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 januárjában megkötött fegyverszünet pontjaiból is kitűnt.
A szerződés értelmében Magyarország már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket, és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését. Ezek csupa olyan intézkedések, amelyek a párizsi békeszerződésben is megjelentek. Másfelől ugyanakkor a dokumentum hivatalos megfogalmazásáig mégis élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban Trianonban. A békeszerződést előkészítő Külügyminiszterek Tanácsának három hónapos ülésszakán aztán ezek a remények is szertefoszlottak. Az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i – tehát a revízió előtti – állapotok szerint húzták meg, sőt, Magyarország újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három, Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta. Az egyezmény ezenkívül ismét szorgalmazta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez a folyamat ekkorra már nagyrészt végbement –, illetve 300 millió dollárban állapította meg a Magyarországra kirótt jóvátételt, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg.
A párizsi békeszerződés egyetlen ponton bizonyult enyhébbnek a trianoni diktátumnál: ez paradox módon éppen a hadsereg volt, melynek létszámát a nagyhatalmak 70 ezer főben szabták meg, engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását, azonban szigorúan megtiltották atomfegyverek birtoklását és fejlesztését. A Párizsban aláírt béke elrendelte a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg erőinek kivonását; a szerződés csupán akkora haderő maradását engedélyezte, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt.
Összegezve tehát elmondható, hogy Magyarország az 1944–45 során bekövetkező háborús pusztítás után a nagyhatalmak egyezkedéséből is a lehető legrosszabbul került ki, hiszen ismét elvesztette a lehetőségét annak, hogy az elszakított magyar többségű területeket visszaszerezhesse, sőt, a határon túliak érdekképviseletének terén is tehetetlenné vált. Mindezt tetézte, hogy a szerződés aláírásakor a Vasfüggöny már érezhető módon leereszkedett Európára, a békediktátum pedig a Szovjetunió térhódítása ellen sem nyújtott védelmet, vagyis az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló pontok később üres szólamokká váltak. A párizsi béke eredményeként Közép-Európa ugyanaz a konfliktusoktól és érdekellentétektől szétszabdalt térség maradt, mint volt, annyi különbséggel, hogy 1989-ig egy szuperhatalom zsarnoki uralma elnyomta az egymásnak feszülő érdekeket.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szent László-évre készül Nagyvárad
„Hazatér” nyughelyére Szent László koponyaereklyéje: a győri hermában féltve őrzött kincs a nagyváradi római katolikus püspökség által szervezett, május 14-ei körmenettel érkezik a várba, ahová a lovagkirályt eltemették.
Nagy sürgés-forgás fogadja a betérőt a nagyváradi római katolikus püspökség háza táján, már csak egy kevés van hátra a bazilika külső felújításából, s párhuzamosan bent is munkálatok kezdődtek, épp szerdai ottjártunkkor kezdték meg a váradi egyházmegye két egykori püspöke, Andrea Scolari és Kusalyi Jakcs Dénes síremlékének kiemelését a hátsó bejárat mellől, hogy a felújítást követően méltó helyükre kerüljenek a bazilika Szent László-oltárának két oldalára. A síremlékeket egyébként korábbi ásatások során fedezték fel, állapotuk nem túl jó, több darabból állnak, így restaurálásra szorulnak – mondta el a sajtó érdeklődésére Lakatos Attila, az egyházmegyei vallásturisztikai iroda vezetője.
Az újságírók az egyházmegye által szervezett Szent László-évi események beharangozó sajtótájékoztatójára érkeztek a püspökség székhelyére. Mint ismeretes, a lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Szent László évének nyilvánította a 2017-es esztendőt. Mivel Szent Lászlót – aki Nagyváradot és az egyházmegyét is megalapította – 1192-ben a nyughelyéül szolgáló nagyváradi várban avatták szentté, egyértelmű, hogy a Körös-parti város az eseménysorozat egyik kiemelt helyszíne.
Az egyházi kötődésű események megszervezését a püspökség vállalta magára, a váradi városházával közösen kiállításokkal, koncertekkel is készülnek megemlékezni az év folyamán Szent Lászlóról. Az eseménysorozat kiemelkedő pontja a május 14-ei Szent László egyházmegyei zarándoknap lesz, amire idén nem csak az egyházmegyéből, hanem az egész Kárpát-medencéből várják a zarándokokat. Mint Böcskei László püspök a sajtótájékoztatón kiemelte, Szent László szentté avatását követően is európai szintű búcsújáró hely volt a váradi vár, alapítója ünnepe pedig nem csak a katolikusoké vagy a váradiaké, hanem a szélesebb körben vett régióé, amibe beletartozik Magyarország mellett Ukrajna, Csehország, Szlovákia, Horvátország vagy Ausztria is.
A zarándoklat további újdonsága, hogy idén nem csak a Schlauch-kertben vonul majd a körmenet, hanem a római katolikus bazilikától a várig zarándokolnak a hívek, és ezúttal nem csak a nagyváradi Szent László-herma kíséri útjukat, hanem a kivételes alkalomra a városba érkezik, vagyis tulajdonképpen „hazatér" a koponyaereklye, amelyet jelenleg Győrben őriznek.
Nem volt ez különben mindig így. Mint Lakatos Attila felidézte, Szent László hermája a törökdúlás miatt került Váradról előbb Gyulafehérvárra, majd Pozsonyba, és végül Győrbe, a veszély elmúltával viszont a váradiak mindhiába próbálták azt visszaszerezni, egy 196 éves pert is lefolytattak, mégsem jártak sikerrel. Végül egy ereklyedarabot kaptak Győrből, ezt őrzi a váradi herma, amit immár hagyományosan kivisznek minden évben a körmenetre.
A zarándoklatra legalább 3000 érdeklődőt várnak, de az eddigi tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy több tízezerre rúg majd azoknak a száma, akik kimondottan azért keresik fel Nagyváradot, mert az emlékév ráirányítja a figyelmet Szent László kultuszára.
Az események népszerűsítésében, finanszírozásában, lebonyolításában különben a városháza is partner, és bevonva a Helyi Közlekedési Vállalatot (NHKV) szerdán a sajtótájékoztató végén – stílusosan a Szent László térről – útjára indították a Szent László-évet hirdető villamost, az első utasok pedig Böcskei László püspök és munkatársai, Florin Birta, a város alpolgármestere, Mihai Jurca, a város idegenforgalmát népszerűsítő egyesület vezetője és a sajtósok voltak. A villamos ezt követően beállt a „sorba", és októberig szállítja a váriadiakat és a turistákat.
Mint ismert, a Szent László-év másik kiemelkedő nagyváradi rendezvénye a Szent László Egyesület által június 19–25. között a várban megszervezett Szent László Napok.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

Esterházyra és az 1956-os szabadsághősökre emlékeztek Rozsnyón
Rozsnyón ért véget az 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozat március 31-én, ez alkalomból a forradalom mártírja, Esterházy János halálának 60. évfordulójáról is megemlékeztek
Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára emlékévet hirdetett a magyar kormány. A Pozsonyi Magyar Intézet ebből az alkalomból Vadkerti Imrével és zenészbarátaival közösen egy 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozatot állított össze, amely Dél-Szlovákia több jelentős településén került bemutatásra a megnyitó óta.
Az „1956 – A szabadságért és a függetlenségért “című kiállítást Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Marek Maďarič kulturális miniszter nyitották meg 2016. október 20-án Pozsonyban. Ugyanezen a napon Az 1956-os magyar forradalom és (Cseh)Szlovákia címmel történész konferenciát, valamint a Magyar Művészeti Akadémia 1956-2016 című kiállításának megnyitóját tartották a Pozsonyi Magyar Intézetben.
A rendezvény utolsó állomása volt Rozsnyó. „Mivel március van, és ebben a hónapban van az évfordulója Esterházy János halálának, ezért ez a két évforduló, két emlékév ebben a hónapban keresztezi egymást, ezért itt Rozsnyón külön megemlékeztünk Esterházy János mártírhalálának 60. évfordulójáról is. Annál is inkább, mert őt az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége 1957-ben, halála után az 1956-os forradalom mártírjává avatta. A mírovi börtönben bekövetkezett halála egybeesett a magyar forradalmárok kivégzésének, letartóztatásának, börtönbe zárásának időszakával. Közös volt bennük, hogy Esterházy és a sok-sok 1956-os vértanú az életüket áldozták a szabadságért, azért, hogy nekünk ma jobb életünk, szebb jövőnk, szabad körülményeink legyenek. A kérdés az, hogy tudunk-e ezzel a szabadsággal élni. Meg tudjuk-e ezt úgy becsülni, ahogy ezt az 1956-os forradalmárok megbecsülték, vagy pedig Deák Ferenc szavaihoz leszünk hasonlóak, hogy „nem lehet tőlünk elvenni, csak akkor, ha magunk, önként mondunk le róla“ – fejtette ki Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója.
A rozsnyói rendezvény teltházasra sikerült, amelyet a Csemadok Rozsnyói Alapszervezetének rendezésében, Magyarország Kassai Főkonzulátusának támogatásával tekinthettek meg az érdeklődők. Molnár Imrének, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójának történelmi előadását követően a dalok szóltak az időszak eseményeiről. „2016-ban az 1956-os forradalom 60. évfordulójára, Molnár Imre megkeresésére állítottuk össze a zenés műsort. A műsor mély üzeneteket hordoz. Az ´56-os Kormorán- és Korzár-dalok mellett Jónás Csaba, Wass Albert-díjas szavaló előadásában verseket is tartalmaz. Rengeteg szép dal van benne, amelyek nekünk sokat jelentenek” – nyilatkozta a Felvidék.ma-nak Vadkerti Imre.
A koncerten közreműködött Jónás Csaba – versmondó, Madarász András – gitár, zongora, Sipos Dávid – szaxofon, Vadkerti Imre – ének, gitár, Zsapka Attila – ének, gitár. A csapat az összeállított műsort nyolc felvidéki helyszínen mutatta be. Többek között Kolonban, Komáromban, Rimaszombatban, Királyhelmecen, Nyitrán, majd fél év után Rozsnyón zárták a turnét.
Beke Beáta / Felvidék.ma

Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)

Erdélyben is bemutatják A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában c. filmet
A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában címmel a FilmLab műhelye tudományos ismeretterjesztő filmet készített az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport eddigi legfontosabb kutatási eredményeiről és felfedezéseiről. A Magyar Tudományos Akadémia székházában tartott nagy sikerű premiert követően az alkotók számos vidéki városban, továbbá Ausztriában és Szlovákiában is vetítették már közönségtalálkozó keretében az ismeretterjesztő filmet. A csíkszeredai főkonzulátus és Gyergyóremete Önkormányzata meghívására az alkotók 2017. április 26-30. között az erdélyi közönségnek is bemutatják az alkotást. A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című ismeretterjesztő film a magyarság első számú ereklyéje és legfőbb nemzeti kincse, a Szent Korona, valamint a magyar felségjelvények és királykoronázásaink eddig ismeretlen történeteinek felfedezésére hívja a nézőt. A Szent Korona tisztelete vitathatatlan és mind a mai napig töretlen. Sorsa nemcsak tükröződik a magyarság sorsában, hanem több mint ezer év alatt Magyarország történetének és államiságának legfőbb szimbólumává is vált. Ennek ellenére koronánk kalandos históriájának számos fejezetét napjainkig homály fedi. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében 2012 közepe óta működő „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport szisztematikus kutatómunkával ezeket a fehér foltokat igyekszik feltárni és a nagyközönség számára is bemutatni. Az egy órás alkotás szakértő-főszereplője Pálffy Géza történész, a kutatócsoport vezetője. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte Bárány Krisztián, a FilmLab ügyvezetője, a filmet testvére, Bárány Dániel fényképezte.
A Bárány testvérek mind az öt magyar koronázóvárosba (Esztergom, Székesfehérvár, Pozsony, Sopron és Budapest), mindegyik koronázótemplom színhelyére és a Szent Korona legfontosabb őrzési helyeire, összesen közel húsz helyszínre kísérték el a szakértőket. A tudományos ismeretterjesztő filmben számos eddig ismeretlen koronázási kincsünk kerül első ízben alaposabb bemutatásra – például a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy éppen egy elveszettnek hitt koronázási jelvény, az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő. Emellett a nézők megismerkedhetnek a korona legkorábbi hiteles, részletes és színes ábrázolásának keletkezésével, Sopron elfeledett 17. századi koronázóvárosi múltjával, valamint a korona keresztje elferdülésének legvalószínűbb rekonstrukciójával éppúgy, mint a magyar felségjelvény legizgalmasabb kalandjaival, a világhódító Szülejmán szultánhoz és Bethlen Gábor erdélyi fejedelemhez fűződő viszonyával, de még koronázásaink kulisszatitkaival is. A FilmLab által gyártott egy órás ismeretterjesztő filmet színészek és hagyományőrzők közreműködésével készített illusztrációk gazdagítják. A készítők legfőbb célja az volt, hogy a Szent Koronára, a koronázási jelvényekre és a magyar uralkodókoronázásokra vonatkozó legfrissebb felfedezések minél szélesebb körben ismerté válhassanak. Reményeik szerint az alkotás alkalmas lesz arra is, hogy televíziókban, filmszínházakban, s nem utolsósorban a történelemórákon vetítsék általános és középiskolákban egyaránt. Végül bíznak abban is, hogy eddig ismert és újonnan felfedezett koronázási kincseink bemutatásával munkájuk elősegítheti a magyar lakosság történeti ismereteinek elmélyítését és nemzeti identitásának erősítését is.
A vetítések programja:
Április 26. 18:30 Sepsiszentgyörgy, Művész Mozi by Cityplex Április 27. 18:00 Csíkszereda, Lázár-ház díszterme Április 28. 16:00 Szentegyháza, Gábor Áron Líceum díszterme Április 28. 20:00 Csíkszentdomokos, Kultúrház Április 29. 19:00 Gyergyószentmiklós, Szent István Plébánia Az alkotókat Katona Csaba történész, az MTA BTK TTI tudományos munkatársa, Cseh István zeneszerző és Bárány Krisztián forgatókönyvíró-rendező képviseli. Erdély.ma

Ismerjük meg a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom aktivistáit, akiktől a Musai-Muszáj is sokat tanult
A Maszol tudósítója saját szemével győződhetett meg arról, hogy nyelvhasználati kérdésekben sok tekintetben hasonló cipőben járnak az erdélyiek és a felvidékiek. A témát Kovács Balázzsal, a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom (KDSZ) egyik munkatársával jártuk körül.
Hasonlóképpen Romániához, a szlovák hatóságok nem, vagy csak nagyon nehezen adják be derekukat a magyar közösség kérésére, ezért a civil szervezetek, bátor aktivisták feladatuknak érezték, hogy megzavarják az állóvizet.
A legprofibbak ebben a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom (KDSZ) aktivistái voltak, akik 2011-es megjelenésükkel „helyzetet teremtettek”, akcióikra Pozsonyban, Budapesten, de még Kolozsváron is felkapták az emberek a fejüket. A fiatalok évekig névtelenségbe burkolózva matricázták végig a dél-szlovákiai településeket, helységnévtáblákat, vasúti táblákat kétnyelvűsítettek. Az anonimitásból tavaly egy olyan akció végén léptek ki, amikor a szlovák rendőrség igazoltatta több tagjukat.
Kovács Balázzsal, a KDSZ munkatársával a Pozsonyi Magyar Szakkollégiumban ültünk le beszélgetni. Érdeklődésünkre, hogy milyen tisztséggel nevezhetjük meg, azt a választ kaptuk, hogy a mozgalom bázisdemokratikus alapon működik, tehát mindenki „tag”.
- Kérlek, mutasd be egy pár mondatban az erdélyi olvasóknak a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalmat. Mikor, hol, milyen célokkal alakult?
- A KDSZ alapjai 2011-ig nyúlnak vissza, amikor több, fiatalokból álló csoportosulás elkezdett a nyelvhasználati téren aktivizálódni. Az egyik ilyen első kezdeményezés a matricázás volt, amikor számon kérő matricákat helyeztünk el azokon a közintézményeken, ahol hiányoztak a magyar feliratok. Volt ezekből bőven. Egy másik csoportosulás felmérte a magyar nyelvhasználat állapotát a közszférában, részletesen dokumentálták a helyzetet. Ebben a kezdeti időszakban, a Radicsova-kormány alatt voltak kényes ügyek a helységnévtáblák körül, mert továbbra sem lehetett kihelyezni a magyar helységnévtáblát azokon a településeken, amelyek valamilyen szlovák nemzetébresztő vagy szlovák nemzeti nagyságról kapták a nevüket. Sztálingrádhoz hasonlóan személyről kapták a nevüket, ezek mind a második világháború utáni reszlovakizációnak voltak az eredményei, azoknak a személyeknek egyébként semmi közük nincs az adott településhez. Így lett például Párkányból Stúrovo vagy Stúrváros (Ludovít Stúr a 19. századi szlovák nemzeti ébredés egyik központi alakja volt – szerk. megj.). A KDSZ ezeken a településeken gerillaakciók keretében helyezett ki helységnévtáblákat.
Ami a tagságunkat illeti, a KDSZ keltető fészke a különböző ifjúsági mozgalmak, elsősorban a Diákhálózat volt, ami egy fiatal, magyar, értelmiségi, egyetemista ernyőszervezet. Gyakorlatilag, aki aktív tagja a KDSZ-nek, annak döntő többsége ebből a közegből került ki.
A KDSZ elsősorban abban különbözik az eddigi érdekérvényesítő módszerektől, hogy azt a logikát próbálja megvalósítani, hogy ne reaktívak legyünk, ne csak akkor lépjünk fel, amikor valamilyen veszteség éri a közösséget, amikor offenzívában van a szlovák nemzetállam a maga teljes súlyával, hanem mi magunk vessünk fel témákat, nyissunk új frontokat, agendákat, és legyünk kezdeményezőek, proaktívak.
- Miért volt szükség a KDSZ-re? Miért nem tagozódtatok be valamelyik politikai szervezet, párt ernyője alá, váltatok annak az ifjúsági szervezetévé?
- Alapvetően tudni kell, hogy a 2008 utáni szlovákiai magyar politika bipolárissá vált, két oszlopúvá. Nyilván ez számos összeveszéssel járt, meg általános közéleti apátiát váltott ki, ami egyébként tovább súlyosbodott.
Egyrészt van feszültség a politika és a civilszféra között, de talán a döntő okot én inkább abban tudnám látni, hogy a nyelvhasználat egy pártok feletti ügy, közösségi magyar ügy, és ez olyan embereket is cselekvésre sarkall, akik nem feltétlenül pártos keretek között képzelik el magukat. A másik dolog, amiért fontos volt a civil alapozás, hogy a nyilvánosság számára hitelesebb így, nem vádolhatnak minket azzal, hogy csak azért csináljuk, mert politikai tőkét akarunk kovácsolni ebből. Ez egy eléggé fontos szempont volt, meg akkor valóban nem voltak ilyen megfontolások, hogy kirakunk néhány táblát és indulunk a választásokon, és milyen jó lesz. Ami pedig a pártokat illeti, ott is látszanak különböző diszfunkcionális zavarok, ami miatt a pártpolitika a vonzerejét is elvesztette, de ezt szerintem erdélyinek nem kell bemutatni.
- Miért a névválasztás? Miért Dél-Szlovákia és nem Felvidék? Nem akartátok fölöslegesen irritálni a szlovákokat?
- Ha megfigyeled a kommunikációnkat, akkor láthatod, hogy mi ezt a kettőt szinonimaként használjuk. Nem volt mögötte olyan megfontolás, hogy ez a píszíbb, és hogy ne provokáljunk vele senkit, tényleg egyenértékű fogalmaknak tartom a kettőt. Nagyon nem értünk egyet azokkal a véleményekkel, amelyek azt mondák, hogy csak az egyik a fogalmat kell használni, és a kettő kizárja egymást, és ebből ilyen ideológiai vitát folytatnak. Ezekbe az ideológiai vitákba nem megyünk bele. Annak, hogy a magyar nyelvhasználatnak mekkora a tere a Felvidéken, egyáltalán nem azon fog múlni, hogy most egy szervezet, ami ezért kiáll, konkrétan milyen névvel illeti magát.
- A mozgalom mögött kik állnak? Kik az alapítók, a „nagy bölcsek, a tagok?
- Ez egy mozgalom, nem hierarchikusan megszervezett a tagság. Nyilván van egy keménymag, akik a kezdetektől ott vannak. Mindenki 35 év alatti, a KDSZ gyakorlatilag bázisdemokratikus alapon működik, van egy levelezőlistánk, ott zajlik a folyamatos kommunikáció. Harminc-negyven ember van benne. Teljesen ad-hoc alapon működik, nem hierarchizált szervezet, nincs szóvivője, nincs vezetője, nincs elnöke, nincsenek alelnökei. Van egy tagsága, és amióta nem vagyunk anonimek – ez 2016-os fejlemény –, ha valaki nyilatkozik a szervezet nevében, akkor az illető tagként van aposztrofálva.
- Mit tesztek akkor, ha jelentkezik nálatok egy fiatal, hogy „tetszik a munkátok, szeretném én is kitenni a falumban a magyar helységnévtáblát”? Hogyan toboroztok tagokat?
- Ez informális csatornákon működik, azokat, akiket be szoktunk szervezni projektekbe, általában már ismerjük. Az egyik ilyen gyűjtőhelye a felvidéki fiataloknak a Gombaszögi Nyári Tábor, ahol ezek a fontos kapcsolatok kiépülhetnek.
Nyilván vannak olyanok, akik felajánlják a segítségüket, nekik matricákat küldünk postai úton. Vagy vannak olyanok, akik anyagilag járulnak hozzá a projektek sikerességéhez, Pay Pal-on keresztül is lehet támogatni a KDSZ-t.
- Egy normál év mennyibe kerül, mekkora a mozgalom költségvetése?
- Változó. Idén például még semmilyen nagyobb szabású projektet nem vittünk véghez. Az idei tevékenységünk nagyjából abból állt, hogy a közlekedési minisztériummal levelezünk a vasúti kétnyelvűség kapcsán. Nyilván, hogy egy-egy nagyobb akciónak anyagköltségei vannak, ezekhez természetesen megfelelő intézményi háttér kell, a táblákat profik állítják elő, olyan cégek, amelyek ezzel foglalkoznak. Így például az ekeli vasútállomás felújításakor, ahol építőanyagot, szerszámokat kellett beszerezni
- Személy szerint évek óta figyelem a munkátokat, ezért pár évvel ezelőtt, amikor nálunk Erdélyben megjelentek a Musai-Muszáj és az Igen, tessék! mozgalmak, akkor számomra a hasonlóság szembeötlő volt. Volt, van kapcsolat a két mozgalom között? Fordultak hozzátok tanácsért?
- Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy igyekszünk a tudást, amit megszereztünk átadni másnak. Az első kapcsolatfelvétel diákszervezeti szinten történt, és ennek keretében én is néhány hónapot töltöttem Kolozsváron 2014-ben.
- Ekkoriban jelent meg a város határában az első, gerillaakció keretében kitett háromnyelvű helységnévtábla. Volt köze hozzá?
- Igen.
- Értem. Milyennek látszik a Felvidékről most az erdélyiek munkája?
- Mind az Igen, tessék!, mind a Musai-Muszáj magas fokú professzionalitásról tesz bizonyságot nap, mint nap. Elképesztő energiákat ölnek bele a munkájukba, és ami nagyon fontos, hogy szakmailag is alátámasztott a tevékenységük. Látszik, hogy van mögötte egyfajta jogászi látásmód, ami elengedhetetlenül fontos, hogy amikor a hatóságokkal szemben érvelsz, akkor az megalapozott legyen, és kellő jogi alapja legyen annak, amit te mondasz és ne csak a levegőbe beszélj.
A másik, ami szerintem az Igen, tessék!-nek a hatalmas előnye, hogy képes volt struktúrát kialakítani maga köré. Van egy iroda, ahol alkalmazottak dolgoznak, ahova az önkéntesek bejárhatnak, és a munkájuk piaci alapon is működőképes. Tehát nem arról van szó, hogy valamilyen külső forrásokból felduzzasztott akármi lenne, ami ún. társadalmi missziót valósít meg. Azt valósít meg, de képesek voltak ezt piaci alapokra helyezni, ami szerintem példátlanul jó és mintaszerű dolog.
- Térjünk vissza rátok. Gondolom, hogy a munkátokat nem nézik jó szemmel a szlovák hatóságok. Érzitek a „megkülönböztetett figyelmüket”?
Évekkel ezelőtt volt egy projektünk Kelet-Szlovákiában, amelyben a hiányzó helységnévtáblákra hívtuk fel a figyelmet. Az egyik tagunk nem a megfelelő helyen parkolt és ennek apropóján behívták a rendőrségre, ahol arról kezdték el faggatni, hogy mi köze van a táblák kihelyezéséhez, és hogy kiket ismer a mozgalomból. Egy idő után komikussá vált a dolog, mert a tagunkat elkísérte a rendőrségi kihallgatásra egy jogász-munkatársunk, aki a jegyzőkönyv felvétele után elkérte azt és a rendőrök által hibásan írt szlovák szöveget elkezdte kijavítani. Piros tollal. Aztán arra is figyelmeztette a rendőröket, hogy ha szándékukban áll még benntartani a munkatársunkat, akkor kezdhetik melegíteni a vacsorát, mert a törvényben elő van írva, hogy ha valakit beviszel kihallgatásra, és eltelik egy bizonyos idő, akkor vacsorát kell neki adni. A rendőrök életükben először hallottak erről, és akkor elengedték. Nem volt az ügynek következménye, de próbáltak minket felmérni, tapogatóztak.
- Mikorra tehető a lelepleződés dátuma?
- Kifejezetten nem vágyik arra az ember, hogy a rendőrséggel meggyűljön a baja, mert ennek komoly anyagi következményei vannak, amit senki sem vállalna szívesen. 2016-ban, közvetlenül a választások előtt Dunaszerdahelyen egy közlekedési táblát helyeztünk ki, amikor a rendőrök tetten értek minket a helyszínen.
Érdekes módon nem abba kötöttek bele, hogy illegálisan állítottunk fel egy – jogi értelmezés szerint megtévesztő – közlekedési táblát, hanem abba, hogy túlságosan közel álltunk meg az autókkal az út széléhez. Közlekedési bírságot szabtak ki ránk, amit abból az 50 euróból fizettünk ki, amit percekkel korábban kaptunk egy családtól, amely megállt mellettünk. Az apuka megörült nekünk, hogy mi vagyunk azok, akik állítják ezeket a táblákat, kinyitotta a pénztárcáját és a kezembe nyomott 50 eurót.
A rendőrségnek mi szóltunk, hogy állítottuk ezt a táblát, és kérdeztük, nincs ezzel probléma? Ott a helyszínen és később se mondtak semmit. Azt gyanítom, hogy a választások előtt nem voltak érdekeltek abban, hogy a magyar választókat mobilizálják.
- Mi változott azt követően, hogy kiléptetek az anonimitásból?
- Gyakorlatilag a taktika az nem változott. Az anonimitás több okból sem volt tartható. Egyrészt egyre szélesebb körben lett nyilvánvaló, hogy kik csinálják ezt, és egyfajta ilyen kétarcúság volt a dolog, a sajtónak gyakorlatilag az összes képviselője már tudta, és ez maliciózus megjegyzésekre adott okot, hogy játsszák itt az anonimet, miközben nem is azok. Másfelől, 2016-ban négy tagunk indult a választásokon a Magyar Közösség Pártjának (MKP) színeiben, egy külön formációt alkotva. Ezt lehetővé teszi az úgynevezett preferenciaszavazatos választási rendszer. Ebben a helyzetben azt mérlegeltük, hogy ne hamis ígéretekkel, hanem olyannal kampányoljunk, amit letettünk az asztalra. Nincs ebben a politikai megmérettetésben semmiféle szégyellnivaló, sőt büszkék vagyunk tagjainkra, akik egyébként szépen is szerepeltek.
- Ha már a magyar pártokkal ápolt viszonyra terelődött a szó… Kikérik a KDSZ véleményét kétnyelvűségi kérdésekben?
- A véleménykikérés talán túlzás…. De a viccet félretéve, van, illetve lennie kell egy egészséges feszültségnek a pártok és a civilszféra között leginkább abból kifolyólag, hogy a pártokat folyamatosan szembesíteni kell ígéreteikkel és kihívások elé kell őket állítani. Tipikus példája ennek a vasúti kétnyelvűség ügye, ami ugye Romániában már 25 éve megoldott kérdés, legalábbis, ami az állomásneveknek kihelyezését illeti. Nálunk ez is hiányzott. És meg vagyok győződve arról, hogy soha nem került volna a szlovákiai magyar érdekérvényesítés középpontjába ez a kérdés, ha a civil szféra – nemcsak a KDSZ – nem karolja fel az ügyet és egyfajta szinergiaként nem érzik a pártok, hogy foglalkozni kell a kérdéssel.
2017. április 21-én magyar nyelvű vasúti helységnévtáblákat lepleztek le Dunaszerdahely és Révkomárom vasútállomásain. A szlovák kormány döntése értelmében további 52 felvidéki, zömében magyarok lakta település vasútállomását kétnyelvűsítik a következő időszakban. A szlovák vasúti helységnévtáblák magyar nyelvű megfelelőinek kihelyezéséről egy miniszteri rendelettel idén februárban hozott döntést a szlovák szaktárca. A döntés alapján 55 szlovákiai település vasútállomására helyeznek ki magyar - illetve egy esetben ruszin - nyelvű helységnévtáblát a szlovák mellé. A mostani táblakihelyezés az első látható eredménye annak az évek óta tartó küzdelemnek, amelyet különböző felvidéki magyar szervezetek folytatnak a közlekedési kétnyelvűség megvalósítása érdekében Szlovákiában. Érsek Árpád, a szlovák kormány közlekedésügyi minisztere a dunaszerdahelyi vasútállomáson tartott ünnepélyes táblaleleplezésen rámutatott: a magyar nyelvű táblák kihelyezése annak köszönhető, hogy az ezzel kapcsolatos tervek a kormányprogram részévé váltak. Hozzátette: reményeik szerint a kétnyelvűsítés folyamata folytatódni fog.
- Akkor most elégedettek vagytok azzal, hogy 54 vasútállomásra kikerül a magyar helységnévtábla is?
- Foglalkozni ugyan foglalkoznak a kérdéssel, de nem mindegy hogy hogyan. Szembetűnő a kormányban levő Most-Híd megfelelő szakmai felkészültségnek a hiánya. Például a második Fico-kormány alatt kétszer terjesztettek be a törvénymódosítást a vasúti kétnyelvűség érdekében: mind a kétszer nagyon rossz volt a törvény, mert nem kötelező jelleggel írta volna elő a kétnyelvű táblák kihelyezését, hanem lehetőséget biztosított volna rá. Márpedig ti is tudjátok a Kolozsvár magyar helységnévtáblája körüli cirkuszból, hogy ami lehetőség, az gyakorlatilag az is marad.
Áttörés most azért tudott történni, mert a harmadik Fico-kormányban magyar személy került a közlekedési tárca élére és bár a törvényi keret azóta sem változott, és egy meglehetősen veszélyes precedenssel a miniszter rendeletet adott ki arra, hogy márpedig kiteszik ezeket a táblákat. Ez a Híd kampányígérete volt és bekerült a kampányprogramba is.
- Nem verte ki a biztosítékot a döntés a szlovák nacionalista körökben? Akik ugye most ott ülnek a hídasok mellett a kormányban.
- Az a kompromisszum született közöttük, hogy a Most-Híd nem kommunikálja hangosan és látványosan a táblák kihelyezését, mert a Smer és a Szlovák Nemzeti Párt törzsválasztóit ez eléggé irritálja. Egyébként ennek ellenére az SNS-es kötődésű hírportálokon azzal riogatták az olvasókat, hogy visszajönnek a Horthy-idők, és a Horthy-korszakbeli elnevezések kerülnek ki újra a szlovák állomásokra. Szóval, volt egy fajta nacionalista retorika. De ahova ki akarok lyukadni: a törvény azt tartalmazza, hogy a vasútállomásokra lehet kihelyezni magyar nyelvű táblákat, viszont nem rendelkezik a vasúti megállókról. A kettő között az a különbség, hogy az állomás egy nagyobb fajta egység, ahol több sín van egymás mellett, és képesek a vonatok sínt váltani. A megállók esetében egy kisebb egységről beszélünk, ezeket nem tartalmazza a törvény.
További problémát okozott, hogy nincs központi minisztériumi lista arról, hogy melyek az állomások és melyek a megállók. Mi összeírtuk, hogy melyek az érintett állomások, ahová ki lehetne tenni a táblát jelen keretek között, de ők nem tudják megerősíteni, hogy ezek valóban állomások-e vagy sem. Van erre egy belső norma, hogy mi az állomás, a vasúti normarendszerben, de nincs definitív lista, vagy nem találják, vagy nem akarják megtalálni. Mindenesetre látszik, hogy próbálják szűkíteni, hogy minél kevesebb helyre kelljen kitenni. A közlekedésügyi miniszter büszkén nyilatkozik arról, hogy 54 magyar állomásnevet lehet most kitenni, miközben jóval többet lehetne, de nem voltak képesek A-tól Z-ig végigvinni. Mi ezt a munkát elvégeztük, el is küldtük több mint egy hónapja, választ nem kaptunk rá.
- Uniós szinten próbáltok-e a támogatókat szerezni?
- A vasúti kétnyelvűség ügyében a állásfoglalást kértünk az Európai Bizottságtól, napirendre vették a Petíciós Bizottságban. Tartottunk is erről egy prezentációt Brüsszelben, ez egy jó eszköz lett volna arra, hogy a nyomást növeljük a szlovák hatóságokra, de az uniós döntési procedúra annyira lassú, hogy időközben a dolog meghaladta önmagát, mert most már látszik, hogy állami szinten elindult valami. A vasúti kétnyelvűséget az utóbbi idők nagy áttörésének tartom, azzal együtt is, hogy vannak különböző fogyatékosságai, de ezeket meg kell próbálni egyszerűen kiküszöbölni, mert hogyha csinálunk valamit, akkor csináljuk meg rendesen.
- A kétnyelvű feliratok terén komoly tapasztalattal rendelkeztek, de dolgoztok-e például azon, hogy a magyar nyelvet a közhivatalokban is használni lehessen?
- Szlovákiában adhatsz be kérvényt magyarul, nyilván egyfajta jogtudatosság is kell ehhez. De ezek csak a helyi jellegű ügyekre vonatkoznak, mert amikor magasabb szinten zajlik az ügyintézés, például megyei szinten, akkor már nem lehet. A megyei központok mind északon vannak, ott a magyar nyelvi küszöb nem érvényes, ott nem éri el a magyarság számaránya a 20 százalékot. Szintén nem működik közvetlenül az állammal szembeni magyar ügyintézés. Hosszú távon az lenne a megoldás, ha a magyar nyelv egyenrangú státust nyerne, és hivatalos nyelv lenne ott, ahol a magyarok számottevő arányban élnek.
- A felvidéki magyarlakta települések mondhatni csak egy köpésnyire vannak Magyarországtól, amely könnyű menekülési útvonalat biztosít a szlovák nyelvvel küszködők számára.
- Magyarország valóban perverzül közel van, és ez veszélyes, még azzal együtt is, hogy gazdaságilag rosszabb helyzetben van Szlovákiánál. Sokaknak problémájuk van a szlovák nyelvtudással, mert – hasonlóan Romániához – olyan módszerrel tanítják a magyar iskolákban, amivel nem tudják elsajátítani. S ha nincsenek meg ezek a nyelvi készségek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a munkaerőpiacon érvényesülni tudjanak, akkor az nagy hátrányt jelent, és nyilván az is abba az irányba vezeti őket, hogy Magyarországon próbáljanak szerencsét.
Moldován Árpád Zsolt / maszol.ro

A Szent Korona hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk
Dicsőség és hányatott sors
A Szent Korona hányatott sorsáról, valamint a koronaőrség történetéről tartott nagy ívű előadást v. Kerecsen László koronaőr-parancsnok péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményt népes hallgatóság tisztelte meg jelenlétével.
A rendezvény nemzeti ereklyénk hiteles másolatának a koronaőrök által a Bartók-terembe történő ünnepélyes behozatalával, elhelyezésével és nemzeti imánk eléneklésével kezdődött. A felemelő pillanatok után a szervező Történelmi Vitézi Rend sepsiszéki állományának képviseletében v. Molnár Zsolt hadnagy köszöntötte a jelenlévőket, majd Wass Albert A bujdosó imája című verse hangzott el v. Bagaméri László tolmácsolásában.
– A Szent Korona a magyar államiság jelképe, és a hagyomány szerint a főhatalom birtokosa, az alattvalók érdekeit és az ország területi integritását megjelenítő független személy, aki az uralkodó felett áll. Éppen ezért, amint szüleink fényképére, úgy a hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk – szögezte le az előadó, majd rátért a korona történetének vázlatos ismertetésére. Ennek során megtudhattuk, hogy Szent István koronája beavató jellegű volt, vagyis csak királlyá szentelésekor kerülhetett a magyar uralkodó fejére, ha pedig ez nem történt meg, valódi királyi hatalommal nem rendelkezhetett. Pótolhatatlan volta a koronaőri intézmény kialakulásához vezetett.
A 14. századig az egyház őrizte Székesfehérváron, a Szűz Máriáról elnevezett székesegyházban, mely az Árpád-házi királyok koronázási temploma és egyben temetkezési helye volt. Ennek a szokásrendnek Vencel vetett véget, aki 1301-ben történt koronázását követően cseh földre vitette, és személyes felügyelete alá helyeztette. Innen az 1310-ben trónra került Károly Róbert hozatta vissza Magyarországra, de már nem Székesfehérvárra, hanem az új királyi székhelyre, Visegrádra. Nagy Lajos (1342–1382) és Zsigmond király (1387–1437) uralkodása alatt egy ideig Budán őrizték, 1434 és 1439 között pedig Esztergomban, az érseki palotában. Albert király ismét Visegrádon őriztette, ahonnan 1440-ben özvegye ellopatta, és vele együtt Bécsbe menekült, ahol átadta Frigyes császárnak. Tőle Hunyadi Mátyás vásárolta vissza, akinek a Szent Korona hiányában hat évet kellett várakoznia a megkoronázására. Mindebből okulva 1464-ben törvénnyel szabályozták őrzésének helyét (Visegrád) és körülményeit, ezzel létrehozván a koronaőri intézményt és meghatározván annak működését.
Szent Koronánk hányatott sorsa azonban ezzel nem ért véget, a történelmi viharok következtében ugyanis többször menekítették vagy hurcolták egyik helyről a másikra. Trencséntől Siklóson, Budán, Erdélyen, Kassán, Bécsen, Prágán, Pozsonyon, Zólyom várán, Kassán, Ecseden, Győrön át Passauig, majd onnan vissza Budára. De a magyar forradalom és szabadságharc leverése után volt elásva Orsován és a II. világháború végén az ausztriai Mattseeben is. Itt került az amerikai hadsereg birtokába, majd a Fort Knoxban (Kentucky állam) lévő katonai támaszpontra, és Jimmy Carter elnöksége idején, 1978. január 5-én szolgáltatták vissza Magyarországnak.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik” – Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) – Jogtörténeti betekintés (I.)
A jelenlegi sajátos, a román–magyar együttélés jogi problémái által szabdalt erdélyi közéletben úgy gondoljuk, nem mellékes megjeleníteni egy olyan kettős identitású, román–magyar ügyvéd életútját, munkáját és tevékenységét, amelynek hatásai mind a múltban, mind a jelenben érintik mindkét nemzetet.
Gozsdu Manóról (Emanuil Gojdu) van szó. Kettős, román–magyar identitásáért mindkét részről sok kritikusa volt, pedig mindkét nemzetnek óriási szolgálatokat tett mind tevékenysége, mind a nevét viselő magánalapítványa által, amint azt az alábbiakban látni fogjuk.
Gozsdu Nagyváradon született 1802. február 9-én. Apja Atanasie Gozsdu, macedón eredetű román gazdag marhakereskedő, anyja a bihari Ana Poynar volt. Otthon románul, ügyfeleikkel görögül, magyarul és szerbül beszéltek. A középiskolát a nagyváradi premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd Nagyváradon és Pozsonyban szerzett jogi oklevelet. 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd ugyanitt Vitkovics Mihály mellett volt ügyvédjelölt. Jellemző, hogy Vitkovics mind a magyar, mind a szerb irodalomban mint irodalmár is ismert, kettős kötődésű ember volt, irodája a pesti irodalmi élet egyik központja volt.
Budapesten ismerkedett meg a fővárosi macedoromán családokkal, valamint az erdélyi és magyarországi román értelmiséggel, és barátságot kötött Andrei Şagunával. 1826-ban magyar nyelvű versei jelentek meg a Szép-Literatúrai Ajándékban. Nagy vagyonát főleg bűnügyi perekből szerezte.
Nagyon érdekes, hogy 1827-ben, román–szerb kötődésű ügyvédként a pesti ügyvédek között elsőként vezette be a latin helyett a magyar ügykezelési nyelvet.
Erről Nyáry Krisztián az Index.hu-n 2016. 06. 04-én megjelent írásában így beszél: „Az ország történelmében először, 1826-ban magyar nyelven adott be ügyvédi keresetlevelet a törvényben előírt latin helyett. Szokatlanul hazafias tettnek számított ez, amely tíz évvel előzte meg magyar hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogász barátai. A magyar nyelvért kiálló ügyvédet Gozsdu Manónak hívták, és románnak született. Egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép összefogásra van ítélve.”
Mindezt tette azért, mert érdekelte a közélet, amelynek formálásában részt is vett, ezen belül is kiemelt figyelmet fordított a nyelvhasználatra, amely törekvés jelenleg, fordított alapállásban a romániai magyar közösség jogos igénye. Érdekes és tanulságos paradoxon – a jelenlegi helyzetből visszatekintve –, hogy a magyar hivatalos és szakmai nyelv térhódításáért Magyarországon egy román származású jogász harcolt az – akkor még – német többségű Budapesten… Mellesleg az akkori törvények szerint a beadvány a magyar nyelv használata miatt törvényellenes volt.
1848 tavaszán egy ideig részt vett a magyarországi és erdélyi ortodox egyház egyesüléséért folyó küzdelemben. 1848. június 24-én, a képviselőházi választásokon vereséget szenvedett Eftimie Murguval szemben az oravicai kerületben. Ezután visszavonult az aktív politizálástól. Az Októberi diploma kibocsátása után, 1861 elején kinevezték Krassó vármegye főispánjává. Az első vármegyei közgyűlést 1861. február 27-én az ő elnökletével tartották meg, ezen a román többségű törvényhatósági bizottmány részletesen szabályozta a hivatali nyelvhasználatot. Az év nagyobb részét azonban az Országgyűlés felsőházának vitáin töltötte, amely az ülésszak kezdetén titkárává választotta. Novemberben, az Országgyűlés feloszlatása után lemondott a főispáni tisztségről. Politikai és főleg az 1848-as tevékenységéről később beszélünk.
1854-ben fölosztotta a budapesti Király utcai telket, amelyre később egy sor raktárépületet emelt, erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a ma Budapest egyik legfelkapottabb szórakozási (és nem csak) központjaként ismert Gozsdu-udvart.
Hangsúlyos közéleti, szakmai és jótékonysági tevékenysége során szép lassan a budapesti román szellemi elit vezetője lett, véleményének súlya volt az egész magyarországi románság körében. Tevékenységére jellemző, hogy mindkét nemzetet támogatta, megvásárolt például a Magyar Tudós Társaságnak egy ritka régi magyar okiratot, vagy finanszírozta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit. Jelen anyag megírásakor Nyáry Krisztián hivatkozott műveit, valamint a Wikipedián fellelhető információkat használtuk fel.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)

“Semmi lázadás. De semmit sem engedni!”
Beszélgetés Szabó Pál Csabával, a Trianon Múzeum igazgatójával
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírása a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka volt, amelynek következményeit a magyar nemzet a mai napig kénytelen viselni. A lassan száz évvel ezelőtt aláírt diktátum által a történelmi Magyar Királyság területének több mint kétharmadát elveszítette, valamint mintegy 3,3 millió magyar rekedt az új magyar állam határain kívül.
Trianon sebeit az idő bekötözte, de a vér átüt még mindig a sebeken. (Szentmihályi Szabó Péter)
A Trianon Múzeum az egyetlen olyan intézmény a Kárpát-medencében, amely a trianoni békediktátummal és következményeivel foglalkozik. A szerződés aláírásának évfordulója alkalmából a múzeum igazgatóját, a Trianon Múzeum Alapítvány kuratóriumi elnökét, Szabó Pál Csabát kérdeztük a múzeum kiállításairól, jövőbeni célkitűzéseiről.
Mikor és milyen indíttatásból jött létre a Trianon Múzeum?
A magyar múlt, az ezeréves ország iránti egyetemes közösségi kötelezettség hozta létre a múzeumot még 2004-ben. Úgy gondolom, jelenleg a magyar emlékezetpolitika egyik legfontosabb intézménye, a Kárpát-medencei magyar identitás őrzésének megkerülhetetlen történelmi emlékhelye a Trianon Múzeum.
A múzeum a várpalotai Zichy-kastélyban kapott helyet. Miért pont ezt a helyszínt választották?
A Kárpát-medence közepén, a külhoni magyar közösségeknek elérhető távolságban, egy gyönyörű, Ybl Miklós által tervezett kastélyban a Trianon Múzeum kiállításai méltó helyszínhez jutottak. Mindazonáltal erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy a múzeum valamilyen formában a Kárpát-medence fővárosában, Budapesten is bemutatkozhasson.
Milyen a múzeum átlagos látogatottsága? Vannak forgalmasabb, illetve kevésbé mozgalmas időszakok?
Múzeumunkat évente közel tízezer látogató keresi fel. Napirenden van, hogy a Trianon Múzeum is csatlakozhat azon közgyűjtemények sorához, ahová a közoktatásban tanulók ingyenes vasúti jeggyel utazhatnak, valamint idén elkezdődik a kastélyban a fűtés kiépítése, mindezekkel reményeim szerint tovább növekszik intézményünk látogatottsága.
A Trianon Múzeum a határon túli magyarok számára ingyenesen látogatható. Milyen gyakran érkeznek a múzeumba határon túli érdeklődők?
A külső-magyarországi magyarok látogatásának ingyenessége számunkra elvi kérdés. A Trianon Múzeum tudja, hogy mi a kötelessége az elszakított területeinken élő, magyarságukat immár száz éve rendületlenül őrző magyar testvérekkel szemben. A külhoni magyarok is érzik, hogy nálunk otthon vannak: látogatóink közel fele a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról és a Délvidékről érkezik.
Milyen új kiállításokat terveznek a jövőben?
2017-2018-ban a múzeum kiállításainak teljes megújítását hajtjuk végre, valamint több új kiállítást fogunk megnyitni. Ezek között a legfontosabb a „Magyarország megszállása 1918-1921” című interaktív történelmi panoptikum, „A Kárpát-medence 3D-ben” című digitális beruházás, valamint „A Székely Hadosztály honvédő harcai 1918-1919” című kiállítás.
Melyek a múzeum szakmai prioritásai?
Feladatunk a múzeum gyűjtőkörébe tartozó, a Kárpát-medence egészére kiterjedő adatfelvételek, interjúk és mélyinterjúk, film- és videódokumentumok készítése, webes adattárak létrehozása. Vállalásunk a múzeum kutatási területeihez tartozó szisztematikus forrásfeltárás megtervezése és lebonyolítása a hazai és az utódállamok levéltáraiban és közgyűjteményeiben, a Trianon kérdéskörhöz kapcsolódó konferenciák, tudományos kutatási projektek megindítása, forráskiadás, szöveggyűjtemények, helytörténeti munkák, monográfiák, adattárak és térképek megjelentetése.
A Trianon Múzeum Alapítvány a múzeum működtetésén kívül mivel foglalkozik még?
Számos nemzetpolitikai projektben veszünk részt. Legfrissebb vállalkozásunk az idei ünnepi könyvhétre megjelenő Kárpát-medence útikönyv, mely a magyar turizmustörténet legelső ilyen jellegű kiadványa. E kötet bizonyítja, hogy a legszélesebb körben, magas színvonalon képviselhető, s ezáltal megteremthető egy olyan kommunikációs közeg, ami magyarnak, románnak, szlováknak, szerbnek és minden itt élő népnek egyformán értelmezhető, értékes és szerethető. Egy másik kezdeményezésünkkel ebben az évben létrehoztunk egy széles adatbázison nyugvó, a tervek szerint az internetről ingyenesen letölthető HunOk elnevezésű mobiltelefon-applikációt. Lényege, hogy néhány kattintás után a felhasználó elé tárja, hogy például Aradon, Újvidéken, vagy Pozsonyban hol található magyarokat foglalkoztató, magyar tulajdonú, vagy magyarokat örömmel fogadó panzió, étterem, gumiszerviz, fogorvos vagy szórakozóhely. Ezen adatbázis nem kirekesztő, bármilyen nemzetiségű szolgáltatót befogad, aki szívesen nyújt segítséget magyar turistáknak, érdeklődőknek vagy befektetőknek.
Melyek a Trianon Múzeum Alapítvány jövőbeni célkitűzései?
Tavaly egy részletes, 1918-1920-as centenáriumi programsorozat-tervezetet tettünk le a döntéshozók asztalára. Kezdeményeztük, hogy jövőre a Trianon Múzeum költségvetése érje el egy másik jelentős hazai emlékezetpolitikai intézményét, a Holokauszt Emlékközpontét. Emellett a Hazajáró című honismereti műsor stábjával összefogva elkészítenénk egy 21 részes dokumentum-játékfilm sorozatot, amelyben új szellemben, különleges adatgazdagsággal, szakmailag magas színvonalon bemutatnánk azt a három évet 1918 és 1921 között, amikor szétszakították a történelmi Magyarországot és kis híján megszüntették a maradék országot is. Szeretnénk, ha a Trianon Múzeum a jövőben mindinkább betölthetné küldetését a Kárpát-medencei magyar öntudat őrzésében és erősítésében, és a maga eszközeivel elégtételt, reményt és jövőképet adhatna minden szülőföldjéhez ragaszkodó magyarnak.
Berta Ágnes - Felvidék.ma