Az Amnesty International felhívta a figyelmet arra, hogy a Dolj megyei Poiana Mare pszichiátriai kórházban tűrhetetlen állapotok uralkodnak. Erre már évekkel ezelőtt is felhívták a figyelmet, pár esztendővel ezelőtt az akkori egészségügyi miniszter meg is ígérte, hogy felszámolja ezt az intézményt. A kórházban csupán az elmúlt két hónapban tizenheten haltak meg az embertelen körülmények miatt, tavaly nyolcvannégyen, összesen tehát százegyen. A hideg, az éhség, a piszok miatt. A beutaltak koszosak, tetvesek, embertelen bánásmódban részesülnek. Az ügyet megpróbálták elsimítani. Február 25-én maga az egészségügyi miniszter ,,tett munkalátogatást” az említett intézményben, és azt állapította meg, hogy a híresztelések nem igazak, a nevezett kórház páciensei úgymond szállodai körülmények között élnek, megfelelően táplálkoznak Ezután leváltotta az igazgatót és a megyei egészségügyi igazgatót, de nem azért, mert beigazolódtak az Amnesty International vádjai, hanem mert ,,bizonyos hiányosságokat tapasztalt” a menedzsmentben. /Kilin Sándor: Bolondok. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 27./

Ozsdola politikai elítéltjei (Szígyártó Domokos és öt társa)
Pusztai és Dézsi halála után sem ért véget az ozsdolai nép zaklatása, a hatóságok folytatták a boszorkányüldözést a két betyár feltételezett cinkostársai, segítői kézre kerítése érdekében. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után Erdélyben is elkezdődött a hajtóvadászat, s ez alól Ozsdola sem képezett kivételt. A kommunista hatóságok Ozsdolán példát akartak statuálni, nehogy valakinek ismét eszébe jusson fellázadni a vörös terror ellen. Ezért kapóra jött a Szígyártó Domokos-ügy.
Kivégzés és sokéves börtönbüntetés
1957 nyarán Szígyártó Domokos molnár elhatározta, hogy megbosszulja Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes halálát, megöli Boros Lajost, a mindenki által gyűlölt párttitkárt. 1957. június 16-ról 17-re virradó éjszaka Szígyártó Domokos egy Mauser márkájú katonai fegyverrel az ablakon keresztül rálőtt Borosra. Nem találta el. A golyó áthaladt az ablakon, s a falba csapódott 130 centiméter magasságban. Az év decemberében 28-áról 29-ére virradóra ismét belőtt az ablakon, de ezúttal sem találta el Borost. Ezt követően 1958. február 16-án este egy kővel fejbe verte Fetés Zoltánt, a községi néptanács titkárát. Árulás nyomán az akkori milícia és Securitate azonosította a tettest. Szígyártót 1958. augusztus 22-én reggel 8 órakor tartóztatták le és szállították egy fekete színű zárt kocsival a marosvásárhelyi Securitatéra, a Rigó utcába. A vád ellene: „terrorista bűncselekmény és a társadalmi rend elleni összeesküvés”. A lakásán végzett házkutatás során megtalálták a katonai fegyvert, és jelentős mennyiségű lőszer is előkerült. Boros Lajos meggyilkolási szándékán kívül az ellene felhozott másik súlyos vád, hogy 1951 és 1955 között kapcsolatban állt Pusztaival és Dézsivel, akikkel a saját lakásán találkozott, nekik lőszert és élelmet adott. Később „bűntársait, felbujtóit” is őrizetbe vették: Finna Dávidot szepember 7-én, Tibesz Ágostont október 26-án, László Andrásné Bodoki Annát pedig november 26-án tartóztatták le. A vizsgálati fogságban kegyetlenül bántak velük, megkínozták őket. Szígyártót és társait a Kolozsvári III. Katonai Bíróság Marosvásárhelyen tartott tárgyaláson ítélte el. Szígyártó Domokost (1933–1959) halálra ítélték, Szamosújváron kivégezték és teljes vagyonát elkobozták. Finna Dávidot (1933-1995) életfogytiglani börtönre ítélték (elméje a börtönben elborult, a Dolj megyei Poiana Marén hunyt el), László Anna (született 1907. augusztus 26-án a Brassó megyei Bodolán – elhunyt 1983. június 15-én Ozsdolán) tizenöt év börtönbüntetést kapott, amiből kényszermunkán hat évet és nyolc hónapot töltött. Tibesz Ágostont (1902–1990) tíz év kényszermunkára ítélték, László András, Anna férje (1895–1960) hat hónap múlva súlyos betegség miatt szabadult ki, három hónap múlva pedig elhunyt. Ha nem is közvetlenül Dézsi és Pusztai miatt, de koholt vádak alapján 1958-ban Kósza Józsefet (1912–1997), a falu római katolikus plébánosát is letartóztatták, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Kósza József 1948–1958 és 1964–1976 között szolgált az egyházközség plébánosaként. Róla a mai napig is nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek az ozsdolaiak. A szülőfalu nem csak Dézsinek és Pusztainak maradt adós egy emlékjellel a rendszerváltás után huszonöt évvel, hanem Szígyártó Domokosnak és ártatlanul elítélt társainak is. Remélhetőleg a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége támogatásával idén törleszti régi adósságát a faluközösség.
László Ödön emlékezik
A minap László Ödön, hetvenhét esztendős ozsdolai pálinkafőzőt kerestük fel, és arra kértük, meséljen Pusztairól és Dézsiről, illetve szülei, László András és Anna kálváriájáról. – Az ötvenes évek elején itt, Ozsdolán B. Mihályné volt a néptanács alelnöke. Dézsi Dénes összejött vele, habár sokkal idősebb volt nála. Boros Lajos féltékenykedett Dézsire, ezért munkaszolgálatra küldte. Boros az én édesanyámmal volt egyidős, 1907-beli születésű. Dézsi nem volt rossz fiú, ellenben Pusztai agresszív, verekedős természetű volt. Bálban a bicskát feldobta a mennyezetbe. Ők ketten nagyon jó barátok és kortársak voltak. A Zsil völgyéből megszöktek a nehéz fizikai munka miatt. Dézsit egyszer el is kapták, de az ablakon keresztül megszökött a kézdivásárhelyi milíciáról. A hegyekben találkozott Pusztaival. Addig, amíg nem lőtték meg a két milicistát Bélafalván, nem is nagyon keresték őket. 1954. augusztus 22-én nekünk, az 1936-belieknek regrutabálunk volt a kultúrotthonban. Pusztai és Dézsi Hilibből érkezett Borosékhoz. Bementek hozzájuk 21 óra körül, és el akarták vinni magukkal „kirándulni” az erdőbe. Ekkor lőtték meg Dénest. Mancika leszaladt a milíciára, és elmesélte, hogy mi történt náluk. Pusztainak akkor sikerült elmenekülnie. A temetőből éjfélkor jelt adott Lukács Lajosnak, hogy él. Neki a barátja volt. Miután mindkettőt meglőtték, Szigyártó Domokos kétszer belőtt Boroshoz, de nem találta el. Domi nekem igen jó barátom volt, ő magánmolnár volt. Édesanyámnál, néhai László Annánál pálinkafőző működött abban az időben. Édesanyám családjában a bodolai gróf két gyermeket keresztelt. Édesanyám, Bodoki Anna is keresztgyermekük volt a gróféknak. A bodolai Nemes András gróf szülei adták át édesanyámnak az ozsdolai birtokot, hogy jöjjünk át, vegyük azt át. Édesapám árkosi székely ember volt. Amikor mi Bodolán voltunk, akkor ott román világ volt. Boros nálunk evett-ivott ingyen, soha nem fizetett, és más aktivista cimborákat is hozzánk hozott potyázni. Éjjel-nappal kellett etetni-itatni az aktivistákat. Még azt sem mondták, hogy köszönöm. Egyszer édesanyám megemlítette Borosnak, hogy néhanapján fizethetne is, mert mi éjjel-nappal dolgozunk. Boros azt mondta anyámnak: „vén kulákné, fogd bé a szád, mert máma vagy és holnap nem”. Ezt vetette oda édesanyámnak. Édesanyámat is megvádolta azzal, hogy kapcsolatban állt a betyárokkal, és ő biztatta fel Szigyártó Domit, hogy lőjön be hozzá. Nálunk tanácskozták meg az ügyet a pálinkafőzőben. Boros miatt kapott édesanyám tizenöt évet, édesapámat szintén elvitték, de hat hónap múlva súlyos betegsége miatt hazaengedték. Még három hónapot élt, majd elhunyt 1960-ban. Sokat kínozták a beteges embert. Édesanyám hat évet és nyolc hónapot ült le a börtönben tiszta ártatlanul. Nem tudtuk, hogy él-e, és hol van. Amikor elvitték, volt tizenkét süldőnk, azokat eladtuk, és az árából fellebbeztünk Marosvásárhelyen. Az ügyvéd, akit megfogadtunk, felállt, de szóhoz sem jutott, leültették. Akkor tudtam meg azt, hogy Domokost halálra ítélték. Édesanyám több börtönben is raboskodott. A vagyonunkat elkobozták, mindent elvettek, a malmunkat és a cséplőgépünket is beleértve. Csak a rendszerváltás után tudtuk visszaperelni vagyonunk egy részét. A pálinkafőzőbe Dézsi és Pusztai is el-eljött, de ők mindig kifizették a pálinkát, nem nálunk ittak, hanem elvitték az italt. Velünk szemben rendesek voltak, de gyűlölték a kommunista rendszert és annak hűséges kiszolgálóit.
Megverte az erdőpásztort
László Ödönt arra kértük, meséljen el egy Pusztaival vagy Dézsivel kapcsolatos esetet. Rövid gondolkozás után Ödi bácsi az alábbi történetet mesélte el.
– Amikor 1955-ben csemetét kapáltunk, egyik este hat óra körül bejött Pusztai egyedül a barakkba, erdészruhában volt, és elkiáltotta magát: Fel a kezekkel, a kutya istenit! Velem volt Szígyártó Domi és Tóth Mihály is, voltunk vagy nyolcvanan. Zölde Ilonka édesapja volt a brigádos. Pusztai azt mondta: „Nekem egyetlen emberrel van dolgom, Czibakkal. Azzal, aki a medve bőrére előre ivott.” Czibak Jóska bácsit nagyon elverte, azt mondta, hogy ő mást senkit nem bánt, neki csak egy emberrel van baja. Azt mondta neki, hogy vegye le az állam tulajdonát képező ruhát magáról. Ruhát cserélt vele, a sajátját pedig a tűzbe dobta. Czibakot gatyásan hagyta, majd jól elverte, mivel megtudta: Czibak azzal dicsekedett, hogy kézhez keríti őket. Késő este kellett énekeljük Pusztaival az Internacionálét és a székely himnuszt. Ő adta meg a hangot. Tisztán emlékszem az esetre. Pusztaiék csak azokat verték meg, akik árulkodtak felőlük, vagy sanyargatták a népet. A szegény embereket mindig segítették. A sok szenvedés miatt a mai napig megoszlanak a vélemények Pusztairól és Dézsiről
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Rejtélyek nélkül
Élet a pszichiátrián
Lelkiismeretes munka, hivatás, újító ötletek, összeforrott csapat, odaadás, önzetlen támogatók… Talán már ennyi elegendő ahhoz, hogy azok arcára is mosolyt csaljanak, akiktől az emberek nagy része elhúzódik, közeledésüket ódzkodva fogadja, és legszívesebben a távolságtartást választja.
Kézimunka, tánc, sport, zene, ikonfestés, sütés-főzés, könyvtár, kisállatkert a betegek számára – a dicsőszentmártoni pszichiátrián mindaz megtalálható, amivel a kórházi élet egyhangúságából kizökkenthetik a beutaltakat. December elején adták át azt a központot, ahová belépve az otthon hangulatát idézhetik fel azok, akiknek emlékezetében él még a családi otthon. A városi kórház udvarán lévő pszichiátrián kezelt betegek számára ergoterápia-központot hoztak létre helyi vállalkozók támogatásával, nemrég nyolcvan új matracot is kaptak adományba külföldi támogatóktól, és ígéret van újabb adományokra, melyek a beruházások egyetlen biztos finanszírozási forrását jelentik. A pszichiátrián háromszázhúsz beteget kezelnek, közülük kétszáz krónikus és száz akut. „Ilyen intézmény nincs sok az országban, a beutaltak közül egyesek több mint ötven éve állandó lakói az intézetnek, mi etetjük, kezeljük, majd mi temetjük el őket, hisz sokuknak nincs vagy nem akar tudni róluk a családja” – mondta Megheşan Zsuzsanna, a városi kórház menedzsere, akinek szívügye a pszichiátriára beutaltak sorsa. Ezért tartotta fontosnak egy olyan központ létrehozását, ahol különböző tevékenységekkel kikapcsolódhatnak a betegek. A leromlott állagú pincehelyiséget önerőből felújították, és barátságos relaxációs központot alakítottak ki, ahol könyvtárat rendeztek be, ezenkívül konditermet, kézügyesség-fejlesztő tevékenységek számára különböző kellékekkel felszerelt helyiséget. Konyha is van, ahol felügyelet mellett süthetnek-főzhetnek a betegek, illetve relaxációs szoba plazmatévével, vadonatúj bútorzattal, pianínóval, de a kisállatkert sem hiányzik papagájjal, gyémántgerlicével, nyuszikkal, teknősökkel, amelyeket a betegek gondoznak.
Közös gulyásozás
A dicsőszentmártoni pszichiátria ergoterápia-központjában látogatásunkkor épp húsvétra hangoló tevékenységek zajlottak, de amint a betegek elmondták, tartottak már táncdélutánt is, a művészi előadóesten pedig könnyet csalt szemükbe a meghívott gyermek előadó zongorajátéka. „Gulyást főztünk és meghívtuk az igazgatónőt, aki leült és velünk evett, de zakuszkát és savanyúságot is tettünk el, a kórháztól kapunk hozzávalókat” – mondja egyik kézimunkázó, akiről nem is gondolná a kívülálló, hogy pszichiátriai kezelésre szorul. „Olyan jól érezzük itt magunk, mintha tizenegy csillagos szállodában lennénk, nem is kórházban, hanem üdülőhelyen. Naponta kétszer zuhanyozhatunk, ha kedvünk tartja, főzhetünk-süthetünk is a konyhában. Egészségügyi asszisztensként dolgoztam, így elmondhatom, hogy a higiénia szempontjából és az, ahogyan a betegekkel itt bánnak, példa nélküli. Jobb, mint otthon, ahol egy halomnyi házimunka várna” – mondta huncut nevetéssel, mintegy önmagát biztatva egyik beutalt, majd folytatta aprólékos munkáját, a papír virágszirmok készítését. „A legnagyobb meglepetés számomra a magyar pap látogatása volt és a zongoraest. Olyan szépen imádkozott, a lelkünkhöz beszélt, mindkét alkalommal sírtunk” – mondta asztaltársa, aki öt éve az intézmény lakója.
Emberibb bánásmód
Tavaly májusban az ENSZ emberjogi szervezete több romániai pszichiátriai intézetben is vizsgálódott, ezt az egészségügyi minisztérium próbálta titokban tartani, ennek ellenére sajtóforrásokból kiszivárogtak a hírek. Az országot az Európai Bizottság Emberjogi Szervezete azt követően ítélte el, hogy nyilvánosságra került, milyen embertelen körülmények között tartják a Dolj megyei Poiana Mare településen lévő intézetben kezelt betegeket, és az, hogy 2003-ban nyolcvan beutalt hunyt el gyanús körülmények között.
Emlékezetemből kitörölhetetlen marad a kényszerzubbonyban a „sárga ház” ablakaiból ordítozó elmebetegek látványa. Legtöbbször azért kiabáltak, hogy segítséget kérjenek a látogatóktól, ezért pedig verést kaptak az akkori ápolóktól, akiket sokszor a bámészkodók jelenléte sem zavart. Borsódzott a hátunk, ha gyerekként arra jártunk, mégis sokszor vitt arrafele a kíváncsiság, főleg vasárnaponként, amikor kórházi látogatás címén tárva volt a nagykapu.
– Nagyon sok negatív példáról hallani és olvasni az ország pszichiátriai intézményeiben uralkodó embertelen körülményekről. Mi a helyzet most a dicsői zárt osztályon? Tartanak-e ágyhoz kötözött beteget, aki önmagára, társaira vagy környezetére veszélyes? – tettem fel a kérdést az ergoterápiáról való távozásunk közben az intézmény vezetőjének.
– Hogy mit???! – kiáltott fel csodálkozva. – Most azonnal megyünk, megmutatom, hányan vannak megkötözve.
– Háát, nem is tudom, talán majd egy következő alkalommal – válaszoltam, és közben néztem a fotós kollégát, akinek hozzám hasonlóan nem akaródzott belépni.
Zárt osztály helyett megfigyelés
– Nem, nem, azonnal megmutatom, milyen a zárt osztály most. Valójában nem zárt osztálynak nevezzük, hanem megfigyelési, követési és kezelési részlegnek, így már a hangzása sem a régi – mondta, és határozott léptekkel vette arrafele az irányt.
És valóban, zárt ajtót vagy krízisszobában elkülönített, tomboló beteget legalábbis nem láttunk, nem hallottunk. Egy nagy teremben asztal körül ültek, beszélgettek, tévét néztek, vagy csak az ebédre vártak. Amint beléptünk, kíváncsian szemlélődő tömeg fogadott, egyesek az igazgatónőhöz siettek őt köszönteni és megkérdezni, hogy kik a kísérői? Meg kell-e védeniük tőlünk? Zsuzsanna az aggódókat megnyugtatta afelől, hogy nem vagyunk rossz emberek, hanem barátok, akik látogatóba érkeztek, így az a két-három „önkéntes testőr” is megnyugodott, egyesek kézfogással üdvözöltek, mások udvariasan be is mutatkoztak.
Az intézményvezetőtől megtudtuk, hogy káros hatásai miatt az elektrosokk-kezelést sem alkalmazzák már. „A betegek ha azt érzik, hogy emberszámba vesszük őket, a saját színvonalukra lehajolva megtaláljuk a megfelelő hangnemet, a személyzet pedig segíteni akar rajtuk és nem felsőbbrendűségét éreztetni a beutaltakkal, békésen tudnak élni. Nálunk megszűnt az ágyhoz láncolás vagy kikötözés, a kényszerzubbony, mindaz, amivel úgysem lehetett eredményt elérni, csupán kimerítették az emberkínzás tényét, amint azt egyes riportokban rejtett kamerával készített felvételeken bemutatták. Egyébként legtöbben olyanok, akár a gyerekek, a gondoskodó szeretetet, figyelmet hűséggel, ragaszkodással hálálják meg” – összegzett a kórház menedzsere.
SZER PÁLOSY PIROSKA
Népújság (Marosvásárhely)