Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Pilisborosjenő (HUN)
5 tétel
2000. június 1.
A templomot s az iskolát címen Pilisborosjenőn tartottak konferenciát, ahol az Apáczai Alapítvány, a Rákóczi Szövetség és a HTMH vezetőivel találkoztak a határon túli egyházi iskolák képviselőivel. Szabó Tibor, a HTMH elnöke biztosította az egyházakat, hogy továbbra is előnyben részesülnek a határon túliaknak juttatandó segítség kezelésében, elosztásában. A résztvevők megegyeztek abban, hogy a határon túli egyházi iskolák képviselőivel együtt akciótervet készítenek. /Nótáros Lajos: Budapest kiemelt támogatást ígér az egyházi tanintézeteknek. = Krónika (Kolozsvár), jún. 1./
2002. szeptember 5.
"Júl. 15-én temették Kolozsváron, a Házsongárdban Mester Zsolt írót /Marosvásárhely, 1929. máj. 3./ Nem idehaza halt meg, noha a Sulyok István Református Főiskola rektora volt három évig, majd súlyosbodó betegsége miatt visszavonult pilisborosjenői otthonába. Ideggyógyász-szakorvos volt, de nemzeti hovatartozása miatt nem dolgozhatott Kolozsváron, hanem két évtizedig ingázott Kolozsvárról Tordára. 1979-ben megjelent Koppantó című regénye, ennek nagy sikere lett. A nyolcvanas években eladta kolozsvári házát, Nagyváradra költözött. Onnan pedig fia után ment, Magyarországra. Június végén Mester Zsolt meghalt. Hamvait szülővárosában helyezték örök nyugalomra. /Fodor Sándor: Rendhagyó író - rendhagyó temetése. = A Hét (Bukarest), szept. 5. - Üzenet az úszó jégtábláról 353./"
2004. augusztus 3.
Július elején harmincegy Szatmár megyei tanító- és óvónő vett részt a pilisborosjenői Pedagógus–továbbképzési Módszertani és Információs Központ által szervezett szakmai képzésen. Az oktatás mellett minden résztvevő 8 ezer forint értékű könyvcsomagban részesült. Az Alternatív pedagógiai módszerek hasznosítása az írás, olvasás és számolás tanításában, illetve az eltérő képességek kibontakoztatásában címmel meghirdetett továbbképzés folytatása annak a Gyermekközpontú Oktatásért Munkacsoport által Szatmárnémetiben szervezett tavaly októberi konferenciának. A tanfolyam vezetője Vekerdy Tamás neves gyermekpszichológus volt, Winkler Márta a Kincskereső iskolában használt oktatási módszereket mutatta be. /(anikó): Magyarországi szakmai továbbképzésen vett részt 31 Szatmár megyei pedagógus. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 3./
2004. november 8.
Nov. 6-án Aradon, a Jelen Házban tartották az Irodalmi Jelen és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által meghirdetett novellapályázat díjkiosztó ünnepségét. Hat országból (Románia, Magyarország, Szerbia-Montenegró, Szlovákia, Németország, Írország) 126 novella érkezett be. A zsűri elnöke, Bodor Pál beszélt a novellákról: az összes írás közül legalább 70-et a balsejtelem jellemzi. Bodor Pál szerint Böszörményi Zoltánnak, a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen főszerkesztőjének, a novellapályázat elindítójának életútja is azt mutatja, hogy az erős akarat, az önbizalom és önismeret átsegít a nehézségeken. Mészáros Sándor, a pozsonyi Kalligram Kiadó főszerkesztője, a zsűri tagja kijelentette: nem biztos, hogy a győztes írások a legjobbak. Az első díjat a gyergyószentmiklósi Gergely Edit költő, újságíró, másodikat a szerbia-montenegrói Nagy Farkas Dudás Erika, a harmadik díjat az erdélyi születésű, Budapesten élő Simó Márton nyerte el. Különdíjban részesült: Cseh Katalin (Kolozsvár), Molnár Vilmos (Csíkszereda), Botházi Mária (Székelyudvarhely), Csender Levente (Pilisborosjenő) és Balogh Róbert (Pécs). /Nagyálmos Ildikó: Az aradi magyar sajtó ünnepén átadták a novellapályázat díjait. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./
2017. március 25.
Selmeczi György: csak az életről lehet zenét írni
Operakomponálásáról, a közönség és a kortárs zene közti kapcsolatról, az egyházi zene „modernizálásáról” beszélgetett Selmeczi György Erkel-díjas zeneszerzővel, operarendezővel Jakabffy Tamás a Györkös Mányi Emlékház márciusi ZeneSzó rendezvényén.
– Amikor 1990-ben felhívott Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera akkori igazgatója, és megkért, hogy állítsam színre Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című operáját, a sírás kerülgetett, természetesen az örömtől. Örömet szerzett, hogy abban az operában dolgozhatok, ahova úgymond beleszülettem –mondta a beszélgetés elején Selmeczi György.
Az ismert zeneszerző esetében az operához való kötődés szorosan összefügg a családi háttérrel: édesapja, id. Selmeczi János az opera karmestere volt, akit történelmi és politikai okokból sérelmek értek, ezt követően pedig Selmeczi Györgyben az édesapjáért való helytállás éltette azt a késztetést, hogy a Kolozsvári Magyar Operával együttműködjön. Selmeczi azt is felelevenítette, hogy „János vitézben verhetetlen”, mivel kisgyerekkorától számtalanszor látta a darabot.
Mint a későbbiekben kiderült, Selmeczi György azért nem választotta a zongoraművészi karriert, mert akkoriban Magyarországon olyan versenytársakkal kellett volna „megküzdenie”, mint Ránki Dezső, Schiff András, Kocsis Zoltán, és ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy érdeklődése az opera műfaja fele forduljon. Amúgy lelkileg nem tartotta magát alkalmasnak arra a feladatra, hogy zongoraművészként egy-egy versenyművet rövid időn belül többször előadjon.
Karrierjének alakulásában, a siker kibontakozásában nagy szerepet játszott, hogy 1975-ös budapesti letelepedése után filmzeneírással vált gyorsan országos hírűvé: tizenöt év alatt 56 magyar nagyjátékfilm zenéjét komponálta.
Az operakomponálásra az is ösztönözte, hogy átélhette „az élet nagy kalandját”, amikor egy-egy irodalmi élményt a zene nyelvére fordított le, és ezzel megteremtette a különböző művészi dimenziók közti átjárást.
– Az operaíráshoz tehát sok indíték létezik, amit az ember begyűjt, és archetípussá változtathat. A lényeg az, hogy a szerző és a közönség között létrejöjjön egy gesztusközösség, azaz a közönség tudjon azonosulni a művel. Az 1980-as évek második felében az európai zeneszerzők egy részének azzal kellett szembesülnie, hogy a közönség elfordult tőle. Erre lehetett ugyan magyarázatot találni, de amikor az előadók is elfordultak a kortárs zeneszerzőktől, akkor nem lehetett azt felhozni indokként, hogy az előadók nem tudnak a korral haladni. A korral való haladást én álságosnak is tartom, mert a progresszió kártékony is lehet. Visszatérve az operakomponáláshoz: mindenféle operatípust ki akartam próbálni, ezért operáim nagyon különböznek egymástól. Érdekelt, hogyan lehet történelmi operát, mélylélektani drámát és vígoperát írni – magyarázta Selmeczi György, aki vígoperája bemutatójára is készül.
– Azt kell írni, amit az ember tud és akar. Budapesti nagy sikereim annak köszönhetőek, hogy azt írtam, amit kértek, azaz tudtam azt írni, amit kértek – vélekedett a meghívott, aki szerint a mai szerzőnek meg kell valósítania az egyensúlyt a barokk és a romantikus operaszerző-típus között. A barokk operaszerző ugyanis rendelésre írt, és az opera szempontjából elhanyagolható volt a személye, míg a romantikus szerző hérosszá, „önálló intézménnyé” változott, aki „megírta azt, ami belülről fakadt”. Selmeczi kifejtette: nincs abban semmi pejoratív, ha egy zeneszerző megrendelésre dolgozik, mivel a megrendelés erős impulzus, ami ösztönzi az embert. Azt sem hallgatta el, hogy szerzői sikeréhez szükséges alapos zenei felkészültségét kolozsvári és bukaresti tanárainak köszönheti.
Szimfonikus kompozícióiról a szerző elmondta: ebben a műfajban is az élet adta élményekből ihletődik. – Csak az élet számít. Csak az életről lehet zenét írni – tette hozzá.
Az egyházzenei művek kapcsán Selmeczi hangsúlyozta: nem tartja jónak, hogy nincs kapcsolat az egyházak és a kortárs egyházi művek között. – A második világháború után Közép- és Kelet-Európában az egyházakat a művészekkel megkötött hagyományos szövetség felbontására kényszerítették. Megszűntek az egyházi kórusok, zenekarok. Megszűntek azok a pénzügyi lehetőségek, amelyek biztosították a templom zenei életét. Ez a katasztrófa Magyarországon a kodályi zeneoktatás miatt kevésbé volt érzékelhető. A rendszerváltás után szenzációs zeneművek keletkeztek, de a magyar zeneszerzők esetében az egyházzenei forma kimaradt. Pedig az egyházzene teremtette meg azt a lehetőséget, hogy a maradiság vádja nélkül lehetett muzikális zenét írni. A probléma az, hogy a kortárs egyházzenei repertoár alig tud „bejutni” a templomba, és csak koncerttermekben hallgathatjuk meg ezeket a műveket – mondta Selmeczi György, ám később ellenpéldával is szolgált: nyolcadik miséjét két Budapest melletti vidéki településen, Pilisborosjenőn és Ürömben mutatják be húsvétkor.
Zárszóként filmzenéjének egy részét énekelte el Selmeczi, saját magát kísérve a zongorán.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)
Operakomponálásáról, a közönség és a kortárs zene közti kapcsolatról, az egyházi zene „modernizálásáról” beszélgetett Selmeczi György Erkel-díjas zeneszerzővel, operarendezővel Jakabffy Tamás a Györkös Mányi Emlékház márciusi ZeneSzó rendezvényén.
– Amikor 1990-ben felhívott Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera akkori igazgatója, és megkért, hogy állítsam színre Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című operáját, a sírás kerülgetett, természetesen az örömtől. Örömet szerzett, hogy abban az operában dolgozhatok, ahova úgymond beleszülettem –mondta a beszélgetés elején Selmeczi György.
Az ismert zeneszerző esetében az operához való kötődés szorosan összefügg a családi háttérrel: édesapja, id. Selmeczi János az opera karmestere volt, akit történelmi és politikai okokból sérelmek értek, ezt követően pedig Selmeczi Györgyben az édesapjáért való helytállás éltette azt a késztetést, hogy a Kolozsvári Magyar Operával együttműködjön. Selmeczi azt is felelevenítette, hogy „János vitézben verhetetlen”, mivel kisgyerekkorától számtalanszor látta a darabot.
Mint a későbbiekben kiderült, Selmeczi György azért nem választotta a zongoraművészi karriert, mert akkoriban Magyarországon olyan versenytársakkal kellett volna „megküzdenie”, mint Ránki Dezső, Schiff András, Kocsis Zoltán, és ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy érdeklődése az opera műfaja fele forduljon. Amúgy lelkileg nem tartotta magát alkalmasnak arra a feladatra, hogy zongoraművészként egy-egy versenyművet rövid időn belül többször előadjon.
Karrierjének alakulásában, a siker kibontakozásában nagy szerepet játszott, hogy 1975-ös budapesti letelepedése után filmzeneírással vált gyorsan országos hírűvé: tizenöt év alatt 56 magyar nagyjátékfilm zenéjét komponálta.
Az operakomponálásra az is ösztönözte, hogy átélhette „az élet nagy kalandját”, amikor egy-egy irodalmi élményt a zene nyelvére fordított le, és ezzel megteremtette a különböző művészi dimenziók közti átjárást.
– Az operaíráshoz tehát sok indíték létezik, amit az ember begyűjt, és archetípussá változtathat. A lényeg az, hogy a szerző és a közönség között létrejöjjön egy gesztusközösség, azaz a közönség tudjon azonosulni a művel. Az 1980-as évek második felében az európai zeneszerzők egy részének azzal kellett szembesülnie, hogy a közönség elfordult tőle. Erre lehetett ugyan magyarázatot találni, de amikor az előadók is elfordultak a kortárs zeneszerzőktől, akkor nem lehetett azt felhozni indokként, hogy az előadók nem tudnak a korral haladni. A korral való haladást én álságosnak is tartom, mert a progresszió kártékony is lehet. Visszatérve az operakomponáláshoz: mindenféle operatípust ki akartam próbálni, ezért operáim nagyon különböznek egymástól. Érdekelt, hogyan lehet történelmi operát, mélylélektani drámát és vígoperát írni – magyarázta Selmeczi György, aki vígoperája bemutatójára is készül.
– Azt kell írni, amit az ember tud és akar. Budapesti nagy sikereim annak köszönhetőek, hogy azt írtam, amit kértek, azaz tudtam azt írni, amit kértek – vélekedett a meghívott, aki szerint a mai szerzőnek meg kell valósítania az egyensúlyt a barokk és a romantikus operaszerző-típus között. A barokk operaszerző ugyanis rendelésre írt, és az opera szempontjából elhanyagolható volt a személye, míg a romantikus szerző hérosszá, „önálló intézménnyé” változott, aki „megírta azt, ami belülről fakadt”. Selmeczi kifejtette: nincs abban semmi pejoratív, ha egy zeneszerző megrendelésre dolgozik, mivel a megrendelés erős impulzus, ami ösztönzi az embert. Azt sem hallgatta el, hogy szerzői sikeréhez szükséges alapos zenei felkészültségét kolozsvári és bukaresti tanárainak köszönheti.
Szimfonikus kompozícióiról a szerző elmondta: ebben a műfajban is az élet adta élményekből ihletődik. – Csak az élet számít. Csak az életről lehet zenét írni – tette hozzá.
Az egyházzenei művek kapcsán Selmeczi hangsúlyozta: nem tartja jónak, hogy nincs kapcsolat az egyházak és a kortárs egyházi művek között. – A második világháború után Közép- és Kelet-Európában az egyházakat a művészekkel megkötött hagyományos szövetség felbontására kényszerítették. Megszűntek az egyházi kórusok, zenekarok. Megszűntek azok a pénzügyi lehetőségek, amelyek biztosították a templom zenei életét. Ez a katasztrófa Magyarországon a kodályi zeneoktatás miatt kevésbé volt érzékelhető. A rendszerváltás után szenzációs zeneművek keletkeztek, de a magyar zeneszerzők esetében az egyházzenei forma kimaradt. Pedig az egyházzene teremtette meg azt a lehetőséget, hogy a maradiság vádja nélkül lehetett muzikális zenét írni. A probléma az, hogy a kortárs egyházzenei repertoár alig tud „bejutni” a templomba, és csak koncerttermekben hallgathatjuk meg ezeket a műveket – mondta Selmeczi György, ám később ellenpéldával is szolgált: nyolcadik miséjét két Budapest melletti vidéki településen, Pilisborosjenőn és Ürömben mutatják be húsvétkor.
Zárszóként filmzenéjének egy részét énekelte el Selmeczi, saját magát kísérve a zongorán.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)