Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. augusztus 26.
„Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alulra került”
A kommunizmus idején munkaszolgálatot teljesítőknek nem sok választásuk volt. Ha behívót kaptak, hónapokra menni kellett.
A Transzfogarasi út, a Duna-Fekete-tenger-csatorna, a Nép Háza, a békási és a Vidraru víztározó, a Vaskapu erőmű országszerte kedvelt turistacélpontok közé tartoznak, és az bennük a közös, hogy a kommunizmus idején, emberáldozatok árán építették őket. Az építkezésekben résztvevők drámai tanúvallomásokban emlékeznek vissza az embertelen körülményekre, sokan pedig a borzalmak építőtelepeiként is említik a korabeli munkálatokat.
A Duna-Fekete-tenger-csatorna építésénél számos politikai fogoly halt meg, az áldozatokat egyszerűen a csatorna alapjaiba temették. Az építkezés megkezdéséről 1949 májusában hozott döntést a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága. A csatorna munkaerő szükséglete a társadalom három területéről került ki: fizetett civil munkaerő, szolgálatot teljesítő közkatonák, akik az építési munkálatok mellett a fogvatartottak őrzését is ellátták, valamint a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések miatt büntetés alatt álló személyek, akik a legnehezebb fizikai munkát végezték. A fogvatartottak kiválasztásánál egy szabály érvényesült: csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet. Az építési munkálatokat végül 1984 és 1987 között fejezték be, és csak az ötvenes években mintegy 60 ezer fogvatartott dolgozott itt.
A halálos áldozatokat is belekalkulálták
A Transzfogarasi utat 1970 és 1974 között építették többek között katonaruhába öltöztetett fiatalokkal, civil munkásokkal és katonákkal, de parasztokat és értelmiségieket is kivezényeltek. A rendkívül nehéz és megterhelő kivitelezési munkálatok során a hivatalos adatok szerint negyvenen vesztették életüket, de az ott dolgozók beszámolói szerint több százra rúgnak a valós adatok. A 90 kilométer hosszú út 2042 méter magasságig vezet fel, összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.
A békási víztározó Románia legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. Az 1960-as években épült a Csalhó tövében található Békás községben, ahol a Kis-Beszterce vizét duzzasztották fel. Az így létrejött tó tengerszint feletti magassága 500 méter körül van, mélysége eléri a 90 métert. Felszíni területe mintegy 440 négyzetkilométer, hossza 36 kilométer, a gát pedig 430 méter hosszú. Az itteni munkálatok során szintén fogvatartottakkal, katonákkal és civil munkásokkal dolgoztattak, a számuk meghaladta a 15 ezret. Ha már ennyi munkás volt, velük építették meg a Piatra Neamţ felől érkező vasút töltését és a békási vasútállomás épületét is. A munkálatok során végzett egyik robbantásban 30 ember vesztette életét, és 18 ezer embert telepítettek ki a jövőbeni tónak helyet adó területről.
A bukaresti parlament jelenlegi épülete, azaz a Nép Háza építésekor Románia legnagyobb építőtelepe működött. A világ második legnagyobb épületének felépítéséhez 1977-ben kezdtek hozzá és 1983-ban fejezték be. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt három váltásban, függetlenül a hőségtől vagy a hidegtől. A hét év alatt életüket vesztett áldozatok számáról nincsenek hivatalos adatok.
A Vaskapu 1 erőmű építésekor robbantották fel Adah-Kaleh szigetét, és 11 települést költöztettek el. A munkálatok ez esetben is halálos áldozatokat követeltek, számuk elérte a százat, az emberáldozatokkal pedig már a tervezéskor számoltak. Építésekor a Vaskapu I. a világ legnagyobb vízierőművei közé tartozott 2x2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be.
Az 1000 hektáros Vidraru gyűjtőtavat és erőművet 1960-1965 között építették. A tó mélysége 155 méter, a gát magassága 166 méter. A munkálatok során 1 768 000 köbméter földet mozgattak meg. Hivatalos adatok itt sincsenek az életüket vesztett munkások számáról, de sokak szerint elképesztően nagy számot kapnánk, ha rendelkezésre állnának az adatok.
A nagy horderejű, gigantikus építkezések mellett számos egyéb létesítményt, középületet is munkaszolgálatosokkal, katonákkal építtetett az állam. Székelyföldről is számos szakmunkás, szakember kapott úgynevezett behívót, amellyel a megyeszékhelyen kellett megjelenni. A behívón azt írta, hogy meghatározott időszakra szóló katonai szolgálat teljesítése, tartalékos katonák felkészítése (concentrări cursuri). Az erdélyi magyar köznyelvbe ez úgy szivárgott át, hogy menni kell koncsentrára, katonai munkaszolgálatra.
Levelet hozott a posta
A Transindex olyan egykori katonai munkaszolgálatossal beszélgetett, aki Bukarestben dolgozott munkaszolgálatosként a nyolcvanas évek legvégén. Jellemző volt, hogy általában mesterembereket, szakembereket hívtak be, hisz nagy szükség volt kőművesre, ácsra, villanyszerelőre, vasbetonszerelőre, asztalosra, hegesztőre.
A behívókat a néptanács kézbesítette, jellemzően a jegyző - vagy, ahogy akkor hívták, a titkár - révén. Annak ellenére, hogy a legtöbben a helyi szövetkezet alkalmazásában álltak, és ezt a munkaviszonyt szakította meg a koncsentra, a féléves bukaresti periódus nem jelenik meg a munkakönyvben, amelyben az áll, hogy egy percig sem hiányzott munkahelyéről a munkaszolgálatos.
„Aki orvosi papírral tudta igazolni, hogy valamilyen betegsége van, azt nem vitték el. Persze másképp is meg lehetett oldani a dolgot. Volt, aki szilvapálinkával, volt, aki disznóhússal váltotta ki magát. Jómagamnak is több alkalommal sikerült elintéznem, hogy ne kelljen menjek, de 1989 szeptemberében már semmi nem segített. A csíkszeredai központban az egyik behívott arról panaszkodott, hogy otthon csak a két öreg maradt, más mindent elhordott, hogy kiváltsa magát. Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alul került” – magyarázta a dolgok menetét alanyunk, aki végül négy hónappal megúszta, hisz decemberben kitört a forradalom, és leszerelték.
A répa bajsza kikandikált az edényből
A munkásoknak katonaruhában kellett dolgozniuk, katonai járművekkel szállították őket, és ha kihágást vagy vétséget követtek el, katonai törvényszék ítélkezett ügyükben. Munkájukért ugyanakkor fizetést kaptak, és arra is volt lehetőség, hogy néhány alkalommal kétnapos eltávozást kapjanak, persze, ezért is tejelni kellett. Szállásuk egy tízemeletes tömbházban volt, amelyben sorkatonák is laktak.
„Egy környékbeli embernek a fia épp akkor teljesítette a sorkatonaságot, így mindennap találkozhattak este, munka után. Napi tíz órát dolgoztunk, katonai kocsival vittek s hoztak. Ez még tűrhető lett volna, de a kaja az valami borzalom volt. Legtöbbször cukorrépaleves volt, a répát hosszában vágták fel, a bajusza kikandikált az inox csészéből, és legtöbbször egymás nyakába öntöttük a forró löttyöt, mert kicsi volt a kantin, és nem fértünk sem sorban álláskor, sem leüléskor” – mondta. Hazai koszt nélkül felkopott volna az álluk. A legtöbbjüknek sikerült időszakosan beiktatni néhány szabad hétvégét. Ilyenkor mindenki családi okokra, disznóvágásra hivatkozott, ki mivel tudta, megajándékozta a tisztet. A legtöbben sült húst hoztak otthonról, amit zsírban tároltak az ágy alatt, abból falatoztak. Amikor a hús elfogyott, a zsírt kenték kenyérre, az jó sokáig kitartott.
Alanyunk egy nagy piaccsarnok építési munkálatain dolgozott, főleg falazni kellett, a létesítmény helyiségeit választották el egymástól. Egy időben három piaccsarnok épült, így gyorsított tempóban kellett dolgozni. December 22-én még katonai teherautóval vitték dolgozni őket, de este már csuklós autóbusz jött értük. Sejtették, hogy valami történt. Közölték velük, hogy minden szerszámot tegyenek le, majd a szálláson mondták el, hogy kitört a forradalom.
Koncsentrások?! Engedjétek!
„Le akartak vinni a pincébe, nehogy bajunk legyen, de nem engedelmeskedtünk. Mi történik, ha valaki bedob egy kézigránátot? Onnan nem jutunk ki élve – mondtuk. Így a szobában maradtunk, és egy pokróccal lesötétítettük az ablakot, hogy ne szűrődjön ki a fény. A munkaszolgálatosok fegyvert kértek a feletteseiktől, de közölték velük, hogy nem kapnak. Az asztalon volt egy üveg ásványvíz. Egyszer csak megszűnt az áramszolgáltatás, sötétbe borult a szoba. Abban a pillanatban hatan ragadtuk meg egyszerre az ásványvizet, mert egész nap azt hallottuk, hogy a terroristák megmérgezték a vezetékes vizet” – emlékezett vissza.
Másnap ebédidőben néhány gellert kapott golyó talált utat magának a tömbházban, így a lakók elrohantak onnan. Gyalog az északi pályaudvar felé vették az irányt, mivel semmi nem közlekedett, a villamosvezetékek elárvultan lógtak. Az úton többször is megállították őket, ám miután meghallották, hogy koncsentrások, iratot adtak nekik, és szabadon folytathatták útjukat.
Már Sepsiszentgyörgyöt is elhagyta a hazafelé tartó vonat, amikor Prázsmárnál a szokásosnál is több ideig vesztegelt. Kiderül, felrobbantottak egy villanyoszlopot, ezért nincs áram. „A polgármester és a civilek szalonnát, kenyeret és hagymát hoztak, semmi ételünk nem volt. Éjszaka volt, mire hazaérkeztem, a sínek mentén rövidítettem az otthonomig. A falu kihalt volt, mindenki meghúzta magát a terroristáktól való félelmében. Januárban aztán ismét le kellett utazni Bukarestbe, ahol végleg leszereltek.”
Transindex.ro
A kommunizmus idején munkaszolgálatot teljesítőknek nem sok választásuk volt. Ha behívót kaptak, hónapokra menni kellett.
A Transzfogarasi út, a Duna-Fekete-tenger-csatorna, a Nép Háza, a békási és a Vidraru víztározó, a Vaskapu erőmű országszerte kedvelt turistacélpontok közé tartoznak, és az bennük a közös, hogy a kommunizmus idején, emberáldozatok árán építették őket. Az építkezésekben résztvevők drámai tanúvallomásokban emlékeznek vissza az embertelen körülményekre, sokan pedig a borzalmak építőtelepeiként is említik a korabeli munkálatokat.
A Duna-Fekete-tenger-csatorna építésénél számos politikai fogoly halt meg, az áldozatokat egyszerűen a csatorna alapjaiba temették. Az építkezés megkezdéséről 1949 májusában hozott döntést a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága. A csatorna munkaerő szükséglete a társadalom három területéről került ki: fizetett civil munkaerő, szolgálatot teljesítő közkatonák, akik az építési munkálatok mellett a fogvatartottak őrzését is ellátták, valamint a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések miatt büntetés alatt álló személyek, akik a legnehezebb fizikai munkát végezték. A fogvatartottak kiválasztásánál egy szabály érvényesült: csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet. Az építési munkálatokat végül 1984 és 1987 között fejezték be, és csak az ötvenes években mintegy 60 ezer fogvatartott dolgozott itt.
A halálos áldozatokat is belekalkulálták
A Transzfogarasi utat 1970 és 1974 között építették többek között katonaruhába öltöztetett fiatalokkal, civil munkásokkal és katonákkal, de parasztokat és értelmiségieket is kivezényeltek. A rendkívül nehéz és megterhelő kivitelezési munkálatok során a hivatalos adatok szerint negyvenen vesztették életüket, de az ott dolgozók beszámolói szerint több százra rúgnak a valós adatok. A 90 kilométer hosszú út 2042 méter magasságig vezet fel, összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van.
A békási víztározó Románia legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. Az 1960-as években épült a Csalhó tövében található Békás községben, ahol a Kis-Beszterce vizét duzzasztották fel. Az így létrejött tó tengerszint feletti magassága 500 méter körül van, mélysége eléri a 90 métert. Felszíni területe mintegy 440 négyzetkilométer, hossza 36 kilométer, a gát pedig 430 méter hosszú. Az itteni munkálatok során szintén fogvatartottakkal, katonákkal és civil munkásokkal dolgoztattak, a számuk meghaladta a 15 ezret. Ha már ennyi munkás volt, velük építették meg a Piatra Neamţ felől érkező vasút töltését és a békási vasútállomás épületét is. A munkálatok során végzett egyik robbantásban 30 ember vesztette életét, és 18 ezer embert telepítettek ki a jövőbeni tónak helyet adó területről.
A bukaresti parlament jelenlegi épülete, azaz a Nép Háza építésekor Románia legnagyobb építőtelepe működött. A világ második legnagyobb épületének felépítéséhez 1977-ben kezdtek hozzá és 1983-ban fejezték be. A munkálatokban 20 ezer ember vett részt három váltásban, függetlenül a hőségtől vagy a hidegtől. A hét év alatt életüket vesztett áldozatok számáról nincsenek hivatalos adatok.
A Vaskapu 1 erőmű építésekor robbantották fel Adah-Kaleh szigetét, és 11 települést költöztettek el. A munkálatok ez esetben is halálos áldozatokat követeltek, számuk elérte a százat, az emberáldozatokkal pedig már a tervezéskor számoltak. Építésekor a Vaskapu I. a világ legnagyobb vízierőművei közé tartozott 2x2052 MW kapacitásával. Az építménybe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be.
Az 1000 hektáros Vidraru gyűjtőtavat és erőművet 1960-1965 között építették. A tó mélysége 155 méter, a gát magassága 166 méter. A munkálatok során 1 768 000 köbméter földet mozgattak meg. Hivatalos adatok itt sincsenek az életüket vesztett munkások számáról, de sokak szerint elképesztően nagy számot kapnánk, ha rendelkezésre állnának az adatok.
A nagy horderejű, gigantikus építkezések mellett számos egyéb létesítményt, középületet is munkaszolgálatosokkal, katonákkal építtetett az állam. Székelyföldről is számos szakmunkás, szakember kapott úgynevezett behívót, amellyel a megyeszékhelyen kellett megjelenni. A behívón azt írta, hogy meghatározott időszakra szóló katonai szolgálat teljesítése, tartalékos katonák felkészítése (concentrări cursuri). Az erdélyi magyar köznyelvbe ez úgy szivárgott át, hogy menni kell koncsentrára, katonai munkaszolgálatra.
Levelet hozott a posta
A Transindex olyan egykori katonai munkaszolgálatossal beszélgetett, aki Bukarestben dolgozott munkaszolgálatosként a nyolcvanas évek legvégén. Jellemző volt, hogy általában mesterembereket, szakembereket hívtak be, hisz nagy szükség volt kőművesre, ácsra, villanyszerelőre, vasbetonszerelőre, asztalosra, hegesztőre.
A behívókat a néptanács kézbesítette, jellemzően a jegyző - vagy, ahogy akkor hívták, a titkár - révén. Annak ellenére, hogy a legtöbben a helyi szövetkezet alkalmazásában álltak, és ezt a munkaviszonyt szakította meg a koncsentra, a féléves bukaresti periódus nem jelenik meg a munkakönyvben, amelyben az áll, hogy egy percig sem hiányzott munkahelyéről a munkaszolgálatos.
„Aki orvosi papírral tudta igazolni, hogy valamilyen betegsége van, azt nem vitték el. Persze másképp is meg lehetett oldani a dolgot. Volt, aki szilvapálinkával, volt, aki disznóhússal váltotta ki magát. Jómagamnak is több alkalommal sikerült elintéznem, hogy ne kelljen menjek, de 1989 szeptemberében már semmi nem segített. A csíkszeredai központban az egyik behívott arról panaszkodott, hogy otthon csak a két öreg maradt, más mindent elhordott, hogy kiváltsa magát. Akinek volt ismeretsége, annak a dossziéja alul került” – magyarázta a dolgok menetét alanyunk, aki végül négy hónappal megúszta, hisz decemberben kitört a forradalom, és leszerelték.
A répa bajsza kikandikált az edényből
A munkásoknak katonaruhában kellett dolgozniuk, katonai járművekkel szállították őket, és ha kihágást vagy vétséget követtek el, katonai törvényszék ítélkezett ügyükben. Munkájukért ugyanakkor fizetést kaptak, és arra is volt lehetőség, hogy néhány alkalommal kétnapos eltávozást kapjanak, persze, ezért is tejelni kellett. Szállásuk egy tízemeletes tömbházban volt, amelyben sorkatonák is laktak.
„Egy környékbeli embernek a fia épp akkor teljesítette a sorkatonaságot, így mindennap találkozhattak este, munka után. Napi tíz órát dolgoztunk, katonai kocsival vittek s hoztak. Ez még tűrhető lett volna, de a kaja az valami borzalom volt. Legtöbbször cukorrépaleves volt, a répát hosszában vágták fel, a bajusza kikandikált az inox csészéből, és legtöbbször egymás nyakába öntöttük a forró löttyöt, mert kicsi volt a kantin, és nem fértünk sem sorban álláskor, sem leüléskor” – mondta. Hazai koszt nélkül felkopott volna az álluk. A legtöbbjüknek sikerült időszakosan beiktatni néhány szabad hétvégét. Ilyenkor mindenki családi okokra, disznóvágásra hivatkozott, ki mivel tudta, megajándékozta a tisztet. A legtöbben sült húst hoztak otthonról, amit zsírban tároltak az ágy alatt, abból falatoztak. Amikor a hús elfogyott, a zsírt kenték kenyérre, az jó sokáig kitartott.
Alanyunk egy nagy piaccsarnok építési munkálatain dolgozott, főleg falazni kellett, a létesítmény helyiségeit választották el egymástól. Egy időben három piaccsarnok épült, így gyorsított tempóban kellett dolgozni. December 22-én még katonai teherautóval vitték dolgozni őket, de este már csuklós autóbusz jött értük. Sejtették, hogy valami történt. Közölték velük, hogy minden szerszámot tegyenek le, majd a szálláson mondták el, hogy kitört a forradalom.
Koncsentrások?! Engedjétek!
„Le akartak vinni a pincébe, nehogy bajunk legyen, de nem engedelmeskedtünk. Mi történik, ha valaki bedob egy kézigránátot? Onnan nem jutunk ki élve – mondtuk. Így a szobában maradtunk, és egy pokróccal lesötétítettük az ablakot, hogy ne szűrődjön ki a fény. A munkaszolgálatosok fegyvert kértek a feletteseiktől, de közölték velük, hogy nem kapnak. Az asztalon volt egy üveg ásványvíz. Egyszer csak megszűnt az áramszolgáltatás, sötétbe borult a szoba. Abban a pillanatban hatan ragadtuk meg egyszerre az ásványvizet, mert egész nap azt hallottuk, hogy a terroristák megmérgezték a vezetékes vizet” – emlékezett vissza.
Másnap ebédidőben néhány gellert kapott golyó talált utat magának a tömbházban, így a lakók elrohantak onnan. Gyalog az északi pályaudvar felé vették az irányt, mivel semmi nem közlekedett, a villamosvezetékek elárvultan lógtak. Az úton többször is megállították őket, ám miután meghallották, hogy koncsentrások, iratot adtak nekik, és szabadon folytathatták útjukat.
Már Sepsiszentgyörgyöt is elhagyta a hazafelé tartó vonat, amikor Prázsmárnál a szokásosnál is több ideig vesztegelt. Kiderül, felrobbantottak egy villanyoszlopot, ezért nincs áram. „A polgármester és a civilek szalonnát, kenyeret és hagymát hoztak, semmi ételünk nem volt. Éjszaka volt, mire hazaérkeztem, a sínek mentén rövidítettem az otthonomig. A falu kihalt volt, mindenki meghúzta magát a terroristáktól való félelmében. Januárban aztán ismét le kellett utazni Bukarestbe, ahol végleg leszereltek.”
Transindex.ro
2015. október 19.
Román kormányfék, magyaroknak
A románok mindig rettegtek valamitől.
A vándornépek megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól. Hogy valakinek földünk terményeire vagy éppenséggel a földünkre fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk mindannak, amivel a természet vagy Isten megajándékozott bennünket.
Most a menekültektől divat félni. Mert megingatják a hitünket. Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat okoznak majd. Mecsetek épülnek, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.
Az a szomorú, hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem általános, a vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Megfeledkezünk arról, hogy energiáinkat élet nélküli életre, kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra pazaroljuk el. Védekezőreakciókat váltva ki azokban, akiket lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az okát.
Eltérő vallású, csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel élünk együtt.
Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Szegényebbek, vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a szomszéd kecskéje nem mese, hanem évszázadokat túlélő tények, melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk tovább egyik nemzedékről a másikra.
Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre. Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül fontos találkozónk volt, és nem gondoltuk végig alaposan, nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam. Nem álmodoztam autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.
Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de páratlanul szépnek ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos Békás-szorosig, ahonnan lefelé Gyergyószentmiklós, Szováta és aztán már síkságon Marosvásárhely következett.
Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.
Ahogy átkeltünk a hegyen, és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék el, hogy gurulnak az úton, és minden rendben van, a pálya aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek, erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkőig tükörsima, onnan pedig siralmas. – Miért, kérded ostobán.
Beléptünk a magyar övezetbe mondja az útitársad, miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.
– És – kérdezed csodálkozva –, ez nem Románia?
– De igen, de az ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.
– Miért? – erősködsz, még mindig értetlenül.
– Mert a kormányon lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel, iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.
Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a magyarok vannak többségben. És aztán még elvárnád, hogy hazafiak legyenek, és szeressék az országukat? Hisz nem vakok! Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket, csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.
Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem. Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és pénz kell.
Amikor pedig a kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?
Lili Crăciun
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A románok mindig rettegtek valamitől.
A vándornépek megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól. Hogy valakinek földünk terményeire vagy éppenséggel a földünkre fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk mindannak, amivel a természet vagy Isten megajándékozott bennünket.
Most a menekültektől divat félni. Mert megingatják a hitünket. Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat okoznak majd. Mecsetek épülnek, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.
Az a szomorú, hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem általános, a vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Megfeledkezünk arról, hogy energiáinkat élet nélküli életre, kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra pazaroljuk el. Védekezőreakciókat váltva ki azokban, akiket lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az okát.
Eltérő vallású, csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel élünk együtt.
Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Szegényebbek, vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a szomszéd kecskéje nem mese, hanem évszázadokat túlélő tények, melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk tovább egyik nemzedékről a másikra.
Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre. Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül fontos találkozónk volt, és nem gondoltuk végig alaposan, nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam. Nem álmodoztam autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.
Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de páratlanul szépnek ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos Békás-szorosig, ahonnan lefelé Gyergyószentmiklós, Szováta és aztán már síkságon Marosvásárhely következett.
Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.
Ahogy átkeltünk a hegyen, és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék el, hogy gurulnak az úton, és minden rendben van, a pálya aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek, erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkőig tükörsima, onnan pedig siralmas. – Miért, kérded ostobán.
Beléptünk a magyar övezetbe mondja az útitársad, miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.
– És – kérdezed csodálkozva –, ez nem Románia?
– De igen, de az ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.
– Miért? – erősködsz, még mindig értetlenül.
– Mert a kormányon lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel, iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.
Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a magyarok vannak többségben. És aztán még elvárnád, hogy hazafiak legyenek, és szeressék az országukat? Hisz nem vakok! Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket, csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.
Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem. Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és pénz kell.
Amikor pedig a kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?
Lili Crăciun
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 19.
Régészeti kutatások Zabolán
A zabolai Tatárdombon feltárt 218 és a petőfalvi Alsóhatárban kiásott 238 sír értelmezése kapcsán két elmélet született arról, ki is volt ott előbb. A témához kapcsolhatóan csütörtök este mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Székely Zsolt Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán című könyvét.
Házigazdaként Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus tartott bevezetőt az őskori és Árpád-kori kultúrákról, lelőhelyekről. A bemutatandó könyvet lelőhely-monográfiaként határozta meg. Székely Zsolt felelevenítette, a Tatárdombon apja, Székely Zoltán, a múzeum volt igazgatója végzett ásatásokat 1969-ben és 1970-ben. Tény, hogy 1196 előtti település temetőjéről van szó, és az is, hogy keresztényeket hantoltak el oda. A leletek kapcsán két elmélet körvonalazódott arról, kik is nyugodtak ott. Egyik szerint ősi székely település temetkezési helye. A másik, melyet elemzések, DNS-vizsgálatok is megerősítenek, hogy honfoglalás utáni, még a székelyek betelepedése előtti magyarokról van szó, akik majd a székelyek érkezésének következtében a Keleti-Kárpátokon túlra költöztek. Karácsonykő környékén feltártak a következő évtizedekre jellemző magyar települést. Ezek alapján Székely Zsolt arra következtetett, a székelyek nem őshonosak Székelyföldön, előttük már voltak itt magyarok. Párhuzamot is vont néhány nyugat-magyarországi leletanyag üzenetével. A székelyeket az Őrségben, Zalában, Szombathely vidékén is kimutatták. Az antropológiai és DNS-vizsgálatok szerint a székelyekben hatodik századig visszanyúló avar, besenyő, kun gének is megtalálhatóak, viszont hun vagy török nem. Nyugat-Magyarország térségéből Közép-Erdélyen délkeletre telepítették át a székelyeket.
Az anyag úgy született, hogy a szerzőt felkérték a készülő Zabola-monográfia régészeti fejezetének összeállítására. Ő a feladatot elvégezte, mondotta Székely Zsolt, de közben kiderült, hogy Pozsony Ferenc akadémikus tíz éve dolgozik saját településmonográfiáján, amely meg is jelent. Így az általa összeállított tanulmány most önállóan, a zabolai Csángó Múzeum és a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság közös kiadásában látott napvilágot.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A zabolai Tatárdombon feltárt 218 és a petőfalvi Alsóhatárban kiásott 238 sír értelmezése kapcsán két elmélet született arról, ki is volt ott előbb. A témához kapcsolhatóan csütörtök este mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Székely Zsolt Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán című könyvét.
Házigazdaként Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus tartott bevezetőt az őskori és Árpád-kori kultúrákról, lelőhelyekről. A bemutatandó könyvet lelőhely-monográfiaként határozta meg. Székely Zsolt felelevenítette, a Tatárdombon apja, Székely Zoltán, a múzeum volt igazgatója végzett ásatásokat 1969-ben és 1970-ben. Tény, hogy 1196 előtti település temetőjéről van szó, és az is, hogy keresztényeket hantoltak el oda. A leletek kapcsán két elmélet körvonalazódott arról, kik is nyugodtak ott. Egyik szerint ősi székely település temetkezési helye. A másik, melyet elemzések, DNS-vizsgálatok is megerősítenek, hogy honfoglalás utáni, még a székelyek betelepedése előtti magyarokról van szó, akik majd a székelyek érkezésének következtében a Keleti-Kárpátokon túlra költöztek. Karácsonykő környékén feltártak a következő évtizedekre jellemző magyar települést. Ezek alapján Székely Zsolt arra következtetett, a székelyek nem őshonosak Székelyföldön, előttük már voltak itt magyarok. Párhuzamot is vont néhány nyugat-magyarországi leletanyag üzenetével. A székelyeket az Őrségben, Zalában, Szombathely vidékén is kimutatták. Az antropológiai és DNS-vizsgálatok szerint a székelyekben hatodik századig visszanyúló avar, besenyő, kun gének is megtalálhatóak, viszont hun vagy török nem. Nyugat-Magyarország térségéből Közép-Erdélyen délkeletre telepítették át a székelyeket.
Az anyag úgy született, hogy a szerzőt felkérték a készülő Zabola-monográfia régészeti fejezetének összeállítására. Ő a feladatot elvégezte, mondotta Székely Zsolt, de közben kiderült, hogy Pozsony Ferenc akadémikus tíz éve dolgozik saját településmonográfiáján, amely meg is jelent. Így az általa összeállított tanulmány most önállóan, a zabolai Csángó Múzeum és a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság közös kiadásában látott napvilágot.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 21.
Ne győzzön le a Szekuritáté!
Stefano Bottoni, a Szekuritáté (még mindig) rejtett arcait kutató történész interjút adott a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek. Az interjú néhány mondata futótűzként terjedt az interneten. „Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor.” E megállapításától már egyenes út vezet a magyar fülnek jól hangzó téziséhez, mely szerint a székelyföldi városok polgármestereit azért távolították el hathatós DNA-segítséggel hivatalaikból, hogy megtörjék a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Az RMDSZ eddigi szerepvállalásáról szólva a történész úgy fogalmaz: „politikai érdekérvényesítő szerepe mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele”.
E néhány mondatban benne van mindaz, amit manapság sok magyar ember meggyőződéssel vall: a minket körülvevő szegénység, a romániai magyar politikai elit inkompetenciája, a rendszerváltás óta eltelt 26 év negatív gazdasági hozadéka vagy a derékba tört autonómiatörekvések mind-mind egy közös nevezőre, a múlt rendszerből átöröklött Szekuritáté utódszervezeteire vezethetők vissza. Ők mozgatják háttérből a szálakat, ők nem engedik, hogy egy háromszéki vagy udvarhelyszéki faluban végre közművesítés legyen, és esős időben ne nyakig érő sárban járjanak az emberek. Szintén ez a láthatatlan hatalmi elit a hibás azért, hogy a több tucat letartóztatott romániai polgármester közül nemcsak a bukaresti, jászvásári, krajovai, Piatra-Neamþ-i vagy a volt kolozsvári városvezető került vagy kerülhet rács mögé, hanem néhány székelyföldi város vezetője is.
A magyar politikusi berkekben közkedvelt megállapításnak valójában ugyanaz a hibája, mint a populista szólamoknak: a bonyolult és szerteágazó kérdésekre a fülnek jól hangzó, egyszerű és felszínes magyarázatokat kapunk. Mennyivel jobban hangzik a korrupció ellen jól-rosszul, de mégiscsak hatékonyan harcoló igazságszolgáltatás visszaéléseire kenni Székelyföld rendszerváltás utáni gazdasági kiúttalanságát, az országos átlagbér mintegy felét kitevő székelyföldi keresetek mizériáját vagy a magyar kézben levő települések kiskirályainak vizsgálati fogságát. Milyen könnyű ezzel megindokolni a bálványként kezelt csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es polgármester vagy a Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők gazdasági sikertelenségeit. Ilyen felütés után milyen jó elismeréssel és derűvel fogadni Sepsiszentgyörgy polgármesterének folyamatosan ismétlődő kulturális ingyencirkuszait, amelyre a minimálbéren tengődők városának szinte a teljes költségvetése rámegy. (Nem véletlen, hogy a bűnügyi eljárás alatt álló polgármester bejelentésére, miszerint idén júniusban újra indul a választásokon, internetes oldalakon többen úgy reagáltak, hogy akkor elköltöznek a városból, mert már unják az állandósított nyomort és kilátástalanságot).
Sokkal összetettebb és bonyolultabb tehát a székelyföldi, illetve a teljes erdélyi magyar valóság annál, hogy egy egyszerű ellenségkép bemutatásával megtalálhatnánk a bajok valós gyökereit. Politikai, gazdasági, társadalmi síkon lenne szükség mélyebb elemzésekre ahhoz, hogy kiderüljön, hol bicsaklott meg a rendszerváltás utáni erdélyi magyar önszerveződés, mi vezetett el a mai kiúttalansághoz, amikor például távolabb vagyunk az autonómiák rendszerétől, mint 26 évvel ezelőtt, 1990-ben.
Sokrétű problémáink megoldásához sokrétű válaszokra van szükség. Egy választási év talán könnyebben hozzásegíthetne közös dolgaink kibeszéléséhez és a közös kiútkereséshez.
Szekuritáté ide vagy oda, társadalmi és politikai elitünk fedhetetlen és jó szakemberek felkutatásával, közösségi jövőképpel tehetne sokkal többet az erdélyi magyarság ügyéért, mint ellenségképek kreálásával. Különben oda juthatunk, mint Románia volt elnöke, Emil Constantinescu, aki politikai karrierjétől azzal búcsúzott, hogy legyőzte őt a Szekuritáté. Azóta sem hallott róla senki.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Stefano Bottoni, a Szekuritáté (még mindig) rejtett arcait kutató történész interjút adott a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek. Az interjú néhány mondata futótűzként terjedt az interneten. „Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor.” E megállapításától már egyenes út vezet a magyar fülnek jól hangzó téziséhez, mely szerint a székelyföldi városok polgármestereit azért távolították el hathatós DNA-segítséggel hivatalaikból, hogy megtörjék a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Az RMDSZ eddigi szerepvállalásáról szólva a történész úgy fogalmaz: „politikai érdekérvényesítő szerepe mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele”.
E néhány mondatban benne van mindaz, amit manapság sok magyar ember meggyőződéssel vall: a minket körülvevő szegénység, a romániai magyar politikai elit inkompetenciája, a rendszerváltás óta eltelt 26 év negatív gazdasági hozadéka vagy a derékba tört autonómiatörekvések mind-mind egy közös nevezőre, a múlt rendszerből átöröklött Szekuritáté utódszervezeteire vezethetők vissza. Ők mozgatják háttérből a szálakat, ők nem engedik, hogy egy háromszéki vagy udvarhelyszéki faluban végre közművesítés legyen, és esős időben ne nyakig érő sárban járjanak az emberek. Szintén ez a láthatatlan hatalmi elit a hibás azért, hogy a több tucat letartóztatott romániai polgármester közül nemcsak a bukaresti, jászvásári, krajovai, Piatra-Neamþ-i vagy a volt kolozsvári városvezető került vagy kerülhet rács mögé, hanem néhány székelyföldi város vezetője is.
A magyar politikusi berkekben közkedvelt megállapításnak valójában ugyanaz a hibája, mint a populista szólamoknak: a bonyolult és szerteágazó kérdésekre a fülnek jól hangzó, egyszerű és felszínes magyarázatokat kapunk. Mennyivel jobban hangzik a korrupció ellen jól-rosszul, de mégiscsak hatékonyan harcoló igazságszolgáltatás visszaéléseire kenni Székelyföld rendszerváltás utáni gazdasági kiúttalanságát, az országos átlagbér mintegy felét kitevő székelyföldi keresetek mizériáját vagy a magyar kézben levő települések kiskirályainak vizsgálati fogságát. Milyen könnyű ezzel megindokolni a bálványként kezelt csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es polgármester vagy a Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők gazdasági sikertelenségeit. Ilyen felütés után milyen jó elismeréssel és derűvel fogadni Sepsiszentgyörgy polgármesterének folyamatosan ismétlődő kulturális ingyencirkuszait, amelyre a minimálbéren tengődők városának szinte a teljes költségvetése rámegy. (Nem véletlen, hogy a bűnügyi eljárás alatt álló polgármester bejelentésére, miszerint idén júniusban újra indul a választásokon, internetes oldalakon többen úgy reagáltak, hogy akkor elköltöznek a városból, mert már unják az állandósított nyomort és kilátástalanságot).
Sokkal összetettebb és bonyolultabb tehát a székelyföldi, illetve a teljes erdélyi magyar valóság annál, hogy egy egyszerű ellenségkép bemutatásával megtalálhatnánk a bajok valós gyökereit. Politikai, gazdasági, társadalmi síkon lenne szükség mélyebb elemzésekre ahhoz, hogy kiderüljön, hol bicsaklott meg a rendszerváltás utáni erdélyi magyar önszerveződés, mi vezetett el a mai kiúttalansághoz, amikor például távolabb vagyunk az autonómiák rendszerétől, mint 26 évvel ezelőtt, 1990-ben.
Sokrétű problémáink megoldásához sokrétű válaszokra van szükség. Egy választási év talán könnyebben hozzásegíthetne közös dolgaink kibeszéléséhez és a közös kiútkereséshez.
Szekuritáté ide vagy oda, társadalmi és politikai elitünk fedhetetlen és jó szakemberek felkutatásával, közösségi jövőképpel tehetne sokkal többet az erdélyi magyarság ügyéért, mint ellenségképek kreálásával. Különben oda juthatunk, mint Románia volt elnöke, Emil Constantinescu, aki politikai karrierjétől azzal búcsúzott, hogy legyőzte őt a Szekuritáté. Azóta sem hallott róla senki.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. augusztus 25.
Román mise Magyarbékásban, egyetlen magyar Damukon
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2016. szeptember 29.
Lemondott Vasile Blaga
Lemondott tegnap a Nemzeti Liberális Párt (NLP) élén betöltött társelnöki tisztségéről Vasile Blaga röviddel azt követően, hogy a korrupcióellenes ügyészség befolyással való üzérkedéssel gyanúsította meg. A vádhatóság szerint Blaga több ízben törvénytelenül szerzett pénzt pártja számára, ezért két hónapos hatósági felügyelet alá helyezték.
A ploieşti-i korrupcióellenes ügyészség által kezdeményezett bűnvádi eljárás a 2009–2012-es időszakra vonatkozik, amikor Blaga a Demokrata Liberális Párt (DLP) főtitkára volt. Az ügyészek szerint Blaga és Gheorghe Ştefan, a párt akkori alelnöke, Piatra Neamţ polgármestere 10–25 százalékos „részesedést” követelt a DLP részére Horaţiu Bruno Berdilă üzletembertől annak fejében, hogy a cégét előnyös állami szerződéshez juttassák. Az ügyészség egy 200 ezer és egy 500 ezer eurós illegális pártfinanszírozási esetet írt le közleményében, amelyek állítólag Blaga tudtával történtek. Az NLP korrupciógyanúba keveredett vezetője az ügyészségről való távozását követően fél órán belül bejelentette lemondását, mint közleményében rámutatott: az NLP társelnökeként nem követelhetné meg többé kollégáitól a párt etikai kódexének betartását, ha ő maga nem felel meg a kódex előírásainak. Hozzátette: ártatlanságát az igazságszolgáltatás előtt fogja bebizonyítani. Blaga az NLP kampányfőnöki tisztségéről is lemondott.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lemondott tegnap a Nemzeti Liberális Párt (NLP) élén betöltött társelnöki tisztségéről Vasile Blaga röviddel azt követően, hogy a korrupcióellenes ügyészség befolyással való üzérkedéssel gyanúsította meg. A vádhatóság szerint Blaga több ízben törvénytelenül szerzett pénzt pártja számára, ezért két hónapos hatósági felügyelet alá helyezték.
A ploieşti-i korrupcióellenes ügyészség által kezdeményezett bűnvádi eljárás a 2009–2012-es időszakra vonatkozik, amikor Blaga a Demokrata Liberális Párt (DLP) főtitkára volt. Az ügyészek szerint Blaga és Gheorghe Ştefan, a párt akkori alelnöke, Piatra Neamţ polgármestere 10–25 százalékos „részesedést” követelt a DLP részére Horaţiu Bruno Berdilă üzletembertől annak fejében, hogy a cégét előnyös állami szerződéshez juttassák. Az ügyészség egy 200 ezer és egy 500 ezer eurós illegális pártfinanszírozási esetet írt le közleményében, amelyek állítólag Blaga tudtával történtek. Az NLP korrupciógyanúba keveredett vezetője az ügyészségről való távozását követően fél órán belül bejelentette lemondását, mint közleményében rámutatott: az NLP társelnökeként nem követelhetné meg többé kollégáitól a párt etikai kódexének betartását, ha ő maga nem felel meg a kódex előírásainak. Hozzátette: ártatlanságát az igazságszolgáltatás előtt fogja bebizonyítani. Blaga az NLP kampányfőnöki tisztségéről is lemondott.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 4.
Jogerős ítéletek a Microsoft-perben
Jogerős ítéletet hirdetett a legfelsőbb bíróság tegnap a Microsoft-aktaként emlegetett korrupciós ügy első négy, bíróság elé állított vádlottja ügyében: a fellebbviteli tárgyalás után valamennyien súlyosabb ítéletet kaptak.
A kilenc volt minisztert és több egymást követő kormányt is érintő, számítástechnikai közbeszerzésekkel kapcsolatos korrupciós ügyben tavaly első körben négy gyanúsított ellen emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség. A bíróság a kettő és hat év közötti letöltendő börtönbüntetések mellett együttesen több mint 17 millió eurónyi vagyonelkobzást is elrendelt. Az elítéltek azért részesültek alapfokon a megszokottnál enyhébb büntetésben, mert a bíróság méltányolta, hogy hárman közülük beismerő vallomást tettek, és megnevezték bűntársaikat, az ügyészség azonban súlyosbításért fellebbezett.
A legnagyobb, hatéves szabadságvesztést Gheorghe Ştefanra, Karácsonkő volt polgármesterére szabta ki a bíróság, megduplázva a büntetést. Gabriel Sandu volt távközlési miniszter letöltendő büntetését kettőről három évre, Dorin Cocoş üzletemberét két évről két év és négy hónapra növelték, Nicolae Dumitru üzletember büntetését pedig másfél év felfüggesztettről két év és négy hónap letöltendő börtönre súlyosbították. A vádirat szerint a bukaresti oktatási, informatikai és pénzügyminisztériumok több korábbi vezetője néhány tízezer és több millió euró közötti csúszópénzt fogadott el, hogy a piaci árnál 30–40 százalékkal drágább szoftverlicencek, illetve akár 50 százalékkal drágább számítógépek megvásárlásáról szóló állami szerződéseket hagyjanak jóvá.
Gabriel Sandu volt távközlési miniszter az ítélethirdetés előtt újságíróknak elmondta: a Microsoft-igazgatók ellen is feljelentést tett az Egyesült Államok és Ausztria igazságügyi minisztériumánál, továbbá azt állította, hogy a két ország nagykövetsége is „közbenjárt” nála annak idején. A per tárgyalása során elhangzott tanúvallomások szerint 2009-ben a Demokrata Liberális Párt választási kampányát finanszírozták azokból a kenőpénzekből, amelyek a Microsoft-ügyben cseréltek gazdát, Traian Băsescu volt államfő azonban erről azt mondta: nincs tudomása olyasmiről, hogy elnökválasztási kampányához bűncselekményekből származó pénzt használtak volna. A Microsoft-ügyben Gabriel Sandun kívül az akkori és korábbi kormányok további nyolc volt tagja ellen folyik bűnvádi eljárás, ellenük még nem emelt vádat az ügyészség. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Jogerős ítéletet hirdetett a legfelsőbb bíróság tegnap a Microsoft-aktaként emlegetett korrupciós ügy első négy, bíróság elé állított vádlottja ügyében: a fellebbviteli tárgyalás után valamennyien súlyosabb ítéletet kaptak.
A kilenc volt minisztert és több egymást követő kormányt is érintő, számítástechnikai közbeszerzésekkel kapcsolatos korrupciós ügyben tavaly első körben négy gyanúsított ellen emelt vádat a korrupcióellenes ügyészség. A bíróság a kettő és hat év közötti letöltendő börtönbüntetések mellett együttesen több mint 17 millió eurónyi vagyonelkobzást is elrendelt. Az elítéltek azért részesültek alapfokon a megszokottnál enyhébb büntetésben, mert a bíróság méltányolta, hogy hárman közülük beismerő vallomást tettek, és megnevezték bűntársaikat, az ügyészség azonban súlyosbításért fellebbezett.
A legnagyobb, hatéves szabadságvesztést Gheorghe Ştefanra, Karácsonkő volt polgármesterére szabta ki a bíróság, megduplázva a büntetést. Gabriel Sandu volt távközlési miniszter letöltendő büntetését kettőről három évre, Dorin Cocoş üzletemberét két évről két év és négy hónapra növelték, Nicolae Dumitru üzletember büntetését pedig másfél év felfüggesztettről két év és négy hónap letöltendő börtönre súlyosbították. A vádirat szerint a bukaresti oktatási, informatikai és pénzügyminisztériumok több korábbi vezetője néhány tízezer és több millió euró közötti csúszópénzt fogadott el, hogy a piaci árnál 30–40 százalékkal drágább szoftverlicencek, illetve akár 50 százalékkal drágább számítógépek megvásárlásáról szóló állami szerződéseket hagyjanak jóvá.
Gabriel Sandu volt távközlési miniszter az ítélethirdetés előtt újságíróknak elmondta: a Microsoft-igazgatók ellen is feljelentést tett az Egyesült Államok és Ausztria igazságügyi minisztériumánál, továbbá azt állította, hogy a két ország nagykövetsége is „közbenjárt” nála annak idején. A per tárgyalása során elhangzott tanúvallomások szerint 2009-ben a Demokrata Liberális Párt választási kampányát finanszírozták azokból a kenőpénzekből, amelyek a Microsoft-ügyben cseréltek gazdát, Traian Băsescu volt államfő azonban erről azt mondta: nincs tudomása olyasmiről, hogy elnökválasztási kampányához bűncselekményekből származó pénzt használtak volna. A Microsoft-ügyben Gabriel Sandun kívül az akkori és korábbi kormányok további nyolc volt tagja ellen folyik bűnvádi eljárás, ellenük még nem emelt vádat az ügyészség. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 22.
Az 1916. évi román betörés emlékezete
A majdnem öt évig tartó, testet-lelket meggyötrő első világégés harmadik esztendeje, az 1916. évi román fennhatóság viselte meg leginkább Erdély földjét. Az antanttal kötött titkos egyezmény alapján a területszerzés reményében 1916. augusztus 27-én támadt Erdélyre a román hadsereg. A Kárpátok szorosain, hágóin Orsovától a Tölgyesi-hágóig az előrenyomuló mintegy nyolcszázezer katonát számláló csapatok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette, mondhatni meglepetésszerűen törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Brassóba Predeálon át, Háromszékre az Ojtozi-szoroson, Alcsíkba az Úz-völgyén, Gyergyóba a Tölgyesi-hágón át özönlötték el vidékünket. Az október 7-ig tartó megszállás hadtörténetét több helyen olvashatjuk, de a lakosság által megélt félelmet, szenvedéseket, a menekülés keserveit csak a népi emlékezet fennmaradt dokumentumai tudják elénk tárni. S „hála” a szomorú évfordulónak, a leszármazottak fiókjaiból egyre gyakrabban kerülnek napvilágra, s így közzétételre a nagy- és dédszülők az utódok által féltve és még mindig félve őrzött háborús emlékei.
Október 19-én a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház pinceklubjában nagyszámú érdeklődő előtt, László Károly színművész bevezető köszöntője után Sepsiszentgyörgy köztiszteletben álló, brassói születésű nyugalmazott orvosa, dr. Wotsch Gyula vállalkozott felmenői (anyai dédanyja, apai nagyanyja és anyai nagyapja) román megszállás alatti napjainak bemutatására. Az apai nagyanya, Wotsch Ferencné született Lázár Klára brassói lakásából volt szemtanúja a bevonuló román hadsereg és a bolgárszegi román lakosság által keltett félelemnek. A hivatalos tiltások ellenére naplóját a megszállás első napjától annak végéig naponta vezette. Soraiból megtudjuk, hogy hírzárlat, a levélforgalom korlátozása, a magyar nyelv használatának tiltása, a fegyveres katonaság állandó jelenléte, az ideiglenesen kinevezett brassói születésű román polgármester ellentmondásos rendelkezései, a gyárakban, raktárhelyiségekben található készletek bevagonírozása és Óromániába szállítása állandó feszültségben tartotta és megviselte az otthonmaradást választó pár ezer lakost, hogy aztán lelkesen, felszabadultan köszönthessék az október 7-én győztesen érkező magyar honvédséget.
Az anyai nagyapa, dr. Sándor Gyula mint Csík vármegye csíki járásának főszolgabírója abban a nehéz helyzetben élte meg a román hadsereg beözönlését, hogy hivatalánál fogva nemcsak családja, hanem a járás menekülést választó lakosságának gondjaival is foglalkoznia kellett. Az pedig a félelem, a bizonytalanság, az útközben előforduló gyakori torlódások miatt egyre inkább elcsigázta és reményvesztetté tette a gyorsabb haladás érdekében csomagjaiktól, jószágaiktól gyakran megválni kényszerülő emberáradat tagjait. A Kolozsvár és a környéki hatóságok tartózkodóan fogadták a csíki menekülteket, nehezen egyeztek bele azok letelepedésébe és a segélyek kiosztásába. Voltak, akik a továbbhaladást választották, s végül Debrecen környékén leltek ideiglenes otthonra. Wotsch doktor anyai dédnagymamáját és annak egyik fiát mint a megszállás vértanúit ismertük meg. A Gyergyótölgyesen élő, akkor kilencven éves Lázár Jakabné született Kopacz Máriát és négy gyerekét, dr. Lázár János nyugalmazott főszolgabírót, Istvánt, Emanoilt és Irmát a visszavonuló román hadsereg október 15-én több más tölgyesi lakossal Moldovába, a Piatra Neamţ-i fogolytáborba hurcolta. A dédnagymama és János ott lelték halálukat, amit a román hivatalosságok igazoltak is, viszont Istvánt és Emanoilt csak eltűntnek nyilvánították. A testvérek közül csak Irmának sikerült hazajutnia. Az érdekfeszítő vetített képes előadást a hallgatóság megdöbbenve és részvéttel követte. Íme egy család, melynek Kelet-Erdély három különböző helységében lakó tagjai megszenvedték az idegen hadsereg megszállását. S vajon még hány és hány hasonló sorsról tudnának beszélni a még szunnyadó, rejtőzködő dokumentumok. Mindnyájunk kötelessége ezek feltárása és közzététele történelmünk igazabb megismerése érdekében.
József Álmos Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A majdnem öt évig tartó, testet-lelket meggyötrő első világégés harmadik esztendeje, az 1916. évi román fennhatóság viselte meg leginkább Erdély földjét. Az antanttal kötött titkos egyezmény alapján a területszerzés reményében 1916. augusztus 27-én támadt Erdélyre a román hadsereg. A Kárpátok szorosain, hágóin Orsovától a Tölgyesi-hágóig az előrenyomuló mintegy nyolcszázezer katonát számláló csapatok a legtöbb helyen könnyen, néhol harcok közepette, mondhatni meglepetésszerűen törtek be Erdélybe, így a Barcaságba és Székelyföldre is. Brassóba Predeálon át, Háromszékre az Ojtozi-szoroson, Alcsíkba az Úz-völgyén, Gyergyóba a Tölgyesi-hágón át özönlötték el vidékünket. Az október 7-ig tartó megszállás hadtörténetét több helyen olvashatjuk, de a lakosság által megélt félelmet, szenvedéseket, a menekülés keserveit csak a népi emlékezet fennmaradt dokumentumai tudják elénk tárni. S „hála” a szomorú évfordulónak, a leszármazottak fiókjaiból egyre gyakrabban kerülnek napvilágra, s így közzétételre a nagy- és dédszülők az utódok által féltve és még mindig félve őrzött háborús emlékei.
Október 19-én a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház pinceklubjában nagyszámú érdeklődő előtt, László Károly színművész bevezető köszöntője után Sepsiszentgyörgy köztiszteletben álló, brassói születésű nyugalmazott orvosa, dr. Wotsch Gyula vállalkozott felmenői (anyai dédanyja, apai nagyanyja és anyai nagyapja) román megszállás alatti napjainak bemutatására. Az apai nagyanya, Wotsch Ferencné született Lázár Klára brassói lakásából volt szemtanúja a bevonuló román hadsereg és a bolgárszegi román lakosság által keltett félelemnek. A hivatalos tiltások ellenére naplóját a megszállás első napjától annak végéig naponta vezette. Soraiból megtudjuk, hogy hírzárlat, a levélforgalom korlátozása, a magyar nyelv használatának tiltása, a fegyveres katonaság állandó jelenléte, az ideiglenesen kinevezett brassói születésű román polgármester ellentmondásos rendelkezései, a gyárakban, raktárhelyiségekben található készletek bevagonírozása és Óromániába szállítása állandó feszültségben tartotta és megviselte az otthonmaradást választó pár ezer lakost, hogy aztán lelkesen, felszabadultan köszönthessék az október 7-én győztesen érkező magyar honvédséget.
Az anyai nagyapa, dr. Sándor Gyula mint Csík vármegye csíki járásának főszolgabírója abban a nehéz helyzetben élte meg a román hadsereg beözönlését, hogy hivatalánál fogva nemcsak családja, hanem a járás menekülést választó lakosságának gondjaival is foglalkoznia kellett. Az pedig a félelem, a bizonytalanság, az útközben előforduló gyakori torlódások miatt egyre inkább elcsigázta és reményvesztetté tette a gyorsabb haladás érdekében csomagjaiktól, jószágaiktól gyakran megválni kényszerülő emberáradat tagjait. A Kolozsvár és a környéki hatóságok tartózkodóan fogadták a csíki menekülteket, nehezen egyeztek bele azok letelepedésébe és a segélyek kiosztásába. Voltak, akik a továbbhaladást választották, s végül Debrecen környékén leltek ideiglenes otthonra. Wotsch doktor anyai dédnagymamáját és annak egyik fiát mint a megszállás vértanúit ismertük meg. A Gyergyótölgyesen élő, akkor kilencven éves Lázár Jakabné született Kopacz Máriát és négy gyerekét, dr. Lázár János nyugalmazott főszolgabírót, Istvánt, Emanoilt és Irmát a visszavonuló román hadsereg október 15-én több más tölgyesi lakossal Moldovába, a Piatra Neamţ-i fogolytáborba hurcolta. A dédnagymama és János ott lelték halálukat, amit a román hivatalosságok igazoltak is, viszont Istvánt és Emanoilt csak eltűntnek nyilvánították. A testvérek közül csak Irmának sikerült hazajutnia. Az érdekfeszítő vetített képes előadást a hallgatóság megdöbbenve és részvéttel követte. Íme egy család, melynek Kelet-Erdély három különböző helységében lakó tagjai megszenvedték az idegen hadsereg megszállását. S vajon még hány és hány hasonló sorsról tudnának beszélni a még szunnyadó, rejtőzködő dokumentumok. Mindnyájunk kötelessége ezek feltárása és közzététele történelmünk igazabb megismerése érdekében.
József Álmos Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 4.
Hírsaláta
EMIL BOCOT IS KIHALLGATTÁK. Kihallgatta tegnap a korrupcióellenes ügyészség Emil Bocot, Adriean Videanut és Ion Aritont Vasile Blaga ügyében. Az egykori Demokrata-Liberális Párt (DLP) tagjait – akik a Blaga ellen felhozott vádak idejében miniszterelnöki, illetve miniszteri tisztségeket töltöttek be – tanúként idézte be az ügyészség. A feltételezett bűncselekmény Blaga belügyminisztersége alatt történt. A hatóság szerint ugyanebben az ügyben Ştefan Gheorghét, az azóta a Nemzeti Liberális Párttal összeolvadt DLP akkori alelnökét, Piatra Neamţ polgármesterét, valamint Bedrilă Horaţiu Bruno üzletembert is gyanúsítják. A gyanú szerint Blaga 2011 és 2012 között összesen 700 ezer eurót, a DLP pedig 25 millió eurót kapott azért, hogy bizonyos személyeket nevezzenek ki állami vállalatok élére, akik aztán olyan cégeket részesítettek előnyben megbízatásokkal, akik támogatták a pártot. (Transindex)
CIOLOȘ NEM KAMPÁNYOL. Dacian Cioloş miniszterelnök azt nyilatkozta a Nemzeti Liberális Párt országos tanácsának ülése után, hogy nem kíván részt venni a decemberi parlamenti választások kampányában, ő ugyanis nem egy párt miniszterelnöke. „Én nem magamat akartam népszerűsíteni, hanem kiálltam néhány elv mellett, amelyekben hiszek” – fogalmazott a kormányfő, megerősítve, hogy vasárnap részt vesz a liberálisok nagygyűlésén, de semmilyen egyesség nincs arról, hogy a liberálisok használhatnák a fotóit a kampányban. Amint mondta, csak abban az esetben adja az arcát, ha azt a Románia 100 platform elveinek népszerűsítéséhez használják. (Agerpres)
DIGITÁLIS KÖZSZOLGÁLTATÁSOK. A digitalizáció a korrupció visszaszorításához, az állam és polgárai közti interakció egyszerűsítéséhez és költséghatékonnyá tételéhez is hozzájárul – jelentette ki tegnap Klaus Iohannis a Victoria-palotában zajló Digitális Románia – 4.0-s ipar című nemzetközi konferencia megnyitóján. „Politizálni annyit jelent, mint kapcsolatba lépni az állampolgárokkal, a polgárok szolgálatában álló közigazgatás viszont azt jelenti, hogy mindenki egyforma megbecsülésben részesül, nincsenek kivételezettek” – mondta az államfő, hozzátéve, hogy az Európai Bizottság 2015-ös adatai szerint Románia az utolsó előtti helyen áll az Európai Unió tagállamai között a digitális közszolgáltatások terén. Jelenleg a lakosságnak csak nagyon kis százaléka tölti ki online a típusnyomtatványokat. A helyzet jobbítása érdekében dolgozták ki a Digitális Románia című kiáltványt, amely „mandátumokon és politikán túlmutató vállalás” – fogalmazott az elnök. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
EMIL BOCOT IS KIHALLGATTÁK. Kihallgatta tegnap a korrupcióellenes ügyészség Emil Bocot, Adriean Videanut és Ion Aritont Vasile Blaga ügyében. Az egykori Demokrata-Liberális Párt (DLP) tagjait – akik a Blaga ellen felhozott vádak idejében miniszterelnöki, illetve miniszteri tisztségeket töltöttek be – tanúként idézte be az ügyészség. A feltételezett bűncselekmény Blaga belügyminisztersége alatt történt. A hatóság szerint ugyanebben az ügyben Ştefan Gheorghét, az azóta a Nemzeti Liberális Párttal összeolvadt DLP akkori alelnökét, Piatra Neamţ polgármesterét, valamint Bedrilă Horaţiu Bruno üzletembert is gyanúsítják. A gyanú szerint Blaga 2011 és 2012 között összesen 700 ezer eurót, a DLP pedig 25 millió eurót kapott azért, hogy bizonyos személyeket nevezzenek ki állami vállalatok élére, akik aztán olyan cégeket részesítettek előnyben megbízatásokkal, akik támogatták a pártot. (Transindex)
CIOLOȘ NEM KAMPÁNYOL. Dacian Cioloş miniszterelnök azt nyilatkozta a Nemzeti Liberális Párt országos tanácsának ülése után, hogy nem kíván részt venni a decemberi parlamenti választások kampányában, ő ugyanis nem egy párt miniszterelnöke. „Én nem magamat akartam népszerűsíteni, hanem kiálltam néhány elv mellett, amelyekben hiszek” – fogalmazott a kormányfő, megerősítve, hogy vasárnap részt vesz a liberálisok nagygyűlésén, de semmilyen egyesség nincs arról, hogy a liberálisok használhatnák a fotóit a kampányban. Amint mondta, csak abban az esetben adja az arcát, ha azt a Románia 100 platform elveinek népszerűsítéséhez használják. (Agerpres)
DIGITÁLIS KÖZSZOLGÁLTATÁSOK. A digitalizáció a korrupció visszaszorításához, az állam és polgárai közti interakció egyszerűsítéséhez és költséghatékonnyá tételéhez is hozzájárul – jelentette ki tegnap Klaus Iohannis a Victoria-palotában zajló Digitális Románia – 4.0-s ipar című nemzetközi konferencia megnyitóján. „Politizálni annyit jelent, mint kapcsolatba lépni az állampolgárokkal, a polgárok szolgálatában álló közigazgatás viszont azt jelenti, hogy mindenki egyforma megbecsülésben részesül, nincsenek kivételezettek” – mondta az államfő, hozzátéve, hogy az Európai Bizottság 2015-ös adatai szerint Románia az utolsó előtti helyen áll az Európai Unió tagállamai között a digitális közszolgáltatások terén. Jelenleg a lakosságnak csak nagyon kis százaléka tölti ki online a típusnyomtatványokat. A helyzet jobbítása érdekében dolgozták ki a Digitális Románia című kiáltványt, amely „mandátumokon és politikán túlmutató vállalás” – fogalmazott az elnök. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 4.
Kihallgatták a volt demokrata kormányfőt
Kihallgatta csütörtökön a korrupcióellenes ügyészség Emil Bocot, korábban pedig Adriean Videanut és Ion Aritont is Vasile Blaga ügyében. A volt PDL- tagokat – akik a Blaga ellen felhozott vádak idejében miniszterelnöki, illetve miniszteri tisztségeket töltöttek be – tanúként idézte be a DNA. A feltételezett bűncselekmény Blaga belügyminisztersége alatt történt. Ugyanebben az ügyben Stefan Gheorghét, az azóta a PNL-vel összeolvadt PDL akkori alelnökét, Piatra Neamt polgármesterét, valamint Berdila Horatiu Bruno üzletembert is gyanúsítják.
A DNA szerint 2009-ben az akkor épp kormányon lévő pártban a vezető beosztású személyek között létezett egy megegyezés, amely szerint megpróbáltak pénzt szerezni a pártnak, mégpedig úgy, hogy a politikai alapon kinevezett miniszterek segítségével bizonyos embereket neveztek ki az állami vállalatok és intézmények élére, majd rajtuk keresztül olyan cégeknek ítélték oda a fontos szerződéseket, amelyek hajlandók voltak egy előre megbeszélt százalékkal "hozzájárulni" a párt finanszírozásához.
Mi több, előfordult, hogy kifejezetten a hozzájárulástól tették függővé azt, hogy a kinevezett vállalatvezetőt megtartják tisztségében. Ez történt egy Berdila Horatiu Bruno által képviselt energetikai cég esetében is, amelynek egy sor közbeszerzési szerződést kellett odaítélnie egy, a PDL alelnöke által kinevezett személynek, amennyiben meg akarta tartani az állását. Ezzel párhuzamosan Gheorghe Stefan megígérte Berdilának, hogy közbenjár az állami vállalatnál, hogy a cég megnyerje a közbeszerzési eljárásokat, cserébe a szerződések értékéből 10 és 25 százalék közötti összegeket kért magának és a pártnak, ami összesen mintegy 25 millió lejre rúgott. Az előzetes megegyezések alapján Vasile Blaga 2011–2012-ben is kapott összegeket, először 200.000 eurót, majd további 500 ezret Stefan Gheorghétól, holott annak származásáról pontosan tudott.
A DNA zárolta Vasile Blaga vagyonát az ügy miatt, a PNL volt társelnökét pedig hatósági felügyelet alá helyezték, miután a gyanú szerint összesen 700.000 eurót kapott, amiből 500 ezret Gheorghe Stefan alelnöktől. Ez utóbbi ellen szintén befolyással való üzérkedés miatt folyik eljárás.
Miután 60 napra bírói felügyelet alá helyezték, Vasile Blaga bejelentette a Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöki, illetve az idei parlamenti választási kampányfőnöki tisztségéről történő lemondását. (Mediafax)
Népújság (Marosvásárhely)
Kihallgatta csütörtökön a korrupcióellenes ügyészség Emil Bocot, korábban pedig Adriean Videanut és Ion Aritont is Vasile Blaga ügyében. A volt PDL- tagokat – akik a Blaga ellen felhozott vádak idejében miniszterelnöki, illetve miniszteri tisztségeket töltöttek be – tanúként idézte be a DNA. A feltételezett bűncselekmény Blaga belügyminisztersége alatt történt. Ugyanebben az ügyben Stefan Gheorghét, az azóta a PNL-vel összeolvadt PDL akkori alelnökét, Piatra Neamt polgármesterét, valamint Berdila Horatiu Bruno üzletembert is gyanúsítják.
A DNA szerint 2009-ben az akkor épp kormányon lévő pártban a vezető beosztású személyek között létezett egy megegyezés, amely szerint megpróbáltak pénzt szerezni a pártnak, mégpedig úgy, hogy a politikai alapon kinevezett miniszterek segítségével bizonyos embereket neveztek ki az állami vállalatok és intézmények élére, majd rajtuk keresztül olyan cégeknek ítélték oda a fontos szerződéseket, amelyek hajlandók voltak egy előre megbeszélt százalékkal "hozzájárulni" a párt finanszírozásához.
Mi több, előfordult, hogy kifejezetten a hozzájárulástól tették függővé azt, hogy a kinevezett vállalatvezetőt megtartják tisztségében. Ez történt egy Berdila Horatiu Bruno által képviselt energetikai cég esetében is, amelynek egy sor közbeszerzési szerződést kellett odaítélnie egy, a PDL alelnöke által kinevezett személynek, amennyiben meg akarta tartani az állását. Ezzel párhuzamosan Gheorghe Stefan megígérte Berdilának, hogy közbenjár az állami vállalatnál, hogy a cég megnyerje a közbeszerzési eljárásokat, cserébe a szerződések értékéből 10 és 25 százalék közötti összegeket kért magának és a pártnak, ami összesen mintegy 25 millió lejre rúgott. Az előzetes megegyezések alapján Vasile Blaga 2011–2012-ben is kapott összegeket, először 200.000 eurót, majd további 500 ezret Stefan Gheorghétól, holott annak származásáról pontosan tudott.
A DNA zárolta Vasile Blaga vagyonát az ügy miatt, a PNL volt társelnökét pedig hatósági felügyelet alá helyezték, miután a gyanú szerint összesen 700.000 eurót kapott, amiből 500 ezret Gheorghe Stefan alelnöktől. Ez utóbbi ellen szintén befolyással való üzérkedés miatt folyik eljárás.
Miután 60 napra bírói felügyelet alá helyezték, Vasile Blaga bejelentette a Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöki, illetve az idei parlamenti választási kampányfőnöki tisztségéről történő lemondását. (Mediafax)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. december 22.
Kovács Géza vasplasztikái
A sepsiszentgyörgyi József Lajos Unitárius Közösségi Házban advent második vasárnapján megnyílt kiállításon talán A szellem bárkája, a Kitárulkozás és a Világ a világban című kisplasztika mutatja meg leginkább Kovács Géza gondolatainak, érzéseinek tág terét, amelyben közel harminc esztendeje alkotja vasszobrait. A tárlat jövő szerdáig látogatható.
A Sandro Botticelli-díjas szobrászművész 1988-as első, gépgyári sepsiszentgyörgyi kiállítása óta számos hazai és külföldi egyéni és csoportos tárlaton mutatkozott be, művészeti díjak, szakmai elismerések tucatjait kapta meg. „...Annak idején, mintha csak egy felsőbb akaratra történt volna, mérnök emberből szinte egy csapásra vált kiállító alkotóvá, és néhány év kezdeti keresgélés után már felismerhető – pontosabb, ha félreismerhetetlent mondok –, magát sajátos formanyelven, változatosan kifejező szobrásszá” – mondta a kiállítás megnyitóján Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatásában. A vashulladékokból készült kisplasztikák emberi érzésekre (Büszkeség, Bizonytalanság) és társadalmi vonatkozásokra (Döntésre várva, Vezető, Kiáltás) hívják fel a figyelmet. Kovács Géza A gondolkodók című alkotása december elején a szobrászat kategória díját kapta a III. Aurel Băeşu Képi Alkotás Nemzetközi Versenyen Piatra Neamţon.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A sepsiszentgyörgyi József Lajos Unitárius Közösségi Házban advent második vasárnapján megnyílt kiállításon talán A szellem bárkája, a Kitárulkozás és a Világ a világban című kisplasztika mutatja meg leginkább Kovács Géza gondolatainak, érzéseinek tág terét, amelyben közel harminc esztendeje alkotja vasszobrait. A tárlat jövő szerdáig látogatható.
A Sandro Botticelli-díjas szobrászművész 1988-as első, gépgyári sepsiszentgyörgyi kiállítása óta számos hazai és külföldi egyéni és csoportos tárlaton mutatkozott be, művészeti díjak, szakmai elismerések tucatjait kapta meg. „...Annak idején, mintha csak egy felsőbb akaratra történt volna, mérnök emberből szinte egy csapásra vált kiállító alkotóvá, és néhány év kezdeti keresgélés után már felismerhető – pontosabb, ha félreismerhetetlent mondok –, magát sajátos formanyelven, változatosan kifejező szobrásszá” – mondta a kiállítás megnyitóján Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatásában. A vashulladékokból készült kisplasztikák emberi érzésekre (Büszkeség, Bizonytalanság) és társadalmi vonatkozásokra (Döntésre várva, Vezető, Kiáltás) hívják fel a figyelmet. Kovács Géza A gondolkodók című alkotása december elején a szobrászat kategória díját kapta a III. Aurel Băeşu Képi Alkotás Nemzetközi Versenyen Piatra Neamţon.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 23.
Tüntetések országszerte és külföldön: Klaus Johannis államfő is bírálta a közkegyelmi törvénytervezetet. Tiltakozik a SRI
Az ország nagyvárosaiban, így Kolozsváron is több ezren tüntettek a kormány amnesztia tervezete és azon szándéka ellen, hogy módosítsa a Büntető Törvénykönyv egyes előírásait, Bukarestben becslések szerint estére 20-25 ezer ember vonult az utcára. Az Egyetem-téren összegyűlt tömeg délután elindult a két kilométernyire lévő kormányszékház felé, és közben megérkezett közéjük Klaus Johannis államfő, aki szerdán a kormányülésen is megjelent bejelentetlenül, és részvételével próbálta megakadályozni, hogy a kabinet közvita nélkül módosítsa a BTK-t.
A tüntetők szerint a kormánytöbbség nem a börtönök túlzsúfoltsága miatt akarja módosítani a törvényt és elfogadni a közkegyelmet, hanem így akarja mentni a korrupcióval gyanúsított politikusait. Johannis egy ideig együtt menetelt a tüntetőkkel, újságíróknak pedig azzal magyarázta jelenlétét, hogy a tüntetőkhöz hasonlóan őt is felháborítja, hogy eljárás alá vont politikusok "klikkje" meg akarja változtatni a büntetőjogot és gyengíteni próbálja a jogállamiságot. "Elfogadhatatlan, hogy a jogszabályok módosításával mossák tisztára a törvénysértő politikusok százainak dossziéit, hogy aztán tovább folytassák a törvénytelenségeket" - hangoztatta Johannis.
A Hotnews hírportál szerint Kolozsváron és Temesváron mintegy 5000, Brassóban, Jászvásáron, Konstancán, Nagybányán, Szatmáron, Pitestien, Karácsonkőn 1000-3000 személy vonult az utcára. A tiltakozók kormányellenes jelszavakat is skandáltak. Estére a tüntetés incidensek nélkül ért véget. Vasárnap a külföldön élő románok is tüntetéseket szerveztek Franciaországban, Olaszországban, Angliában, Dániában és Norvégiában, ahol több tucatnyi demonstráló vonult utcára a bukaresti szociálliberális kormány közkegyelmi tervezete ellen tiltakozva.
Tiltakozik a Román Hírszerző Szolgálat
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vasárnap esti közleményében határozottan visszautasítja azokat a híreszteléseket illetve próbálkozásokat, hogy a szolgálatot belekeverjék a tiltakozási megmozdulások szervezésébe valamint a politikai csatározásokba. Úgy vélik, az ilyen jellegű híresztelések félrevezetőek és a demokratikus intézmények ellen irányulnak.
Torzított és befolyásolt a központi sajtó?
A Hotnews hírportál bejegyzése szerint az Antena 3 valamint a Romania TV hírtelevíziók manipulációhoz folyamodtak, és igyekeztek félrevezetni tudósításaikkal, azt a hangulatot és látszatot keltve, miszerint a tüntetők célja a puccskísérlet, a kormány megdöntése lett volna, nyomásgyakorlással és erőszakkal.
Mint ismeretes, a szociálliberális kormány közkegyelmet hirdetne az öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel sújtott elítéltek egy részének a börtönök túlzsúfoltságára hivatkozva. A tervezeteket és főleg azok közvita nélküli, rajtaütésszerű elfogadásának kísérletét élesen bírálta a jobboldali ellenzék. A héten az Egyesült Államok bukaresti nagykövete és a hazai igazságszolgáltatás valamennyi csúcsszerve a büntetőjog megváltoztatása, a törvény szigorának enyhítése ellen foglalt állást.
Szabadság (Kolozsvár)
Az ország nagyvárosaiban, így Kolozsváron is több ezren tüntettek a kormány amnesztia tervezete és azon szándéka ellen, hogy módosítsa a Büntető Törvénykönyv egyes előírásait, Bukarestben becslések szerint estére 20-25 ezer ember vonult az utcára. Az Egyetem-téren összegyűlt tömeg délután elindult a két kilométernyire lévő kormányszékház felé, és közben megérkezett közéjük Klaus Johannis államfő, aki szerdán a kormányülésen is megjelent bejelentetlenül, és részvételével próbálta megakadályozni, hogy a kabinet közvita nélkül módosítsa a BTK-t.
A tüntetők szerint a kormánytöbbség nem a börtönök túlzsúfoltsága miatt akarja módosítani a törvényt és elfogadni a közkegyelmet, hanem így akarja mentni a korrupcióval gyanúsított politikusait. Johannis egy ideig együtt menetelt a tüntetőkkel, újságíróknak pedig azzal magyarázta jelenlétét, hogy a tüntetőkhöz hasonlóan őt is felháborítja, hogy eljárás alá vont politikusok "klikkje" meg akarja változtatni a büntetőjogot és gyengíteni próbálja a jogállamiságot. "Elfogadhatatlan, hogy a jogszabályok módosításával mossák tisztára a törvénysértő politikusok százainak dossziéit, hogy aztán tovább folytassák a törvénytelenségeket" - hangoztatta Johannis.
A Hotnews hírportál szerint Kolozsváron és Temesváron mintegy 5000, Brassóban, Jászvásáron, Konstancán, Nagybányán, Szatmáron, Pitestien, Karácsonkőn 1000-3000 személy vonult az utcára. A tiltakozók kormányellenes jelszavakat is skandáltak. Estére a tüntetés incidensek nélkül ért véget. Vasárnap a külföldön élő románok is tüntetéseket szerveztek Franciaországban, Olaszországban, Angliában, Dániában és Norvégiában, ahol több tucatnyi demonstráló vonult utcára a bukaresti szociálliberális kormány közkegyelmi tervezete ellen tiltakozva.
Tiltakozik a Román Hírszerző Szolgálat
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vasárnap esti közleményében határozottan visszautasítja azokat a híreszteléseket illetve próbálkozásokat, hogy a szolgálatot belekeverjék a tiltakozási megmozdulások szervezésébe valamint a politikai csatározásokba. Úgy vélik, az ilyen jellegű híresztelések félrevezetőek és a demokratikus intézmények ellen irányulnak.
Torzított és befolyásolt a központi sajtó?
A Hotnews hírportál bejegyzése szerint az Antena 3 valamint a Romania TV hírtelevíziók manipulációhoz folyamodtak, és igyekeztek félrevezetni tudósításaikkal, azt a hangulatot és látszatot keltve, miszerint a tüntetők célja a puccskísérlet, a kormány megdöntése lett volna, nyomásgyakorlással és erőszakkal.
Mint ismeretes, a szociálliberális kormány közkegyelmet hirdetne az öt évet meg nem haladó szabadságvesztéssel sújtott elítéltek egy részének a börtönök túlzsúfoltságára hivatkozva. A tervezeteket és főleg azok közvita nélküli, rajtaütésszerű elfogadásának kísérletét élesen bírálta a jobboldali ellenzék. A héten az Egyesült Államok bukaresti nagykövete és a hazai igazságszolgáltatás valamennyi csúcsszerve a büntetőjog megváltoztatása, a törvény szigorának enyhítése ellen foglalt állást.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 2.
A név maradt a kisemmizett Bánffyaknak
Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.
Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.
A gyökértelen Fenyő
Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.
Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék
A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.
A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.
Az utcákról hiányzó márkanév
Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.
A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként
Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.
A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel
Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.
Agrárreform, államosítás és egyéb rablások
Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.
A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.
A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.
Az Urmánczyak is örülnek
Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá
Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.
Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.
A gyökértelen Fenyő
Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.
Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék
A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.
A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.
Az utcákról hiányzó márkanév
Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.
A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként
Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.
A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel
Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.
Agrárreform, államosítás és egyéb rablások
Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.
A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.
A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.
Az Urmánczyak is örülnek
Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá
2017. február 12.
Tizenharmadik napja tüntettek Bukarestben és az ország nagyvárosaiban
Tizenharmadik napja tüntettek vasárnap a kormánypalota előtt Bukarestben, a Grindeanu-kabinet lemondását követelve.
A tömeg fütyült, dobolt, vuvuzelát fújt és kormányellenes jelszavakat skandált: „Lemondás, lemondás", „Románia ébredj", „Le a Grindeanu-kormánnyal".
A tüntetők táblákat tartottak a kezükben olyan feliratokkal, mint „Stop teleorMANIA, ellopták a demokráciát", „Iskolákat és kórházakat, ne bűncselekményeket", „Románia szálljon le a korrupció pályájáról" és Románia, az Európai Unió, illetve az Amerikai Egyesült Államok lobogóját lengették.
Este kilenckor a több tízezer ember az otthonról hozott, illetve a téren osztogatott színes papírokból hatalmas piros-sárga-kék zászlót rakott össze. A lapokat alulról a mobiltelefonjaikkal világították meg.
Hivatalos források szerint 30.000, a sajtó szerint 70.000 ember gyűlt össze a Victoria-téren.
Kolozsváron hivatalos becslés szerint mintegy 3.500, a sajtó szerint 14.000 ember gyűlt össze a Főtéren. Este 8 órakor a tiltakozók elindultak a város negyedeibe.
Nagyszebenben mintegy 5.000, a sajtó szerint 10.000 tiltakozó vonult ki a Nagypiacra, a tüntetők itt is körbejárták a város nagyobb sugárútjait, majd visszatértek a polgármesteri hivatal elé. Temesváron több mint 4.000, a sajtó szerint 5.000 személy tiltakozott a kormány ellen, itt arra figyelmeztetik a tömeget, hogy a parlament jövő héten elutasíthatja a 14-es rendeletet, amely hatályon kívül helyezné a 13-as rendeletet. A temesváriak kérik a két ház elnökének, Liviu Dragneanak és Călin Popescu Tăriceanunak, valamint a Nép Ügyvédjének, Victor Ciorbeanak is a lemondását.
Brassóban és Iaşiban is körülbelül 1.500-an vonultak utcára. Tüntetésekről érkezett hír Gyulafehérvárról, Konstancáról, Piatra Neamţról, Tulcearól, Suceavaról, Brăilaról is.
A tüntetők minden városban kormányellenes szlogeneket skandáltak.
agerpres.ro
Erdély.ma
Tizenharmadik napja tüntettek vasárnap a kormánypalota előtt Bukarestben, a Grindeanu-kabinet lemondását követelve.
A tömeg fütyült, dobolt, vuvuzelát fújt és kormányellenes jelszavakat skandált: „Lemondás, lemondás", „Románia ébredj", „Le a Grindeanu-kormánnyal".
A tüntetők táblákat tartottak a kezükben olyan feliratokkal, mint „Stop teleorMANIA, ellopták a demokráciát", „Iskolákat és kórházakat, ne bűncselekményeket", „Románia szálljon le a korrupció pályájáról" és Románia, az Európai Unió, illetve az Amerikai Egyesült Államok lobogóját lengették.
Este kilenckor a több tízezer ember az otthonról hozott, illetve a téren osztogatott színes papírokból hatalmas piros-sárga-kék zászlót rakott össze. A lapokat alulról a mobiltelefonjaikkal világították meg.
Hivatalos források szerint 30.000, a sajtó szerint 70.000 ember gyűlt össze a Victoria-téren.
Kolozsváron hivatalos becslés szerint mintegy 3.500, a sajtó szerint 14.000 ember gyűlt össze a Főtéren. Este 8 órakor a tiltakozók elindultak a város negyedeibe.
Nagyszebenben mintegy 5.000, a sajtó szerint 10.000 tiltakozó vonult ki a Nagypiacra, a tüntetők itt is körbejárták a város nagyobb sugárútjait, majd visszatértek a polgármesteri hivatal elé. Temesváron több mint 4.000, a sajtó szerint 5.000 személy tiltakozott a kormány ellen, itt arra figyelmeztetik a tömeget, hogy a parlament jövő héten elutasíthatja a 14-es rendeletet, amely hatályon kívül helyezné a 13-as rendeletet. A temesváriak kérik a két ház elnökének, Liviu Dragneanak és Călin Popescu Tăriceanunak, valamint a Nép Ügyvédjének, Victor Ciorbeanak is a lemondását.
Brassóban és Iaşiban is körülbelül 1.500-an vonultak utcára. Tüntetésekről érkezett hír Gyulafehérvárról, Konstancáról, Piatra Neamţról, Tulcearól, Suceavaról, Brăilaról is.
A tüntetők minden városban kormányellenes szlogeneket skandáltak.
agerpres.ro
Erdély.ma
2017. július 29.
Erősödik-e Romániában a regionalizmus? (Tusványos)
Van-e esély regionalizációra Romániában, amikor a napi tapasztalatunk az, hogy ezzel ellentétes folyamat zajlik, az Európai Unióban pedig az új kihívások miatt kikopni látszik a Régiók Európája fogalom? Hogy állnak a romániai regionalista mozgalmak, milyen következményei vannak az országban száz éve folyó homogenizáló-uniformizáló politikának, milyen esélyei vannak a székelyföldi, a bánsági, az erdélyi autonómiának? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdéseket jártak körül az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című beszélgetés résztvevői a Kós Károly-sátorban rendezett beszélgetésen – de nem maradt el Klaus Iohannis államelnök székelyföldi látogatásának értelmezése sem.
A Papp Attila Zsolt, a kolozsvári Főtér portál főszerkesztője által moderált vita résztvevői a regionalista mozgalmak szakavatott ismerői vagy éppen zászlóvivői voltak: Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár több régiósítási, autonómiatervezet kidolgozásában vett részt, Florian Răzvan Mihalcea a Temesvári Társaság vezetője, amely civil szervezet már az 1990 januárjában megfogalmazott temesvári kiáltványban kiállt a gazdasági és közigazgatási decentralizáció mellett, Fancsali Ernő pedig civil aktivistaként, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökeként próbálta népszerűsíteni az autonómia gondolatát. S jóllehet az előadók abban egyetértettek, hogy a regionalizáció sikerre ítéltetett Romániában is, a kérdés, hogy ez mikor valósulhat meg, már jóval nehezebb.
Papp Attila Zsolt vitaindítónak szánt felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az Európai Unióban manapság két koncepcióról folyik a vita, a föderatív Unióról és a nemzetállamok szövetségéről, e harc közepette pedig kikopni látszik a régiók Európája fogalom. Bakk Miklós úgy értékelte, hogy az uniót foglalkoztató válságra és a globalizációra adott válaszok során az állami szint megerősödése tapasztalható az állam alatti szinttel, tehát a régiókkal szemben. Ráadásul nagyszabású geopolitikai átrendeződés foglalkoztatja Európát, az államok biztonságpolitikai szempontból tekintenek a régiókra – ennek is betudható, hogy a régiók Európája fogalom pillanatnyilag inkább „fű alatt” létezik. Ennek ellenére a fejlődés kiköveteli majd a regionalizációt – vélekedett.
Florian Răzvan Mihalcea a Romániában száz éve zajló központosítás, homogenizáció áldatlan következményeit, a decentralizációs törekvések buktatóit ecsetelte. Az osztrák-magyar uralom idején a románság is decentralizációt, regionalizációt hirdetett, a gyulafehérvári nyilatkozatban is autonómiát ígértek, hogy aztán az egyesülés után központosító, homogenizáló, uniformizáló politikát folytassanak. Ezt kiteljesítette a kommunista hatalom, áttelepítések folytak, kicserélődtek az emberek, ennek nyomán mára a régiók elvesztették egyedi, specifikus jegyeiket. Bánság multietnikus hagyományait ma már sokan nem ismerik az ott élők közül, nem is tanítják iskolában a régiók történelmét, de például a kommunizmus öröksége miatt építészeti szempontból, külalakra Csíkszereda sem különbözik Piatra Neamțtól. Pedig 1989-ben a temesvári forradalom is valahonnan innen indult: Tőkés László a falurombolás ellen emelte fel szavát, ez jelentette a forradalom szikráját. A decentralizáció, a régiók egyedi jellegének megerősítése ráadásul továbbra is hatalmas akadályokba ütközik: a Temesvár Társaságot már 1990-ben szeparatizmussal vádolták, amiért a temesvári nyilatkozat 11. pontjában decentralizációt sürgettek. A szeparatizmus vádja ma is él: a Victor Ponta elleni tüntetések idején például Temesváron Bánság zászlajával vonult fel a Bánsági Liga – másnap a médiában már azzal vádolták őket, hogy el akarnak szakadni Romániától. Fancsali Ernő úgy értékelte, az erősödő centralizmusra mindig az erősödő regionalizmus a válasz, ez tapasztalható Európában, például Skóciában vagy Katalóniában. Romániában is sikerre ítéltetett a regionalizáció, ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, mint korábban, maga Klaus Iohannis elnök is ennek fontosságát hangsúlyozta székelyföldi látogatásán. Ugyanakkor a romániai regionalista mozgalmak számbavételekor az derült ki: ezeknek a törekvéseknek még igen sokat kell erősödniük. Civil mozgalmak léteznek Erdélyben, Bánságban is – az Erdélyi Demokratikus Liga, a Bánsági Liga –, a politikai intézményesülés tekintetében azonban előrelépés nem történt, regionális párt, erdélyi párt még nem jött létre. Jászvásárban is van hasonló próbálkozás, Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártja tartozna ide, de összességében gyerekcipőben még a multietnikus régiók autonómiamozgalma – e tekintetben a székelyföldi autonómiamozgalom jóval előrébb jár. Klaus Iohannis elnök székelyföldi látogatása és azon kijelentése, mely szerint az „etnikai autonómia” elfogadhatatlan, kisebb vitát váltott ki az előadók körében. Ha Fancsali Ernő értékelte azt, hogy az elnök a regionalizmus fontosságáról beszélt, Florian Răzvan Mihalcea pedig azt hangsúlyozta, hogy az autonómia fogalmának zsigeri elutasítottsága miatt egyebet nem is mondhatott az elnök, különben „szétszedik”, Papp Attila Zsolt úgy vélekedett: még Traian Băsescuhoz képest is visszalépés Iohannis megnyilvánulása. Bakk Miklós pedig úgy értékelte, az etnikai autonómia fogalmának hangoztatásával Iohannis voltaképpen a párbeszédet utasítja el egy retorikai csellel. Az etnikai autonómia kifejezés ugyanis amolyan papírtigris, használatának célja, hogy elutasítási reakciót váltson ki, és ezzel voltaképpen a dialógust utasítja el az elnök – pedig a Német Demokrata Fórum volt elnökeként is ismerhetné az erdélyiséget, az egymás mellett élő egyenrangú népek gondolatát.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Van-e esély regionalizációra Romániában, amikor a napi tapasztalatunk az, hogy ezzel ellentétes folyamat zajlik, az Európai Unióban pedig az új kihívások miatt kikopni látszik a Régiók Európája fogalom? Hogy állnak a romániai regionalista mozgalmak, milyen következményei vannak az országban száz éve folyó homogenizáló-uniformizáló politikának, milyen esélyei vannak a székelyföldi, a bánsági, az erdélyi autonómiának? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdéseket jártak körül az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című beszélgetés résztvevői a Kós Károly-sátorban rendezett beszélgetésen – de nem maradt el Klaus Iohannis államelnök székelyföldi látogatásának értelmezése sem.
A Papp Attila Zsolt, a kolozsvári Főtér portál főszerkesztője által moderált vita résztvevői a regionalista mozgalmak szakavatott ismerői vagy éppen zászlóvivői voltak: Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár több régiósítási, autonómiatervezet kidolgozásában vett részt, Florian Răzvan Mihalcea a Temesvári Társaság vezetője, amely civil szervezet már az 1990 januárjában megfogalmazott temesvári kiáltványban kiállt a gazdasági és közigazgatási decentralizáció mellett, Fancsali Ernő pedig civil aktivistaként, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökeként próbálta népszerűsíteni az autonómia gondolatát. S jóllehet az előadók abban egyetértettek, hogy a regionalizáció sikerre ítéltetett Romániában is, a kérdés, hogy ez mikor valósulhat meg, már jóval nehezebb.
Papp Attila Zsolt vitaindítónak szánt felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az Európai Unióban manapság két koncepcióról folyik a vita, a föderatív Unióról és a nemzetállamok szövetségéről, e harc közepette pedig kikopni látszik a régiók Európája fogalom. Bakk Miklós úgy értékelte, hogy az uniót foglalkoztató válságra és a globalizációra adott válaszok során az állami szint megerősödése tapasztalható az állam alatti szinttel, tehát a régiókkal szemben. Ráadásul nagyszabású geopolitikai átrendeződés foglalkoztatja Európát, az államok biztonságpolitikai szempontból tekintenek a régiókra – ennek is betudható, hogy a régiók Európája fogalom pillanatnyilag inkább „fű alatt” létezik. Ennek ellenére a fejlődés kiköveteli majd a regionalizációt – vélekedett.
Florian Răzvan Mihalcea a Romániában száz éve zajló központosítás, homogenizáció áldatlan következményeit, a decentralizációs törekvések buktatóit ecsetelte. Az osztrák-magyar uralom idején a románság is decentralizációt, regionalizációt hirdetett, a gyulafehérvári nyilatkozatban is autonómiát ígértek, hogy aztán az egyesülés után központosító, homogenizáló, uniformizáló politikát folytassanak. Ezt kiteljesítette a kommunista hatalom, áttelepítések folytak, kicserélődtek az emberek, ennek nyomán mára a régiók elvesztették egyedi, specifikus jegyeiket. Bánság multietnikus hagyományait ma már sokan nem ismerik az ott élők közül, nem is tanítják iskolában a régiók történelmét, de például a kommunizmus öröksége miatt építészeti szempontból, külalakra Csíkszereda sem különbözik Piatra Neamțtól. Pedig 1989-ben a temesvári forradalom is valahonnan innen indult: Tőkés László a falurombolás ellen emelte fel szavát, ez jelentette a forradalom szikráját. A decentralizáció, a régiók egyedi jellegének megerősítése ráadásul továbbra is hatalmas akadályokba ütközik: a Temesvár Társaságot már 1990-ben szeparatizmussal vádolták, amiért a temesvári nyilatkozat 11. pontjában decentralizációt sürgettek. A szeparatizmus vádja ma is él: a Victor Ponta elleni tüntetések idején például Temesváron Bánság zászlajával vonult fel a Bánsági Liga – másnap a médiában már azzal vádolták őket, hogy el akarnak szakadni Romániától. Fancsali Ernő úgy értékelte, az erősödő centralizmusra mindig az erősödő regionalizmus a válasz, ez tapasztalható Európában, például Skóciában vagy Katalóniában. Romániában is sikerre ítéltetett a regionalizáció, ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, mint korábban, maga Klaus Iohannis elnök is ennek fontosságát hangsúlyozta székelyföldi látogatásán. Ugyanakkor a romániai regionalista mozgalmak számbavételekor az derült ki: ezeknek a törekvéseknek még igen sokat kell erősödniük. Civil mozgalmak léteznek Erdélyben, Bánságban is – az Erdélyi Demokratikus Liga, a Bánsági Liga –, a politikai intézményesülés tekintetében azonban előrelépés nem történt, regionális párt, erdélyi párt még nem jött létre. Jászvásárban is van hasonló próbálkozás, Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártja tartozna ide, de összességében gyerekcipőben még a multietnikus régiók autonómiamozgalma – e tekintetben a székelyföldi autonómiamozgalom jóval előrébb jár. Klaus Iohannis elnök székelyföldi látogatása és azon kijelentése, mely szerint az „etnikai autonómia” elfogadhatatlan, kisebb vitát váltott ki az előadók körében. Ha Fancsali Ernő értékelte azt, hogy az elnök a regionalizmus fontosságáról beszélt, Florian Răzvan Mihalcea pedig azt hangsúlyozta, hogy az autonómia fogalmának zsigeri elutasítottsága miatt egyebet nem is mondhatott az elnök, különben „szétszedik”, Papp Attila Zsolt úgy vélekedett: még Traian Băsescuhoz képest is visszalépés Iohannis megnyilvánulása. Bakk Miklós pedig úgy értékelte, az etnikai autonómia fogalmának hangoztatásával Iohannis voltaképpen a párbeszédet utasítja el egy retorikai csellel. Az etnikai autonómia kifejezés ugyanis amolyan papírtigris, használatának célja, hogy elutasítási reakciót váltson ki, és ezzel voltaképpen a dialógust utasítja el az elnök – pedig a Német Demokrata Fórum volt elnökeként is ismerhetné az erdélyiséget, az egymás mellett élő egyenrangú népek gondolatát.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)