Okt. 8-án az örmény kisebbség történelmi múltjának ismertették A nemzeti kisebbségek bemutatkoznak című rendezvénysorozat keretében, a Kisebbségvédelmi Hivatal szervezésében. Az Arménia Alapítvány, valamint az Arménia Örmény-Magyar Baráti Társaság képviselője is jelen volt. Varduca Azaduhi festőnő felelevenítette az örmény történelem több tragikus eseményét, Dr. Berdj Asgian akadémikus az örmény művészetről, Parasca Olivér pedig az örmények kulturális és művelődési életéről beszélt. Kiss Ferenc emlékeztetett I. Apafi Mihály, erdélyi fejedelem meghívására. 1669-től Moldvából több hullámban mintegy 3000 örmény család kelt át a Kárpátokon és telepedett le Gyergyószentmiklóson, Besztercén, Csíksomlyón, Petelén, Görgényszentimrén, Szépvízen, Szamosújváron és Ebesfalván. /Papp Annamária: Bemutatkozott az örmény kisebbség. Emlékezés a két magyar-örmény vértanúra. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

NÉPSZÁMLÁLÁS 2011
Maros megye: gyorsabban fogynak a katolikusok az ortodoxoknál
Közel ötvenezer személlyel csökkent a megye összlakossága a 2002-es népszámlálás óta: tavaly már csak 531 380 személyt számoltak össze a kilenc évvel ezelőtti 580 851-hez képest.
Közel ötvenezer személlyel fogyott Maros megye összlakossága: az Országos Statisztikai Hivatal előzetes adatai szerint a megyében tavaly 531 380 személy élt a kilenc évvel ezelőtti 580 851-hez képest. Arányaiban ez a fogyás 9,1%-ot jelent.
A nemrég közzétett adatokból kiderül, a megyében enyhén, mintegy 12 ezerrel magasabb a nők száma (271 988) a férfiakénál (259 392).
Ha az anyanyelvi bontás szempontjából vizsgáljuk az adatokat, kiderül, a megye lakosságának 56,11%-a román anyanyelvű, ez abszolút számban 298 204 lakost jelent, a magyar anyanyelvűek aránya 38,87%-os, azaz 206 550 magyar anyanyelvű személy él a megyében. A tavalyi népszámláláson 23 035-en vallották magukat roma anyanyelvűnek, ez az összlakosság 4,3%-át teszi ki. A megyében továbbá 1202 német, 25 ukrán, 43 török, 3 tatár, 65 orosz és 311 más anyanyelvű személyt is összeszámoltak a népszámlálási biztosok. 1942 személy esetében nem léteznek anyanyelvre vonatkozó adatok.
A városi lakosok száma 267 568, 3756-tal alacsonyabb a falun lakók számánál, azaz a városi lakosság a falusi lakosság 98,6%-át teszi ki.
Mi változott az elmúlt kilenc évben
A 2002-es népszámláláson 580 851 személyt számoltak össze Maros megyében, azóta 9,1%-kal csökkent a megye népessége.
Marosvásárhelyen kilenc évvel ezelőtt 150 041 személyt vett nyilvántartásba a statisztikai hivatal, ebből 75 533-an románok, 70 108-an magyarok és 3660-an romák voltak. Tavaly már csak 127 849 személy élt a megyeszékhelyen, ebből 66943 román, 59204 magyar és 1054 roma anyanyelvűnek vallotta magát.
A Maros megyei 11 város összlakosságának a 48,4%-a lakik Marosvásárhelyen, a második legnépesebb város 31 677 lakossal Szászrégen, itt 21 619 román és 8547 magyar anyanyelvű személy lakik. Segesváron már csak 373 német anyanyelvű személy él, ehhez képest kilenc évvel ezelőtt 623 szászt számoltak meg. 21 032 román, 4778 magyar és 104 roma anyanyelvű személy is él az egykori szász városban, amelynek lakossága összesen 26 370 főre rúg.
Dicsőszentmártonban 20 685 lakos, Marosludason 14 775, Szovátán 10 234, Radnóton 8373, Nyárádszeredában 5359, Sármáson 6833, Nyárádtőn 6622 és Erdőszentgyörgyön 5055 személy lakik.
A gyakorlatilag Marosvásárhellyel összenőtt Marosszentkirály a legnépesebb község, itt többen laknak, mint például a városi rangú Nyárádszeredában vagy Erdőszentgyörgyön: a 7275 lakosból 4854 román, 2301 magyar, 97 roma anyanyelvű. Mezőbándon 6214 (2509 román, 2461 magyar anyanyelvű), Mezőpaniton 5999 (733 román, 4739 magyar, 523 roma anyanyelvű), Mezőcsáváson 5799 (2691 román, 2919 magyar, 186 roma anyanyelvű), Nagyernyén pedig 5697 (451 román, 4641 magyar, 605 roma anyanyelvű) személy él.
Legkisebb létszámú község Kozmatelke a maga mindössze 554 lakosával, Bala és Magyarbükkös lakossága sem éri el a 800 főt.
A megyében nincs színmagyar település, a legkevesebb román anyanyelvű személy Kibéden (6), Marosugrán (7), Székelyberén (8) lakik. A magyarok lélekszáma Kozmatelkén a legalacsonyabb, itt csupán egy magyar anyanyelvű személy lakik, Felsőrépáson és Görgénylibánfalván 4-4 magyar anyanyelvű személy él.
A községekben a legtöbb román anyanyelvű ember az 5055 lakosú Görgényhodákon (5039), Marosszentkirályon (4854) és Dánoson (a 4710 lakosból 4462) lakik.
A legnépesebb magyarlakta vidéki település a 7275 lakosú Marosszentgyörgy (4881), az 5999 fős Mezőpaniton (4739) és az 5697 lakosú Nagyernyén (4641) él.
A román közösség vidéken, Petelén a legnépesebb, itt a magát roma anyanyelűnek valló lakosság száma 1363 a 2912-ből. A 4372 fős Mikefalván 1034 a roma anyanyelvűek száma, Mezőbándon pedig 1244 a 6214-ből, lakik itt még 2509 román és 246 magyar anyanyelvű személy is.
Felekezeti megoszlás Maros megyében
A 531 380 lakosú megyében 282 000 ortodox (53%), 137 764 református (25,9%), 48 454 római katolikus (9,1%), 11 409 görög katolikus (2,1%), 1892 baptista (0,3%), 9354 pünkösdista (1,7%), 9060 hetednapi adventista (1,7%), 24 822 más vallású (4,6%), 2698 vallás nélküli (0,5%), és 546 ateista (0,1%) él, 3381 személy felekezeti hovatartozásáról nincs információ (0,6%).
A 283 812 városi lakosból 144 969 ortodox, 137 764 református, 28 466 római katolikus, 11 409 görög katolikus, 1050 baptista, 2800 pünkösdista, 3200 hetednapi adventista, más vallású 12 489, 1427 vallástalan, ateista 433. 1565 esetben nem létezik infó.
A falusi lakosság felekezeti megoszlása az előzetes népszámlálási adatok szerint a következő: a 267 568 falusi lakosból 137 031 ortodox, 77 584 református, 19 988 római katolikus, 4176 görög-katolikus, 842 baptista, 6554 pünkösdista, 5860 hetednapi adventista, 12 333 más vallású, 1271 vallástalan, 113 ateista, 1816 esetében nem létezik információ.
Összehasonlítva a 2002-es népszámlálás eredményeivel a római katolikus közösség fogyott a leghangsúlyosabban, 12,4%-kal alacsonyabb a hívek aránya, mint kilenc évvel ezelőtt. A reformátusok nagyjából a római katolikusok fogyásával megegyező arányban fogytak, 12,3%-kal vannak kevesebben. Ehhez képest az ortodoxok csak 8,9%-kal fogytak a 2002-es adatokhoz viszonyítva. Közművesítés és higiénia
A megyében 223 211 lakást számoltak össze, ebből 154 371-ben van vezetékes víz (69,2%), ugyanennyi csatlakozik a csatornahálózathoz. Az áramellátás 218 932 lakásban nem jelent gondot (98,1%), központi fűtéssel 100 455 lakás (45%) rendelkezik. A lakások 89%-a (200 229) rendelkezik konyhával, és 147 334 lakásnak fürdőszobája is van (66%).
A 116 229 városi lakás 90,9%-a(105 690) rendelkezik vezetékes vízzel, falun ez az arány 45,5%-os: a 106 982 vidéki lakásból 48 681-ben van vezetékes víz. A városi lakások 90,9%-a csatlakozik a csatornarendszerhez, a községekben ez az arány 45,5%-os. Árammal a városi lakások 98,1%-a rendelkezik, míg falun valamivel kevesebb (96,6%).
Városon 82 367 lakásnak van központi fűtése (70,9%), a vidéki lakások sokkal rosszabbul állnak ezen a téren (16,9%, abszolút számban: 18 088). Saját konyhával rendelkező lakások aránya városon 95,3%, falun pedig 83,6%. Lakásban fürdőszobával a városi lakások 66%-a rendelkezik, falun pedig csak a 41,5%-uk. Bala községben például a 423 lakásából mindössze 33-ban (7,8%) van fürdőszoba.
Kertész Melinda
Transindex.ro
2012

Novák Csaba Zoltán
PÁRTÉPÍTÉS A Román Kommunista Párt hatalmi szerkezetének kiépítése Maros megyében, 1944-1948
Szinte nulláról kezdték az ország szovjet minta szerint való megszervezését.
A Román Kommunista Párt az 1944. augusztus 23. után kialakult politikai helyzetet arra próbálta felhasználni az első pillanattól kezdve, hogy megszerezze a teljes politikai hatalmat, és hogy az országot egy szovjet mintára megszervezett állammá tegye. A Vörös Hadsereg bevonulása után az addig illegalitásban tevékenykedő kommunisták hozzáfogtak a párt helyi szinten történő megszervezéséhez. A kommunista párt Maros megyei szervezetét teljes mértékben új alapokra kellett helyezni, ugyanis az RKP illegalitásba helyezése folytán a helyi szervezeteket is betiltották, tagjait pedig üldözték a hatóságok. A munkásmozgalmi családból származó B. J. így emlékszik vissza: „a vásárhelyi szervezetet 1922-ben alapították meg. Az alapítók között volt édesapám is. A párt illegalitásba helyezése után az itteni szervezetet is betiltották. A hajdani Kossuth utcában működő munkásház még fennállt egy ideig, mi munkásgyerekek ide jártunk minden vasárnap, aztán a harmincas évek közepén ezt is felszámolták.” A párt a két világháború közötti időszakban nem rendelkezett jól kiépített vidéki szervezetekkel és megfelelő tömegbázissal sem. Vidéken az emberek nem kapcsolódtak be tömegesen a baloldali mozgalomba. Egy 1951-ben készült összeírás a megye 120 vidéki településéből csupán 90 olyan személyt nevez meg, akik 1944. augusztus 23. előtt az RKP szimpatizánsai, vagy illegális tagjai lettek volna. Az ún. illegalista mozgalom jellegzetességeihez tarozik az a tény is, hogy a konkrét akciók szinte teljes mértékben Marosvásárhely területére korlátozódtak.
Vidéki szervezetek elszórtan működtek, általában olyan a megyeközponthoz közel eső falvakban, amelyek lakosságának egy része a városban dolgozott, és nagyon sok esetben valamely karizmatikusabb helyi származású aktivista nevéhez kötődtek.
Csernovics Sámuel, aki nagyon fiatalon került kapcsolatba ezzel a mozgalommal, és aki a későbbi marosvásárhelyi pártiskola előadója lett, így emlékszik vissza: „Az eszmékkel felületesen már gyermekkoromban megismerkedtem. Az utcánkban nagyon sok munkás élt. Ezek közül többen is illegalisták lettek. Komoly mozgalmista volt a Löbl család, Márton és Piri, Gombos Mihály, a Minor család, Nemes Dezső. Ezek mind a mi utcánkban laktak.
Az egyik Minor fiú még a spanyol polgárháborúban is harcolt Franco ellen. Esténként összeültünk az utcánkban és beszélgettünk. Inkább, amolyan tőmondatokban beszéltek, a tudományosság teljes mértékben hiányzott. Jómagam sem ismertem akkor egyetlen ilyen jellegű munkát sem. Ezek az emberek meséltek nekünk a pártról, hogy miért is harcol, milyen célkitűzései vannak. Egyiküknek sem volt tulajdonképpen valamiféle marxista képzettsége.”
A szervezkedés, a kommunista mozgalom felvállalásának komolysága is váltakozott. A magyar közigazgatás visszatérése 1940-ben felszámolta még ezt a szórványosan működő illegalista mozgalmat is. A vásárhelyi illegalisták egy része, pl. Löbl Márton elhagyta a várost, másokat pedig elfogtak és Ákosfalvára szállították.
Az akkor, a pártstatisztikák szerint 338 000 lakossal (46,1% román és 50,8% magyar) rendelkező Maros megyét is megviselte a front átvonulása. A megye területe nagy részének háborús övezetté válása, a front átvonulása utáni zavargások, a súlyos gazdasági helyzet óriási megpróbáltatások elé állították a lakosságot.
A Felső-Maros mentét így mutatja be egy 1944-ből fennmaradt jelentés: „Sáromberke már szinte kihalt, kisszámú nép lakja. Átlag minden tizedik háznak van lakója. Ugyanez vonatkozik Gernyeszegre is. Körtövélyfája már ennél lakottabb. […] Petele pedig teljesen üres. Jelenleg már csak a cigányok járnak be egy-egy rozoga fogattal, hogy elvigyék mindazt, ami a korábbi látogatóknak nem kellett.
Jelenleg Petelén egy pár orosz katona is tartózkodik, akik a szőlőtermés betakarításával foglalatoskodnak. […] A Szászrégenbe vezető úton látni az aknák által megölt falusiak hulláit, amelyeket az asszonyok a helyszínen egész felületesen a földbe ásnak. […] Szászrégen félelmetesen kihalt.” Az 1946 és 1947-ben kicsúcsosodó szárazság csak fokozta az amúgy is válságos gazdasági helyzetet.
A Maros megyei pártszervezés első jelentős, háború utáni lépésére 1944. szeptember 24-28. táján kerülhetett sor és az illegalista mozgalom tagjainak nevéhez fűződött. „Az elvtársak legnagyobb része a Szászrégenben megalakított 503-as munkaszázadhoz volt beosztva, és akik onnan megszöktek, az orosz csapatok szeptember 28-i bevonulása előtt néhány nappal érkeztek haza. A hazajöttek, azonnal megalakították a párt 8 tagból álló Ideiglenes Végrehajtó Bizottságát.” Fontos tényező, hogy erre a lépésre helyi kezdeményezés révén került sor, ugyanis az RKP központi kiküldöttei szeptember végén még nem érkeztek meg a városba. 1944 őszén megalakult a RKP Maros megyei szervezete, amelynek a vezetőségét egy öttagú bizottság jelentette. A bizottság tagjai az eddig illegalitásban levő tagokból került ki, név szerint: Soós József (később polgármester Marosvásárhelyen), Löbl Márton, Szőcs Béla, Nemes Dezső és Lakatos Albert. Ez volt a „fej”.
A „test” megszerzése, kiépítése jelentette ezek után a megyei szervezet egyik legfontosabb feladatát. A párt Maros megyei szervezete egyelőre a Kolozs megyei regionális szervezet hatásköre alá tartozott.
Kezdetben kaotikus állapotok uralkodtak a párt háza táján. „Az elején nem tudták megmondani, hogy ki milyen funkciót tölt be.” Az 1945-ös év folyamán az aktív szervezői munkának köszönhetően megalakultak a párt működését biztosító legfontosabb osztályok, illetve alosztályok, az akkori kifejezéssel élve „reszortok”, amelyek a párt különböző területeken kifejtett tevékenységét szervezték és irányították: propaganda, gazdaság, kultúra stb.
1945-ben első lépésként megalakultak a járási titkárságok, amelyek létrehozták a járási osztályokat is. Az esetek többségében a helybeliek közül kerültek ki a járási vezetők, de ha szükség volt rá, a megyétől is neveztek ki titkárokat. A vidéki szervezetek a megyei központi osztályok hatásköre alá tartoztak, amelyek a megyei Központi Bizottságnak tartoztak felelőséggel, innen kapták a módszertani utasításokat és ide küldték el havi jelentéseiket.
Mint említettem már, a RKP periférikus jelleggel bírt a háború előtt az általunk vizsgált régióban is. Mindez arra kényszerítette az országos vezetőséget és az alapszervezeteket egyaránt, hogy nagyszabású „toborzó” tevékenységbe kezdjenek, megkeressék az utat a megye munkássága, valamint az elég nagyszámú parasztság felé.
A munkásság megszervezése, mozgósítása a szakszervezeteken keresztül történt. A tömegtámogatottság növelését célozta meg a különböző „tömegszervezetek” létrehozása. Ezeknek a szervezeteknek elméletileg a különböző társadalmi csoportok érdekeit kellett képviselniük, gyakorlatilag azonban az RKP szatelitszervezeteivé váltak:
Kommunista Ifjak Szövetsége (KISZ) a fiatalság bevonását célozta meg, a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) a magyar ajkú tömegek mozgósításáért felelt, a Hazafias Szövetség a fasisztaellenességre és a hazafiságra építkezett, az Ekésfront a román parasztság mozgósításáért felelt.
A tömegszervezetek kiépítését vidéken ún. „instruktorok” irányították. Ezeknek állandó jelleggel a tömegek között kellett tartózkodniuk, ők feleltek a különböző propagandisztikus tevékenységekért.
Az RKP alapszervezetei vidéki és városi szinten egyaránt az ún. sejtek voltak.
A sejt, mint alapszervezet arra volt hivatott, hogy megfelelő kommunista propagandát fejtsen ki, minél több tagot vigyen be a pártba, megteremtve így az alapot az RKP helyi szintű kiépítéséhez. Egy sejt megszervezéséhez, működéséhez legalább három ember szükségeltetett. A sejt élén a sejt titkára állt, őt segítették a különböző beosztásban tevékenykedő sejttagok.
Az első adatok, amelyek a párt tagságára vonatkoznak, 1945 nyarától jelennek meg. A városokban, üzemekben, falvakon megalakuló első RKP sejtek beküldték jelentéseiket a tagságuk számának alakulásáról. Az igen aktív agitprop akció eredményeként a megyei RKP egy bizonyos létszámnövekedést könyvelhetett el a párttagok soraiban.
Az RKP Maros megyében 1945 végén 2.852 taggal rendelkezett. A háború előtti időszakhoz viszonyítva ez mindenképp biztató előjel volt. A megye összlakosságát nézve azonban még mindig elenyésző volt a párttagok száma, 0,95%.
Az 1946-os év politikai eseményei, a nemzetközi helyzet alakulása, a baloldali blokk létrehozása, a választások „megnyerése” növelhették valamelyest a vizsgált térségben is az RKP presztízsét, ugyanis a párttagok száma majdnem megháromszorozódott. 1946 végén a pártstatisztikák szerint az RKP-nak Maros megyében 6.593 tagja volt.
A párt minden jelentkezőt szinte feltételek nélkül, tárt karokkal fogadott, csupán azoknak kellett igazoló önéletrajzot írniuk, akik nem voltak munkás- vagy parasztszármazásúak.
Az igazi áttörést az RKP számára az 1947-es és az 1948-as év hozta meg.
A történelmi pártok lefejezése, a király elűzése, majd a teljes politikai hatalom megszerzése új lehetőségeket biztosított az RKP számára. „A járásban a politikai helyzet általunk van irányítva, a rémhíreket párttagjainkon keresztül hamar visszaverjük, mert nem egységesek és az utóbbi időben nagyon kis mértékben nyilvánulnak meg” – jelentik a nyárádszeredai járásból 1947-ben.
Megyénkben is növekedett a párttagok száma, amely 1947 végére elérte a 9.267-et (3,08%). 1948-ban az RKP és a Szociáldemokrata Párt egyesítése az ily módon megszületett Román Munkáspárt tagjainak száma országos szinten egy millió fölé nőtt.
Ez a folyamat az eredményezte, hogy 1948 végére a párttagok száma Maros megyében is 12.474-re (3,81%) emelkedett. Ez már komoly tömegbázist jelentett. Az RKP-nak a megye minden vidékén volt már kiépítve szervezete, amelyek biztosították a tagság számának állandó növekedését.
A marxi és lenini tanítások alapján a kommunista pártoknak, mint „élcsapatoknak” az a feladatuk, hogy megszervezzék a munkásosztályt, amelynek az uralma jelentené a kommunizmus felé vezető út első szakaszát. A kommunista propaganda tehát elsősorban a megye munkásságát célozta meg.
Ezt a célt szolgálták az üzemekben, gyárakban létrehozott sejtek és nem utolsó sorban a szakszervezetek fölötti irányítás megszerzése. A megye, főleg Marosvásárhely munkássága csatlakozott első ízben az RKP-hoz. 1945-ben a párttagok 55%-a volt munkás. Ez az 50% körüli arány fennmaradt egészen 1948-ig.
A munkásszármazású párttagok közel 50%-át minden esetben a marosvásárhelyi munkások adták. A munkások másik hányada azokból a járásokból került ki, amelyek rendelkeztek valamiféle ipari egységgel. Itt elsősorban a Maros menti fafeldolgozó egységeket, pl. Maroshévízt, vagy a városokat, mint pl. Szászrégent kell megemlítenünk.
Ami a Maros megyei RKP etnikai összetételét illeti, a lakosság sajátos etnikai megoszlása miatt az országos átlagtól eltérő számadatokkal találkozunk. A kezdeti időszakban a kisebbségiek – magyarok, zsidók – viszonylag nagy számban képviseltették magukat az RKP soraiban. Az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától: 50,8% magyar, 46% román. (az RKP nemzetiségi összetételének alakulásáról lásd Novák korábbi cikkét – szerk. megj.)
Összegzésként elmondhatjuk, hogy 1944. augusztus 23. után, akárcsak az egész országban, Maros megyében is teljesen új alapokra kellett helyezni a Román Kommunista Pártot. A megyei RKP erőteljes központi támogatottsággal és igencsak szívós propagandamunkával hozzálátott tagjai számának növeléséhez ami, mint legitimációs eszköz elengedhetetlen volt a teljes politikai hatalom birtoklásához. Ez a két világháború közötti időszak illegalistáinak és szimpatizánsainak számából kiindulva igencsak nehéz feladatnak tűnt. A Maros megyei RKP útja a néhány tagot számláló, periférikus párttól a több ezer tagot magának mondható tömegpártig mégis viszonylag rövid időszak volt, mindössze négy év.
A sajátos kül- és belpolitikai viszonyok következtében a Maros megyei RKP, amely a két világháború között csupán néhány tucat taggal rendelkezett, 1945 végén már több mint 2000 tagot számlált. 1948 végén a Román Munkáspárt név alatt egyesült RKP és Szociáldemokrata Párt 12.474 tagot mondhatott a magáénak.
Ez egy szokatlanul gyors folyamat, amelyben óriási szerepet játszott a második világháború utáni kül- és belpolitikai helyzet: a fasizmus szörnyűségei, a szovjetek jelenléte, a vasfüggöny megjelenése, a baloldali propaganda hatása stb.
A párt társadalmi összetétele, néhol kisebb eltérésekkel, megfelelt az országos átlagnak. A párt tömegbázisának alapját kezdetben a városi munkásság adta, idővel aztán megnövekedett a parasztság aránya.
Ez a két társadalmi csoport jelentette az RKP tömegbázisának több mint 80%-át. A Maros megyei RKP soraiban is megtaláljuk az értelmiségieket és a hivatalnokokat, számuk fokozatosan növekedett a párt hatalmának kiteljesedésével.
Amint az adatokból is kitűnik, az RKP tagságának jelentős többségét ebből az időszakból a megye magyar ajkú lakossága adta. Az első három évben a megyében a kb. 51%-ot kitevő magyarság és a zsidók túlsúlyban képviseltették magukat. Ezek az adatok megcáfolják azokat az állításokat, miszerint a párt kiépítése helyi szinten egyedül a román államot terhelné.
A pártstatisztikák alakulása az ellenkezőjét bizonyítja. Másrészt ugyancsak alaptalan kizárólag az itt élő kisebbségiek számlájára írni mindezt. A pártstatisztikákban 1947-1948-ban megmutatkozó nagy arányú változások – az arányok 1948-ra viszonylag kiegyensúlyozódtak – már cáfolják ezt. Megyei szinten a magyarság még mindig valamivel nagyobb arányban volt jelen a pártban, de Vásárhely szinten a románokról mondható el ugyanez.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Transindex.ro

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

Vannak települések, ahol megduplázódott a romák száma az elmúlt negyed évszázad alatt
A roma népesség képezi Európa legnagyobb kisebbségét, ráadásul a legsebezhetőbbet is, őket éri a legtöbb diszkrimináció, és közülük kerülnek a legtöbben a társadalom peremére. A hazai statisztikák szerint Maros megyében él a legtöbb roma, számos településen a számuk megduplázódott az elmúlt 25 évben.
A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a roma népesség aránya Maros megyében 8,8 százalék volt, míg 1992-ben 5,7 százalékot jegyeztek. Számos településen megduplázódott az arányuk 1992 és 2011 között: például Mezőbándon 10,6 százalékról 25,7 százalékra, Bonyhán 19,4 százalékról 34,5 százalékra, Marosugrán 11,1 százalékról 29,2 százalékra, Petelén 34,1 százalékról 47 százalékra.
Románnak vallott roma gyerekek
A Maros megyei statisztikai mutatók alakulása azonban nemcsak a roma lakosság növekedésével magyarázható, hanem azzal is, hogy a Kárpátokon túli megyékben például szinte egyáltalán nem jelennek meg a népmozgalmi regiszterekben – hívja fel erre a figyelmet Kiss Tamás és Barna Gergő demográfiai és statisztikai elemzésében, amely a 1992-es, 2002-es és 2011-es népszámlálási adatokra támaszkodik. A roma újszülöttek az esetek túlnyomó többségében románként kerülnek a regisztrációs ívekre, még abban az esetben is, ha a szüleik mindkét népszámlálás során romának vallották magukat.
De az inkonzisztencia Erdély egyes területein is jelentős. Kovászna megyében a román anyanyelvű roma újszülöttek (Előpatak, Hidvég, Bölön, Bardóc községekben) láthatóan románként kerülnek be a népmozgalmi statisztikákba, miközben a 2002-es, illetve a 2011-es népszámlálás során többségük romának vallotta magát” – írják a szociológusok.
Míg 1992-ben 401 ezren vallották magukat romának, addig 2011-ben 619 ezren szerepelnek romaként az országos nyilvántartásban. Csak érdekességképpen ez az arány a magyar közösségben a következőképpen alakult: 1992-ben 1 millió 624 ezer magyart jegyeztek, 2011-ben pedig 1 millió 237 ezren vallották magyarnak magukat.
A gazdag karácsonyfalvi romák
Az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálási adataiból az is kitűnik, hogy Maros megyében 22 837 személy vallotta a romani nyelvet anyanyelvének, ebből 5524-en városban élnek, 17 313-an pedig vidéken.
A Maros megyei települések közül legtöbben Petelén, 1335-en vallották anyanyelvüknek a romanit, Mezőbándon 1215-en, a Nyárádkarácson községhez tartozó Karácsonyfalván pedig 1070-en. Ferenczi György Nyárádkarácson község polgármestere lapunk megkeresésére elmondta, a lakosság harminc százalékát teszi ki a roma népesség, továbbá mintegy 67 százaléka magyar, és 1–2 százalékuk román nemzetiségű.
Az itt élő romák viszont egy gazdagabb közösségnek számítanak megyeszinten is, hiszen nem elszegényedett, társadalom peremén élőkről van szó, hanem olyanokról, akik luxusautókkal járnak és építkeznek. Hogy miből él a többségük viszont rejtély, hiszen maga a polgármester sem tudta erre a választ.
Nem láttam a mezőgazdaságban tevékenykedni őket, ha van is kertjük, a szomszéd dolgozza azt, de vannak olyanok is köztük, akik ismerik a bádogos szakmát, viszont nem biztos, hogy a lemezhajtásból annyi pénzt tudnak szerezni, mint amennyit másból – mondta Ferenczi György. Sok lány 13–14 évesen szül gyereket, ezért sokuk idejekorán otthagyja az iskolát. A fiúk általában kijárják az általános iskolát, már csak a sofőrkönyv megszerzésének érdekében is, amelynek feltétele a nyolc osztály. Nyárádkarácson községben nem jellemző az elszegényedett roma réteg, akad egy-két mélyszegénységben élő roma család, de ugyanennyi van a magyar és a román közösségben is – tette hozzá a polgármester, aki félig viccelődve meg is jegyezte, a karácsonyfalvi romák kellene segítsék a lakosság többi részét.
Hajnal Csilla / maszol.ro

XIII. Maros völgye fesztivál
A hagyományőrzés jegyében
Július 29–30-án a 13. alkalommal tartották meg a Ratosnya melletti Sétatér (La Alei) tisztáson a Maros völgye fesztivált, amelyet eredetileg a környékbeli községek bemutatására szántak. S bár az idén is gazdagon feldíszítették a községek házát, úgy tűnt, hogy egy kicsit megkopott ez a jellege, és nagyobb szerepet kapott a vásár. Az érdeklődők inkább az élelmet és italt kínáló sátrak előtti teret töltötték meg. A szervezőket dicséri, hogy a zsúfoltság elkerüléséért külön parkolóhelyet létesítettek a tisztás egyik részén, és elkülönítették a hagyományőrző kiállítóteret az élelmiszert kínáló standoktól, sátraktól. Gondoskodtak ivóvízről, illemhely is volt bőven, mi több, szelektív hulladékgyűjtésre kukákat is kiállítottak. Mint minden évben, az idén is a következő települések mutatkoztak be: Marosvécs, Magyaró, Felfalu, Felsőrépa, Alsóidecs, Petele, Marosoroszfalu, Déda, Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza és Szászrégen is, első- sorban a Gliga cég termékeivel és a néprajzi múzeum kiállításával. A Maros Megyei Tanács külön standdal jelentkezett, és a megyei múzeum is jelen volt két igen érdekes kiállítással. Az egyiken olyan régi, elsősorban Felső-Maros menti fotókat mutattak be, amelyeket az ott lakók ajánlottak fel a múzeumnak, illetve bocsátottak rendelkezésre. Ezeken a felvételeken régi népviseletek láthatók. De jelen voltak – lapunkban már említettük – az első világháború eseményeit kutató muzeológusok is a Maros mentiek a Nagy Háború lövészárkaiban című kiállítással. Mindkét tárlat célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a tárgyi, szellemi örökség gyűjtésére. Ha még van családok birtokában olyan fotó vagy tárgy, amely egyrészt a régi népviseletet őrzi, másrészt kötődik az első világháborúhoz, ezeket a múzeum szívesen átvenné, vagy akár kölcsönözné, digitálisan archiválná, hogy bővítse adattárát. A fesztivál szombat déli megnyitóján az említett települések polgármesterei mellett jelen volt Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Alexandru Câmpean alelnök, Lucian Goga prefektus, több politikus és más Maros megyei elöljáró is. Péter Ferenc megnyitóbeszédé- ben gratulált a szervezőknek, és felhívta a figyelmet a hagyományőrzés fontosságára, arra, hogy mindezt a vidékfejlesztésre, az idegenforgalom fellendítésére is használhatják. A megnyitót követően a meghívottak meglátogatták a települések hagyományosan berendezett házait és az időszakos kiállításokat. Örömmel tapasztalhattuk, hogy a román népviselet mellett megfért a magyar is, igaz, csak elenyésző számban, hiszen sajnos ez a részvétel is tükrözi a Felső-Maros mente egyre fogyatkozó kisebbségi arányát. Némiképp javít ezen Marosvécs és Magyaró jelenléte a fesztiválon. A fellépők között helyet kaptak a részt vevő községek román, magyar hagyományőrző néptánccsoportjai és előadói is. A könnyűzene-együttesek, előadók között megemlíthetjük a Proconsult és a Coraxot, illetve Paula Selinget, a Titánt és a Wi-Fi együttest. Népújság (Marosvásárhely)