Hazai és Külföldi Tudósítások – a 205 évvel ezelőtt megjelent újság
Kultsár István (1760–1828), az újságíró, egyben lapalapító, művészetpártoló
205 évvel ezelőtt, 1806. július 2-án indította útjára Kultsár István magyar nyelvű újságját, a Hazai Tudósításokat, amelynek címe két év múlva Hazai és Külföldi Tudósításokra módosult. A Pesten hetente kétszer – szerdán és szombaton – megjelenő lap hír- és információanyaga a korszak kimeríthetetlen tárháza.
Két hazára terjedő levelezőinek köszönhetően hitelesen, a korszak postajárataihoz alkalmazkodva, gyorsan tudósított a mindennapi élet fontos eseményeiről. Tudósításaikból, munkatársainak írásaiból Kultsár haláláig szerkesztette és írta újságját. A helyitől az általánosig kalandozott, térben és időben is nagy távolságokat ívelt át. Itt jelentette meg pályázati felhívásait, közölt recenziókat a természet- és társadalomtudományok, a művészetek körében megjelent újdonságokról. Maga a műfaj is lapjában formálódott. Első szerkesztőként fizetett honoráriumot a közölt versekért. A hazában úttörőként magyarul közreadott sajtótermék nem egy nyelvjárást használt, hanem teret adott az ország különböző tájegységei nyelvi kultúrájának. A Tudósításokat Trattner Mátyás pesti nyomdájában állították elő negyedrét formában, kéthasábos szedéssel. Az évek során fokozatosan növekedett újsága iránt az érdeklődés, ez az 1820-es évek elején 800 eladott példányt jelentett, a szerkesztő azonban élete végéig kevesellte előfizetői számát. 1810-ben engedélyt kapott a Majna melletti Frankfurtban megjelenő Neuwieder Zeitung közleményeinek kiadására, amelyeket munkatársa, Szemere Pál fordításában „Toldalék”-ként ragasztott főlapjához. Három év múlva Gazdaságbéli Gyűjtemény címmel a házi- és mezei gazdaság témaköreiről szólt, különös tekintettel Festetics György gróf keszthelyi Georgikonjával kapcsolatos eseményekre.
A lapalapító
Jó nevű csizmadiamester nyolcadik gyermekeként 1760. szeptember 16-án Komáromban született. Tanulmányait a helyi jezsuita gimnáziumban kezdte. Az iskolát, a rend feloszlatását követően, 1776-tól a bencések vettek át. Ez időben Baróti Szabó Dávid is tanárai közé tartozott. Középiskolai tanulmányai után a bencés rend kötelékébe lépett. Tihanyban filozófiát tanult, ezután Pannonhalmán képezte magát, majd a pozsonyi szeminárium hallgatója lett. A rend feloszlatását követően a tanári pályát választotta hivatásául. Egy tanévet szülővárosában, majd 1789-től hét éven át Szombathelyen oktatott. 1794-ben itt jelentette meg Mikes Kelemen Törökországi leveleit, amellyel a Rákóczi-kultusz egyik elindítójává vált. 1796-tól három évig Esztergomban folytatta pedagógiai tevékenységét. Kitűnő latinos volt, beszélt németül, franciául, olvasott olaszul, görögül és szlovákul is. Diákjai mindenütt szerették könnyen érthető, szabadon előadott és világos magyarázataiért. Nem fogadta el a bemagolt feleleteket, viszont a latin mellett örömmel vette a magyarul adott válaszokat is. 1799-ben a hivatalos oktatási formát a magántanárival cserélte fel; Péteri Takáts Józseftől vette át Festetics György gróf László fiának nevelését. A hatéves együttlét jelentős ismeretségeket, kapcsolatokat hozott Kultsárnak, aki felkészültségével, tanítási módszerével, jellemével egyaránt kivívta munkaadója elismerését. Az ifjú grófot kísérve, annak külföldi utazásai során az ő látóköre is szélesedett, egyre tájékozottabb, műveltebb ember lett, aki megszerzett tudását már nem egyetlen fiatal vagy egy osztály hallgatói, hanem sokkal szélesebb kör szolgálatába kívánta állítani.
 „Dicső nemzet! Néked szenteltem ezen áldozatot, melyet ma tészek le a haza oltárára. Nem olyan nagy ugyan, mint méltóságod kívánná, de nem kisebb, mint az idő engedte. A jó szándéknak is akadályt vethet a hatalom. Ámbár csekély is igyekezetem, legalább azt a szennyet eltörlötte nemzeti nevünkről, hogy a magyarnak még újságja sincs a maga hazájában. Pedig mely hasznos az újság egy nemzetnek! Azáltal érti meg távullévő embertársainak állapotjokat, és maga sorsát képzelvén bennük örömre vagy szánakodásra gerjed. Azáltal tudja meg a polgári társaságoknak változásaikat, és örvendez hazájának boldogságán. Azáltal ismeri meg az emberi találmányokat, fáradságos igyekezeteket, és önnön könnyebbítésére gerjed. Azáltal az egészséget oltalmazni, a gazdaságot jobbítani, a kereskedést jól intézni tanulja. Azáltal a jó hazafiakat ismerni, és az országban lévő dolgokat nem késő és homályos hírekből, hanem meghatározott értelmes tudósításokból meríteni megszokja; azáltal nyelvét, mely minden nemzetnek fő dísze gyarapítja és csinosítja.”
Ezzel az 1805 Szilveszter napján írt programmal indította útjára lapját, amely az engedélynek megfelelően 1808 júliusától közölhetett hivatalosan is külföldi híreket, de ezek elszórtan már korábban is jelentkeztek.
Lapjának fejlécét egy epigramma, esetleg egy korábbi dátumhoz kapcsolódó jeles esemény felidézése követi. Magyar- és Erdélyország rovatcím alatt fő helyen az uralkodóházzal kapcsolatos aktuális események szerepelnek, majd az iker-főváros; Pest és Buda hírei jönnek. Ezután sorakoznak vidéki levelezőitől/tudósítóitól érkezett beszámolók. 1826. február elsején örömmel értesíti olvasóit az elveszettnek vélt Kőrösi Csoma Sándor felbukkanásáról: „Tudva vagyon a haza előtt, hogy tudós Körösi Sándor erdélyi fi azon nagy nyomozásra szánta el magát, hogy Ázsiában magyaroknak eredeti lakhelyét felkeresse. (…) midőn a reménységnek majd minden sugara elenyészett, most ismét váratlanul (…) az a jelentés érkezett Konstantinápolyba, hogy őt a Himalája hegyen találta. Ezen tudósítás a konstantinápolyi követség által Bécsbe, s onnan a (…) Helytartótanácshoz Budára megküldetett, mely azt a nagyméltóságú erdélyi kormányszékkel közölte. Ennélfogva reménységünk lehet, hogy érdemes hazánkfiát még valahára láthatjuk.”
Az egyes települések különböző hivatalaiban történt személyi változásokról, jelentős közéleti eseményeiről, szokatlan időjárási jelenségeiről tudósított néha meglepő gyorsasággal. Az 1818. június közepei pesti rendhagyó hideg is lapjába kívánkozott: „Addig beszélnek az északi sarknál lett változásokról, a jeges tenger megtöréséről és a jégszigeteknek délfelé úszkálásáról, hogy valóban nálunk is több ízben oly hűvös idők voltak, melyekben mind az asztronómusoknak jövendöléseik, mind a régi gazdák tapasztalásaik megcsalatkoznak. Annyira, hogy már ama híres Orbán napja sem lehet regulánk. Ugyanis a héten (…) Pest körül oly dér volt, hogy a babnak, krumplinak és szőlőnek leveleit is a hideg megcsípte.”
A hazai hírek után a külföldi események sorjáznak. „Tudományos dolgok”-ban új könyvekről közölt ismertetéseket. Az újságot hirdetésekkel zárta. A kezdetben folyamatosan szedett szöveg hamar kéthasábos tördelést kapott, így szellősebbé, áttekinthetővé vált. Tanításkor alkalmazott tiszta gondolkodását, közérthető stílusát lapjaiba is átmentette. Újsága helyesírásában, nyelvhasználatában egységességre törekedett, amelyet egy-egy tudós szerzője nem fogadott örömmel, de Kultsár kitartott elgondolása mellett. Szóhasználatában kerüli a nyelvújítási túlzásokat, de nem maradi.
A színigazgató
„Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut.”
Másfél hónappal a lap indulását követően, 1806. augusztus 16-án egy Kolozsvárról érkezett közleményből: „Kolozsvár 16 esztendőktől fogva (…) oly sebes lépéseket teszen a pallérozódásban, hogyha mind ilyen lépcsőkön hág, félszázad alatt igen virágzó állapotra jut. Azóta népessége 15 ezerről 20 ezerre szaporodott, sáros utcái kövekkel kirakattak, az utcákon lévő sok gémes- és kerekes kutak szivárványos kutakká változtak. Mindenfelől minden esztendőben új és csinos nagy házak épülnek, már új utcák is támadtak, a mesteremberek megszaporodtak. Több rendbeli fabrikák állíttattak fel, egy policiai tisztség formaruhás katonaság díszesíti a várost. A magyar játszó társaságoknak is már oskolájává vált. Szülte s nevelte most nemrégiben azt a társaságot, mely Ernyi úrnak vezérlése alatt szárnyára bocsáttatott kifelé Magyarországra. De ami a pallérozódást legkellemetesebbé teszi; az a sokrendbéli lakosoknak atyafiságos megegyezése. Kár hogy ezen városnak fekvése a kereskedésnek nem kedvezhet.”
A Kolozsvárról ideérkezett színészek otthonra találtak Pesten. Előbb a Hacker-szálában, egy magánház nagytermében játszottak a mai Károly körúton. 1812-ben a jelenlegi Vörösmarty téren megnyílt a díszes német színház. A városi tanács jóvoltából a magyar társulat ingyen birtokba vehette a német színészektől elhagyott pesti városfal déli körbástyáját a mostani Régi posta utca 4. számú ház helyén. Nehezen bírták azonban a versenyt az újonnan épült német színház csillogásával, a korszak gazdasági mélyrepülésével. A látogatók elpártoltak, a színészek eladósodtak, a vármegye a társaság feloszlatását fontolgatta. E válsághelyzetben vállalta fel Kultsár – 1813 szeptemberében – a színház igazgatását. Először is rendbe hozatta a rozzant Rondellát. Ez idő alatt társulatát Székesfehérvárra küldte, ahol pártfogásra és lelkes közönségre találtak. A megkopott öltözeteket jutalomjátékok bevételéből frissítették. E játékfajtát is Kultsár honosította meg hazánkban. Igazgatósága eredményes és sikeres, de tiszavirág-életű lett. Pest város Szépítő Bizottmánya – a kor építési hatósága – városrendezési szempontokra hivatkozva 1814. június 10-én eladta, majd lebontatta a Rondellát, így a magyar színészek játszóhely nélkül maradtak a fővárosban. Kultsár ekkor telket vásárolt szerkesztősége mellett a mai Kossuth Lajos utca – Szép utca sarkán, amelyet Pest vármegye az év júniusi közgyűlésén felajánlott színházépítésre. Kitűnő retorikai rendben sorakoztatja érveit. Schillerre támaszkodva a színházat a legfőbb nyelvmegtartó intézménynek, kitűnő ízlésformálónak és erkölcsnemesítő közegnek tartotta. Érvei között példaként szerepelt a Kolozsvári Színház építése. Még ez évben közzéteszi „Hazafiui javallását” a Magyar Nemzeti Teátrum létrehozásáról.
HIDVÉGI VIOLETTA. Szabadság (Kolozsvár)

Bocsánat?
„Ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?” – mereng vagy inkább szomorkodik mindnyájunk helyett Markó Béla az Élet és Irodalomban megjelent s az UMSZ által átvett cikkében, amelyben a harmadik erdélyi magyar párt körüli pesti és hazai tüsténkedést, s a nyomában létrejövő helyzetet próbálja felmérni.
A válasz kézenfekvő: senki nem fog bocsánatot kérni! Ki kért bocsánatot a felvidéki magyaroktól, hogy fele annyi képviselőjük sem jutott be a szlovák parlamentbe, mint korábban, mert a Fidesz támogatta MKP tárgyalni sem akart a Bugár Béla vezette Hid-Most vegyes párttal? Jól emlékszünk Csáky Pál lekezelő szavaira: szóra sem érdemes pártnak nevezte Bugárékat! Hát megfizettek érte, s fizet bőven a felvidéki magyarság (lásd az ottani állapotokat, a nyelvtörvény és a honosítás körüli botrányokat!), mert az MKP Orbánék fáradozásával sem érte el a parlamenti küszöböt, a mellőzött Híd viszont nyolc százalék fölött teljesített!
Nem jártak jobban a kárpátaljai magyarok sem: három- négy hellyel kevesebb képviselőjük lett a megyei tanácsban (az egymásnak feszülés nyomán a kijevi parlamentből már korábban kihulltak). A Fidesz ott is csak az egyik, az „igazi” magyarként nyilvántartott Kovács Miklós pártját, az UMDSZ- t támogatta, a Gajdos Miklós vezette formáció ellenében. S láss csodát: a választáson mégis Gajdosék szerepeltek jobban! A széthúzás okozta eredménytelenség miatt az ottani magyarság is sebezhetőbb lett. Gondoljunk csak a magyarnyelvű oktatás visszaszorítására és a magyar állampolgárságot kérők titkosszolgálati megfigyelésére és behívatására!
S még nincs vége. Az egyoldalú pesti támogatásnak is köszönhető, hogy a múlt évben nem csak Szabadkán, de a 68 százalékban magyar Révkomáromban sem sikerült magyar polgármestert választani. Először! Fennáll a veszély, hogy a tavaszon nemcsak a negyven százalékban magyar Szatmárnémetinek, de a hetvenkét százalékos Sepsiszentgyörgynek sem lehet újfent magyar előljárója, mert három civakodó magyar párt közt könnyen a negyedik román győzhet.
Mások mellett Kövér László biztos nem fog az erdélyi magyarságtól a lehetséges kudarcért bocsánatot kérni. Ezt onnan tudom, hogy a tavaszon, Szatmárnémetiben járva, megkérdeztem tőle: az új párt hangsúlyos támogatása és az RMDSZ mellőzése okán nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha nem jutunk be a román parlamentbe? Válasza: nem lesz, mert ők csak a legjobbat akarják nekünk! Már bocsánat: mi olyan hülyék lennénk, hogy Pest nélkül képtelenek vagyunk eldönteni, mi a legjobb nekünk?
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Orbán: nem lesz diadalmenet az ország újjászervezése
A nyugati életmodell bukásával, a hanyatló Nyugat és Európa válságával magyarázta Orbán Viktor azokat a változásokat, melyeket a kormány vezetett be a hatalomra kerülése óta eltelt időben. A miniszterelnök tusnádfürdői előadásában felfedte eddigi döntéseinek hátterét: egy átfogó tervet vázolt fel a magyar nemzet megmentésére, melyet szerinte kormánya egy éve pontról pontra követ a médiatörvénytől a közmunkaprogramokon keresztül az új adópolitikáig. Szerinte a régi, reflexeit meghaladni nem képes elit bírálja a terv megvalósítását.
A kettős állampolgárság bevezetése nem egy folyamat vége, hanem kezdete: akik igényelték a honpolgárságot, azok egy politikai közösséghez és jövőképhez kívánnak csatlakozni – mondta szombaton Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára a 22. alkalommal megrendezett Bálványosi Szabadegyetemen megtartott felvezető előadásában, majd felkérte Orbán Viktort az említett jövőkép bemutatására.
Az idei fesztiválnak is a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor szombati előadása volt a legfőbb, legnagyobb közönséget vonzó eseménye. A kezdetektől fideszes rendezvényként számon tartott szabadegyetemre a kormánypártok vezetői, ismert politikusai voltak a fő meghívottak. A Fidesz tavalyi kormányra kerülése után a kabinet számos államtitkára, minisztere, országgyűlési és európai parlamenti képviselője fordult meg a táborban, idén az Orbán-kormány új nemzetpolitikája, a kettős állampolgárság – az előzetesen kiadott program szerint –, a „nemzetegyesítés” a fő téma.
Míg a magyar kormányfő egy új világrend eljöveteléről, a Nyugat hanyatlásáról, az állam átszervezéséről beszélt, a közönség főleg olyan kérdéseket szegezett Orbánnak, hogy a kormány miért nem támogatja a határon túliak autonómia-törekvéseit, milyen kapcsolatokat ápol a hatalmon lévő román erőkkel (Traian Basescu román államfő közismerten jó kapcsolatban áll Orbánnal), melyek a közigazgatás átszervezésével hozhatja nehéz helyzetbe a magyarok lakta területeket. Ám a kérdésekre válaszoló Orbán szerint előbb meg kell erősíteni a magyar államot és együtt kell működni a hasonló gondolkodású szomszédos politikai erőkkel, ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket is rendezni lehessen.
Ebben némi feszültség alakult ki a szintén felszólaló Tőkés László és Orbán között, mert az erdélyi politikus úgy ítélte meg, hogy a kormány nem lép fel elég határozottan az új erdélyi párt bejegyzését elutasító román állam, és a kezdeményezést támadó RMDSZ-szel szemben. 
A nyugati világ összeomlás előtt áll
A világban korszakváltás zajlik, melynek a magyar kétharmados forradalom az egyik következménye – mondta Orbán Viktor a Bálványosi Szabadegyetemen tartott szombat délelőtti előadásában.
Orbán szerint a régi nyugati életmód fenntarthatatlan, rövidesen összeomlás következik be, aminek az államadósság a fő oka. Példaként Görögországot említette, amit szerinte csak azért akarnak megmenteni az EU-ben, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy a balkáni állam valójában csődbe ment, képtelen lesz visszafizetni az adósságait. Orbán Viktor szerint az elmúlt egy évben történt változások is azt igazolják, hogy valóban jelentős változás zajlik a világban: Európa pereme – Görögország bedőlésével, Spanyolország, Olaszország meggyengülésével – leszakadóban, Amerika újabb hitelekre szorul, Észak-Afrikában forradalmak zajlottak, Kína ereje viszont töretlen. Szerinte Nyugat felett újabb viharfelhők gyülekeznek.
Orbán azt mondta, ennek az összeomlásnak Magyarországra nézve is jelentős következményei lehetnek a multinacionális bankok tönkremenetele, az esetleg bekövetkező jelentős infláció miatt. Ennek a válságnak a jövőjét felemésztő, hitelekből élő fogyasztói társadalmak kifulladása az oka Orbán szerint.
„A magyarok harcolni akarnak”
„Nem tehetjük meg, hogy hipnotizáltan várakozzunk, cselekednünk kell” – mondta a miniszterelnök, aki szerint elébe kell menni a változásoknak. Szerinte az államnak kezdeményező szerepe kell legyen, így vissza kell fizetni az államadósságot, át kell szervezni felülről a gazdaságot, és vissza kell terelni - első lépésben a közmunkáztatással, az idő előtt nyugdíjba vonultak visszahívásával - az embereket a munkaerőpiacra.
De az állam csak akkor tudja betölteni a hivatását, ha kellően erős, és ha erős közösség, nemzet áll mögötte – mondta Orbán, miért van szükség az magyarság újjászervezésére, melynek fontos része a kettős állampolgárság megadása. A miniszterelnök szerint Magyarország minden Európai országot megelőzően ismerte fel a helyzetet, szerinte ezt érezte meg ösztönösen a nép, amikor kétharmados forradalommal választott magának kormányt. Azt mondta, ez folytatódott akkor is, amikor a nemzeti konzultációban milliók vesznek részt, mert szerinte „a magyarok harcolni akarnak”.
Európa hozzánk jár tanulni
„Nem lesz diadalmenet Magyarország újjászervezése, mert nem egyszerű arra kérni az embereket, hogy változtassanak életmódot” – mondta Orbán szombati előadásában, aki szerint ezt kényszerűen meg kell tenni, különben nem tudunk kitörni a válságból. Példaként a nagy tömegek közmunkáztatását említette, amit a változások bírálói tévesen munkatáboroknak neveznek. A miniszterelnök szerint a változások végül a „nemzet reneszánszát” fogják elhozni.
Ennek a leképeződése szerinte többek között az adócsökkentés, a nyugdíjak visszaszerzése, az új alkotmány. Ám folyamatos a vita a régi, a hanyatló Nyugatot képviselő hazai politikai elit és a változásokat szorgalmazók között – mondta Orbán. Szerinte régi, meghaladandó reflex a Nyugat követése, hiszen magyarok már egy-két lépéssel az európai nemzetek előtt járnak, sőt szerinte az európaiak tőlünk fognak átvenni ötleteket. Példaként a médiatörvényt, a bankadót említette, amit szerinte sokan fognak másolni Nyugaton.
Orbán Viktor szerint Magyarországnak gyorsuló sebességgel kell távolodnia a válságba került zónától. Szerinte nem kell sajnálni a hanyatló Nyugatot, mert az a világ börtön, „legalább is kényszerlakhely” volt Magyarország számára. Azt mondta, hogy a válság után az európai gazdaság fő motorja Közép-Európában lesz, nem déli vagy nyugati országok. Ha ezt felismerik a térségbeli országok, akkor széleskörű együttműködés fog kialakulni az országok, illetve a hasonlóan gondolkodó „nemzeti alapon álló demokratikus” erők között.
"Akár le is válthatjuk Orbánt"
Feszülté vált a hangulat az előadások alatt Orbán Viktor és Tőkés László között, miután a magyar miniszterelnök az erdélyi politikus többszöri felszólítása ellenére sem akart határozottan állást foglalni abban a kérdésben, hogy miként viszonyul a kormány és a Fidesz az új magyar párt bejegyzését támadó RMDSZ-hez és a román állam, a bukaresti kabinet viselkedéséhez (a román bíróság elutasította az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését - a szerk.). 
Tőkés azt mondta, a kettős állampolgárság birtokában akár le is válthatják a határon túli magyarok Orbán Viktort, ha nem jár el megfelelően az érdekeikben. Az erdélyi politikus szerint ugyanis a magyar miniszterelnök "nem fogja kellően erősen a gyeplőt". 
Tőkést azt követően fakadt ki és tett bíráló megjegyzéseket Orbánra, hogy a miniszterelnök a közönség soraiból érkezett kérdésekre válaszolva azt mondta, "nem lehet Pestről megmondani, hogy az itt élők életét milyen szervezeti egységben kívánják jobbá tenni”.
A miniszterelnök azt mondta, a kormány az egységet támogatja, ám szerinte elfogadható azok hozzáállása is, akik úgy érzik, hogy az eddigi létező egységben már nem képesek megvalósítani céljaikat, így érthető, ha önállósodni akarnak. Orbán szerint ez nem zárja ki, hogy később az egyes szervezetek ismét együttműködjenek egy új alapon.
A miniszterelnök válasz nélkül hagyta Tőkés László megjegyzéseit, az erdélyi politikus kifakadása után nem kért már szót.
"Kérjenek bocsánatot a románok”
Orbán Viktor Trianon gyógyítását önsajnálat helyett egy új nemzetépítéssel kezdte el – mondta még a vitát megelőzően szombati előadásában Tőkés László, európai parlamenti képviselő. A korábbi erdélyi reformtus püspök azt mondta, a rendszerváltás óta semmilyen különösebb stratégiai eredményt nem tudott a nemzetpolitika felmutatni, példaként a Horthy-korszakot említette, amely szerinte ugyanilyen rövid idő alatt jelentős eredményeket tudott elérni Trianon után.
Az 1989-es román forradalom egyik elindítója azt mondta, a román rendszerváltás csak egy puccs volt, majd két évtized alatt a lakosság jelentős része nyomorba süllyedt. Kiemelte, sem magyar egyetemet, sem nemzetiségi autonómiát nem tudtak elérni a magyarok Romániában. Tőkés arról beszélt, hogy a magyarországi és az európai szocialisták is felelősek a sikertelen nemzetpolitikáért, akik a sikertelen 2005-ös kettős állampolgársági népszavazás során "rárontottak a nemzetre", sőt a második Orbán-kormány idején is folytatják e tevékenységüket, amikor a kabinet által hozott törvényeket bírálják az EU intézményeiben. Tőkés bírálta az Romániai Magyar Demokrata Szövetség tevékenységét – amely szerinte az erdélyi magyarokat elnyomó románokkal együttműködik – és Kelemen Hunor elnökét, aki szerinte román művelődési miniszterként lehetővé teszi a kolozsvári magyar műemlékek – köztük a Házsongárdi temető – pusztítását. Beszédében egy adott pillanatban Markó Hunornak nevezte Kelment, arra utalva, hogy az RMDSZ idén megválasztott új elnökét a korábbi vezető, Markó Béla támogatta, akivel korábban Tőkésnek számos konfliktusa volt.
Tőkés László azt mondta, rosszul működő érdekképviseleten akarnak változtatni azzal, hogy a nemrég létrehoztak egy új magyar pártot, az Erdélyi Magyar Néppártot. Azt mondta, a román bíróság arra hivatkozva utasította a párt bejegyzését, hogy nem a teljes nemzet, hanem csak egy közösség, a romániai magyarok érdekeit akarja képviselni. Szerinte ezt nem lehet másképp értelmezni, hogy a bíróság szerint az erdélyi magyarok törekvései nem képezik részét a román nemzetnek. Azt mondta, nem a kisebbség és a többség viszonyát kell rendezni Romániában, hanem az egyenrangú két nemzet kapcsolatát. Kérte, hogy a románok kérjenek bocsánatot az erdélyi magyaroktól a Trianon óta eltelt időszakban ellenül elkövetett bűnökért.
Németh Zsolt Orbán és Tőkés László előadását felvezető beszédében sajnálatát fejezte ki, hogy a román államelnök nem tudott részt venni az eseményen – a köztársasági elnök a korábbi évektől eltérően idén nem kapott meghívott az „Összenő, ami összetartozik” címet viselő rendezvényen –, ugyanakkor bejelentette, hogy Traian Basescu nemsokára Magyarországra látogat.
M. László Ferenc. Hvg.hu

Tehetséges diákokra alapozhat a Magyar Történeti Intézet
Az új tanügyi törvény előírásainak megfelelően, nemrég hivatalosan is megalakult a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem karának magyar tagozatát önálló szervezeti keretbe foglaló Magyar Történeti Intézet. Bár működésének gyakorlati szempontjai még kidolgozásra várnak, az intézmény kétségtelenül jóval nagyobb autonómiát biztosít a kar magyar tannyelvű alap-, és mesteri képzési szakirányainak. – Bizonyos kérdések továbbra is a kari tanácsban dőlnek el, de az immár valamennyiünket összefogó intézet keretei között jóval hatékonyabban bonyolíthatók le szervezési problémák, tárgyalhatók meg az oktatási kérdések – magyarázta lapunknak Pál Judit egyetemi docens, az intézet nemrég megválasztott vezetője. Mindemellett, három – a régészet, művészettörténet, történelem szakirányok hallgatóit tömörítő – szakkollégiumban tevékenykednek mindazok a hallgatók, akik hajlamot éreznek a szaktudományos kutatásra, publikálni szeretnének – tette hozzá. A történelem kar magyar tagozata azonban nemcsak nagyobb fokú szervezeti autonómiájára, hanem tehetséges diákjaira is alapozhat a közeljövőben. Az alábbi tanulmány szerzője, Fodor János a jelenkortörténet – nemzetközi kapcsolatok mesteri szakirány I. éves hallgatója az idén Egerben szervezett, XXX. Jubileumi Országos Tudományos Diákköri Konferencián (OTDK) a Két világháború közötti magyar történelem részleg díjazottja volt.
A városépítő. Marosvásárhely a XX. század elején, és a sokarcú Bernády-kép
Tanulmányunk Dr. Bernády György két polgármesteri mandátumáról, és az ő idejében fejlődő Marosvásárhelyről szól. Jelen tanulmány kiegészítés és egyben összefoglaló az eddig feltárt és megírt forrásokból, amelyek Bernády életéről szólnak. Említésre méltó az a tény, hogy bár Bernády Marosvásárhely sokat emlegetett polgármestere, életéről teljes monográfia mindmáig nem készült. Ezért a hiányzó adatokat levéltári forrásokkal egészítjük ki.
Bernády György 1864. április 10-én született a Szolnok-Doboka vármegyei Bethlenben. A marosvásárhelyi Református kollégiumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. Doktori címmel rendelkező gyógyszerész lett, majd állam és jogtudomány-diplomát is szerzett. A család 1878-ban költözött Marosvásárhelyre, édesapja, Bernády Dániel, ekkor vásárolta meg a Rózsák-téri családi patikát. A frissen diplomázott Bernády csak rövid ideig vezette az öröklött gyógyszertárt. Számára a politika jelentette az igazi életpályát, így hamarosan országgyűlési képviselőlett a Szabadelvű Párt színeiben. 1890-ben már törvényhatósági tag, 1900-ban rendőrfőkapitány. 1902 március 8-án polgármesterré választották.
A Bernády György első polgármestersége előtti városkép nem sokban különbözött a 17. századi, Borsos Tamás idején kialakított arculattól. Ipara jóformán nem létezett, a város és környezőfalvainak fontos jövedelemforrásai az alkalmi vásárok voltak. Marosvásárhely XX. század eleji városképébe olyan neves építmények illeszkedtek, mint a vár épülete, Bodor Péter zenélőkútja, a Teleki Téka. Még a XIX. század második felében elkezdődött építkezések eredményeként készült el ugyanis az Igazságügyi Palota, a nagyposta, az Osztrák–Magyar Bank (1900), a Székelyföldi Iparművészeti múzeum (1891–93), a nagykaszárnya (1896), a Csapatkórház és a Honvédcsapat Kórház (1896), a városi gőzfürdő(1898), a Szent Ferenc-rendi nővérek zárdája (1893), a református leányiskola (1890–92), a zsinagóga (1899–1900) stb. Az építkezések és a robbanásszerű városfejlődés tehát nem kizárólag Bernády György személyének hatására történtek. Mindemellett, első polgármesteri mandátumára jellemzővolt a városkép teljes átalakulása. Aszfaltoztak, középületeket emeltek, erőműveket építettek ebben az időszakban.
Bernády első polgármesterségének nagy újdonsága a közművesítés bevezetése volt. Az új téglagyár, a víz-, és csatornaművek, a villanytelep, a turbina, a marosi gát is ekkor készültek, illetve megkezdődött a csatornázás folyamata. Örökös vitatéma volt azonban az ivóvíz megoldásának a kérdése az első mandátum idején. A tehetősebbek szűrőberendezéseket vásároltak, de a probléma csupán a következő évtizedekben oldódott meg. A gáz bevezetése tekintetében Bernády kudarcokkal is szembesült: minden erőfeszítése (a rengeteg tanulmány, befektetés és végül az amerikai út) ellenére nem váltak be számításai, ezt azonban csupán bizonyos kultúrkörökben minősítették.
A nagymérvű építkezések legalapvetőbb példája a Városháza (ma Megyeházként működik), illetve a Közművelődési Ház (vagy Kultúrpalota) volt. Az országos viszonylatban is kiemelkedően értékes, szecessziós stílusban készült épületegyüttest a színháznak kellett volna kiegészítenie, amely a harmadik oldalról is körülzárta volna a teret. De ez, – rengeteg egyéb tervvel egyetemben – az elsővilágháború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A ma is látható színház épülete csak 1973-ban készült el (a városnak azonban addig is létezett aktív színművészeti, kulturális élete: a rendezvényeknek korábban az Apolló nagyterme és az újonnan épült Kultúrpalota előadóterme adott otthont).
Bernády György 1913-ig volt az úgynevezett boldog békeidőkben Marosvásárhely polgármestere. Ezután főispánként tevékenykedett, illetve előléptették Magyar Királyi Udvari Tanácsossá. Főispáni tisztsége 1917-ig tartott. Az impériumváltás és a békeszerződés híre Pesten érte. Visszatért Marosvásárhelyre, ahol ismét politikai tevékenységbe fogott, 1920-ban kiadta két kevésbé ismert röpiratát, a Nyíltlevelet és az Emlékiratot.
Ezek a munkák a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó Szó-hoz hasonlóan, a transzszilvanizmus szellemében íródtak, a helyben maradás fontosságát emelték ki, illetve lehetőségeket vázoltak fel a további tevékenységek folytatásához. 1922-től Bernádyt parlamenti képviselővé választották. Második polgármestersége már szorosan összefüggött az Országos Magyar Párt (OMP) keretében kifejtett tevékenységével, amelynek alelnöki tisztét is betöltötte. Kiemelt szerepet játszott a Néppárttal való titkos egyezmény megkötésében, amely később a „csucsai paktumként” szerepel a köztudatban.
Bernády második polgármesteri mandátuma 1926 és 1929 között zajlott. Bár már polgármester volt, nem hagyott fel az országos szintű politizálással, 1926-ban politikai aktivitását a liberálisokkal való egyeztetés határozta meg. A Magyar Kisebbség nemzetpolitikai szemle VI. évfolyamának 22. számában Tancred Constantinescu miniszter így nyilatkozott Bernádyról: „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem.”
Második mandátuma mindössze három évig tartott. A nevezetes malomper kapcsán (amely a város leghosszadalmasabb, 1912–1937 között tartó pere volt) Bernády kereszttűzbe került, a rá gyakorolt nyomás miatt le kellett mondania.
1927-ben kilépett az OMP-ből, elsősorban belsőellentétekre hivatkozva. Megfogalmazta polgármesteri tisztségéből való felmondását is, azonban ezt a belügyminiszter ekkor még nem hagyta jóvá. Bernády számára nyilvánvaló volt, hogy a korabeli román közigazgatás ellehetetlenítette számára a város irányítását, tisztségéből végül 1929-ben távozott. Ám továbbra is a városi tanács tagja maradt, vitákban továbbra is részt vállalt. Felmondásához egyébként hozzájárult saját és kislánya egészségügyi állapota is, ami miatt rendszeresen külföldre kellett utaznia. Bernády György a két világháború közti Marosvásárhely egyetlen magyar polgármestere volt. Az 1930-as évek közepére teljesen felhagyott a politizálással, és kizárólag magánéletére, illetve főgondnoki tisztségére összpontosított, amit élete végéig megtartott. 1938. október 22-én, Szentgyörgy utcai lakásán hunyt el.
A neves polgármester tisztelete ma sem halványult Marosvásárhelyen. A rendszerváltás után a Bernády György nevét viselő közalapítvány alakult, amely 1994-ben egészalakos szobrot emelt a róla elnevezett téren. Az alapítvány számos kiadvánnyal és rendezvénnyel ápolja, illetve több szobor, dombormű és emléktábla őrzi emlékét. Tudni kell azt is, hogy Bernády még polgármestersége idején tudatos mítoszépítésbe kezdett, ami nagyon jól tükröződik a korabeli sajtóban is. Legtöbb emléktábla még életében felkerült az épületek homlokzataira. Ezen kívül számos adoma, városi legenda számol be róla szóló történetekről.
 Következtetésként elmondható, hogy Bernády Györgynek sikerült Marosvásárhelyt az olyan rohamosan fejlődő városok sorába emelnie, mint például Kolozsvár volt. A polgármestersége idején kialakított városkép mindmáig meghatározza Marosvásárhely arculatát. Országos szintű politizálása a két világháború közötti időszakban élő erdélyi magyarság egyik fontos képviselőjévé emelte. Azonban a kutatások korántsem zárultak le: további források feldolgozása szükséges tevékenysége megítéléséhez, végleges következtetések levonásához.
FODOR JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár)

Tarló(s)hántás
Pistinek nem tetszik Attila. Igaz, nincsenek is egy súlycsoportban. Pistinek és pajtásainak nem tetszik Mihály sem. A pajtások Pistivel a púpjukon sem nyomnak annyit a latba, mint Mihály egymagában. Pistinek sok minden nem tetszik, de mit tegyünk, ő csak egy szürke inzsellér, akit a városi csínytevések löktek a felszínre, meg az, hogy a városnak már nagyon nem tetszett Gábor, aki legalább húsz évig volt osztályelső.
Mielőtt valaki nekilátna azonosítani (nem beazonosítani, ahogyan most Pistiéknél divat mindenhez hozzácsapni a be igekötőt), vajon melyik bolyais vagy dögis osztályról van szó, elárulhatom, hogy nem a barátságos erdélyi tájakon játszódik a történet. Kissé odébb, ahol plagizálnak. Nem mintha nálunk nem lenne elég plágiumvád, elég, ha csak a MOGYErósban bóklászunk, de most a székesfővárosra gondolunk, ahol plagizálnak a fiúk. Más szóval: megismétlik az 1945-1948-as, 1989-90-es döntőket.
Vágod már, haver? Megvilágosodott már a burád? Igen, arról beszélek, hogy a Pisti mérnök tarol. Szobrot irtogat, akár a gyomot. Térrendezés ürügyén elszállíttatta József Attilát, elhurcolta, máshová kívánja áthelyezni gróf Károlyi Mihály szobrát. (Akit mellesleg Trianonért okolnak, holott a szerződés megszületésekor már régen száműzetésben élt, éppen Horthy Miklós kormánya írta alá a szégyenletes okmányt nemzetközi kényszer hatása alatt.) Szóval fontos, hogy a székesfővárost ne rondítsák el a magyar haladás és demokrácia jelképes alakjai. A jó irodalomé sem. Gondolom, nemsokára eltávolítják Raoul Wallenberg szobrát Budáról, majd József Attilát kiemelik a tankönyvből és száműzik a tantervből, helyette p.o. beteszik Vízváry Mariskát, aki mégiscsak művészember volt, színésznő és az össznépi zabát jobbnál jobb (nem balnál balabb) falatokkal gazdagította, hadd Kövéredjen a nép s az ország.
Ha már a pártpolitika belekottyintott a szellemi életbe, a történelmet és jelképet átrendezi, miként a komcsik is tették hét évtizeddel ezelőtt, ne feledkezzünk meg Kossuth Lajos szobrának eltávolításáról sem. Miként azt Gerő András történésztől is tudjuk, nem ez a szobor állott a keresztény kurzus idején a parlament előtt. És egyáltalán Kossuth gyanús, ugyanis nem vett részt a magyar életben 1849 után, hanem élte nagyobbik felét a szabadkőműves, rohadt liberális Nyugaton töltötte, az emigrációból agitált a kiegyezés és a fennálló Ferenc József-i rendszer ellen. Ha már akkor lett volna IMF, nos, minimum annak az elnöke lett volna.
Szóval tarolós Pisti szoborritkításba fogott, amit más hasonló akciók is követni fognak, amivel helyreáll a régi rend a székesfővárosban, és végre megszabadulhat Pest, Buda és Óbuda a bűnös jelzőtől.
Bár én tamáskodom: József Attila szobra újra méltó helyen fog állni nemsokára, miközben régészek azért túrják fel a Kossuth teret, hogy kiderítsék, ki is az Tarlós Pisti, a kultúrbarbár?
Sebestyén Mihály. Népújság (Marosvásárhely)

Porlunk, mint a szikla…
Mindössze maroknyi érdeklődő volt jelen Kézdivásárhelyen, a Vigadóban Margittai Gábor budapesti publicista magyar szórványról és kulturális örökségről szóló előadásán. Az Ázsiában, Afrikában, Európában élő, magyar öntudatú néptöredékekkel foglalkozó beszámoló mindenki számára tanulságos volt, hiszen az ő fogyatkozásukban a mi (esetleges) szomorú jövőnk is felsejlik.
Margittai Gábor a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érző, az önfeladás határán levő, végóráit élő magyar szórványról beszélt. A Trianoni menyecske című könyvében így fogalmaz: „Trianon óta kilencven év telt el a Kárpát-medencében, s valószínűleg felének sem kell eltelnie ahhoz, hogy ezután soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.”
Szomorú a magyar szórványok helyzete, hiszen szentélyeiket, „ahol hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”
Az asszimiláció vidékenként változik. Délvidéken a stratégia hasonlít a romániai helyzetre, ott ugyanis a kisebbség kulturális örökségét lebontják, beépítik (néha szó szerint is): a magyar sírkövek járdákban, épületalapban végzik. De Dél-Erdélyben, például Magyarigenben is tűnnek el nemesi temetők vagy magyar feliratú harangokat lovasítanak meg. Igaz, Fehérvízen ez nem sikerült, mert villám csapott a tolvajokba, azóta babonásan tisztelik a harangot – idézte fel Margittai.
Felvidéken a magyarság múltjának megsemmisítése más módszerekkel zajlik: a magyar vonatkozású templomokat, kastélyokat felújítják, így bátran beszélhetnek 11. századi Szlovákiáról. Erre példa az ausztriai Burgenland esete is, ahol meghamisítva a történelmet, 12. századi burgenlandi kerámiáról beszélnek, holott Burgenland csak a 20. században született meg. Ez egy szisztematikus, jól kidolgozott folyamat, aminek vesztesei vagyunk – véleményezte az előadó.
A szórvánnyal kapcsolatban fontosnak tartotta megemlíteni történelmi eseményeket is. Például az 1848–1849-es forradalmat másként élték meg Pesten, és másként Dél-Erdélyben. Az Avram Iancu-felkelés folytán mifelénk genocídiumba torkollt a forradalom – például Zalatnánál, a Gyulafehérvárra vezető út mentén, a buszmegálló mögött lemészárolt magyarok nyugszanak tömegsírokban. Mindezek mellett a szerző vetített képekkel kísért beszámolóban beszélt az általa felkeresett, Európán kívüli, magukat magyar eredetűnek valló népcsoportokról is, így a törökországi Antalya tartományban található Macarköyről, amelyet egyes vélekedések szerint egykoron magyar földről elhurcolt rabszolgák alapítottak. Szintén ilyen egzotikum a Núbiában, a mai Egyiptom és Szudán határán élő, magát magyarnak valló, núbiai nyelvű, magyaráb nevű népcsoport is. Mondáik szerint őseik 1517-ben érkeztek Egyiptomba az oszmán-török szultán hódító hadseregével.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Bod Péter ma is üzen
Beszélgetés Gudor Kund Botond református lelkipásztorral, történész kutatóval
Beszélgetőtársunk korábban Magyarigenben dolgozott, jelenleg Gyulafehérváron teljesít szolgálatot. Mindkét közösségben a szórványban élők mentőövét, a kulturális emlékezést és életet törekedett és törekszik újraéleszteni–fenntartani. Nevével összekapcsolódik Bod Péter műve is, akinek idén 300. születési évfordulóját ünnepeljük: kutatja, népszerűsíti a felsőcsernátoni születésű tudós lelkész alkotását. Gudor Kund Botonddal tudományos és közösségi munkájáról az idei kolozsvári könyvhéten, magyarigeni témájú friss kötete bemutatója után beszélgettünk.
el és azzal a varázzsal, amelyre az előadások során figyeltem fel, de lényegében akkor kezdtem hangsúlyosabban foglalkozni vele, amikor Magyarigenbe kerültem, ahol minden épületrészletben jelen van az emléke, a parókiát ő építtette, sírja ott van a faluban. Együttvéve tehát, kolozsvári történészi érdeklődésem és az a szellemiség, amely Magyarigenben körülvett, tette hangsúlyossá számomra Bod Péter munkásságát, az a történelmi miliő pedig, amely a szórvány és közte van, megerősítette ezt. Megreszkírozom azt a kijelentést is, hogy Magyarigen lényegében azért fejlődhetett és maradhatott meg, mert ő ott dolgozott.
Próbáljuk megközelíteni konkrétabban azt, hogy milyen szellemiség tulajdonítható neki, és ez miért is ragadta meg az ön kíváncsiságát.
– Ez egy megfoghatatlan tényező, ezért kissé nehéz definiálnom. Azt mondhatnám, hogy az ember érzi valakinek a hatását abban a környezetben, ahol éppen tartózkodik, látja azt, hogy akik látogatóba jönnek, miatta érkeznek és róla beszélnek. Én azt akartam vizsgálni, hogy milyen volt az a társadalom, amelyik olyan sokat adott a 18. században, és amely, az építészeti emlékek nyomán is tetten érhetően, a régió súlypontjának számított. A társadalom részéről is éreztem egy elvárást, mind a tudományos közegből, mind a Magyarigenbe érkezőktől, hogy foglalkozzak vele.
Románul jelent meg könyve erről, Istoricul Bod Péter címmel. Várható-e magyar nyelvű változat? – Ezt a kérdést eléggé gyakran hallom. Prózai magyarázatot tudok rá adni: a doktorim megvédése ezen a nyelven történt, az anyag is nagyjából románul állt össze. De nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy a román társadalom rendkívül nagy elvárást fogalmazott meg vele kapcsolatosan, szerették volna tudni, hogy ki is ő. A könyvet használják már, a tanárok is biztattak annak idején, hogy ez elkészüljön – a magyar oldalról is ezt az érdeklődést várom…
Május elején szerveztek Bod Péter-konferenciát, akkor milyen eredményeket mutattak be? – Ez az év arról szól, hogy rengeteg ilyen jellegű találkozóra kerül sor, néha úgy érzem, hogy már túl sokra, máskor azt gondolom, hogy kevésre. Ez a konferencia azért kiemelkedő, mert üzenetértéke volt: szórvány és tömb kapcsolatát szorosra fűzte, beindított jövőbe tekintő folyamatokat, mint például egy Bod Péter-szobor állítása, magyarországi meghívottaink pedig ki szeretnék adni az elhangzottakból összeállított tanulmánykötetet. Nem pusztán szünetekkel tarkított okos előadások gyűjteménye volt ez a találkozó, hanem komoly esemény, amely az egész 18. századot átölelte, több megközelítésből.
Miért időszerű Bod Péter? Hiszen nem kapna ekkora szerepet, ha a ma számára irreleváns volna az üzenete... – Több szempontból az, nem szeretném felsorolni az összeset. Ehelyett inkább a mottókra hívom fel a figyelmet, amelyek köré egy-egy konferencia épül. Februári háromszéki találkozónkon a mottó az volt: „A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér”. Egy felsőcsernátoni előadáson hangzott el az a mondata, hogy „Méltatlan és haszontalan a rest ember a respublikában” – véleményem szerint a keresztény, elsősorban a görög-keleti naptárakra volna érdemes ráírni ezt a megjegyzését. Bod Péternek az utilitarizmustól az akadémiaalapításig, az alapos tudományos gyűjtőmunkájáig megannyi üzenete van.
Térjünk át az ön magyarigeni éveire. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a faluban 13 magyar élt, ez egy igen kicsiny gyülekezet… – Igen, egy időben azt mondtam, hogy Erdélyben nincs még egy olyan hely, ahol a papi család nagyobb, mint a közösség. Ettől eltekintve nem szeretnék számháborút vívni, nem akarok például abba a tévedésbe esni, hogy egy nagyobb szám láttán rögtön minőséget sejtek. Bod Péter is egyedül dolgozott, mégis komoly munkát végzett, így van ezzel a kis magyarigeni közösség is. A településről írt monográfiám erről is szól: ha egy nemzeti tragédia történik, ez pedig erősen hat a demográfiai fejlődésre, akkor, a „mélypont” elérése után, milyen lehetőségek kínálkoznak...
A magyarigenieknek milyen pozitív, lelkesítő üzenetet tudott megfogalmazni?
– Azt hangsúlyoztam, hogy nekik lényegében egy örökségre kell vigyázniuk, ezt pedig semmiképp sem szabad magára hagyni és elárulni. De hogy egy kicsit mégis éljünk a statisztika-számmisztika trükkjeivel, elmondanám, hogy a közösségem néhány év alatt kétszáz százalékkal gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy olyant mondtam és tettem, ami fejlesztette és odavonzotta az embereket, de nem hanyagolható a saját teljesítményem sem ebben a kérdésben (nevet). Példaképeket kell az emberek elé állítani, így Bod Péter kultuszát felelevenítettem, Magyarigenről pedig mindenhol úgy beszéltem, mint a világ közepéről.
Hogyan viszonyult a többségi társadalom a kisebbségi törekvésekhez? – Két dolgot kellett figyelembe vennem a magyarigeni közösség esetén. Egyrészt a kis, magyar társaság összetartását, másrészt a többséggel való kapcsolattartást. Ez nagy felelősséggel járt, normális, pozitív kapcsolatokat kellett kialakítani az emberekkel, ugyanakkor a két közösség kapcsolata miatt nem volt helye annak, hogy hangzatos szólamokkal és mellveregetve emlegessük etnikai hovatartozásunkat. Céltudatosnak kellett viszont lenni, a birtokok, épületek visszaszerzésétől a saját intézmények működtetéséig számos feladatot meghatároztunk, és mindvégig meg kellett tartani az etnikumok közti egyensúlyt.
Hogyan alakultak, illetve alakulnak a gyulafehérvári évek? – Ezek sem másabbak, mint a Magyarigenben eltöltött esztendők, az azonban különbség, hogy Gyulafehérvár ismert központ. Itt a katolikus egyházzal kell ápolnunk a jó viszonyt, hiszen az intézményeikben tanulnak óvodásaink, iskolásaink, de elmondhatjuk, hogy a magyarság jelentős része, négy-ötszáz ember a református egyház tagja. Érdekes közösség a gyulafehérvári, egy fiatalabb, házas nemzedék jelenléte erőteljesen érezhető a társadalmi, egyházi életben, a kisebbségi létre pedig felhozok egy példát: van olyan presbiterünk, aki vegyes házasságból származik, de református lett, és magyarul kezdett tanulni, ami mára meghozta a gyümölcsét. A jövőbe is tekintünk, leégett parókiát javítunk, imatermet és templomot, táborközpontot létesítünk. A megye számos településére kiterjed aktivitásunk, én magam alapítványi munkát is végzek, civil programokban veszek részt.
Hogyan látja, javult a kapcsolat tömb és szórvány között? – Egy jó barátom, Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke mondta egyszer, hogy „mi csak rohanunk Pest felé, és látjuk az ablakon kinézve, hogy szórványban is élnek magyarok”. Persze, sokat javult a helyzet, és annak ellenére, hogy a Fehér megyei magyarság mintha lassabban élné bele magát ebbe a kapcsolatba, jelen vagyunk mi is benne.
Gudor Kund Botond (1971, Balázsfalva)
Református lelkipásztor, tanár, kutató. A nagyszebeni Egészségügyi Középiskola elvégzése (1990) után, 1991-től, felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Fakultásának Lelkészképző Karán folytatja, ahol 1995-ben diplomázik. Eközben, 1993-tól, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történettudományi Karának Történettudomány és Filozófia Tanszékén is tanul, ahol 1997-ben szerez történelemtanári diplomát. Budapesti és szegedi egyetemek cserediákja, 1999-ben magiszteri fokozatot, 2007-ben doktori címet szerez történettudományból. 2003– 2005 között teológiából magiszteri kurzuson vesz részt, Mth fokozatot szerez az Amszterdami Szabadegyetemen, a Nemzetközi Református Teológiai Intézet(IRTI) szervezésében, amelynek tagja. 1998 májusában szentelik lelkésszé, előbb a magyarigeni református egyház lelkipásztora (2011-ig), jelenleg Gyulafehérváron szolgál. 1997-től több oktatási intézmény munkatársa volt, 2009–2010-ben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának vendégtanára, 2007-től tudományos kutató a Gyulafehérvári Egyetem Iuliu Maniu Történelmi és Politológiai Kutatóközpontjában. 2000-től a gyulafehérvári művelődési, közoktatási és műemlékvédelmi célokat felvállaló Bod Péter Alapítvány elnöke. Számos tanulmánya és öt könyve jelent meg, közülük kiemelkedik az Istoricul Bod Péter (1712–1769) – Kolozsvár, 2008 és a Rediviva chartophylax Igeniensis. Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története (Tatoma Kiadó, Barót – Kolozsvár, 2011).
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Kézdiszentléleki Kozma Katinka 19. századi naplója (Új könyvek)
Nemcsak a korabeli elbeszélő irodalom, de akár egy fennmaradt napló is tanúskodhat egy kis erdélyi falu udvarházában zajló életről, hogy mennyien fordultak meg például egy ilyen Isten háta mögötti helyen a 19. század második harmadában, a kiegyezést közvetlenül megelőző, de még „börtönszagú” években.
Alig másfél év alatt (1863–1865) Kiskendre, ebbe a Székelyföld és Szászföld határán fekvő Kis-Küküllő menti faluba, a Kozma-udvarházba látogat sok híres erdélyi nemesi család tagja. A szomszédos Kelementelkén él ebben az időben a báró Henter és a Simén család, Fehéregyházán gróf Haller Ferenc családja, Sárdon a Puteani bárók és az Elekesek, Ebesfalván a Földváryak, Keresden a Bethlenek, akik alkalmanként a Kozma-udvarházban vendégeskednek, amint időnként a vendéglátók is kocsiba, szánba vagy lóra ülnek, hogy viszonozzák a látogatást. Ha a távolabbi Keresdről hosszabb útra kel a Bethlen família, jövet is, menet is megszáll Kiskenden. Aztán udvarlási szándékkal többször itt vendégeskednek nemes ifjak, Elekes Károly, Deésy Domokos, Béldi Tivadar... Emellett szóba kerül a naplóban többek között Wass Györgyné és lánya, Wass Ottília, kora egyik ismert mecénása.
Mindenikük alakját felvillantja naplóírónk a maga sajátos szemszögéből. Mert a szóban forgó napló írója életkorát tekintve egy tizenöt-tizenhat éves úri kislány, Kozma Katinka, gondolkodásmódját, érdeklődési körét és ítélőképességét tekintve viszont érett egyéniség. Kozma Gábor és czegei Wass Nathália harmadik gyermekeként 1849-ben született Csíkmadarason, és továbbvitte a kézdiszentléleki előnevet, lévén hogy a család ősi fészke itt található, amint erről a 17. századi népesség-összeírások tanúskodnak, s a leszármazottak a mai napig is lakják ezt a falut.
Kozma Katinka fennmaradt naplóját a Teleki Téka őrzi, és nemrég jelent meg Sebestyén Mihály gondozásában.*
Az önmaga számára készített feljegyzések egy olyan „ábrázolt képmást” (Bahtyin) mutatnak a mai olvasónak, aki kész az állandó önelemzésre, sőt, valamiféle önemésztő befelé nézésre. Ugyanakkor szókimondó, nem leplezi véleményét a naplóban emlegetett személyeket, illetve az adott viszonyokat illetően. Irma nővéréről kijelenti, hogy „a pompa, külfény képes őt boldogítani”, illetve, hogy ők testvérek ugyan, de nem barátnők, vagyis „lelkünk nem rokon”, Ida nővéréről megjegyzi, hogy „hiúságát követve férjhez ment egy férfihez, kinek csakis rangja és címe van még, a gazdagság is hiányzik, de hát még a szellem, műveltség, gyöngédség, lovagiasság és udvariasság, mi egy férfi dísze!” Szűkebb környezetét – ahogy mondja: „környezőit” –, de az erdélyi viszonyokat is kritikusan szemléli tehát, Pestre viszont – ahol 1862–63-ban lánynevelő intézetben tanult – mint vágyai városára tekint, korabeli lapokból és baráti levelezés útján tájékozódik a társasági, sőt, az irodalmi élet eseményeiről.
Szülei belső portréja sok kis alkotórészből rakható össze. Megjegyzem, furcsa kettősséggel viszonyul hozzájuk a napló hőse. Azt állítja, hogy szeretik őt, habár ennek egyetlen látható jelét sem tapasztalja. Apja például nem szeretetet, hanem félelmet kelt maga iránt a családtagokkal szembeni durva bánásmódja és indulatossága, viharos kitörései miatt, de lányai nemcsak félelmet, hanem hálát is éreznek apjuk iránt. Jó embernek, csak nyersnek és műveletlennek tartja a napló hőse. Anyjáról, akivel a férj méltatlanul bánik, azt állítja, hogy nem gyöngédtelen, áldozatot is hoz a gyermekeiért, sőt föláldozza magát értük, de nem képes bizalmas viszonyt kialakítani velük.
Számba veszi hibáit is a napló hőse. Tudja magáról például, hogy könnyen indulatba jő, hogy ingerlékeny és szenvedélyes, ahogy írja: „hevem elragad”, s később bánja, ha ilyenkor valakit megsért.
A naplóíró nyíltan hangot ad eszményének, vagyis hogy szabad és független lehessen, de véleménye szerint ennek elsősorban neme az akadálya. Mindenesetre az igazság kimondására törekszik. Az igazság pedig, tudjuk, felszabadít.
Borcsa János
* Kézdiszentléleki Kozma Katinka: Csalódások könyve. Napló, 1863. december–1865. április. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sebestyén Mihály. Bookart, Csíkszereda, 2012.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Szellemi irányítója volt az 1956-os forradalomnak
A marosvásárhelyi Dudás József mártírhalála
Az 1956-os magyarországi forradalom szelleme a szétszaggatott nemzetrészek magyarságát is magával ragadta. Itt, a Székelyföldön volt a legnagyobb támogatása a változást ígérő eszméknek, a megtorlás áldozatainak száma is ezt bizonyítja. De voltak, akik Pesten harcoltak. Közülük kiemelkedik a mártírhalált halt Dudás József szerepe. Eörsi László és Tófalvi Zoltán írásai alapján készített összeállítást Dudás Annamária.
Dudás József 1956. október 27-én beszédet tartott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Október 29-én létrehozta a II. Kerületi Nemzeti Bizottmányt; 25 pontos programja a pillanatnyi helyzetben radikálisnak számított. Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el "hadviselő" félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a "jelen határozatot" elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában.
A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást. Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program. Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt.
Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. Október 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra. A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a "recskiek" és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt.
Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: "Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti."
Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette.
A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a "legrosszabbra" számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le.
Október 30-án délelőtt a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnökével, Malasenko ezredessel tárgyalt. Igyekezett elérni, hogy a szovjetek Nagy Imre ellenében őt ismerjék el a legfőbb magyar politikai és katonai hatalom birtokosának. Délután a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottmányának közvetítése révén tárgyalt Nagy Imrével, de konkrétan nem állapodtak meg semmiben. Október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökének, Szigethy Attilának ajánlott személyes küldöttjén keresztül együttműködést, akár közös ellenkormány alakítását, amit Szigethy határozottan visszautasított.
Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták.
November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és "egyetértettek" abban, hogy 6-8 "veszélyes ellenforradalmárt" el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét:
"A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam."
Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa elé.
Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: "A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását."
Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal. "...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli."
Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet.
Dudás József 1912–1957
1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932- ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesváron, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában.
1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény- frakcióval is.
Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották. A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást és szabadlábra helyezték.
Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott.
Népújság (Marosvásárhely)

Március 15. a Magyar Szabadság Napja
A forradalom eszméje ma is él
Az ünnepi rendezvények sora már tegnap elkezdődött. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban két rendezvény zajlott: a díszteremben történelmi témájú zenés-táncos előadás, míg az udvaron a székely vértanúk emlékét idézték fel, emléktábláikat megkoszorúzták.
Itt vagyunk!
Ismerni a múltat, büszkén vallani a hovatartozást, vállalni őseinket és hivatkozni mindazokra az értékekre, amit megalkottak, szent kötelességünk. Ez nemzetünk éltető ereje. Ez ad szilárd öntudatot és erőt ahhoz, hogy biztosítsuk a jövőt, magyar nemzetünk vitathatatlan helyét az európai közösségben. Történelmünkön végigvonulnak örömteli, de gyászos események is. Az évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a megpróbáltatásokat, és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, a szabadságról és a függetlenségről. Volt tatárdúlás, volt mohácsi vész és világosi fegyverletétel, de hiába rendítették meg létünket a hódítók, a Habsburg önkény, mert mindez a történelem süllyesztőjébe került. Mi viszont itt vagyunk! Megmaradtunk a Kárpát-medencében, Erdélyben, szülőföldünkön! A forradalom kisugárzása máig sem vesztett erejéből, az európai közösségben döbbenünk rá, hogy március 15-e eszméi és céljai az unió kötelékében is időszerűek – hangzott el tegnap a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum dísztermében azon az előadáson, melyet nemzeti ünnepünk tiszteletére Hajdú Zoltán történelemtanár szervezett.
Magyarnak lenni büszkeség!
A rendezvény első felében dr. Tamási Zsolt 1848 Marosvásárhelyen címmel tartott telt ház előtt vetített képes előadást, melyet a közönség nagy érdeklődéssel kísért végig. Ezt követően dr. Bálint István igazgató köszöntötte az ünneplő ifjúságot.
– Magyarnak lenni büszkeség! Minden bolyais diáknak tudatosan kell vállalnia hovatartozását, hiszen csak közösen lehetünk erősek, csak közösen erősíthetjük nemzetünket. Arra törekszünk, hogy a ránk bízott feladatot teljesítsük, a legjobbak legyünk, s a Bolyai idén is megőrizze elsőségét az erdélyi középiskolák között! – hangsúlyozta ünnepi beszédében az igazgató.
Miközben a díszteremben folyt az előadás, a Református Kollégium–Bolyai Farkas Elméleti Líceum Öregdiákok Baráti Köre megemlékezést tartott és koszorúzott Török János és Horváth Károly székely vértanúk emléktábláinál. Itt Balás Árpád elevenítette fel a székely vértanúkhoz fűződő eseményeket, illetve a kivégzésük körülményeit.
Együtt a márciusi ifjakkal
A zenés-táncos összeállítás az 1848-as forradalom eseményeinek forgatagába varázsolta a nézőt. Úgy vonultatták fel a történéseket, hogy közben pesti fiatalok közé keveredhettünk, akik a bécsi forradalom hírét fogadják. Képzeletben vendégei lehettünk a Pilvax kávéháznak, ahol egyetemistákkal találkozhattunk, akiket már márciusi ifjaknak neveztek. Megismerkedhettünk a Pilvax-kör tagjaival, élükön Petőfi Sándorral, Jókai Mórral és Vasvári Pállal, akik elhatározták, hogy maguk vívják ki a sajtószabadságot, hogy ne kelljen többé a bécsi udvar engedélyére várni magyar nyelvű írás megjelentetésekor. A százezres Pesten gyalogolhattunk Landerer nyomdája felé, hogy kinyomtassák a magyar nép Irinyi József által megfogalmazott 12 pontos követelését és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt. Délutánra a Múzeum térre értünk, ahol tízezer ember közé keveredhettünk, hogy végighallgassuk a szónoklatokat és Petőfi szavalatát. Budára igyekeztünk, megnyitottuk a börtön ajtaját, s diadalmenetben kísértük Táncsics Mihályt... Mindebben Szász Barna és Szucher Eszter műsorvezetők is segítettek.
Az ünnepi műsor színvonalát több zenei betét emelte, többek között elhangzott a Nélküled című dal, a Nemzeti dal Osztián Pálma és Jakab István tizedikes tanulók előadásában, akiket Németh Ádám kísért. Petőfi Sándor Kemény szél fúj című versét Székely Noémi, Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című versét, majd a Szózatot Székely János szavalta el.
Németh Péter színdarabja – A sötét lobogó – szintén a forradalmi hangulatot, Petőfi és Szendrey Júlia utolsó találkozását idézte fel.
Az iskola néptánccsoportja Küküllő menti táncokat adott elő.
Méltó befejezésként Jakab István hegedűkíséretében csendült fel a magyar himnusz.
Szép volt, felemelő!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),

A marosvásárhelyi sorok és glosszák őrzője: a Teleki-Bolyai Könyvtár (2.)
A tizenhatodik-tizenhetedik században könyvtárak csak az iskolák mellett létesültek. A tizennyolcadik században lángra lobbant a könyvgyűjtés szenvedélye. Akkor létesült többek között a gyulafehérvári Batthyáneum – 1792-ben Batthyány Ignác létesítette –, és a nagyszebeni Brukenthal-múzeum is, melyet Brukenthal Sándor alapított.
Tekintettel arra, hogy van még közölnivalónk, bezárólag még visszatérünk a Teleki-Bolyai Könyvtárra. A barokk építészeti műemlékek rajongója
Amint azt már említettük, gróf Teleki Sámuel ifjúkorától gyűjtötte a könyveket, itthon és a külföldön megjelenteket, klasszikusokat és a tudományos műveket.
Teleki gróf a felvilágosodás híveként és a klasszicizáló barokk építészeti műemlékek rajongójaként új könyvesház építését tervezte egy bécsi építész és saját rajzai alapján, a kivitelezést a már említett Schlaff építőmester végezte.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely régi épületei című könyvében leírja, hogy a műemlék alapkövét 1799-ben tették le.
A könyvesházat a meglévő L alakú Wesselényi épülethez építették úgy, hogy azok együttesen egységes épületet eredményezzenek. Az udvari könyvtári szárnyban van az emeletre vezető impozáns lépcsőház és a bejárat ajtaja, mely fölött kőtábla az alapító nevével:
Musis Patriis Gratisque Posteris D.D.Samuel S.R.T. Comes Teleki
A könyvtárterem nagy méretei, klasszicizáló építészeti kialakítása, a falak és a pillérek körül beépített könyvszekrények ünnepélyes hangulatot adnak a helyiségnek.
A háromajtós nagy belmagasságú termet két sor pillérre és a kerítőfalakra támaszkodó kerengő két szintre osztja, a szabadon maradt középső részén csehsüveg-boltozatos mennyezet. A nagyterembe belépő látogató szembetalálja magát Teleki Sámuel kancellár nagy méretű, füzérkoszorúval díszített és aranyozott rámába helyezett képével –Tusch János festette –, melyet az emelet magasságában helyeztek el.
A könyvszekrényeken elhelyezett görög bölcsek és szépírók szobrai díszítik az egyszerű, de finom ízlésű profilokkal díszített termet.
Az éveken át Bécsből hazaküldött könyveket Teleki utasítása szerint helyezték el a dróthálós szekrényekbe. Az épületben levő lakások átalakításával az Akadémia helyi fiókjának könyvtárát és olvasótermeit is idetelepítették.
A régi Wesselényi-ház földszinti belső ajtókerete fölött ma is látható a kőbe faragott családi címer és a család kezdőbetűi. Teleki Sámuel létesítménye a város legfőbb nevezetessége, könyvtárterme a magyarlakta területek legszebb empire stílusú csarnokterme, és szekrényeiben az európai művelődés leggazdagabb hagyatékát őrzik.
Az épület földszinti termében helyezték el a Bolyai Farkas és János Emlékmúzeum kiállítási anyagát. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculata
Ami a műemlék építészeti leírását illeti, arról az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban kaptunk lírást.
Egyemeletes, U alaprajzú épület, tizenkét tengelyes főhomlokzattal, amelyet függőlegesen 6 egyszerű lizéna oszt egy négytengelyes központi, valamint két-két, egyenként kéttengelyes szélső mezőre. A négytengelyes központi rész alsó szintjén a két szélső tengelyben valamikor két félköríves bejárat nyílt, mára a jobboldalit befalazták. Az alsó szint ablakait keskeny, vakolt szalagkeret övezi, a felsőt ugyanilyen egyszerű, könyöklőpárkányokra leszaladó vakolt füleskeretek díszítik. Az emeletet övpárkány választja el a földszinttől, a lizénák vonalában enyhe golyvázással.
Az udvari homlokzatok összképére az építési fázisok különbségei alapvetően rányomják bélyegüket. Az egykori Rhédey-Wesselényi szárny arculatát a kétszintes udvari árkádsor határozza meg, míg az újonnan épült könyvtárszárny a főhomlokzat egyszerű kialakítását idézi.
A régi szárny utca felőli udvari homlokzatát eredetileg nem díszítették árkádok, ez csak a könyvtárépítés bővítései során került oda, amint ez a fennmaradt tervrajzokból és az árkádok régi szárnyhoz való illeszkedéséből kitűnik.
Az eredeti barokk belsőépítészi részek őrzője
Fontosnak tartjuk azonban, hogy pár mondat erejéig még rávilágítsunk pár nagyon fontos dologra, ami természetesen az épületet illeti.
A műemléknek kettős szerepe volt, egyrészt megvolt benne a korabeli városi palota összes tartozéka – főúri lakosztály, reprezentatív nagyterem, női lakosztály, személyzeti és háztartási helyiségek a földszinten, gazdasági egységek a hátsó udvarban -, másrészt pedig az alapterület csaknem fele könyvtárként szolgált.
A földszinten, a könyvtár nagyterme mellett kapott helyet az olvasóterem, és ugyanazon a szinten volt a könyvtáros külön lakrésze is. A nemesi palota lakóhelyiségei, a kancellár lakosztályával együtt, az emeleten volt.
Marosvásárhelyen egyébként ebben az épületben maradt fenn a legtöbb eredeti barokk belsőépítészi részlet: padlók, ajtók, ablakok, kályhák, falfestés, stukkókeretek. Ugyanakkor néhány helyiségben még vannak darabok az eredeti bútorzatból is.
A könyvtáralapítás mint divat
A Könyvtárban található képgalériáról A város meséi című könyv szerzője is megemlékezik.
1822-ben, Teleki gróf halála után berendeztek a könyvtárban egy galériát a kor és Erdély történelmének neves személyiségeiről készült portrékból.
Köztük volt Bethlen Gábor fejedelem, Mátyás király, Samuel von Brukenthal, aki a tizennyolcadik század második felében Erdély kormányzója volt, Széchényi Ferenc, aki 1802-ben maga is közkönyvtárat nyitott Pesten, és nem utolsó sorban Savoyai Jenő, aki szintén könyvtártulajdonos volt. Ezek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy akkoriban nagy divatja volt a könyvtáralapításnak.
Dokumentumok állítják: 1780-ban merül fel a könyvtár alapításának ötlete!
Bota adatgyűjtéséből kiderül az is, hogy Teleki a kezdetektől tudatában volt az általa alapított könyvtár jelentőségének. A nyilvános könyvtárakról egyébként az 1780-as évekből származó dokumentumokban olvashatunk először, és ugyanebben az évben merült fel a marosvásárhelyi könyvtár alapításának ötlete is.
A Téka rendkívül fontos volt a város számára, tekintetbe véve, hogy Kolozsvár vagy Nagyszeben sokkal nagyobb és jelentősebb kulturális központnak számítottak. Mondhatni szerencsénk volt…
A kérdés az, hogy miért épp Marosvásárhelyre esett Teleki választása? Erre szintén A város meséi című könyv szerzője találta meg a választ. Bota úgy tudja, hogy mindez azért történt így, mert itt székelt a Királyi Tábla, és olyan tanintézmények voltak a városban, mint a Református Kollégium, vagy a katolikus iskolák, tele potenciális olvasókkal. És valóban, a könyvtárba betérők többsége a Királyi Tábla és a Református Kollégium diákjai közül kerültek ki.
Teleki fia nem vesz új könyveket. Így a Téka „könyvmúzeummá” alakul…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból még kiderül, hogy magánkönyvtárról lévén szó, a könyveket saját pénzén vásárolta Teleki.
Mivel azonban halála után a fia nemigen szerzett be új kiadványokat, a tizenkilencedik század második felére a könyvtár egyfajta „könyvmúzeummá” alakult, amelyben sok régi kiadványt megtalálhatott az érdeklődő, újdonságok azonban nem voltak. Így ment ez a két világháború közötti időszakig. A harmincas évek végén a könyvtári élet fellendítése érdekében létrehoztak egy alapítványt, amely megpróbálta kivonni a Tékát a család tulajdonából.
Telt az idő, változtak a korok, az állam is elkezdett nyilvános könyvtárakat létesíteni, és a magántulajdonban lévő könyvtár eszméje lassacskán túlhaladottá vált.
A Teleki Téka művelődési szempontból mérföldkő marad, de olyan kisugárzása, mint alapítója, gróf Teleki Sámuel idején, sosem lesz már.
Sajnos. Nagy-Bodó Tibor
Központ. Erdély.ma

Egy politikai kalandor

Sokszínűség – amitől szinte dalol az anyanyelv
A vidéki sajtó, illetve a határon túli média egy része arra törekszik, hogy felzárkózzon, nevelje közönségét, ezért az anyaország felé kacsingatva próbál az elitnek vélt elvárásoknak is megfelelni. E nagy igyekezetben fennáll a veszély, hogy változatos erdélyi nyelvjárásunk sokszínűsége, a trendi irányultságot követve, lassan megkopik.
Az írott és elektronikus sajtóban naponta szembesülünk tájnyelvi elemekkel, melyek szervesen illeszked(né)nek megfelelő szövegrészekbe. Mégis legtöbbször az anyaországban használatos kifejezésmódra esik a választás, ha az MTA szótárában egyik-másik tájnyelvi szó éppenséggel nem található. Pedig tengernyi a lehetőség köznyelvünkben, aminek épp sokfélesége teszi széppé az anyanyelvet. Olyannyira, hogy szinte dalol a nyelv, ha kellő érzékkel használjuk.
A nyelvi egyenöltözék közepette a vörös hagyma jelentését lassan átveszi a pesti sárga hagyma, murok helyett répát árulnak a piacon, az oltyánok vinettája is padlizsánná nemesül. Tesszük ezt annak ellenére, hogy itt, Erdély szívében a beszélt köznyelvben a többség által elfogadott és használt szavakkal kommunikálunk.
– Mit érdemes követendő példának tekinteni? Használjuk-e helyi jellegű szavainkat a médiában is, vagy "nevelő szándékkal" az anyaország stílusához ildomos igazodni? – kérdeztük dr. Péntek János nyelvészprofesszort, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának elnökét.
– Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy mit óhajt a sajtó által kiszolgált olvasótábor. Ha nem készült ilyen jellegű felmérés, az a természetes, ha úgy beszélünk, illetve írunk, hogy megértessük magunkat. Hasonló megkeresésem volt már televízió- vagy rádiószerkesztőség részéről is. Ők a vinetta/padlizsán változat helyes használatáról kérdeztek. A válaszom az volt, hogy én is a vinettát használom. Szerintem normálisan kell beszélni.
Ez a fajta sokszínűség, ami nyelvünkre jellemző, sokkal értékesebb, mintsem a magyarországi irányzatot követni. A lényeg, hogy értessük meg magunkat. Kimondottan örülök annak, hogy a budapesti kvízműsorokban megjelennek táj jellegű szavaink, ezáltal immár ők is megtanulták, hogy például mi a pityóka. Miért baj az, ha tudják Pesten is, hogy a burgonya Székelyföldön pityóka? Szerintem a nyelv természetes változatossága sokkal többet ér, mintsem igazodni kellene egy vonulathoz. A múlt században a magyar nyelvművelésben azt tekintették fejlődésnek, ha egységesül a nyelv. Akkor azonban eltűnik az igazi érték, a változatosság. A kilencvenes évek után egy újvidéki tanár barátom meg volt győződve arról, hogy azonnal igazodni kell Pesthez. Neki is azt mondtam, hogy igazodhatunk egymáshoz is, de csak amennyire kell.
A magyarországi dr. Balázs Géza nyelvésszel sem értek egyet a román szavak beépülésének elmélete kapcsán. Természetesen ő másképp látja a dolgokat, ami nem gond. Egyik nyilvános internetes levelezésünk során megkérdeztem tőle, hogy mennyivel jobb a panellakás kifejezés, amit az anyaországban használnak, a mi erdélyi blokklakásunknál? Ezt magyarázza meg nekem valaki, hogy az egyik miért jobb, mint a másik.
Egy udvarhelyi mezőgazdasági konferencián a Magyarországról Csíkba áttelepült gazdálkodó előadása kezdetén elnézést kért a jelenlévőktől azért, mert ő magyarországi nyelven beszél. Ez kedves gesztus volt részéről, persze a bocsánatkérés fölösleges, de akkor hallottam először ilyet Erdélyben, hogy egy anyaországi előadó azért szabadkozott, hogy másképp beszél, mint mi.
– Igen, talán azért is, mert a paszulyt odaát babként ismerik, a kibédi vörös hagymát a pesti piacon lila hagymaként árulják...
– A régi erdélyi szövegekben, folklórszövegekben ahányszor babot használtak, az nem a paszulyra vonatkozott. A régi eurázsiai lóbab (Vicia faba) a lencse, borsó, csicseriborsó mellett az európai népek egyik alapélelmiszere volt, mely a tengerentúlról származó közönséges bab, a paszuly térhódításával kiszorult, most kezdik újra felfedezni. Magyarországon az új növénynek a neve kiszorította a régit, Erdélyben nem, itt ugyanis a közönséges paszuly megnevezésére ma sem a bab kifejezést használják.
Szerintem ha tudjuk, milyen közeget szólítunk meg, maradjunk az élőbeszédben használatos sokszínű kifejezéseknél – zárta közös álláspontunk alátámasztását dr. Péntek János nyelvészprofesszor.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Egy politikai kalandor (4.)
Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre.
A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi.
Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is.
Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat.
Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán.
Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van.
Román–magyar együttműködés
Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt.
A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik.
A püspök Bécsben
A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja.
A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb.
1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten
Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik.
A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnep – Márciusi forradalom: valóság és mítosz, fontos tanulságokkal
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel, akadémikussal az 1848–49-es eseményekről
– Könyvtárnyi irodalma van immár az 1848–49-es forradalmi eseményeknek, sokan és sokat foglalkoztak a történések okainak, lefolyásának és következményeinek a feltárásával, bár még így is bőven akad fehér folt. Sokszor úgy tűnik, hogy a köztudatban egyfajta mítosz lengi körül a március 15-i történéseket. Miről árulkodnak a levéltári források, mit mondanak a tények?
– Talán azzal kezdeném, hogy 1814–1815-ben ülésezett a bécsi kongresszus, amely újrarendezte Európa határait, ennek során felosztotta Lengyelországot. A bécsi értekezlet aztán megalakította az úgynevezett Szent Szövetséget, hogy gátat vessen a társadalmi átalakulásoknak, forradalmaknak. De ez a politika nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket. Alig másfél évtized múltán Franciaországban a forradalom, és 1831-ben a lengyel nemzeti szabadságmozgalom mutatta, hogy nincsen minden rendben azzal, amit annak idején elhatároztak Bécsben. A történelem mintegy napirendre tűzte a nemzeti államok megalakulását és a politikai-polgári jogok kiterjesztését az eddigi jogtalan társadalmi rétegekre. Az 1840-es években többféle válság lépett fel, és gyöngítette a fennálló politikai és társadalmi rendszereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1846–47-ben katasztrofális volt a termés, ami tömeges elégedetlenséget okozott. Nem csoda tehát, hogy 1848 forradalmi eseményekkel köszöntött be Itáliában, Franciaországban pedig februárban kitört a forradalom, amely elindította az európai forradalmi hullámot. A francia hatás felerősítette Magyarországon és Ausztriában az ellenzéki mozgalmakat. Kossuth Lajos március 3-án az ellenzék nevében alkotmányt követelt a Habsburg Monarchia országainak, Bécsben pedig az ifjúság lépett fel hasonló követeléssel. S amikor az udvar elutasította ilyen irányú beadványukat, március 13-án az utcára vonultak, ami már nyílt forradalom volt. Alig két napra rá, március 15-én Pesten elindította a forradalmat a magyar ifjúság és a hozzá csatlakozott nép. Kihirdették a reformkorban kialakított nemzeti programot összegező Tizenkét pontot, amelynek elfogadását tovább siettette Petőfi Nemzeti dala. Március 15-én elkezdődött tehát a magyar forradalom, amely számos sajátosságot mutatott, de lefolyása és története szorosan kapcsolódott az európai forradalmakhoz, főleg pedig a monarchiában lezajló eseményekhez. Ezt jól mutatta az is, hogy már március 15-én országgyűlési bizottság indult és érkezett Bécsbe Kossuth vezetésével, hogy érvényt szerezzen a magyar követeléseknek.
Március 15-e történeténél maradva: a magyar történelemben talán még soha nem történt meg az, hogy egy nagy politikai programot ilyen gyorsan és rövid idő alatt elfogadott volna – nagyon kevés kivétellel – az egész magyarság. Ehhez, amint már említettem, nagymértékben hozzájárult a Petőfi Nemzeti dala által kiváltott forradalmi hangulat, de az is, hogy a Tizenkét pont jövőképet nyújtott a magyarság számára, amit minden magyar ember a sajátjának érzett. A magyar forradalom másik sajátossága az volt, hogy Pozsonyban éppen akkor ülésezett az országgyűlés, tehát ezt nem kellett összehívni, és ezzel időt veszíteni, hanem máris el lehetett fogadni a megfelelő törvényeket. Ugyanakkor a Bécsben tárgyaló magyar küldöttség – amelyet az ifjúság nagy szimpátiával fogadott – olyan eredményeket ért el, amelyre talán senki se számított: Bécs beleegyezett a felelős magyar kormány megalakításába, amelyet március 17-én már ki is neveztek Batthyány Lajos elnökségével s olyan tagjaival, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Szemere Bertalan és más neves politikusok. Már van tehát egy felelős kormány, ülésezik az országgyűlés Pozsonyban, miközben Pesten forradalom zajlik. Mindezek együtt irányítják az eseményeket, és elérik azt, hogy Magyarországon békésen menjen végbe a forradalom első időszaka, holott Európa-szerte sok vér folyt a forradalmak első napjaiban. A magyarság gyakorlatilag vér nélkül vívta ki néhány alapvető nemzeti jogát, az ország nagyobb önállóságát, s alkothatta meg a jobbágyfelszabadításról, a közteherviselésről, a polgári egyenlőségről, a képviselői jogok kiszélesítéséről szóló törvényeket. Jogosan nevezik egyes történészek az 1848-as magyar forradalmat alkotmányos forradalomnak, hiszen a Pozsonyban meghozott törvényeket az uralkodó jóváhagyta, aláírásával megerősítette, és április 11-én közzé is tették ezeket az országban. Ezzel tulajdonképpen a forradalom teljesítette legfontosabb célkitűzéseit, s valóságos rendszerváltást indított el. S mivel a Tizenkét pontban is követelt jobbágyfelszabadítást úgyszintén megvalósították, nem minden alap nélkül nevezhetjük 1848. március 15-ét a magyar modern nemzet születésnapjának.
– Az Európában és Magyarországon történteknek erős hatása volt Erdélyben is, beleértve Kolozsvárt is…
– Mondhatni minden nagyobb erdélyi város utánozta a pesti március 15-i eseményeket, de azért mindenhol az erdélyi és helyi problémákat is felvették a követelések listájára. Erdélynek sajátos közjogi helyzete volt a Habsburg Monarchiában, nagyfejedelemséget képezett, Bécsből irányították a nagypolitikát, de saját országgyűléssel rendelkezett, a megyéknek és a székeknek jelentős közigazgatási jogai voltak, ami kihatott az események alakulására.
A pesti március 15-e elsőként a történeti Erdélyben Kolozsvárt váltott ki mozgalmat, ami nem volt véletlen, mert az erdélyi kormány, a Gubernium székhelye volt, s itt tartották – egy kivételével – az erdélyi reformkori országgyűléseket. És főleg, mert a magyarság kulturális központja volt, s értelmisége szoros kapcsolatban állt az egész reformkorban a magyarországi nemzeti törekvésekkel. 1848. március 15-ének híre néhány napos késéssel érkezett meg Kolozsvárra, s késedelem nélkül, 20-án az ellenzék gyűlést hívott össze, amelyen id. Bethlen Jánosnak, a nemzeti liberális párt vezetőjének meghívására megjelent a konzervatív párt részéről Jósika Lajos is, Jósika Samu erdélyi kancellár testvére. A gyűlésen közös határozatot hagytak jóvá, amely felszólította a megyéket és székeket, hogy siettessék az erdélyi országgyűlés mihamarabbi összehívását a megfelelő törvények elfogadására. A március 20-i tanácskozásról küldöttség ment a főbíróhoz azzal a kéréssel, hogy 21-re hívja össze a városi közgyűlést, amit a főbíró teljesített.
Március 21-én azonban sokkal több és fontosabb esemény történt, mint a tanács ülése, tehát ez a nap ugyanazt jelentette Kolozsváron, mint március 15-e Pesten, ezért joggal nevezték a kortársak e napot Kolozsvár március tizenötödikéjének. Az ifjúság és a nép már korán reggel ellepte a főteret, s izgalommal várta a közgyűlési határozat eredményét. Kolozsvár három középiskolájának nagyobb diákjai, tanoncok, mesterlegények tüntettek, éltették a sajtószabadságot, az uniót, nemzeti zászlókat lobogtattak, kokárdákat viseltek. A gyűlésen elhangzott a „Talpra magyar”, irányító szerepet játszott a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történetíró, valamint Kőváry László és Brassai Sámuel már jól ismert tanár. Az ünnepi beszédet Méhes Sámuel tanácstag, kollégiumi tanár tartotta. Bár némi óvatossággal, de megfogalmazta, hogy Erdély is alkotmányos államot kíván, de a reformokat békés úton kívánja elérni. Javasolta polgárőrség alakítását, valamint az erdélyi országgyűlés mielőbbi összeülését a két haza egyesülésének, a közös teherviselésnek, törvény előtti egyenlőségnek a megszavazására. Unió nélkül – hangsúlyozta Méhes Sámuel – Erdély nem tudja megvalósítani alkotmányos jogait. Ilyen előzmények után 21-én este nagy fáklyásmenetet tartottak, éltették id. Bethlen Jánost, Teleki József főkormányzót, Méhes Sámuelt, a királyt, Magyarország nádorát.
Erdély különleges státusa miatt tehát arra kényszerült, hogy maga hozza meg az átalakításra vonatkozó döntéseket, de Bécs húzta-halasztotta az országgyűlés időpontjának kijelölését. Következésképpen Erdély-szerte mozgalom indult azért, hogy Teleki József maga hirdesse meg saját hatalmánál fogva az országgyűlést. Ezt kívánta az a küldöttség is, amely Udvarhelyszékről érkezett Pálffy János vezetésével Kolozsvárra. Kolozsvár tüntető rokonszenvvel fogadta a delegációt, sokan elébe mentek a Feleki-tetőre, majd végigkísérték a városon, s kifejezték teljes szolidaritásukat a székelyekkel. A küldöttséget fogadta a főkormányzó, akinek petíciót nyújtottak át. Ez és ehhez hasonló más események is hozzájárultak ahhoz, hogy 1848. május 29-ére gróf Teleki József, Erdély főkormányzója összehívta az országgyűlést, amely a Redut termében ülésezett. Ez volt az utolsó rendi országgyűlés, amely végül is kimondta a rendiség megszüntetését, és újragondolta, sőt meg is változtatta a Bécs által ajánlott országgyűlési napirendet. Ebben gróf Wesselényi Miklósnak volt főszerepe, ugyanis az ő kezdeményezésére „helyet cserélt” az országgyűlés programjában az unió kérdése, amennyiben az első helyre került, holott a királyi leirat csak harmadiknak ajánlotta. Ugyanakkor rövid időn belül elfogadták a társadalmi átalakítással kapcsolatos törvényjavaslatokat is, s törvényt hoztak a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a vallások egyenlőségéről, a sajtószabadságról. Az országgyűlés legmaradandóbb és legfontosabb törvényjavaslatát gróf Wesselényi Miklós terjesztette elő egy gyönyörű beszéd kíséretében, ekkor élete talán legszebb beszédét mondta el Erdély és a Partium irányadó politikusa. Szent ügy, amelynek megszavazását kéri – mondta – és a teremben mindenki felállt, így fejezve ki egyetértését, és ezzel megszűnt Erdélyben a sokszázados jobbágyság. A törvény életbe léptetésének napjául június 18-át tűzték ki. A következő napokban tudomására hozták a megyéknek és a székeknek a határozatokat, és megpróbálták előkészíteni azok fogadtatását a jobbágyság, azaz az érdekeltek részéről. A törvényt a jobbágyság nagy része örömmel vette tudomásul, hiszen egyik napról a másikra szabad polgár lett az eddigi úrbéres, tulajdonába vehette és vette azt a földet, amelyről eddig robottal tartozott a földesurának és adót fizetett az államnak. Következésképpen egy új parasztosztály született Erdélyben, és olyan kisgazdasági földművelési rendszer, amely az 1960-as évekig, a kollektivizálásig fennmaradt. Mivel a jobbágyság többsége román nemzetiségű volt, a jobbágyság eltörlésével a román társadalom nyert a legtöbbet. De megerősödött az erdélyi s partiumi magyarság is, hiszen az eddigi jogtalan jobbágyok bekerültek a születő polgári nemzet keretei közé. Az országgyűlés természetesen más törvényeket is elfogadott, hogy milyen legyen például Erdély képviselete a pesti országgyűlésben. Az idő rövidsége miatt végül ugyanazok a követek mentek Pestre, akik Kolozsvárt az átalakulás törvényeit meghozták. Rendkívül jelentős személyiségek voltak közöttük, mint gróf Wesselényi Miklós, id. és ifj. Bethlen János, Pálffy János, Berde Mózes stb. Az unió gyakorlati megvalósításával kapcsolatban Kolozsváron az Unióbizottság elnöke, Teleki József, Erdély főkormányzója lett. Tagjai közt volt Saguna ortodox és Lemeni görög katolikus püspök, Timotei Cipariu, Alex. Bohátel. A bizottság több javaslatot terjesztett elő az országgyűlésnek, hogy az egyesülés minél békésebben valósuljon meg.
– Erdélyben a magyarság természetesen nagy lelkesedéssel fogadta az átalakulást, de számolni kellett a nem magyar népekkel is… A magyar államvezetés hogyan viszonyult a más nemzetiségek, például a románság követeléseihez?
– A nemzetiségek, a románok és a szászok majdnem a magyar forradalommal egy időben megfogalmazták saját követeléseiket, és ezeket szembeállították a magyar programmal. Az első hónapokban még lehetőség nyílt a programok egyeztetésre, csakhogy a Habsburg-hatalom kihasználta a népek elégedetlenségét, és Magyarország elleni szövetségbe vonta őket. Következésképpen 1848 őszén Erdélyben is megindult a fegyveres harc a nemzetiségek között, amely végül polgárháborúhoz vezetett. Ne feledkezzünk azonban meg arról, hogy a magyar törvények, így az erdélyiek is egyenlő jogokat és kötelezettségeket írtak elő az állampolgároknak, függetlenül azok nemzetiségétől. De ezen túlmenően is születtek javaslatok a románok és szászok kívánságainak a megoldásáért. Az Unióbizottságban elfogadott törvényjavaslat kijelentette, hogy elismerik a románok nemzetiségét és nyelvét. A románok egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi szemináriumaikban saját anyanyelvüket háborítatlanul használhatják, és azokban a megyékben és székekben, ahol tömegesen élnek, jogukban áll saját nyelvükön felszólalni. A tervezet előírta továbbá román tisztségviselők alkalmazását igazságos arányban. Az Unióbizottság szeptember 27-én fogadta el a javaslatot, amelyet a kormány elé terjesztett, csakhogy ez ekkor már az ország megvédésével volt elfoglalva, mivel Jellasics horvát bán, Bécs jóváhagyásával szeptember 11-én fegyveres támadást intézett Magyarország ellen. Ezzel a forradalom átalakult szabadságharccá, s minden rendezendő kérdés a háttérbe szorult. Végül 1849. július 28-án fogadott el a képviselőház egy nemzetiségi törvényjavaslatot, amely elismerte az országban lakó nemzetek szabad fejlődési jogát, biztosította a szabad nyelvhasználatot az egyházakban, iskolákban, a községi életben, a törvényhatóságok gyűlésein. A képviselőház kimondta a zsidók egyenjogúságát is. Kossuth többször is kijelentette azt, hogy olyan törvényeket kell elfogadni, amelyek éppúgy vonatkoznak a más nemzetekre-nemzetiségekre, mint a magyarságra.
– Vannak-e pontos adatok arról, hány magyar és román áldozata volt a polgárháborúnak? Helytálló-e az az állítás, miszerint közel 40 ezer román esett áldozatául a harcoknak?
– Nagy és nehéz kérdés, de vannak olyan adataink, amelyek lehetővé teszik ennek megközelítését. Előre kell bocsátanunk, hogy különbség teendő a fegyveres harcokban elesettek száma, illetve a polgárháború áldozatai között. Az adatok és források részletezésére nem térhetünk ki, ezt elvégeztem az Erdély 1848–1849 című két kiadást megért munkámban. Kivételt kell tennem egy 1850-ben készült osztrák forrással, amely 4321 román áldozatot sorol fel (az összeadása hibás, amennyiben tévesen 4425 főt említ). Vannak források, amelyek 6000 elpusztult románt emlegetnek, de ebben valószínűleg a harctereken elesettek száma is benne van. Jellemző, hogy a magyar áldozatokról hallgat az osztrák kimutatás, de a különböző, részben román források alapján megállapítható, hogy a magyar polgári lakosság vesztesége legalább 7500-8500 főre tehető. Ezzel válaszoltam a 40 ezer áldozatról szóló kérdésedre. Természetesen ezt a súlyos és kényes kérdést meg kellene vitatnia egy közös román–magyar történészbizottságnak, hogy oldani (kezelni?) lehessen a közvéleményben elterjedt s feszültség forrását jelentő elképzeléseket.
– A ’48–49-es események része volt az is, ami a Székelyföldön történt. Ebben nagy szerepet játszott Gábor Áron, akinek tavaly ünnepelték születésének kétszázadik évfordulóját. Az ágyúöntő mester a debreceniekhez és a kolozsváriakhoz is segítségért fordult, de mindkét helyen mondhatni kikosarazták… Mi igaz ebből?
– Háromszék, különösen a szabadságharc utolsó időszakában, nagy szerepet vállalt a szabadságharcban és ebben Gábor Áronnak valóban kiemelkedő szerepe volt. Hiszen neki köszönhetően sikerült az ágyúöntést elindítani, illetve a székely tüzérséget létrehozni. Mivel a magyar hadseregnek nagy szüksége volt ágyúkra, ezért arra gondoltak, hogy nem csak Háromszéken, nevezetesen Kézdivásárhelyen kell fenntartani az ágyúöntödét, hanem más városokban is létesíteni lehetne. Kolozsváron igen jelentős ipari műhelyek működtek, ezért Gábor Áron, mihelyt tehette, ellátogatott ide, hogy ágyúöntödét létesítsen. De tárgyalásai nem vezettek eredményre. Egy szép levélben számol be arról, hogy miért nem tudtak dűlőre jutni. A kolozsvári mesterek túl nagy összeget kértek a munkájukért, arra hivatkozva, hogy Kolozsvárt drága az élet, s a forradalom óta anyagi helyzetük sokat rosszabbodott. Mindehhez hozzátenném, hogy Kézdivásárhelyen a hadianyaggyár munkásai többnyire kalákában dolgoztak, és csupán annyi javadalmazást kaptak, ami éppen csak a létminimumra volt elég. Gábor Áron nemcsak Kolozsváron, hanem Debrecenben is megfordult, hogy az ágyúgyártás magasabb technológiáját elsajátítsa, de itt sem tudott teljes eredményre jutni. Levelében úgy fogalmaz, hogy a debreceniek „kicsit titkolóztak”, azaz nem voltak hajlandóan elárulni a hadianyaggyártás minden technikai részletét. Mindezek ellenére Gábor Áron nem állt el szándékától, és a Bécsben valamennyire elsajátította technikát, valamint könyvek segítségével sikerült megvalósítania az ágyúgyártást. Ennek központja Kézdivásárhelyen volt, ahol Turóczi Mózes rézöntő mester segítette Gábor Áront. Háromszék tulajdonképpen a sikeres ágyúöntésnek köszönhetően merte vállalni az önvédelmi harcát. Az egyik honvéd le is jegyezte, hogy amikor a harctéren elsütötték az első ágyút, a katonák – amint arra tanították őket – hasra vágódtak, s nehezen próbáltak talpra állni, mire parancsnokuk elkiáltotta: „Kelj fel teremtette, mert nagyobbat szólt a mienk!”, azaz mint az ellenség ágyúja. Tehát az ágyú rendkívüli nagy szerepet játszott a szabadságharcban, mert nemcsak harcászati, hanem lélektani hatása is rendkívül nagy volt. Gondolom, Gábor Áron azért mégsem volt olyan rossz véleménnyel a kolozsváriakról, mivel kolozsvári és debreceni útjáról azt írta: most jött rá arra, hogy „milyen nehezen élünk mi, székelyek”, tehát milyen kevésből is kell fenntartania magát a székelységnek.
– A szabadságharcot leverték, amit aztán súlyos megtorlások követtek, ha csak az Aradon kivégzett tizenhárom vértanúra gondolunk. Távlatokból nézve a történteket, győzött a forradalom?
– A magyar forradalom sajátossága volt az, hogy időközben átalakult szabadságharccá, amely a legtovább tartott Európában. Nem állja meg a helyét az a gyakran elhangzó kijelentés, miszerint az 1848-as magyar forradalmat leverték. A forradalom igen is győzött, méghozzá békés úton, csak át kellett alakulnia szabadságharccá, hogy megvédje a forradalom vívmányait. A Habsburghatalom kérésére Oroszország beavatkozott a szabadságharcba, s hatalmas, jól felszerelt hadsereget küldött Magyarországra és Erdélybe. Így két nagy haderő szorításába került a magyar szabadságharc, s bár bizonyos ideig számottevő eredményeket sikerült elérnie, végül mégis le kellett tennie a fegyvert. Tömören mindezt így tudnám összefoglalni, hogy a forradalom győzött, de a szabadságharcot leverték.
– Elkerülhető lett volna az 1867-es kiegyezés, vagy az adott helyzetben nem volt más kiút a magyarság számára? Közismert, hogy a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült Kossuth nagy ellenzője volt a Deák által képviselt kiegyezés politikájának…
– Ebben a kérdésben a történetkutatás megoszlott, és ma sem teljesen egységes. Alapvető megállapítása a történészek egy részének az, hogy Magyarország és a magyar nemzet belefáradt a folytonos küzdelembe. Rettenetes nagy áldozatokat kellett hozni ’48–49-ben, és utána is a megtorlás folyamán, hiszen mint tudjuk, az osztrákok keményen megtorolták a szabadságharcot. Ezért Deák Ferenc vezetésével a magyar politikum úgy döntött: ha már Magyarország nem tudta kivívni a teljes függetlenséget, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Európa része maradhat és elindulhat a gyorsabb fejlődés útján. Egyes történészek szerint az adott helyzetben nem volt más lehetőség, mint megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek az uralkodó hatalom és a magyar állam között egy békésebb viszonyt hozhatnak létre. Ugyanakkor mások nem győzik eléggé hangsúlyozni: Kossuth eleve azon a véleményen volt, hogy az osztrákokkal való kiegyezés szembe fogja állítani a magyarságot a nemzetiségekkel, hiszen a magyarság felelős lesz a monarchia politikájáért is. Tény, hogy az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai osztály szerepet kapott a törvényhozásban és a belpolitikában. De az is bizonyos, hogy Magyarország civilizációs és gazdasági fejlődése hatalmas lépésekkel ment előre a dualizmus alatt olyannyira, hogy az első világháborút megelőző időszakban fejlettségi szintje sokat közeledett Nyugat-Európához. Elég, ha csak az infrastrukturális fejlesztés nagy vívmányaira gondolunk, mint például a vasúthálózatra, a postarendszerre vagy a kommunikáció más formáira, a városok fejlődésére. Egyes vélemények szerint az első világháború után történteket nem lehet ’67 rovására írni, de mindemellett az is felvetődik, hogy a lehetséges alternatívák között elképzelhető lett volna az osztrákokkal egy másfajta együttműködés is. Ebben az esetben Magyarország a saját érdekeit talán jobban tudta volna képviselni külpolitikai téren is, mint ahogyan azt tette az adott keretek és körülmények között. Deák maga is abban bízott, hogy a kiegyezéskor leszögezett egyezményt tovább lehet fejleszteni Magyarország függetlenségének további erősítésével, de ez végül nem következett be. Így az első világháborúból győztesként kikerülő nagyhatalmak Magyarországot is „büntették”, s nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar államvezetésnek a kiegyezés után nem volt döntő szava sem külpolitikai, sem hadügyi téren. Következésképpen Magyarországot megcsonkították, és a béketárgyalások eredményeképpen területének és népességének jó részét elszakították az anyaországtól. A mai történetírás is állandóan visszatér ezekre a kérdésekre, de egy dolog kétségtelen, éspedig az, hogy ’48-nak sorsfordító jelentősége volt Magyarország történetében.
– Kit igazolt utólag a történelem, ha egyáltalán lehet így fogalmazni?
– A történetírás nem döntőbíróság, de véleményeket, alternatívákat megfogalmaz. Induljunk ki abból, hogy minden jelentős történelmi időszaknak megvoltak a vezéregyéniségei a maguk külön véleményével. A reformkort inkább Széchenyi gondolkodása határozta meg, ’48–49 Kossuth, a ’67-es kiegyezés pedig Deák nevéhez fűződik. A vezető osztályok, politikusok általában mindig a vezéregyéniségekhez idomultak, és azok erősítését tartották a legfontosabbnak, bár mindig megvolt az ellenzéke a hatalomnak. Közismert tény, hogy ugyanazon kormányban tevékenykedett egyidejűleg Széchenyi és Kossuth, pedig milyen más koncepciót vallottak Magyarország fejlődését illetően. Alapvetően mindketten ugyanazokért a célokért küzdöttek, csak más módszerekkel akarták elérni ezeket. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szereplői kétségtelenül óriási politikai nemzedéket képviseltek, a történések meghatározó egyéniségek egész sorát hozták felszínre. Mindegyik nagy politikus, Széchenyi, Batthyány, Kossuth, Wesselényi, Deák stb., hogy csak a legnagyobbakat említsem, mindannyian valamit hozzátettek a magyar történelem, politika, múlt és jellem alakításához. Képzeljük csak el, hogy milyen szegény lenne történelmünk, ha valamelyikük hiányozna közülük. Hatalmas tábort voltak képesek maguk köré szervezni, és mindannyian, egytől egyig hozzájárultak ahhoz, hogy előbbre vigyék a magyar történelmet.
– Mi volt a legfőbb hozadéka az 1848–49-es történelmi eseményeknek?
– Nemcsak azért kell emlékeznünk március 15-re, mert ez egy annyira szép történet, hanem azért is, mert elindította a forradalmat, amely alapvető változásokat okozott a magyarság és Magyarország történetében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hagyománya rendkívül gazdag, s több nagyon fontos hozadéka van. Talán legfontosabb eredménye az, hogy eltörölte a több évszázados feudális rendi világot, amelyben a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, és amelynek meghatározó része volt a jobbágyrendszer. A történtek valóságos rendszerváltást idéztek elő, hiszen a forradalom következtében megalkották a már említett új törvényeket, amelyek felgyorsították a polgári világ felé vezető fejlődés útját. Lehetővé tették a feudalizmusból a polgári világba való átmenetet, amelyben megosztották a hatalmat a nemzetbe bevont rétegek képviselőivel. A forradalom legalapvetőbb vívmányait még a Habsburg-hatalom sem törölte el, legfeljebb újraszabályozta azok alkalmazását, mint például a jobbágyfelszabadítás esetében. Nem állította vissza a rendi világot sem, bár a nagybirtokosságnak kedvezett a politika. 1867-ben a politikum ismét visszatér a ’48-as vívmányokhoz, hiszen Magyarország csak úgy volt hajlandó kiegyezni a Habsburg-hatalommal, ha elfogadják az ekkor meghozott törvényeket, többek között, az uniót Erdéllyel. Ezeknek a szellemében szabályozták újra Erdély és Magyarország, illetve Magyarország és a Habsburg-hatalom viszonyát, létrehozva a kettős monarchiát.
– Eszerint ’48 szelleme mondhatni egyfajta örök igazságot rejtve magában végigkísérte a magyarságot egészen a napjainkig?
– Véleményem szerint 1848–1849 egyfajta jelképpé vált a magyarság számára. Emlékezzünk vissza arra, hogy 1956-ban Bem tábornok szobrához vonult az ifjúság. Ezzel a nemzeti szabadságot és a függetlenségi eszmét tették meg kiemelt céljuknak az 1956-os forradalom hősei, amit a szocialista korszak politikája hosszú évtizedeken át szőnyeg alá sepert. Az 1989-es változások után is gyakran hivatkoztunk ’48 szellemiségére, arról nem is beszélve, hogy a március 15-i ünnepségeken, amikor fejet hajtunk az áldozatot vállalóknak, tanulságokat igyekezünk levonni a történtekből. Mert a történelemből lehet tanulni, és tanulságokat levonni. Ezeknek egyike nyilvánvalóan az összefogás és az együttműködés, hiszen ez tette lehetővé az 1848-as forradalom győzelmét. Mindez igazolja, hogy mennyire fontos az összefogás minden körülmények között, ha az jó célt szolgál. Ugyanakkor gyakran hivatkozunk például Széchenyinek arra a politikai elképzelésére, miszerint gazdaságilag és kulturálisan egyaránt meg kell erősíteni a társadalmat ahhoz, hogy politikai téren is érvényesíteni lehessen a nagy nemzeti célokat. De az is tanulság, hogy áldozatvállalás nélkül nem lehet szó történelmi jelentőségű tetteket végrehajtani. 1848–1849-ben aligha volt olyan magyar család, amely ne hozott volna áldozatot a szabadságért. Úgy vélem, hogy a nemzetnek – amelyről vita folyik, hogy valóságos vagy csupán elképzelt közösség – vannak nagyon aktív, élő korszakai, amilyen volt 1848–49, 1956 vagy 1989, amikor az egész közösség állt ki szabadságjogainak a kivívásáért. Gyakran szoktam hivatkozni a történeti tudat tisztán tartásának fontosságára, amely véleményem szerint a nemzeti tudat úgymond tartóoszlopát képezi. Ebben világosan kell látnunk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1956-os magyar forradalom vagy az 1989-es történések helyét és jelentőségét. Jövőképünk kialakítása érdekében meg kell szólítani az ifjúságot, többek közt a történelmi múlt felidézésével is.
Szabadság (Kolozsvár)

Március 15.
Orbán Viktor: a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ünnepén levélben köszöntötte a határainkon túl élő magyarokat Orbán Viktor miniszterelnök – tájékoztatta Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke az MTI-t.
A levélben – melyet számos Kárpát-medencei ünnepségen felolvastak vasárnap – Orbán Viktor azt írja: hosszú évszázadok elnyomása után '48. március 15-e mutatta meg, milyen életerős és bátor nemzet a miénk. A népek tavaszán csak egyetlen ország volt, ahol nem hunyt ki pillanatok alatt a szabadság őrtüze.
Orbán Viktor hangsúlyozta: a magyar szabadság üzenete Pestről, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről indult el, de az egész hazában visszhangra talált.
Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki: összefogással, munkával és egyetértéssel – fogalmazott levelében a miniszterelnök.
Orbán: a szuverenitásért folytatott harcnak sosincs vége
Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mondott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján rendezett állami ünnepségen Budapesten, a Múzeumkertben 2015. március 15-én
A szabadságot és a nemzeti függetlenséget nevezte a magyar történelem „páros vezércsillagának”, vérvonalának Orbán Viktor miniszterelnök vasárnap, a március 15-i nemzeti ünnepen a múzeumkerti állami díszünnepségen tartott beszédében. A kormányfő szerint a szuverenitásért folytatott harcnak sosincs vége. Azt is mondta, hogy az elmúlt években ismét egy erős magyar nemzet kezdett el kovácsolódni.
A politikus, akit a pulpitusra menve „Viktor, Viktor” skandálás fogadtak, beszédét azzal kezdte: „legyen béke, szabadság és egyetértés”. A nemzeti múzeum lépcsőjét a 167 évvel ezelőtti forradalom epicentrumának nevezve úgy fogalmazott: onnan sugárzott szét, áradt szerte a mágikus energia, amely „felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat”. Úgy folytatta, ha van szakrális lépcső a magyar történelemben, akkor ez az.
Orbán Viktor szerint 1848. március 15. szakrális momentuma, főnixpillanata a magyar lélek újjászületésének.
A miniszterelnök a szabadságot és a nemzeti függetlenséget nevezte a magyar történelem „páros vezércsillagának”, vérvonalának, egyben céljának, értelmének és mércéjének. Ez „az örök zsinórmérték, amellyel a magyarok minden nemzedéke megmérettetik” – fogalmazott a kormányfő a Tisztelet a bátraknak! felirattal díszített nemzeti múzeum előtt.
Szerinte az országot nekünk magunknak kell berendezni úgy, ahogy nekünk testhez álló, megszervezni úgy, hogy minket szolgáljon, élni benne azon a nyelven, amit csak mi értünk, és azzal a kultúrával, amit csak mi adhatunk a világnak. Alkotmány, törvénykönyvek, Országgyűlés, kormányzat, akadémiák, nemzetgazdaság: mind ezt az egyetlen célt szolgálják - hangoztatta.
Kijelentette, a magyar történelem létparancsolata úgy szól: függetlennek lenni a nálunknál nagyobbak között; földet, hazát megvédeni; saját szabad magyar világot teremteni.
Szerinte 1848. március 15-e arra tanít, hogy sikerülhet nálunknál nagyobbakkal egyenrangúnak lenni. Talán azért vagyunk már 167 éve „beleszerelmesedve”, mert ezt a forradalmat már az első napon megnyertük – mondta. Március 15-ét felidézve úgy fogalmazott: reggel 6 ember indult el a Pilvaxból, délelőttre több százan, délre több ezren, délutánra pedig már több tízezren voltak – „Facebook nélkül”.
A forradalmat pedig hiába verték le, mi „győztesnek éreztük és azóta is győztesnek érezzük magunkat”, mert mindig tudtuk, hogy igazunk volt, és tudta ezt az egész akkori világ, még azok is, akik elnyomtak bennünket - mondta, megjegyezve ugyanakkor, hogy nagy árat fizettünk érte, a miniszterelnök, az aradi vértanúk, a legnagyobb magyar költő, mintegy 25 ezer honvéd adta életét a szabadságért és a hazáért.
A miniszterelnök a levert szabadságharcot egy modern nemzet megszületése katartikus lenyomatának nevezte, „csillagvillanásnak”, amelyre felemelt fejjel gondolunk, amíg magyar él a földön.
Szerinte a szabadságharc a megszállóknak csak „szégyent, kolerát és rossz lelkiismeretet” hozott, ráadásul két emberöltő sem telt el, és a magyarok ellen összefogók egymásnak estek: muszkák a labancoknak, labancok a muszkáknak.
Eltelt 167 év – folytatta –, de a magyar sors lényege nem változott: a magyarok keményen dolgoznak fennmaradásukért, a biztonságért, a megbecsülésért, hogy családjuk, gyermekeik boldoguljanak, hogy legyen egy hely, ami az övék, helytállásukért pedig elvárják az őket megillető tisztelet. Szavait nagy tapssal fogadták az ünneplők.
Orbán Viktor azt mondta, a rendszerváltás után 20 év kellett ahhoz, hogy „együtt tanuljuk meg újra”: ha nem fogunk össze, ha nincs erős nemzeti törvényhozás és kormányzat, ha nem ébredünk nemzeti öntudatra, akkor a kemény munka hiábavaló lesz, mert annak haszna „a spekulánsok, az óriás vállalatbirodalmak, a pénzügyi hatalmak zsebébe, más országokba" vándorol, éppúgy, mint "amikor a Habsburg Birodalom hátsó udvara voltunk”.
Az elmúlt 25 évben minden magyar megérthette: vagy együtt leszünk sikeresek, vagy sehogy, vagy együtt emelkedünk fel, vagy mindannyian ott ragadunk a sárban - mondta a tömeg folyamatos tapsa közepette, majd hangsúlyozta: „együtt vagy sehogy, ez volt a '48-as forradalom leckéje is”.
Orbán Viktor szerint az elmúlt években ismét egy erős magyar nemzet kezdett el kovácsolódni.
Beszédét azzal folytatta, a szabadság azt jelenti: minden nemzetnek elidegeníthetetlen joga, hogy a saját útján járjon. Kossuth és Petőfi népe csak mosolyog, ha bárki oktatni akar bennünket szabadságból és demokráciából – fogalmazott, utalva például arra, hogy Kossuth Lajost hatalmas tömegek ünnepelték Amerikában, amely akkor még rabszolgatartó ország volt.
Európával kapcsolatban Orbán Viktor azt mondta: Magyarország Európa része, és jövőjét „a többi nemzettel együtt akarjuk alakítani”. Hozzátette: Európa ma tele van kérdésekkel, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Ezt úgy példázta: "mi pontosan tudjuk, hogy nem az uborka görbülete, hanem az európai ember testtartása jelenti a jövőt".
Beszéde végén arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a forradalom óta eltelt 167 év, a lényeg nem változott: az ország szuverenitásáért folytatott küzdelemnek soha sincs vége, és „ebben csak magunkra számíthatunk”. „Az összefogás, az igazságba vetett hit és a kitartás vezet győzelemre, csak az erősek maradnak fent. Mi, magyarok egy nagy korszak küszöbén állunk. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Tisztelet a bátraknak, éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – zárta szavait a kormányfő.
A beszéd alatt tiltakozók részéről folyamatos sípszót, bekiabálásokat lehetett hallani, mire a tömeg egy része „Tarts ki, Viktor!” felkiáltással válaszolt.
A nemzeti múzeum előtti körúti részt megtöltő tömegben több magyar, székely és lengyel zászlót lehetett látni, utóbbiak mellé Orbán Viktort buzdító molinókat is magasba tartottak.
(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

A székelyek és a Tarihi Üngürüsz
Létezik egy török nyelvű magyarság-történet, a Tarihi Üngürüsz, amely a kezdetektől egészen a mohácsi vészig mutatja be Magyarország történetét. Több kutató, köztük Hölbling Tamás úgy véli, hogy nagyjából ez lenne az eredeti ősgeszta (vagy annak nagyon közeli másolata), amelyet valaki aztán folytatott, és kiegészített egészen 1526-ig. Ebből a székelyek történetére nézve is érdekes dolgokat tudhatunk meg.
A Tarihi Üngürüsz (ami oszmán-törökül A magyarok történetét jelenti) egy török nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510–1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetése után írt meg. Értékét az adja, hogy a tolmács egy olyan iratot mentett meg a tűz elől és fordított le/dolgozott át török nyelvre, amelynek az őstörténeti részéből az összes régi magyar krónika ihletődött.
Felfedezője, Vámbéry Ármin alábecsüli
Hogy miért nem épült be igazából a Tarihi Üngürüsz a köztudatba, miért nem idézik nyakra-főre a történészek, az számomra rejtély, de talán kapcsolatban van a mű krimi elemekben is bővelkedő történetével, mely így néz ki:
– Megíratik az ősgeszta valamikor a 10–11. században, a későbbi krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) kisebb-nagyobb mértékben használják, és folytatják.
– Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása után az ősgesztáról nem tudunk semmit, ám Terdzsüman Mahmud lefordítja törökre, és – keleti szokásnak megfelelően – versbe szedett betétekkel toldja meg.
– Terdzsüman Mahmud fordításának egy példányát Vámbéry Ármin turkológus az isztambuli bazárban megvásárolja, hazahozza, és 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza.
Ami ezután történik vele, nehezen érthető. A krónika felfedezője, Vámbéry Ármin maga vágja el alatta a fát, mondván, hogy „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmud a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.”
Budenz József 1861-ben részletes ismertetést közölt a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából, az ő következtetése az, hogy a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika (magyarán: nincs elragadtatva a műtől). Aztán nagy csend, a krónikával senki sem foglalkozik, senki nem adja ki, hanem a kézirat tovább hever, most már a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.
A felvidékiek mentik meg
Az 1970-es években Mindszenty hercegprímás titkára, dr. Zakar András, a felvidéki Geönczeöl Gyula, dr. Sárkány Kálmán és Kolozsvári Grandpierre Endre kalandos úton megszerzik a krónika fénymásolatát, majd Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora lefordítja, felvállalva a magyar kommunista rezsim idején az emiatt járó pereskedést, letartóztatást, zaklatást, szellemi perifériára szorítást.
„1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Az Akadémia bennfentesei Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot” – olvashatjuk Geönczeöl Gyula visszaemlékezésében.
Zakar nem akarta – mivel a Mindszenty-per vádlottjaként már hét évet sínylődött a rendszer börtönében –, hogy neve az MTA-n felbukkanjon, hátráltatva ezzel az ügyet, így felkérte ismerősét, dr. Sárkány Kálmánt, kérjen filmmásolatot az Akadémia Keleti Gyűjteményében elfekvő kéziratról. Szerencsés módon a terv sikerült, Sárkány megkapta a kópiát. A rendkívül nehéz szöveget Blaskovics József fordította magyarra.
„Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, (...) kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla (…) Józsi bácsi (Prágában – a szerző) a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményben tudattam, hogy a teljes kézirat nálam van” – mondja Geönczeöl Gyula.
A kézirat azóta két fordításban is megjelent, ám – egy-két kivétellel – igazán komolyan mai napig nem foglalkoztak vele a történészek.
A magyarok őstörténete
A krónika szerint a magyarok és a hunok Nemródtól (Nimródtól) származnak: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.”
Jóval korábbra, időtlen időkre teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében, így például a nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész már szintén azonos nyelvű népet talál itt:
„Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. „Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?” – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett.”
Egy Kattar (Kádár) nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.”
Attila lesz a hunok vezetője: „Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.”
Aladár lenne az első vezetőnk?
A székelyek őstörténete egy kissé másképpen tárul elénk, mint eddig megszoktuk, ennek a történetnek a főszereplői Attila fiai: Kaba (Csaba), a konstantinápolyi királylánytól és Aladár, a német királylánytól.
„Szekizmunduz [kelet-római] királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (…) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.”
„Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.”
Attila halála után testvérháború tört ki az örökségért, a hun birodalom birtoklásáért:
„Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.”
A vereség után Kaba Konstantinápolyba menekül:
„A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.”
A székelyek első vezetője Aladár lesz, aki kárpótlásul kapja Erdélyt Pannónia helyett:
„Mivelhogy Kaba (Csaba) vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a Nimcse-pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt (Aladár) illette volna, ezért őt (kárpótlásul) Erdel (Erdély) tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.”
Az, hogy a székelyek első vezetője Aladár, a Csíki székely krónikában is ugyanígy jelenik meg: az Irnák (a bolgárok történetében is fontos szerepet játszó Ernach) előtti székely vezető neve Halad.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újságírói díj Miholcsa Gyulának
Budapesten a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala Kamaratermében a hagyományokhoz híven idén is átadták a Hevesi Endre-díjat. Az elismerésben azok az újságírók részesülhetnek, akik az előző évben a tudomány és a technika új lehetőségeinek, eredményeinek népszerű ismertetése érdekében a legtöbbet tették, illetve a legérdekesebb és közérthető magyarsággal fogalmazott cikkeket írták.
Az idén Frey Sándor, az Űrvilág hírportál főszerkesztője, Miholcsa Gyula, a Román Televízió Magyar Adásának belső munkatársa részesült a díjban, illetve életműdíjat vett át Dosztányi Imre, a TermészetBúvár főszerkesztője. Ebből az alkalomból beszélgettünk Miholcsa Gyula marosvásárhelyi tévés újságíróval.
– Erdélyben még kik kapták meg ezt a díjat?
– Megnéztem az interneten, 1998-ban Ágoston Hugó, azért a tevékenységéért, amit annak idején A Hétben végzett, és még valaki a Vajdaságból. Tehát én lennék a második kitüntetett Erdélyből.
– Miért kapta az elismerést?
– Én ’90-től külső, ’91-től belső munkatársa vagyok a Román Televízió Magyar Adásának. 2000-ben arra a következtetésre jutottam Balázs János kollégámmal, hogy Erdélyben a tudomány- és a technikatörténet, egyáltalán a tudományos ismeretterjesztés területe úgymond fehér folt. És mivel rengeteg ilyen érték van, elhatároztuk, hogy nekiállunk ezeket felkutatni és bemutatni. Több sorozatot is indítottunk, az egyik legfontosabb az ipartörténeti sorozatunk. Nagyon sok érdekességet találunk ebben a témában, amiről nem tudnak az emberek: például Kelet-Európa első vízierőműve, vagy olyan vízierőmű, amely száz éve működik: az egyik a Códon Szeben mellett, a másik Karánsebesen, vagy megcsináltuk az erdélyi malmok, az erdélyi üvegipar történetét. Mindebből kiindulva láttam, hogy az ipartörténet mellett van tudománytörténet is, ami még mindig nincs lefedve, és mivel fizikusként értek is e témához, 2012-ben elindítottam egy erdélyi tudósok sorozatot. Tulajdonképpen erre kaptam a díjat, de az egész ismeretterjesztő tevékenységemre is.
– Kiket mutat be ebben a sorozatban?
– Erdélyhez kötődő tudósokról, feltalálókról készítek portrét, ismertetem az életüket, tevékenységüket. Azokat mutatom be, akik valami olyasmit találtak fel, ami világszinten is ismert. Közöttük van, aki Erdélyben született, vagy itt telepedett le, van olyan, akinek a családja volt erdélyi. Így kerestem ki néhány olyan személyiséget, aki kevésbé ismert, hisz a nagy ászokat mind ismerik. Hál'istennek sok személyt találtam, őket kezdtem sorra bemutatni. Például Gál Sándor gógánváralji tudós, aki Pesten tanult, feltalálta a ciklotron részecskegyorsítót, de nem vitelezte ki. Vele párhuzamosan másvalaki is felfedezte, megcsinálta és Nobel-díjat kapott érte. Akarta volna Gál is szabadalmaztatni, de nem értették meg. Egy másik kevésbé ismert tudós Károly Ireneus József, aki nagyváradi premontrei pap, fizikatanár volt, és Röntgennel dolgozott együtt. Nagyon érdekes, kalandos volt az élete, ezt három részben mutattam be. Puskás Tivadarról Sepsiszentgyörgyön utcát és iskolát neveztek el, róla is készítettem egy filmet. Ugyancsak a távközlés területén tevékenykedett Chudy József, akárcsak Virág József.
– Hány filmet készített e témában?
– Eddig tizet. Rájöttem, hogy területenként érdemes gondolkodni, távközlés, Chudy József, Puskás Tivadar, Virág József. Most a repüléstörténettel szeretnék foglalkozni.
– Ki a munkatársa?
– Ezt a sorozatot egyedül csinálom, operatőr vagyok, szerkesztek, vágok is. A másik sorozatot, a technikai és ipartörténetit Balázs Jánossal közösen készítjük, együtt találjuk ki.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Főépítész kerestetik
Pákei Lajos levelei az Országos levéltárban – MNL-OL P1781. 9-10 tétel
Százharmincöt esztendeje 1880. május 29-én Kolozsvár városi tanácsa Pákei Lajost, a Theophil Hansen neves dán építész segédjeként Bécsben dolgozó, Kolozsvárról elszármaztott, 27 éves fiatal építészt megválasztja a város főmérnökévé. Pákei Lajos önéletrajzában így emlékezik vissza:
„...abba a helyzetbe juttatott a sors, hogy szakpályám és családi kötelesség között kellett választanom – mint a családom egyetlen férfi tagja ez hazajövetelemet tette elkerülhetetlenné. – Kolozsvár városnál megürült városi főmérnöki állásra a törv. hatósági bizottság bizalma folytán, megválasztottak Kolozsvár város főmérnökének. – Így kerültem haza szülővárosomba 1880-ban.”
A budapesti országos levéltárban külön jelzet alatt őrzik a Pákei család Pestre került hagyatékát. Itt találhatunk jó néhányat azokból a levelekből is, melyeket az ifjú Pákei Lajos családjától kapott az 1876–1893 közötti időszakban, levelek, melyek árnyalják a főmérnökké választás körülményeit.
GY. DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetközi Bartók-konferencia Nagyváradon
Pénteken hangversennyel fejeződik be az a nemzetközi Bartók-konferencia Nagyváradon, amelyet a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karának zeneművészeti tanszéke szervezett a komponista halálának 70. évfordulója alkalmából. A Bartók Béla Kelet és Nyugat között című tanácskozás főbb témái közé tartozik Bartók életének nagyváradi vetülete, valamint egy jeles váradi Bartók-tanítvány, Szalay Stefánia munkássága. A fiatal zongorista Thomán Istvántól saját kérésére került át Bartók csoportjába a budapesti Zeneakadémián, ami egy évtizedekre szóló barátság kezdete volt Emődi János történész az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában elmondta: Szalay Stefánia nemcsak tanított Váradon, hanem nagyon gyakran koncertezett is, és koncertműsorai véleményezésére évente felment Pestre Bartókhoz. A komponista gyakran küldött neki Pestről zenei könyveket, kottákat, kéziratokat, ő pedig megszervezte Bartók váradi vendégszerepléseit és erdélyi, romániai népzenegyűjtő útjait. Szalay Stefánia a régi Úri utcai szülői házban megalapította a legelismertebb nagyváradi zeneiskolát, a mai zeneiskola elődjét. Koncertjein előszeretettel népszerűsítette Bartók legújabb darabjait.
Vikárius László, az MTA BTK Zenetudományi Intézete Bartók Archívumának igazgatója hangsúlyozta: Bartók a román népzene egyik legfontosabb gyűjtőjének is számít a mai napig. A komponista felfogása megelőlegezte az európai gondolatot, a népek összetartozását – tette hozzá. Bartók gyerekként élt is Váradon, a premontrei gimnázium tanulója volt, ahol emléktáblát helyeztek el tiszteletére. Fodor Attila, a Partiumi Keresztény Egyetem zenetudományi tanszékének vezetője kiemelte: Bartók Nagyváradon tanulhatott először hivatásos zenetanártól, a székesegyház karnagyától. A konferencián szó esett többek között A kékszakállú herceg vára szereplőinek párbeszédéről, A csodálatos mandarin Kelet-Nyugat olvasatairól, Bartók egynemű karainak szövegforrásairól, Bartók és Enescu kapcsolatáról, valamint arról is, hogy a román kolinda hogyan jelenik meg a Bartók utáni magyar zeneszerzők műveiben.
maszol/MTI

Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára (Karinthy Frigyes)
Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam.
Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm, és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel, s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.
És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a Lánchidat és a Dunát, és az aggteleki cseppkőbarlangot, és a dobsinai jégbarlangot, és a Vaskaput, és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.
De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.
(A Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért című, Kosztolányi Dezső szerkesztette antológiából)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Több évtizedes elzártság után előkerült erdélyi magyar portrék
Egy műalkotás kettős történetiséggel rendelkezik. Az egyik vetülete az alkotás mozzanatának felel meg, visszavezethető az alkotóművész személyére, az alkotás idejére és helyszínére. Ugyanakkor a műalkotás beilleszkedik a jelenbe, részévé válik a jelenkor tudatának. A köztes idősíkot pedig, amely az alkotás mozzanatát összeköti a folyamatosan előrehaladó jelennel, megannyi múlttá vált történeti jelen alkotja, s azok állandó gördülésük során rajta hagyják nyomaikat a műalkotáson. Minderről Cesare Brandi értekezik Theory of Restoration című, 2005-ben megjelent könyvében.
Mi történt azokkal a portrégyűjteményekkel, amelyek egykor erdélyi kastélyok falait díszítették, az erdélyi nemesi családok ősgalériáiként? Mi történt azokkal a portrékkal vagy portrégyűjteményekkel, amelyek egyházak, kollégiumok, kaszinók és különböző egyesületek tulajdonát képezték? Mi történt azokkal a portrékkal, amelyek magán vagy hivatali megrendelésekre készültek? Hol lelhetőek fel ma ezek Erdélyben, és milyen állapotban lehetnek? A megannyi múlttá vált történeti jelen hogyan alakította a portrégyűjtemények sorsát? Miként mentettek meg, vagy éppen pusztították el műalkotásokat a 20. század „felfordulásaiban”? Az 1940-es évek második felének körülményeit tekintetbe véve a válasz világosan körvonalazható: a második világháborúról, frontátvonulásról és a szovjet megszállásról beszélünk.
Köztudott, hogy az erdélyi kastélyok gyűjteményei (családi levéltárak, könyvtárak, ősgalériák) számára a második világháború vége a pusztítás, az eltulajdonítás vagy a széthordás időszaka volt, s ebben döntő szerepük volt a katonáknak, a falusiaknak és a mozgalmároknak egyaránt. Ezért beszélhetünk nem kevés esetben az említett gyűjtemények mentéséről, így képmentésről is.
1945-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megbízásából felmérték az erdélyi kastélyok menthető értékeit, számos ősgalériát így sikerült az EME gondozásába helyezni. Esetenként mégis visszafordíthatatlan volt egy-egy portré sorsa. Teleki Mihály például egy gernyeszegi ház konyhájában találta meg nagyapjának Vastagh György által festett portréját, aminek már csak a fele volt meg, az is az asztalra szegezve viaszosvászon gyanánt. (Bővebben lásd: Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.)
Az EME államosítása után (az 1948-as rendelet értelmében) az egyesület oklevél-, irat- és képtári gyűjteménye a Román Tudományos Akadémia birtokába került, pontosabban az Akadémiai Levéltárat nevezték meg az EME Levéltárának az utódintézményeként. Az EME megszűntetését tárgyaló 1950. február 12-i ülésen az intézőbizottság egybegyűlt tagjai, Gaál Gábor, Jakó Zsigmond, Szabédi László és Török Zoltán kénytelenek voltak belátni, hogy az „EME tulajdonát képező javak kezelését illetően” a jogosultságuk megszűnt. [Jegyzőkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület önkényes megszüntetéséről (1950). Erdélyi Múzeum LIII. (1991) 1–4. sz. 183.]
Az Akadémiai Levéltárból 1971-ben helyezték át a képtári gyűjteményt a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába, a máshonnan is elkobzott javakkal egyetemben. A beérkező anyag egy részét a Történeti Múzeumba begyűjtöttek közül utalták át. 1974-ben Kovács András művészettörténész még láthatta a négyszázegynéhány darabból álló képanyagot. Jakó Zsigmond történész kezdeményezésére néhány művészettörténet szakos magyar egyetemi hallgató segítségével leltárt készítettek róla, azután évtizedekig homály borította a festményeket. A portrék javarészét az úgynevezett Dokumentációs gyűjteményben helyezték el, eredetük miatt nem voltak kiállíthatók, és csak különleges engedéllyel lehetett hozzájuk férni. Valójában ez az állag a régi (főként 18–19. századi) erdélyi képanyagot tartalmazza, a festmények jórészt az egykori erdélyi kastélyokból és udvarházakból származnak.
A következőkben a Kolozsvári Casino portréinak sorsát ismertetjük tömören.
Az erdélyi nemes családok képviselői 1833-ban alapították meg a Kolozsvári Casinót 19. századi angol klubok mintájára. Az első világháború végétől a második világháború végéig a Kolozsvári Casino több alkalommal a különböző hadseregek – román, magyar, szovjet – parancsnokságainak volt a székhelye. Míg az első kettő idejéből a székház (Deák Ferenc / Eroilor utca, 16. szám) berendezésének megkárosításáról nincs tudomásunk, a szovjet jelenlét és a kommunista hatalomátvétel végzetes volt a kaszinó berendezésére.
Az 1946-os évvel kezdődően előbb felfüggesztették, majd megszüntették a Kolozsvári Casino választmányának a hatáskörét. A képek szovjet katonák által véghezvitt rongálását és a papírnemű eltüzelését a Kolozsvári Casino képanyagának és megmaradt könyvtárának az EME levéltárába való menekítése követte, az utóbbi államosítása azután végleg megpecsételte a kaszinó megmaradt javainak a sorsát.
Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy valójában hány festmény díszítette a kaszinó falát annak virágkorában, de akár 1940 és 1944 között. Ma csak arról van tudomásunk, hogy Wass Ernő, az EME titkára 1947-ben eredetileg tíz képet vett át megőrzésre a Kolozsvári Casino képviselőjétől. Az EME egykori képgyűjteményének rekonstruálása során Murádin Jenő művészettörténész a kaszinó tíz festményéről tesz említést. (Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára = Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk. Sipos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 315.)
A hosszú ideig elveszettnek hitt kaszinói képek az 1947-es jegyzék sorrendjében a következő személyeket ábrázolják: báró Bánffy Dániel (1812–1888), gróf Kendeffy Ádám (1795–1834), báró Wesselényi Miklós (1795–1850), báró Wesselényi Ferenc (1807–1885), gróf Mikó Imre (1805–1870), báró Kemény Domokos (1807–1885), gróf Lázár Miklós (1819–1889), gróf Széchényi István (1791–1860), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842).
Az említett portrék – Széchenyi kivételével – kaszinótagokat, pontosabban alapító tagokat ábrázolnak. A rendeltetésük feltehetőleg az volt, hogy emléket állítsanak a kaszinó „alapító atyáinak”. A Széchenyi-portré arról a rendkívüli megbecsülésről tanúskodik, amely „a nemes grófot” övezte a kaszinó tagjai részéről. Ők egyrészt tudatában voltak annak, hogy Kendeffy Ádám, Béldi Ferenc, Bethlen János, Bethlen Ádám, Mikes János, Bethlen Pál és Bölöni Farkas Sándor révén valójában Széchenyinek és Wesselényinek köszönhetik a Kolozsvári Casino létrejöttét, ugyanis ők ketten Angliában jártukban ismerték meg azt a társas életi intézményt, amelyet ott klubnak neveztek az odajáró nemesek, és amelyet legelőször Széchenyi honosított meg Magyarországon, nevezetesen Pesten 1827-ben (Pesti Casino). Hat évvel később pedig valószínű az ő ösztönzésére alakult meg a pesti intézmény hasonmása Erdélyben. Az sem zárható ki, hogy a Habsburg-ellenes dac a Széchenyi-portré által emlékezett az első felelős magyar kormány egykori közlekedésügyi miniszterére és ekként a 1848-as forradalomra.
Évenkénti munkáinak felsorolásában, Barabás Miklós (1810–1898) a kaszinó megrendelésére festett portrét is feljegyezte, ebben az 1742. tétel: „Gróf Széchenyi István nagy o. [olaj] térdkép a Kolozsvári Casinónak”. (Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. Jegyz., bevezető Bíró Béla. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1944. 274.) Ez nyilván nem az első portré, amit Barabás Széchenyi Istvánról festett. A magyar hivatalos portréfestészet fő tárgyát már az 1830-as években a reformkori politikai elit jelentette. Tiszteletük jeléül, politikai állásfoglalásuk kifejezésére a vármegyeházák vagy éppen kaszinók portrékat rendeltek olyan közéleti személyiségekről, akiknek munkásságát példaértékűnek tartották, s így az Erdélyben is közméltóságként tisztelt grófról.
Bihar vármegye rendjei például, már 1836-ban elhatározták, hogy megrendelik Széchenyi portréját a megyeház közgyűlési terme számára. Széchenyi 1836. május 7-én kelt levelében elfogadta a felkérését modellülésre, és a pályája kezdetén álló fiatal Barabást ajánlotta a megbízásra. Barabás 1835 novemberében Pestre érkezésekor a Nemzeti Casino (korábban Pesti Casino) által látta megvalósíthatónak pesti megrendelői körének kialakítását. A művészetekért rajongó, költő és politikus Szemere Miklós (1804–1881) ajánlólevele révén sikerült kapcsolatba lépnie Tasner Antallal (1808–1861), Széchenyi titkárával, aki bemutatta őt principálisának: „Tasner Antal gróf Széchenyi Istvánt vezette hozzám. A gróf ekkortájt házasodott meg s később, mikor egy nagyobb ebédet adott, a hol az aristocratia több tagja hivatalos volt, engem is meghívott s többeknek bemutatott. Így aztán egyszerre ismeretségre tettem szert az aristocratia körében…”. (Barabás: i. m. 137–138.) Az 1835-ös évről 1836-ra fordulóan egyre több megbízásnak örvendhetett. Tulajdonképpen ekkor döntötte el, hogy letelepedik Pesten. Barabás tehát elsősorban Széchenyi pártfogásának köszönhette a budapesti arisztokrata körökbe való bevezetését.
Széchenyi azáltal, hogy a 19. század egyik legtöbb megrendeléssel megbízott magyar portréfestőjének egyedülállóan népszerű pályafutásához maga is hozzájárult kapcsolatszerzéssel, a hivatalos portréfestészetben új fejezetet nyitott: a hazai művészek felkarolását és – egyetemesebb értelemben – a nemzeti festészet megteremtését szorgalmazta. (Szvoboda Dománszky Gabriella: A közélet szereplője = Barabás Miklós 1810–1898, Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián (Sepsirákos 1998. június 21.). Szerk. Jánó Mihály. Charta, Sepsiszentgyörgy, 2001. 122.)
A kutatói munka mellett célba vettük a portrék restauráltatását és közönség elé tárását is. A Széchenyi István, Wesselényi Miklós és Bánffy Dániel portréinak többnyire felületi szennyeződései és karcolásai enyhébb sérüléseknek számítanak a többi portré lerongyolt állapotához képest. A kegyetlenül áthasított vásznak komoly és sürgős restaurátori beavatkozásra szorulnak.
Arra törekszünk, hogy 2016-ban megvalósítsuk a közel három éves kutatói munka, a tömérdek megpróbáltatást kiállt felmérés régóta dédelgetett álmainak egyikét, A Kolozsvári Casino portréi című kiállítás megrendezését.
Pásztor Csenge Bíborka Művelődés (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

MAGYAROK ÉS ROMÁNOK
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról.
Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez.
Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak.
A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van.
Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk).
Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek.
A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…)
A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk.
A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik.
De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák.
Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó.
Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban.
A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik.
Egyre kevesebben tudnak románul.
Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.)
Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.)
Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek.
Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak?
Semmit.
Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus.
A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás.
Nincs semmi baj.
De egyéb sincs.
A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan.
Lehet, nem is tudnak róla.
A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt.
Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni.
Nincs nekik honnan.
Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből.
A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa!
A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.)
Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!…
A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.)
Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…)
Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.)
Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen.
Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi.
De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt.
Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk.
Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.)
A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t.
Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket.
Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny.
Tamás Gáspár Miklós
Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata.
Transindex.ro

Semjén: a magyar-román sorsközösség tudatosítását kell segítenie a megemlékezésnek
A magyar-román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kedden Aradon, október 6-i ünnepi beszédében.
Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Semjén Zsolt hangoztatta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar-román közös határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. Felidézte: a magyar-román együttélés 2012-ig bizalmi alapú, gyakorlatias és eredményes volt, az együttműködést azonban az utóbbi években politikai szinten elutasították, az utóbbi hetekben pedig „minősíthetetlen stílusú támadások" érték Magyarországot. Hangsúlyozta: ennek ellenére Magyarország továbbra is nyitott arra, hogy a két ország minél több szálon össze legyen kötve. Ennek egyik jó példája az lenne, ha az osztrák és szlovák határhoz hasonlóan „minél több határátkelő pont nyitna lehetőséget a mindennapi kapcsolatokra, hiszen csak így képzelhető el gazdasági együttműködés, az emberek között pedig minél szabadabb és szorosabb kapcsolat". Semjén Zsolt ünnepi beszédében szólt arról is, hogy a történelmi múlt nem szakítható el a jelentől és a jövő útkeresésétől.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szövetségi elnöke ünnepi beszédében kiemelte: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – fogalmazta meg.
Kifejtette: számukra a szabadság azt jelenti, hogy nemzeti identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat szülőföldjükön megőrizhetik. „Nem akarjuk másodrangú állampolgároknak érezni magunkat saját hazánkban" – hangoztatta hozzátéve: a romániai magyarság szabadságától nem lesz kevésbé szabad a többségi nemzet. Az 1848-49-es események arra tanítanak, hogy minden nemzedéknek tudnia kell áldozatokat hozni, megújulni és előre tekinteni – mondta Kelemen Hunor.
George Falca, Arad polgármestere az ünneplőkhöz szólva emlékeztetett: 15 éve ő volt az első román köztisztviselő, aki koszorút helyezett el a 13 aradi vértanú szobránál. „Hiszünk az értékekben, s az egyik legnagyobb érték egymás tisztelete" – mondta.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke szerint a magyarság – különösen Aradon és a szórványban – ideológiai és politikai törésvonalak mentén egyre megosztottabb, a megosztottság pedig gyengíti az erejét. „Szórványban élet-halál kérdése megmutatni, hogy vagyunk, és hogy bele akarunk szólni sorsunk irányításába" – mondta. Az ünnepi beszédek után közös imádkozás és a koszorúk elhelyezése következett.
Aradon a megemlékezés délelőtt kezdődött, amikor Urbán Erik csíksomlyói ferences atya, erdélyi érseki helynök celebrálásával szentmisét tartottak a római katolikus templomban. Ezt követően Kelemen Hunor a Szabadság-szobornál helyezett el koszorút a vértanúk emlékére.
Százhatvanhat éve, 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc 13 honvédtisztjét – tizenkét tábornokot és egy ezredest -, Pesten pedig Batthyány Lajost, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. Október 6-át a kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává. MTI
Erdély.ma

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma