Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. január 28.
Olasz Angéla és Csanádi János laudációja
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta.
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen hittel készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is.
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!”
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam.
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit.
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse.
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.”
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

2016. január 30.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük!
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek.
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték.
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. március 4.
Verseny a hazaszeretetről és az összefogásról
Kisiratosi siker az Erzsébet-vetélkedő döntőjében
Három hónap megfeszített munkája hozta meg gyümölcsét a kisiratosi diákok számára február 26-án, amikor a műsorvezető a mikrofonhoz lépett és kihirdette a végeredményt. A Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola, Iratosi betyárok csapata a Kárpát-medencei döntőben a harmadik helyezést érte el.
A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány támogatásával immár negyedik alkalommal szervezték meg az Erzsébet-vetélkedőt, ami Kárpát-medencei kitekintésű, hiszen határon innen és túlról 7–12. osztályos diákok vehetnek részt rajta. Négy év alatt közel másfélezer csapat mérte össze tudását a vetélkedőn, melynek célja, hogy minél több fiatalban felébredjen a vágy a Kárpát-medence ismert vagy kevésbé ismert, „rejtőzködő” értékeinek felfedezése iránt.
Az idei Erzsébet-vetélkedőre 156 csapat regisztrált, melyből 48 képviselte a külhoni magyarságot. A három tagból álló csapatok 3+1 internetes fordulóban, a Kárpát-medencei magyarság kultúrájával, történelmével, természeti értékeivel kapcsolatos feladatsorokat oldottak meg. Az érdekes és szórakoztató feladatok nagy türelmet és kitartást igényeltek tanulóktól és vezetőtanároktól egyaránt. A tíz legjobb eredményt elérő csapat utazhatott azután Budapestre, a Duna-palotában megrendezett döntőre.
Iskolánk két csapatot nevezett az idei versenyre. Ezek: a Szalbek brigád – Almási Dóra, Cioara Alexandra, Torma Alex (VII. osztályos tanulók) és az Iratosi betyárok – Almási Lóránt (VII. o), Kiss Nikolett (VIII. o) és Pelle Patrik (VIII. o). Amikor hírül vettük, hogy az Iratosi betyároknak sikerült beverekedniük magukat a legjobb tíz közé, nagy volt az öröm, hiszen összesen egymillió forint értékű tárgynyereményekért és üdülési lehetőségekért versenghettek a február 26-ai szóbeli döntőn. Utaztunk Budapestre, de tudatában voltunk a felelősségünknek is. A döntőn részt venni óriási megtiszteltetés önmagában is, de nem felejthettük el, hogy Kisiratos nevét visszük az összmagyarság fővárosába, tehát nem vallhatunk szégyent. „Csak ne legyünk utolsók” volt a jelszó. A feladatot nehezítette, hogy a döntőbe jutottak között csupán három általános iskola volt, a többiek középiskolások.
Schanda Tamás, az Emberi Erőforrások Minisztériuma ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkárának megnyitója után, melyben az összefogás és a Kárpát-medencében élő tehetséges fiatalok támogatásának a fontosságát hangsúlyozta, kezdetét vette a próbatétel. A szerény kezdés után, az Iratosi betyárok csak a maximummal érték be. A néha komoly, de sokszor játékos feladatok, melyekből nem hiányzott a prezentáció, az irodalom, a művészettörténet, az activity-játék, a Kárpát-medence élővilága témaköre, kettő és fél órán át magasan tartották az adrenalinszintet. Az első két feladatsor megoldása után az Iratosi betyárok szemmel láthatóan élvezni kezdték a játékot, és sorra maguk mögé utasították a riválisok nagy részét. Végül, két középiskola (Margitta, Pécs) után dobogós, harmadik helyen végzett az Iratosi betyárok Almási Lóránt, Kiss Nikolett és Pelle Patrik alkotta csapata. Eredményükkel ismertté és elismertté tették Kisiratos és a Páter Godó Mihály Általános Iskola nevét. Nyereményük többnapos vízparti üdülés Siófokon, értékes könyvutalványok, múzeumi belépők és más értékes tárgyak mellett, mindenekelőtt a jól végzett munka érzete. Vezető tanáraik Almási Zsuzsanna és Almási Gábor voltak. A versenyen való részvétel támogatásáért köszönet illeti Kiss József magánvállalkozót.
Zárszóként és a verseny tanulságaként egyetérthetünk Schanda Tamás helyettes államtitkár gondolatával. A Kárpát-medence magyar jövője a tehetséges magyar fiatalok kezében van. Ezt a jövőt azonban csak kemény munkával lehet és kell felépíteni.
Almási Gábor. Nyugati Jelen (Arad)

2016. április 24.
Élővé tenni a várban az egyházi jelenlétet
Szombat délután a XXV. Festum Varadinum keretében a vár Fejedelmi Palotájának második emeletén a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében három értékes könyvet mutattak be.
Megfelelőbb helyet nem is találhattak volna a pódiumbeszélgetéssel egybekötött könyvbemutatóra és -vásárra, hiszen amellett, hogy az egyik ismertetett kiadvány főszereplője – Janus Pannonius – valószínűleg járt az erődítményben, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség tudatosan törekszik arra, hogy a vár, vagyis az a hely, ahol Szent László az első székesegyházat építette, ne csak kulturális vagy turisztikai eseményeknek biztosítson otthon, hanem élő legyen ott az egyházi jelenlét.
Hiánypótló kiadvány
A meghívott díszvendégekkel Boka László irodalomtörténész, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója beszélgetett, elsőként Jankovits László docenssel, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetőjével, aki Nobilis Ingenio címmel írt könyvet Janus Pannonius életéről, pályájáról munkásságáról. Elmagyarázta: azért adta a Tehetsége révén nemes címet, hiszen noha származása okán Csezmiczei János nemesnek számított, azzal, ahogy a hazáját szolgálta, és ahogyan írt, ezek is nemesítették őt. Egyébiránt egy hiánypótló kiadványról van szó, hiszen Huszti József 1931-es tanulmánya óta nem született összefoglaló munka. Janus Pannoniusról tudni illik, hogy a váradi székeskáptalan iskolájába járt, később pedig őrkanonok volt, és valószínű, hogy amikor ezt a stallumot át kellett vegye, akkor írta a Búcsú Váradtól című elégiát, melyet Jankovits László részletesen kielemzett. Úgy fogalmazott: modern szóval élve ez akár Várad marketingjének is tekinthető, olyan finoman volt kitalálva. Beszélt emellett Mátyás király és Vitéz János, illetve Janus Pannonius kapcsolatáról is, az Egy dunántúli mandulafáról című epigrammáról, valamint arról is, hogy a költő Pécset kevésbé tekintette barátságos környezetnek, mint Váradot.
Kincsek
A továbbiakban Angi János és Lakner Lajos, a debreceni Déri Múzeum vezetői avattak be a tavalyi nagy sikerű, több mint 50 ezer látogatót vonzó, Nagyvárad kincsei Debrecenben elnevezésű egyházművészeti kiállítás részleteibe, és ismertették az ennek apropóján megjelentetett, egyszerű képes tárgykatalógusnál többnek tekinthető kiadványt, melynek várhatóan folytatása is lesz. 2015-ben azért szervezték meg ezt a tárlatot, mert a 300 éves évfordulója volt annak, hogy 1715-ben a cívis település szabad királyi város rangot kapott, és a római katolikusok visszatelepedhettek, gróf Csáky Imre váradi püspök pedig megalapította a Szent Anna-plébániát. Mint elhangzott, a gyönyörű kiadvány tulajdonképpen teljes keresztmetszetét adja valamennyi olyan művészeti ágnak, melyeknek köszönhetőek azok a fókuszba került kegytárgyak, egyházi vonatkozású alkotások, amik nem csak minőségi vagy esztétikai szempontból képviselnek értéket, hanem az általuk sugallt lelkiség folytán is.
Értéknek tartják
A váradi egyházmegye legfrissebb, a Voiticsek-család nyomdájában készült kiadványáról, a Szent Orsolya-rend nagyváradi zárdájának és iskolájának gazdagon illusztrált történet tartalmazó kötetről ennek szerkesztői, Balla Tünde és Lakatos Attila beszéltek. Arra hívták fel a figyelmet: Szent Angéla végrendeletével megteremtette a szerzetesnővérek munkájának alapját, a pedagógusi módszere pedig napjainkban is korszerű. Exc. Böcskei László hangsúlyozta: az orsolyita-rend utánpótlás hiányában két éve visszavonult Váradról, és a kiadvánnyal épp azt akarták bizonyítani, hogy ezzel a munkájukat nem seprik az archívumba, hanem ellenkezőleg, értéknek tartják most is.
Ciucur Losonczi Antonius
maszol.ro

2016. április 29.
Arad is csatlakozik a pécsi ’56-os emlékévhez
Körülbelül két héttel ezelőtt tartották meg Pécsett Arad és Pécs kulturális bizottságainak együttes ülését. A két város testvérvárosi szövetsége több éves múltra tekint vissza, számos közös rendezvénnyel, kulturális programmal igyekeztek szorosabbá fűzni a szomszédos közösségek közötti köteléket. Idén Pécsen ’56-es emlékévet ünnepelnek, ehhez Arad is csatlakozik hagyományőrző, kulturális, továbbá történelmi programokkal. A pécsi ülésen ennek alkalmából Őri László pécsi alpolgármester egy szimbolikus, lyukas magyar lobogót nyújtott át egy hozzá tartozó díszoklevéllel Bognár Levente aradi alpolgármesternek. Az összetartozást és a közös ’56-os hősök és sorsok előtti tisztelgést jelképező ajándékot a szerdai aradi városi tanácsülésen továbbította Bognár Gheorghe Falcă aradi polgármesternek.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

2016. május 7.
Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 25.
Erősödik a székely identitás a fiatalok körében
Egyre erőteljesebbé válik a székely nemzeti identitás vállalása a fiatalok körében – erre a következtetésre jutott a Csíkszeredából elszármazott András Hanga egyetemi oktató, aki az ifjúságnak a nemzeti identitáshoz való viszonyulását kutatja.
A kutató a Sapientia EMTE vendégoktatójaként harmadik alkalommal tartott kurzust a hargitai megyeszékhelyen. „Konkrétan azt vizsgálom, hogy ez a korosztály hogyan tekint az ő nemzeti identitására, milyen fajta különbözőség figyelhető meg e téren a magyarországi, illetve a romániai ifjúság körében. Megfigyelésem szerint egyre erőteljesebbé válik a székely nemzeti identitás vállalása. Kicsit a politikai diskurzust is figyelembe vettem, de inkább az a lényeg, hogy a fiatalok mit gondolnak erről, és hogyan alakul az ő nemzeti identitásuk” – magyarázta lapunknak a budapesti Corvinus Egyetem társadalmi kommunikáció szakán doktori képzésben részt vevő András Hanga.
„Jelen voltam politikai rendezvényeken, részt vettem például a székelyek nagy menetelésén, a geertz-i értelemben vett résztvevő megfigyelő szerepében, és a tapasztaltakról a hallgatókat is megkérdeztem. Kevesen vettek részt ezen az említett korosztályból, viszont akik ott voltak, nagyon jó kezdeményezésként értékelték, szerintük felemelő volt reprezentálni a világ számára, hogy ők székelyek. Megfigyelésem szerint a fiatalok szeretnének elhatárolódni mind a román nemzeti identitástól, mind a magyartól” – tudtuk meg a fiatal vendég előadótanártól.
András Hanga korábban az idősebbek nemzeti identitáshoz való viszonyát is vizsgálta. „Végeztem ilyen kutatást a 40–60 évesek, illetve az 60 év fölöttiek körében is. Azt tapasztaltam, hogy előbbiek inkább a munkájukba vannak beletemetkezve, jobban érdekli őket, mint az identitás. A hatvan év felettiek pedig főként érzelmi oldalról közelítik meg, és a Nagy-Magyarország utáni nosztalgia dominál identitásukban. A fiatalabb korosztály az, amely az újfajta nemzeti identitást próbálja megerősíteni” – magyarázta a kutató. Mint kifejtette, utóbbiak nem nagyon kapcsolódnak be a rendezvényekbe, nem érzik azt a bizalmat a politikai diskurzusban, ami fontos lenne a tekintetben, hogy formálja az identitásukat.
„A politikát nagyjából kizárják az életükből, a különböző stand up comedyken meg hasonló rendezvényeken nyilvánul meg büszkeségük a székely mivoltukra, és próbálnak ebben a közegben mozogva előrébb lépni nemzetépítésük kapcsán. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom ugyanakkor a székely termékek vásárát, ha valaki a helyi terméket vásárolja, azt közvetíti a világ számára, hogy ő székelynek tartja magát. Szerintem mindenképpen hasznos lehet a kereskedelem oldaláról megfogni ezt az identitást, főleg a fiatalok esetében” – véli András Hanga, aki a nemzetépítés mint kereskedelmi tevékenység témával tart kurzust jelenleg a Nemzeti Tehetségprogram keretében elnyert Campus Hungary-ösztöndíjjal. Elmondta, kutatásából kiderül, hogyan viszonyulnak a fiatalok a nemzeti identitás kérdéséhez, melyek azok a gyengeségek, illetve erősségek, amik a nemzetépítésben megnyilvánulnak.
András Hanga Csíkszeredából származott el Magyarországra, Kaposváron kommunikáció- és médiatudományi alapképzésben részesült, televíziós és rádiós műsorszerkesztői diplomát szerzett, Pécsen a mesterképzés végén kitüntetéses diplomát kapott mint kommunikátor. Jelenleg a Corvinus Egyetemen folytat doktori tanulmányokat, kutatási témája a nemzetépítés és kisebbségi nemzeti identitás, 2013-ban részt vett az országos tudományos diákköri konferencián, ahol második helyezést ért el politikai kommunikáció szekcióban. A magyarországi Doktoranduszok Országos Szövetsége keretében két éve létrehozták a Kommunikáció- és Médiatudományi Osztályt, amelynek 2015 őszétől ő az elnöke. A későbbiekben itthon szeretné kamatoztatni tudását.
Izsák-Székely Judith |
Krónika (Kolozsvár)

2016. június 11.
Kolozsvári látogatás
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.
Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.
Misszió
Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.
Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.
Fogyatkozás és helytállás
De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.
Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.
Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.
Műhely
Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.
Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.
Négy nap
Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.
Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.
Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.
Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.
Pomogáts Béla
Népszava

2016. június 13.
Személyes történelem
Hősi ereklyék a kastélyban
Az 1848—1849-es forradalom és szabadságharc hősei, eseményei elevenednek meg azon októberben nyíló időszaki kiállításon, melynek több mint 60 darabból álló anyagát az aradi Ereklyemúzeum bocsátja a Gyulai Almásy-kastély Látogatóközpont rendelkezésére. Az egészben, majdnem sértetlenül megmaradt címeres tábori dob, Damjanich János összecsukható karosszéke és mankója, Kiss Ernő kivégzéskor viselt ingének ujja, pisztolypárja, Kossuth Lajos házi sapkája és sétabotja, Petőfi Sándor tubáktartó szütyője, vagy éppen Leiningen-Westerburg Károly szívurnája révén szívbe markolóan valóságossá válik a magyar történelem egyik legfontosabb eseménysora.
Az aradi múzeumi komplexum igazgatójának látogatását viszonzandó gyulai múzeumi delegáció utazott június 10-én Aradra. A kiruccanásnak az udvariassági gesztusokon túl gyakorlati, történeti és kulturális jelentősége is van. Talán a testvérvárosi kapcsolat is hozta a közös kezdeményezést, hogy az 1849. október 6-án kivégzett hősök személyes tárgyaiból összeállított tárlat nyíljon az Almásy-kastély időszaki kiállítóterében.
Peter Hügel igazgató és a kiállítás szervezésében közreműködő munkatársai barátsággal fogadták a Gyuláról érkezett vendégeket, Gurzó Klára Enikőt, Liska Andrást és dr. Németh Csabát. A múzeumi komplexum első embere kifejtette, szívesen működik közre, hiszen a kastélyban megvalósított koncepció iránymutató, mivel egy-egy tárlatnak ma már nem csupán a televízióval, hanem az internet adta lehetőségekkel is fel kell vennie a versenyt.
Az együttműködést szolgáló megbeszélés egyik hangsúlyos célja volt, hogy a kiállítandó tárgyak számbavétele, kijelölése megtörténjen. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek, mártírjainak tárgyi hagyatéka mintegy 6000 darabra tehető, ebből azonban mindössze 150 az, melyet valamilyen formában ki lehet állítani. A személyes tárgyakból válogatott tárlat más-más összeállításban eddig Szegeden és Pécsett volt látható.
Az Aradon található Ereklyemúzeum történeti hátteréről tudható, hogy még az I. világháború kitörése előtt, 1912–1913 tájékán nyitotta meg kapuit. Az alapítók a megnyitót megelőzően országos felhívást tettek közzé, a rendkívül gazdag kiállítási anyag tehát a monarchia minden részéből, a lakosság köréből gyűlt össze. A forradalom és szabadságharc hőseihez köthető ereklyéket rejtegetni kellett, a forradalom lángját, emlékét azonban sokan őrizték.
A kollekcióban megtalálható például Petőfi Sándor tubáktartó szütyője, s annak a szekérnek az épen maradt részei is, mellyel Damjanich Jánost szállították a vesztőhelyre. Damjanich törött lába miatt nagyon nehezen mozgott, ezért volt szükség erre az alkotmányra. Az általa használt mankó és összecsukható, hordozható karosszék is a kiállított tárgyak között van.
Kossuth Lajos házi sapkája, pipája és az a fegyvert rejtő sétabot is a kollekció részét képezi, amit amerikai körútján kapott ajándékba. A szabadságharc és forradalom jellemzői fegyverei, tárgyai közül puskák, pisztolyok, ágyúgolyók, szablyák, kardok, kézigránátok és egyéb harci alkalmatosságok is fellelhetőek a tárlatban.
A legmeghatóbb momentum az, hogy ezek a tárgyiasult emlékek majdnem mind kivétel nélkül a forradalom egy-egy kiemelkedő alakjához köthetőek. A börtönben, a kivégzésre, ítéletre várva készített dísztárgyak, festmények és egyéb relikviák mellett Leiningen-Westerburg Károly szívurnája is szerepel a gyűjteményben.
Az októberben nyíló tárlat alkalmával a helyi kötődés, a tetten érhető, kézzel fogható történelem tovább erősítheti a személyes tárgyak kisugárzását, hiszen a kivégzettek közül többeket Gyulán szállásoltak el, tartottak fogva, útban az aradi vesztőhely felé. A június 10-i látogatás során az Erkel Ferenc Múzeum munkatársai több mint 60 tárgyat, ereklyét választottak ki, ezek alkotják majd a vélhetően október 6-án nyíló kiállítást. Minderről természetesen a továbbiakban is beszámolunk majd!

2016. június 18.
Évadértékelő Bocsárdi Lászlóval ( Tamási Áron Színház)
Tegnap délután öt órától lépett fel a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata Magyarország egyik legrangosabb színházi seregszemléjén, a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadás az egyetlen határon túli színházi produkció, amelyet meghívtak az idei POSZT-ra. A pécsi és más magyarországi vendégjátékokról, a készülő új bemutatóról, az elmúlt és a következő évadról Bocsárdi László igazgatót kérdeztük.
Bocsárdi elmondta, hogy a korábbi sikeres együttműködések eredményeképpen – a Vízkereszt, a Hamlet és a Titus Andronicus (2002) is hasonlóképpen született – a Gyulai Várszínház idén is felkérte a sepsiszentgyörgyi társulatot egy közös munkára: Tamási Áron halálának 50. évfordulóján egy Tamási-darabokból összegyúrt előadás, a Zongota kerül bemutatásra, amelybe ezúttal a Háromszék Táncegyüttes táncosait és zenekarát is bevonták, és amelyet a helyi közönség által már jól ismert Sardar Tagirovsky rendezésében július 4-én mutatnak be a Gyulai Shakespeare Fesztiválon. Megfeszített munkával zárja tehát az évadot a színház, annál is inkább, hogy az új bemutató előtt egy sor magyarországi meghívásnak is eleget tett a társulat: a Vízkereszt a budapesti Nemzeti Színház által szervezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) és a POSZT-on vett részt, az Úrhatnám polgár pedig a budapesti Határon Túli Magyar Színházak Szemléje után 20-án, hétfőn a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján vendégszerepel.
Bocsárdi László szerint egy mai színházhoz méltó, fiatalos évad áll mögöttük, hisz a Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel és az Úrhatnám polgár című előadás is nagyon fiatal rendező munkája, ezek mellett pedig a Vízkereszt is igazi kortárs produkcióra sikerült. Megjegyezte, nem zavarja, hogy az előadás felborzolta egyes nézők kedélyeit, hisz a színház mindig ízlések ütköztetését is jelenti, és az ilyenfajta konfrontációk, konfliktusok nyomán bekövetkező letisztulási folyamatból sokat tanulhat egy társulat.
A következő évadról az igazgató elmondta, a Zongota című új produkció mellett a nagy érdeklődésnek örvendő Liliom is akkor kerül érdemben műsorra, ezenkívül olyan darabokat mutat még be a társulat, mint Igor Bauersima kortárs svájci szerző Norway.today című darabja (r. Kövesdy István), a szilveszterre tervezett Funny Monney című, Ray Cooney által írt angol vígjáték (r. Zakariás Zalán), Bertolt Brecht A városok sűrűjében című darabja (r. Porogi Dorka), és az Ünnep című Harold Pinter-mű (r. Alexandru Dabija). Az évad végén Bocsárdi is újra rendez, hogy mit, az még kérdéses. Az igazgató röviden arról is beszélt, hogy már most nyáron elkezdődik a 2018-ra tervezett negyedik Reflex Fesztivál előkészítése, amelynek megszervezése kapcsán új játékterek is felmerültek.
Nagy B. Sándor

2016. június 28.
Csűrszemináriumok Csíkfalván
Szerdán kezdődik a Nyárádmente egyetlen állandó tudományos rendezvénye, a Csíkfalvi Csűrszemináriumok.
A szakmai és tudományos berkekben egyaránt elismert nyári előadás-sorozatot idén immár tizedik alkalommal szervezi meg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara, azon belül az Alkalmazott Társadalomtudományi Tanszék, valamint Csíkfalva önkormányzata és a Tündér Ilona Vendégház, továbbá a PR Alpha Egyesület és a Fókusz Öko Központ.
Idén a kommunikáció és helyi közösség lesz a három este beszélgetéseinek témája, azaz mit beszélnek a helyi közösségről belső berkekben, önmagukról, és mit ismernek a külső körökben, a közösségről mit beszélnek mások. Szerda este az előadók arról vitáznak, hogy mit és hogyan kommunikál egy közösségről, annak identitásáról egy monográfia, tájház, emlékmű vagy épp egy falunap. Csütörtökön környezetvédelmi szempontból vitatják meg egy közösség fejlődését, hogy az harmóniában vagy harcban áll-e a természettel, míg pénteken különböző művészek, írók beszélnek arról, hogy munkájukban hogyan ihleti őket a vidéki közösség.
A rendezvény főszervezőjétől, Gagyi József docenstől megtudtuk, a helyi, megyebeli és kolozsvári előadók mellett Magyarországról is érkeznek előadók: a Pécsi Egyetem kommunikáció és médiatudományi szak két munkatársa és egy doktorandusz hallgató, illetve ugyancsak Pécsről egy környezeti és vízgazdálkodási szakértő.
Mivel ez már a tizedik kiadása a rendezvénynek, csütörtök este Balogh István polgármester és Gagyi József az elmúlt időszak eseményeit, eredményeit is áttekinti, értékeli.
Az elmúlt évekhez hasonlóan a Csűrszemináriumokkal egybeesik a marosvásárhelyi hallgatók nyári gyakorlata, amelyet évek óta ebben a községben végeznek. Amint Gagyi József elmondta, a korábbi években elkezdett témát, a helyi mobiltelefon-használatot vizsgálják. Azoknál a családoknál tesznek látogatást a diákok, ahol fiatalok is élnek, ugyanis idén az érdekli a kérdezőket, hogy mi az az információ, amit ténylegesen az otthoni számítógépen keresgélnek a fiatalok, és mi az, amit a zsebükben hordozott okostelefonok segítségével. „Ez már a mobilitásnak egy egészen más formája, amikor a számítógép már ott van a fiatalok zsebében” – véli a szakember, aki arra is kíváncsi, hogy az okostelefon hogyan változtatja meg a fiatalok viselkedését, kapcsolattartását, kommunikációs szokásait.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

2016. július 1.
Bunkónómia
Figyelve a 17 éves Imets Tamás történetét, aki Csíkszeredából fiatal feltalálóként tett szert olyan hírnévre, hogy még a Duna TV is érdemesnek tartja bemutatni (Térkép, szombaton 11.55 órától), lokálpatrióta énem megkaphatja a maga büszkeségadagját. Időről időre felbukkan ebben a városban is egy-egy briliáns elme – lásd például Barabási Albert László esetét, aki szintén a városból indulva vált világhírű tudóssá.
Ezek a történetek azonban ritkák, s nem meghatározóak. S ráadásul ezen elmék közül szinte senki nem itthon kamatoztatja tudását.
Mert a városra – és környékére – mégiscsak az a jellemző, hogy kiürül. A napokban Csíkszereda városfejlesztési stratégiájának újraalkotása révén ismét vizsgálat tárgyaivá váltak a demográfiai adatok. Ha a népességfogyást vesszük alapul, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy véleményüket sokan már nem az sms-rovatban vagy internetes hozzászólásokban fejtik ki, hanem a lábukkal: elhúznak innen messze.
Én például azon generációhoz tartozom, amely értelmiségi tagjainak több mint felét, de az is lehet, hogy akár kétharmadát hiába keresném itthon. Középiskolai barátaim közül szinte senkit nem tudok elhívni egy (most már füstmentes) kocsmai beszélgetésre, az internet segítségével kommunikálunk néha egymással. Van, aki közülük ma már San Franciscóban, van, aki Tokióban él – mind egy-egy egyéni sikertörténet, de a közösség és persze az én számomra megannyi fájó veszteség.
Az országos, regionális kontextus persze meghatározó. Elgondolkodtató azonban látni azt a görbét, amelyben az 1992 és 2015 közötti Csíkszeredai demográfiai adatokat az országos és a Hargita megyei tendenciával hasonlítottuk össze. Ezen ugyanis világosan kirajzolódik, hogy Csíkszereda lakossága 1992 és 2007 között tulajdonképpen nem csökkent. Utána történt valami, ami beállította az országos trendbe a várost.
Nyilván a válasz adja magát: 2007-ben csatlakozott Románia az Európai Unióhoz. Ez azonban nem lehet az egyetlen magyarázat. A kilencvenes évek közepén ez a város az összes infrastrukturális hiányossága ellenére egy fiatal, pezsgő kisvárosnak tűnt a mostani, bár rendezettebb, de ennek ellenére irritált, mégis álmos, tehetetlen, a kilátástalanság jeleit viselő, szürke regionális centrumhoz képest.
Ez a megállapítás lehet szubjektív, de azok a tapasztalatok, amelyeket nap mint nap átél az ember ennek a városnak a flaszterét koptatva, nagyon is valósak. Ideges, magából kikelő autóssal találkozik az ember, aki legrosszabb Bukaresti módra képes leordítani az ember fejét csak azért, mert néhány másodperces várakozásra kényszerült; méltatlankodó, a nyilvános parkoló használatát kifogásoló szomszéddal futhatunk össze, aki inkább szól két rossz szót az emberhez, minthogy elismerje, hogy hibázott: ez egyetlen szerdai nap tapasztalata nálam.
Pécs nem a világ közepe, mégis a nyugalom, az előzékenység és a civilizáció szigetének tűnt napjaink Csíkszeredájához képest, amikor a napokban egy hetet ott töltöttem. Érdemes elgondolkodni: hogy mennyire élhető egy város, nem feltétlenül az aszfaltszőnyeg simaságától, a létező vagy hiányzó körforgalmaktól, a szökőkutak számától függ, hanem nagyban tőlünk, a lakóitól, attól, hogy mennyire vagyunk emberségesek egymással, mennyire figyelünk oda a másikra. Ezt az oldalát az élhetőségnek nehéz tanulmányokban tetten érni, de nap mint nap tapasztalhatjuk, ha az utcára merészkedünk. S nincsenek róla statisztikai adatok, de ott az emberben a szorongó érzés, ami aztán a lábbal való szavazásra sarkallhatja. Biztos, hogy mi ilyen Csíkszeredát szeretnénk?
Rédai Attila

Magyarok kenyere összefogással
Idén a felvidéki Gútáról érkezik Baranyába a kovász a magyarok kenyeréhez, a sót ismét Parajdról küldik, elkészítéséhez a Tisza forrásvidékéről származó vizet használnak, a megőrölt liszt pedig a külhoni rászorulókon kívül minden magyarországi megyébe eljut.
A 2011-ben indult Magyarok kenyere program pécsi sajtótájékoztatóján Korinek László jogászprofesszor, ötletgazda a kezdeményezés sikeréről úgy fogalmazott: „túlnőtt rajtunk a program”, amely sok jó embernek köszönhetően rendszerré kezd összeállni. Az első évben a Pécsen elindított jótékonysági akció során magyarországi és külhoni magyarlakta településekről 10 tonna búza érkezett Baranyába, 2012-ben húsz, egy évvel később 100, 2014-ben 220, míg tavaly már 440 tonna. Az elmúlt három év nagy mennyisége annak köszönhető, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) 2013-ban 77, egy esztendővel később 120, tavaly pedig 362 tonna összegyűjtésével járult hozzá a kezdeményezés sikeréhez. Korinek László hangsúlyozta: tovább terjesztik a programot a határokon túl, mivel nagyon jó a fogadókészség a környező országok magyarlakta területein. Vajdaság tavalyi csatlakozása után a kezdeményezés idén beindul Felvidéken és Észak-Erdélyben is. Győrffy Balázs, az NAK elnöke kiemelte: az adományok összeöntési ünnepségét augusztus 7-én tartják a Pécshez közeli Orfű malommúzeumában. Az augusztus 20-ai kenyerekhez a felvidéki Gútáról érkezik Baranyába a kovász, a sót ismét az erdélyi Parajdról küldik, elkészítéséhez a legmagyarabb folyóként emlegetett Tisza forrásvidékéről származó vizet használnak. A karitatív akció idei nagy kedvezményezettjei között említette a Dévai Szent Ferenc Alapítványt, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthont és a fővárosi Oltalom Karitatív Egyesületet. A támogatást szeptember 20-án, a gyermekek világnapján osztják szét a rászorulók között. Idén már lehetőség van arra, hogy a lisztadományból minden magyarországi megye karitatív szervezetei is részesüljenek. Páva Zsolt (Fidesz–KDNP), Pécs polgármestere azt mondta: a kezdeményezés kezdetén senki sem számított arra, hogy egy ilyen nemzetegyesítő programot sikerült elindítani a baranyai megyeszékhelyről. Böjte Csaba a sajtótájékoztatón lejátszott videoüzenetében méltatta az összefogást, és beszámolt arról, hogy évről évre egyre több gyermek arcára csal mosolyt a lisztből sült kenyér, fánk, palacsinta vagy éppen pizza az alapítvány árvaházaiban.

2016. július 4.
Kiállítások és mesejáték
Mozgalmas hétvége a Haszmann Pál Múzeumban
A Haszmann Pál Közművelődési Egyesület és a pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvány által elindított KaPoCs, amely összeköt – Élő népművészet a Kárpát-medenceében elnevezésű program keretében a hétvégén kiállításokkal, kitűnő koncerttel, mesejátékkal és játszóházzal várt kicsiket és nagyokat a Haszmann Pál Múzeumba.
Szombat délután a múzeumkertben az Isten veletek és velem! című kiállítás megnyitóján D. Haszmann Orsolya muzeológus házigazdaként köszöntötte a jelenlévőket, majd a KaPoCs, amely összeköt közös programról szólt. A levelek, naplóbejegyzések és fényképek segítségével az első világégésben harcoló katonák és szeretteik háborús élményeit megmutató kiállításról elmondta, bár nem volt előzetes egyeztetés, közös tervezés, az egyértelműen összecseng a Haszmann Pál Múzeum gyűjteményéből két éve Tudatom, hogy én még jól vagyok… címmel összeállított I. világháborús tárlattal. „Valójában egy szép levél, amit ma közösen megírhattunk, hiszen, míg a mi tárlatunk címe egy levél kezdő sora, addig a pécsi kiállításé egy levél lezárása.”
Dr. Bokor Béla az általa vezetett, több mint húsz éve létező pécsi alapítvány célkitűzéseiről, valamint a csernátoni múzeumhoz fűződő kapcsolatról szólva elmondta, igyekeznek olyan módon cselekedni, hogy a nemzeti összetartozást erősítsék. „Mintegy tíz évvel ezelőtt jutottunk el erre a szintén hazai földre. Örülünk, hogy befogadtak bennünket, és bízom benne, hogy ez a rendezvény is tovább erősíti a lelkünkben is a kapcsolatot, a kapcsot.”
Ezt követően Minorics Tünde etnográfus a tárlat anyagát méltatva kifejtette, az I. világháború századik évfordulója apropóján az alapítvány egy konferenciát szervezett, amely hangsúlyosan a Délvidéket vette célba, ezért pécsi, vajdasági, drávaszögi és muravidéki kutatók, levéltárosok, muzeológusok mutatták be kutatásaikat. „Naplókat, levelezéseket dolgoztak fel, és a konferenciához kapcsolódva hoztuk létre azt a kiállítást, amelynek egy részletét elhoztuk Csernátonba. A kiállítás azt hivatott kifejezni, hogyan gondoltak egymásra a háborúban elszakadt családtagok. Ezért az említett vidékről kiválasztottunk néhány katonasorsot, illetve családtörténetet, ahol a katonának vonult családtag levelezései nagyon fontos kortörténeti dokumentumokká váltak.”
A megnyitó részeként a Boja zenekar katonadal-feldolgozásokból összeállított mintegy egyórás műsorát is végighallgathatták az érdeklődők. A vasárnapi családi nap keretében előbb a Hangerdő Társulat A szamárfüles varázskönyv című mesejátékát mutatták be, majd a kicsik a Míves Mag Műhely játszóházában szórakozhattak kedvükre.
A múzeum udvarán még ma látogatható a Határon Túli Magyarságért Alapítvány Szakrális értékek a Kárpát-medenceében című vándorkiállítása, csakúgy, mint az Isten veletek és velem! című tárlat.
A programot a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. július 5.
A KaPoCs, amely összeköt (Családi hétvége Csernátonban)
A KaPoCs, amely összeköt – élő népművészet a Kárpát-medenceében programot tíz évvel ezelőtt indította útjára a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesület és a pécsi Határokon Túli Magyarságért Alapítvány. Ennek részeként kicsiket és nagyokat, fiatalokat és időseket egyaránt megszólító kiállításokkal, koncerttel, mesejátékkal és játszóházzal fűszerezett kétnapos családi hétvégét tartottak július 2-án és 3-án a Haszmann Pál Múzeumban.
Szombaton délután a múzeum épületében megnyitották az Isten veletek és velem! című kiállítást, mely a hasonló című pécsi tárlat anyagából válogatva kapcsolódik a két évvel ezelőtt a Haszmann Pál Múzeum gyűjteményéből összeállított Tudatom, hogy én még jól vagyok... című első világháborús tárlathoz, megmutatva, hogyan élték meg a katonák és szeretteik a hosszú háborús éveket. A megnyitón D. Haszmann Orsolya muzeológus házigazdaként köszöntötte a jelenlévőket, majd a KaPoCs, amely összeköt közös programról beszélt.
A kiállítást pécsi, vajdasági és drávaszögi személyes történetek, elbeszélések, napló- és levélrészletek, korábban ismeretlen, magángyűjteményekből előkerült fotók, képeslapok egészítik ki, megidézve élettörténeteket, kortörténetet. „Valójában egy szép levél, amit ma közösen megírhattunk, hiszen, míg a mi tárlatunk címe egy levél kezdő sora, addig a pécsi kiállításé egy levél lezárása” – mondotta a múzeum vezetője.
Bokor Béla az általa vezetett, több mint húsz éve létező pécsi alapítvány célkitűzéseiről, valamint a csernátoni múzeumhoz fűződő kapcsolatról szólva elmondta: igyekeznek olyan módon cselekedni, hogy a nemzeti összetartozást erősítsék, és bízik abban, hogy e közös rendezvény lelkünkben is tovább erősíti a kapcsolatot, a kapcsot. Minorics Tünde etnográfus a tárlat anyagát méltatva arról szólt, hogy „a kiállítás azt hivatott kifejezni, hogyan gondoltak egymásra a háborúban elszakadt családtagok. Ezért az említett vidékről kiválasztottunk néhány katonasorsot, illetve családtörténetet, ahol a katonának vonult családtag levelezései nagyon fontos kortörténeti dokumentumokká váltak”. A megnyitón a pécsi Boja zenekar katonadal-feldolgozásokból összeállított egyórás műsorral lépett közönség elé. Vasárnap délután a múzeumkertben családi napot tartottak, a Hangerdő Társulat A szamárfüles varázskönyv című mesejátékát mutatta be, majd a Míves Mag Műhely játszóházat – szalmafonást, nemezelést, varrást – tartott az érdeklődő kisgyermekeknek. Mindezzel párhuzamosan, péntektől tegnapig a csernátoni múzeumkertben a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány Szakrális értékeink a Kárpát-medenceében című vándorkiállítását is meg lehetett tekinteni.
Iochom István

2016. július 18.
Lovastábor a szárhegyi gazdaság udvarán
Tábort zártak pénteken a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyergyószentmiklósi gyermekvédelmi központjában. Az ötnapos vakációs program 45 gyermeknek nyújtott hasznos kikapcsolódást.
Hagyomány immár a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyergyói otthonaiban, hogy táboroztatással kárpótolják azokat a gyerekeket, akinek az év folyamán nem sikerült külföldi kirándulásokon részt venniük. Ez általában azon múlik, hogy az utazáshoz szükséges szülői beleegyezést nem kapják meg, vagy éppen az útlevélkészítés okoz előre kiszámíthatatlan bonyodalmakat.
Idén összesen 44 ilyen helyzetben lévő gyerek vakációját vidították a lovas és kézműves foglalkozásokkal, és természetesen befogadták a „külsős” jelentkezőt is, így összesen 55 résztvevővel tartották meg a lovastábort.
A helyszín ezúttal is a szárhegyi gazdaság udvara volt, ahol a gyerekek három csoportra osztva váltották egymást a naponta tartott lovagláson, íjászaton és a kézműves foglalkozásokon. Az ügyességet, rátermettséget igénylő programok mellett a kirándulások is nyújtottak számukra kihívást, hisz a környék felfedezése és az itt fellelhető gyógynövények megismerése jócskán tartogatott izgalmakat.
A kézműves tevékenységeket a Szent Anna-otthon vezetője és a nagyobb lányok, illetve szentmiklósi és szárhegyi önkéntesek vezették, a lovaglás alapjait Pécsről érkezett fiataloktól sajátíthatták el a táborozók.
Harcz Richárd a lovas foglalkozások egyik vezetőjeként mondta, örömmel térnek vissza évről évre a szárhegyi táborba, ahol önkéntesen végzik a rájuk bízott feladatokat. „Az itteni gyerekektől amit kapunk, azt nem pénzben mérik, hanem szeretetben, és ez olyan vonzerő, ami újra és újra visszahúz ide minket” – mondta a pécsi önkéntes. Arról biztosította a táborozó gyerekeket és nevelőiket, hogy jövőben is számíthatnak jelenlétükre, tudásukra.
Pethő Melánia

2016. augusztus 11.
Akik minden emberért imádkoznak
Tíz éve alakult Marosszentgyörgyön az első erdélyi karmelita kolostor. A szemlélődő és imádkozó rendhez tartozó nővérek életébe nemcsak az évente kétszer megtartott búcsún lehet bepillantani, de látogathatók a reggeli szentmiséik, és be lehet költözni a kolostor vendégszobáiba is, ha elcsendesedésre vágyunk.
Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje a palesztinai Kármel hegyén született, ahol korábban Illés próféta élt és tevékenykedett. A kármel kertet jelent. A 12. században, a harmadik keresztes hadjáratot követően (1189–1191) néhány Európából érkezett vezeklő zarándok itt telepedett le „az Illés forrás” közelében, a Kármel-hegy számos völgyének egyikében, hogy remeteként, Illés szellemében élje keresztény életét a Jézus Krisztus által megszentelt földön. 1235 körül a szerzeteseknek el kellett hagyniuk remeteségüket. Visszatértek Európába, így nyugati szerzetesrenddé váltak, és a kolduló rendek közé nyertek besorolást. A nagy kihívások közepette kapta meg látomásban Stock (Szent) Simon generális a Szűzanyától a skapulárét, annak jeléül, hogy ő őrködik rendje felett, és az fenn fog mAradni. 1452-ben (Boldog) Soreth János generális létrehozta a rend női ágát. A 15-16. század folyamán többen próbálkoztak a bekövetkezett lazulások megszüntetésével, a rend megreformálásával. Ezek közül Jézusról nevezett (Avilai) Szent Terézé (1515–1582) bizonyult mAradandónak. Mivel ő nem csupán megreformálta a rendet, hanem saját karizmájával gazdagította annak lelkiségét, ez az irányzat 1892-ben önálló renddé vált. Ezt nevezik ma Sarutlan vagy terézi Kármelnek.
Az első magyarországi női kolostort 1891. október 3-án Sopronbánfalván alapították. Ez a közösség ment alapítani Szombathelyre 1906. június 10-én, és a két kolostor együtt alapította a pécsit 1936. május 21-én. A kommunizmus alatt elkobzott kolostorokba a 90-es évek elején térhettek vissza a nővérek. A pécsi kolostorba már a kilencvenes években erdélyi lányok is jelentkeztek. Ezek a fiatalok azzal a vággyal érkeztek, hogy imádkozó, szemlélődő életet élhessenek, így szerették volna magukat Isten szolgálatának szentelni. Legtöbben Kis Szent Teréz önéletrajzából ismerték meg az alapítót és a rendet.
Jöjjenek haza az erdélyi karmeliták
Jakubinyi György érsek már 1997-ben meglátogatta a pécsi kolostort és felkérte a nővéreket, hogy Erdélyben is alapítsák meg a karmelita közösséget. Erre azonban majdnem tíz évet kellett még várni, hiszen az érsek atya sürgető hívására 2006-ban küldtek erdélyi alapításra néhány nővért. A helyszínt, a Marosszentgyörgy határában levő csendes domboldalt már 2001 nyarán megnézték, s 2004-ben fogadták el. 2005 februárjában Jean-Claude Périsset nuncius szentelte meg a kolostor alapkövét, és a nyár folyamán elkezdődtek az építkezési munkálatok. Az első nővérek 2006-ban költöztek be, akkor csak hárman, de ma már heten imádkoznak és dolgoznak itt. A marosszentgyörgyi Sarutlan Karmelita Nővérek Kis Szent Teréz Kolostorában két magyarországi és öt erdélyi, Székelyföldről származó nővér él.
Az ima szolgálata
A karmelita rend kulcsszavai: ima, kétkezi munka, csend, magány, testvéri közösség. Ahogy a rendfőnök, Jozefa nővér fogalmaz, a marosszentgyörgyi közösség célja „imádkozni nemcsak az egyházért és a hivatásokért, hanem minden emberért is. Nagy szeretetben kívánunk élni, hogy ezt sugározhassuk kifelé.”
A Sepsiszentgyörgyön született Anna nővér így vall döntéséről: „már évek óta dolgoztam, de titokban életemet mindörökre Istennek szenteltem. Egyik nap az utcán – amikor szokásom szerint azokért az emberekért imádkoztam, akik éppen elhaladtak mellettem – belém ötlött, hogy milyen jó volna, ha mindenkiért személyesen is imádkoznék, akikkel egy városban élek! Hirtelen számítást végeztem, és az eredmény meglepő és lehangoló volt: egész életem nem elég ahhoz, hogy egyetlen Üdvözlégyet is elimádkozzak Sepsiszentgyörgy lakóiért külön-külön. Lassan megértettem: ha sokakért akarok közbenjárni, egyre kizárólagosabban kell magamat az imának és az Isten jelenlétében való életnek szentelnem. Évek múltán találtam rá ennek lehetőségére a Kármel lényegre csupaszított életformájában. Hála érte!”
Csendes mindennapok
A karmelita kolostor szépen rendbe tett udvarára – ahol jól látszik az elmúlt tíz éves munka eredménye – bárki betérhet, ha szeretne elcsendesedni. A reggeli szentmisét a kolostorban levő kis kápolnában a marosszentgyörgyi és a környékbeli lelkészek tartják. A karmelita nővérek közösen és egyénileg is naponta többször imádkoznak, s a nap folyamán két óra van az úgynevezett rekreációra, amikor megosztják egymással örömeiket, gondolataikat. Azt vallják, hogy a szemlélődő élet nyíltan, kizárólagosan a lényeg keresésére fókuszál, Istenre hallgat. Az Isten Szavának hallgatása, az ima, Isten szemlélése minden személy és minden valóság révén. A reggeli szentmise után kétkezi munkát végeznek: gyertyákat készítenek, kertet művelnek, keresztelői ingeket és kehelykendőket varrnak. Misekönyvek, olvasmányos könyvek, anyakönyvek, imakönyvek, lelki- és szépirodalmi könyvek újrakötését, valamint folyóiratok bekötését is vállalják. Fontosnak tartják a kétkezi munkát, hiszen a karmelita rend egyik szabálya így szól: „végezzetek valami munkát, hogy az ördög mindig elfoglalva találjon benneteket, és a tétlenség ne nyisson neki utat lelketekbe”.
Megtenni Isten akaratát
A Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén Hajlák Attila segédlelkész „Isten szócsöveinek” nevezte a karmelita nővéreket, olyan embereknek, akik imádkoznak érettünk, s ezzel lelki hátteret biztosítanak nemcsak a papoknak, hanem minden hívő embernek. „A Szentírásban olvassuk, hogy amíg Mózes keze fel volt emelve az ég felé, addig serege győzedelmeskedett, amikor ereje lankadt, s leengedte kezét, vereséget szenvedtek. A karmelita nővérek imáikkal segítenek bennünket, hogy megtaláljuk az utat, amelyen Isten akar vezetni bennünket. Irányt mutatnak nekünk” – mondja Hajlák Attila, aki szerint a marosszentgyörgyi karmelita kolostornak jelként kell előttünk állnia, emlékeztetve minket az imádság fontosságára.
Bővül a létszám
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános arról számolt be, hogy a jelenlegi hét nővér mellé – amennyiben újabb cellákat alakítanak ki – újabb nővérek költöznek majd be. Szent Terézia kis létszámú közösségek létrehozását szorgalmazta, s a karmelita rend szabályzata szerint egy kolostorban legtöbb 13-an lehetnek, hiszen ennyien még igazi családi közösségben élhetnek, s meg tudják termelni az ellátásukhoz szükséges alapélelmiszereket. A bővítés szükségessége bizonyítja, hogy ma is sokan meghallják Pál apostolnak a Thesszalonikai gyülekezethez írt levelének egyik fontos tanácsát: szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. augusztus 19.
Pécs Napja Aradon
Népzene és könnyűzene zamatos borokkal fűszerezve
Az évtizedes hagyományokra épülő testvérvárosi kapcsolat gyümölcseként idén tizenkettedik alkalommal ünnepelt az Aradi városnapokon a baranyai település, Pécs.
Mint eddig minden alkalommal, színes és minden igényt kielégítő kulturális programokkal érkeztek a pécsiek, a tárlatnyitó és gyermekelőadás után este az Eminescu parkban folytatódott a műsor.
Hét óra után nem sokkal Kövesi Mária pécsi önkormányzati képviselő, a Pécsi Kulturális Központ igazgatóhelyettese köszöntötte a kissé foghíjas közönséget, műsorvezető társa a helyiek által már jól ismert és elismert Lovas Zoltán, Aradi színművész volt.
A helyszínen a Radó Pincészet és Belwárd Pincészet borait lehetett kóstolgatni, fehéret, vöröset, rosét, a pécsi standoknál Lehőcz Dóra és Pál Ferenc kézművesek munkáit lehetett megtekinteni, megvásárolni, valamint házi készítésű szappanokat, ajakbalzsamokat, piperecikkeket stb.
Bognár László, a Pécsi Kulturális Bizottság elnöke Călin Bibarţ Aradi alpolgármester, valamint Aradi városi és megyei tanácsosok kíséretében adta át Pécs üdvözletét a házigazdáknak. Bognár Levente, Arad város magyar alpolgármestere egészségügyi állapota miatt nem vehetett részt az eseményen.
„Az értékek megosztása jó dolog, nagy öröm, és Arad esetében ez oda-vissza működik, kölcsönös, tehát kétszeres öröm. Pécs kulturális életéből egy színes darabot hoztunk ma ide Önöknek, kívánom, hogy az est végén értékekkel, élményekkel feltöltve menjenek haza” – mondta Bognár László az egybegyűlteknek.
Felszólalt még Călin Bibarţ Aradi alpolgármester, majd egy 42 éves pécsi zenekar, a Szélkiáltó együttes vonult fel a színpadra. 1974-ben a pécsi Tanárképző Főiskola hallgatói alapították a zenekart, melynek tagjai énekelt verseket adnak elő akusztikus hangszereken, ahogyan magukról mondják: „mesterségünk címere a verséneklés”.
A magyar és világirodalom kortárs és klasszikus költőinek a verseit éneklik felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Műsorukkal Európa számos országában megfordultak már, pályafutásuk során eddig 15 lemezük jelent meg. Aradon színpadra lépett Lakner Tamás, Rozs Tamás és Fenyvesi Béla, akik bő egy órán keresztül szórakoztatták az addigra már népesedő közönséget.
Az ének után következett a néptánc: a Pécstől 25 km-re fekvő komlói Pöndöly Néptáncegyüttes idén ünnepli 20. születésnapját. Feladatuk, hogy szűk környezetük, Baranya hagyományait ápolják.
A közel egyórás szórakoztató műsoruk alatt a talpalávalót a Vörös Rezesbanda szolgáltatta, a táncszámok között Papp Cecília szólista vajdasági lakodalmas népdalokat adott elő. A Pöndöly Néptáncegyüttes művészeti vezetője Németh Csilla, tánckarvezető Kirch Zoltán, asszisztens Podpácz Beáta.
Miután kellőképpen meghozták a hangulatot, előadásuk után a táncosok a közönséget is bevonták a hosszúhetényi táncokba, együtt ropták kicsik-nagyok, ameddig a Color Live Music Band a színpadon hangolt.
Kevéssel fél tíz előtt csapott a húrok közé a pécsi esküvői és party zenekar, akik már az első akkordoknál táncba hívták az Aradiakat. Az arra már újból foghíjassá vált, de annál lelkesebb közönségnek nem kellett sok biztatás, rögtön benépesedett a színpad előtti füves tér, és az utolsó akkordokig a zenekarral együtt énekelt és táncolt néhány pörgős és kitartó bulikedvelő.
A Color Live Music Band a pécsi kultúrát kiegészítve főként a magyar könnyűzenéből hoztak ízelítőt Aradra, de felcsendült még mindenféle populáris, közismert dallam az est folyamán.
A zenekar tagjai – Szentgyörgyváry Beatrix (ének), Horváth Péter (dobok), Horváth Attila (zongora, billentyű), Döbrössi László (gitár) – mindent megtettek a jó hangulatért, amiben egyáltalán nem volt hiány.
A kitartó közönség és a zenészek nagy bánatára 11 órakor be kellett fejezni a bulit, de valószínűleg, aki részt vett az idei Pécs Napján Aradon, nem ment haza élmények nélkül.
A következő közös rendezvény szeptember 19-én lesz, amikor a Pécsi Napokon mutatkozik be majd Arad.
Takáts D. Ágnes

2016. augusztus 22.
Növekszik a magyarságtudomány iránti érdeklődés?
A címbeli mondat állításként hangzott el a Pécsett ma kezdődött VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus megnyitója előtt tartott sajtótájékoztatón.
Egyre népesebbek a kongresszusaink, az idei alkalom lényegesen tágítja a magyarságtudomány látókörét – jelentette ki Monok István, a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság magyar társelnöke.
A Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő, szombatig tartó kongresszusra 24 ország 128 intézményéből 493 előadó érkezik, a hat nap alatt több mint 500 tudományos előadást hallgathatnak meg a résztvevők. Valamennyi Magyarországgal szomszédos országból, illetve – többek között – az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeznek tudósok. A konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
Monok István az idei kongresszus különlegességéről azt mondta, hogy az egyetem teljes szellemi spektruma bekerül a magyarságtudomány látókörébe. Példaként említette a konferencia témáját adó jog-, gazdaság- valamint orvostörténetet. Fontosnak nevezte, hogy tudomány „mögéje kérdezzen” a médiumok által a magyarságról sugallt a képnek.
Tuomo Lahdelma, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság finn elnöke azt emelte ki, hogy a tanácskozáson negyven szimpóziumot tartanak. Az előadók magas számára utalva azt mondta: nagy szükség van ilyen kongresszusokra. Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára utalt arra, hogy komoly tudományos eredmények várhatóak a kongresszuson, amelynek közvetítő nyelve – a filmes szekciót kivéve – a magyar lesz. A nemzetközi konferencia anyagából 15-20 tudományos kötet megjelentetését tervezik. Berke Gyula, a PTE rektorhelyettese a sajtótájékoztatón megköszönte a pécsi önkormányzatnak és a Pécsi Egyházmegyének a kongresszus megszervezéséhez nyújtott támogatást, hozzátéve, hogy az egyetem szekszárdi székhelyű karán is tartanak konferenciaprogramokat.
A tanácskozáson lesz például a német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium. Foglalkoznak még egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is.
A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot – mondta korábban Monok István.
A társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát. További részleteket a http://www.hungkong2016.hu honlapon találhatnak az érdeklődők.
itthon.ma

Hungarológiai Kongresszus – Megkezdődött a hatnapos nemzetközi konferencia Pécsen - Megkezdődött a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus hétfőn Pécsen. A hatnapos konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
A Kodály Központban rendezett ünnepélyes megnyitón Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára a 24 ország 128 intézményéből érkező 493 előadó részvételével zajló kongresszusról azt mondta: "soha nem volt ilyen sokszínű a program". Hozzátette: a hungarológia nem lehet elszigetelt jelenségek elkülönült vizsgálata. Reményének adott hangot, hogy a tanácskozás más tudományterületeket művelők számára is példaértékű lehet.
Bódis József, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) rektora az egyetem alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő - megfogalmazása szerint - világkongresszus résztvevőit méltatva úgy fogalmazott: "köszöntöm a magyarokat határokon innen és túl, illetve a magyarok legjobb barátait". A rektor az eseményt a jubileumot felvezető év legrangosabb tudományos konferenciájának nevezte.
A megnyitón felolvasták Áder János köztársasági elnök, a rendezvény fővédnöke köszöntőjét is, amelyben a tudósokat megszólítva kiemelte: "szükségünk van arra, hogy messze földre elvigyék hírünket, megismertessék történelmünket, kultúránkat".
A globalizáció miközben új értékeket termet, másokat pusztulásra ítél, a világ sokszínűségét azonban a jövő számára meg kell őrizni, ezért fontos minden nyelv, minden kultúra és hagyomány. Egy nép megmAradásának, kultúrája megőrzésének és gazdagításának nélkülözhetetlen feltétele a tudomány - idézték az államfő szavait.
Páva Zsolt (FIDESZ-KDNP), a baranyai megyeszékhely polgármestere a kongresszus alkalmas helyszínének nevezte a várost, emlékeztetve a pécsi püspökség (1009) és az egyetem (1367) alapításának közelgő évfordulójára. Erről megjegyezte: az egyházi központok kiemelt befolyást gyakoroltak a tudomány alakulására. A polgármester kijelentette: a hungarológia tudománya felszálló ágban van.
Monok István, a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság magyar társelnöke a megnyitón ismertette a szervezet elmúlt öt évéről szóló beszámolóját. Ebben kitért a jogszabályi környezet és a finanszírozás változásaiból fakadó működési nehézségekre is.
A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok. A tanácskozáson lesz például a német-magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium. Foglalkoznak még egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is.
A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot.
MTI
Pécs

2016. augusztus 23.
Hungarológiai kongresszus Pécsett
Megkezdődött a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus tegnap Pécsen. A hatnapos konferencia fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században.
A Kodály Központban rendezett ünnepélyes megnyitón Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára a 24 ország 128 intézményéből érkező 493 előadó részvételével zajló kongresszusról azt mondta: soha nem volt ilyen sokszínű a program. Hozzátette: a hungarológia nem lehet elszigetelt jelenségek elkülönült vizsgálata. Reményének adott hangot, hogy a tanácskozás más tudományterületeket művelők számára is példaértékű lehet. Bódis József, a Pécsi Tudományegyetem rektora az egyetem alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő világkongresszusként értékelte az eseményt.
A megnyitón felolvasták Áder János köztársasági elnök, a rendezvény fővédnöke köszöntőjét is, amelyben a tudósokat megszólítva kiemelte: szükségünk van arra, hogy messze földre elvigyék hírünket, megismertessék történelmünket, kultúránkat. A globalizáció, miközben új értékeket teremt, másokat pusztulásra ítél, a világ sokszínűségét azonban a jövő számára meg kell őrizni, ezért fontos minden nyelv, minden kultúra és hagyomány. Egy nép megmAradásának, kultúrája megőrzésének és gazdagításának nélkülözhetetlen feltétele a tudomány – idézték az államfő szavait. A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok. A tanácskozáson lesz a német–magyar tudományos és kulturális kapcsolatok két világháború közötti történetét vizsgáló szimpózium is. Foglalkoznak egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi vetületeivel és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is. A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot.

Hungarológiai Kongresszus - Vízkelety: a globalizált világban mindenki az identitását keresi - A globalizált világ "bábeli zűrzavarában" mindenki az identitását keresi, ehhez azonban bezárkózás helyett dialógusra van szükség - jelentette ki Vízkelety Mariann, az Igazságügyi Minisztérium igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkára kedden Pécsett, a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus második napján.
A nyelvi-nemzetiségi kérdés jogi szabályozása Magyarországon és A migráció jogi aspektusai és társadalmi, kulturális hatásai című szimpóziumok közös nyitóelőadásán az államtitkár úgy vélekedett: párbeszéd és önazonosság kettőségéből születhet meg egy újfajta rend.
Mint hangsúlyozta: ehhez olyan nemzeti és nemzetközi jogalkotás szükséges, amely képes a nyelvi jogokat biztosítani, érvényesülésüket előmozdítani.
A közigazgatás akkor tudja garantálni a nyelvi és alapvető jogok érvényesülését, ha döntései közérthetőek, világosak és egyértelműek - mondta el Vízkelety Mariann, aki jelezte, a minisztérium elkötelezett e célok teljesítése mellett.
A nyelvi jogok európai történetét ismertető előadásában megemlítette: a kontinens nemzeteinek rá kell ébredniük, hogy a nyelvek fennmAradása, fejlesztése hozzájárul Európa közös kulturális örökségének megtartásához.
A nyelvszabadság alapvető szabadságjog, minden egyéb emberi jog érvényesítésének feltétele - hangsúlyozta Vízkelety Mariann, aki szerint a nyelvi jogok az emberi jogok katalógusának még hiányzó láncszemei és az Európai Uniót továbbra is adósság terheli e téren, mivel az integrációnak nem központi kérdése a nyelvi sokszínűség megőrzése. Emiatt annak ügyét az országokon belül kell előmozdítani - közölte hozzátéve, hogy a nyelvi jogok legfontosabb jogforrását az alkotmányok jelentik.
Az Alaptörvényt idézve emlékeztetett arra: a magyarországi nemzetiségek államalkotó tényezők. Azokat Magyarország védelmemben részesíti, biztosítja számukra anyanyelvük használatát, segíti kulturális autonómiájuk megvalósítását.
A hétfőn megkezdődött hatnapos VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században. A tanácskozásra 24 ország 128 intézményéből 493 előadó érkezett, negyven szimpózium keretében több mint ötszáz előadást hallgathatnak meg az érdeklődők.

2016. augusztus 27.
III. Kastélypark Művésztelep Gernyeszegen
Főszerepben a reflexió
Kéken tükröződik az ég a zöld gyepen. Nincs látogató, akit a gernyeszegi Teleki-kastély hátsó traktusai közül letekintve ne hökkentene meg a különös látvány a hatalmas fák uralta tágas angolkertben. Persze azokat, akik az előző két évben nyomon követték a Kastélypark Művésztelep eseményeit, nem éri felkészületlenül e szokatlan festői beavatkozás, amely rendhagyó képzettársításokra készteti a nézőt. Tavaly is érvényt szerzett itt magának a természetművészet. Akkor a víz volt az alkotó táborozás ajánlott témája, és olyan figyelemre méltó land art műveket, installációkat produkált, hogy több közülük fő helyre került a Budapesti Műcsarnokban október közepéig látható nagy nemzetközi természetművészeti kiállításon. Mindenekelőtt a Gernyeszegen ihlető otthonra talált művésztelep kezdeményezője és kurátora, Pokorny Attila munkáira gondolhatunk, vagy az osztrák Alois Lindenbauer kivirágoztatott bot installációjára, amelynek egy része ma is helyén van a parkban, de nyilván Szabó Zoltán Judóka performance-át se feledhetjük, ő azóta személyesen sajnos már nem lehet közöttünk. Az idei összejövetelre kiválasztott központi gondolat, a reflexió akárha folytatná a tavalyit, hiszen a visszatükrözés a víz egyik sajátja. De sokkal gazdagabban, áttételesebben is értelmezhető annál. Ahogy Pokorny Attila többször is hangsúlyozta beszélgetéseinkben, a reflexió, a különböző szintű és szempontú tükröződés a művészet minden megnyilatkozásában nyomon követhető, művészeti irányzatoktól függetlenül érvényesül, a kortárs művész és kora összetett viszonylatában fontos szerepet játszik, így hát akár értelmi, akár érzelmi töltetű egy mű, valamiféle reflexió eredménye. Ezzel is magyarázható, hogy nem csak a címükben, jellegükben e témára közvetlenül is utaló művésztelepi alkotások sorolhatók a tükrözés körébe, a többi is e kérdéskör bűvkörében született reflexív, öntörvényű munka. Ez azt is magyarázhatja, miért gazdagabb a 3. művésztelepi együttlét termése, mint a korábbiaké. És miért érezhetjük egységesebbnek, noha egyben változatosabb is a bemutatott anyag, mint az előbbieké. Bizonyára azért, mert ahogy az augusztus 19-i zárókiállításon a művészeket és műveiket méltató Budapesti, szentendrei művészettörténész, Muladi Brigitta fogalmazott, jól érzékelhető "a művészet sokféle igazsága".
Jó a csapat – hallhattuk Pokorny Attilától. A kastély gazdája, a készséges házigazda, gróf Teleki Kálmán ugyanilyen lakonikusan közölte: – Úgy dolgoztak, mint a megszállottak. És nagyszerű munkákat alkottak. Érdemes volt megnyitni előttük a kastély kapuit. Az alakuló műgyűjtemény is újabb látogatókat vonzhat, megérdemli, hogy folytassák, amit 2014-ben elkezdtek. Tegyük hozzá, hogy a rendhagyó környezet is megtette a magáét, a patinás műemlék épület és a képzeletpezsdítő park is ösztönző erejű, növeli az alkotókedvet. Ennek is köszönhető, hogy nő a Kastélypark Művésztelep híre, egyre szívesebben jönnek ide a művészek. Rangos, neves alkotók és a pályán rövidebb ideje bizonyító, tehetséges fiatalok. És a gernyeszegi napok idején (Muladi Brigittát parafrazálva) mindenki annyi teret szakít ki itt magának, amennyit akar. A Maros-part is megszólítja a művészeket, s ahogy Herczeg László mondta egy rádióinterjúban, azért is jól lehet alkotni Gernyeszegen, mert tetszetős a falu, igényes emberek lakják, kellemes, jól karbantartott a környezet.
Tizenegyen dolgoztak most a művésztelepen. Pinczehelyi Sándor, Munkácsy-díjas kiváló és érdemes művész, akinek a Példa 4 négyzetméter fű termesztésére című festett fű installációjára az elején hivatkoztunk, a záróünnepségen már nem lehetett jelen, újabb kitüntetést kellett átvennie Budapesten, a kastélytárlaton azonban több munkával mutatta föl rendkívüli termékenységét. A park ihlette más szellemes, ötletes installációi és egy kályhacsempéket megörökítő grafikai sorozat egy egész termet megtöltött.
Installációval hívta fel magára a figyelmet az osztrák Josef Wurm grazi képzőművész is. A kastélyparkban földből és kőből építette ki az 50% vakondmunka, és vízparton szénből, kőből hozta létre az 50% tűztermés című jelképes művet. Eredeti, gondolatébresztő grafikája is több érdeklődő figyelmét felkeltette a kiállítóteremben.
Pokorny Attila régóta elmélyülten foglalkozik tájművészettel. Kurátori foglalatosságai miatt ezúttal csak egy művet állított ki, a Föld- árnyék a kastélyban látható. A méretes faág és az árnyékát kirajzoló földsáv, illetve az ablakon bevetülő változó fények játéka több irányba indíthatja el a szemlélők fantáziáját.
Knyihár Amarilla harmadszorra is elképeszti a látogatókat kimeríthetetlen alkotókészségével, kiapadhatatlan energiáival. Négy kiállított olajfestménye a tavalyi tótükröződéses témáját folytatva lenyűgöző színgazdagságban vetíti elénk a fák, az ég, a növények vízfelületen visszatükröződő, el-eltorzuló képét, amely a nézők saját tapasztalataival, benyomásaival feldúsulva nyeri el a kiteljesedést.
Akárcsak Pinczehelyi, Herczeg László is Pécs magas szintű képzőművészetét képviseli. Kartonra álmodott Reflexkioltás sorozata egymást már-már kioltó színeket ütköztet, ellenpontoz feketével, igen hatásosan. Zoltán Béla, aki másfél évtizede a Bukaresti művészeti életben vált egyre elismertebbé, vásznain a Múlt szellemeit, A szobor szellemét kelti életre kellő iróniával és atmoszférateremtő erővel. A Kolozsvári Dabóczi Géza grafikusi érzékenységét, kitűnő rajztudását mutatja fel a Lapis mirabilis című titokzatos grafitmunka. Benkő Lilla az anyaországból érkezett. Festményei, amelyeken realitás és imaginárius egymással összefonódva szervesül álomszerű, sejtelmes világgá, sajátos szenzitív látásmódra, jelrendszerre vallanak. Címük: Kapu és Bál. A Marosvásárhelyi Szabó Anna- Mária Gernyeszegen is tanúsította, hogy sikerrel képes túllépni a pályakezdés nehézségein. Az Átjáró és a Két irány című szürreális látomások egyéni hangon szólítják meg és gondolkodtatják el a közönséget. Horváth M. Zoltán zalaegerszegi. Olajmunkái eredeti módon érzékeltetik, hányféle arca lehet a reflexiónak.
Arcuk, egyéniségük van a fáknak is. Ezt sugallja Őry Annamária Fűzfája és a Part című olajfestménye is. És ellenállhatatlanul vonzza magára a tekintetet különleges erővel, hangulatteremtő kvalitásokkal megfestett Borókafenyője, amely megannyi különös, sejtelmes hangot tud megpendíteni a nézőben. A fenyő- portré több tíz méter távolságból, a faltól falig sorjázó, ajtó nélküli boltozatok egymásutániságából is képes úgy utánad szólni, hogy kénytelen vagy visszatérni hozzá. Sokan örülnének, ha a Teleki-kastély az eddigieknél is gyakrabban lehetne a mostanihoz hasonló mAradandó élmények színhelye.
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Hungarológiai Kongresszus – Végt ért a hatnapos tanácskozás, szombat- Véget ért szombaton a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Pécsett, a következő konferenciát 2021-ben Varsóban tartják - közölte Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára az MTI érdeklődésére.
Tudományos és szervezési szempontból is sikeresnek minősítette Mekis D. János a hatnapos tanácskozást, amelynek fő témája volt a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században. A kongresszus anyagából legalább 20 tudományos kötet, gyűjtemény megjelentetését tervezik - tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy a Pécsi Tudományegyetem (PTE) alapításának 650. évfordulójára rendezett ünnepségsorozatba illeszkedő kongresszuson a 24 ország 128 intézményéből érkezett mintegy ötszáz tudós adott elő, 40 szimpóziumon. A konferenciára valamennyi szomszédos országból, valamint például az Egyesült Arab Emírségekből, Dél-Koreából, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is érkeztek tudósok.
Foglalkoztak egyebek mellett a nyelvi sokszínűséggel, magyar színháztörténeti kérdésekkel, a migráció jogi aspektusaival és a Kárpát-medence vallási kultúrájával is. Mekis D. János a hungarológiai doktori képzésben résztvevők számára tartott szimpóziumról szólva hangsúlyozta: különösen fontos, hogy a magyarságtudomány nemzetközi művelőinek legyen tudományos utánpótlása, nyilvánossága. Beszámolt arról is, hogy a kongresszuson megtartották a tanácskozást szervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság tisztújító közgyűlését is, amelyen a szervezet elnöki posztját tíz évig betöltő finn Tuomo Lahdelma leköszönt tisztségéről. Helyére a társaság Andrea Seidler osztrák-magyar finnugristát választotta meg. Mekis D. János az új elnök programbeszédét idézve kifejtette: a kongresszusi munkára továbbra is szükség van, fontos feladatként jelölte meg, hogy a hungarológia nyisson a magyar kultúrával nem anyanyelvi szinten foglalkozók felé. Andrea Seidler szerint fel kell lépni a nyugati világban tapasztalható, a hungarológiai programokat a gazdaságosság és racionalitás jegyében megszüntető tendenciák ellen - így a szervezőbizottság főtitkára.
A következő, IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust Varsóban tartják. A nemzetközi kongresszust ötévente rendezik meg, 2011-ben Kolozsvár, előtte a finnországi Jyväskylä, Róma és Nápoly, Szeged és Bécs adott otthont a tanácskozásnak. Első alkalommal, 1981-ben Budapesten rendezték meg a fórumot. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság létrejöttét 1977-ben kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, így alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Olyan nemzetközi szervezetet sikerült létrehozni magyarországi központtal, amely azt tűzte ki célul, hogy kapcsolatot teremtsen a nem Magyarországon élő, ám a magyarsággal foglalkozó tudósok között. Ezzel elősegítette az egyes országok kutatói közötti rendszeres információcserét, az eredményekről való tájékoztatást, a magyar nyelv, irodalom, néprajz és kultúra nemzeti egyoldalúságtól mentes tudományos vizsgálatát.

2016. augusztus 29.
Zárult a VIII. Hungarológiai Kongresszus Pécsett
Véget ért szombaton a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Pécsett, a következő konferenciát 2021-ben Varsóban tartják – közölte Mekis D. János irodalomtudós, a szervezőbizottság főtitkára az MTI-vel. Tudományos és szervezési szempontból is sikeresnek minősítette a hatnapos tanácskozást, amelynek fő témája a kultúra- és tudományköziség, a magyarságtudomány a 21. században volt. A kongresszus anyagából legalább 20 tudományos kötet, gyűjtemény megjelentetését tervezik – tette hozzá.
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 31.
Mentor – A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva
Egyed Péter életpárti filozófussal logikáról, kereszténységről, iszlámról
Kávéfilterre írta az adatokat, miközben az interjú ideje alatt segíteni próbált egy bajba jutott páron – lerobbant az autójuk – Egyed Péter filozófus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora. Szívélyes vendéglátásban volt részünk új, kolozsi lakásán. A „bemelegítő” beszélgetés során nagy izgatottsággal mutatta meg személyes tárgyait, könyveit, régi rádióját, amely már esett be fürdőkádba, zuhant le a harmadikról, mégis működik. Kicsit áthallásosan ugyan, de a beszélgetés után talán a filozófiáról is mondhatjuk, hogy igazi túlélő, hiszen mindig megtalálja a megfelelő utakat – slisszol, ahogy Egyed fogalmaz. Nem lehet egykönnyen elhallgattatni.
– Városról vidékre költözött. A megpihenés és az elcsendesedés vágya vezette ide, vagy éppen az elmélyülés igénye és a nyugodt környezetben való munka vonzotta Kolozsra?
– Az egészen pontos történet a következő – konkrétan beszélek mindig, a Kolozsvári emberek ilyenek: ezelőtt két évvel történt, hogy a Kolozsvári lakásunk kilencedik emeletén 30 és fél fok volt. Ezt három-négy napig bírtam, de ötödik nap már nem tudtam elviselni. Ráadásul tavaly kezdődött az Untold fesztivál is. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy jobb lesz körülnézni, és egy nyári rezidenciát vagy lakást vásárolni valahol. Szerencsénk volt, mert a Kolozsvári lakásunkban kolozsi építőmesterek dolgoztak, akiknek elmondtuk a problémánkat. Nem sokat haboztak, így tavaly novemberben bejöttünk Kolozsra, megnéztünk kilenc házat, és végül a tizediket megvásároltuk. Úgy gondolom, hogy jó vásár volt. Nem a pihenés és kikapcsolódás vágya vitt rá tehát arra, hogy ezt a lakást megvásároljuk, hanem a kényszerítő körülmények.
Ez egy teljesen felszerelt lakás, amit a rokonaink, barátaink számára is hozzáférhetővé teszünk. Egyáltalán nem menekülési útvonal ez számunkra. Kolozsvár és Kolozs között 24 kilométer a távolság, pontosan közlekedő buszjáratokkal, jönnek-mennek az emberek.
Olyan ez a kutatás, mint a filatélia
– Amikor készültem az interjúra, meg kell vallanom őszintén, zavarba jöttem, látva azt a széles témaspektrumot, amivel korábban foglalkozott: a szabadság kérdésétől kezdve a szenvedésen keresztül a kisebbségi jogokig, a jelenlét kérdéséig sok mindent kutatott; író, költő, kritikus, filozófus. Úgy érzem, hiba lenne önkényesen kiragadnom most egyet mindezek közül, ezért inkább azt kérdezem, hogy most mi foglalkoztatja? Milyen témák járnak a fejében?
– Egy befejezetlen tanulmányom jár a fejemben, kísért. Megírtam a tavaly négy nagy, kemény tanulmányt, de volt egy, amelyet nem sikerült megírnom. És ez épp a Kolozsvárhoz rengeteg szállal kötődő Somló Bódogról szól. Emlékhelyét nemrég avatták fel a Kolozsvári evangélikus temetőben. Somló Bódog – németül Felix Somlóként ismert – volt az a híres jogász, jogfilozófus, pedagógus, a Szabadelvű Társaság elnöke, Adynak pártolója és kritikusa, aki a trianoni összeomlást követően lelkiismeretfurdalás miatt az anyja sírján lett öngyilkos Kolozsváron, 1920-ban. Ma is egy megbecsült alakja a német jogi irodalomnak.
Felix Somló kantiánus filozófus volt, rengetegszer hivatkozott Kantra. A rendkívül terjedelmes életművében lábjegyzetszerűen és egészen pontosan citálja Kantot. Olyan ez a kutatás, mint a filatélia, a bélyeggyűjtés. Meg kell nézni a német öt kötetes akadémiai Kant kiadásnak azokat a vonatkozó szövegrészleteit, amelyekre hivatkozik. Viszont ez nem elismert kritikai szempontból, ezért meg kell nézni egy német kritikai kiadást is, ami elismert. Utána összehasonlítani a két német változatot, azt összevetni a két elfogadott magyar Kant fordítással. Közben kiderül, hogy a magyar fordításban mi nem jó, hol van elcsúszás. A végén pedig valahogyan megspekulálni, hogy akkor Félix Somló miért gondolta azt, amit. Nehéz ügy. És továbbra is foglalkoztat. 245 ilyen hivatkozása van csak a híres alapművében, a Juristische Grundlehre-ben, jogi alaptanában.
Annyit tegyek hozzá, hogy nála doktorált Lukács György Kolozsváron. Soha nem tudtuk előkeríteni Lukács György doktori disszertációját. Az is lehet, hogy ott van valahol elásva a Lucian Blaga könyvtár, az Egyetemi Könyvtár valamelyik archívumában.
Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború
– Mit lát a jelenkor legnagyobb kihívásának, és lát-e megoldást erre a kihívásra?
– Az embernek tudatában kell lennie, hogy van egy általános tematikarendszer, amelyben esetleg mi is meghatározunk bizonyos uralkodó tematikát. A politika, a sajtó, egyéb diszkussziók is meghatároznak ilyen témákat, a Facebookon futnak témák és így tovább. Nehezen tudom megtenni, hogy azt mondjam: ennek a korszaknak ez vagy az az uralkodó tematikája.
Azonban a filozófiai gondolkodás szempontjából azt kell mondanom – és ez sem új dolog –, hogy egy általános perspektíva, amelyben gondolkodni lehet, az a háború és a béke. A különböző nyilvánosságokban nagyon sokan nem tudják elfogadni azt a gondolatot, ami a filozófiában mindig is egy alapálláspont volt, hogy az emberiség háborúzik. Tulajdonképpen tehát itt a háború kérdésével kell foglalkozni. Sajnos – ugye azért ez is benne van a nyilvánosságban – a különböző szakértői, katonai, politikai frontokon igyekeznek meghatározni, hogy a hadviselő felek milyen hadviselési módusokkal, eljárásokkal vannak jelen ebben a dologban. Azt kell mondanom, hogy Európa mégiscsak a béke szigete. Ha megnézzük azokat a nyilvántartásokat, amelyek arról szólnak, hogy a világnak hány pontján van háborús tűzfészek, háborús övezet, akkor, ha jól emlékszem, 145 a számuk. Az alapvető és legnagyobb perspektíva a háború és béke kérdése, mindig.
Amikor az emberek ezeket a dolgokat el akarják fedni vagy el akarják hallgatni, akkor szerintem elég sok rosszat tesznek önmaguknak. Például a Francia Köztársaság vezető politikusai, vagy legalábbis közülük egyik-másik kijelentette, hogy háborúban vannak. Hogy ha ezt ilyen módon közelítjük meg, azt is kell tudnunk, hogy ez sokrétű háború. Maguk a katonai szakértők sem tudják egészen pontosan, hogy milyen módon, hány féle alakzatban vívják. Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború…
Amit maguk elé tártam, az egy alapvető filozófiai álláspont. Ezen belül lehet a dolgokat tovább finomítani: hogy a politikusok, a politikák, a helyi politikák mit tesznek, mit csinálnak, hogyan viselkednek, hogyan próbálják a békeállapotot fenntartani. Nem akarok most belemenni a nemzetközi szerződések kérdésébe.
A másik szempont, ami nemcsak engem, hanem a kollégáimat és barátaimat is foglalkoztatja, az a jogi kérdés: a jogszerűség, az európai jog kérdése, a kisebbségi jogok és egyéb összefüggési rendszerek. Minálunk nagyon sokan nem veszik tudomásul, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuláris meghatározása azt mondja, hogy az európai jogrendnek az alapja az individuális jog. Individuumokként vagyunk tehát benne az európai polgári, politikai és jogi rendszerben. A mi jogérvényesítő, jogkereső álláspontjaink általában a közösségi jogból indulnak ki, a közösségi jog konceptusát kívánják az európai összefüggésekben érvényesíteni, ami alapjában véve egy módszertanilag elhibázott álláspont.
Akkor lehet majd illesztési problémák nélkül a közösségi jogok mellett érvelni, ha az európai chartának a bevezető, preambuláris részében az szerepel, hogy Európa az individuális és a közösségi, vagy egyszerűen a közösségi jogok alapján határozza meg magát. A mi közösség menti érveléseinknek, a politikai, jogi harcnak a problémája elvileg és szerződési szinten is azon bukik el, hogy az európai charta preambulumában az európai polgárt individuumként határozzák meg. Punktum.
A filozófusok istene
– Volt egy másik nagy vita a preambulum kapcsán, miszerint bekerüljön-e vagy sem, hogy Európa keresztény gyökerekkel rendelkezik. Ön patrisztikát és transzcendentális fenomenológiát is oktat. Mit gondol erről a vitáról?
– Ez számomra nem filozófiai kérdés. A felvilágosodás óta, Voltaire óta a filozófia Isten és a transzcendencia nélkül határozza meg magát. Az európai szekularizációban a filozófia az a gondolkodástartomány, amelyben az evilági ember önmaga autonómiájával és akaratával determinálja magát. Isten ki van zárva.
Ugyanakkor a filozófia soha nem tudja nélkülözni azt a perspektívát, ami a transzcendencia. Ez a végtelen, az örök, az abszolútum távlata. A keresztény filozófia probléma nélkül azonosította ezt az Istennel, az istenkérdéssel. Ami engem a különböző skolasztikus tudományokban érdekel, leköt és lebilincsel, az a végtelen kérdése, ami azt jelenti, hogy a földi gondjainkat úgy gondoljuk végig, hogy abban Isten a centrum, ő a centralitás. Az európai filozófiában erre vonatkozóan van egy nagy életmű, Schelling életműve, aki arra az álláspontra jutott, hogy egyetlen értelmes gondolat van, és a szabadság gondolata is ebbe tartozik, ami mind Isten felé visz. A híres klasszikus német filozófiában megjelent ismét ez a kérdés.
A másik kérdés a keresztény kultúrkörnek, a keresztény hagyományoknak az ismerete, amire azt kell mondanom, hogy diákjaim – sok hallgatóm van a pszichológián például – ebből a szempontból ismerethiányosak. Nulla a szentírásismeretük. Nekem nagyon nehéz a skolasztikus tantárgyak érvrendszeréből felépíteni valamit, ha semmilyen ismeret nincs ezen a téren. Azt gondolom, hogy amikor az európai politikusok vagy a nyilvánosság mezejében megjelenik a keresztény/keresztyén kérdéskör, akkor ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy nincs ismeret. Nem tudom, hogy mennyire van vallásgyakorlat. A hit kérdésébe ne is menjek bele, mert az végképp nem az én asztalomra tartozik. Hibás az érvelés az európai keresztény hagyományok mellett. Európai keresztény hagyományok akkor vannak, ha azok élők.
A filozófusok logikusok
– Melyik filozófiai iskola érvelését látja a legrelevánsabbnak, amelyik a legjobban beszél a világról?
– A filozófia és a filozófusok logikusok. Ezt nagyon sokan nem értik meg. A szakszerűen művelt filozófia tiszta logika. Hogy ebbe a logikába mit tesznek bele, szinte másodrendű kérdés. Ha a mai filozófiai vitákra nézek, továbbra is rendkívül fontos az egzisztencia, az egzisztenciaanalízis, a személyes lét problémái filozófiai megközelítésben, akár terápiás megközelítésben is. Nálunk, Kolozsváron is rendkívül fontos és intézményesen épült ki a logoterápia és egzisztenciaanalízis, amelyik fontos gondolatrendszerek összefoglalásával, az életértelem-, a szabadság-, a szenvedés-, a boldogság-elképzeléseknek az alapján igyekszik összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek az embert a személyes egzisztenciájában foglalkoztathatják, vagy amelyek esetleg segítséget vagy megoldást jelenthetnek a számára.
A régi meghatározás az volt, hogy a filozófia Minerva baglya, ami mindig éjjel repül. Én ma sokkal inkább azt látom, hogy a filozófia – jassz (szerk. megj.: csavargó) kifejezést kell használnom – slisszol. A filozófia bemegy és megkeresi azokat a helyeket és összefüggéseket, ahol mondanivalója lehet. A tudományokban, a vallásban, akármiben, ahol meggondolkoztathatjuk az embereket arról, hogy használt fogalmaik szempontjából milyen igazság-, valóságértelmezési lehetőségeik vannak.
A kurzusaimban és a szemináriumokon is amellett, hogy a filozófiának van egy ismereti része, sokkal inkább a gondolkodásmódra helyezem a hangsúlyt, ez az, ami a filozófia lényege. Az, hogy: „miért mondja így”, vagy „én ezzel a dologgal nem találkoztam, de rácsodálkozom”, „muszáj kézbevennem, meggondolnom, hogy mit tudok ezzel kezdeni”, mint a gyerekek. Tehát találkozom egy fogalommal, egy valóságösszefüggéssel, és azt megpróbálom elhelyezni a személyes életvilágomban vagy a gondolkodási rendszereimben. Azt hiszem, hogy az élő, eleven filozófia sokkal inkább erről szól.
Elővettem néhány lapot (az asztalra helyezett folyóiratokra mutat), amelyeket külföldi útjaimon szoktam megvásárolni, vagy mások hoznak nekem. Ez a Philosophie magazin, ami a nagy filozófiai kultúráknak, a nagy nemzeti kultúráknak az apportja, hozzájárulása. Egy ilyen kultúra, amilyen a francia vagy a német, az megengedi, sőt egyenesen megkívánja, hogy a filozófiát magazinszerű kiszerelésben árulják az utcasarkokon – ne mondjam, hogy a szexlapok között. Az a fantasztikus, hogy fogy, mint a cukor.
Ezeket a lapokat olvasgatva és tanulmányozgatva, amelyekben a különböző kérdéskörök legnagyobb szakértői szólalnak meg, látja az ember, hogy körülbelül hogyan teremtik meg azt a fajta filozófiai nyilvánosságot, amelyben a tematikákat felhozzák. Itt több lapszám foglalkozik az iszlám kérdésével, elkülönítve mindattól, ami migráció, terrorizmus és így tovább.
Ha ebbe belemegyünk, hadd szóljak két szót, mert elég sokszor megszólítottak engem, néha lehet, hogy avatatlanul. Amit itt látni lehet, a következő módszertani eljárás: megszólaltatnak egy európai szaktekintélyt, valamelyik nagy európai katedráról elővesznek egy „poros” iszlamistát, Korán-tudósok azért vannak, ugyanakkor keresnek egy származásilag arab, mindenképpen az iszlám kultúrkörhöz tartozó szakértőt. Leültetik őket a Korán elé, hogy értelmezzenek egy adott részt. Egy bizonyos helynek az értelmezése az európai szakfilozófus szerint így szól, az arab iszlámtudós szerint úgy szól. Majd jön az összevetés, az összehasonlító perspektíva. Ezekből természetesen az derül ki – én is néhányszor keresztül-kasul olvastam a Koránt is –, hogy valóban a Korán számos olyan helyet tartalmaz, amelyik az erőszakról szól. Az egyiket szoktam is idézni, az egyik szúrának a végét, amit úgy értelmeznek, hogy maga Mohamed szólította fel a négy bérgyilkost az őt szatirikusan ábrázoló zsidó származású költő meggyilkolására. Ilyen konkrét dolgok olvashatók ki belőle. Nyilván a Korán-értelmezésnek nagyon fontos, alapvető kérdései vannak: de ki teszi le nálunk magát a könyvet, az olvasmányt? Jóllehet hozzáférhető Simon Róbert nagyszerű fordításában és hatalmas jegyzetkönyvével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Korán, és ami a Koránnal kapcsolatos erőszaktematika, kimerítené a kérdéskört. Nem. A mi ószövetségi iratainkban is rendkívül sok erőszak-hely van. Az egyik kedvenc könyvem Ezékiel könyve. Ha az ember végigolvassa, elrémül, hogy mi történik ott.
– Számtalan olvasmány van ön mögött és gazdag élettapasztalattal rendelkezik. Talán fellengzősnek hangzik, de mégis komolyan kérdezem: mindezek után miben látja az emberi lét lényegét és értelmét?
– Mindig életpárti voltam. A filozófiában ennek óriási hagyománya van. Jóllehet azt szokás tanítani, hogy Szókratész szembesítette az embert a halállal és a végtelen perspektívával. Ezzel szemben a nagy arisztotelészi hagyomány szerint minden az életről szól. Úgy látom, hogy az életnek a forgatagos, szenvedélyes, néhol szenvedtető összefüggéseiben van azonban valami – ahogy maga is mondta –, amit tapasztalatnak nevezünk. És ez a tapasztalat, az élettapasztalat, amit a pszichiátria is nagyon fontosnak tart és használ, felhívja az emberek figyelmét arra, hogy éljenek ezzel. Rendkívüli módon rávilágíthat arra, hogy mi az ember saját személyes élete, annak a buktatói, sikerei. Az élettapasztalat egyáltalán nem kiürült fogalom. Nem old meg mindent, de nagyon érvényes, sokat lehet belőle kamatoztatni.
Itt volt nemrégiben egy kiváló barátnőm Los Angelesből, aki egy nagy regényt írt. Azt mondta, hogy négyéves korában volt a legboldogabb, és azokat a tapasztalatokat, azokat az élményeket, emlékeket próbálja most különböző írói technikákkal visszahozni, bevilágítani. Ez az élettapasztalat egy anyagszerű dolog. Nabokov az, aki az irodalom szempontjából ezt a legjobban tudja kezelni. A regényeiben, főleg a Szólj, emlékezetben van egy olyan elképesztő leírás, regénytechnikai leírás, amelyben még a négyéves kor előtti élményekre is megpróbál visszamenni egy sajátos írói technikával: a fények és az árnyak összefüggésében próbálja meg feltalálni azt, hogy legfiatalabb éveiben a lakásnak melyik sarkában állt, hogyan volt, hogyan feküdt. Persze aztán ezt meg is írja.
A nagy kultúrák luxusa
– Hogyan látja a filozófia helyzetét az oktatásban és a társadalomban?
– Nagyon fontos számunkra, az erdélyi magyar kultúrkörben és általában a filozófia körül dolgozó kollégák számára, hogy mi történik a BBTE-en a filozófusképzésben. Erről azt kell tudni, hogy az emberek, akik az alapképzésre, a tiszta filozófiára szánják el magukat, vagy rendelkeznek, vagy nem egy pályaképpel. A filozófus pályakép nehéz dolog: elhelyezkedni egy filozófus diplomával középiskolában, sajtóban vagy politikában – viszont nézze meg, hogy hány politikusunknak van filozófusi diplomája, mert tanulságos.
Itt van tehát ez a probléma, amit úgy kívánunk kezelni, hogy a filozófiát minor szakként kívánjuk csatlakoztatni más szakokhoz: nyelv, történelem, tudományos szakok és így tovább. Nagyon fontos a mesterképzőnknek a helyzete, ami kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképző, amelyre főleg a vallástudományok, nyelvszakok felől jönnek igen sokan. Itt keresztkérdések lehetségesek. Ami a legfontosabb, és az én tevékenységemnek is a törzsét képezi, a doktorképzés. Doktorvezető vagyok 16 doktorandusszal, ami többek között bibliográfiai eligazítást, kutatásvezetést, tanulmányírást, szerkesztői műveletet jelent. A tevékenységemnek a karnális, törzs része ez: a tanítás és a doktorképzés.
A filozófia tulajdonképpen mindig a nagy kultúráknak egyféle luxusa, haszontalan és mégis nagyon hasznos luxusa. A filozófia, mint általános stúdium nagyon fontos volt itt mindig. A filozófián keresztül hozták be a nyugat legfontosabb eszméit. Olyan fajta cenzurális viszonyok voltak, amelyek azokat a filozófusokat – Körmöczi Jánost, Sipos Pált, Kötelest –, akik ezeket a dolgokat jól ismerték, nem engedték kibontakozni. Rettenetes volt az osztrák császári cenzúra is. Ezekben a társadalmi rendszerekben és politikai összefüggésekben a filozófiának a helyzete mindig speciális, kényes dolog. Kényes, mert ott van a kritikai gondolkodás. Valahogy a politika mindig zsigerileg érzi, hogy mi a baj a filozófusokkal. A kritikai gondolkodást nem preferálja a dogmatikus politika. Ez azt jelenti, hogy rendkívül nagy a kihívás számunkra, akik ezeket a diszciplínákat tanítjuk. Folyamatosan meg kell teremteni azokat a látható felületeket, amelyek a filozófia alkalmasságát bizonyítják. De ehhez mi kevesen vagyunk. Ha megnézik, tulajdonképpen ma a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kilenc ember csinálja az egészet, ami igazán nem csúcs szám.
Egyed Péter
• 1954-ben született, Kolozsváron
• filozófia és történelem szakon végzett a BBTE-en 1978-ban
• 1999-ben doktorált, szintén a BBTE-en
• 2008 óta a BBTE doktorátusvezető professzora
• Pécsen, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Rómában volt vendégtanár
• kutatási területei: erdélyi magyar filozófiatörténet, szabadságelméletek, liberalizmus, kisebbségi jogok
• 20 könyv és 500 körüli esszé és tanulmány szerzője
• az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság elnöke, a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja
• egy párizsi székhelyű doktori konzorcium elnökségi tagja
• legutóbbi kitüntetései, elismerései: 2015-ben megkapta a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét, a Romániai Írók Szövetségének kritikai díját, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD

Magyarságtudomány a 21. században
2016. augusztus 22 és 27 között tartották Pécsen a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek keretében Nagyváradról dr. Fleisz János történész is tartott előadást.
A nagyszabású, ötévente sorra kerülő eseményen 24 országból mintegy 500-an adtak elő, összesen 40 szekcióban. A helyszín kiválasztásában az is döntött, hogy 2017-ben a Pécsi Egyetem, megalapításának 650. évfordulóját ünnepli, így a két évig tartó ünnepségsorozat kezdő eseménye volt a mostani világkongresszus, amelynek idei főcíme Kultúra és tudományköziség. Magyarság-tudomány a 21. században volt. A magyarságtudomány, nem a szó hagyományos értelmében vett tudományág, hanem a különböző tudományágak együttműködésének kerete , amely nagymértékben hozzájárulhat a bölcsészettudományok megújulási folyamatához. Ennek szellemében a kialakított szekciók döntő többsége interdiszciplináris jelleget öltött. Különösen jellemző volt ez a Gazdaságtörténet szimpóziumra, ahol az elhangzott 13 előadás változatos témákat ölelt fel a 19-20. századokra, mint például a nagybirtok szerepe, a gróf Forgách család uradalmai, a Festetics birtokok gazdálkodása, az iparosodás hatása vagy az Erdélyi Római Katolikus Státus gazdasági helyzete stb.
Dr. Fleisz János egyetemi tanár Az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődése a 20. században című várostörténeti előadásában vázolta a városfejlődés általános szakaszait, mind a nagy politikai és társadalmi változásokat, mind pedig a városok saját belső mozgásterét figyelembe véve. Az előadás kitért a városi és falusi népesség arányának változásaira az évszázad folyamán, a városállományra és városhálózatra, a népesség növekedés irányaira. Ennek keretében többek között aláhúzta, hogy a 20. század kezdetén a vizsgált térségben négy nagyváros volt: Arad, Nagyvárad, Temesvár és Kolozsvár, amelyek fejlődési üteme hasonló volt. 1908-ban ezek közül Nagyváradnak volt a legtöbb lakosa, utána kis különbségekkel Temesvár, Arad és Kolozsvár következett. Az 1920-as határváltozások azonban, megváltoztatták e városok lehetőségeit és fejlődésének dinamikáját. Jelentősen előretört Kolozsvár, amelyet csak Temesvár próbált követni, később még lényegesebb demográfiai változások történtek. 1992-re Kolozsvár 7-szeresen, Temesvár pedig 6-szorosan növelte meg a lakosságszámát, egymással végig versengve. Nagyvárad és Arad kedvezőtlenebb helyzetbe kerülve, alacsonyabb dinamikára vált, előbbi 4,7-szeresen, utóbbi pedig 3,5-szeresen növelte a lakosságát. Őket időközben lekörözte az iparosítás által Brassó is, amely az összes nagyváros közül a leggyorsabb 9,4-szeres lakosságnövekedésre vált. Külön történet Nagybánya, amely 1900-ban még a rendezett tanácsú városok között is csak a középmezőnyben kapott helyet és néhány évtizedig csak lassan növekedett, 1992-re viszont már megközelítette a 150 000 lakost, ez az évszázad folyamán 13,3 szoros magas emelkedés. A többi városok esetében két fő csoportot állapíthatunk meg az összességében közepes fejlődési tempót felmutatókat, illetve a stagnálókat. Az elsőbe Csíkszereda, Gyulafehérvár, Zilah, Medgyes stb. tartoznak, a másodikba Máramarossziget, Nagykároly, Nagyszalonta stb. A lakosság nemzetiségi és vallási megoszlása is lényegesen átalakult a városokban a 20. század folyamán. Jellemző módon, a 2002-es népszámlálás adatai szerint a magyarok aránya az erdélyi, partiumi és bánsági városokban már csak 17,0% volt, ez pedig csaknem megegyezik a románok egykori arányával 1910-ben, amely 17,7% volt. Tehát mintegy 90 év, teljes helycserére, szerepváltásra került sor! A következőkben, az előadás a városhierarchiát és a városkategóriákat taglalta, megállapítva, hogy az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődése a 20. században leképezte a térségben végbement bonyolult folyamatokat. Az előadásokat a jövőben szekcióként több kötetben fogják megjelentetni.
A rendezvény, amelyet számos akadémikus és kiemelkedő tudós is megtisztelt, és amelynek elnöke Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, a megnyitó és záró üléseken kívül több kulturális és társasági programot is magába foglalt. A főszervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság közgyűlésén eldöntötték, hogy 2021-ben a IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Varsóban legyen.
erdon.ro

2016. október 31.
Háromszék világított
Imádsággal és őrtüzekkel Székelyföld autonómiájáért
Tegnap délelőtt Székelyföld autonómiájáért imádkoztak azokban a háromszéki templomokban, amelyek eleget tettek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként pedig őrtüzeket gyúltak.
Sepsiszentgyörgyön több mint kétszázan kérték Székelyföld területi autonómiáját az Erzsébet parkban, a ’48-as emlékmű előtt, ahol gyertyákkal jelenítették meg Székelyföld térképét. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke beszédében kiemelte, a közösségünk elszántságát a hatalom folyamatosan méri, és ha passzívak vagyunk, „akkor bátorságra gerjesszük, és bármit megtehetnek velünk”. Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője is aláhúzta, „a román állam nem jó szülő”, mert semmibe veszi a mi akaratunkat. „Meg kell értetnünk a román állammal azt, hogy ne ellenfélként kezeljen bennünket, hanem vállalja fel a jó szülő szerepét, tartsa be azokat az ígéreteket, melyeket a nemzetünknek tettek akkor, amikor létrejött a modern román állam”, nyomatékosította.
A hideg és szeles idő, meg a szokatlan helyszín ellenére Kézdivásárhelyen mintegy ötvenen gyűltek össze, hogy őrtüzet gyújtsanak a cukorrépa-begyűjtő állomás területén. Az őrtűz meggyújtása után Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke felolvasta az alkalomra íródott SZNT-kiáltványt, majd Kicsi Kincső Kriszta, a Bod Péter Tanítóképző diákja és Tódor Pál szavalt. A méltóságteljes megemlékezés a székely és a magyar himnusz eléneklésével ért véget.
Baróton alig százan gyűltek össze vasárnap este a Millennium parkban, hogy őrtűzgyújtással tisztelegjenek a székely autonómia napján. A jelenlevőket Zsombori Csaba köszöntötte, emlékeztetve őket arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács létrehozásában Barót játszotta a legfontosabb szerepet: 2003. október 17-én személyesen Csapó József volt szenátor eskette fel annak testületét a baróti református templomban, ugyaninnen indult 2006. december 14-én az autonómia melletti népszavazás, mely később egész Székelyföldre kiterjedt. Megemlékezett a Barót Települési Székely Tanács egyik leglelkesebb tagjáról, Zoltán Elekről is. Szekeres Gabriella előadásában Egyed Emese Ébredés című verse csendült fel, majd ugyancsak Zsombori Csaba olvasta fel Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének üzenetét.
A kovásznaiak a csomakőrösi temető mögött imádkoztak az autonómiáért. A rendezvényen több száz személy vett részt. A kiáltványt Ferencz Botond, az Orbaiszéki Székely Tanács elnöke olvasta. Imát mondott Madaras Mihály Attila, a kovásznai belvárosi református gyülekezet gyakornok lelkésze. Az őrtüzet a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat gyújtotta meg, a rendezvény fennköltségét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt működő kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi központ lakóinak zenés összeállítása fokozta.
Szentivánlaborfalván, az őrtűz meggyújtása után, sámánok kérték az ősök segítségét. A tüzet sajátos eszközeikkel, dobbal és síppal járták körbe, a tűzre zsályát és egyéb aromás gyógynövényeket szórtak, és pálinkát áldoztak. „A sámán elsősorban segítő ember. Az ősök maguktól nem, csak kérésre segítsenek. Ezért szólítottuk meg őket dobbal és síppal, és arra kértük, hogy bölcsességükben, másoknak nem ártva avatkozzanak közbe céljaink elérésében” – mondta el a Sepsiszentgyörgyről Pécsre elszármazott Bálint Mária, akit 2014-ben, többrendbeli vizsga után avattak a Bükkben sámánná. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. november 5.
Górcső alatt Széchenyi életműve a Magyar Tudomány Ünnepén
A magyar tudóstársadalom először 1997-ben emlékezett meg arról, hogy 1825-ben gróf Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét felajánlotta a Magyar Tudós Társaság megalapítására, és ezzel lehetővé tette a Magyar Tudományos Akadémia megszületését. 2003 óta minden év novemberének 3. napján erre a nemzetépítő cselekedetre emlékezünk – az évforduló jegyében tegnap az MTA Kolozsvári Területi Bizottságának (KAB), a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek a szervezésében tartották meg a Magyar Tudomány Ünnepét, s bár az esemény főrendezvénye a kialakult szokás szerint most nem Kolozsváron került volna sorra, Széchenyi István 225. születésnapja alkalmából mégis a kincses város mellett döntöttek. Az eseményen jeles hazai és anyaországi tudósok, kutatók, oktatók tartottak előadásokat, de a BBTE Aula Magnajában a KAB éves tudományos díjait is kiosztották.
A rendezvény megnyitóján, a BBTE Aula Magna termében Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja méltatta Széchenyi István életművét, aki a feudális magyar társadalom átalakítását, jól átgondolt racionális tervvel, angol mintára képzelte el. Ezzel kiérdemelte a „legnagyobb magyar” jelzőt. Köszöntőt mondott Salat Levente, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke, aki arra emlékeztetett, hogy Erdélyben tizenkilenc külső tagja van a Magyar Tudományos Akadémiának, és többségük kolozsvári. Soós Anna, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese Széchenyi anyagi és személyes hozzájárulását domborította ki, amellyel a magyar tudományos életet gazdagította. Az anyagi háttér biztosíthatja a tudomány semlegességét a politikával szemben, ami minden korszakban érvényes. „Legyenek mai Széchenyi Istvánok!” – kívánta a rektor-helyettes. Az ünnepélyes megnyitót a Visszhang kórus műsora színezte.
A konferencia első előadója Horkay Hörcher Ferenc (egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, MTA BTK Filozófiai Intézet) volt, aki A művelt polgár mint nemzeti érdek: Széchenyi István politikai programjának aktualitása a 21. században címmel értekezett. Az előadó végigkísérte Széchenyi munkásságát a kiművelt ember meghatározásával a nemzeti hovatartozás igényén keresztül a közbizalom és a gazdasági bizalom megteremtéséig, amikor is rájött arra, hogy a tudás hatalom, amit józanul kell tudni használni. Széchenyi István az állam, a nemzet, a gazdaság és a kultúra érdekeit próbálta összeegyeztetni – összegezte az előadó.
Egyed Ákos történész, az MTA kolozsvári külső tagja Széchenyi és Erdély 1848-ban című előadásában részletezte azt, hogy a forradalom előtt és alatt az erdélyi magyarság bizalmat szavazott Széchenyinek, de a románság és a szászok egy része is rokonszenvezett vele. Ő szorgalmazta a tudományegyetem és a Kolozsvár–Nagyvárad „vaspálya” megépítését, amit azonban a szabadságharc kiteljesedése megakadályozott, és csak később valósulhatott meg.
A folytatásban további előadások hangzottak el: Pletl Rita (egyetemi tanár, Sapientia EMTE, Marosvásárhely): Döbling szimbolikus univerzuma; Egyed Emese (egyetemi tanár, Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár): Széchenyi István színházi projektuma; Bélyácz Iván (MTA tagja, Pécs): Széchenyi pénzügyi eszméi a Hitel című műve tükrében.
A rendezvény keretében adták át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tudományos díjait. Ezúttal három kolozsvári és egy temesvári kutató részesült elismerésben: Gábor Csilla irodalomtörténész a Tudomány Erdélyi Mestere Díjat, Borbély Sándor filozófus és Szász Levente közgazdász Fiatal Kutatói Díjat, Jancsó Árpád mérnök pedig a Tudományközvetítés és Tudományos Bírálat Díjat kapta meg. Este a Sapientia EMTE új épületében levetítették a Bereményi Géza által rendezett A hídember című filmet, a közönség Eperjes Károly színművésszel is találkozhatott.
A Magyar Tudomány Ünnepe keretében hasonló szakmai előadások hangzottak el tegnap Bukarestben, majd a közeljövőben Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Temesváron folytatódik a rendezvénysorozat.
A sajtónak Mile Lajos főkonzul azt nyilatkozta, hogy egy ilyen konferencián a szellem emberei, gondolkodók, kutatók kicserélhetik eszméiket Széchenyivel kapcsolatban, és olyan gondolatok is megfogalmazódnak, amelyek napjainkban szintén minden mesterkéltség nélkül érvényesek, eligazítók lehetnek. Salat Levente KAB-elnök azt emelte ki, hogy egy kialakult gyakorlat szerint évente nem kolozsvári helyszínen tartják meg a Magyar Tudomány Napjának főrendezvényét, hanem valamelyik más erdélyi városban. De az idén, Széchenyi István 225. születésnapja alkalmából, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa javaslatára megtörték ezt a gyakorlatot, s hogy méltó akadémiai környezetet tudjanak biztosítani, a BBTE dísztermére esett a választás.
Ördög Béla

2016. november 6.
Kárpát-medencei Ifjúsági Találkozó – vendégek Váradon
Szombaton a Partiumi Keresztény Egyetemen több egyeztetésre került sor a II. Kárpát-medencei Ifjúsági Találkozó kapcsán, amelynek főszervezői az Erdélyi Magyar Néppárt és a Minta ifjúsági szervezet.
Az eseményen Csomortányi István lapunknak elmondta: második alkalommal szerveztek a pécsi barátaikkal ilyet, az elszakított területekről érkeztek fiatalok, nem csak politikailag kötődő szervezetek részéről, hanem függetlenek is, kivéve Felvidéket, ahol épp választások voltak most. Az első panelben Kárpát-medencei kitekintésű politikai kérdéseket tárgyaltak meg, az itteni, illetve a magyarországi fejlemények kapcsán, a második panel a testvérvárosi kapcsolatokról szólt, ahol felmerült az is, hogy Pécs Nagyváraddal is kössön testvérvárosi megállapodást. Ezt a folyamatot el fogják indítani, de persze a megvalósulás a közgyűléstől függ. Váradnak Debrecenen kívül más testvérvárosa nincs egyelőre. A konferencián volt még a Gulágról szóló előadás, az MPE szervezésében, szabad beszélgetés is. A találkozó részeként este Varga Csaba hegymászóval is találkozhattak az érdeklődők, aki a nepáli expedíciójának vetített beszámolóját tartotta. A sajtóbeszélgetésen részt vesz Csizi Péter pécsi országgyűlési képviselő és Decsi István Pécs város alpolgármestere is. Előbbi lapunk kérdéseire elmondta: a rendezvény bölcsője Pécs volt, és ő maga is ott volt az első ilyenen. Szerinte vannak változások az elmúlt időszakban, mivel „Előzőleg az ilyen ügyeket úgy kezelték, hogy azok lokálisak, tehát a felvidékiek küzdjenek a jogaikért az ottaniakkal, az erdélyiek az itteniekkel, és így tovább, mi úgy gondoljuk, hogy a határon túli magyarság ügye nem helyi kérdés, hanem nemzeti. Minél több eszközt kell a kezükbe adni. Például ezért vezettük be a kettős állampolgárságot is. És fontos az élő kapcsolat is, ezért is van ez a rendezvény is, amire a kormánytól támogatást is lehetett kapni. Arról, hogy, hogy Pécs Nagyváraddal is kössön testvérvárosi megállapodást, ezt mondta: Kolozsvár és Arad eddig a testvérvárosuk innen, ugyanakkor Pécsnek sok más testvérvárosa van – e kapcsolatok harmada aktív csak. „épp ezért a városvezetésnek az az elve, hogy először alakuljon ki a partnerség, legyenek élő, kulturális, szervezeti kapcsolatok, rendezvények, és utána már csak formaság a megállapodás. Közben azonban a magyarságközi kapcsolatok már élőek.” erdon.ro