"Felsőboldogfalva községhez tíz falu tartozik: Sándorfalva, Árvátfalva, Sükő, Farcád, Hodgya, Ócfalva, Székelylengyelfalva, Bikafalva, Telekfalva és Patakfalva. A községet 3028-an lakják /2002-es népszámlálási adat/, magyar nemzetiségű 3007, román pedig 21. Felekezeti megoszlás szerint 2013 református, 848 római katolikus, 108 unitárius, 23 ortodox és 7 augusztiniánus van. A lakosság fő megélhetési forrása a mezőgazdaság, a fafeldolgozás, a kézművesség és az építkezés. Egy részük székelyudvarhelyi ipari vagy szolgáltatóegységeknél dolgozik. A lakosság főleg őszi és tavaszbúzát, őszi és tavaszárpát, rozst, zabot, burgonyát, gyümölcsöt és takarmányt termeszt, illetve szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést és baromfit tenyészt. A települések elektromos, telefon-, és ivóvízhálózattal vannak ellátva. Boldogfalván és Ócfalván bevezették a földgázt, további négy faluban lefektették a vezetékeket. Boldogfalván, Bikafalván és Lengyelfalván nézhető az udvarhelyi kábeltelevízió műsora. A községben van háziorvosi, illetve állatorvosi rendelő, két általános és 11 elemi iskola, 8 óvoda, 9 kultúrotthon, adóhivatal, könyvtár, tűzoltószín, 7 református lelkészi hivatal, 4 postahivatal. Felsőboldogfalva statútumát 2002/18-as számú határozatával fogadta el a helyi önkormányzat. /Dávid László: Felsőboldogfalva alapszabályzata. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 28./"

Harmadik éve, hogy a székelyudvarhelyi Eszterlánc napközi és az azonos nevű egyesület népdaléneklésre hívja meg a város minden óvodáját. Még Felsőboldogfalváról és Patakfalváról is érkeztek énekesek március 16-ára. A szakma részéről Gyarmati Pál zenetanár és Szabó Zsuzsa tanítónő értékelte a Tavaszi szél vizet áraszt elnevezésű rendezvényt. /(pbá): Népdaléneklés az Eszterláncnál. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 18./

Önerőből éledt újjá a kommunizmusban halálra ítélt Fehér megyei Lőrincréve. A Tompaháza községhez tartozó, kétharmad részt magyarok, egyharmad részt románok lakta 270 lelkes mindenki itthon van. A falut a Ceausescu-diktatúra el akarta tüntetni a térképről. A hírhedt faluromboló program szerint nemcsak Lőrincréve, hanem a községhez tartozó Magyarkapud, Pacalka, Meggykerék és Kissolymos is eltűnt volna a föld színéről. Lakóikat a Tompaházára tervezett tömbházakba költöztették volna. Közvetlenül a rendszerváltozás után Lőrincrévén nem voltak túl fényesek a kilátások. Akkor jött a változás, amikor Bárdi János rövid vendégmunka után hazajött Magyarországról. Ő volt családjával az első nagybani zöldségtermesztő. Lőrincrévén ragadósnak bizonyult a jó példa, s ma már gyakorlatilag az egész falu megélhetése a zöldségtermesztéshez kötődik. Horhát Miklós református lelkészt 1983-ban a teológia padjaiból egyenesen Moldvába küldték missziós lelkésznek. A bákói gyülekezet kilencven százaléka Erdélyből „száműzött” magyar orvosokból állt. A Szekuritáté állandóan arra volt kíváncsi: mikor és hol találkoznak, mivel foglalkoznak. Távollétünkben a szekusok hetente dúlták fel a lakásukat. A hívek névjegyzékét akarták mindenáron megszerezni, de azt ő a kabátzsebében hordta, így soha nem jártak sikerrel. Az eredetileg képzőművésznek indult lelkész ma is festeget. Patakfalván is szolgált, ott eltanulta a székelyektől az asztalosmesterséget, bútorait maga készíti. A lelkész patakfalvi kapcsolatai azóta is élnek: a két, nagyjából egyformán 180-180 lelkes gyülekezet összejár, családi barátságok alakultak ki. Ennek hozadéka, hogy a lőrincréviek a székelyektől tanulgatják a lakberendezést, amazok pedig a zöldségtermesztés titkaiba nyernek betekintést. Lőrincrévén szolgált egykor a kolozsvári protestáns teológia rektora, Juhász Tamás. E kapcsolat alapján alakult ki az a szokás, hogy a faluban rendszeresen gyűjtenek zöldséget a teológushallgatók javára. A lőrincrévi református gyülekezet nemrég visszakapta a felekezeti iskolát. A faluban arra alapoznak, hogy a fiatal házasok otthonmaradásával a közeljövőben megáll a népességfogyás. /Benkő Levente: Ahol mindenki otthon van. = Krónika (Kolozsvár), okt. 24./

Két és fél millió forintot adományozott Felsőboldogfalva község árvízkárosultjainak a magyarországi Nagykőrös önkormányzata. Az adomány kiosztására Boldogfalvára érkezett Nagykőrös képviselete. Az összeg rendeltetéséről Bíró Levente alpolgármester elmondta, a községben – Farcád, Lengyelfa, Bikafalva, Hodgya és Patakfalva településeken – negyvenhét család kapott támogatást, továbbá kétszázezer forintot juttattak az újjáépített bikafalvi általános iskola és óvoda épületének befejezésére. /Bágyi Bencze Jakab: Két és fél millió forintos támogatás. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 5./

Elmosta a víz Udvarhelyt
Udvarhelyszéket öntötte el a hétvégén a legutóbbi Székelyföldi áradás: megduzzadtak és megáradtak a patakok, Udvarhelyen a csatornarendszer sem bírta a terhelést, veszélybe kerültek a Petőfi Sándor utcai ingatlanok, a Tomcsa Sándor utcai tömbházak, és rövid ideig állt a közlekedés az érintett negyed előtti körforgalomban is.
Víz alá került Telekfalva, Patakfalva, Árvátfalva és a Homoródszentmárton községhez tartozó települések: a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű víz autókat és erőgépeket sodort magával, megrongálta a közutakat, és súlyos anyagi károkat okozott több lakóházban és gazdasági épületben is.
Udvarhelyen a Varga-patak keserítette meg a városlakók életét: a városközpontban több alagsori épületet, pincét is elöntött a víz, s bár sikerült megakadályozni, hogy a házakba is behatoljon az áradás, az itt élők jelentős erőfeszítésébe került a kármegelőzés és a kármentés.
A hétvégi természeti csapás körülbelül egy óra alatt söpört végig a térségen: közeledtét már a múlt hét végén jelezte az Országos Meteorológiai Intézet. Hargita, Kovászna, Kolozs, Arad, Temes és Bihar megyékben valóságos trópusi időjárás alakult ki: heves esőzésekkel, jégesővel, viharos erejű széllökésekkel és hirtelen beköszönő rendkívüli meleggel.
A következő napokban a hétvégihez hasonló szélsőséges légköri viszonyokra kell számítani, tizenkilenc megyében sárga vészjelzés van érvényben. A lezúduló csapadék várhatóan meghaladja az évszaknak megfelelő átlagot, helyenként négyzetméterenként 50-60 liternyi eső okozhat gondot. Szakértők szerint Erdélyben Brassó, Kovászna, Hargita, Beszterce-Naszód és Máramaros megyében tombolhat a makacsul kitartó augusztusi vihar.
A napokban túrázni készülő kirándulók számára a szakértők azt javasolják: különösen figyeljenek oda a villámlásveszélyre. Az szív- és érrendszeri megbetegedésekben szenvedők figyelmét arra hívják fel az illetékesek, hogy az esőzések nem járnak lehűléssel, a várható csúcshőmérséklet 35 Celsius-fok körül alakul majd: kiemelten fontos a kánikulában érvényes biztonsági szabályok betartása. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Két perc alatt béjött a tenger a házba”
Felhőszakadás okozott özönvízszerű áradást szombaton este Udvarhelyszéken. Több mint tíz települést árasztott el a hegyekből lezúduló víztömeg és a megáradt Nagy-Homoród, a tegnap délutáni legfrissebb információink szerint 600 fölötti az érintett porták száma, és több száz hektárnyi az elöntött mezőgazdasági területeké. Több mint húsz település maradt villanyáram nélkül.
Ócfalva, Felsőboldogfalva, Patakfalva, Sándorfalva, Árvátfalva, Lókod, Telekfalva, Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Recsenyéd, Városfalva: települések, amelyeket nem kíméltek az égiek. Szombaton a késő délutáni órákban bekövetkezett felhőszakadást követően a Felsőboldogfalvára és a hozzá tartozó falvakra a domboldalakról elemi erővel zúdult le az útjából mindent elsodró vízáradat.
„Földindulás volt itt” – emlékszik vissza Sándor József, Felsőboldogfalva polgármestere, aki szerint a településeket egy óra alatt elárasztó víz a 2005-ös árhoz mérhető rombolást végzett. Felsőboldogfalván 101, Ócfalván 31, Patakfalván 28, Telekfalván 23, Árvátfalván és Sándorfalván 1-1 háztartást tett tönkre az áradás – sorolja a szomorú statisztikát az elöljáró, majd hozzáteszi, a mentést már az éjszakai órákban elkezdték – a lakókkal közösen jelenleg is dolgoznak a tűzoltók és az önkéntesek, de „ezt a hatalmas kárt kézi erővel nem lehet helyrehozni”.
A ’70-es árvíz leányálom volt
Rosszabbul jártak a Homoródszentmárton községhez tartozó falvak. A rájuk szakadó áradatot az este tíz órakor medréből kilépő Nagy-Homoród tetőzte. Homoródszentmárton irányába tegnap délelőtt ugyan lehetett már közlekedni, az úttesten felgyülemlett törmelék, az elmosott kertek, a felgyűrt aszfalt és a vízátfolyások lehangoló látványa azonban megerősítette a romokat takarító emberek állítását: a ’70-es árvíz ehhez képest leányálom volt.
„Hatvanesztendős vagyok, de én ilyet még életemben nem láttam, pedig idevaló vagyok. Valósággal hömpölygött a derékig érő víz” – meséli Homoródszentmártonban Ilonka Margit, aki előbb a mély és több helyen beszakadt patak martját, majd a víz mosta és iszaptól bűzlő ősház portáját mutatja – itt éppen a pincébe befolyt vizet igyekeznek kiszivattyúzni a segítőkész szomszédok. Harangszó, a nyári melegben gőzölgő iszapos víz és hordalék orrfacsaró szaga, a pincékből a vizet szivattyúzó pumpák zúgása, letarolt kertek, a régi csűrre alig emlékeztető romhalmaz, a menthetőt még menteni próbáló lakosok – ez a látvány fogad Homoródszentpálon.
A negyven éve Galacon élő, idős édesanyjához látogatóba hazaérkezett Apostoli Erzsébet szülőházának udvarát és a csűrt, valamint a kertet elmosta az ár, csupán a ház előtti villanyoszlopon a gólyafészek maradt sértetlenül. „Azt hittem, hogy itt van a világ vége, a végén már csak vetettem a keresztet és fohászkodtam a Jóistenhez, hogy mentsen meg minket” – meséli a még mindig a történések hatása alatt álló asszony. „Eddig soha nem hallott hangon vonyítottak a kutyák, bőgtek a tehenek és rikácsoltak a tyúkok, aztán jött a víz. Én ilyen rettenetes, pokoli dübörgést soha nem hallottam még… Két perc alatt béjött a tenger a házba, a csűr ajtaját hátravetette, és ami benne volt, a szekeret, a gabonát, építőanyagot, mindent, de mindent elvitt. A lovat és a borjút kimentettük, de a tyúkok mind odavesztek. Villany sem volt, koromsötétben tapogatóztunk” – meséli, hozzátéve, az mentette meg az életüket, hogy a kert mellett folyó Nagy-Homoród csak később áradt meg.
A traktort, mint pelyhet sodorta el
A 18-as házszám alatt lakó nyolcvanesztendős Bató Zsuzsánna néni és lánya, Bak Katalin utolsó percben menekült meg a több méter magasan hömpölygő víz elől, de a pincelakásban, Zsuzsánna néni egykori varróműhelyében minden odaveszett. „Azt mondják meg, hogy mikor lesz villany, hogy haladni is tudjunk?” – ezzel a kérdéssel fogadnak a homokzsákokkal elbarikádozott házaik előtt ügyködő városfalviak, akiknek házait idén harmadik alkalommal árasztotta el a víz. „Valójában négyszer jött már reánk a víz” – magyarázza Sarka Dénes városfalvi tanácsos, aki szerint a szombati áradás 70–100 épületet érintett és 200 hektár körüli mezőgazdasági területet árasztott el. A víz erejéről annyit: a Templom utca 132-es házszám alatt lakó Szabó Béla portája előtt álló traktort tulajdonosa szerint úgy sodorta el a víz több mint negyven métert, „mint egy pillét”.
„Ez a nyár, úgy látszik, már csak ilyen. Egyik felén befejezzük, a másik felén kezdjük elölről” – állapítja meg az éppen a faluban terepszemléző Sófalvi László, a megyei tanács alelnöke. Mint hozzáteszi, a károk mértéke egyelőre ismeretlen, a településeken a kárelhárítás az éjszaka folyamán már elkezdődött, így remélhetően – ha nem jön újabb égszakadás – hamarosan újra helyreáll a rend.
Nem okozott a 2005-ös árvízhez hasonló tragédiát, de kilépett a medréből, és Malomfalván 20, Farkaslakán negyven ház pincéjét árasztotta el a Fehér-Nyikó. Az éppen Magyarországon tartózkodó Albert Mátyás polgármester telefonon adott hangot a katasztrófavédelemmel kapcsolatos felháborodásának. „Ne küldjön nekünk SMS-t, se levelet az ISU (a katasztrófavédelem – szerk. megj.) akkor, amikor a fejünk felett már ott a baj. Az utolsó percben indulnak meg mindig. A veszélyt mi is jól látjuk, érezzük is, nem szóbeli ígérgetés, felelősségre vonás és fenyegetés kell, hanem a patakok medrének rendbetételéhez megfelelő gépek, üzemanyag és emberek, akiket mozgósítani tud a hivatal” – mondja Albert, aki szerint baj esetén az önkormányzatok és a polgármesterek keze az anyagi és a humán erőforrás hiányában meg van kötve.
Lázár Emese. Hargita Népe (Csíkszereda)

Emlékeket idézve töprengeni a jelenről
Az 1928-ban született Kovács Ilona nénit a falu valahai életéről faggattuk. Sok régi embert emlegetett, „akik már a temetőben vannak”. De örömmel említette, hogy egyetlen testvérével ők a legidősebb Kénosban élők. Életüket szülőfalujukban élték le, hiszen amikor fiatalok voltak és elmehettek volna, nem volt szokás az elvándorlás, dolgoztak, és jól érezték magukat családjaikban. Derűsek: egészséges humorral, pajkos mosollyal mesélgetnek a régi dolgokról.
Felkerestük a 90. évében járó Gelérd Sándor bácsit is, aki még mindig méhészkedik. Szinte hasonló a mai életterük is: kis lakószobák, ahol karos padokon pihent meg a kérdező. Mindkettejüknél ropogott a tűz a hűvös tavaszi napokon. Sándor bácsi ma is abban a házban lakik, ahol született.
– Sok utcája van ennek a kicsi falunak – jegyezte meg Ilona néni. – Télen ültünk rea a korcsolyára, vagy kihúztuk a széket, felfordítottuk, és azzal is mentünk. Az erdőn jártak keresztül Udvarhelyre: átalvetőben vitték a tojást, tejet, tejszínt, vajat a házakhoz. „Reggel korán indultunk, délre vissza kellett érni, és mentünk a mezőre” – emlékezett vissza Ilona néni. Amikor ezt felemlegettem Sándor bácsinak, kérdezvén, ha lekésném a buszt, mehetnék-e arra hazafelé, sokatmondóan mosolygott: gyalog nem lehet járni, nem használják már rég a gyalogösvényeket, benőtte a bokor…
Szüleik mezőgazdasággal foglalkoztak. Állatokat tartottak, abból jól meg tudtak élni. Patakfalván volt a csarnok, a felcédulázott tejes kondérokot szekérrel vitték. Ilona nénitől tudjuk: „Gyermekekül hajtottuk a marhákat a mezőre, őriztük, ezzel foglalkoztunk. Kellett dolgozni. Ha egy idegen ment a házhoz, egy székre leültek, nem lehetett beleszólni a nagyok dolgába. Köszönni kellett előre mindenkinek. Magyar világot is éltek. Nyolc osztályt jártak, mert közben román világ lett, és követelték, hogy ennyit ki kell járni. „Románul kellett beszélni, tanfelügyelő is jött. Elég nehéz volt.”
Volt egy téli és egy nyári cipőjük, de olyan gyermek is akadt, akinek nem jutott lábbelire. Mind lehúzták a cipőjüket, és mezítláb mentek be a templomba. Egy héten egy lejre vettek nekik cukorkát, az elég kellett legyen. A gyermekek mind egy iskolába jártak, a tanító a nyolc osztályt egyedül megtanította. Az iskola megsemmisült, Szentmártonba, Udvarhelyre járnak manapság a gyermekek.  Egy disznót levágtak, egy családnak az egy esztendeig elég kellett legyen. Ilona néni úgy véli: „most a luxért kell annyit dolgozni”. Tapaszos ház volt, úgyis felnőttek a gyermekek.
Nem is úgy volt, hogy mindenki menjen ide-oda – fűzte a szót az otthon maradásról Sándor bácsi. Nagycsaládokból mentek inkább el, ahol nehéz volt a megélhetés. Sándor bácsi nem kívánkozott el, a felesége is odavalósi volt. Húsvét utáni beszélgetésünk alkalmat kínált arra, hogy elmondja: nem jártak mindenhová locsolni legénykorukban, csak oda, ahol lány volt.
Összegyűltek cséplés, vagy ősszel a betakarodás után, húsvétkor, karácsonykor. Színdarabot is tanultak, férfiak, asszonyok sokan voltak. Két-három színdarabos bál volt évente, más vasárnapokon tánc, zenész volt, színdarab nem – mondta Sándor bácsi. A környező falvakba is jártak szórakozni, Bágyba például, ahol rokonság volt. Szépen felöltözve gyalog mentek, olyan is volt, hogy reggel jöttek haza. Átöltözött, és ment kaszálni. „Olyankor délben nagyobbat aludtam” – mondta pajkosan.
– Nem vittek el a háborúba, me’ gyenge voltam – emlékezett. Sorkatonai behívója később Máriaradnára szólt. Tüdőgyulladással került az aradi kórházba, hamar felgyógyult, de az orvos személyes szolgálatára maga mellett tartotta – hat hónapig volt Aradon. Utána előbb a szüleivel, a magángazdaságban, majd a kollektívben dolgozott: három évig brigádos, kettőt pénztáros volt, és a kerekes műhelyben is dolgozott. Mindig voltak állatai. 1950-ben megnősült, akkor „szerelte” a méheket: „két rajt vettem, arra ütte a pénzem”. Kedvelték a mézet, megtermeltették. A többletet eladták. „Most is el tudnám adni, ha lenne…” Sándor bácsi vallja: „Csípősek a méhek, de szeretem őket. Ha megmar sem dagad fel a helye.”
A kollektív gazdaság méhészeként egy alkalommal vándoroltatta az állományt Olténiában. Legtöbb negyven saját család méhe volt, legutóbb harminc. „Eltelt az idő kicsit” – villant a szeme. Ma tizennégy méhcsaláddal foglalkozik, ezeket már nem akarja eladni. Lányával, vejével és unokájával lakik egy udvaron, két dédunokája és lányunokája nem velük lakik. „Nincs más, aki rendezze a méheket” – mondta szerényen, amikor rákérdeztünk, hogy még mindig maga rendezi-e. Megemlítette: betegség soha nem volt közöttük. A jó méz titkáról elárulta: akkor a legfinomabb, amikor a méhek lefedik a lépet. Le kell kaparni a viaszfödémet, és utána lehet pergetni. Sajnos nem kóstolhattuk meg a tavalyit, mert nem tudott elvenni tőlük a kedvezőtlen virághordás miatt. Annyit termeltek, amivel kiteleltek. Nem járt még idén a méheknek az idő – Sándor bácsi tett egy szálfát a tűzre, és elkísért.
Sok juhuk volt, teheneket tartottak Ilona néniék. Jó volt az eszteringahajtás is. Pontosított a kedvünkért: hajtották a fejős állatokat a fejőlikra. Hátul szájván volt. Finom volt a frissen oltott tej – merengett Ilona néni. Számára ma is jobb Kénosban, mint városon. Lányának van tömbháza, de nem tud ott ülni.
Tíz éve özvegy, de közel lakik az unokája, akinek menyasszonya is van. Bejárnak, nincs egyedül. „Jobb falun, az ember kimegy az ajtón, lát valamit, valamihez hozzáfog.” Ottjártunkkor a kertben az unokájával rózsafákat metszettek. Tyúkok vannak, a teheneknek szénát ad. Mindig akad, mivel foglalkozni. Nyáron nem tud a mezőre menni, messze vannak a kaszálók. „Nem is kell most takarni. Fésülik fel géppel, és hozzák haza.” A tél a majorság- és állatrendezéssel eltelik. „Ezelőtt jó volt: nappal is mentünk egymáshoz fonni. Összeültünk, jókat mondtak az öregasszonyok, olyan jól eltőtt.. Kendervásznat szőttek, csináltak belőle köntöst, a gyapjúból szoknyát. „Nem volt ilyen bő világ. Most mindenki otthon ül, nézik a tévét."
Vasárnaponként a leánya visz ételt. De amit maga főz, azt szereti. Régi ételeket: tormás tárkonyos levest, pityókás tokányt, puliszkát csirkemártással. Régen szilvát aszaltak. Volt aszaló, olyan fonott, mint a kosár – magyarázta. Alatta tüzeltek. Télen megfőzték az aszalt gyümölcsöket, és azt ették. Ősszel szaragózát, csipkebogyót szedtek, pecset főztek belőle. „Most úriság van a miénkhez képest. Minden lehetőség megvan, de a miénk jobb volt. Ha nem is volt minden, jobb volt. A régiek már, ugye, elmúltak? – nézett rám kérdőn. Fiatalságuk idején a fehérnépek varrtak, fontak, szőttek. Rámutatott a falvédőre: mennyit kérték a magyarországiak… Bármennyi pénzt adtak volna érte, de amíg él, nem adja el. Hogy télen még mivel telnek a napjai? Itt van a Biblia – mutatott az asztalra. Majd fellebbentette a takaró papírlapot a patinás könyvről.
Molnár Melinda 
Székelyhon.ro

Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Összeillesztik a történelmünket
Két csoportban harminchat egyesült államokbeli, kanadai és új-zélandi antropológushallgató munkálkodik Udvarhelyszéken, segítve a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum jelenlegi ásatását, amelynek során a környék eddigi leggazdagabb leletanyagát tárják fel. Az ambiciózus fiatalok nagyjából egy hónapot töltenek Erdélyben, ők az idei második széria – hétköznapokon előadásokat hallgatnak és dolgoznak, hétvégén tágabb térségünk nevezetességeivel ismerkednek.
Az elmúlt hétvége esőzései miatt a terepmunka rövid ideig szünetelt, de a volt Ucecom épületében berendezett laborban annál serényebb munka folyt: kivételesen minden egyetemi hallgató a négy fal között dolgozott, amíg az ásatási helyszín kiszáradt. A korábbi években előkerült csontokat tisztogatták, illesztgették össze, készítették elő történelmünk feltárásához, fegyelmezetten, de arcukon olyan derűvel, mintha egy jó építőjátékot játszanának. Pedig komoly munka folyik két helyszínen immár harmadik hete Nyárádi Zsolt, a Haáz Rezső Múzeum régésze, illetve több neves amerikai kutató vezetésével. Huszonhárom antropológustanonc Patakfalván, az immár második éve zajló ásatásoknál segédkezik, mások a korábban feltárt bögözi leletanyagot elemzik, ismét mások a tavaly előkerült patakfalvi csontokat tisztítják meg a későbbi elemzéshez. Mindezen feladatok szakszerű elvégzéséhez – ezek számukra a kötelező egyetemi szakgyakorlat részei, a helyi múzeumnak azonban hatalmas segítséget jelentenek – naponta szakelőadásokat hallgatnak, terepen pedig eligazításokat kapnak a különféle csontokról, elváltozásokról és azok lehetséges okairól.
Árpád-kori temető Patakfalván
Mint Nyárádi Zsolttól megtudtuk, a mostani harminchat fiatal idén a második diákcsoport, amely Udvarhelyszéken segédkezik. Legtöbben az Egyesült Államokból érkeztek, de kanadaiak és új-zélandiak is vannak közöttük, és hozzájuk csatlakozott egy Kolozsváron tanuló magyar egyetemista is. A rengeteg szorgos kéz olyan munkát végez el, amelyre a Haáz Rezső Múzeumnak nem lenne kapacitása. A külföldi egyetemekről ugyanis immár harmadik éve érkeznek ide hallgatók, az ArchaeoTek Canada által szervezett program révén, hogy nagyszabású feltárásoknál dolgozzanak: korábban Telekfalván, Fenyéden, Lövétén és Bögözben, az utóbbi két nyáron pedig Patakfalván dolgoztak. Az előző helyszínek közül többet is sikerült teljesen feltárni és lezárni. Utóbbi azonban az eddigi legnagyobb leletanyaggal kecsegtet: a temető közelében Árpád-kori templom, illetve 12. századi temető maradványaira bukkantak. A temető a korábban feltártaknál jobb állapotban maradt meg, mert annak konzerválódását nem akadályozták rátemetkezések, építkezések, sem más tényezők, fejtette ki Nyárádi Zsolt. Az ásatás során számos izgalmas leletre bukkantak: a kor divatjának megfelelő hajtűkre és hajkarikákra, pénzérmékre, amelyek segíthetik a leletek keltezését, valamint olyan ritkaságokra, mint például egy fémszálas női pártából származó textilmaradványok.
Hosszú folyamat a leletgondozás
A fémanyaggal a Haáz Rezső Múzeum illetékese foglalkozik, a textilmaradványokat azonban – mivel a környéken nincs erre szakember – valószínűleg Budapesten, a Nemzeti Múzeum műhelyében restaurálják majd. A hallgatók a Budvár utcai épületben berendezett ideiglenes laboratóriumban csak az embertani anyaggal foglalkoznak: a Bögözből előkerült csontokat elemzik, illetve a tavalyi patakfalvi leleteket mossák. Mint Nyárádi elmondta, a bögözi középkori temető leletanyaga is jelentős, de ott csak az esetek mintegy tíz százalékában került elő a teljes csontváz. A feltárást nehezítették az egymásra temetkezések, hiszen sok esetben az újabb sírok elvágták a régebbieket, és a csontok konzerválódási állaga sem volt egyforma: bizonyos részük rég el is porladt. Különösen nehéznek bizonyult a gyerekcsontvázak rekonstruálása, hiszen sok esetben még fejletlen a csontozat, nem illeszkednek olyan stabilan egymáshoz, így ezek a leletek sokkal több darabban kerülnek elő, mint a felnőttek csontvázai, s jóval sérülékenyebbek is azoknál. A feltárástól a leletek tárolásáig olykor hetek telnek el: a helyszínen lefényképezik, majd lerajzolják a csontokat, amelyeknek a tisztítás után több napig száradniuk is kell.
Tömeges gyerekhalál okait kutatják
A csontokat szükség esetén elektronmikroszkóppal vizsgálják, 3D-szkennerrel megörökítik, sőt a leletek némelyikét magukkal viszik Amerikába, hogy még modernebb technológiával vizsgálódhassanak – a nagyobb csoporton belül két-három fős kisebb csoportok külön kutatási területen dolgoznak. Az ásatások révén nemcsak a temetkezési szokásokról, a korok divatjairól kaphatnak képet a szakemberek, hiszen az antropológusok elsősorban a csontok és a fogazat állapotát vizsgálják, amelyekből az életvitelre, betegségekre, különféle halálokokra is fény derülhet. A telekfalvi templombelsőben például mintegy hetven 17. századi gyereksírra bukkantak, és az elemzések során kiderült, hogy legtöbbjük skorbut áldozatává vált, ami azt jelenti, hogy nem jutottak megfelelő mennyiségű C-vitaminhoz, friss zöldséghez, gyümölcshöz. Ez meglepő falusi környezetben, és újabb kérdéseket vet fel a vitaminhiányos táplálkozás okaira vonatkozóan, fejtette ki Nyárádi, hozzátéve, akár az is elképzelhető, hogy valamilyen tilalom volt érvényben akkoriban. A bögözi temetőben talált gyerekcsontvázakat ilyen feltevésekkel is vizsgálják, azonos jeleket keresve rajtuk.
Felségárulóra bukkantak
S bár ez a tudományág sokkal inkább az emberi történetekre koncentrál, mint a történelmi eseményekre, olykor kapcsolat fedezhető fel ezek között. Bögözben például megtalálták egy, a 16. században lefejezett férfi csontvázát, és a helytörténeti adatokból kiderült, hogy az 1520-as években felségárulásért kivégeztek egy Bögözi Ferenc nevű nemest. Nagy valószínűséggel az ő maradványaira bukkantak, vélte Nyárádi.
Az ArchaeoTek Canada programjának idei résztvevői a nem mindennapi munka után, hétvégenként a környéken kirándultak, többek között Brassóba is eljutottak. Az antropológustanoncok július 31-én, jövő pénteken reggel kilenc órától a városi könyvtár alagsorában beszámolnak kutatásaik eredményéről, a rendezvény bárki számára nyitott. A múzeum és az amerikai egyetemek közötti együttműködés a remények szerint a következő években is folytatódik, akkorra további izgalmas projekteket terveznek a szakemberek: az ásatások során talált koponyák alapján rekonstruálnák az arcokat, és ha sikerül, kiállításon is bemutatnák a végeredményt.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Bukarestben döntenek a kis létszámú osztályok sorsáról
Valamennyi udvarhelyszéki faluban megvan annak a lehetősége, hogy a következő tanévben is működjenek a kis létszámú osztályok, ám erre még nem kaptak engedélyt. Az erre vonatkozó kéréseket pénteken összesítette a tanfelügyelőség.
Udvarhelyszéken húsz vidéki iskolában működnek kis létszámú osztályok. Mindegyik tanintézmény önálló iskola volt valamikor, saját igazgatóval, azonban az elmúlt pár évtizedben lényegesen megcsappant tanulóik száma, így nagyobb iskolákkal vonták össze őket. A Felsőboldogfalva községhez tartozó Patakfalván és Lengyelfalván, a Korondhoz tartozó Fenyőkúton és Atyhában, valamint a Farkaslakához tartozó Székelypálfalván, Bogárfalván és Firtosváralján jó pár éve kis létszámú, összevont csoportok és osztályok működnek az óvodákban, iskolákban. Hasonló a helyzet Homoródalmáson, Oklándon, a Kányádhoz tartozó Peteken és a Parajd községhez tartozó Békástanyán is.
A patakfalvi általános iskola tanítónője a tanintézethez tartozó óvoda felszámolásától tart, mivel ősszel kilenc gyerek előkészítős lesz, így csupán öten maradnak az óvónő felügyelete alatt. A tanítónő szerint a szülők otthon szeretnék tartani a kicsiket, hiszen kényelmetlen lenne őket naponta Felsőboldogfalvára utaztatni.
Atyhában egy óvónő és egy tanítónő foglalkozik a gyerekekkel. Itt 2014-ben új iskolaépületet avattak, ahol kilenc óvodás és ugyanannyi iskolás tanul összevont csoportokban. A tanítónő elmondása szerint ez a létszám állandósulni látszik, ugyanis minden évben születik két-három gyerek a faluban.
A háromszáz lelket számláló Fenyőkúton a három óvodás együtt tanul az öt előkészítős gyerekkel. Az őket oktató tanítónő annak örül, hogy az ottani fiatalok nem elmenni, hanem maradni akarnak.
Firtosváralján tizenegy óvodáskorú gyerek kezdte el a tanévet, az óvónő tudomása szerint tízen maradnak jövőre is.
A falusi iskolák eddig minden évben megkapták az engedélyt a kis létszámú csoportok létrehozására, és a remények szerint ezután is így lesz. Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelőnek nincs tudomása arról, hogy Udvarhelyszéken eddig akár egy megindokolt kérelmet is visszautasított volna az oktatási minisztérium. „Reméljük, ez most sem lesz másként” – bizakodott. Véleménye szerint legfeljebb az történhet, hogy egy olyan faluban, ahol három-négy gyerek van, ősszel a szülők úgy döntenek, máshova viszik az óvodáskorúakat.
A tanfelügyelőségen pénteken összesítették a kis létszámú osztályok következő tanévre vonatkozó engedélyeztetéséhez szükséges kéréseket. Ezek ügyében a végső döntést az oktatási minisztériumban hozzák meg.
Dósa Ildikó. Székelyhon.ro

Napközis csoport indul Felsőboldogfalván
A szülők kérésére napközis csoporttá alakul át a felsőboldogfalvi óvodás osztály, miután a község vezetősége felújíttatta a régi iskola épületét. Az alacsony gyereklétszám miatt megszűnik az óvoda Patakfalván.
Elkészültek a régi iskola épületének felújításával Boldogfalván, még az udvart is rendbe tették, így szeptemberben indulhat a napközis csoport – fejtette ki lapunknak Tamás Zoltán, a községben működő tanintézetek igazgatója. A napközi elindítása előtt közvéleménykutatást tartottak, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy a szülők igénylik-e az egész napos foglalkozások megszervezését. Bár voltak olyanok, akik szerint az óvoda működtetése elegendő, a többség másként vélekedett: az Udvarhelyen dolgozóknak kényelmesebb, ha nem a városba kell vinniük a gyerekeket.
Eddig az épület két termében működött az óvoda, idéntől egy napközis csoport és egy előkészítő osztály költözhet be. Az igazgató jó eredménynek ítélte meg, hogy többen Udvarhelyről is elhoznák gyerekeiket és Boldogfalván íratnák be a tanintézménybe. Hangsúlyozta, aki ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is óvodába járjon a gyereke, a község más településein megoldhatja ezt, hiszen vannak iskolabuszok. „A templom és az iskola meghatározza a falu életét. Fontos, hogy itthon mAradjanak a gyerekek, itt sajátítsák el a hagyományokat, illetve megismerjék a települést” – fogalmazott Tamás.
A napközi udvarán még el kell helyezni a játszótér elemeit – hinta, csúszda stb. –, illetve egy kisebb székely kaput szeretnének állítani a bejárathoz, a termekben pedig folyamatban van a takarítás. Noha az ételek melegítése megoldható lesz a korszerűsített épületben, főzni még nem lehet, ezért az étkeztetést udvarhelyi beszállítóval oldanák meg. A hátramAradt munkát elvégzik a szeptemberi kezdésig – tette hozzá Tamás Zoltán.
Jövő tanévben csak három óvodás korú gyerek lesz Patakfalván, ezért az ottani óvoda meg fog szűnni. Tamás Zoltán elmondta, az óvónő a boldogfalvi napköziben kap majd munkát, ahol amúgy is szükség van egy újabb alkalmazottra, a kicsiket pedig iskolabuszokkal fogják bevinni a községközpontban működő intézménybe. Hangsúlyozta, szeretnék, ha nem kellene bezárni a tanintézményeket, de ha nincs gyerek, nincs mit tenni. Örülnek, hogy legalább a tanítói állás nem szűnik meg.
A boldogfalvi napközibe augusztus 10-éig lehet beíratni a három évet betöltött gyermekeket. A jelentkezőket a Fülöp Áron Általános Iskolában várják hétköznapokon 10–13 óra között. Az oktatás szeptember 12-én kezdődik.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Elfogyott a gyerekközöség a kis udvarhelyszéki települések tanegységeiből
Egyre kevesebb a gyerek az udvarhelyszéki falvakban – panaszolják a pedagógusok –, ennek következtében az utóbbi tíz évben több település óvodájában is megszűnt az oktatás. A kiürült óvodaépületek jó része kihasználatlanul áll. 
A Hargita megyei tanfelügyelőség adatai szerint ebben a tanévben 1216 óvodás tanul Székelyudvarhelyen, 1424 pedig a környező települések óvodáiban. A szülők késő délutánba nyúló munkaprogramja miatt a hosszított tevékenységgel működő napközikre alakult ki nagyobb igény Székelyudvarhelyen, ezért már több mint egy évtizede megszűntek a Cérnagyár és a Kipi-kopi napköziotthon mellett hajdanán rövid programmal működő óvodák, így a környék gyerekeit már az Eszterlánc, valamint a Kipi-kopi napközikbe járatják szüleik.
A Napsugárban, valamint a két Csicsergő napköziben külön épületben fogadják a kicsiket, azonban néhány éve jogilag összevonták az oktatási egységeket, közös ügyvezetéssel – tudtuk meg Koncz Melindától, az Eszterlánc napköziotthon vezetőjétől.
Számos udvarhelyszéki faluban a gyereklétszám még indokolttá teszi az óvodák működését, azonban vannak települések, amelyekről már csupán egy-két gyerek jár a községközponti tanegységbe. Ilyen például Miklósfalva és Petek, amelyekről egy, illetve négy gyereket visz reggelente az iskolabusz a kányádi óvodába.
A Miklósfaván és Peteken megüresedett óvodaépületek közel hat éve kihasználatlanul állnak, ugyanúgy, mint a Bögöz községhez tartozó Mátisfalván, Décsfalván vagy Székelymagyaroson, ahol Farkas Mózes bögözi polgármester reményei szerint előbb-utóbb újra gyerekzsivaly tölti majd be a termeket. A többi ingatlantól eltérően – amelyek önkormányzati tulajdonban vannak –, az üresen álló egykori székelydobói óvoda épülete az egyház tulajdonát képezi – tudtuk meg Pál Tamástól, a bögözi általános iskola aligazgatójától.
A Felsőboldogfalvához tartozó Ócfalván négy, Lengyelfalván két éve, idén pedig nincs már elegendő gyerek az óvoda működtetéséhez Patakfalván sem – tudtuk meg Somorai Árpádtól, a Fülöp Áron Általános Iskola aligazgatójától. A megcsappant létszám miatt üresen állnak Lókodban, Recsenyéden, Bágyban, Gyepesben, Városfalván, valamint Kénosban is az egykori óvodák épületei. Kertész Hajnal, a homorodszentmártoni Román Viktor Általános Iskola igazgatója elmondta, hogy az említett falvakból a község három más településére járnak óvodába a kicsik.
A Parajdhoz tartozó falvakban működnek még az óvodák, igaz ugyan, hogy a megcsappant gyereklétszám miatt Alsó- és Felsősófalván, illetve Békástanyán összevont csoportokkal. Legutóbb több, mint tíz éve szüntettek meg két óvodát a községközpontban: Parajd Zsögöd nevű településrészén az egyiket, továbbá a bányavállalat által működtetett óvodát. Ezek egykor azért létesültek, hogy a település szélén lakók ne kelljen a központba hordozzák gyerekeiket – mesélte Bíró Zsolt, a helyi Áprily Lajos Általános Iskola igazgatója. Az említett településrészén működő óvoda egykori épületében a református egyház diakóniai központot hozott létre, míg a bányavállalat által működtetett óvoda épülete jelenleg üresen áll.
Három éve falumúzeumot működtet a helyi önkormányzat az énlaki óvodaépületben, a siklódiba pedig télen istentiszteletre járnak a hívek. Tiboldi Sándor, az etédi Jósika Miklós Általános Iskola aligazgatója érdeklődésünkre elmondta, az említett falvakból Etédre viszi az iskolabusz a kicsiket.
Dósa Ildikó Székelyhon.ro

Bővült az egyesület
Évértékelő az RMGE Marosnál
Március 22-én, szerdán délelőtt Laposnya utcai székházában tartotta évértékelő közgyűlését az RMGE Maros szervezete. A gazdakörök képviselőivel tartott megbeszélés előtt és után az egybegyűltek gyakorlati bemutatón vehettek részt. Olyan gépekkel és berendezésekkel ismerkedhettek meg, amelyeket a tanyaprogramnak köszönhetően lehet megvásárolni vagy bérbe venni a kisgazdaságokat működtetőknek.
Miután Csomoss Attila, az RMGE Maros elnöke köszöntötte a vendégeket és a résztvevőket, elmondta, hogy a vezetőtanács elfogadta a tavalyi beszámolót és a 2017-es terveket, de úgy gondolták, hogy most szélesebb körben – a gazdakörök vezetőivel – is megosztják az elképzeléseket, annál is inkább, mert szeretnék bővíteni az egyesületet, hiszen rengeteg kihívás van, amiben az egyesület a gyakorlatban is segítheti a gazdákat, mint ahogy eddig is tette. Megemlítette a szaktanfolyamokat, a csűrszínházi gazdanapokat, a budapesti Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon való sikeres szereplést, a nemrég beindult falugazdász programot, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy a gazdákat segítsék abban, hogy itthon maradjanak és a szülőföldön boldoguljanak.
A meghívott vendégek közül először Ileana Guşatu, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Igazgatóság vezérigazgatója szólalt fel, aki elmondta, tavaly december végén azzal a reménnyel alakították újra a mezőgazdasági igazgatóságokat, hogy hatékonyabban fognak tevékenykedni. Tulajdonképpen három intézményt vontak össze, a korábbi igazgatóságot, a mezőgazdasági kamarát és a monitorozási szolgáltatást, amely statisztikailag követi a szakágazatot. Kiemelte, hogy nagyon fontos a szakmai társulások, a gazdaegyesületek tevékenysége, hiszen sok esetben hiánypótlóak, például a felnőttszakoktatás terén, ahol személyzet-, gép- és felszereléshiánnyal küzdött az igazgatóság, a korábbi kamara. Ezért is az RMGE Maros szervezetet is partnerüknek tekintik, és készek mindenben együttműködni.
– Sajnos, nem tudjuk meggyőzni a gazdákat, hogy társuljanak, ez a legnagyobb kihívás mind az igazgatóság, mind a gazdaegyesületek számára. Most az unió támogatja a mezőgazdaságot, azonban azt még nem tudjuk, hogy mi lesz 2020 után. Lehet, hogy teljesen megszűnnek a támogatások, és akkor a biztos jövőt a szakmai társulások jelenthetik – mondta az igazgatónő, aki külön megköszönte, hogy a magyarországi szaktárca kiemelten támogatja a magyar gazdákat, és ezáltal több olyan kérdésben mutattak fel konkrét példákat, amelyeket nálunk is alkalmazni lehetne.
A továbbiakban dr. Kincses Sándor, a Maros Megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Igazgatóság nemrég kinevezett igazgatója mutatkozott be. Elmondta, az intézmény működési alapelve a termék nyomon követhetősége az élelmiszer-előállítástól az -értékesítésig. Ez azt jelenti, hogy a takarmány-előállítástól a fogyasztóig követik az értékesítési láncot. Kollégái nem „ellenségként”, hanem az állattenyésztők társaként vesznek részt ebben a folyamatban, ezért felkérte a gazdákat, hogy oltások, vérvételek, egyéb kötelező munkálatok elvégzésében segítsék a terepen dolgozókat.
Maros megyében található a második legnagyobb hazai szarvasmarha-állomány, mintegy 80.000 fő (Suceava megye van az élen). A hasznot azonban ebből a viszonteladók, az értékesítők húzzák. Felhívta a figyelmet, hogy pontosan kell vezetni az állatnyilvántartást. Ez különösen fontos az olyan gazdaságoknál, amelyeket cég működtet. Mint ismeretes, a gazdák – határidőre – kötelesek bejelenteni az állatállomány szaporodását és csökkenését (születést, elhullást). Sokan elmulasztják ezt, és emiatt olyan helyzet állt elő, hogy az országban mintegy 100.000 tenyészállatnak papíron nyoma veszett. Arra kérte a gazdakörök képviselőit, hogy szóljanak a tagoknak, ha bárki élelmiszer-termeléssel és -feldolgozással kapcsolatos kisebb üzemet szeretne nyitni, először keresse fel az igazgatóságot, hogy tisztázzák a törvényes előírásokat, és ennek megfelelően kezdjék el a beruházást. Ha bármilyen gond merül fel, az igazgatóság nyitott ennek megoldására, hiszen közös az érdek, az, hogy jól működő, minőségi terméket előállító gazdaságok létezzenek.
Szabó Árpád megyei tanácsos a megyei önkormányzat nevében gratulált az RMGE Maros eddigi tevékenységéhez, majd hozzátette: a gazdaegyesületek és a megyei önkormányzat meg kell találja a lehetőséget, hogy kiépítse azt az értékesítési láncot, amelynek eredményeként a gazdák el tudják látni termékeikkel a szupermarketeket, hiszen tetszik vagy nem, ma ez a tendencia, és csak ez biztosíthatja hosszú távon a megélhetést.
Közösen indított falugazdász program
Dr. Hancsók Szabolcs a magyar földművelésügyi minisztérium képviseletében szólalt fel. Kiemelte: a szaktárca évek óta aktív partnere az RMGE Maros szervezetnek. Nemcsak anyagilag és szakmailag támogatják a tevékenységét, a tavaly közösen indították el a falugazdász programot, amelynek célja, hogy a gazdák közvetlenül kapjanak fontos szakmai, pénzügyi információkat, amelyek által növelhetik majd gazdaságukat. Ezenkívül az RMGE Maros közvetítésével évente a Sapientia marosvásárhelyi kara kertészmérnöki tanszékének három tehetséges tanulóját ösztöndíjban részesítik. A diákok jelenleg is aktívan részt vesznek az RMGE Maros szervezetépítési munkájában. Szintén a szaktárca biztosítja, hogy a Kárpát-medencei magyar gazdák jelen legyenek a kétévente megrendezett OMEK-on, amely Magyarország legnagyobb mezőgazdasági kiállítása. – A vidék népszerűsítése és bemutatása mellett ez kiváló lehetőség üzletkötésre is. Dr. Hancsók Szabolcs is hangsúlyozta, milyen fontos, hogy a gazdák belépjenek a szakmai szervezetbe, mivel „nem lehet tudni, hogy 2020 után mit hoz a jövő”.
Bordi Kacsó Zsolt, a megyei Kifizetési és Intervenciós Ügynökség képviselője a 2016-os támogatások kifizetéséről beszélt. Elmondta, eddig a 26.600 igénylőből mintegy 21.000-en kapták meg a pénzt. Jelenleg folyamatban van a 2017-es mezőgazdasági év kérvényeinek elbírálása. Hozzátette: 2016-ban átalakult a rendszer, azért késtek a kifizetésekkel, de most már minden egyenesbe jött. Jelenleg 86 féle támogatás van. Majd arról beszélt, hogy az idénre milyen szubvenció várható. Megjegyezte, hogy a múlt évhez viszonyítva vannak összegek, amelyek csökkentek, mivel az átmeneti nemzeti támogatás esetén van egy keretösszeg, és ha erre többen pályáznak, oszlik közöttük az egy állatra, vagy növénytermesztés esetén a hektáronkénti támogatás összege. Így történt a húsmarhák és a fejőstehenek esetében is. Az előző évek nagyobb összege meghozta a pályázási kedvet, többen vásároltak állatot, és így, mivel a tavaly nagyobb állományra kértek támogatást, az egy főre eső rész csökkent. Az újdonságok között említette, hogy az új rendszer szerint a földalapú mellett „zöldítésre” is lehet pénzt igényelni, illetve a terület nagyságától függően a visszaosztott és a fiatal gazdáknak járó támogatással szép összegeket lehet megpályázni hektáronként. Ha ehhez hozzájön a növényfajtákra, illetve az állatokra (egyedenként) járó pénztámogatás, esetenként a hegyvidéki vagy az ún. agrárkörnyezeti járulék, akkor érdemes gazdálkodni. Természetesen oda kell figyelni a feltételekre és a követelmények betartására, ellenkező esetben elveszíthető ez a lehetőség. Bordi Zsolt jó ötletnek tartotta a falugazdász-hálózat mielőbbi kiépítését, mivel – akár az APIA esetében – kevés a szakember, aki tájékoztathatná ezekről a lehetőségekről a gazdákat, és ezért jó lenne, ha akár különböző támogatásokra szakosodva kiképeznének olyan falugazdászokat, akik egy adott körzetben eljuttatják a szükséges információkat a gazdákhoz.
A meghívott vendégek felszólalását követően röviden ismertették a tavalyi tevékenységi beszámolót, majd az idei terveket, illetve az egyesület költségvetését, amelyet egyhangúlag elfogadtak. Örömmel fogadták a négy gazdakör (Marosvásárhely, Kebele, Kibéd, Mezőpanit) létrejöttét és csatlakozását az RMGE Maros szervezethez.
Amint említettük, a székház garázsában Németh Attila, a Milk Pasteur Kft. tulajdonosa és a forgalmazó patakfalvi Bálint György Szabolcs által elhozott tejfeldolgozó berendezéseket mutatták be a gazdáknak. Először egy automata zöldség- és gyümölcsszárítót, majd egy kis kapacitású tejfeldolgozó gépsort, amivel naponta 80-100 liter tejből lehet sajtot előállítani, illetve pasztőrözött tejet csomagolni. A gépsor, kiegészítve, alkalmas tejtermékek előállítására is. Csomoss Attila elmondta, a gépeket a tanyaprogramnak köszönhetően azok a mezőgazdászok szerezhetik be, akiknek a gazdaságuk távolabb van a községközponttól vagy a tejbegyűjtő központtól, esetleg 5-10 szarvasmarhát tartanak, így a megtermelt tejet a család helyben feldolgozhatja. Ugyanakkor a zöldség- és gyümölcsszárítással a friss értékesítése után megmaradt terméket is piacra dobhatják. Ugyancsak a tanyaprogram keretében az érdekeltek kisebb mezőgazdasági gépeket bérelhetnek, ami kifejezetten előnyös az olyan háztáji gazdaságok esetében, ahol a cél nem a piacgazdálkodás.
VAJDA GYÖRGY
Népújság (Marosvásárhely)

Székely múltfeltárás, amikor a külföldiek végzik
A középkori székelyek életét fedik fel azok a külföldi régész egyetemisták és szakemberek, akik július végéig Patakfalva határában, az egykori templom és cinterem területén végeznek ásatásokat. Olyan részleteket derítenek ki így a századokkal ezelőtt élő udvarhelyszékiek életéről, amelyek kimaradtak a krónikákból.
Eddig több mint négyszáz csontváz került elő a Patakfalva határában feltárt szelvényekből, ahol 2014 óta minden nyáron az ArchaeoTek Canada programjára érkezett külföldi diákok és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régészei dolgoznak.
A temető északi szélén Patakfalva, Telekfalva és Sándorfalva közös középkori templomát tárták fel, és a cinteremben eltemetett ősök csontmaradványaiból próbálják minél pontosabban meghatározni, hogy miként éltek századokkal ezelőtt az udvarhelyszékiek. Meglátogattuk az ásatást, ahol éppen öt, egyenként 5x5 méteres szelvényt tártak fel. Ezek közül háromban aktívan dolgoznak.
Középkori templom bukkant elő a föld alól
Az ásatásokat áprilisban kezdték el, valószínűleg augusztus végéig fognak kutatni a megnyitott szelvényekben – magyarázta Nyárádi Zsolt régész, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa, az ásatások vezetője. A korábbi években sikerült Patakfalva, Telekfalva és Sándorfalva közös templomát feltárni. Az ásatások során kiderült, hogy a 12. század közepén épült az első templom, feltehetően fából. A következő század elején épült fel a kőtemplom, amelynek a hajóját a középkor végéig megtartották, majd a 15. században gótikus építménnyé alakították át, lebontva a szentélyt, keleti irányba kibővítették, és építettek rá egy masszív tornyot. Ennek a sarkánál dolgoztak látogatásunkkor éppen a régész diákok. Felfedeztek egy új épületszárnyat is, amelyet egy következő projekt részeként fognak feltárni, hiszen az több mint tíz köbméter csontanyagot tartalmaz. Nyárádi Zsolt szerint a templomfalak nagyon mélyre nyúlnak, a régészek a négy méterre kellett leássanak. Nyárádi arról is beszámolt, hogy a feltárt falban egy üreg is látható, ami építéstechnikailag is érdekes, hiszen azt jelenti, hogy a kőfalakat úgy építették, hogy masszív gerendákkal erősítették meg, így amíg a habarcs megkötött, tovább tudták építeni az magas tornyot.
A cinterem kerítőfalának egy részét is felfedték. Kiderült számukra, hogy a 14. században feltehetően árokkal vették körül a templomot, ami vélhetőleg a vadállatok ellen nyújtott védelmet. A templomot 1802-ben, egy földrengés után bontották le és építették újjá Patakfalván, hiszen a reformáció után egyházi szempontból elszakadt egymástól a három település.
Hogyan zajlik az ásatás?
Katie Zejdlik, a régészeti ásatáson dolgozó amerikai antropológusok vezetője – aki immár harmadik éve vezeti a patakfalvi ásatásokat – elmondta, hogy már sikerült feltárni a templom belsejében található hantokat, így most a középkori templom északkeleti fala és a cinterem falai közötti sírokat kutatják. A topográfusok jelölik ki az 5x5-ös szelvények helyét, közöttük ötven centi széles tartófalakat hagyva. Ezt követően a székelyudvarhelyi régészek csapata előkészíti a lelőhelyet a külföldi csoport munkálataihoz, ők pedig leásnak a feltárandó rétegig – átlagosan másfél méterre –, ahol a sírok találhatók. Amikor kirajzolódnak a sírfoltok – a szerves anyagoktól sötétebb ott a föld – az Amerikai Egyesült Államokból, Hawaiiból, Kanadából és Ausztráliából érkezett huszonnégy diák és két szakember veszi át a helyszínt.
„Jómagam, valamint Katie Kulhavy szakértők vagyunk az emberi csontvázmaradványok feltárásában, mi irányítjuk a diákok munkáját. Elsőként fémeszközökkel rétegenként eltávolítják a földet a sírokról. Amint elérjük a csontokat, műanyag és bambusz eszközökre, ecsetekre váltunk” – magyarázta az amerikai szakember. A csontok takarítása lassú folyamat, óvatosan és lépésenként végzik a diákok. „Fontos, hogy lassan haladjunk, egyrészt a halottak iránti tiszteletből, és a későbbi elemzések miatt is szeretnénk sérülések nélkül feltárni a csontokat” – fűzte hozzá a professzor. Ha megbizonyosodtak, hogy egy sírról van szó, akkor sírszámmal látják el a helyet, és ezzel párhuzamosan elkészítik az adatlapját is, amit a munka előrehaladtával kiegészítenek. A feltárás után fényképeket készítenek a csontvázakról, és milliméterpapíron is elkészítik a sírrajzot, hogy rögzítsék, pontosan miként találtak rá a maradványokra. Egy egész napba is beletelhet egy csontváz feltérképezése. Ezt követően a rajzokat digitalizálják, végül összesítik a szelvénytérképeket, így egy teljes temetőtérképet állítanak össze. A sírokról a szintadatokat is feljegyzik, hiszen így össze tudják hasonlítani, hogy milyen mélységből kerültek elő. Végül óvatosan kiemelik a csontokat, és papírzacskóba csomagolják, majd eljuttatják a laborba. Ott egy másik csoport megtisztítja, illetve elemzi a feltárt anyagot.
„A feltárt maradványokban megvizsgáljuk azokat az elváltozásokat, amelyeknek köze lehet a nagyobb történelmi, kulturális változásokhoz, amelyek ezt a környéket érték” – avatott be Katie Zejdlik. Eddig többnyire 14-15. századi csontvázak kerültek felszínre, de egészen a 17. századig átfogják a múltat a feltárt anyagok. Az ásatásokon sok fiatal maradványaira bukkantak, akik a korabeli templomfalak mentén voltak eltemetve, a templomban ugyanakkor sok gyerekcsontvázat is találtak. A szakember hozzátette, nagyon gazdag a leletanyag, hiszen sok sír fedi egymást: régen, amikor már nem volt sírhely, újat ástak, és olykor az is megtörtént, hogy egy másik csontvázat is részlegesen kiásták közben, így olyan csontvázak is vannak, amelyeknek egy része hiányzik. Ami hiányzik a krónikákból „Azért fogtunk hozzá a feltáráshoz, mert egy ma is használatos temetőről van szó, melynek nincs semmilyen védettsége. Noha korábban is lehetett tudni, hogy 1802-ig itt állt a templom, a leletmentő ásatással megelőzzük az új sírok kiásásával keletkezendő pusztítást” – magyarázta Nyárádi Zsolt. „A saját anyagi forrásaink legfeljebb egy-két szelvény feltárását engednék meg, így a csapattal felgyorsul a munka és öt szelvényt dolgozunk fel nyár végéig” – fogalmazott. A feltárás egyébként abban is segít, hogy a múltbéli parasztemberek életmódjáról is többet megtudjanak a történészek. A csontok elemzéséből egyebek mellett kiderül, hogy miként étkeztek, mennyire voltak egészségesek. Patakfalván például skorbutot, azaz súlyos C-vitamin hiányt fedeztek fel több csontváz elemzése során, amiből arra következtettek, hogy sok ideig nem ehettek gyümölcsöket és zöldségeket az ott élő gyerekek és anyák. Az egyik csontváz esetében az izomtapadási felületek alapján azt is megállapították, hogy az illető felnőtt férfi sokat lovagolt, és az aszimmetrikusan megerősödött vállai arra utalnak, hogy vélhetőleg sokat íjászkodott.
Egyedi alkalom a diákok számára
„Nekünk, amerikaiaknak nagyon rövid történelmünk van, és nálunk az ásatásokra vonatkozó jogszabály nagyon bonyolult. Sokszor viszont, például különböző építkezésekkor, utak építésekor mégis kénytelenek kiásni az elhantoltakat, erre pedig gyakorlattal rendelkező, szakképzett emberek kellenek. Hawaiion például nagyon vitatott ez a kérdés, így ott csak akkor végeznek sírásatásokat, ha tényleg nagyon szükséges. Számunkra így nagy megtiszteltetés nemcsak gyakorolni a feltárást, hanem tanulni is Székelyföldről és a székelyekről, hiszen erről nem igazán hallunk az államokban” – közölte Katie Zejdlik.
Elárulta azt is, hogy az elmúlt három év alatt megszerette Udvarhelyszéket, elvarázsolta őt a táj és az emberek szeretete. „No meg az étel. Ha életem végéig minden nap ehetnék töltött káposztát, akkor nagyon boldog lennék” – tette hozzá mókásan. Ashleigh Reagle New Jerseyből származik, jelenleg Észak-Karolinában törvényszéki antropológia szakon folytatja egyetemi tanulmányait, és tanárnője, dr. Zejdlik vonta be a programba. Úgy érzi, hogy az itteni tapasztalat segít eldönteni, hogy az elkövetkezőkben szeretne-e törvényszéki kriminalisztikára szakosodni. Kalven Duncan Missouri államból érkezett Székelyföldre, jelenleg művészettörténetet tanul, az egyházi épületekre szakosodott, és noha a programban inkább ásatásokat végez, úgy érzi, hogy az általános tapasztalat segíteni fogja jövőbeni munkájában. A munkából Kalven főként a feltérképezést és a dokumentációs részt kedveli, míg Ashleigh inkább magát az ásatást. „Nehéz munka, de élvezetes is egyben számunkra” – tette hozzá.
Veres Réka / liget.ro