Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Paszmos (ROU)
5 tétel
2004. augusztus 16.
A hét végén – akárcsak az előző esztendőkben – a Maros megyei Gernyeszegen tartotta meg találkozóját a Castellum Alapítvány, melyet az erdélyi nemesi családok leszármazottai hoztak létre. A Csép Sándor újságíró, rádió- és tévériporter vezetésével zajló ünnepségen a helyi református templomban a házigazda, Szász Attila református lelkész és Papp László marosvásárhelyi római katolikus lelkész köszöntötte a vendégeket. Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke mondott üdvözlő beszédet, és dr. Romsics Ignác budapesti történész tartott előadást Erdély a magyar és a nemzetközi politikában 1919 és 1945 között címmel. Ezután dr. Kovács András kolozsvári történész Az én házam – az én váram címmel szólt a nemesi családok történelemformáló szerepéről, életéről, hányattatásairól. Megnyílt Polgár Marianne budaörsi grafikus Magyar családi címerek című kiállítása. A találkozó résztvevői meglátogatták a paszmosi Teleki kastélyt, a nagysajói Kemény kastélyt, az árokaljai Bethlen kastélyt, és más olyan nevezetességeket, amelyek a régi nemesi családokhoz kapcsolódnak. /(Máthé Éva): „Az én házam – az én váram” = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./
2008. március 29.
Két XVII–XVIII. századi Beszterce-Naszód megyei kastély köztulajdonból magántulajdonba való helyezését hagyták jóvá a megyei tanácsülésen, hogy eladhassák vagy bérbe adhassák olyan befektetőknek, akik turisztikailag értékesítenék. Mindkét egykori Teleki-kastély /Paszmoson és Komlódon/ nagyon romos állapotban van. /Beszterce-Naszód megye. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./
2011. november 5, 7.
Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 10.
Népek találkozója a Mezőség peremén
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Első hallásra talán nem kelti fel az ember kíváncsiságát a Mezőség északi peremén található egykori száz település, Paszmos. Az viszont már igen, hogy itt nyugszik a Teleki-kastély egykori tulajdonosa, gróf Teleki Ferenc felfedező, a 19. század jeles személyisége. Annak jártunk utána, mi maradt meg a magyar és szász emlékekből.
Csak ismerkedni szerettem volna az egykori szász falu, Paszmos földrajzi elhelyezkedésével, amikor egy öt évvel ezelőtti blogbejegyzésben megjelent a fent említett cím: A Mezőség peremén. Amint a Sajó völgyéből átszáguldottunk a tekei vasútállomás felé, nem gondoltam arra, hogy még Paszmosra visszatérek. Első találkozásunk semmi érdekeset nem mutatott, csakhogy az otthoni keresgélésben feltűnt egy név: gróf Teleki Ferenc költő, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tiszteletbeli tagja, akit Paszmoson temettek el. Egyből érdekessé vált e Beszterce vidéki, egykor szász, ma már teljesen román falu, ahol magyar költő, akadémikus élt és nyugszik, közel kétszáz éve.
Első megválaszolandó kérdés Paszmos földrajzi fekvése, főleg azért, mert nem megy keresztül rajta vasút, sem fontos országút, ezért távolabb élő emberek számára alig ismert. Legpontosabban így határozható meg fekvése: a Nagysajót Tekével összekötő úton fekszik Szászpéntek mellett. Csakhogy sok embernek Nagysajót is keresnie kell Erdély térképén.
Az utóbbi időben az erdélyi művelődéstörténet és néprajz egyre többet foglalkozik az erdélyi Mezőség néven ismert tájegység kutatásával. Ezek összefoglalásában Paszmos úgy jelenik meg, mint mezőségi település. Makkai Gergely a Mezőség tájökológiájáról írt könyvében is a 270 mezőségi település között sorolja fel a falut.
Kelet és nyugat találkozása
Lassan száll fel az október végi köd, vasárnap délelőtt még nedves csend borítja a falut, egyetlen férfivel találkozom a szász templom előtt, aki köszönésemre barátságosan válaszol. Kézfogásából és tekintetéből megérzem, kíváncsi, mit keres egy idegen vasárnap kora délelőtt a faluban. Amikor egykori szászok felől érdeklődöm, otthonos biztonsággal igazít el az utolsó, még itt élő szász asszonyhoz, Vultur Mariahoz, majd azt is hozzáteszi, most a lánya is épp itthon van Besztercéről.
Egy falu életében még az is fontos esemény, ha az elszármazott hazajön szüleit meglátogatni. Távol a várostól, itt még mindig úgy élnek az emberek, hogy tudják, mi történik a másik udvaron. Sehol sem látok olyan magas fallal bezárt udvarokat, mint a Szászföld hagyományos falvaiban, legfeljebb az utcák elrendeződésében fedezem fel az egykori szászság sajátos faluképét. A templom melletti egykori szász iskolában is vasrácsos ajtóval ellátott vegyesüzlet működik, most még zárva, mert alig-alig ébred a falu.
Túl korán érkeztem, Vultur Marianál zárt kaput találok. Sebaj, három fekete ruhás nő megy a román templom felé, én is arra veszem az utat. Először a román temető előtt állok meg, bent érdekes látvány fogad. Az első sorban egy friss hant, a koszorúkon még zöld a fenyő tűlevele, a sírhant előtt fából faragott, egyszerű kereszt az elhunyt nevével, s a név alatt a fába faragva egy virágváza, benne tulipán. Ekkor fedezem fel, hogy a mellette levő, az időjárástól szürkére kopott, húsz évvel ezelőtt állított másik fakereszten is látható egy egyszerű vázában három, majd egy másikon egy szál szép ívű tulipán faragása, két levéllel.
A 21. század elején három torony jelzi Paszmoson a múltat, a jelent és a bizonytalan-biztató jövőt. Egyik torony az egyszerű, egykori görög katolikus templomé, amely alatt eleven ortodox egyházi élet zajlik. Másik torony a szász evangélikus templomé, amely csendben, méltóságteljesen dacol az idővel, s néha román nyelvű görög katolikus liturgia szólal meg alatta. Harmadikként a falu felett árván, várakozóan áll a grófi kastély huszártornya. Három nemzet: erdélyi szász, román és magyar. Négy vallás: szász evangélikus, román ortodox és görög katolikus, magyar nyelvű római katolikus (egykori Teleki gróf) találkozik a tornyok múltjának krónikájában. Mára már egynyelvű – román – lett a paszmosi vallásos élet, legfeljebb a hozzáértő szem veszi észre a keleti és a nyugati, a görög katolikus és a görög keleti világ találkozását.
A román templom kellemes meleggel fogad, a központi fűtés működik. Nem nagy a templom, de így legalább ezen a vasárnapon megtelt. A torony alatti bejárat belső falán olvasom rövid történetét: épült 1910-ben. Sehol nincs utalás arra, hogy görög katolikusnak épült. Belső festése 1986–1990 között készült el, valóban szép, tiszta bizánci stílusú falfestmény.
A görög katolikusok viszont az egykori szász evangélikus templomot bérelik, s amikor a szomszédból a tekei görög katolikus pap átmegy misézni, akkor kinyitják a templomot. Így legalább látszik, jobban túléli a változásokat, mint a nála jóval fiatalabb, de árván hagyott Teleki-kastély. A tornyon látható felirat szerint a falu közepén álló gótikus, szász evangélikus templomot 1975-ben javították utoljára, mert ott díszeleg – helytelen írásmóddal – RENOWIRT 1975. Csodálkozom a feliraton, hiszen negyven évvel ezelőtt azért még volt ott annyi szász, akik közül tudhatták volna, a javítást németül így írják: RENOVIERT. Igaz, a közelben lévő kolozsnagyidai református templom előtti vasajtón ezt olvastam: „Imátkozzál”.
A „paszmosi Kazinczy”
A Kárpát-medencét Kr.u. a második évezredben építették tele tornyokkal, s erdélyi sajátosság, békés egymás melletti élés példájaként néhol három-négy torony is jelzi a nemzetek, vallásfelekezetek jelenlétét. A tornyok beleépültek mindennapi és ünnepi életünkbe egyaránt: mutatták az időt, amikor a napórát felváltotta a toronyóra, egymás megsegítésére szólítottak benne a harangok, ha tűz ütött ki valahol, és a toronyban zengő harangok kísérik el a halottakat még ma is. De a tornyok útmutatóak is egyben, mi is így igazítunk el kérdezősködőket – toronyiránt.
Pár évvel ezelőtt így látta mezőségi utazásai eredményeképpen a fák épített örökségét számba vevő Wagner Péter Paszmost: „festői falucska, látképét két torony uralja. Kerített szász evangélikus temploma gótikus, 19. századi neoromán stílusú toronnyal. Ma igen rossz állapotban van, a görög katolikus egyház használja. A 18. században épült Teleki-kastély bejárati szárnyának kapuja fölött karcsú huszártorony ül. A földszintes melléképületekkel körülvett udvaron kisebb kúriaépület düledezik.”
Nagysajó felől a Teke felé tartó átutazáskor mindebből semmit sem láttam, sem a gótikus szász templomot, sem a karcsú huszártornyot, pedig intő jelként éppen ez a huszártornyos felvétel került az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató nagy mű címlapjára: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem.”
Legnagyobb meglepetésem nem is a kastély, hanem annak építője és egykori ura: széki gróf Teleki Ferenc, aki az MTA tagja volt, és ott temették el Paszmoson. Az Új Magyar Életrajzi Lexikonban ugyan Paszmas áll, de 500 km-re Budapesttől nagyon ismeretlen lehetett ez a falu. Kortársai a grófot „paszmosi Kazinczy”-ként emlegették. Már csak ennyi információ is kíváncsivá teszi az embert, hiszen azon a még ma is eléggé ismeretlen vidéken nem sok akadémikus nyugszik. Más helyén a világnak a hálásabb utókor emlékművel és jól látható táblával jelzi a hely fontosságát, s büszke a nagy elődök emlékére. Itt csak kéttenyérnyi barna tábla szerénykedik az út kanyarulatában: „Castel Teleki”, de az akadémikus sírhelyét eltakarta az enyészet.
Félelmetes csend fogad ezen az október végi vasárnap délelőtt a kastély udvarán. A köd lassan száll fel, a harmatos fűben vonyítva szalad egy kóbor kutya, az ablaktalan, ajtók nélküli kastély kísérteties csendben vár. A kastély mögötti fákon varjúsereg, de az udvaron, az épületben élettelen csend és sivárság. Belépek a lakóépületként ismert kastélyrészbe, a bejárat fölött még olvasható az építés évszáma: 1752, de az épület teljesen üres. Egyetlen kibelezett fekete-fehér televízió utal a huszonöt évvel ezelőtt itt működött téesz idejére.
Körbejárom az élettelen épületet, s megállapítom: a huszártorony és a lakóépület még áll, valamint mögötte a hatalmas mocsári tölgyfa is, aminek törzsét négy ember sem éri át, s látom rajta a megjelölést: ANNO 1406. 1920-ban villám csapott bele, az itteni múlt idejének tanújaként mégis él.
Erről a paszmosi domboldalról a Teleki család már eltűnt, az enyészet elviheti Erdély egyik legérdekesebb, harmadfél évszázados kastélyát is, de a tölgyfák néma tanúkként még ott állnak…
A falu utolsó szász lakója
Második próbálkozáskor sikerül Vultur Mariaval, az utolsó paszmosi szász asszonnyal beszélgetni. Ludvégről származó férje után Vultur Mariaként mutatkozik be, leánykori neve Maria Lindert. Bemutatkozás után hozzáteszi, két hónapja özvegy. Amikor németül is köszöntöm, kedvesen beinvitál a lakásba, majd egy kávé mellett mesélni kezd, alig bírom jegyzetelni a családi krónika huszadik századi megörökítését, amiben egy kicsit ennek az egész észak-erdélyi régiónak zivataros történelme is megjelenik.
Anyai nagyszüleivel kezdi, akik helyi szászok voltak, vezetéknevük Barabás. A szász evangélikus temetőben fedezem fel később, hogy a magyar vagy román eredetű családok és vezetéknevek írásban és életmódban olyan szépen belesimultak a szász falu világába: a sírköveken ma olyan német nevek olvashatók, mint Barabasch vagy Someschan.
– Mikor mentek el innen a faluból a szászok, hogy már csak utolsóként beszéli itt az egykori erdélyi nemzet nyelvét? – teszem fel a megszokottnak tűnő kérdést, és Maria Lindert mesélni kezd.
– Már száz évvel ezelőtt is volt itt egy nagy exodus. Akkor mentek el innen az én nagyszüleim is. Ez érdekes történet. Ha tudja jegyezni, elmesélem. Nagyszüleim 1913-ban vándoroltak ki az Amerikai Egyesült Államokba, és magukkal vitték az akkor még egyetlen kislányukat. Két év múlva, 1915-ben Ohio államban született még egy lányuk: Katharina Lindert. Ő az én édesanyám.
– Amerikában született az édesanyja? – lepődöm meg.
– Várjon csak, mert ez hosszú családi krónika. Megszületett ott aztán a harmadik gyermekük is, és utána, 1922-ben a háromgyermekes család hazajött Paszmosra. Kijavították a házat, bevezették a vizet, ahogy a tengeren túl látták. De az ott szerzett pénz nem volt elég mindenre, ezért úgy döntöttek, visszamennek még pénzt keresni. Közben 1924-ben itthon született egy ikerpár, akik közül az egyik meghalt, csak a másik maradt életben. Abban az időben az a hír járta: ha nem marad itt egy biztos örökös, akkor elveszíthetik az itthoni birtokot. Először abban állapodtak meg, hogy az első két lány már elég nagy ahhoz, hogy az itt élő nagyszülők segítségével és az Amerikából küldött pénzzel megállhassanak a lábukon. Végül a Paszmoson született nagyobbik lány nem akart elmaradni a szülőktől, így az alig kilencéves lány maradt itt, és a család a pár hetes fiúkkal s másik két lányukkal visszautazott Amerikába. Ott még született egy ötödik gyerek is, a szülők pedig onnan támogatták az itt élő lányukat, rendszeresen küldtek neki ruhát, csomagot. Amikor tizenhat éves lett, kapott útlevelet, hogy menjen ő is a család után, mert majd együtt meggazdagodva úgyis visszajönnek. És most következik egy titokzatos történet. Csak találgatni tudjuk, mi történt, de végül nem ment el. Úgy gondoljuk, mindez a tizenhat éves lány lázadása volt a szülőkkel szemben, amiért őt egykor egyedül itt hagyták. Más variáció szerint talán a szerelem is közrejátszott. Édesapám egy hétgyermekes, de szorgalmas családból származik. 1932-ben házasodtak össze, egy év múlva megszületett a fiútestvérem.
– Ő most Németországban él? – szakítom félbe a családi rege mesélését.
– Igen, de addig még sok van. 1937-ben megszületett a nővérem, majd jött a háború, és 1944 szeptemberében kitelepítették a falut: a család az ausztriai Amstettenig ment. Körülbelül egy-két szász család maradt csak helyben, és nem is jött vissza mindenki. Szüleim 1945-ben jöttek haza, házunkba akkor már egy román tanító lánya volt beköltöztetve, aki még sokáig itt lakott velünk.
Maria Lindert 1947-ben született Paszmoson, és ma 68 évesen ő az utolsó szász a faluban. Fia Németországban él, bátyja szintén, lánya Besztercén lakik, nővére Kanadába ment férjhez. Mielőtt feltenném a szokásos, kínos kérdést, miért maradt itt, máris magyarázni kezdi:
– Tanítónőként Ludvégre kerültem, ott ismertem meg férjemet, Vultur Emilt, aki földrajz-történelemszakos tanár volt, összeházasodtunk, s itt éltük le életünket. Két hónapja temettük el, sírja ott van legelöl a német evangélikus temetőben. Most már van hely bőven mellette nekem is.
Észak-erdélyi honvágy
Maria Lindert időnként egy-egy német szót is beiktat román nyelvű mesélésébe. Az utolsó paszmosi szász szájából történelmi hitelességként hangzik a Schicksal – ami életsorsot, végzetet jelent. Talán románul itt nem is lenne ilyen igazi mélysége és súlya a végzet szónak. Név említése nélkül kezd bele egy másik paszmosi életsorsba…
A háború befejezése után az egyik paszmosi szász férfi nem jött haza Erdélybe, Kanadában keresett új hazát. „Rossz nyelvek szerint azért, mert távollétében született még egy gyerek. De ez háborús történet, amiről most már nem illik beszélni.” Egyetlen lányát és feleségét hagyta akkor itt, majd 1961-ben az akkor huszonegy éves lányát családegyesítés jogán kivitte tengerentúli hazájába. Már egy fél évszázada élt Kanadában családjával együtt az erdélyi szász nő, amikor Beszterce vidékéről elvándorolt erdélyi szászok utódaival találkozott, akik áradozva meséltek neki – angolul –, mekkora öröm volt, amikor ellátogattak őseik szülőföldjére, és ott megtalálták a gyökereket. Maria Lindert a fontosság kedvéért a gyökér szót anyanyelvén is megismétli: die Wurzel. Ennek a találkozásnak hatására az egykori paszmosi nő 2012-ben hazalátogatott, majd szülőföldjével való találkozásának élménye és meghatódása után a nyáron újból visszajött: immár lányával, fiával és fia barátnőjével együtt. Több mint egy félévszázad után szólalt meg lelkében a honvágy.
Maria Lindert őriz egy ehhez hasonló családi történetet is. Nővére 1975-ben ment férjhez egy Kanadában élő férfihez. Két év múlva szülei – a Paszmoson született édesapa és az Amerikában született édesanya – meglátogatták lányukat Kanadában. Ott tartózkodásuk idején átmentek az Egyesült Államokba, ahol még élt az 1924-ben kivándorolt édesanya, és ötvenhárom év után találkozott újból anya a lányával. Sőt, akkor ismerte meg legkisebb testvérét, aki már a tengeren túl született.
Maria néni lassan feláll, a belső szobából bekeretezett fényképet hoz ki, rajta a Kanadába férjhez ment nővére menyasszonyi ruhában, mellette az édesanya, annak amerikai testvére, és a Paszmoson született, de Egyesült Államokban élt nagyanya. Egy paszmosi szász család három nemzedéke látható egymás mellett, és az életben csak pár napot lehettek együtt. Egy fénykép őrizte meg ennek az észak-erdélyi családnak huszadik századi kálváriáját.
Maria Linderttől a szász evangélikus temetőbe indultam lefényképezni azt az alig egy méter magas, egyszerű, fából készült két kopjafát, ami unikum, csak ott található. Láttam az alig kéthónapos sírt, ahol az utolsó paszmosi szász asszony férje nyugszik, majd beültem az autóba, a kora délutáni napfényben megcsillant a Teleki-kastély huszártornya, mellette az őszi sárguló falevelek, s valami mégis azt súgta: nincs vége, nem lehet vége!
Két nap múlva telefonon felhívtam Maria Lindert asszonyt, meg akartam köszönni a megható, szép élettörténeteket. Telefonon már németül szóltunk egymáshoz, s kérte, keressem még fel, mert volna még mesélnivalója. Mégis folytatódik a paszmosi krónika.
Széki Teleki Ferenc
Teleki Ferenc ugyan nem Paszmoson született, de ennek is megvan a maga kálváriás krónikája. Az 1784-es Horea-lázadás idején a Beszterce vidéki románok is rettegésben tartották a magyar főúri családokat, így az áldott állapotba került édesanya Besztercére menekült, s ott szülte meg fiát 1785. április 4-én. Apja korai halála (1792) után az akkor alig hétéves félárva nevelését nagybátyja segítette, aki viszont szemrehányást tett neki magyartalanságáért. Teleki Ferenc jól beszélt angolul, franciául, iskoláit a besztercei piaristáknál kezdte, majd 1799–1801 között a bécsi Theresianumban folytatta, ahol szinte teljesen elnémetesedett. 1808-ban, Bolyai Farkas után tíz évvel, Göttingenben, Gauss városában matematikát tanult, s négy évre rá feltalálta az addig csak két kézben tartható, nehézkes szögmérő helyett az egy kézzel is használható szögmérőt, s ennek gyártását egy bécsi cég el is kezdte. Nem véletlen, hogy a paszmosi Teleki Ferenc neve és életútja ott található a nagy magyar feltalálókról írt könyvben. Harmincegy éves korában megismerkedett a vele éppen egyidős író, szerkesztő Döbrentei Gáborral, későbbi barátjával, akinek hatására a magyar nyelv és kultúra felé fordult, sőt barátja ösztönzésére verseket is írt magyar nyelven. Mindez másfél emberöltőnyivel a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István előtt. A vele történt tragédiát is barátjának, Döbrentei Gábornak panaszolta el levélben: „kastélyom, virág- és hajtóházammal, a hollandus házzal és kétemeletű mulatóházzal együtt április 27-én mind egészen földig leégett”. A paszmosi kastély azt a tragédiát átélte, Teleki Ferenc négy év alatt teljesen újjáépítette, és áll a kastély mind a mai napig. Azt hiszem, jelképnél is több mindaz, hogy az erdélyi történelmi családok kastélyairól négy évvel ezelőtt kiadott 600 oldalas könyv borítóján éppen a paszmosi Teleki-kastély látható abban az állapotban, amint az enyészet már nagyon kikezdte. Széki gróf Teleki Ferenc költő, feltaláló Paszmoson hunyt el 1831. december 16-án, ott is temették el. Sírja ma már ismeretlen, de az idősebbek még emlékeznek arra a kastély mögötti dombra, ahol egykor sírkövek álltak. Halála évében az MTA tagjai közé választotta, de a hálátlan utókor vagy jelenkor(?) méltatlanul engedte sírjának eltüntetését.
A kastély utolsó ura és lakója gróf Teleki Ernő volt, aki ugyan már Kolozsváron született, de édesapja elhunyta után 1926-ban, közgazdasági tanulmányai befejezése után Budapestről visszatért Paszmosra átvenni a gazdaság és a kastély irányítását. 1949-ben származása miatt elveszítette paszmosi birtokát, sőt 1954-ben Dobrudzsába száműzték. Autodidakta művészként hunyt el Kolozsváron 1980-ban. Ikertestvére, Andor, a Francia Becsületrend lovagjaként Dél-Amerikában, Buenos Airesben halt meg.
Ötvös József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. július 31.
Uniós forrásokból újítják fel a paszmosi Teleki-kastélyt
Beszterce-Naszód megye önkormányzata 4,8 millió eurós európai uniós finanszírozással felújítja a paszmosi Teleki-kastélyt - közölte hétfőn a Mediafax hírügynökség.
Az önkormányzat hétfőn hagyta jóvá az épület felújításának utolsó műszaki részleteit. Radu Moldovan, a testület elnöke elmondta, harminc napon belül aláírják a finanszírozási szerződést és meghirdetik a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására.
Az önkormányzat kulturális központtá szándékszik alakítani és meg akarja nyitni a látogatók előtt az épületegyüttest. A kastélyban műtermeket, kiállítótermeket, könyvtárat, konferencia- és rendezvénytermeket, valamint vendégfogadásra alkalmas tereket alakítanak ki. Megerősítik az épületegyüttes falait, újból elkészítik, illetve restaurálják díszítéseit, kicserélik a vezetékeket, és turisztikai célponttá alakítják a kastélyt.
A paszmosi kastélyt a 18. század közepén barokk stílusban építtette fel az erdélyi Teleki-család. 1823-ban tűzvész pusztította el, de tulajdonosai hét év alatt újraépítették. 1948-ban államosították, majd az állami gazdaság székházaként használták. A kastély 1989 óta használatlanul áll és erősen leromlott. 2002-ben került a Beszterce-Naszód megyei önkormányzat tulajdonába.
MTI; maszol.ro
Beszterce-Naszód megye önkormányzata 4,8 millió eurós európai uniós finanszírozással felújítja a paszmosi Teleki-kastélyt - közölte hétfőn a Mediafax hírügynökség.
Az önkormányzat hétfőn hagyta jóvá az épület felújításának utolsó műszaki részleteit. Radu Moldovan, a testület elnöke elmondta, harminc napon belül aláírják a finanszírozási szerződést és meghirdetik a közbeszerzést a kivitelező kiválasztására.
Az önkormányzat kulturális központtá szándékszik alakítani és meg akarja nyitni a látogatók előtt az épületegyüttest. A kastélyban műtermeket, kiállítótermeket, könyvtárat, konferencia- és rendezvénytermeket, valamint vendégfogadásra alkalmas tereket alakítanak ki. Megerősítik az épületegyüttes falait, újból elkészítik, illetve restaurálják díszítéseit, kicserélik a vezetékeket, és turisztikai célponttá alakítják a kastélyt.
A paszmosi kastélyt a 18. század közepén barokk stílusban építtette fel az erdélyi Teleki-család. 1823-ban tűzvész pusztította el, de tulajdonosai hét év alatt újraépítették. 1948-ban államosították, majd az állami gazdaság székházaként használták. A kastély 1989 óta használatlanul áll és erősen leromlott. 2002-ben került a Beszterce-Naszód megyei önkormányzat tulajdonába.
MTI; maszol.ro