"Passauban élő bizonyos dr. Ernst Hauler az egyik román lapban terjedelmes cikket közölt. A címe: Román csángók és szatmári svábok a hungarizmus karjai között. Ez a téma érdekelte Sylvestert, mert nemrég készített dokumentumfilmet a moldvai csángók 1948 és 1959 között létezett magyar iskoláiról Voltunk mű es címmel. A Passauban élő sváb olvasta Bucur Ioan Micu Incercari violente de maghiarizare a "ceangailor" romani /1994-1997/ - A román "csángók" erőszakos elmagyarosítása /1994-1997/ című művét. Amint Hauler írta, a könyv olvastán össze tudja hasonlítani egy szatmári sváb sorsát Dumitru Martinas csángó professzoréval. Martinas ismert arról, hogy román nyelvű könyve /A moldvai csángók eredete/ a történelemhamisítás és a csúsztatás keveréke. Hauler szerint a hódító magyarok megfosztották az őshonos románokat nemzeti mivoltuktól. Az őshonos románok a magyar elnyomás elől Moldvába menekültek, ők a csángók. Hauler elmegy addig, hogy a madéfalvi veszedelmet, az 1764-es siculicidium néven ismert székelyöldöklést átírja: szerinte ott románokat öltek és ők menekültek el. Hauler szerint a svábok Németországba emigrálása is a magyarok erőszakossága miatt történt. /!/ /Sylvester Lajos: Miről mekeg dr. Hauler? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 1./"

"A nagyváradi Posticum gyermekkara gregorián énekekkel, népdalfeldolgozással és klasszikus művekkel lépett fel Nyugat-Európában tett turnéján. Szabó Éva tanárnő, a kórus vezetője tájékoztatott: 2002-ben Rencsik Imre ifjúsági lelkész és az ő kezdeményezésére alakult meg az énekkar. Nagyvárad 12 iskolájának tanulóiból válogatták ki a Posticum kórust. Püspöki jóváhagyással Rencsik atya Svájc német ajkú részén tevékenykedik, és az ő szervezőmunkája révén jutott ki az énekkar. Templomokban, Nürnbergben pedig az ottani városháza rendezésében léptek fel a karácsonyi vásáron. Mindvégig öt nyelven, magyarul, németül, románul, angolul és franciául énekeltek. Hazafele jövet Passauban első szent királyunk feleségének, Gizellának a sírjánál is énekeltek. /Tüzes Bálint: Zenei szolgálat: Svájcban. = Bihari Napló (Nagyvárad), jan. 4./"

Visszhangos sikerű útról érkezett haza a gyergyószentmiklósi Ipartestületi Férfi Kar. Szőcs László, a dalárda elnöke beszámolt az Oberdorfban megrendezett Svájci Kantonok Kórusfesztiváljáról. 96 kórus vett részt Svájc valamennyi kantonjából. Hat kórust díjaztak, köztük az Ipartestületi Férfi Kart. A székely népviseletbe öltözött gyergyószentmiklósiak Petres Csaba Négy magyar népdal című feldolgozásával vettek részt a kórusfesztiválon. A dalosok sokat kirándultak, ellátogattak Strasburgba, énekeltek a berni református templomban és Passauban Boldog Gizella sírjánál, ahol Pázmány Péter Boldogasszony anyánk című himnuszával tisztelegtek nagy királynénk emlékének. /(Bajna György): Gyergyószentmiklósról Boldog Gizelláig. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 15./

Május 10-én, vasárnap Aradon az arad-gáji katolikus templom előterében tíz pap közreműködésével Szilvágyi Zsolt általános helynök leleplezte, felszentelte a templom védőszentje, Szent Gizella bronzból készült mellszobrát, Kocsis Rudolf szobrászművész alkotását. Szilvágyi Zsolt kifejtette, halálának 950. évfordulóján meg kell emlékeznünk Szent Gizella királynőről, akit a magyar és a német nép tekint nagynak. Államalkotó első királyunk, Szent István munkáját segítette. Férje, Szent István halála után Gizella visszavonult szülőföldjére, ahol a passaui kolostorban karitatív, szent életet élt. /Balta János: Leleplezték Szent Gizella mellszobrát. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 12./

A szászok és Semjén Zsolt
Vári Attila, Élet és Irodalom
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.”
Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni.
Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott.
1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk.
Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.)
Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig.
Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett.
Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha.
– Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel.
A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket.
Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el.
Szóval a brassói szászok.
De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin.
Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét.
Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Passaunál már apad a Duna
Túl van az utóbbi ötszáz év legsúlyosabb árvizének legnehezebb szakaszán Passau, kedd reggeli adatok szerint a Duna vízszintje csökkent. A bajor városnál, ahol három folyó, a Duna, az Inn és az Ilz találkozik, hajnalban már 12,40 méter volt a vízállás, a város így túl van a nehezén. A Dunán feljebb, Regensburg és Passau között viszont vészesen meggyengültek a gátak, és Regensburgban katasztrófariadót kellett elrendelni.
Bajorország más térségeiben és Türingia tartományban javult az árvízhelyzet kedd reggelre. Szászországban és Szász-Anhalt tartományban viszont egyre emelkedik az áradó folyók vízállása, az évszázad árvizeként emlegetett 2002-es nagy árvízhez hasonló katasztrófától tartanak. Bitterfeldből tegnap tízezer embert telepítettek ki elővigyázatosságból.
Szászországban az Elba fenyegeti Drezdát. Lipcse térségében hatezer embert kellett biztonságba helyezni a Fehér-Elster áradása miatt.
Angela Merkel tegnap a katasztrófa sújtotta térségbe utazott. Elmondta: a szövetségi kormány első intézkedésként 100 millió eurót különít el az árvízkárosultaknak. A pénzt igyekeznek minél gyorsabban, bürokratikus eljárások nélkül eljuttatni a rászorulóknak.
Németország déli és délkeleti részén több ezer embernek kellett elhagynia otthonát. Az árvíznek halálos áldozata is van: hétfőn a baden-württembergi Metzingen térségében, az Erms folyóban megtalálták egy 46 éves férfi holttestét.
Szabadság (Kolozsvár)

Villámdarabok szemléje: a héten zajlik a SPOT
A héten zajlik, és vasárnapig tart a 9. Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválja, azaz a SPOT-fesztivál Nagykárolyban.
Az idei rendezvény hívószava: randevú. Most először Szatmárnémetiben is szerveznek programokat. A SPOT-társulat, azaz a fesztivál idejére összeállt minitársulat bemutatja második, a budapesti k2 Színházzal közösen létrehozott produkcióját.
A Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválja idén a craiovai, marosvásárhelyi, kolozsvári, újvidéki (Szerbia) és passaui (Németország) oktatási intézmények diákjait látja vendégül. A diákokon kívül jelen lesznek további fiatal művészek Budapestről, Kolozsvárról és Szatmárnémetiből. A programokra – amelyek többségére csütörtöktől vasárnapig kerül sor – a Simion Bărnuţiu Iskolaközpont sporttermében, a Szatmárnémeti Északi Színház Ács Alajos Stúdiótermében és a nagykárolyi Equus Lovasegyesület lovardájában kerül sor.
A román, magyar, német és francia nyelvű előadásokra a nagyközönség számára a belépés ingyenes. A szervezők közlése szerint a SPOT-fesztivál idén kiemelt figyelmet fordít a közösségi programokra. Különféle eseményekre kerül sor óvodákban, iskolákban, közterületen és idősek otthonában, román és magyar nyelven is.
„A színház így újra betöltheti a nagykárolyiak életében azt az eszszenciális szerepet, amelyet a hétköznapokban is játszania kellene, hozzájárul a legfiatalabbak neveléséhez, és segít az egyedüllét elviselésében, feldolgozásában” – fogalmaznak közleményükben a szervezők. A SPOT közösségi programja többek között óvodásoknak szóló színházi előadást és középiskolásoknak szóló kreatívírás-műhelyt is tartalmaz. De lesz éjszakai filmvetítés nagykárolyi lakónegyedekben, jellegzetesen urbánus épületfelületekre: kazánházakra, garázsfalakra vetítenek az érdeklődőknek. Emellett természetesen utcai színházi előadásokra is sor kerül.
Az oktatási-nevelési és közösségi programokban közreműködnek: a kolozsvári színház és televízió kar harmadéves diákjai, Fischer Botond és Horváth Benji költő, Banga Szilárd és Lamaskier képzőművész, valamint a kolozsvári színi egyetem mesteris diákjai, Árus Péter, Budizsa Evelin és Szucher Ágnes. A meghívott diákok részt vehetnek a Soós Attila rendező-koreográfus által tartott fizikai színházi műhelymunkában. Soós a Budapesti Színház- és Filmművészeti Akadémián végzett fizikai színház szakon, 2013-ban pedig megalapította a Trojka Színházat.
Egyéjszakás dráma a neve annak a projektnek, amelyet a nagykárolyi SPOT és a Kolozsvári Állami Magyar Színház idén első alkalommal mutat be. Az együttműködés tulajdonképpen a kolozsvári színház magyar dráma napjára szervezett (szeptember 21-ei), egyéjszakás drámaírói műhelyének következő állomása.
A szeptemberi projekt keretében egy éjszaka alatt hét dráma született, amelyekből a nagykárolyi találkozó során a craiovai, kolozsvári, marosvásárhelyi, újvidéki és passaui diákok előadásokat hoznak létre. Folytatva a drámaírói műhely alapgondolatát, a csoportok a produkciók bemutatása előtt mindössze 24 órával kapják meg a szövegeket.
Szabadság (Kolozsvár)

Kivándoroltak
"Ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim"
Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyermekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntése nyomán kerültek az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán "villámfecskékként" gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.
Bába Katalin 36 éves, a 90-es évek közepén került ki Magyarországra. Jelenleg Budapesten él családjával, egy 9 éves kisfiú édesanyja, pár hónap múlva kislánya is megszületik.
– 1993 augusztusában mentem ki Budapestre anyámmal. 14 éves voltam. A szüleim váratlanul elváltak, és anyám férjhez is ment újra. Két hónappal a válás után telepedtünk ki. Az idősebbik bátyám akkor már ott élt. A kisebbik otthon maradt apámmal, illetve az anyai nagyanyám is.
– Hogy élted meg a változást?
– Borzasztó volt, a szó legszorosabb értelmében. Egyrészt, mert addig olyan környezetben, környéken éltem, amit egy rohanó nagyváros nem tudott pótolni, másrészt a budapesti mentalitás merőben más volt. A mai napig nem hevertem ki teljesen. De nem lettem búskomor, és mert sosem felejtettem el mosolyogni, lettek barátaim. Viszont a tanulásra szinte egyáltalán nem tudtam figyelni, és a második évben már nem is érdekelt a suli.
– Mire emlékszel az első időszakból? Hogy fogadtak az új osztálytársaid?
– Zavarta őket, hogy más az akcentusom, én meg falusi libának éreztem magam. A lányok könnyebben befogadtak, sőt, nagyon szerették a hülye vicceimet, amiket otthonról hoztam. Rengeteg sztorim volt, hiszen azt a szabadságot és természetközeliséget, amiben éltem, ők nem tapasztalták. Összetartó osztály volt, valószínűleg a vallási szigor miatt. Viszont ebből a suliból a második év végére sikerült kirúgatnom magam. A következő suli meg maga volt a pokol.
– Milyen szempontból?
– Liberális iskola volt, a tanár is elfelejtett néha bejönni. Ha akartál, tanultál, ha nem, nem. Én az elején jó jegyeket kaptam, mert bizonyítani akartam magamnak, de aztán rájöttem, hogy bulizni is lehet... Nem tanultam, elkezdtem lógni. Teljesen idegen volt nekem az a miliő, széthúzó, pocsék osztályközösség volt szerintem. Klikkek, perifériára szorult gyerekek alkották. Én egy adott ponton szinte jelen sem voltam. Akkor már nem anyámmal laktam, aki közben vidékre költözött, hanem a bátyámnál, úgyhogy még jobban elengedtem a gyeplőt. A buli és a szórakozás mindennél fontosabb volt. Rockklubokba jártam, feketébe öltöztem, és őszintén irtóztam az iskolától. Kétszer meg is buktam matekből, nyáron meg szépen megtanultam az éves anyagot Marosvásárhelyen, a család barátjától. Fekete-fehér világ volt ez. Rengeteg szórakozással és rengeteg kudarccal. Az a legnagyobb csoda, hogy le tudtam érettségizni. A magyar persze ötös lett, mert előbb olvastam el az irodalmi műveket, mint az osztálytársaim. Matekből meg elég volt egy hónapi masszív gyakorlás, és egy szép kerek hármast írtam.
– A nyarakat mindig itthon töltötted?
– Minden nyarat, szünetet, amit csak lehetett. Ha három napom volt, arra is hazautaztam.
– Az itthoni barátokkal, osztálytársakkal tartottad a kapcsolatot?
– Persze. Kukuj Szilárddal (sz. m.: volt osztálytárs) két évig együtt béreltünk lakást. A párom, Vass Szilárd is erdélyi. A nagy "szerelmeim" is szinte mind marosvásárhelyi srácok voltak. Most is alig vannak itteni barátaim, persze, azért akadnak. Ebben nincs semmi szándékosság, csupán így alakult.
– Mi történt az érettségi után?
– Kimentem Németországba gyerekfelvigyázónak. Az első család, amelyhez kerültem, nagyon rendes volt, de nem találtam a helyem ott sem. Aachen mellett laktunk. A németet nagyon gyorsan megtanultam, de borzasztóan magányosnak éreztem magam. Az volt talán életem legüresebb időszaka. Tudtam, hogy változtatnom kell, sőt, azt is, hogy mit szeretnék, de annyi év lógás, huligánkodás után nem nagyon tudtam a mikéntjét. Akkor már nem attól voltam más, hogy én vagyok a lázadó, mindenre fittyet hányó, vagány csaj, hanem mert görcsös lettem és frusztrált. Öt naplót írtam tele a gondolataimmal, és napi 7-9 kilométert futottam, hogy a belső vihart leállítsam. Közben a kislány már akkora lett, hogy nemigen kellett pesztrálni. Délelőtt volt csak dolgom. Ott kezdtem el főzni, és kiderült, hogy van hozzá érzékem. Később Passau mellett éltem 10 hónapig, majd Bécs mellett fél évet. Közben volt egy sikertelen felvételim. Majd még egy, de végül bejutottam pszichológiára a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemre. Kemény négy évembe került, míg újra megtanultam tanulni, és így sem érhettem mindenből az évfolyamtársaim nyomába. A keményebb tantárgyakkal nagyon küzdöttem.
– Milyen volt az egyetemi élet?
– Mai napig úgy emlékszem az első egyetemi évre, mint a szabadság legmagasabb szintjére. A bátyámnak, Zolinak nagyon sokat köszönhettem, lelkileg és anyagilag is támogatott. Persze a bulik visszatértek az életembe, és a tanulás sem lett a legfontosabb soha. A felelőtlenséget, ha egyszer nagyon erősen gyökeret ver, nehéz kiirtani, nekem sem sikerült. Nem is fejeztem be az egyetemet, de rengeteget tanultam. Életem második legjobb időszakának tartom azokat az éveket, akkor kezdtem újra helyrepattanni. A legeslegjobb egyértelműen a gyermekkorom volt. A 4-es suli, aztán a 12-es. A Trébely utca, ahol felnőttem... A barátaim és a családom, akiket, bár mélységesen csalódtam bennük, nagyon szeretek. A nosztalgia, ami Marosvásárhelyhez köt, örök. Egyszer mondtam is valakinek, ha hazaérek, átrendeződnek a sejtjeim.
– Mostanában milyen gyakran jársz haza?
– Nem annyit, mint szeretnék, ugyanis apukám halála után eladtuk a családi házat. Ez is fájó pontom, de muszáj volt, mert nagy volt és romos, és már nem lehetett fenntartani. Ha nyerek a lottón, visszavásárolom, akár háromszoros áron is.
– Milyennek látod a mostani Vásárhelyt a régihez képest?
– Még mindig szépnek. Imádom az illatát. A Somostetőt, a Maros-partot. Gyakran álmodom, hogy a Marosban úszom. Legutóbb elmentem az állatkertbe a kisfiammal, és végigsétáltam a Trébelyen. Elképesztő, hogy megváltozott. Az a régi Marosvásárhely, ahol reggel korán csípett a hideg, kevesebb volt az autó, és képesek voltunk a Somiig felgyalogolni egy nap többször is, hogy aztán pár perc alatt leereszkedjünk a szánkóval... az jobban tetszett. Sajnálom, hogy a Trébelyben ennyi az újgazdag. Jó volt az a parasztos Trébelyszőlő, ahol még lovakkal közlekedtek, és nem volt leaszfaltozva az út. Ami még nagyon furcsa, hogy annak idején télen, nyáron tele volt az utca gyerekekkel; mostanában egyet sem láttam, pedig rengeteg család költözött oda. A kisfiam nagyvárosi kölyök. Belvárosi, ráadásul imádja a számítógépet és a tévét, de amikor elmeséltem neki a szánkós élményeimet, rögtön szerette volna, hogy megismételjük. Mikor elmondtam, hogy ez nem fog menni, mert autók közlekednek, elsírta magát. Mit csinálnak a gyerekek ezekben a házakban?... Viszont én – sokakkal szemben – nem érzem azt, hogy jaj de sok a román. Semmi bajom velük. Belőlem hiányzik mindenféle faji előítélet, és erre büszke vagyok, sokkal büszkébb, mint arra, hogy magyar vagyok.
– Miért hagytad félbe az egyetemet?
– Az első évben ismertem meg a páromat. Nem vagyunk házasok, nem is tartom ezt fontosnak. A második évben megfogant Boti, a kisfiam, úgyhogy egy évet halasztottam. Utána újra bejártam az egyetemre, és sikerültek is a vizsgáim. Ezután lakást vettünk, és mivel beütött a válság, dolgoznom kellett, arra pedig már nem jutott energiám, hogy tanuljak is mellette. A devizahitelünk az egekbe ugrott. Közben meghalt a bátyám, aki addig végig támogatott. Sem kedvem, sem energiám nem volt ahhoz, hogy folytassam a tanulást. Körülbelül két évig megint kiszaladt a talaj a lábam alól, de Botika tartotta bennem a lelket. Mai napig úgy gondolom, ha ő nincs, nem itt tartanék. Csodálatos kis kölyök, és bár nem voltam mindig a legfelelősségteljesebb anya, úgy gondolom, nagyon őszinte és jó a kapcsolatom vele.
– Mit dolgoztál?
– Ingatlanközvetítő voltam egy nagyon családias hangulatú cégnél. Jó volt ott dolgozni. Emellett szép lassan elkezdtem besegíteni abban a vendéglátóegységben, ami rám maradt a bátyám révén. Társtulajdonos voltam. Kezdetben csak néha-néha pultoztam, aztán kézművesvásárokat, bulikat szerveztem. Akkor nagyon megszerettem a vendéglátást. Aztán kárrendező voltam majdnem két évig annál a cégnél, ahol Szili is dolgozik. Az nagyon jól fogott akkor, mert megbízható munkahely volt, de halálosan meguntam.
– Mi lett a vendéglátóegységgel?
– Sajnos, megbukott. Túl nagyot álmodtunk... A bátyám barátnője volt a másik tulaj, vele azóta is tervezzük, hogy nyitunk egy kis családias éttermet. Ezért is kezdtem el szakácsnak tanulni, mert egy ilyen hely megnyitásához kell a szakképzett szakács.
– Mi történt a továbbiakban?
– A kárrendezős munkám 2013-ban ért véget, amikor édesapám beteg lett. Akkor havonta hazamentem hozzá, és próbáltam főzni neki, de nem nagyon evett, nem volt étvágya. Rákos volt, pár hónap alatt elment. Ezután jött a házmizéria, az örökösödés... Erről nincs mit mondanom.
– Hol dolgoztál ezután?
– Egy évig sehol, mert a házeladással kapcsolatos ügyeket intéztem. Aztán a budapesti lakásomat újítottam fel egy kicsit, majd utazgattam, hogy kiszellőztessem a fejem. Ezután kezdtem el a szakácssulit, közben alkalmi munkát vállaltam a vendéglátásban, hogy tapasztalatot szerezzek. Nyáron viszont megfogant a kislányom, úgyhogy a vendéglátás ugrott. Van egy lakásom, ami ki van adva, emellett egy olyan cégnél vállaltam munkát, ahol 15 éve visszatérő lélek vagyok, akkor kezdtem el ott dolgozni, amikor visszajöttem Németországból. Nekem való rugalmas munkáik voltak. Nehezen viselem a kötöttségeket, a nyolcórás monoton munkát. Ha pörgés van, akkor jöhet, de az "ülünk és adatokat pötyögünk" a halálom. Jelenleg is irodai munkám van, de ügyfélszolgálati jellegű. Kommunikálni, segíteni kell. Az ilyesmi megy nekem.
– Nem gondolkoztatok a hazaköltözésen?
– De igen, csak közben megszoktam itt valamennyire, és a vásárhelyi barátaim is szinte mind eljöttek. Szili családja is itt él már, a kisfiam pedig igazi nagyvárosi legény. Bármennyire vágyom is haza, félek, hogy ez egy illúzió, az a világ már nem az, amit én ismerek. A legfőbb ok viszont nem ez. Szeretem az illúziókat, de a kisfiamat nem akarom kitenni ennek, az szinte árulás lenne. Ő ugyanolyan közvetlen, haverkodós, huncut kis vagány legény, mint amilyen lány én voltam otthon. Nem fogom kettétörni az életét, csak mert úgy gondolom, Vásárhelyen jobb lenne neki. Neki Budapest az otthona, és ha majd felnő, és Pápua Új-Guineába menne, tegye meg saját akaratából, de én nem kényszerítem rá.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

A Szent Korona hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk
Dicsőség és hányatott sors
A Szent Korona hányatott sorsáról, valamint a koronaőrség történetéről tartott nagy ívű előadást v. Kerecsen László koronaőr-parancsnok péntek este a Székely Nemzeti Múzeumban. Az eseményt népes hallgatóság tisztelte meg jelenlétével.
A rendezvény nemzeti ereklyénk hiteles másolatának a koronaőrök által a Bartók-terembe történő ünnepélyes behozatalával, elhelyezésével és nemzeti imánk eléneklésével kezdődött. A felemelő pillanatok után a szervező Történelmi Vitézi Rend sepsiszéki állományának képviseletében v. Molnár Zsolt hadnagy köszöntötte a jelenlévőket, majd Wass Albert A bujdosó imája című verse hangzott el v. Bagaméri László tolmácsolásában.
– A Szent Korona a magyar államiság jelképe, és a hagyomány szerint a főhatalom birtokosa, az alattvalók érdekeit és az ország területi integritását megjelenítő független személy, aki az uralkodó felett áll. Éppen ezért, amint szüleink fényképére, úgy a hiteles másolatára is tisztelettel kell tekintenünk – szögezte le az előadó, majd rátért a korona történetének vázlatos ismertetésére. Ennek során megtudhattuk, hogy Szent István koronája beavató jellegű volt, vagyis csak királlyá szentelésekor kerülhetett a magyar uralkodó fejére, ha pedig ez nem történt meg, valódi királyi hatalommal nem rendelkezhetett. Pótolhatatlan volta a koronaőri intézmény kialakulásához vezetett.
A 14. századig az egyház őrizte Székesfehérváron, a Szűz Máriáról elnevezett székesegyházban, mely az Árpád-házi királyok koronázási temploma és egyben temetkezési helye volt. Ennek a szokásrendnek Vencel vetett véget, aki 1301-ben történt koronázását követően cseh földre vitette, és személyes felügyelete alá helyeztette. Innen az 1310-ben trónra került Károly Róbert hozatta vissza Magyarországra, de már nem Székesfehérvárra, hanem az új királyi székhelyre, Visegrádra. Nagy Lajos (1342–1382) és Zsigmond király (1387–1437) uralkodása alatt egy ideig Budán őrizték, 1434 és 1439 között pedig Esztergomban, az érseki palotában. Albert király ismét Visegrádon őriztette, ahonnan 1440-ben özvegye ellopatta, és vele együtt Bécsbe menekült, ahol átadta Frigyes császárnak. Tőle Hunyadi Mátyás vásárolta vissza, akinek a Szent Korona hiányában hat évet kellett várakoznia a megkoronázására. Mindebből okulva 1464-ben törvénnyel szabályozták őrzésének helyét (Visegrád) és körülményeit, ezzel létrehozván a koronaőri intézményt és meghatározván annak működését.
Szent Koronánk hányatott sorsa azonban ezzel nem ért véget, a történelmi viharok következtében ugyanis többször menekítették vagy hurcolták egyik helyről a másikra. Trencséntől Siklóson, Budán, Erdélyen, Kassán, Bécsen, Prágán, Pozsonyon, Zólyom várán, Kassán, Ecseden, Győrön át Passauig, majd onnan vissza Budára. De a magyar forradalom és szabadságharc leverése után volt elásva Orsován és a II. világháború végén az ausztriai Mattseeben is. Itt került az amerikai hadsereg birtokába, majd a Fort Knoxban (Kentucky állam) lévő katonai támaszpontra, és Jimmy Carter elnöksége idején, 1978. január 5-én szolgáltatták vissza Magyarországnak.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egyéves a Nők a Nőkért Gizella Egyesület
Sok, színes, közösségépítő programot terveznek
Egyéves múlt a Nők a Nőkért Gizella Egyesület, amelynek elmúlt évi tevékenységét tesszük mérlegre Zámbori Magdolna elnök és Vass Csilla titkár társaságában.
– Hölgyeim, milyen célokat tartottak a legfontosabbnak az Egyesület tavalyi tevékenységében?
– Legfontosabbnak tartottuk megismertetni az emberekkel a civilszervezetünket, ezért az arad-gáji katolikus templomban karácsonykor is, húsvétkor is apró ajándékokat osztogattunk – kezdi Vass Csilla. – Anyák napjára és Nőnapra virággal kedveskedtünk a hölgyeknek, a templombúcsú alkalmával a résztvevők között kiosztottuk a Gizella-ima kinyomtatott példányait.
– Miből fedezték az ajándékozást? Visszhangra talált-e az emberek, a hívek körében a törekvésük, gyarapodott-e a támogató tagságuk?
– Megalakulásunk óta sikerült önkéntes támogatókat is találnunk – kapcsolódik a beszélgetésbe Zámbori Magdolna –, az ő anyagi támogatásaikból finanszírozzuk a tevékenységünket, de számítunk a személyi jövedelemadó azon 2%-ára is, amivel mindenki támogathatja a civilszervezeteket. Tavaly ebből a forrásból is támogatták egyesületünket.
– Milyen programokat szerveztek az elmúlt évben?
– Az összesítésből kiderült, hogy tavaly 52 aktív napot tudhatunk magunk mögött, ami azt jelenti, hetente általában egy napot az arad-gáji közösségért dolgoztunk. A velük való folyamatos együttlét, gondjaik lereagálása meghozta a gyümölcsét, hiszen mind többen álltak mellénk. Sokan adtak hangot hálájuknak, amiért rájuk is gondoltunk. Gizella-napkor mindenki megkapta a kinyomtatott imát, amiért ugyancsak hálálkodtak, ezért úgy érezzük, sikerült megvetnünk a lábunkat. Tehát elindultunk valahonnan, ahonnan a város felé is ki szeretnénk terjeszteni a munkánkat.
– Mit kell tenni a Gizella-imával?
– Azt bármilyen alkalommal el lehet mondani, de Boldog Gizellának a szentté avatásáért a Gizella-litániákon szoktunk imádkozni. Úgy érezzük, az elmúlt év alatt elértük az elénk kitűzött célt. P. Böjte Csaba testvért is megajándékoztuk a dr. Faltin Erzsébet által írt A királyné című kötettel, egyben megkérdeztük, hogy áldásos munkája mellett tudna-e Boldog Gizella hírnöke is lenni? Erre azt felelte: házi feladatnak tekinti. Komolyan vette, ami abból is látszik, hogy nagyon sok prédikációjába belefoglalja Szent Istvánt és Boldog Gizellát. Beszél az egyház- és hitépítő munkájukról. Bizakodunk abban, hogy Csaba testvér jóvoltából mind többen felfigyelnek Boldog Gizellára, akinek a szentté avatását ezzel is előre tudjuk mozdítani.
– Dédelgetnek-e olyan tervet, hogy az Egyesület autóbuszos kirándulást szervezne Németországba, felkeresné Boldog Gizella sírját?
– Én személyesen jártam ott – válaszolja Zámbori Magdolna –, pontosan nem tudom, melyik évben, de 2010 táján történt, hogy a mezőhegyesi és a marosludasi hívekkel közösen dr. Faltin Erzsébet, A királyné című monumentális mű szerzője zarándoklatot szervezett Passauba. Akkor, több mint 1000 év után, Szent István és Boldog Gizella ereklyéi újra egyesültek. Természetesen gondoltunk zarándoklat-szervezésre, de az első évi tervünkbe nem tudtuk belefoglalni. Első évben legfontosabbnak tekintettük az Egyesület céljainak megismertetését, illetve felkutatni a működés hosszú távú biztosításához szükséges támogató tagságot.
– Nem zavarja-e önöket, hogy bizonyos programjaik visszatetszést keltenek némely emberekben? Gondolok itt elsősorban az oktatási fórum megszervezésére, ami a pedagógusok körében nem talált visszhangra. Úgy érzik, hogy az anyanyelvű oktatásnak a reformálása az önök feladatkörébe tartozik?
– Mi elsősorban szülőkként kezdeményeztük a jelzett vitafórumot, hiszen az Egyesület elnökségi tagjai egyben szülők is vagyunk. Éppen ezért fontosnak tekintettük, hogy valamilyen formában elinduljon egy vita, ami valamikor oda vezethet, hogy a pedagógusok és a szülők tábora őszintén elbeszélgessen. Jól tudjuk, hogy a szülők a pedagógusokkal folytatott dialógusban teljesen másképp nyilvánulnak meg, mint amikor maguk között beszélgetnek. Ez komoly oka lehet annak, hogy a szülők az állam nyelvén taníttatják a gyermeküket, fokozva az anyanyelvű oktatás gondjait. Jó példa erre az Aurel Vlaicu Általános Iskola, ahol a gyermekeink tanulnak, de nem biztos, hogy ősztől lesz-e különálló magyar ötödik osztály. Viszhányó Aranka aligazgató közbenjárására az iskola vezetőségének jóváhagyták a minimális 10 fős V. osztályt, amihez azonban legkevesebb 10 magyar diákra van szükség, csakhogy jelenleg csupán heten vannak. Részünkről a kezdeményezés mindenfajta rosszindulat nélkül teljesen tiszta volt, mindenképp az anyanyelvű oktatásnak a javát akartuk. Éppen ezért felkerestünk vegyes házasságban élő vagy olyan magyar családokat, amelyeknek a gyermekei nem anyanyelven tanulnak. A velük folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a gondok legtöbbje a kommunikáció hiányából ered, tehát kézzelfogható, bizonyítható érvekkel kell alátámasztani az anyanyelvű oktatásnak a hatékonyságát, a szükségességét. Mindehhez azonban meg kell találni a megfelelő kommunikációt, amivel az érvényesülés érveit is tolmácsolni lehet. Az internetes módszerrel megkeresett vegyes családok visszajelzéseiből kiderült: ha nem is azonnal a magyar oktatásba, de előzetesen magyar közösségbe szívesen engednék a gyermekeiket ismerkedni, barátkozni. Ha bekerülnek egy ilyen társaságba, ahol gyakorolhatják az anyanyelvüket, sokkal könnyebben hajlanak az oktatás felé is. Ehhez viszont valamilyen módon kommunikálni kell e családokkal!
Jövőbeli tervek
– Ne bonyolódjunk túlságosan az oktatásba, inkább térjünk át az Egyesület jövőbeli terveire!
– Szeretlek apa! címmel pályázatot hirdettünk az apának címzett versíró pályázatra. Az ötlet az apáktól származik, akik a nőnapi és az anyák-napi ünnepségeken gyakran szóvá teszik, hogy őket soha nem ünneplik, köszöntik. Utánanéztünk: Romániában 2010 óta iktatták törvénybe, hogy az anyák és az apák napját minden év májusának második vasárnapján, együtt kell megszervezni. Példának okáért idén, Aradon a Család Napja elnevezéssel szerveztek közös programot. Magyarországon június utolsó vasárnapján tartják az Apák Napját, világszerte azonban februártól novemberig sok programot szentelnek az apáknak.
– Önök hogyan képzelik megszervezni az apák-napi ünnepséget?
– Úgy gondoljuk, ha az anyák napjával közösen ünnepelnénk, az tompítaná az apák-napi részét, ezért inkább a magyarországi hagyomány szerint június utolsó vasárnapján szerveznénk meg. A meghirdetett pályázat szerint a június 19-ig beküldött, apákhoz szóló verseknek a szerzőit megkérnénk, hogy szavalják el vagy olvassák fel költeményeiket. E-mailen augusztus 28-a beküldési határidő. A beérkezett versek elbírálására felkérünk egy szakavatott zsűrit, amelynek tagjai kiválasztják azokat, amelyek belekerülhetnek a Szeretlek Apa! című kötetbe, amihez hasonlóról nincs tudomásunk. Szeretnénk tisztázni: nemcsak gyermekek, hanem felnőttek verseire is számítunk, hiszen mindenkinek van vagy volt édesapja, aki bizonyára megérdemel egy szívből jövő verset.
– Milyen további terveik vannak erre az évre?
– Az említett, nyár eleji projektünk előtt anyák napján Aradon minden egyes magyar tagozaton dolgozó pedagógust felköszöntöttünk. Mindnyájan örvendtek neki, reméljük, hogy a szeretetből és szívből szervezett tevékenységeink mellé állnak. Szeretnénk biztosítani őket, hogy mindent az anyanyelvű oktatásunkért, a diáktoborzás előmozdításáért teszünk.
– Hozzávetőleg hányan vesznek részt az önök által meghirdetett programokon?
– Legnépszerűbb volt a fennállásunk féléve alkalmából szervezett töltött káposztás fogadásunk, amely komoly programmal, nagy részvétellel zajlott le, a Duna TV is filmet forgatott róla. Ugyanakkor egész évben jönnek-mennek az adományok, amelyeket ahogy kapjuk, adjuk is tovább. Mintegy 1000 kilónyi élelmiszer, ruhanemű, lábbeli, könyv érkezett hozzánk, adtuk tovább a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kisiratosi és az arad-gáji gyermekotthonba. Ugyancsak a gáji gyermekek egy fogorvos jóvoltából ingyenes fogászati kezelésben is részesültek. Megragadjuk az alkalmat ezúttal is köszönetet mondani mindazoknak, akik az elmúlt évben bármivel is támogatták vagy a jövőben támogatni kívánják az Egyesületünket. Abban reménykedünk, hogy a jelenlegi 31 fős támogató tagságunk létszáma tovább fog gyarapodni, ezért szeretettel várjuk mindazokat a hölgyeket és urakat, aki csatlakozni kívánnak az Egyesülethez, amelynek a programjaiban is aktívan részt kívánnak venni.
– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a további programjaikhoz.
– Mi köszönjük a lehetőséget.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)