Moldvai Tánctábor a Bákó megyei Lábnyikon
Július 31. és augusztus 6. között gyermekeket és felnőtteket egyaránt tánctáborba várnak a Bákó megyei Lábnyikra. Az egyik legkeletibb magyarlakta falu egy héten át kikapcsolódási és tanulási lehetőséget nyújt a moldvai csángó táncok, népdalok, a moldvai muzsika iránt érdeklőknek.
Az esti táncházakban a táborozók együtt mulathatnak a moldvai falvakból érkező adatközlőkkel, hagyományőrzőkkel, gyakorolhatják a napközben tanult lépéseket.
A programok között szerepel a néptánc- és népdaloktatás, igény szerinti népzeneoktatás, kézműves foglalkozás gyermekek számára, illetve hagyományos moldvai varrástechnika-oktatás, szövésoktatás. A meghívott zenészek névsorát gazdagítja Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Klézse), Kovács Krisztián (Pusztina/Magyarország), Roman Stefan (Parava), Benke Ágoston Félix (Somoska/Magyarország), Draskóczy Lídia (Magyarország), Ségercz Ferenc (Sepsiszentgyörgy), illetve Csibi Szabolcs (Sepsiszentgyörgy).
A tábor költsége felnőtteknek 180 RON vagy 13 000 HUF, 10–14 év közötti gyermekeknek 100 RON vagy 7 500 HUF, 10 év alatt pedig ingyenes a részvétel. A hozzájárulás magában foglalja az ellátást, az oktatási díjat és a tábor rendezvényein való részvételt. A helyek függvényében a szervezők ingyenes szállást biztosítanak a Lábnyiki Táborközpontban és a Magyar Ház tetőterében, de családoknál is elszállásolnak 20 RON/fő/éjszaka áron.
Jelentkezésért, további részletekért a 0040-724411310-es telefonszámon hétköznap 9–18 óra között, valamint a moldva.kontakt@gmail.com e-mail címen érdeklődhetnek.
Pogár László,
a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke
Erdély.ma

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)