Szeptember 19-én érkezett Kovásznára, majd Hargita megyébe, Csíkszeredába is ellátogatott Traian Basescu államfő. Magánlátogatásra, pihenni érkezett a Székelyföldre, de kihasználta az alkalmat arra, hogy a Hargita és a Kovászna megyei elöljárókkal is találkozzon. Szeptember 19-én Parajdra látogatott, ahol a Töltöttkáposzta Fesztivál vendége volt, másnap, 20-án találkozóra hívta a két székely megye elöljáróit, polgármestereit. A tisztségviselők elsősorban az infrastruktúrával kapcsolatos kérdéseket vettették fel, de a téli fűtésgondokról is szóltak. Bunta Levente székelyudvarhelyi polgármester szerint a székelyföldi elöljárók az autonómia kérdését is felvetették, ebben a kérdésben eltért a felek álláspontja. Az államfő Csíkszeredában kijelentette: a román és a magyar szélsőséges politikusok miatt Hargita és Kovászna megyét elkerülték a befektetők, hiányoznak a munkahelyek. Szerinte amennyiben nem léteznének a két nemzetiség megosztásának serkentéséből élő politikusok, a románok és a magyarok nagyon jól élhetnének egymás mellett. Basescu hozzátette: Székelyföldön az egyik gond az, hogy a helyhatóságok szinte kizárólag a kisebb volumenű magyarországi befektetésekre összpontosítottak, míg a többi beruházó a környező megyéket célozta meg. Úgy véli: a második gondot a szeparatisták jelentették. Ők azt a benyomást keltették, hogy a befektetők számára a két megye bizonytalan terület, mindig fennáll az etnikumközi nézeteltérések lehetősége és ez elűzte a befektetőket. Ezeket a kijelentéseket Basescu a Ioan Selejannal, Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökkel folytatott megbeszélést követően tette. /Székelyföldön Basescu. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./ Miközben az SZKT Marosvásárhelyen elfogadta az RMDSZ választási keretprogramját, és a jelöltek névsora is majdnem teljessé vált, Traian Basescu a Székelyföldön arról beszélt: a magyar közösségnek össze kellene fognia, hogy képviselete legyen a parlamentben. Az államfő idén már harmadszor töltött néhány napot Kovásznán, ahol a székelyföldi települések RMDSZ-es elöljáróival tárgyalt. . Az államfő helyesnek találná, ha a Sapientia Egyetemet a román állam finanszírozná. /A magyar egységért „aggódik” Basescu. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 22./ Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Önkormányzat elnöke elmondta, Traian Basescu államelnökkel folytatott megbeszélésen Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterrel együtt a romániai oktatás gondjait hozta fel, főként a román nyelvnek a magyar gyerekek számára történő oktatásának kérdését. „Ebben a kérdésben egyetértünk, és már a tavaly is egyetértettünk az államelnök úrral. Változtatásra van szükség” – hangsúlyozta Tamás Sándor. /A román nyelv oktatásáról beszéltek Basescuval. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 22./

Kevés község van Udvarhelyszéken, amelynek még nincs hagyományőrző fesztiválja. Az elmúlt hét végén Oroszhegyen és Parajdon rendezték meg a két község sajátos fesztiváljait. Parjadon 14. alkalommal Nemzetközi Töltöttkáposzta Fesztivált rendeztek, Oroszhegyen a Szilvafesztivált másodszorra rendezték meg. /Bágyi Bencze Jakab: Udvarhelyszék hétvégi fesztiváljai. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 22./

Magyar könyveket forgalmazó lerakat nyílt Marosvásárhely határában. A Keleti Könyvudvar pedagógusok számára is kedvezményesen kínál könyveket. A 120 négyzetméteres csarnok átadásával régi álma vált valóra Trombitás Jánosnak és családjának. A marosvásárhelyi könyvkereskedők 2000 óta vannak jelen az erdélyi piacon, öt – szovátai, parajdi, székelyudvarhelyi, brassói és marosvásárhelyi – boltjukkal, illetve terjesztőhálózatukkal lefedve szinte a teljes régiót. Trombitás János, a Keleti Könyvudvar vezetője elmondta, itt állandóan nyolc-tízezer könyv között válogathatnak. Két fiatal székelyudvarhelyi szerző mutatkozott be az első napon. Murányi Sándor Olivér két novelláskötetét, a Felnyomták szentnek, valamint az Üres és teli címűt hozta el, míg Bálint Tamás A pap leánya birtokostul című verseskötetét kínálta az olvasóknak. /Szucher Ervin: Könyvudvar Keleten. = Krónika (Kolozsvár), okt. 2./

Dan Tanasa feljelentést tett a Székelyföld ezer pillanata című fotókiállítás ellen, követelte, távolítsák el azt a parajdi sóbányából. Tanasa sérelmezte, hogy a fotókon csak magyar vonatkozású témák jelennek meg, mellőzve a „román elemet”. A kiállítás másfél éve látható a parajdi sóbányában, a fényképek a Veszprémben élő, nagyváradi származású Váradi Péter Pál fotóművész alkotásai. A székely székeket mutatja be a kiállítás, a címhez igazodva ezer fotón, a hét székely szék nevezetességeit, sajátosságait egy virtuális körutazásként jelenítve meg. „Halászat, vadászat, a csíksomlyói búcsú” – sorolta a fényképek témáit Seprődi Zoltán, a parajdi sóbánya igazgatója elmondta: „Több, mint ötszázezer, köztük nagyon sok román vendégünk látta az elmúlt két nyáron a fényképeket, hiszen a gyógykezelésre használt tárna kiállítórészlegén vannak, mégis csak egyvalakinek szúrta a szemét. ” Dan Tanasa egy hete az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) által szervezett sepsiszentgyörgyi Wass Albert-hét betiltását kérte a főügyésztől. Tiltakozott többek között az autonómiareferendum ellen, illetve amiatt, hogy a Magyar Polgári Párt sepsiszentgyörgyi székházán nincs román zászló, vagy mert a Kovászna megyei könyvtár-igazgatói tisztségre kiírt versenyvizsgán feltétel volt a magyar nyelv ismerete. /Kovács Csaba: Feljelentés a parajdi fotókiállítás ellen. = Krónika (Kolozsvár), okt. 14./

Székelyföldön, Parajdon zárta múlt heti országlását az államfő, aki körútja során több nagyvállalatot – köztük erdélyieket – látogatott meg. Traian Basescu magánemberként érkezett november 22-én a városba, ahová idén már másodszor látogatott el. „Az őszi káposztafesztivál alkalmával megígértem Parajd lakóinak és a polgármesternek, hogy alkalomadtán visszalátogatok, és most itt vagyok” – jelentette ki Basescu. Az államfő Marosvásárhelyen meglátogatta az Azomures vegyi kombinátot, tárgyalt a gyár vezetőségével, illetve szakszervezetének képviselőivel. Az államfő szerint a gazdasági válság ellenére sem fog bezárni a műtrágyát gyártó vállalat. /Antal Erika, Bágyi Bencze Jakab: Basescu-show a Sóvidéken is. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./

Gyökeresen átalakult Románia gazdasági szempontból az elmúlt négy év alatt. A gazdasági mutatók javulásával nőttek a lakosság bevételei. A változás nem kerülte el a magyar többségű településeket sem, ahol hosszú évek után újra jelentős kormányzati befektetések érkeztek. A GDP 2000-ben alig volt negyvenmilliárd euró – idénre minden valószínűség szerint meghaladja a 130 milliárd eurót, vagyis több mint háromszorosára növekedett. A kivitel értéke közel hatszor nagyobb most, mint 2000-ben volt. Akkor Románia valamivel több, mint tízmilliárd euró értékben exportált, idén ez becslések szerint meghaladja a 35 milliárd eurót. Az elmúlt négy évben a közalkalmazottak bére nyolcvan százalékkal nőtt. Az átlagnyugdíj 211 lejről 514 lejre emelkedett négy év alatt. – Elkészült a Gyergyószentmiklós–Parajd, Bucsinon áthaladó útszakasz, illetve a Csíkszereda–Szováta–Balavásár-útvonal feljavítása. /Fejlődés, kormányzati segítséggel. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 26./

A Ferihegyi repülőtéren folyó szakszervezeti sztrájk ellenére december 12-én elindult Budapestről a Cipősdoboz-járat, amely ezer cipősdobozba csomagolt ajándékot szállít erdélyi árva gyermekeknek a Baptista Szeretetszolgálat és a Malév Zrt. közös akciójában. Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes árváinak december 13-án vehetik át a cipősdobozba csomagolt ajándékokat a parajdi sóbányában megrendezendő ünnepségen. A két szervezet immár harmadik alkalommal fogott össze, hogy eljuttassa az ajándékokat az erdélyi árváknak. A Malév Zrt. idén is díjmentesen szállítja el az adományokat. /Ezer cipősdoboznyi ajándék erdélyi árváknak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

Oktatási, egészségügyi és idegenforgalmi infrastrukturális fejlesztésekről tárgyaltak a kormány miniszterei a Hargita és Kovászna megyei önkormányzatok vezetőivel február 27-én. A múlt héten a fejlesztési, a közlekedési, valamint az ifjúsági- és sportminiszter látogatott Csíkszeredába, most Ecaterina Andronescu oktatási, Ion Bazac egészségügyi és Elena Udrea idegenforgalmi miniszterek utaztak Sepsiszentgyörgyre. A három tárcavezetőt a Kovászna és a Hargita megyei önkormányzat vezetői, Tamás Sándor és Borboly Csaba fogadták. Ők, valamint a három ágazat helyi szakemberei a korábbi kormányzati ciklusban elkezdett infrastrukturális beruházások folytatását igényelték. Az önkormányzati vezetők sípályák építéséhez kérték a jogi procedúrák megkönnyítését, valamint gyógyfürdők fejlesztésének támogatását igényelték. Elena Udrea bejelentette: az általa vezetett tárca négy projekt támogatásának finanszírozását vállalja. Kovászna fürdővárosban turisztikai tájékoztatási pontok kialakítását, és a település központjában lévő források, valamint utak rehabilitálását finanszírozzák, Hargita megyében pedig Tusnádfürdőn és Parajdon gyógyfürdőhely létrehozását támogatják. Ion Bazac bejelentette, hogy a szintén Kovászna fürdővárosban működő szívkórház korszerűsítésére 3 millió eurót utal ki, a sepsiszentgyörgyi megyei sürgősségi kórház felújításának befejezését pedig körülbelül 1 millió euróval támogatják. Ecaterina Andronescu arra az újságírói kérdésre válaszolva, miszerint szükségesnek tartja-e, hogy a magyar anyanyelvű gyermekek sajátos tankönyvekből tanulják a román nyelvet, kifejtette: nyitott erre a megoldásra, ha a romániai magyar gyerekek számára a román nyelv elsajátításához ez a legcélravezetőbb út. /Újabb fejlesztési ígéreteket kapott Székelyföld. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

Mintegy kétezer, gyerekeknek szóló könyv szerepel az október 13-án Marosvásárhelyen megnyílt Kobak könyvesbolt kínálatában, ahol a kicsik szórakoztató programokon is részt vehetnek. Erdély-szerte az ötödik Kobak könyvesboltot nyitotta meg Marosvásárhelyen Trombitás János helyi vállalkozó, akinek Szovátán, Parajdon, Székelyudvarhelyen és Brassóban is vannak üzletei. A város újabb magyar könyvesüzlete abban különbözik a többitől, hogy kínálatát elsősorban a gyermekek igényeihez alakította. A kötetek nagy része az anyaországból, származik. /Szucher Ervin: Gyerekeket és ifjakat vár a Kobak könyvesbolt Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), okt. 14./

Valószínűleg Csík legrégebbi településére bukkant Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa az Épített Örökségünk Megmentése program keretében végzett ásatás során: egy 10–11. századi település nyomait találták meg Csíkszentkirályon. Botár szerint valószínű, hogy a székelység betelepedése előtti, még a vármegyei lakosságról van szó. Sikerült a Báthory Kristóf által felszámolt Szentimrefalva egyik részletét kutatni, ahol egy késő Árpád-kori és egy 16. századi lakóház is felszínre került. Sófalvi András, az udvarhelyi múzeum munkatársa, a Parajd határában levő Rapsóné várában folytatott régészeti feltárást. Kiderült, hogy a vár közvetlenül a tatárjárás után épülhetett. /Antal Erika: Csík legrégebbi települése. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

Több mint kétezer árvának és rászoruló gyereknek osztottak ajándékot a hétvégén a parajdi sóbányában. A Böjthe Csaba ferences testvér által szervezett Cipősdoboznyi szeretet elnevezésű akció idén is számos anyaországi és erdélyi adakozót mozgatott meg. A Szent Ferenc Alapítvány Erdélyszerte több mint ötven gyermekotthont működtet. Nem mindenünnen jöttek el a gyerekek, de az ajándék az otthon maradottakhoz is eljut – közölte Csaba testvér, az alapítvány vezetője. A hiedelem ellenére a gazdasági válság nem nyomta rá a bélyegét az idei adakozó kedvre. Soltész Miklós, a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselője személyesen hozta el a Budapesten és környékén összegyűjtött csomagokat. Egy nappal korábban a csángóföldi magyarfalusi gyermekeknek is juttatott belőlük. „Annyi gond és baj van Magyarországon is, de úgy csináljuk, hogy Csaba testvér árváira is oda tudjunk figyelni” – fejtette. Csaba atya szerint örvendetes, hogy egyre több székelyföldi vállalkozó is szívügyének kezdi érezni azt, amit a ferences pap tesz. Egyikük egy kisbusszal és egy kazánnal ajándékozta meg az árvákat. Egy székelyudvarhelyi cég építőanyaggal segíti a célt. „Olyan is akadt, aki a felújított farkaslaki házát ajánlotta fel az alapítványnak. Eleinte azt hittem, hogy az illető viccel, mert csak nem fog egy házzal megajándékozni!” – mesélte Böjthe Csaba, aki a karácsonyi rendezvény keretében köszönő oklevelet szeretett volna átnyújtani Albert Gézának és a többi olyan székelyföldi támogatónak, akik idén is az árvák és rászorulók mellett álltak. A mecénások közül egyik sem jött ki a színpadra, mert, amint az egyik vállalkozó elmondta, ő nem az oklevélért, hanem a célért adakozott. /Szucher Ervin: Több mint kétezer gyerek kapott meglepetéscsomagot a parajdi sóbányában. = Krónika (Kolozsvár), dec. 21./

Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök szerint a Hargita megyei önkormányzat jelentős eredményekről tud beszámolni, bár sajnálja, hogy ezeket a megvalósításokat nem minden székelyföldi politikus ismeri el. 2009-ben főként az infrastruktúra fejlesztésére – út- és vízhálózatok korszerűsítésére – összpontosítottak, jövőre többek között az egészségügyi és oktatási intézmények felújítását, a termelői szövetkezetek munkájának támogatását, a sajátos székely termékek értékesítését támogatnák. 209-ben a legnagyobb beruházás a 132-es úton történt, amely Szentegyházától Brassó megye felé vezet. Az országban ez az első út, amelynek felújítását sikerült elkezdeni a Regionális Operatív Program keretében elnyert pályázat révén. Sikeres volt a Hargita megyei hegyimentő-szolgálat korszerűsítésére benyújtott Salvamont-projekt, támogatást kapott az a Team-program is, amelynek révén a közigazgatásban dolgozó megyei és helyi tanácsi alkalmazottak kapnak továbbképzést. Tovább dolgoznak azért, hogy a parajdi sóbánya a megye ügykezelésébe kerüljön. Borboly az RMDSZ kormányzati szerepvállalásától azt várja, hogy újabb lehetőségeket teremtsen az erdélyi magyarság hosszú távú önrendelkezési célja teljesüléséhez. „Nem több pénzt kérünk, hanem önrendelkezési jogokat” – hangsúlyozta. /Forró Gyöngyvér: Borboly Csaba: önrendelkezési jogokat kérünk. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./

Székelyföldi együttműködés
Találkoztak Hargita és Maros megye tanácsának szakemberei
Folytatódik a történelmi Székelyföld megyéi közti együttműködés kiterjesztése és elmélyítése. Maros és Hargita megye önkormányzati szakemberei pénteken olyan projektekről egyeztettek, amelyek lehetőséget nyújtanak a közös együttműködésre.
Nyitottság jellemezte a megyeközi találkozót – olvasható a tanácskozásról kiadott tájékoztatóban. A megbeszélésen jelen volt Lokodi Edit Emőke, a Maros Megyei Tanács elnöke, Birtalan József, a Hargita Megyei Tanács menedzsere és a két megyei önkormányzat fejlesztési, építészi, gazdasági, útügyi és kulturális intézményeinek, igazgatóságainak vezetői. Lokodi Edit Emőke hangsúlyozta: a három megye – Kovászna, Hargita és Maros – régóta törekszik a történelmi, kulturális, fejlesztési szempontból közös pontok mentén való együttműködésre.
Birtalan József elmondta, gyakorlatilag folytatódik a Kovászna megyeiekkel elkezdett együttműködés, amelynek az a lényege, hogy a közös arculatépítésnek, a történelmi jellegzetességek megőrzésének és kiaknázásának legyen gazdasági-turisztikai eredménye is, másfelől céljuk megismertetni a Hargita megyében futtatott projekteket.
A Maros és Hargita megyei tanács közti egyeztetés gerincét a Hargita Megyei Tanács 2009. évi tevékenységi beszámolója képezte, amely tartalmazta a Kovászna megyével közös kezdeményezések rövid összefoglalóját is. Az illetékesek ezeket a projekteket vették sorra, elemezve és megvitatva a kivitelezés lehetőségeit.
A Maros megyei szakemberekkel sikerült megegyezni többek között a székelyföldi kerékpáros körverseny és a Székelyföld nyeregben című kulturális esemény megrendezésében. A Nyerges- tetőn megrendezett eseményt kulturális tartalommal évente más székelyföldi kistérség töltené meg. Emellett a három megye kölcsönösen megosztaná az éves kulturális esemény-naptárát, közös hírlevelet is adhat ki, továbbá Fülöp Otília, a Hargita Megyei Tanács főépítésze szerint a székelyföldi települések közös arculati elemeiből pályáztatás útján kellene kiválasztani egy arculatot, amelynek alapjául a nem elcsépelt székely szimbolika szolgál, és az országos jelzésekkel párhuzamosan elhelyeznék ezeket.
Szóba került a székelyföldi legendatérkép-projekt, amelynek során a Hargita megyei szakemberek 142 legendát gyűjtöttek össze, és térképek révén próbálják azokat iskolákban népszerűsíteni. A Maros megyeiek segítenek felkutatni egyéb legendákat.
E térképpel kapcsolatban Lokodi Edit fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy természetesen más legendák térképének elkészítését is támogatja a Maros Megyei Tanács, amennyiben igény van rá.
A továbbiakban szó volt közös fejlesztési stratégia kidolgozásáról Székelyföldre mint specifikus térségre – a Hargita Megyei Tanács fejlesztési igazgatója, Szép Róbert szerint ez projektorientáltan is megoldható –, valamint ki kellene terjeszteni az oktatási, szociális, környezetszempontú és akadémiai értekezésről szóló Sikeres Székelyföld rendezvénysorozatot.
A Hargita megyeiek által javasolt mintegy 60 témakör között még helyet kapott a közös tanácsülések szervezése – amelyeket, a területi kompetencia kérdéskörét és a korábbi közös kormányülések példáját figyelembe véve, úgy lehet kivitelezni, hogy párhuzamosan hozzanak azonos határozatokat – hangzott el. A Hargita megyeiek beszámoltak a termékértékesítés terén elért eredményeikről, a faluképvédelemről (Modern székely ház program), valamint a szórványprogramról, amelyben Hargita megye Beszterce- Naszód és Temes megyei magyar közösségeket támogat, míg Maros megye a saját határain belüli közösségeket fogja támogatni.
A Maros Megyei Tanács által javasolt projektek között szerepel a bözödi tó és környéke turisztikai kihasználásának terve, illetve a Hargita és Maros megye határához közel eső megyei utak felújítása.
Lokodi Edit tanácselnök javasolta, hogy a marosvásárhelyi repülőtér legyen "Székelyföld légi kapuja"; a Maros Megyei Tanács önerőből modernizálni tudja, hogy megfeleljen a nemzetközi szintnek.
További javaslatok érkeztek a Szováta–Parajd keskenysávú vasútvonal felújításáról, a Kovászna megyeihez hasonló népépítészeti és kastélyvédelmi projekt Maros megyei kivitelezéséről, kerékpárutak építéséről, valamint falu- képvédelmi elképzelésekről – ez utóbbinál Torockót és Énlakát hozták fel példaként. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Hargita – Maros: közös projektek
A közös projektekről tanácskoztak a hétvégén Hargita és Maros megye tanácsának szakemberei. A megbeszélésen jelen volt Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök, Birtalan József hargitai megyemenedzser és a két önkormányzat fejlesztési, építészi, gazdasági, útügyi és kulturális intézményeinek vezetői.
Lokodi hangsúlyozta, Hargita, Kovászna és Maros megye régóta törekszik a történelmi, kulturális, fejlesztési téren való együttműködésre.
Birtalan a Kovászna megyeiekkel elkezdett együttműködést ismertette, melynek célja, hogy a közös arculatépítésnek gazdasági-turisztikai eredménye is legyen. A két megye szakembereinek sikerült megegyezniük többek között a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny és a Székelyföld Nyeregben című kulturális esemény megrendezésében. A Nyerges-tetőn megrendezett eseményt évente más székelyföldi kistérség töltené meg kulturális tartalommal.
Emellett a három megye kölcsönösen megosztaná az éves kulturális eseménynaptárt, és közös hírlevelet adna ki. Szóba került a székelyföldi legendatérkép-projekt is, a Maros megyeiek segítenének felkutatni egyéb legendákat. Az általuk javasolt projektek között szerepel a bözödi tó és környéke turisztikai kihasználásának terve, illetve a két megye határához közel eső megyei utak felújítása.
Lokodi Edit azt javasolta, hogy a marosvásárhelyi repülőtér legyen „Székelyföld légi kapuja”. További javaslatok érkeztek a Szováta–Parajd keskenysávú vasútvonal felújításáról, a Kovászna megyeihez hasonló népépítészeti és kastélyvédelmi projekt Maros megyei kivitelezéséről, kerékpárutak építéséről és faluképvédelmi elképzelésekről.
Közös tanácsülést tartott a hétvégén Temesvár és Szeged önkormányzata is, a találkozón többek között a szegedi vadaspark és a bánsági város állatkertjének fejlesztéséről esett szó, melyre közösen nyert uniós támogatást a két intézmény.
A Szegedi Vadaspark és a Temesvári Állatkert együttműködése több évre tekint
vissza. A 6,3 hektáros, évente 135 ezer látogatót fogadó Temesvári Állatkertben a szegedihez hasonló informatikai fejlesztéseket hajtanak végre, s az önkormányzat az intézmény területét is bővítené. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Púposnapján, fársáng végin
Szentháromsági remények
Gyermekkora Parajdjáról gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára Barabás László. Már egyetemistakorától érdekelték a népszokások. 1982 óta gyűjti és dokumentálja a szokásokat. Fotósokkal, filmesekkel szövetkezve rögzíti az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. 1998-ban jelent meg első gyűjteménye Sóvidéki népszokások címmel, ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynők című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a "nagy könyv": Akiket fog a figura. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök, a házak típusa, a székely kapuk és a székely harisnya elterjedése alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi régió, amely átmenetet képez a felső-székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és a székely régió – így tehát a Mezősámsondtól Korondig, a Magyarótól Nagykendig terjedő széles területen vizsgálódott. Összesen 126 településen gyűjtött, és 915 népszokás hiteles leírását végezte el. Könyvét a dokumentumfilmekkel együtt "hazaviszi" a gyűjtés színhelyeire, és fel-, illetve bemutatja az embereknek. Stílusosan – farsang idején. Afféle csöndes diadalmenet ez, Marosvásárhelytől Kibédig, Mezőpanittól Nyárádszeredáig, Mezőbándtól Parajdig, Alsósófalváig. Idei "állomásai": Szentháromság, Beresztelke, Mezősámsond, Szabéd és Nyárádszereda.
Falukönyv
Török Vilma (1941) Szentháromságon született, 1973-ig magyartanárként működött a helyi iskolában, aztán Sepsiszentgyörgyre került a család, és aztán már csak vendégként járogatott haza. De hű maradt a szülőhelyhez, a maga és diákjai gyűjtését 530 oldalas falukönyvbe foglalva adta ki (Szentháromság tornya, jaj, de messzire látszik, Kolozsvár, 2008). Egykori diákjainak legfiatalabbja is 35 éves, a legidősebb száz volna, ha élne. A könyvben iskolatörténetet is találunk, amely az 1770–1970-es időszakot fogja át. A színes képanyagban találunk a 98. oldalon egy fotót, amelynek hátterében a Tüzes-hegy alatti, még viszonylag tűrhető állapotban lévő Bereczki-kastély látszik, udvarán kisdiákok hancúroznak. A következő oldalon az új iskola. Mára az udvarház bombázás utáni képet mutat, az iskola ellenben szép, tiszta, otthonos. Díszítése ízléses. A kastély nem kell senkinek, hiába keres vevőt rá az önkormányzat. Az iskola nem eladó, csak éppen az elnéptelenedés veszélye fenyegeti. Összevonják diákságát a szomszédos községközpont, Nyárádgálfalva tanulóival. A négy felekezetnyi (katolikus, unitárius, református, ortodox) lakosság száma, főleg az elvándorlás miatt, egyre csökken. Pedig ennél csendesebb helyet találni sem lehet: aszfaltozott az út, gázfűtés van, közel Nyárádszereda és Marosvásárhely is – de egyéb turisztikai csalogatóval nemigen rendelkezik. A fiatalok Tüzes tánccsoportja is oszladozik, a lányok és legények a nagyobb együttesekben ropják a nyárádmentit.
Bölöni Domokos. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Lajos hazanéző ösvényei
Ki látta szebbnek / valaha ezt a / sebeit takargató földet? / Topogott-e át érte / véget nem érő / teleket, anélkül, / hogy megfázott volna / mesebeli csizmájában / egyszer is a lába?! // Mérföldet! léphet ezen a tájon / a vágy, / de szemünk anyánktól / örökölt bogara / itt fogadta / napszámosának / a fényt, miből / naponta megmintázhatjuk / önmagunkat. (Szülőfalum) * Ambrus Lajos nevét olvasva az anyaországiak bizonnyal az 1950-ben Gyulán született, Budapesten élő íróra, szerkesztőre gondolnak, az erdélyi olvasók meg talán inkább a Korondon világra jött tanár-költőre, aki a Sóvidék egyik legismertebb közösségszervezője, a Firtos Művelődési Egylet alapítója, 1990-től a Hazanéző folyóirat alapító főszerkesztője, 1993-tól pedig a Hazanéző könyvek sorozatának is a szerkesztője. Korondnak három költő-Lajosa van, nagyjából egyívásúak: Páll Lajos (1938. április 3.), Molnos Lajos (1941. dec. 1.) és Ambrus Lajos (1941. nov. 2.). Közös gyermekkor, együtt töltött iskolai évek és életre szóló barátság köti őket egymáshoz. A sors aztán más-más irányt szabott az életüknek: Páll Lajos nem fejezhette be a festőakadémiát, az ötvenhatos perek egyik vádlottjaként elhurcolták, a Duna- csatornánál, majd Szamosújváron raboskodott. Szabadulása után szülőfalujában bontakozott ki mind festőművészi, mind költői pályája. Molnos Kolozsvárott újságíróskodott, ma is ott él. Ambrus Lajos az iskolával jegyezte el magát, három évtizedet töltött a katedrán, munkássága elválaszthatatlanul a Sóvidékhez, a híres fazekasfaluhoz kapcsolta, foglalkozása a gyermekek, a mesék, mondák, balladák világához vitte közel. Felnőttverseinek ihletője a Júlia szép leány történetének forrásvidéke, a balladás székely élet és táj. Hőse a minden talpalatnyi örömért keményen megküzdő erdélyi ember. Fiatalkori versei a már korábban dobbantó két költőbarát költészetének fénykö-rében fogantak. Első jelentkezése egy novellákat, karcolatokat tartalmazó könyv, versekkel csak 1990 után lépett közönség elé. De hadd sorjázzanak a kötetek: A korondi nézőedény (elbeszélések, karcolatok, Bukarest, 1982), Lopott hold (versek, Székelyudvarhely, 1995), A tündérasszony könnye (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1996), A kukorékoló róka (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1998), Játék a tájban (versek, Kolozsvár, 1998), A kolontos legény (mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 1999), A kisbíró meg a telegráncs (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 1999), Az óriás leánykája (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 2000), A szalmaborjú (mesék, mondák, történetek, Kolozsvár, 2000), Helyismereti olvasókönyv – Korond (Korond, 2001), Ezer telik, ezer nem (mondák, legendák, Csíkszereda, 2002), Boldogok hajóján (versek, Székelyudvarhely, 2003), A griffmadár fia (mesék, mondák, Kolozsvár, 2003), Árpád és Balambon (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Marosvásárhely, 2004/2005), Madárnyelven (Versek, Marosvásárhely, 2005), A turul fia (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Székelyudvarhely, 2006), Az aranymadár (Mesék, mondák, történetek, Székelyudvarhely, 2006), Korondi fazekasalbum (Csíkszereda, 2007), Csodavárban (Gyermekversek, Budapest, 2008), A királyné napja (A Székelyföld mondákban, regékben és legendákban, Budapest, 2008), Ösvények az égben (Összegyűjtött versek, Csíkszereda, 2009). Huszonegy kötettel a háta mögött ült asztalhoz a Bernády Házban Ambrus Lajos ez év április 7-én, hogy Bölöni Domokos meghívására, a Súrlott Grádics irodalmi kör vendégeként dedikálja összegyűjtött verseit tartalmazó friss könyvét az érdeklődőknek. Az Ösvények az égben egyfajta szintézise mindannak a tapasztalatnak, mondanivalónak, ami a vidéki tanárkodás, kultúraszervezés hosszú évei alatt lírai köntösbe kívánkozott és költői megfogalmazást nyerhetett. Az őt "faggató" Majla Sándor költő ugyancsak korondi, ezért aztán a bennfentes jártasságával kérdezett, gyakran Ambrus helyett válaszolva is egy-egy gyerek- vagy diákkori emlékkel, anekdotával, saját verssel. Ambrus tanár úr, a korondi Firtos Egyesület alapítója, a Hazanéző című folyóirat és a Tűzhely című helyi lap főszerkesztője, hajdanában a bukaresti Jóbarát című gyermeklapnak és az Ifjúmunkás hetilapnak címezte küldeményeit. A cenzúra dacára is lehetett irodalmat művelni azokban az időkben, és vidéken is volt irodalmi élet, ezt példázzák a kétévente tartott sóvidéki író-olvasó találkozók Parajdon és Korondon, vagy a "kacagóbálok", a humoristák április elsejei felolvasó- délutánjai a Firtos alatti falu klubjában. A Hazanéző folyóirat könyvkiadást is vállal, a Hazanéző könyvek sorozat 22 kötetet jelentetett meg ez idáig. Egyik jelentős hely- és honismereti kiadványa a Korondról szóló, amelyet tankönyvként forgatnak a korondi iskolában. * A kötetavató kedves vendége volt Márk Attila brassói muzsikus, aki diákkorában még népzenét játszott a középiskola zenekarában, később autodidakta módon megtanult gitározni, majd basszusgitárosként és szólistaként két diák rockzenekarban is játszott. 1990-től ad elő megzenésített verseket. Első verses dalai vallásos töltetűek voltak. A saját érzésvilágát is tükröző verseket viszi a közönség elé. 1991 óta szinte évente megjelenik egy-egy albuma. Erdélyi magyar költők, a magyar és az egyetemes világlíra jeles képviselői szólalnak meg a Márk Attila hangján. A Hazanéző két évtizedes fennállása alkalmából a folyóiratban megjelent versekből állított össze zenés válogatást, ebből emelte ki Ambrus Lajos négy versét és mutatta be Marosvásárhelyen, de nem egymagában, hanem a társszerzőként hozzá szegődött, szintén gitáron játszó Ferencz Csaba sepsiszentgyörgyi újságíró és fuvolás lánya, az egyetemista Ferencz Anikó társaságában. A hallgatóság nagy tetszéssel fogadta Ambrus Lajos dallá nemesített költeményeit. Mint az összegyűjtött versek könyve jelzi, korántsem zárult le ez az életmű, a kitaposott ösvénynek nem kell föltétlenül Júlia szép leány egébe vezérelnie az alkotót, marad munkája idelent is bőven. * (A Súrlott Grádics legközelebbi meghívottja Ercsey Mária tanárnő, aki egyszerre két kötettel lép az olvasók elé: Ne hagyd magad!, illetve És mégis magyarul éltem című könyveit május 5-én, szerdán 16 órakor mutatják be a Bernády Házban.)
Damján B. Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Vonzó világ, buktatókkal: Székelyföld
Közel nyolcmillió euróhoz jut Hargita megye annak a szerződésnek az eredményeként, amelyet Elena Udrea turisztikai és régiófejlesztési miniszterrel írt alá Hargita Megye Tanácsának elnöke. A tárcavezető szerint a székelyföldi emberek büszkék lehetnek, hogy ilyen vidéken laknak, de belátta, elengedhetetlen az infrastruktúra fejlesztése ahhoz, hogy a turisztikai potenciál eredménye is megmutatkozzon.
Igazán szerencsések önök, hogy ilyen vidéken lakhatnak – ismételte többször is Elena Udrea turisztikai és régiófejlesztési miniszter, miután a különböző beruházásokról és tervekről kapott tájékoztatást Csíkszeredában. A tárcavezető szombaton tett látogatást a megyeszékhelyen, hogy egy olyan finanszírozási szerződést írjon alá, amely révén Hargita megye 8 millió euróhoz jut. Előtte viszont Parajdon megtekintette a turisztikai minisztérium által kiutalt pénzekből épülő balneoklimatikus kezelőközpontot. A létesítményt az idei Nemzetközi Töltöttkáposzta-fesztiválra igyekszik a helyi tanács befejezni, közölte Bokor Sándor polgármester, aki szerint a több millió eurós projektből épített kezelőbázis balneáris központjában az 1200 méter mélyről feltörő termálvíz gyógyhatását fogják kihasználni.
„Letettünk rengeteg alapkövet, vágjunk hát szalagokat is!” – mondta Udrea Csíkszeredában, külön hangsúlyozva, hogy Hargita és Kovászna megye az elsők között van a turisztikai potenciál és a helyi tanácsok által benyújtott projektek terén. Szerinte a két székelyföldi megye a fejlesztési kezdeményezéseket tekintve is országos viszonylatban az elsők között foglal helyet, és itt találhatók a legsűrűbben üdülőtelepek. Udrea úgy vélte, rengeteg kiaknázható erőforrása van Maros, Hargita és Kovászna megyének, de mindezek infrastrukturális fejlesztés és fejújított utak nélkül nem aknázhatók ki kellőképpen, ugyanakkor változatos szolgáltatásokra is szükség van. Elsősorban az utak és az infrastruktúra modernizálására fektetik a hangsúlyt, és az is cél, hogy ezeket sokoldalú felhasználásra alkalmassá tegyék.
Borboly Csaba megyeitanács-elnök megköszönte a tárcavezetőnek a Székelyföld Romexpón való népszerűsítésében nyújtott támogatást, és kifejtette, a megyei önkormányzatnak 91 EU-s pénzalapokra pályázó projektje van, amelyből 35 már kedvező elbírálásban részesült. Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester többek között a tömbházak hőszigetelésének fontosságára hívta fel a miniszter figyelmét, hiszen a térségben legalább nyolc hónapot fűteni kell, ugyanakkor a városközpontban betemetett borvízforrások feltárásához kérte Udrea támogatását. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium felújításáról egyeztetett a tárcavezetővel.
Miután Udrea megtekintette a hegyimentőcsapat bemutatóját, Borboly Csaba tanácselnökkel és Simion Crețuval, a Központi Fejlesztési Régió igazgatójával együtt aláírta azt a finanszírozási szerződést, amely révén Hargita megye mintegy 8 millió euróhoz jut. A Regionális Operatív Program 5. tengelyére A hegyimentés korszerűsítése Hargita megyében címmel benyújtott és azóta már nyertes pályázatból a Hargita Megyei Hegyimentő-szolgálat számára építenek négy bázist.
Mihály László
Erdély.ma

Tízmillió euró Hargita és Kovászna megye gyógyfürdő-turizmusára
Elena Udrea fejlesztési és turisztikai miniszter szombaton a parajdi sóbányában kijelentette: az általa vezetett minisztérium országos prioritásnak nyilvánította a gyógyfürdő-turizmust, ezért főként az erre vonatkozó beruházásokat támogatják.
„A gyógyfürdő-turizmus egy olyan szakaszba ért, amikor kezdi visszanyerni a ’90-es évek előtti fontosságát, minden telepen új tervek készülnek, a polgármesteri hivatalok és az idegenforgalomban érdekeltek belátták, milyen előnyt jelenthetnek Románia számára a gyógyfürdők és a természeti források. Tavalytól az állam és a turisztikai minisztérium is támogatja a helyi tanácsok erre vonatkozó terveit. Országos prioritássá nyilvánítottuk a gyógyfürdő-turizmust” – mondta Udrea.
Mint mondta, Hargita és Kovászna megyei telepek számára eddig mintegy 10 millió eurót utaltak ki.
„Sokszor felróják nekünk, hogy túl sok pénzt utalunk ki ennek a két megyének, de ezekben van a legtöbb gyógyfürdő. Ebben a helyi tanácsok is együttműködtek, és gratulálnom kell ezúton nekik, hiszen a fürdőtelepek polgármesterei nagyon jó gazdák, és pályázatokat nyújtottak be a minisztériumhoz vagy európai forrásokra” – mondta a miniszter. Arra a kérdésre, hogy a Hargita megyei vezetőknek mit kellene még tenniük a turizmus fellendítéséért, Udrea azt mondta, a fürdőtelepekre nem csak a nyugdíjasokat kell vonzani, hanem a fiatalokat is, egyfajta egészség-turizmust kell kifejleszteni a nemzetközi health-tourism koncepció jegyében.
„A gyógyfürdő-turizmusnak mindenkit meg kell szólítania, a fiatalokat is, ezért megfelelő körülményeket kell biztosítani a turistáknak. Jelenleg a gyógyfürdő-turizmus különösen az idős nyugdíjasokat célozza. Ennek véget kell vetni, a fiatalok számára is vonzó feltételeket kell teremteni, olyanok számára, akik nem csak kezelés végett látogatnak a gyógyfürdőkhöz” – fejtette ki Udrea.
Parajdon Udrea ellátogatott a Fejlesztési és Turisztikai Minisztérium finanszírozásával épülő kezelőközpontba. A kivitelező megígérte: őszre kész lesz az építmény, és a Parajdi Nemzetközi Töltöttkáposzta Fesztiválon felavatják.
Szabadság (Kolozsvár)

Csaba testvér megtartotta hálaadó szentmiséjét
Ünnepélyes külsőségek között 2010. július 10-én délután 6 órakor Böjte Csaba ferences szerzetes megtartotta hálaadó szentmiséjét Budapesten, a Szent István bazilikában.
Szombat lévén, esketések sora zajlott az esemény előtt. A bazilika környéki utcákban Nagyszalontáról, Pusztináról, Parajdról és Kisiratosról érkezett gyerekekkel tele autóbuszok parkoltak le. Csaba atya személyesen felügyelte, irányította a gyerekeket. Jól szervezett csapat. A templom zsúfolásig megtelt. A szervezők nagy hozzáértéssel felsorakoztatták a tanulókat a mise helyszínén, a templom belső terében. Csaba atya segítői, a parajdi panziótulajdonos Molnár József bibliarészleteket olvasott fel, a pusztinai Nyisztor Ilona jól szavaló pusztinai nyolcadikost (Szabó Anca Cristina) tanított be Lakatos Demeter egyik csángó témájú versének megszólaltatására. A közös kórus Kájoni János-dallamokkal kedveskedett. A kiváló akusztikájú belső tér elcsendesedett. Csaba atya egy józan gondolkozású egyszerű ember szavaival élve megfogalmazta jövetelük célját. „Drága gyermekeinkkel egy szentmisében szeretnénk megköszönni a bennünket szerető, segítő anyaországi testvéreinknek a lehetőséget, a kettős állampolgárságról szóló hatalmas kaput, melyen keresztül felemelt fővel beléphetünk egymáshoz. Szeretnénk együtt imádkozni, hogy ez a szép, tiszta szívek vágyából megszületett lehetőség valósággá váljon.”
A padsorokban ott ült Mádl Ferenc volt köztársasági elnök és felesége is. Révész Máriusz FIDESZ-MPP-és országgyűlési képviselő – Csaba atya első könyvének nyomdába segítője, a Szent Ferenc Alapítvány pártolója, támogatója – három fiúgyermekével a lépcsőkre szorult a pusztinai népviseletben feszítő kisiskolások mellé. A nézőtéren ott ült a már fehér hajú, de még jó egészségnek örvendő Böjte mama az atya dedikációjára várók között. Kinn, a bazilika előterében szíves ajánlással Pál Mária szalontai igazgatónő árulta a Böjte-köteteket. Bősről Mészáros tanár néni kísérte Böjte Csaba édesanyját.
Az árvaházi gyerekek gazdag délutáni műsorát sokan megtapsolták, a Böjte-kötetek dedikációja estébe nyúlott.
A moldvai csángó gyerekeket ismerősöknél szállásolták el, a szalontai szórvány gyerekei még aznap hazatértek. Kisiratost Márton János képviselte.
Csaba atya lélekből fakadó szép szavait szívükbe zárták a moldvai csángók, az erdélyi magyarok s a felvidékiek egyaránt.
Hevesi Mónár József, nyugatijelen.com. Erdély.ma

Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékezünk
A második bécsi döntés értelmében 1940. szeptember 5-én megkezdődött Észak-Erdély megszállása. A három hadseregből szervezett magyar haderő központi erejét a Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezérlete alatt álló 1. hadsereg képezte.
Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele. Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé. Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták. Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról. Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen bátyjával és több más fogvatartottal együtt Németországba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett. A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Néphadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe. Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsibaczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez. Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat, és a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.
NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi családok gyűltek össze a parajdi sóbányában
Több mint négyszáz személyt regisztráltak a parajdi sóbányában, a II. Székelyföldi Családok Napján, október 9-én, szombaton. A Hargita Megye Tanácsa által szervezett eseményen három generáció képviseltette magát: gyerekek, szülők, nagyszülők.
A bánya kápolnájában egybegyűlteket Bokor Sándor parajdi polgármester köszöntötte, majd Borboly Csaba megyeitanács-elnök mondott beszédet, amelyben az egymásra figyelés fontosságát hangsúlyozta.
„Nem elég utakat aszfaltozni, legalább ennyire fontos játszótereket létesíteni” – jelentette ki. Szerinte az összes intézményt akadálymentessé, „családbaráttá” kell tenni, hogy babakocsival is gond nélkül be lehessen jutni ezekbe, ugyanakkor a gyereknevelési szabadságról visszatérő anyákat részmunkaidős munkalehetőségekkel kell segíteni a visszailleszkedésben. „Sok minden nem a pénzen múlik. Szolidaritással, egymásra figyeléssel számos probléma megoldható” – mondta Borboly Csaba.
A rendezvény első felében előadások hangzottak el. Seprődi Zoltán, a bánya igazgatója röviden ismertette „Erdély sótartójának” történetét, és azt is elmondta, hogy a jövőben a bányában további részeket szeretnének megnyitni a turisták előtt. Dr. Fazakas Emese belgyógyász szakorvos a sóbánya jótékony hatásairól tartott előadást, amelyből többek között megtudhattuk, hogy felmérések szerint négyórás sóbányai kezelés után a betegek 77 százaléka jobban érzi magát. Lőrincz Csilla pszichológus a gyerekek beilleszkedési nehézségeiről, családtípusokról, illetve gyereknevelési stílusokról értekezett, rajzokkal szemléltetve azt is, melyik a káros és melyik a legideálisabb nevelési forma. A végén pedig feltette a kérdést, amit a jelenlévőknek magukban kellett megválaszolniuk: „A te gyerekeid hogyan élnek?”
Szász Tibor felsősófalvi lelkész a székelyföldi családmodell változásáról beszélt. Szerinte az a közösség, amelyik eltűnőben van, valahol hibázott. Amelyik faluban a templom üres, és ahonnan a fiatalok elmennek, ott a közösség „valamit rosszul csinál”. Vannak viszont olyan székelyföldi települések, ahol az emberek nem hagyták parlagon földjeiket, nem adták fel hagyományos életmódjukat, és nem hagyták el falujukat – ezek a közösségek jelenleg az uniós támogatási rendszer nyertesei. A tiszteletes előadása pozitív végkicsengésű volt: ma körülbelül annyi székely él a földön, mint ahányan a honfoglaló magyarok voltak – ennyi székely még sosem volt. Ennyi tanult székely fiatal sem.
Ebéd előtt Szász Tibor lelkipásztor megáldotta, majd Bokor Sándor polgármesterrel együtt felszelte a Székelyföldi Családok Kenyerét. A rendezvény délután kulturális és szórakoztató programokkal folytatódott, fellépett a parajdi és az alsósófalvi néptánccsoport, valamint a farkaslaki régizene-együttes. A gyerekek az előadások ideje alatt a bánya egy másik helyszínén játszhattak felügyelet mellett. A rendezvény végén díjazták a legnépesebb családot, valamint a legfiatalabb és a legidősebb szülőket.
erdon.ro

Terjeszkedik az Erdély Tv
Székelyföldön is egyre több kábeltévé-társaság veszi be műsorai kínálatába az Erdélyi Magyar Televíziót – tájékoztat lapunkhoz eljuttatott közleményében a televízió. A szovátai Digi Communication nemrég indította kábeltelevízió szolgáltatását.
Székelyföldön is egyre több kábeltévé-társaság veszi be műsorai kínálatába az Erdélyi Magyar Televíziót – tájékoztat lapunkhoz eljuttatott közleményében a televízió.
A szovátai Digi Communication nemrég indította kábeltelevízió szolgáltatását. Fő célkitűzésük a magyar nyelvű műsorok minél nagyobb számban történő továbbítása, ugyanakkor a helyiek kérésének is igyekeznek eleget tenni.
„Erőt, fáradtságot és pénzt nem kímélve mindent megtettünk, hogy az Erdélyi Magyar Televízió adását eljuttassuk a sóvidéki régió előfizetőihez” – hangsúlyozta Kupás János a Digi Communication igazgatója. Így Szovátán, Sóváradon és Parajdon év elejétől, Alsó- és Felsősófalván, a tervek szerint, májustól nézhető az Erdély TV.
Emellett márciustól Székelykeresztúron és 20 km-es vonzáskörzetében, is nézhető az Erdélyi Magyar Televízió.
„Az előfizetők kérték, másrészről pedig mi is igyekszünk minél több magyar nyelvű adót iktatni a kínálatukba” – nyilatkozta Győri Balázs a keresztúri Hargita Line technikai igazgatója.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Közösen gondolkodni közös jövőről
A pánikkeltés elsősorban a választások miatt van
Nemrég alakult meg Marosvásárhelyen a Székelyföldi Önkormányzati Tanács (SZÖT), amelynek elnökévé Péter Ferencet, Szováta polgármesterét választották.
– Mi a SZÖT lényege?
– Az RMDSZ egy belső szerve, akárcsak az Országos Önkormányzati Tanács vagy a megyei önkormányzati tanácsok. E kettő közé ékelődik a regionális önkormányzati tanács, amelynek gyakorlatilag ugyanazok a céljai, mint az előbbi kettőnek. Vagyis az önkormányzati érdekek képviselete. A SZÖT vezetői tagjai a Szövetségi Állandó Tanácsnak, így reméljük, az önkormányzati testületnek erőteljesebb befolyása lesz mind országos, mind európai uniós szinten. Elsősorban az önkormányzati elvekről van szó, amelyek segíteni tudnák az önkormányzatokat, de lehetne beszélni helyi autonómiáról is, és ezek mellett reméljük, nagyobb lesz a befolyásunk a jogalkotásra, a politikai döntésekre, s hogy így egy picit másként fognak nézni az önkormányzatokra, akár kormányszinten is.
– Ezzel van egy kis probléma. Mert például ha nem lesz magyar megyei tanácselnök, akkor Maros megye biztosan nem marad a Székelyföld része, s ki fogják vonni ebből a tanácsból. Ön is tudja, micsoda vihart kavart a tanács megalakulása a román politikumban, sőt a szórványban élő magyarok is úgy érzik, róluk megfeledkezik az RMDSZ.
– Szokják meg.
– Hogyhogy? És kik, a románok vagy a magyarok?
– Szerintem mindenki megszokja. Ne felejtsük el, hogy Marosszék Parajdon kezdődik, Szováta az első marosszéki település, Szováta és Parajd között van az udvarhelyszéki határ. Tehát Marosszék Szovátától Bándig tart. Ha azt vesszük, Maros megye magyarságának nagy része ezeken a marosszéki településeken lakik, Székelyföldből kihagyni Marosszéket bűn lenne, mert a székelyföldi határ nem szűnik meg Parajd és Szováta között.
Megértem, hogy Dicső, Ludas vagy Segesvár, Régen környékén is van magyarság. De azt is tudni kell, hogy Székelyföld nemcsak a magyarok érdekeit akarja védeni, hanem a románokét, a cigányokét és minden más nemzetiségét.
– Hogyan fogja erről meggyőzni például Al. Petru Frăteant vagy Ciprian Dobrét? Mindkettő a megyei tanács elnöki székére áhítozik. Ha nem lesz magyar tanácselnök, a románok biztosan nem fogják annyiban hagyni.
– Szerintem párbeszédet kell folytatni mindenkivel. Ez a hisztéria azért van, mert jövőre választások lesznek, és az az érdekük, hogy minél nagyobb cirkusz legyen ekörül. Még mindig jól eladható a kampányban. Valószínű most, a választások közeledtével mindegyik politikai párt ki fogja használni, de aki logikusan gondolkodik, annak nincs miért tiltakoznia ellene.
Ne úgy tegyük fel a kérdést, hogy mi lesz, ha nem lesz magyar tanácselnök. Olyan személyt kell indítsunk, aki meg tudja nyerni a választásokat, és abból induljunk ki, hogy Maros megyének továbbra is magyar tanácselnöke lesz. Ha meg nem úgy lesz, akkor más helyzet alakul ki, és akkor más stratégiára lesz szükség.
– Ezt a stratégiát előre ki kellene dolgozni, nem? Kell legyen, ahogy mondani szokás, egy A és egy B stratégia is. Nem lehet „majd akkor” elkezdeni gondolkodni.
– Abból indulok ki, hogy egykörös választás van, és majdnem lehetetlen, hogy ne nyerjük meg. Az a fontos, hogy a magyarság összefogjon és ne hatfelé szavazzon. Ha Maros megye magyarsága ugyanarra az emberre szavaz, lehetetlen, hogy a 38 százalékkal ne nyerjük meg a választásokat. Ebből kell kiindulni. Ne a B variánson gondolkozzunk, hanem tegyünk meg mindent, hogy az A variáns működjék. Ehhez pedig együtt kell működni a Székelyfölddel. Ha netalán másként történne, nem lesz nagy dolog, hogy létrehozzunk egy társulatot, egy társas formát a marosszéki településeknek. Ezt külön kell választani, mert sajnos minden román politikus önálló közigazgatási egységnek tekinti a Székelyföldet, holott nem erről van szó.
– Ugyanez a hisztéria a brüsszeli irodával is.
– Elsősorban arról szól, hogy közösen gondolkodunk egy közös jövőről.
Ha egy turista eljön Szovátára, az jó Maros megyének, jó az egész országnak. Érthetetlen számomra, hogy a brüsszeli iroda megnyitása, ami követendő példa kellene legyen más régiók számára, s óriási lehetőség a Székelyföldnek, egyes politikusokból hisztérikus reakciót váltott ki, bár kézenfekvő, hogy a székelyföldi románokat, németeket, cigányokat egyaránt fogja képviselni. Nem látják be, hogy bűn lenne, ha nem használnánk ki egy ilyen lehetőséget. Ezt kell felfogják a román politikusok is, pártállástól függetlenül.
– Hogyan próbálják meggyőzni őket, mert a jelek szerint nem igazán akarják felfogni azt, amit ön annyira kézenfekvőnek tart?
– Mondtam már, ez a pánikkeltés elsősorban a választások miatt van. Fontos hangsúlyozni, hogy az utóbbi évek turisztikai vásárain, ahol megjelentünk Székelyföld címszó alatt, akár Budapesten, akár Bukarestben, a Székelyföld standnak sokkal nagyobb volt a látogatottsága, mint a többieknek. Tehát azt jelenti, hogy Székelyföld jól eladható címszó. Akkor mi a gond? A Székelyföld címszó alatt kell a közös brandet kialakítani a többi településsel, mert ugyanaz az érdeke Maros, Hargita vagy Kovászna megyének. Fontos, hogy lobbizzunk az észak-erdélyi autópályáért, a marosvásárhelyi repülőtérért. Valószínű, egy másik régiónak nem a marosvásárhelyi repülőtér a legfontosabb, de ennek az önkormányzati regionális testületnek igen, s ezért lobbizik itthon és az ország határain kívül. Ha a prioritásokat tekintjük, bárki, aki logikusan gondolkozik és nem politikai hevület fűti, meg kell értse, hogy nem rossz dolog.
– Gyönyörű beszéd volt, kampányszövegnek is beillik. Azt beszélik, hogy megpályázza a megyei tanács elnöki tisztségét. Igaz, vagy esetleg a polgármesterséget kívánja folytatni?
– A jövő év még messze van. Hogy az elkövetkező évben milyen döntéseket hozok, arról egyelőre nem tudok semmit mondani. Egy dolog biztos, a szovátai polgármesteri székért indulni akarok.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar–magyar művésztalálkozó Marosvásárhelyen
Íme egy újabb ígéretes kezdeményezés, amelynek reális esélye van arra, hogy gyökeret eresszen a Bolyaiak városában. Három napon át jeles magyarországi és erdélyi magyar képzőművészek találkoztak itt, és kötetlen párbeszédet folytatva ismerkedtek egymás munkájával, lehetőségeivel, latolgatták, miként járulhatnának hozzá hivatásuk népszerűsítéséhez és ahhoz, hogy az általuk alkotott értékek méltóképpen illeszkedjenek a köztudatba, közösségeink életébe. 
A Magyar Művészeti Akadémia és a Maros Megyei Tanács támogatásával szervezett rendezvénysorozaton pénteken, szombaton és vasárnap rendkívül gazdag és változatos program során dialogizált közös dolgaikról a meghívott félszáznyi művész. Az MMA ügyvezető elnöke, Fekete György és a megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke védnökségével zajló eseménysorozat augusztus 5-én délben kezdődött a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében és augusztus 7-én késő este zárult Székelyvéckén.
A vendégeket, akik között Erdélyből elszármazott alkotók is voltak, például Péterfy László szobrász, Simon Endre festő és Katona Szabó Erzsébet textilművész, Farkas Ádám szobrászművész, budapesti egyetemi tanár vezette és mutatta be a jelenlevőknek. A találkozó megnyitóján hangsúlyozta, hogy szakmai testületük, amely több mint negyven erdélyi tagot is számlál, ily módon is szeretné segíteni az itteni képzőművészek közérzetének, érvényesülési lehetőségeinek javítását. Egyben az anyaországi művészeket is közelebb kívánják hozni Erdélyhez, a térség magyarságához. Ezt tanárként úgy is szorgalmazza, hogy nyaranta elhozza ide egyetemista tanítványai egy-egy csoportját dokumentálódni, élményeket gyűjteni. 
A lehetséges élmények egy részét Péterfy László villantotta fel, nem kis nosztalgiával idézve meg egykori vásárhelyi jelenlétének felejthetetlen mozzanatait. Simon Endre a város nagyhírű képtárát, ennek történetét ajánlotta a látogatók figyelmébe, a létesítmény helyszínén is méltatva a dr. Bernády György polgármester által létrehozott és azóta látványosan gazdagodott rangos gyűjteményt. Másnap délelőtt Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész beszélt Marosvásárhely egyik nagy nemzetközi visszhangú művészi mozgalmáról s az ezt megteremtő MAMŰ-ről. Farkas Ádám a művészet mai állásáról, a fenntartható fejlődés viszonylatrendszerében kirajzoló- dó távlatairól értekezett, majd az összejövetel résztvevői is elmondták ennek kapcsán gondolataikat.
Miután a Kultúrpalota földszinti galériáiban megtekintették a textilművészek XV. alkalommal megrendezett Ariadne kiállítását, szombat délután a magyarországiak és a több erdélyi központból érkezett művészek műterem-látogatásokon kaptak ízelítőt a Vásárhelyen zajló pezsgő alkotómunka színes, változatos kínálatából. Barabás Éva, Haller József, Fekete Zsolt, Bandi Kati, Kolozsvári Puskás Sándor, Kákonyi Csilla műhelyeinek újdonságait láthatták. Vasárnap pedig kirándulva, kötetlen eszmecsere során ismerkedhettek a környék műemlék épületeivel, helyi sajátosságaival, népművészeti kincseivel, a táj szépségeivel. Körútjukon eljutottak Nyárádszentsimonra, Erdőszentgyörgyre, Szovátára, Parajdra, Énlakára, végül Székelyvéckére, ahol Lokodi Emőke elnök asszony és Fekete Pál polgármester is csatlakozott a társasághoz, amely immár baráti közösségként ismételte meg a végkövetkeztetést: ilyen hasznos, tanulságos és kellemes rendezvényeket minél gyakrabban érdemes szervezni.
Nagy Miklós Kund
Népújság. Erdély.ma

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

ETV – kétszázezer háztartásban
A legújabb adatok szerint eléri a kétszázezret azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben nézhető az Erdélyi Magyar Televízió (ETV). A legnagyobb önálló, országos szórású magyar közszolgálati televízió az elmúlt időszakban számos kábelszolgáltatóval kötött megállapodást, így azokra az erdélyi településekre is eljut a műsor, ahol a műholdas vétel nem elterjedt.
A legújabb adatok szerint eléri a kétszázezret azoknak a háztartásoknak a száma, amelyekben nézhető az Erdélyi Magyar Televízió (ETV). A legnagyobb önálló, országos szórású magyar közszolgálati televízió az elmúlt időszakban számos kábelszolgáltatóval kötött megállapodást, így azokra az erdélyi településekre is eljut a műsor, ahol a műholdas vétel nem elterjedt.
Az ETV műsorát jelenleg a Székelykeresztúrt és mintegy 16 környező települést lefedő Hargita Line Kft., a Szovátán, Parajdon, Alsó- és Felsősófalván és Korondon működő Digi Communications Kft., a többek között Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen is szolgáltató Next Gen Kft., a mintegy 40 Maros megyei településen jelen lévő Prodcomserv Veszi Kft., valamint a Küküllő menti magyar településeket kiszolgáló Electro Tangent Kft. is a kínálatába emelte.
Emellett a műsor Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön egyszerű szobaantenna segítségével is fogható. Szepessy Előd, az ETV igazgatója elmondta, a következő időszakban hasonló megállapodásokat kívánnak kötni más kábelszolgáltatókkal is, azonban az esetek többségében az ezeket üzemeltető cégek a lakosság igényei szerint alakítják a programkínálatot, így fontos, hogy ha az előfizetők szeretnék vételezni az ETV műsorait, igényüket jelezzék az Erdélyi Magyar Televízió ügyfélszolgálatán vagy a helyi kábelszolgáltatónál.
„A célunk, hogy mihamarabb minden magyarlakta településen fogható legyen az egyetlen erdélyi magyar televízió” – hangsúlyozta a televízió igazgatója.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Életre szóló irodalom
Bölöni Domokos író szerint borotvaélen táncol az, aki az alkotást a szerkesztői munkával egyezteti össze
Beszélgetőtársunk a marosvásárhelyi Népújság napilap és kulturális melléklete, a Múzsa szerkesztője, írásaiban sokszor említi, hogy volt pedagógus, tanító és tanár, a falu világa pedig egy életre megihlette. Bölöni Domokos bárkivel szívesen beszélget, meghallgatja ismeretlen emberek történeteit, de interneten is nyomoz téma után, figyeli a világ alakulását és az emberek viszonyulását ehhez a világhoz. Írói, újságírói műhelyébe látogattunk el
Mi vonzotta az újságíráshoz, miért váltott szakmát?
– Tulajdonképpen nem váltottam, mert mindig is írni szerettem volna. Nyilván, mint mindenki, én is költő szerettem volna lenni. Verselgettem már gyermekkoromban, a középiskolában is. Dicsőszentmártonban, a középiskolában elég mostoha körülmények közé kerültünk, ugyanis a magyar tagozat egy-egy „felmenő osztályból” állott, és még az érettségi vizsgát sem Dicsőben tettük le, hanem összecsaptak a székelyudvarhelyi „repülő hadosztállyal”, a felnőttekkel, az estisekkel, és Erdőszentgyörgyön kellett érettségiznünk.
Én más tantárgyat az irodalmon kívül nem is szerettem, de ott nem volt alkalmunk irodalmi körön részt venni, így eléggé lemaradtam a nemzedékemtől. Voltam magyar–történelem szakos főiskolai hallgató Marosvásárhelyen, de magyar helyett történelmet tanítottak, Románia ókorát, és a cucuteni-i kultúra sehogy sem ment a fejembe, a sok ócska cserép tudománya, úgyhogy onnan kikoptam. Aztán tanító bácsi lettem Szászcsáváson. Nem egy életre, de elég hosszú időre eljegyeztem magam a tanítással.
Hosszas hányattatás után végül is 1973-ban szereztem tanári diplomát román–magyar szakon, és akkor kerültem Korondra, oda is azért, mert vasúton ez volt legközelebb a szülőfalumhoz. Tizenhét évet kibírtam, mint szegényember a gazdag faluban, családdal, három gyerekkel. Úgy lemaradtam az irodalomtól, a kortársaimtól, hogy csak 1974-ben jelent meg az első novellám az Utunkban, és azért is szinte meglincseltek, mert valaki magára ismert, és a piaci kocsmában a rendőr faggatott, hogy mit is írok én. Megkérdeztem tőle, hogy mi jót szokott magyarul olvasni? Aztán megittunk egy fröccsöt, és abbamaradt a veszekedés.
De miért kellett még tizenhét évet várnia, hogy újságíró legyen?
– Az újságírás más műfaj, de azért itt, Erdélyben a kettő, az újságírás és a szépirodalom némileg jegyben jár egymással. Marosvásárhely zárt város volt, én többször jöttem volna a Népújság elődjéhez, a Vörös Zászlóhoz, amelynek volt egy művelődési oldala, a Figyelő. Oláh Tibor szerkesztette, aztán később Nagy Miklós Kund, és én oda rendszeresen írtam. Írtam az Új Élet képes folyóiratnak, ott Nagy Pál volt a szerkesztő, ők szívesen vették volna, ha újságíróként állandó munkatársuk leszek. Azonkívül írogattam az Előrébe, az Ifjúmunkás magazinmellékletébe, ott a boldog emlékezetű Lázár László, „Lazics” pátyolgatott, biztatott, úgyhogy jöttem volna én szívesen korábban is, de hát nem lehetett.
Csak 1990 márciusában, a marosvásárhelyi események után telefonált rám Nagy Miklós Kund, hogy itt mindenki kilép a szerkesztőségből, nem lenne kedvem belépni? Egy napi gondolkodási időt kértem, megbeszéltem a családommal, másnap azt mondtam neki, akármikor szívesen jövök. Az RMDSZ-t akkor már Korondon is megalakítottuk, annak vezetője voltam, aztán rájöttem, hogy Korondon nem kell védeni az érdekeinket, nem nagyon van szükség ilyesmire, hát nyugodt lelkiismerettel jöttem el.
Tizenhét év alatt rosszat nem követtem el, a legjobb tudomásom szerint. 1990. május 3-tól már a Népújság munkatársa voltam. Szerencsére az egyik távozó újságíró hátrahagyott egy garzont, amit megörököltem, később azt elcseréltem egy háromszobásra, azt aztán sikerült megvennem, mai napig abban élek. Különben nem tudom, hogyan jutottam volna egyről a kettőre, mert ahhoz nagyon értek, hogy szegény ember maradjak.
Bár úgy tűnik, ez a váltás mégsem múlt el nyomtanul, hiszen az elmúlt tizenhét év meg a korábbi tanítóskodás valószínűleg befolyásolták életét és írásait.
– Elkísért engem egész életre szólóan az irodalom: hatodikos koromban tudatosult bennem az irodalom vonzása, amikor a Toldit és a János vitézt olvastam, mindkettőből sokáig tudtam kívülről egész énekeket, hosszú részleteket. Később taníthattam is ezeket. Főleg a magyar költészet, de a regény is, Jókai kiváltképp, aztán Mikszáth váltak kedvenceimmé. Tanítás közben is arra próbáltam figyelni, hogy a gyermekek élvezzék az irodalmat, ne legyen az csupán száraz tananyag, és ezt sikerült elérni.
Bekapcsolódtam a művelődési életbe. Már Csáváson nemcsak tyúkszámláló biztos voltam, „tyúkcenzor”, hanem kórustag is. Bródy Sándor A tanítónőjében ifj. Nagy Istvánt alakítottam. Azok voltak a boldog békeidők! Korondon már az első esztendőben beléptem a műkedvelő színjátszók közé, aztán kórust alakítottunk. Működött az idő tájt a Firtos irodalmi kör, inkább csak a gyermekek részére, azt kibővítettük, és a parajdi kollégákkal közösen életre hívtunk egy kétévente megszervezett irodalmi találkozót a Hargita megyében élő vagy onnan elszármazott, illetve oda kötődő írókkal, költőkkel. Elég sokáig működött, ikertalálkozók voltak, egyik esztendőben Korondon tartottuk, a másik évben Parajdon, amíg be nem tiltották ezt is a 80-as évek elején. Egyben alkalmat adott arra, hogy személyesen is megismerkedjek írókkal.
Meghívtuk, eljött oda Kányádi Sándor, Sütő András, Bajor Andor, akit ma is példaképemnek tekintek, és büszke vagyok, hogy egyik dedikációjában kollégájának nevezett. Ezek a személyes kapcsolatok szinte maguktól kínálták a lehetőséget, hogy az ott megforduló íróknak és szerkesztőknek kéziratot küldjek, és így sok türelemmel „bedolgoztam magam” az írásba, a közlésbe. Persze, nem mindennap közöltem, de legalább havonta, kéthavonta. Aztán Korond arra is módot adott, hogy egy ízben, midőn több időm akadt, írtam egy kisregényt is Dégi Gyurka pontozója címmel, amely az Igaz Szó hasábjain jött folytatásokban, később kiadták.
Ez a mozgás eredményezhette azt is, hogy elsőnek az országban községi folyóiratot indítottunk Hazanéző címmel, ez a mai napig megjelenik. Párját ritkítja, mert hirtelen nem tudok olyan vidéki közösséget, ahol ilyen sokáig működött volna, pedig én ’90 óta ott bábáskodtam majdnem minden közművelődési szerveződés létrejötténél Maros megyében, tehát a Bernády Egyesületnél Szovátán, ott voltam Erdőszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban a Sipos Domokos Egyesület háza táján. Eljártam mindenüvé, nyomon követtem a munkájukat, ha lehetett, tanácsot adtam, hiszen nekünk már megvolt Korondon a miénk, a Firtos Művelődési Egyesület. Sikerünkhöz, persze, az is hozzájárult, hogy Korond gazdag község, és ott még áldoznak az emberek a kultúrára.
Újságírás és szerkesztés a napi munkája, hogyan sikerült elkerülnie azt, hogy kiégjen?
– Borotvaélen táncol az, aki erre adja a fejét. Igyekeztem magamnak a kulturális pászmát kihasítani a napilapszerkesztésből és írásból, ami nekem a leginkább megfelel, művelődési eseményekre jártam, főleg hétvégeken. Igaz, hogy ez időt rabló, mert az ember hétvégén megírna egy novellát, de nem bántam meg, rengeteg élményanyag gyűlt így össze, és most a legfőbb gondom az, miképpen bánhatnék ezzel az anyaggal, hogy tudjam ezt úgy beszerkeszteni valamilyen irodalminak nevezett szövegbe, hogy az túlmutasson önmagán és az olvasóknak is mondjon valamit. Nem okozott különösebb gondot a lapszerkesztés.
Talán az elején, a ’90-es években, amikor a lelkesedés erősebb volt, és az ember mindenbe belevágott, mindenhez hozzáfogott, mindent megírt... Politizáltam, glosszákat írtam, a tévé, a rádió is érdekelt, a táncmozgalom, aztán bizonyos fokig ezek letisztultak. A lapnál is tisztáztuk a munkaköröket, és most elég jó státusom van. Csak el nem kiabáljam, ugyanis Nagy Miklós Kund mellett a Múzsa szerkesztésébe segítek be, azonkívül kulturális, de bármilyen témát érinthetek, nem korlátoznak: kicsi dolgokat, például egy-egy tárcát, tévéjegyzetet vagy riportot is írok.
Persze, az effélével az ember eléggé elaprózza magát. Azon kívül a család: három gyermeket neveltünk föl, mindhárom itt él Marosvásárhelyen, már három unokám is van. Én úgy is tudok írni, ha közben bejárok, úgy alakítottam ki a bioritmusomat is, hogy hajnalok hajnalán kipattan a szemem, és egészen hét óráig a számítógép előtt ülök, ha épp nem írok, akkor témákat gyűjtök.
– Ma már az internetről sok mindent lehet összeszedni. Olyan helyeken fordulok meg a városban, ahol beszélgetni tudok egyszerű emberekkel is, rengeteg történet ragad rám, és akkor még ott van a gyermekkorom, a fiatalságom élményanyaga, a falusi élet, amit, ha megszorulok, bármikor felidézhetek.
Vajon a mai falu egy mai fiatal számára ugyanilyen bőséges élményforrást jelenthet?
– Másfajta élményt és talán ihletet jelenthet és jelent is. Olvasok egészen jó írásokat fiataloktól a mai faluról, természetesen más szemmel látják, és a hozzáállásuk is sokkal kritikusabb, ami nekem nagyon tetszik. Legyünk őszinték: mit írnak meg az írók? Nosztalgiáznak és hajlamosak elfelejteni azt, ami csöppet sem volt jó azokban az években. Engem is megkísért néha ez a fajta nosztalgiázás.
Tudom, a falu elnéptelenedik, mert nincs munka, nincs munkaeszköz és már az sincs, aki dolgozzék. Elöregedtek mindenütt a falvak, katasztrófa előtt áll az erdélyi falu. Ezt íróként meg lehet jeleníteni, újságíróként el lehet kiabálni, de nem sokat segít. Olyanok vásárolják fel mindenhol a földeket, akiknek pénzük van, és ha a föld azé, aki megműveli, akkor bizony a mi embereink kiszorulnak, és a falunak annyi...
Leveleket gyűjt, bárkiét, régieket-maiakat átvesz, elolvas, íróként hasznosítja, gondolom...
– Szülőfalumban és a feleségem falujában is szerencsém volt néhány ilyen köteghez hozzájutni, el akarták hajítani, mondták, hogy papír, újságpapír kellene nekik. Behoztak néhány levelet a 1900-as évektől errefele, akkor íródtak, amikor a kivándorlási láz Amerikába űzött sok embert, és meglepetéssel olvastam olyan dolgokat, amelyek az ember képzeletét felgyújtják. Egyfajta írói kukkolás ez. Sok régi levelem van otthon. Ami érdekes, azt kiragadom, amit fel tudok használni, azt elteszem.
Mondta, hogy a modern kor technikáját is alkalmazza, például az internetet.
– Minket nem tanított meg senki az internethasználatra. A laptól tanfolyamra küldték a fiatalokat, tőlük kellett ellopnunk, mi, öregebbek, hogy mint kell csinálni, leírtam a műveletet és kénytelen voltam megtanulni. Ha adatokat kell keresni vagy gyűjteni, elfeledett íróktól, a művelődés jelentős alakjairól – ehhez kitűnő eszköz. A Nyugat például fent van a világhálón, csemegézek belőle!
Az olvasóitól vannak visszajelzései?
– Meghallgatom a szempontjaikat, ha megállítanak az utcán. Amikor íráshoz látok, a közönséget is érzem. Nagyjából sejtem, hogy kiknek írok. Enélkül nem is menne.
Bölöni Domokos (1946, Dánya, Maros megye)
Író, újságíró, szerkesztő. Dicsőszentmártonban érettségizett, majd román–magyar szakos tanári képesítéssel Korondon tanított 1973–1990 között. 1990-től Marosvásárhelyen él, a Népújság napilap újságírója, a lap Múzsa című kulturális mellékletének szerkesztője, a Súrlott Grádics irodalmi kör vezetője, az azonos nevű internetes portál szerkesztője.
1980-tól tíznél több kötete jelent meg, legutóbbi munkái: Elindult a hagymalé (2009, Marosvásárhely), Micsobur reinkarnációja (2010, Marosvásárhely), Küküllőmadár (2011, Székelyudvarhely), utóbbinak több darabját a Színkép közölte.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Óriási acél Krisztus óvja Székelyföldet
Huszonkét méter magas, kitárt karú Krisztus-szobor uralja a tájat az erdélyi Farkaslaka határában. Rozsdamentes acélból készült és kilátóként is funkcionál.
Székelyország szívében, Székelyudvarhely és Parajd között fekszik Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka. A település határában decemeber közepén állították fel a Jézus Szíve kilátót, Kelet-Európa legnagyobb, fémből készült Jézus-szobrát.
A havasokig ellátni
A monumentális alkotás helyét egy bogárfalvi vállalkozó jelölte ki, így lett az a 940 méter magas Gordon-tető, ugyanis ez a közigazgatásilag Farkaslaka részét képező Bogárfalvához legközelebb fekvő hegycsúcs – tudta meg az FN24 Albert Mátyástól, Farkaslaka polgármesterétől. A két méter magas beton alapon fém váz emelkedik, erre helyezték Jézus rozsdamentes acélból készült fejét, kezeit és palástját. Messzire csillog a napsütésben, és mivel nem korrodálódik, feltehetően felújítás nélkül is még hosszú ideig hanyatt esik rajta a fény.
Maga a szobor összesen 22 méter magas. A testben elhelyezett lépcsők segítségével bárki felmászhat egészen a szobor fejébe, ahonnan szép időben állítólag a Fogarasi havasokig lehet ellátni. A „kilátó-szobor” az erdélyi sajtó beszámolója szerint 200 ezer euróba került, ami 310 forinttal számolva 62 millió forintot tesz ki. Albert Mátyás lapunknak megerősítette, hogy az anyagi forrásokat közadakozásból fedezték. Helyi és környékbeli vállalkozók, a helyi közbirtokosság, a polgármesteri hivatal és magánszemélyek – főleg nyugdíjasok – fogtak össze a a szobor megszületéséért. Felállítását a Pro Temp Alapítvány kezdeményezte, a terveket Zawaczky Walter szobrászművész készítette.
A Jézus Szíve kilátó már több mint egy hónapja elfoglalta helyét a Gordon-tetőn, szép számmal látogatják is, ám ünnepélyes felavatása még várat magára. Nem tudni, meddig, hiszen még hátravan a munka utolsó része, a környezet rendbetétele: a kilátó felé vezető út feljavítása, gyalogos sétány kialakítása, az alap terméskővel való burkolása, park és parkoló kialakítása – sorolja Farkaslaka első embere.
Vegyes fogadtatás
A képek láttán nincs mit csodálni azon, hogy az óriási Krisztus a végletekig megosztotta a közvéleményt, bár Albert Mátyás szerint az emberek 80 százaléka helyesli, értékeli a kilátó megépítését. Az ellenzők egy része viszont egész egyszerűen giccsnek tartja, mások, akik árnyaltabban fogalmaznak anyagát és rendeltetését is szóvá teszik. Az acél szobor idegen a székely hagyományoktól és a tájtól, a kilátót kőből, de méginkább fából kellett volna megépíteni – vélik. Ugyanakkor abszurdnak tartják, hogy egy szakrális műtárgy egyben kilátóként is funkcionál: milyen „tiszteletlenség” belebújni Jézus fejébe?!
Sokaknak azonban igazi vallási élményt jelent az alkotás, számukra rajta keresztül urunk ismét a nép közé szállt. Érvelnek a Jézus Szíve kilátó turisztikai vonzerejével is, és nevezik a katolikus székelység vallási jelképének. Ítélni nem nekünk kell, az idő majd eldönti. Farkaslaka polgármesterének szavaival: a párizsi Eiffel-torony építése idején számtalan ellenzője volt, míg mára a város jelképévé vált.
fn.hir24.hu

NAGY KIHÍVÁS
Országvédelem Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között
A semmiből szervezte meg a Honvéd Vezérkar a partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területek védelmét.
Nagy kihívás elé állította a Magyar Honvéd Vezérkart a második bécsi döntés eredményeként visszakapott partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területeknek az ország védelmébe történő betagolása. A katonaföldrajzi szempontból igen változatos országrész katonai megszervezése a korlátozott lehetőségekkel rendelkező Honvédség szervei számára igen
megterhelő szervezőmunkát és anyagi áldozatot jelentett.
A továbbra is feszült viszony miatt a Román Királysággal szembeni határ biztosítása mellett ugyanis fő szempont egy új – sorban a IX. – hadtest felállítása volt. Az új seregtest a katonai közigazgatás megszűnése után, az Erdélyben véglegesen elhelyezett csapattestek működését fogta össze. A katonai szervezés irányítását a Honvéd Vezérkar főnöke megbízásából a Nagy Vilmos gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló 1. hadsereg-parancsnokság végezte. Az első lépésben meghatározott területbiztosító feladatokkal a VI., a VII. és a gyorshadtestet, illetve a hadsereg-parancsnokságnak közvetlenül alárendelt 1. és 2. gépkocsizó dandárt bízták meg.
Feladatuk az Erdélybe települő és ott végleg berendezkedő katonai alakulatok és szervek felvonulásának, az erdélyi területeken tevékenykedő Erődleszerelő Parancsnokság és a különböző építő és karbantartó műszaki alakulatok működésének biztosítása volt. A határvédelem megszervezését Nagy Vilmos gyalogsági tábornoknak 1940. október 26-án és 29-én kiadott rendeletei szabályozták.
A passzív határvédelem biztosítása érdekében
a VI. hadtestet (Kolozsvár) a pécsi 4. határvadász-dandárral, a VII. hadtestet (Marosvásárhely) pedig a beregszászi 7., a komáromi 2. és a sátoraljaújhelyi 3. határvadász-dandárral erősítették meg.
Szükség esetén a seregtestek saját – stratégiailag fontos helyeken elhelyezett – alegységeiket is igénybe vehették. A fent említett seregtesteken kívül a közel 1000 km-es határvonal közvetlen védelmében és őrzésében 19, az erdélyi bevonulásban részt vett határvadász-zászlóalj is közreműködött. Új hadtest születik
Az új „erdélyi” csapattestek megalakulásával az 1. hadsereg-parancsnokság és a neki alárendelt seregtestek tevékenysége november végén lezárult, úgyhogy azok visszatérhettek békehelyőrségeikbe. Feladatkörüket a IX. hadtestparancsnokság vette át, mely a Budai Várban alakult meg az I. hadtestparancsnokság támogatásával.
A Stirlig László altábornagy irányítása alatt álló új seregtest november 20-án kezdte meg működését Kolozsvárott. Az új hadrend szerint a hadtest három gyalogdandár-parancsnoksággal (25. – Nagyvárad, 26. – Dés és a 27. – Marosvásárhely), illetve a nekik alárendelt alosztályokkal rendelkezett volna.
A három seregtestből, ember és anyagi korlátok miatt, csupán kettőt sikerült hadrendbe állítani. A dandárok állományát 18 megszüntetett határvadász-zászlóalj átszervezett állománya adta. A dandárok egy-egy gyalogezrede és tüzérosztálya mozgósítás esetén ikreződött.
Az ezredek tényleges állományukat megosztva és tartalékosokkal feltöltve létrehozták a harminccal magasabb hadrendi számú ikerezredüket. A tüzérosztályok hadrendi számukat megtartva két osztályos tüzérezreddé alakultak át.
A dandárok alárendeltségében lévő gyalogezredek egy-egy zászlóalját (nagyváradi 25/I., a kolozsvári 26/I. és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóaljat) különleges határvédelmi feladatokkal bízták meg, s ezért magasabb állományon tartották őket. Ezt a lépést elsősorban a Román Királysággal szemben húzódó, sokkal sebezhetőbb dél-nyugati határvonal tette szükségessé.
Annak ellenére, hogy a Román Királysággal való katonai konfliktus veszélye egy időre elhárult, az ország határainak védelme a Honvéd Vezérkar számára továbbra is elsődleges célt jelentett. A védelmi feladatok ellátása elsősorban a véglegesen Erdélybe helyezett határvadász-csapatokra hárult.
1940 végétől tehát a IX. hadtest kiegészítési területén, Váradlestől a Borsai-hágóig hét határvadász-zászlóalj (a 2., 21., 22., 23., 24., 32. és a 33.) és három határvadász portyázó osztály (59., 61., és a 60.) tevékenykedett.
A magas fekvésű, nehéz terepviszonyok között védő zászlóaljakat (21., 32. és 33. hv. zlj.) hegyi felszereléssel látták el és a könnyebb irányíthatóság miatt a 24. határvadász-zászlóaljjal együtt, a Gyergyószentmiklósra települt sátoraljaújhelyi 9. határvadász-dandár parancsnokság (pk. Lánghy Emil gyalogsági tábornok) alárendeltségébe helyezték. A nem hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljakat pedig a Marosvásárhelyen megalakult 69. határvadászezred-parancsnokság alá vonták.
A fent említett alakulatokon kívül ugyanakkor számos hadtest közvetlen tüzér-, műszaki-, híradós-, illetve gyors- és vonatalosztálya, illetve néhány önálló műszaki alosztálya is Erdély területén nyert elhelyezést. A továbbiakban a két Fővezérség-közvetelen csapattesten kívül (101. híradóezred II. zászlóalja és a 105. légvédelmi tüzérosztály) a munkácsi 1. hegyidandár parancsnokság Máramarosra, a magyar Királyi Honvéd Légierő három repülőszázada pedig Szamosfalvára települt. Hadiállapotban A Honvédség alakulatainak erdélyi berendezkedését követő békeidőszak rövid életű volt. A német csapatok Jugoszlávia ellen megindított hadműveletébe 1941. április 12-től a magyar Honvédség is bekapcsolódott. A Délvidéki magyarlakta területek birtokbavételében, az a néhány erdélyi helyőrségű csapattest is részt vállalt, amelyek az 1. lovasdandár alárendeltségében tevékenykedtek. Az erdélyi csapatok feladata főleg folyammegfigyelésben és a csetnik gócpontok felszámolásában merült ki.
A magyar katonai vezetés számára sokkal nagyobb problémát jelentett azonban a német-szovjet viszony várható alakulása, amely további álláspontját is jelentős mértékben befolyásolta. A Románia elleni konfliktus lehetőségét 1941 tavaszán egy, a Szovjetunió elleni támadás eshetősége váltotta fel.
A Szovjetunió elleni katonai részvétel mellett – az eddig elért revíziós eredmények megtartása, illetve újak elérése érdekében – kardoskodó Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke elképzeléseit a magyar politikai vezetés nem osztotta és ebben a kérdésben óvatosságra intett.
A magyar politika ezen álláspontját a június 26-i kassai és rahói támadás azonban keresztbe húzta. Az események hatására a Kormányzó élt az 1920. évi XVII. tc. 2. paragrafusának 2. bekezdésében biztosított jogával. Ennek megfelelően a felelős kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulását kikérve elrendelte a honvédségnek a határon túl történő harcba vetését és a hadiállapot kimondását.
A Szovjetunióval szemben 1941 júniusában beállt hadiállapot következtében a m. kir. Honvédség keleti hadszíntéren bevetett seregtesteinek kötelékében a hadműveltek két éve alatt számos erdélyi helyőrségű csapattest teljesített szolgálatot.
Így pl. a Gyorshadtest kötelékében a 13. és 14. kerékpáros-zászlóalj, a tragikus sorsú 2. hadsereg kötelékében a 25/2. és a 27/2. könnyű ágyús üteg, a 9. élelmező oszlop, a Megszálló Erők kötelékében pedig a zilahi 55/II. gyalogzászlóalj vett részt a harcokban.
Ez az időszak azonban hátországban maradt csapatok számára sem volt eseménymentes, hiszen a magyar-román határon 1943. november 20-ig a források 74, sok esetben tragikus kimenetelű határincidenst jegyeztek, amelyek a két fél közötti feszült viszonyt bizonyították.
A keleti hadszíntér eseményeiben bekövetkezett fordulat a magyar katonai felsőbb vezetés figyelmét a keleti határrész, illetve az Erdély területén állomásozó erők megerősítésére fordította. A keleti határrész egyik alapvető – nem összefüggő rendszert képező – elemének, az Árpád-vonal erdélyi szakaszának építése már 1940-ben kezdetét vette.
Az Országos Erődítési Parancsnokság kirendeltségének felügyelete alatt hatalmas anyagi és emberáldozatokkal készült vasbeton védelmi rendszert, amely a Keleti Kárpátok hágóit és szorosait volt hivatott lezárni, az 1941 októberétől fokozatosan hadrendbe állított erődszázadok szállták meg.
A 13 erődszázadot, amely a felállító határvadász-zászlóalj hadrendi számát viselte, 1942. október 1-jétől a 9. határvadász-dandárnak rendelték alá és annak a védelmi rendszerébe vonták. A gyengén – általában zsákmányanyaggal felszerelt – erődszázadok mellet Erdély délkelti határszakaszának védelmét, a 27 határőr-zászlóaljból álló Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága egészítette ki.
A régi székely határvédelmi hagyományokat felelevenítő milícia rendszerű szervezet alapjait Kozma István vezérőrnagy felügyelete alatt 1942. március 1-jén fektették le. Parancsnoksága 1943. május 1-jén kezdte meg működését. Az eredeti elképzelés szerint 28 zászlóaljat terveztek felállítani, amelyek személyi állományát idősebb korosztályok képviselték volna.
Békeidőben csak a keretekkel létező alakulatok alosztályait a székely városok, falvak állították volna fel. A honvédek harcképességét meghatározott idejű fegyvergyakorlattal kívánták tökéletesíteni. A zászlóaljak szervezésében és kiképzésében szinte a teljes székelyföldi katonai-, kiegészítő- és leventeparancsnokság részt vállalt.
A zászlóaljak állománya később annyiban módosult, hogy az öreg honvédek mellé a legfiatalabb korosztályokat is beosztották, tehát apa fiával együtt vett részt szülőföldje védelmében. A határőr-zászlóaljakon kívül a Határvédelmi Erők parancsnokságának a 9. határvadász-dandár és a 69. határvadász-ezred is alárendeltségébe lépett.
Hadrendi változások
Az Erdélyben állomásozó seregtestek szervezetében az 1943. október 1-jén életbelépő ún. Szabolcs-hadrend is jelentős változásokat eredményezett. Jelentősebb lépésként a 25. könnyű hadosztályt gyaloghadosztállyá szervezték, míg a jobb vezetés érdekében Székely Határvédelmi Erők keretén belül határvadászcsoport-parancsnokságokat hoztak létre: a 65.-et Gyergyószentmiklóson, a 70.-et Csíkszeredán, a 67.-et Sepsiszentgyörgyön, a 68.-at Székelyudvarhelyen, a 69.-et pedig Marosvásárhelyen. A határvadász-zászlóaljak ütegeit pedig két hegyitüzérosztály-parancsnokság alá vonták. Az 1. tüzérosztály parancsnoksága Csíkszeredán, a 2. osztályé pedig Marosvásárhelyen székelt.
Továbbá a 68. határvadászcsoport-parancsnokságának alárendeltségébe helyezték a Nagybereznáról Sepsiszentgyörgyre irányított 26. határvadász-zászlóaljat és ugyancsak itt felállították a X. hadrendi számmal ellátott utász- és híradó-zászlóaljat. A X. székely vonatosztályt Csíkszeredában szervezték meg. A X. szám a Határvédelmi Erők parancsnoksága átszervezésével tervbe vett új hadtest számát jelentette, ami a hadiesemények miatt nem valósult meg. A folyamatos átszervezések és fejlesztések ellenére az erdélyi határvédelem igen törékenynek bizonyult.
A román határvédelem szempontjából főleg a Székelyföld védelme hagyott kívánnivalót maga után. A „Kosnai nyak” okozta előnytelen védekezési lehetőségek miatt körkörösen védhető zászlóaljtámpontokat alakítottak ki Kézdivásárhely, Barót, Sepsiszentgyörgy, illetve Parajd térségében. A magyar katonai vezetés terve szerint az R (román) határvédelem keretén belül öt határvadász-csoport védett volna, amelyekhez észak-nyugaton a Borgói-hágótól Máramarosig az 1. hegyidandár egységei csatlakoztak. A hadvezetés a Székelyföld védelmében a 27. székely könnyű hadosztály egységeivel is számolt. A nyugati határszak megszállását pedig az ország belterületéről átirányított csapattestekkel oldották volna meg. Ezek a tervek az 1944 tavaszán bekövetkezett katona-politikai események miatt nem valósultak meg.
Két tűz között
Magyarország 1944. március 19-i megszállása, illetve a szovjet csapatoknak, az ország keleti határaihoz való gyors közeledése a magyar hadvezetést tervei megváltoztatására késztette. Az román határvédelem mellett fel kellett készülni az O (orosz) határvédelemre is.
A magyar politikai és katonai vezetés nem számolt azzal, hogy az orosz csapatok szükségesnek tartják majd a Kárpátok erődített vonalának áttörését, ennek ellenére azonban az északkelti határ védelmét megfelelő körültekintéssel kezelték. A megszállást követően életbe lépő mozgósítás a IX. hadtest csapatait is érintette.
Közülük 1944. április elején a 25. gyalog- és a 27. könnyű hadosztály a galíciai hadszíntérre vonult. A délkeleti határvonal védelme így tehát a Székely Határvédelmi Erők 1944. március 22-én mozgósított csapataira hárult. A Keleti Kárpátokba felvonult parancsnokságok és csapattestek 1944 tavaszán-nyarán erődítési munkálatokat, illetve kiképzési gyakorlatokat végeztek, harci tevékenységre azonban nem került sor. Románia 1944. augusztus 23-i átállásával a magyar határok védelme lényegesen átértékelődött.
A két ország között beállt hadiállapot miatt a magyar katonai és politikai vezetés figyelme, a Déli Kárpátok hágóinak lezárása érdekében, Dél-Erdély felé irányult. A dél-erdélyi hadműveletekkel egy időben, a magyar hadvezetés a teljes román-magyar határ lezárását is elhatározta. Ennek megvalósítását a rendelkezésre álló határvadász-csoportokra bízta.
A rendelkezés értelmében az Ojtozi-szorostól a Borgói-hágóig terjedő határszakaszt négy (67., 70., 65., és 69.) határvadász-csoport szállta meg, amelyeket a Határvédelmi Erők parancsnoksága fogott össze, míg a tőlük északra, Felsővisóig védekező határszakaszon két (71. és 72.) határvadász-csoport védett. Utóbbiak fölött a 9. székely határvadász-dandár rendelkezett.
A határvédelemben szerepet vállalt csapatoknak tilos volt a határt átlépniük, azonban román részről sokszor érte őket támadás. Ez azonban elenyészőnek bizonyult azokhoz a harci eseményekhez képest, amelyek a Székelyföld és Erdély hadműveleti területté válása váltott ki.
Berekméri Árpád-Róbert
1974-ben született Gernyeszegen. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas elméleti líceumban végezte, majd Kolozsvárott, a BBTE-en történelemtanári diplomát szerzett. 2003-tól az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa. Főbb érdeklődési területe a Horthy-kor katonatörténete, illetve a helytörténet.
Fontosabb munkái:
Fegyver alatt (A marosvásárhelyi magyar királyi 27. székely honvéd könnyű hadosztály tisztikara, 1940-1945). (Under the weaponry. The officer corps of the royal Hungarian 27th secler light division of Marosvásárhely, 1940–1945) Marosvásárhely, Mentor kiadó, 2008. 289 p. és 32 old. képmelléklet. (ISBN: 978-973-599-301-6)
A marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály története megalakulásától 1944 szeptemberéig. (The history of the 27th székely light division from its formation to September 1944) = Hadtörténelmi Közlemények. 118 (2005). 1–2. sz. 152–184; Székelyföld. 9 (2005). 11. sz. 77–96, 12. sz. 60–86.
Berekméri Róbert
Transindex.ro