Végvári vándorkomédiások
Bánsági Vándorszínház társulata negyedik éve indult útnak, hogy augusztus 19. és szeptember 2. között tizenöt bánsági és partiumi településen bemutassák legújabb produkciójukat. Nóti Károly Majd a Jegenye című jelenetéből Orbán Enikő dramaturg írt egyfelvonásos zenés vígjátékot, az előadást Aszalos Géza a temesvári Csiky Gergely Színház művésze rendezte. A díszleteket és jelmezeket Albert Alpár tervezte. Simon Judit az idén is ott volt Végváron, a bemutatón.
A nyár elején, Temesváron Aszalos Géza színművész és Orbán Enikő dramaturg azon izgultak, hogy idén nyáron hogyan fér bele a programjukba a Vándorszínház, hiszen a Csiky Gergely Színházban még júliusban is dolgoztak. Előadásaikat külföldi fesztiválokra, vendégszereplésre hívták. Persze büszkék rá, hogy munkájukat elismerik, s a temesvári magyar színházat a legrangosabbak között jegyzik itthon és külföldön, de a Vándorszínház is útnak kell induljon. Várják őket Végváron és a többi településen. Már kora tavasszal kérdezgetik, mikor és milyen előadással érkeznek. Igazi ünnepi esemény arrafelé a színház.
Tavaly óta a Tarisznyás Egyesület működteti a Bánsági Vándorszínházat, ez az egyesület főtevékenysége. A pénz egyre kevesebb, de mindig van annyi, hogy elkészüljön az előadás, mellyel Thália szekerén bejárják Arad és Temes megye szórványtelepüléseit. Aszalos Géza örömmel újságolja: idén Krassó-Szörény megyeszékhelyére, Resicabányára is meghívták a truppot. A tél végén telefonáltak, nehogy kimaradjanak. Hallottak a Vándorszínházról, és szeretnék, ha náluk is szerepelnének. Mennek boldogan, hiszen az a cél, hogy minél több szórványtelepülésre vigyenek színházat. A többi nem számít – mondja nevetve Aszalos.
Kettőjüknek idén sem lesz szabadságuk, már negyedik éve nem is gondolnak hagyományos értelemben nyaralásra. Nekünk ez a nyaralás – mondja a mindig mosolyogó Orbán Enci, aki szerint a szükségből is örömet kovácsolnak. Tavaly óta ugyanis lemondtak a catering szolgálatról, a panziókról. Maguk főznek, és ott töltik az éjszakát, ahol éppen helyet kapnak. Idén „befektettek” néhány felfújható matracba, mert korábban akadt olyan település is, ahol a puszta padlón aludtak a színpadon.
A befektetés kifejezésen elmosolyodok, mert a helyzet az, hogy az idén még a tavalyinál is kevesebb a pénz. Aszalos Géza mondja, nagy bajban lettek volna, ha a Temes Megyei Tanács nem siet a segítségükre. Olyan támogatást szavaztak meg a Vándorszínháznak, amellyel biztonságban elindulhatnak. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) már tavaly sem kaptak pénzt, idén a Bethlen Gábor Alaptól sem nyertek egy vasat sem. A magyarországi intézmény közölte, hogy forrás hiányában nem támogatja őket. Maradt tehát a megyei önkormányzat, és mint minden évben a Csiky Gergely Színház, valamint a települések, ahol várva várt vendégek.
„Mondjad, mire van szükséged, és vigyed” – ezt szokta mondani Balázs Attila a temesvári magyar színház igazgatója, amikor Aszalos bejelenti: indulnak Végvárra és onnan tovább. Nagybodófalva, Szapáryfalva, Lugos, Igazfalva, Újszentes, Újmosnica, Ótelek, Nagyszentmiklós, Pusztakeresztúr, Máriafölde az útirány, majd tovább Arad megyében Kisiratos, Kisjenő, Nagyzerind következik. Az utolsó állomás az új helyszín, Resicabánya. A Csiky Gergely Színháztól érkezik a mikrobusz, az utánfutó, a jelmezek, a díszlethez szükséges anyagok, a világosító és hangberendezések.
Csapatmunka a piactéren
Végváron első látásra szinte semmi sem változott tavaly óta. Aztán kiderül, hogy mégis: nagyobb lett a szeretet, több az adomány. A társulat az iskolaudvarban próbál, a bentlakásban rendezkedtek be. Ez itt még luxuskategóriának számít, külön háló- és fürdőszoba áll a lányok és fiúk rendelkezésére, ágyban alusznak, a tágas, immár jól felszerelt konyhában főznek maguknak. Amikor megérkezünk, még tombol a kánikula, az árnyékban is nehéz meglenni, nemhogy a tűző napon.
A konyhát a végváriak szerelték fel, a hűtőszekrénytől a tűzhelyig mindent ők hoztak, hogy a színészek semmiben sem szenvedjenek hiányt. Az épület ütött-kopott, a folyosón a tavalyi esőktől beázott a mennyezet, az idén viszont rendesen kiszáradt.
A bemutató napja van, előző este már tartottak egy előbemutatót, mert a szomszéd faluban lakodalom van, sokan mennek Végvárról is, de az előadást látni akarták. Így hát a társulat nyílt főpróbát tartott. Jó sokan voltak, mesélik.
A társulat éppen szusszan egyet, mielőtt elkezdik építeni a piactéren a díszletet. Pompás pillanat, hogy megismerkedjek az új tagokkal. Sosovicza Anna, Scurtu Dávid, Benczi Tekla színisek, Tekla korábban diákszínjátszóként vett részt a munkában. Zétényi Lina teatrológus hallgató, de úgy gondolta, színészként is kipróbálja magát. A régiek barátként üdvözölnek. Hodu Péter a szegedi színház művésze, harmadik éve vándorol Aszalosékkal. Mihály Csongor alapember, immár kolléga a Csiky Gergely színházban. Velük van a másik alapember, Albert Alpár a temesvári teátrum díszlet- és jelmeztervezője.
A tagok mindegyike pontosan tudja, mi a feladata, nemcsak a színpadon, de a színpadtér, a jelmezek előkészítésében. Még velük van Alpár, aki segít nekik, és figyeli, hogy mindenki pontosan tudja, mi a dolga. A díszlet is közös munka, Alpár és a társulat tagjai az iskola udvarán szabták, festették, varrták. A Majd a Jegenye díszlete olyan, mint a puzzle, apró darabokból kell minden előadás előtt összerakni. Merthogy minden bele kell férjen a nem túl nagy méretű utánfutóba. A fiúk és Aszalos a tűző napon szerelnek, a piacteret csak előadás előtt fél órával éri el az árnyék, konkrétan, amikor már esteledik. Lassan minden a helyére kerül, a lányok a jelmezekkel és kellékekkel foglalkoznak. A fény és hang kezdetektől a Csongor feladata. A fiúk fegyelmezetten, de jókedvűen végzik a munkájukat. Megérkezik Nándi és Béla is, ők a mindenkori helyi segítők. A piactéren szól a zene, mintegy másfél órával az előadás előtt minden kész van. Áll a szép és funkcionális díszlet, a jelmezek előkészítve, a színészek, valamint a rendező és dramaturg elmennek zuhanyozni és készülni az előadásra. Utóbbi kettő egyben világosító, hangosító, kellékes, szóval a színpad mindenesei.
Senki nem azzal kezdi a közel két hónapos megfeszített munkát, hogy mennyi a gázsi, hanem azzal, hogy mi a feladat.
Gondolatok szúnyogokról és szórványról
A barátnőimmel Mihály bá’ „bárjának” árnyékos teraszán ülünk, hideg üdítőt kortyolgatunk és nézzük, ahogy a Vándorszínház társulata dolgozik. Vacsora csak előadás után lesz, de az iskolaudvaron már készül a bográcsos. Pillanatra odajön hozzánk Enci, majd Géza. Boldogok és – bár nem vallják be – büszkék is magukra, mert befogadták, szeretik őket a szórványban.
Mesélik, hogy a végváriak szinte mindennel ellátják őket, hoznak zöldségeket, gyümölcsöt, az állatorvostól mennyei sajtot kaptak, a község asszonyai kalákában főzik a vacsorát, néha ebédet is. Befogadták őket.
Vándorkomédiás elődeikhez híven minimális igénnyel érkeznek a településekre: egy tér, ahol felállíthatják a színpadot, hely, ahol aludhatnak, vacsora, és egy 220 voltos áramforrás. A gázsi az előadás utáni kalapozásból kerül ki, azt osztják el egymás között. Örömmel újságolják, az idén már ebédet is ígértek nekik néhány településen, annyira várják őket.
Miközben az árnyékban pihegünk a melegtől, félünk, idén is megesznek majd a szúnyogok. Tavaly nagyon megszenvedtük a kis vérszívók jelenlétét. Arról az emberfeletti munkáról beszélgetünk, amit szinte ingyen végeznek a Vándorszínház tagjai. Ezek a fiatalok olyan helyekre visznek előadást, ahol generációk nőttek úgy fel, hogy nem tudták, mi az, hogy színház. Általuk ismerték meg ezt a varázslatot. A bánsági, aradi, krassó-szörényi településeken Aszalosék előtt évtizedekig nem lépett fel színtársulat, még amatőr sem. Mialatt erről beszélgetünk, eszembe jutnak az évente meghirdetett szórványprogramok, a magyarság és magyar közösségek megmaradásáról szóló ünnepi szónoklatok. A Vándorszínház ünnepi külsőségek és politikusok nélkül a magyar szót viszi olyan településekre, ahol ez hiánycikk. Magyar szerzők darabjait játsszák magyarul, magyar zenével. Közösséget fejlesztenek, nem csak azzal, hogy a települések magyarjainak a színház közös élményét nyújtják, hanem azzal is, hogy magyarok együtt várják őket, a falvak közössége teremti meg az előadáshoz szükséges minimális feltételeket, és az asszonyok közösen főzik a vacsorát. Közösségformálók az előadás utáni együttlétek, a beszélgetések is. A Bánsági Vándorszínház az élő magyar szót viszi a szórványtelepülésekre, nem csak őrzi, hanem teremti a hagyományt. A hagyományt, hogy évente, egy nyári estén színházba lehet menni. Igaz, őket nem lehet felavatni, szalagot elvágni, beszédet mondani.
Aszalosék nem az elöljárókkal tartják a kapcsolatot, hanem a közösségi munkát vállalókkal. Végváron az iskolaigazgató, máshol egy tanár, megint máshol a lelkész, másutt egy vállalkozó segít nekik. Kisbusszal, utánfutóval érkeznek, naphosszat dolgoznak az esti ünnepi pillanatokért. Semmit sem várnak el, csak teszik a dolgukat, mert úgy gondolják, ez a feladatuk.
Vissza! Vissza!
Amint a padok és székek a helyükre kerültek, az első sort megtöltik a gyerekek. Kicsik és nagyok jó másfél órát várnak, hogy kezdődjön az előadás. A felnőttek zöme is korán érkezik, hogy jó helyet kapjon. A szúnyogok úgy döntöttek, augusztus 19-én este, a Majd a Jegenye előadását nem nézik meg, úgyhogy mi is békében várjuk a kezdést, vakarózás nélkül nézzük a produkciót. Az idő is kegyes, enyhe szél fújdogál, csak annyi, hogy kissé lehűtse a levegőt, de ne tegyen kárt a díszletben.
Kigyúlnak a reflektorok, megszólal a zene, kezdődik az előadás. A nézők elcsendesülnek, gyerekek és felnőttek, idősek és fiatalok mosolyognak, örülnek a színháznak. Az előadás könnyed és pajkos, a dramaturg ügyesen rakta össze a Nóti jelenteket, és nem derül ki, melyik szövegrész született saját kútfőből. A fiatal színészek tehetségesek, táncolnak és énekelnek, ülnek a poénok. Mihály ismét megcsillogtatja a humorát, Hodu hódító, Scurtu remekül mozog, Sosovicza, Benczi és Zétényi bűbájosan komédiáznak. Minden énekszámot tapssal jutalmaz a közönség, a végén vastapssal köszönik meg az előadást. Vissza! Vissza! – kiabálják néhányan, a közönség még maradna, egy hölgy megjegyzi, túl rövid volt, még nézték volna. Mindenki tesz a kalapba és nehezen szánják rá magukat, hogy hazamenjenek.
Păştean Erika, iskolaigazgató megköszöni a társulatnak, hogy Végvár a főhadiszállásuk, hogy ott próbálnak. A község nevében kéri őket, jöjjenek jövőre is, mert ők már ide tartoznak, végváriaknak tekintik őket. Jónéhányan végignézik, ahogy leszerelik és összepakolják a díszletet.
Az iskolaudvaron elkészült a gulyás, az egyik szakács az igazgatónő férje.
A végvári asszonyok megterítik a hatalmas konyaasztalt, a birkagulyás finom, a savanyúság, a túrós sütemény mennyei. A társulat boldog, jól sikerült az előadás és a kalapba is elég szép summa gyűlt össze. Ezt csak később számolják meg és osztják el. Még átmegyünk Mihai bá’hoz, aki egy láda sörrel kedveskedik. Aszalos az asztalnál megköszöni a társulatnak a munkát és figyelmezteti őket: ne maradjanak fenn sokáig, mert másnap indulás!
A Vándorszínház szeptember 2-án Resicabányán tartja az idei utolsó előadást, 3-án visszatérnek Végvárra összepakolni és elbúcsúzni. A diákoknak még maradt pár nap vakáció, Aszalos, Orbán, Mihály és Hodu másnap a kőszínházban kezdi a munkát, hiszen indul az új évad. erport.ro

Hagyományos templombúcsú Óteleken
„Tegyük a keresztet a győzelem jelévé!”
A templombúcsú előestéjén elhunyt szeretteikről emlékeztek meg az ótelekiek a temető kápolnájában. A megemlékező szentmisét Ft. Heinrich József esperes celebrálta. ,,A Máté evangéliumában elhangzó nyolc boldogság ismerősebb, mint a mai Lukács Evangélium-változat, itt négy boldogság és négy jajkiáltás hangzik el. A lényegi mondanivaló ugyanaz, de kevésbé ünnepélyes hangvételű, melyben Jézus jajkiáltással figyelmezteti azokat, akik máris boldogok. Valójában kik is a boldogok? Sokan azt hiszik, hogy azok, akiknek nincsen megélhetési gondjuk. De a krisztusi jajkiáltáshoz kellenek a boldogságok is, mert ezek az irgalmas Istent hívják segítségül, mondotta szentbeszédében az óteleki plébános.
Az óteleki római katolikus templomot a Szentkereszt felmagasztalásának ünnepe tiszteletére szentelték fel. A kereszt hitünk központi jelképe, általa nyertük el megváltásunkat. Jézus Krisztus előtt a kereszt a szégyen jelképe volt, ám de feltámadásával a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált.
A hagyományos szeptember 14-ei templombúcsú az óteleki magyar közösség talán legnagyobb ünnepe, amelyre évről évre az elszármazottak is hazalátogatnak. Az egész egyházmegyéből összegyűlt vendégpapok a szent keresztet a magasba emelve vonultak be az ünnepi díszbe öltözött templomba. A búcsús szentmisét Ft. Király Tibor tóbai plébános celebrálta, aki szentbeszédében hangsúlyozta „A Szentkereszt felmagasztalásának ünnepén, olvasom az oltár feletti feliratot: ,E JELBEN GYŐZNI FOGSZ! Számunkra útmutató Jézus Krisztus keresztje, hiszen a mindennapok közepette, hogy hitünket megtartva haladjunk az élet útján, le kell győzzük önmagunkat. Jézus Krisztus útja a szeretet útja, az igazsághoz és az örök életbe vezető út”
„Isten művei csak a kereszt által növekedhetnek, és ezt láthatjuk a mai életünkben is, mert tele vagyunk keresztekkel, hiszen ott van a templomtornyon, a temetőben, az ékszereken. Mi ez az egyszerű jel, amit oly gyakran használunk, hogy már majdnem elfeledjük a fontosságát? A keresztény ember nem tesz semmit keresztvetés nélkül, keresztet vet a kenyér szeletelése előtt, keresztet vet a munka kezdetekor és befejeztével. A keresztet kell hordozni, a kicsik a kiskeresztet, a nagyok a nagykeresztet, de mindenkinek a saját keresztjét kell hordoznia és a reménység jelét látnia benne. Bátorítalak benneteket, kedves testvéreim, hogy öleljétek át, csókoljátok meg egymást, és tegyük a keresztet a győzelem jelévé – mondotta prédikációjában Barazsuly István temesvári szalvatoriánus szerzetes.
A búcsús szentmise után örömmel üdvözölték az ótelekiek egymást és a hazalátogatott elszármazottakat. Az esti órákban elkezdődött a hagyományos búcsúbál, amelyen részt vettek a helybéliek és a határon túli vendégek, de a környező falvakból is összegyűltek a szórakozni vágyók. A búcsúbál olyan jól sikerült, hogy csak reggel széledtek szét a bálozók!
Molnár Géza / Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Szórvány Napja Temesváron
Díjazták a fotó- és videópályázat legjobbjait
A Magyar Szórvány Napja alkalmából, a temesvári Magyar Színház előcsarnokában tartották meg november 15-én a Magyar élet a Bánságban című fotó- és videópályázat díjkiosztó ünnepségét és a hasonló című fotókiállítás bemutatóját.
A szép számú érdeklődőt Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, aki felidézte a szórványnap történetét és jelentőségét. „Temes megyében egyre aktuálisabb megemlékezni a Magyar Szórvány Napjáról – mondta Halász Ferenc –, hiszen a magyarság a megyeszékhelyen és vidéken is már alig éri el a lakosság 5%-át. 2015-ben Temesváron rendeztük meg az RMDSZ 5. országos szórványnapi rendezvényeit, de önálló szórványnapot most rendez először a Temes megyei RMDSZ. A Magyar élet a Bánságban fotó- és videópályázatot, és az itt látható vándorkiállítást a Bánsági Közösségért Egyesület és a helyi RMDSZ közösen valósította meg, a Magyar Kormány támogatásával”.
A Bánsági Közösségért Egyesület nevében Andrásy Noémi beszélt a Magyar élet a Bánságban fotókiállítás létrejöttéről. „Két éve fogant meg az ötlet, hogy értékeinket bemutassuk határainkon innen és túl, amikor Budapesten a Magyarság Házában sor került a Bemutatkozik a Bánság rendezvényre – mondta Andrásy Noémi. – A bemutatkozás akkor is jól sikerült, de most bővíteni tudjuk a kínálatunkat ezzel a vándor fotókiállítással. Nagy öröm volt a számunkra, hogy ilyen aktívan válaszolt a publikum a felhívásunkra, több mint 250 fotó érkezett be a pályázatra. Ebből választott ki a zsűri 14 fotót, amelyeket most megtekinthetnek a molinókon.” A zsűri 7 fotós alkotásait díjazta: Bartók Béla, Csesztánovics Károly, Kis Árpád, László Árpád, Molnár Géza, Orosz Sándor, Velcsov Margit, közülük hat alkotó munkáit láthattuk molinók formájában kiállítva a magyar színház előcsarnokában. Kis Árpád különdíjban részesült, azzal az indoklással, hogy ő volt az, aki a legjobban közelített a pályázati felhívás tematikájához. Az okleveleket és fotóalbumokat Molnár Zsolt, a Bánsági Közösségért Egyesület elnöke adta át a díjazottaknak. A videópályázatra egyetlen alkotás érkezett be, amelynek szerzője Tamássy Zsolt és a Végvári Falunapok 2017 rendezvényt mutatja be. Ebben a kategóriában nem osztottak ki díjakat. A díjkiosztó ünnepséget a Bokréta hagyományőrző csoport citerásainak népdalcsokra színesítette.
A fotópályázat különdíjasa, Kis Árpád lapunknak elmondta: egyetemi tanulmányai mellett, hobbiként kezdett foglalkozni a fotózással, és Temesváron, illetve a környékbeli falvakban készítette a legtöbb fotóját. „Szeretek korán reggel, 5-7 óra között fotózni, mert az épületekről ilyenkor lehet a legjobb képeket készíteni” – mondta Kis Árpád, akinek a Dóm téren készült, barokk és szecessziós stílusú épületeket ábrázoló fotóit állították ki.
Molnár Géza fotóival és tudósításaival már találkozhattak olvasóink a Nyugati Jelen hasábjain. „Gyerekkorom óta fotózok, filmezek, analóg technikával kezdtem, és mostanában áttértem a digitális technikára – nyilatkozta lapunknak az óteleki Molnár Géza –, a legfontosabb a számomra a természetfotózás, de Óteleken és a környéken az utóbbi időben minden közösségi rendezvényen részt vettem, és fotókat is készítettem.” Molnár Géza küldte be a legtöbb felvételt a fotópályázatra, ezekből néhány Óteleken és a Temesvári Magyar Napokon készült fotót láthattunk a kiállításon.
A Magyar élet a Bánságban című fotókiállítást a szervezők ígérete szerint több bánsági magyarlakta településen láthatják majd az érdeklődők. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)