A szórványban élő gyerekeknek öröm volt az együttlét Érmihályfalván. Ötvösd iskolája kicsi, összevont osztályos, egytanítós iskola. Dr. Bodó Barna, a Szórványkutató Központ igazgatójának köszönhetően az ötvösdi iskolás gyermekek vakációzhattak Érmihályfalván az ottani gyerekekkel. Az érmihályfalvi anyanyelvi táborban más szórványból is érkeztek, Óradnáról, de csángó gyerekek is jöttek. – Ötvösd faluban jelentős külső támogatással sikerült felújítani az iskolát. /Az egymásra találás öröme. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 28./

Születésének 117. évfordulóján Reményik Sándorra (Kolozsvár, 1890. aug. 30. – Kolozsvár, 1941. okt. 24.) emlékeznek a Beszterce-Naszód megyei Radnaborbereken. Az Óradnai Magyar Kulturális Napok keretében Vadvizek zúgása címmel szeptember 1-jén Radnaborbereken – ahol Reményik Sándor gyakran tartózkodott – tudományos értekezlet keretében emlékkiállítás nyílik, és emléktáblát helyeznek el a parókia falán a költő iránti tisztelet jeléül. A tudományos ülésszakon Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, Dávid Gyula, a kolozsvári Polis Könyvkiadó vezetője, Bágyoni Szabó István, a PoLíSz folyóirat főmunkatársa, Balázs Tibor, a Littera Nova Kiadó igazgatója, Bauer Ilona, a Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője, valamint Lisztóczky László irodalomtörténész mond beszédet, illetve tart előadást. /Benkő Levente: Reményik Sándorra emlékeznek. = Krónika (Kolozsvár), aug. 31./

Mégsem szűnik meg a magyar tagozat a Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyén és Rettegen. A megyében működő kevés magyar oktatási intézmény működik, idén egyévi szünet után Almásmálomban is újraindul, Kékesen pedig hosszú kihagyás után megkezdi működését a magyar nyelvű óvoda. Besztercén ha lesz elegendő gyermek, magyar nyelvű step by step rendszerű első osztály is indulhat. Óradnán három elsős gyermek kezdi magyar nyelven a tanulást, így nyolcfősre gyarapodott az elemista magyar tagozat. A 6400 lelkes Óradna községben közel negyvenévi szünet után 2006 őszén öt gyermekkel indult újra a magyar nyelvű oktatás, szeptember 17-étől pedig három elsős, négy másodikos és egy harmadikos gyermek kezdi el az iskolát. A helyi RMDSZ-szervezet elnöke, Strambuné Osztrovszki Erzsébet magyar játszóház létrehozásában látná az újraindult tagozat fejlődését. A közel 780 fős óradnai magyar közösség soraiból pillanatnyilag 60–70 gyermek tanulja fakultatív módon a magyar nyelvet, viszont helyhiány miatt nincs arra lehetőség, hogy egyszerre ötven gyermek együtt lehessen, és hogy az órák rendszeresek legyenek. Ha a plébánia visszakapja egykor elkobzott ingatlanát, magyar játszóházat hoznak létre. Ezt segíti Beszterce-Naszód megyének néhány napja kinevezett magyar főtanfelügyelő-helyettese, Balázs Dénes is. /Benkő Levente: Magyar nyelvű oktatás hivatalosan és fakultatívan. = Krónika (Kolozsvár), szept. 13./

A hét végén zajlott Besztercén az ötödik Örvendj Ég, örvendj, Föld Beszterce-Naszód megyei magyar karácsonyi ünnepség a Művelődési Házban. A besztercei óvodások sem hiányozhattak a karácsonyváró rendezvényről. A kiváló szervezés Gönczi Irénke RMDSZ-es tanácsos munkájának köszönhető. A kulturális program Boros Erzsébet népdalénekes CD-bemutatójával kezdődött, majd az óvodások fellépésével folytatódott. Ezt követte a magyernemegyei gyermekkórus, a bethleni diákok műsora, az újősi gyerekkórus, a besztercei Andrei Muresanu Kollégium magyar tagozata kórusának és együttesének fellépése, a tacsi gyerekek összeállítása, a szentmátéi ifjúsági kórus, a vicei gyermekcsoport, az óradnai gyermekcsoport, a tekei gyermekcsoport, a besztercei református egyház kórusa, a várkudui gyermekcsoport, a mezőköbölkúti gyermekcsoport, a besztercei római katolikus gitárcsoport, a sófalvi kórus, a besztercei Hópelyhek – Lotus tánccsoport, a besztercei magyar baptista gyülekezet kórusa, a cegőtelki gyerekkórus, a Máltai Segélyszolgálat besztercei szervezetének kórusa, a magyardécsei gyermekcsoport és az idei rendezvényt is a felőri Pelikán együttes fellépése zárta. /Beszterce. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

A Beszterce-Naszód megyei Kisilva környéki románok „om bun”-ként (jó ember) emlegetik ma is gróf Zichy Domokos veszprémi püspököt, aki a 19. században Óradnán és környékén templomot, iskolát, patikát és jótékonysági intézményt létesített, valamint egy orgonával ajándékozta meg a katolikus templomot. Az azóta először felújított orgonát május 3-án, a templombúcsún adták át. Takács Noémi besztercei zongoraművész örül, hogy nem új orgonával cserélték fel az óradnaiak ezt a páratlan szépségű és hangú orgonát. /Mayla Júlia: Templombúcsú Óradnán. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 5./

Nyolc évtized után ismét felcsendült a Beszterce-Naszód megyei Óradnán a római katolikus plébánia orgonája. Takács Noémi besztercei zenetanárnő és orgonista szólaltatta meg az első világháború idején károsodott hangszert. A gróf Zichy Domonkos püspöktől 1873-ban adományként kapott hangszer restaurálását a mintegy hatszázötven katolikust számláló közösség plébánosa, T. Kovács Attila kezdeményezte. „Ebben a hatalmas ortodox román tengerben, az orgona nemcsak a katolicizmus egyik jelképe, hanem egyben olyan eszköz is, mellyel hangosan hirdethetjük: mi, magyarok is létezünk” – vallja a T. Kovács Attilát néhány hónapja felváltó Timár Zoltán plébános. /Szucher Ervin: Kántorért imádkoznak. = Krónika (Kolozsvár), máj. 9./

Besztercén Székely Dávid tanfelügyelő elmondta, anyagi feltételeket, emberi erőforrásokat kell mozgósítani, küzdeni kell, hogy az állandóan apadó gyerekszám ellenére is fenntartsák az iskolákat. Az a cél, hogy becsületes, helytálló embereket neveljenek, akik felelőséggel viseltetnek mások iránt. Hiányolja az iskolákból a színjátszást, a műhelygyakorlatokat, a családi életre való nevelést. Székely Dávidnak tanfelügyelőként elégtétele, hogy jelenleg a megye minden olyan településén, ahol magyarok élnek, van valamilyen formában magyar nyelvoktatás. Ha nem sikerült úgynevezett rendes tanítást megvalósítani, legalább fakultatív magyar nyelvoktatás létezzen (ilyen hely például Szászlekence, Mezőkecsed, Örményes, Borberek, Óradna). Kétségbe ejti az apadó gyereklétszám. A háború után most először volt Besztercén kérdéses az első osztály indítása. Somkeréken jövőre nem lesz magyar elemi iskola, mert csak egy gyerek maradt. /Sipos Tímea: Apad a magyar gyermekek létszáma Besztercén. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./

Óradna példát mutat, nemcsak a megyének, hanem a régiónak is – méltatta a sikeres Óradnai Magyar Kulturális Napok rendezvényeit Borsos László, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ vezetőségének tagja. Óradnán 1965-ben megszüntették a magyar oktatást, megindult az állam által remélt magyarságromboló asszimiláció. Az 1989-es fordulatot követően megindultak az iskolaalapítási törekvések a magyarság körében. 2000-ben sikerült magyar óvodát létrehozni, és Bauer Ilona tanárnő lelkesen tanította azokat, akik komolyan vették a magyar nyelv elsajátítását. Jó példa Robb Dániel, egyik hajdani diákjuk, akire nagyon büszkék, ő ugyanis nem tudott magyarul, és pap lett belőle, mondta el S. Osztrovszki Erzsébet RMDSZ-es tanácsos, a magyar oktatásért folytatott küzdelem egyik „kiskatonája”. Osztrovszki összeírta 75 katolikus gyermek névsorát, a szülők egyetértő aláírásával, miszerint szeretnék, ha gyermekük magyarul is tanulna. 2006-ban kiderült, hogy van esély magyar nyelvű összevont osztályokat létesíteni. Borsos László tanfelügyelő segítette őket. 2006 őszén újra megindult a magyar oktatás Óradnán. Állandó tanárok jöttek, fiatalok, tele tettvággyal. Az óradnaik segítségére sietett a magyarországi Vasárnapi Iskola Alapítvány. Ennek keretében anyaországi tanárcsapatok indulnak kéthetente a határ közeli településekről az elszakított területek falvaiba, városaiba, hogy szombaton délután és vasárnap délelőtt foglalkozzanak a szórványban élő gyermekekkel, hogy segítsék őket magyarságuk megőrzésében. A mozgalom a pedagógusok önkéntes munkáján alapul, térítést nem kapnak érte. S. Osztrovszkij Erzsébet az Óradnai Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, az Óradnai Magyar Napok lelkes szervezője. A magyarországi Vasárnapi Iskola Alapítványnak közel hatvan pedagógus tagja van. A református egyház – főleg Vetési László – segítségével választottak egy-egy települést, és van olyan közösség, ahova „hazajárnak”. A salgótarjáni Erdélyi Kör elnöke, Valiskó Ferenc 1997-ben a Duna TV-ből tudomást szerzett arról, hogy az akkori plébános, Pál Vilmos Barna támogatókat keresett az Óradnai Reményik Ház építéséhez. A soproni és a salgótarjáni Erdélyi Kör jelentkezett, ők részt vettek 1999-ben a Reményik Ház avatásán. /Bálintné Kovács Júlia: Óradna, a régió követendő példája. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 5./

Kétévi szünet után december 19-én újra magyarul kántáltak a besztercei George Cosbuc Művelődési Házban. A Beszterce-Naszód megyei RMDSZ, a városi tanács és a Pro Hereditatem Alapítvány támogatásával ismét megszervezték az Örvendj ég, örvendj föld című rendezvényt. Huszonhárom településről érkeztek gyerekek, ifjak, felnőttek, hogy köszöntsék a küszöbön álló ünnepeket. A mezőségi Vicéről, Óradnáról és a környékről eljöttek a megyeközpontba, Besztercére. Legalább nyolcszáz ember fordult meg a nap folyamán a művelődési házban. /Mayla Júlia: Angyaljárás Besztercén. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./

Tizenegy pedagógus vehetett át életmű-díjat a szaktestülettől – A kétévente átnyújtott elismerési lehetőség az Ezüstgyopár-díj odaítéléséhez
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete szombaton, a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében, adta át a 2009-es évi érdemes oktató-nevelő díjat tizenegy Kolozs megyei pedagógusnak, több évtizedes pedagógusi tevékenységük méltánylása céljából. Az 1996-ban létrehozott díjat eleinte évente, majd 2000-től kezdődően kétévente adják át nyugdíjas vagy nyugdíjhoz közel álló pedagógusoknak. Az esemény Tárkányi Erika Tímea, Kolozs megyei RMPSZ-elnök beszédével kezdődött, majd a laudációk felolvasása következett. Az idei díjazottak a következők: Almássy Mária tanár, Halmágyi Endre és Halmágyi Gizella tanító, Jakab-Medvéssy Erzsébet tanár, Jancsik Edit óvónő, Kassai István és Karsay József tanár, Kovács Valéria tanító, Lendek Erzsébet és Szabó Bertalan tanár, valamint Szekerán István tanító. A rövid műsorban közreműködött a Báthory-líceum és a S. Toduţă Zenelíceum néhány diákja.
„Nagy öröm számunkra, hogy ezen a napon a figyelem és az érdeklődés középpontjába kerülnek azok a pedagógusok, akiket méltónak talált erre a díjra a pedagógusszövetség megyei választmánya – a volt tanítványok és pedagógus kollégák javaslatai alapján. Az érdemes oktató-nevelő díj egy küzdelmes, a pedagógusi szakmát hivatásnak tekintő életpálya elismerése. Ezt az életutat nemcsak a magas szintű szakmaiság jellemzi, hanem túlmutat az oktatás keretein, fontosnak tartva a közösségépítő szerepkört is, ahol a megtartó erő a hűség: egy nemzethez, egy közösséghez, a vállalt hivatáshoz” – hangzott el Tárkányi Erika – Tímea RMPSZ-elnök beszédében.
„Almássy Máriának, a dési Andrei Mureşanu Líceum kémiatanárának szívügye volt a minőségi oktatás. Pontosan felmérte minden diák képességét, de azt is tudta, hogyan kell értékké tenni azt, ami minden diák szívében ott van. Ő volt számomra az ideális tanár és a példakép”, tudtuk meg Bentia Annamária laudációjából.
A tanítóházaspár Halmágyi Endréről és Gizelláról elfogultság nélkül vélekedett a laudációban lányuk, Jakab Gizella: „Édesapám dinamikus és jó szervezőként rengeteg tevékenységben vett részt, a tanulók tudásának gyarapítása érdekében állandóan vetélkedőket szervezett az osztályok, illetve a szomszéd falvak tanulói között is. Író-olvasó találkozók lebonyolításában is részt vállalt: neki köszönhetően maradt meg bennem gyerekkori emlékként Kányádi Sándor és Banner Zoltán előadása. Édesanyám tanítóképzőt végzett, ám volt, amikor óvónőként dolgozott. Varrottasai több országba eljutottak. Nőtársait varrásra és hímzésre tanította”.
„Az iskolában sikernek számít, ha a tanulónak nem rándul görcsbe a gyomra, amikor elkezdődik az óra, és otthon arról mesél: milyen érdekes dolgokat tanult aznap. Valahogy így voltam én Jakab-Medvéssy Erzsébet matematika óráival. A tanárnőt szaktanárként és osztályfőnökként egyaránt szerették. Tanárkollégáival is megtalálta a közös hangot” – így vélekedett laudációjában Kaupert Melinda.
„Az emlékek tárában megkeresni harmincnyolc dolgos év értékeit úgy, hogy az aktív kolleganők számára tanulságos legyen, nehéz feladat. Jancsik Edit óvónő elsősorban a gyermekek szépérzékét fejlesztette. Ugyanakkor növendékeinek kifejezőkészségét verstanítással és meséléssel fejlesztette olyan szintre, hogy később a tanítónők elismeréssel adóztak munkájának”, hangsúlyozta a laudációban Pálffi Éva.
„Engem Kassai István tanár biztatott arra, hogy a pedagóguspályát válasszam. Amikor növendéke voltam, csodálattal figyeltük, ahogy a tanár úr mindenki arcára mosolyt varázsolt. Köszönöm a sorsnak, hogy megismerhettem és tanulhattam tőle” – mondta Németh Margit tanító, majd arra buzdította Kassai Istvánt, hogy a tordai magyarság körében még sokáig tevékenykedjen.
„Karsay József földrajztanár hozzájárult a Györgyfalvi-negyed 1-es számú Általános Iskola arculatának kialakításához. Huszonhat éven át látta el az említett tanintézet aligazgatói tisztségét. Volt diákjai nem felejtették el, és ma is megkérdezik tőlem: hogy van, mit csinál Karsay tanár úr, volt aligazgatónk? Erre én csak annyit válaszolok, hogy jól van, és ma is az iskoláról álmodik”– vélekedett Lőrincz Ernő. Ezt követően Karsay József kifejtette a kolozsvári lakónegyedi iskolák elnéptelenedése miatti aggodalmát.
„Kovács Valéria tanító harminc éven át dolgozott a Báthory-líeumban úgy, hogy igazgatói mindig meg voltak elégedve a munkájával. Lehettek is, hiszen munkáját az igényesség, pontosság és ötletesség jellemezte. Nagy odaadással, teljes erőbedobással dolgozott, mindig a tökéletességre törekedve. Szeretett bennünket és bízott bennünk, akár egy édesanya. A mai napig az én szeretett tancim volt és marad” – közölte Káptalan Erna.
„Lendek Erzsébet matematikatanár tevékenységét a hivatástudat, az odaadás és a következetes munka jellemezte. Osztályfőnökként igazságos volt, és nagy hangsúlyt fektetett diákjai magyarságtudatának fejlesztésére, a hit, a tisztelet és szeretet megszilárdítására” – tudtuk meg Kerekes Andrea laudációjából. Válaszképpen a díjazott kifejtette: a pedagógusi pálya volt a hivatása és a feladata, de nagyon örül tanítványai sikereinek. „Meglepetés számomra ez a díj, és talán nem is érdemlem meg”, mondta szerényen Lendek Erzsébet.
„Szabó Bertalan matematikatanár óráin mindig csendben, fegyelmezetten dolgoztak a gyerekek. Nyugdíjasként is számíthatnak rá a Brassai-líceumban: ha szükséges, szívesen segít. Nem csak tudást, hanem erkölcsi értékeket is kaptunk tőle, és számomra Berci bácsi ma is példakép” – mondta Farkas Mónika, aki visszaemlékezett a Szabó Bertalan által szervezett kirándulásokra is.
Virág Erzsébet az utolsó díjazottról, Szekerán István tanítóról mondott laudációt, aki családi okok miatt nem vehetett részt az ünnepségen. „Gyermekkori emlékem: harmadikos vagyok, és a szilágyfőkeresztúri kultúrotthon színpadán állok varázslónak öltözve. A hátam mögött csodálatos palota, amelyet a tanító bácsi készített, és ő állította színpadra a tanév végi mesejátékot is”, emlékezett vissza Virág Erzsébet, majd miután felsorolta a tanító életútjának fontosabb állomásait, kitért arra is, hogy Szekerán István volt az, aki 2006-ban – 45 évi kihagyás után – újraindította a Beszterce-Naszód megyei Óradnán a magyar nyelvű oktatást Bauer-Madarász Ilonával közösen.
A tizenegy díjazott mellett most adták át Halmos Katalin zenetanárnak az októberben Szovátán neki ítélt Ezüstgyopár díjat is, mivel a tanárnő objektív okok miatt nem vehetett részt azon az ünnepségen.
Az ünnepi eseményen Udvary Tímea és Szabó Brigitta, a Báthory-líceum diákjai szavaltak, valamint hangszeren közreműködött Túrós Klára, Gombás Brigitta, Müller Márta és Fodor Ilka Borbála, a S. Toduţă Zenelíceum diákjai.
A díjazottak emléklapot és könyvjutalmat kaptak. A laudációk felolvasása után Tárkányi Erika Tímea Kolozs megyei RMPSZ-elnöktől megtudtuk: a most átadott érdemes oktató-nevelői díj birtokosait Ezüstgyopár díjra jelölhetik. Ezt az országos szintű kitüntetést kétévenként adják át Szovátán, a pedagógusszövetség ottani székhelyén.
NAGY-HINTÓS DIANA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Szórványtábor Gyergyóban
Elkezdődött tegnap a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központban a tavaszi vakációban immár hagyományosan megszervezett diáktábor. Az április 6-a és 11-e közt zajló cseretábort harmadik alkalommal szervezik meg Hargita, Beszterce-Naszód és Hajdú-Bihar megyei diákok számára.
Hargita és Beszterce-Naszód megye között tavaly együttműködési megállapodás született, amely hangsúlyozza a Székelyföld és a szórványrégiók közötti együttműködés fontosságát. Ezt az együttműködést erősítik azok a tizenévesek, akik Beszterce-Naszód megyéből vendégként érkeznek Gyergyószárhegyre. A régiók közötti együttműködés jegyében társaik azok a hajdúsági kamaszok, akik Magyarországról látogatnak Hargita megyébe.
A résztvevők ismertetik szűkebb pátriájukat és ugyanakkor megismerhetik társaik otthonát. Bemutatásra kerül Beszterce, Bethlen, Somkerék, Sajóudvarhely, Sajósárvár, Tacs, Óradna történelmét. Lehetőség nyílik a harinai evangélikus templom, a Gyilkos-tó, a Békás-szoros, a Csíkszeredai Múzeum megtekintésére is.
A kezdeményezés részeként a székelyföldi és a magyarországi diákok könyveket, valamint magyar ifjúsági és rajzfilmeket adományoznak a Beszterce környékén élő gyerekeknek. A könyvadományokat gyarapította a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat, Gyergyóalfalu és Gyergyószárhegy önkormányzata, valamint a Pallas-Akadémia Könyvkiadó is. Az így összegyűlt könyveket és adományokat a besztercei református egyház juttatja el a Beszterce környékén élő magyar gyerekekhez.
Inczefi Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Veszélyeztetik a magyar oktatást a vegyes házasságok – Intézmények szűnhetnek meg
Beszterce-Naszód megyében
A tanügyminisztérium utasítására Beszterce-Naszód megyében elvégezték az oktatási intézmények felmérését, összeírását annak érdekében, hogy kiderítsék, hány iskola és óvoda működik kis létszámú csoportokkal. Mint kiderült: 59 olyan oktatási intézményt tartanak számon, amelyekben 16-nál kevesebb gyermek alkot egy-egy csoportot. Az intézmények közül 45 általános iskola, a többi óvoda. Bár a magyar oktatási vonal csak egy töredékét teszi ki a veszélyeztetett intézményeknek, nem állíthatjuk, hogy a magyar iskolák, óvodák helyzete túl rózsás lenne: a megyében csak a vicei szórványkollégium tudta megfékezni az egyre apadó gyereklétszám okozta problémákat, csángó gyermekek betelepítésével. Balázs Dénes tanfelügyelő azonban úgy véli: az igazi veszélyeztető tényezőt a vegyes házasságok jelentik, mivel ezek gyakorlatilag ellehetetlenítik a magyar oktatás helyzetét. A megye lelkészeinek kimutatása szerint a megkötött házasságok 80 százaléka vegyes.
A felmérésben szereplő 59 intézmény összesen 602 gyermeket lát el. A számadatok szerint két iskolában 4–4 diák tanul, tizenegy iskola működik 5 tanulóval, öt iskolának 6 tanulója van, kettő 7 diákkal működik, egy intézménynek van 8 tanulója, három iskolának 9, ötnek 10, nyolcnak 11, két iskolában 14 diák, nyolcban 15 és hét intézményben 16 diák tanul. Az intézmények csaknem mind vidéken találhatók, kivételt képez egy hat diákkal működő naszódi iskola, valamint egy besztercei óvoda, ahol 11 kisgyermeket oktatnak. A tanintézetek közül 48 nem rendelkezik egészségügyi engedéllyel, néhányban még vezetékes víz sincs, és 24 intézmény magánházban működik.
A magyar oktatás helyzetét egyelőre csak kis mértékben veszélyezteti az összevonás, a magyar pedagógusoknak azonban egyéb veszélyekkel is szembe kell nézniük – tudtuk meg Balázs Dénes tanfelügyelőtől.
– Nagysajón sajnos megszűnt az elemi iskola, mivel ott összesen 2 magyar gyermek maradt. Ezeket átíratták a román tagozatra, a nyugdíjazás előtt álló tanító helyzetét pedig csak oly módon tudtuk megoldani, hogy ezentúl román osztályt fog tanítani. Somkeréken mindössze egy magyar gyermek maradt, őt Bethlenbe íratták magyar iskolába – mondta a tisztségviselő, aki ugyanakkor jó hírrel is szolgált: Besztercén a 13-as óvodában sikerült magyar napközis csoportot indítani, amelynek címzetes óvónői állását a július 15-ei versenyvizsgát követően el is foglalhatja bármely, sikeresen pályázó pedagógus. Arról is beszámolt: Bethlenben sajnos meg kellett szüntetni egy tanítói állást, az óvodát pedig csak oly módon sikerült megmenteni a felszámolástól, hogy a magyar csoportba román gyerekeket írattak be.
– Sajnos, a gyermeklétszám folyamatosan apad – hívta fel a figyelmet a szomorú tényekre a tanfelügyelő. – Az utóbbi időben sokat beszélgettem a megye lelkipásztoraival, hogy felmérjem a helyzetet. Közölték velem, hogy a megkötött házasságoknak a 80 százaléka vegyes házasság. Ez jelenti a legnagyobb veszélyt a szórványmagyarságra nézve: a vegyes házasságból született gyermekeket csak a legritkább esetben íratják magyar óvodába, aztán iskolába. És a körforgás nem szűnik meg, hiszen ha egy gyermek, majd fiatal román tagozaton végez, akkor nagyon nagy valószínűséggel román nemzetiségű házastársat fog választani magának, és a gyermekeivel ugyanez lesz a helyzet. A pedagógusokra hárulna a feladat, hogy meggyőzzék a szülőket: ne írassák román intézménybe a gyermekeiket – mondta a tanfelügyelő, aki szerint a jövő egyik nagy feladata lesz ez a fajta meggyőző munka. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy sokan visszaélnek a fakultatív magyar oktatást biztosító lehetőségekkel is.
– Vegyük példának Óradnát, ahol egy nyugdíjas tanítónő oktatja a magyar nyelvet és irodalmat, heti két órában. Hiába tartanak számon 100 olyan gyermeket a faluban, aki magyarnak vallja magát, ha nem tudnak összegyűjteni 10 gyermeket egy magyar óvodai csoport beindításához. Az óradnai elemi iskolában hét gyermek tanul... Hasonló a helyzet Lekencén is, ahol félnormával alkalmazott pedagógus tanít magyart. Ha összegyűlne 15, vagy akár csak 10 gyermek is, rögtön lehetne magyar csoportot indítani bármelyik óvodában vagy iskolában. És ha egy csoport elindul, akkor azt nagy eséllyel lehetne tovább vinni legalább általános iskoláig, és akkor már a szülő is könnyebben íratná át a gyermeket a legközelebbi magyar iskola ötödik osztályába. Sajnos azonban a példaként említett helységekben az a gyakorlat, hogy a szülők felveszik a fakultatív magyar órahallgatásért járó támogatási összeget, és közben román iskolába, óvodába járatják a gyermekeket. A gyereklétszám pedig egyre apad, Szentmáté az egyetlen falu, ahol stagnálás tapasztalható – összegezte a helyzetet a tanfelügyelő. Megtudtuk: a magyardécsei iskola, ha nehezen is, de egyelőre fenntartható.
Pozitív példáról is beszámolhatunk, Vicén ugyanis már három éve sikerült bebiztosítani a magyar oktatás folytonosságát. – Azért hoztuk létre három évvel ezelőtt a Bástya Egyesületet, hogy ide tudjuk hozni tanulni a csángó gyermekeket, és ne szűnjön meg a magyar iskola – mondta el lapunknak Lapohos Ella, a vicei Dsida Jenő Általános Iskola irányító tanára. – Tavaly összesen 44 gyermek járt az vicei iskolába a Bástya Egyesület szórványbentlakásából, ezek nagyrésze csángó, és volt 16 ingázónk is a környékbeli falvakból, Magyarborzásról és Mezőveresegyházáról. Tizenkét nyolcadikosunk végzett ugyan, de legalább annyian jönnek a helyükbe, tehát a gyereklétszámmal nem lesz gond idén sem. Nem nehéz viszont megállapítani, hogy a csángó gyermekek nélkül nem tudnánk külön osztályokat működtetni. Így az elemi tagozaton megmaradhatott a két tanító, általánosban különálló osztályaink vannak, legalább 10 gyermekkel, de esetenként akár 16 diákkal is – összegezte törekvéseiket az irányító tanár.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

Semmit Isten nélkül
Emléktábla a hitvalló tanárnőnek
Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét.
bm
Vasárnap (Kolozsvár)

Szórványhiányok: szakmai oktatás és magyar gyerekek
Az egyre romló demográfiai adatok mellett a szakoktatás teljes hiánya, illetve a nem kielégítő támogatási rendszer is veszélyezteti a szórványbeli magyar nyelvű oktatást. Háttérintézmények hiányában a megszűnés fenyegeti az iskolák többségét.
Az évtized végéig 235 erdélyi településen szűnhet meg a magyar iskola. Ezekben a helységekben ugyanis jelenleg már csak 4–6 gyereket íratnak be évente az első, illetve ötödik osztályba, az elmúlt esztendőkben pedig nem született két magyar csecsemőnél több. A Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Kutatóközpont Iskolák veszélyben című kutatói programja szerint mivel más közeli településen sem biztosított a magyar nyelvű oktatás, 2020-ra a meglévő néhány magyar gyerek valószínűleg csak román nyelven tanulhat. Az elmúlt évtizedekben is tapasztalt népességfogyás most éri el a mélypontot, és élesen kihat az iskolai populáció alakulására is. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese a szövetség által is támogatott kutatási program adatait ismertetve a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség pontos önismeretét, saját tényszerű helyzetelemzését. Magyari szerint a régiónként differenciált demográfiai mutatók szintén a helyi szintű megközelítést szorgalmazzák.
Az RMDSZ Főtitkársága az említett demográfiai adatok ismeretében rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte. Első körben több hónapos műhelymunka, széles társadalmi konzultáció során a helybeliek és szakmabeliek döntik el, milyen megoldást érdemes választani az aktuális helyzetre.
A hiányzó láncszem
Az enyedi konferencián az erdélyi magyar oktatás nem túl egészséges szerkezetére is felhívták a figyelmet: az erdélyi magyar gyerekeknek csupán egyötöde tanul szakmát, és mivel a magyar nyelvű kínálat csak a székely megyékben biztosított, a diákok fele román nyelven kényszerül tanulni. Szórványban, de tömbmagyar vidéken is – például Biharban vagy Szatmárban – számos magyar gyerek épp a magyar nyelvű szakoktatás hiányában választja a román iskolát.
A helyzetre többek között az átszervezés jelenthetné a megoldást, ha megyén, régión belül újraoszthatnák a magyar osztályokat. A magyar szakosztályok indításához elméleti osztályok indításáról kellene lemondani, a meglévő nagyvárosiakat újraosztani a kerületi, megyei szinten a kisvárosi iskolák javára. A szakiskolai osztályok révén ugyanakkor növelni is lehetne az osztályok számát, ha sikerül visszacsalogatni a korábban román iskolát választó gyerekeket. Számos neves iskola azonban ódzkodik a szakoktatástól attól tartva, hogy beindítása presztízsveszteséggel járna. Magyari Tivadar szerint az említett szakoktatás mellett a szabad verseny, a diákokat szélesebb körből összegyűjtő szórványkollégiumok, illetve a helyi politikai alkuk jelenthetnek gyengébb alternatív megoldást a magyar nyelvű oktatás fenntartására.
Nem féltek a presztízsvesztéstől
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium a ritka pozitív példa: nem riadtak vissza a presztízsvesztés veszélyétől, nyolc évvel ezelőtt felvállalták a szakoktatás beindítását. Szőcs Ildikó igazgató szerint ennek is köszönhető, hogy bár az iskola szórványban működik, nem csökken a diáklétszám, a nagymúltú kollégium – amely ma is számos erdélyi régióból vonz diákokat – akár a Fehér megyei tanulók révén is fenn tudna maradni. A szakoktatásnak azonban egy bizonyos stratégia mentén kell beindulnia. Mivel egyetlen iskola nem tud több szakot felvállalni, és nincs értelme ugyanazon szak beindításának több iskolában, fontos lenne régiók mentén leosztani a szakterületeket az adott térség gazdasági helyzetéhez is igazodva.
A szórványban fontos, széles körből diákokat vonzó bentlakásos iskolák fennmaradásának biztosítékát az ösztöndíjprogramban látja Szőcs Ildikó. Mint elmondta, Enyeden a keresztszülő-program révén 55 diáknak nyújtanak ingyenes ellátást. A közösségi élmény biztosítása a legfontosabb, s ha a fiatalok ezt nem kapják meg magyar iskolában, román területen keresik majd.
Ellensúlyozás nyelvtanítással
Beszterce-Naszód megyében is a román oktatásban keresi a boldogulást a magyar gyerekek jelentős százaléka, a pedagógusok szerint a negatív demográfiai mutatók mellett a szakoktatás már említett hiánya miatt is. A hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megye 26 magyar iskolájából három szűnt meg: 2005 óta Somkeréken, Bacában és Nagysajóban nem lehet már magyar nyelven tanulni. Az Iskolák veszélyben program adatai szerint az egyre csökkenő gyereklétszám miatt az évtized végére a Beszterce környéki oktatási régióban már csak két (a besztercei és a szentmátéi), míg a Bethlen környékiben öt – az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei – iskola fennmaradása biztosított, utóbbi kettőé a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A besztercei oktatási térség egyik fontos magyar szigetének számító, 85 százalékban magyarlakta Cegőtelke elemi iskolájában ma tizenöt magyar gyerek tanul egyetlen összevont osztályban, az óvodában tizenhatan vannak. A román tagozatra beíratott kilenc gyereknek szinte mindegyike vegyes házasságból származik, Székely Lilla tanítónő elmondása szerint eddig egyetlen esetben fordult elő, hogy magyar tagozatra írattak vegyes házasságból született gyereket. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként az egyébként magyar végzettségű, de évtizedek óta román tagozaton tanító pedagógus választott tárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait – románokat és vegyes házasságból származókat egyaránt.
Elsősorban a községközpontbeli román iskola közelsége motiválja a szülőket, hogy román nyelven taníttassák gyerekeiket. Ma még csak a vegyes házasságból származók választják a román iskolát, félő azonban, hogy a támogatási rendszer átalakulásával, a magyar kormány által biztosított oktatási-nevelési támogatás folyósításának esetleges megszűnésével egyre több magyar szülő dönt hasonlóan. A magyar nyelvű oktatás választása ugyanis súlyos anyagi pluszterhet ró a szülőkre, amit ma még sokan vállalnak. Az alig 6 kilométerre fekvő Szászlekence román tanintézetébe iskolabusz viszi a diákokat, míg a jóval nagyobb távolságra – Szentmátéban, Tekében vagy Besztercén – található magyar iskolákba való eljutást, vagy a bentlakást a szülőnek saját zsebből kell finanszíroznia. Ráadásul magyar nyelven csak elméleti oktatásban részesülhetnek a gyerekek, holott egyre több szülő szakmára taníttatná csemetéjét, a diákok egy része pedig nem is alkalmas középiskolai vagy egyetemi tanulmányokra.
Bástya a szórványban
„A magyar nyelvű szakoktatás hiánya hatalmas hátrány, számos színmagyar településen okoz problémát” – jelenti ki lapunknak Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke is. Az 5–8 osztályos iskola pedagógusai hét éve alapították a szórványkollégiumot, csángómagyar gyerekek „importálásával” biztosítva a magyar tanintézet fennmaradását. A vicei Bástya Csángó-Szórványmagyar Kollégiumban jelenleg harmincegy gyerek lakik, tizennégyen Bákó megyéből, a többiek Óradnáról, illetve mezőségi szórványtelepülésekről érkeztek, ahol megszűnt vagy megszűnőben van a magyar iskola. A vicei után létesült magyardécsei kollégium tizenegy gyereknek biztosít szállást és ingyenes ellátást, az öt óradnai, négy forrófalvi és két marosjárai gyerek révén sikerült megmenteni a felszámolástól a cseresznyéjéről híres színmagyar település iskoláját.
Az egyesület emellett tizenegy csángóföldi, a vicei iskolából kikerült gyerek továbbtanulását is biztosítja: ketten Besztercén, ketten Hargita megyében, ketten Gyulafehérváron, hatan pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanulnak, utóbbiak turisztika szakoktatáson. A mezőségi diákoknak szüleik biztosítják a szintén magyar nyelvű továbbtanulást. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van gyerekekre, de magyar közösség is van – sorolja a választási kritériumokat Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román nyelvű tanintézetekhez képest, hiszen nem mindenki való elméleti líceumba, pedig magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az egyesületi elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy néhány év múlva, a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a magyar szakképzés is biztosított lesz a Mezőségen.
Elégtelen támogatás
Beszterce-Naszód megyében nemcsak a magyar, de a román közösségben is gond a gyerekhiány, mivel a fiatalok nagy része külföldön vállal munkát. A demográfiai adatok romlását a „bástyások” is tapasztalják: míg 2005-ben öt mezőségi faluból jártak hozzájuk diákok, ma csak kettőből érkeznek. A Mezőveresegyházáról ingázókat ráadásul csak a román iskola helyszínéig, Magyarborzásig viszi az iskolabusz: Kékes község polgármestere pénzhiányra hivatkozva nem akarta finanszírozni a magyar gyerekek szállítását Vicéig, így a Bástya Egyesületnek is be kellett szállnia a költségekbe. Eközben a kollégiumok működése soha nem biztosított teljes mértékben. Nemzeti jelentőségű intézményként költségvetésének 60–70 százalékát normatív támogatásként kapja a Bástya, a többit „össze kell kalapozni” – mondja Kerekes Zoltán. November 23-án például Désen rendeztek a kollégiumok javára jótékonysági estet.
Bár mindkét helyszínen építkeznének, és Bethlenben is nyitnának egy kollégiumot, a tervek megvalósulása a támogatásoktól függ, miközben a megye magyar iskoláinak megszűnésével egyre nagyobb igény lesz munkájukra. „A háttérintézmények nélküli magyar iskolák megszűnnek, legyenek egyesületiek, egyháziak vagy bármilyen mások” – vetíti elő a sötét jövőt az egyesületi elnök. Intézményeikben egyelőre a csángó gyerekek vannak többségben, de az arányok kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. Kerekes Zoltán azt mondja: a demográfiai mutatók ismeretében készek bárkivel konzultálni a megoldás megtalálása érdekében, ha a partner nem politikai akciónak szánja kezdeményezését, hanem valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Iskolamentés a szórványban
Erdély-szerte felméri a magyar nyelvű oktatás helyzetét a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research az Iskolák veszélyben elnevezésű kutatási program keretében. A projekt célja rámutatni a kritikus pontokra, ahol a következő tíz évben csak speciális tervekkel menthető meg a magyar iskola. Beszterce-Naszód megyében a negatív demográfia
Az erdélyi magyarság egészére jellemző negatív demográfiai mutatók a gyermeklétszám alakulására is kihatnak, az elmúlt esztendőkben a szórványban 15 százalékkal, a Bánságban ennél is nagyobb mértékben csökkent a gyerekek száma – mutatnak rá az Iskolák veszélyben program működtetői, akik szerint a folyamat számos erdélyi magyar iskola létét sodorja veszélybe. Kimutatásuk szerint 235 olyan erdélyi település van, ahol az évtized végéig megszűnhet a magyar oktatás.
A zömében szórványbeli településeken az elmúlt években csupán 4–5 gyereket írattak be iskolába, és nem született két magyar csecsemőnél több – derül ki a Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Research kutatási programjából. A szakemberek által veszélyeztetettnek minősített iskolák szomszédságában nincs más magyar tanintézet, így az itteni magyar gyerekek 2020 után valószínűleg csak román nyelven tanulhatnak majd. A veszélyeztetett iskolák megtartása a következő években speciális tennivalókat, helyi és regionális cselekvési tervek kidolgozását igényli, állítják a szakemberek.
Megkeresik a kritikus pontokat
A 2012 nyarán civil kezdeményezésként indított Iskolák veszélyben kutatási program célja bemutatni a kritikus pontnak számító oktatási helyszíneket, információkat nyújtani a döntéshozók részére, illetve közös gondolkodást beindítani arról, hogy milyen módon lehetne megőrizni, megerősíteni ezeket. A programot lebonyolító szociológusok – Barna Gergő, Kapitány Balázs, Kiss Tamás és Márton János – a statisztikai adatok alapján határolták be, melyek a veszélyeztetett oktatási helyszínek, ezt követően pedig terepmunka során tájékozódnak az aktuális helyzetről, jövőbeni lehetőségekről – mesélte a Krónikának Kiss Tamás szociológus. „Nem az a lényeg, hogy globális következtetést vonjunk le, hanem, hogy helyi szinten nézzük meg, mi van jelenleg, mit lehetne tenni a jövőben” – hangsúlyozta a szakember.
Mint mesélte, elsőként Temes megyét térképezték fel, ahol valamennyi magyar nyelvű oktatási helyszínről adatlap, majd ezek összesítésével megyei helyzetjelentés készült. Azóta Szatmár, Szilágy, Bihar, Kolozs, Fehér és Hunyad kivételével valamennyi erdélyi megyét felmérték, és Arad megyében is elkészítették a jelentést, részletezte a kutatás jelenlegi állását a szociológus. Elmondása szerint ezeket továbbították az adott megye döntéshozóinak, oktatási szakembereinek, de az összegyűjtött adatok alapján a jövőben más típusú elemzéseket is készítenek, például a szórványkollégiumok működéséről, a kistérségi együttműködésről.
Bár a projekt a politikumtól függetlenül, civil kezdeményezésként indult, menet közben a döntéshozók is felkarolták, a magyar kormány a Bethlen Gábor Alap révén támogatja a kutatást, míg az RMDSZ partnerként csatlakozott a programhoz. Kiss Tamás szerint az összegyűjtött adatok hasznos támpontot nyújthatnak ahhoz, hogy oktatási stratégia készüljön a szórványban, de konkrét problémákra is rámutathatnak, többek között arra, hova kell iskolabusz, melyik tanintézet presztízsét kell növelni. A projekt a támogatási rendszerre is hatással lehet, a szociológus szerint arra is rá szeretnének világítani, melyek azok a kiemelt helyszínek, ahova az erőforrásokat összpontosítani kellene.
Helyben készül az oktatási stratégia
Az RMDSZ által is felkarolt kutatási program adatait ismertetve Magyari Tivadar, a szövetség oktatási főtitkárhelyettese a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Mint rámutatott, ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség tényszerű helyzetelemzését.
A differenciált demográfiai mutatók is helyi megközelítést tesznek szükségessé. „Ami jó lehet Dicsőszentmártonban, az már a szintén Maros megyei Segesváron sem jó” – példálózott Magyari Tivadar. Elmondta, az RMDSZ Főtitkársága rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte, első körben a helybeliek és szakmabeliek döntik el több hónapos műhelymunka során, hogy az adott településen, régióban milyen megoldást érdemes választani a magyar oktatás megmentésére. A társadalmi konzultációval készülő 10–15 regionális dokumentumot az adott térségben vitára bocsátanák, ennek eredményeként fogalmazódna meg, hogy mi a teendő az erdélyi magyar oktatásban, magyarázta a főtitkárhelyettes, aki szerint ily módon 2014 nyarára készülne el az RMDSZ oktatási stratégiája.
Minimális gyereklétszám és pedagógushiány Beszterce-Naszód megyében
A gyereklétszám drasztikus csökkenése az észak-erdélyi szórványban is érezteti hatását, az Iskolák veszélyben program adatai szerint Beszterce-Naszód megyében a 23 magyar iskolából csupán hétben biztosított hosszú távon a működéshez szükséges gyereklétszám. A Beszterce környéki oktatási régióban a besztercei és a szentmátéi, míg a Bethlen környékiben az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei iskola fennmaradására mutatkozik reális esély, utóbbi kettőére a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A hatszázalékos magyarsággal rendelkező megyében 2005-ben három magyar iskola – a somkereki, a bacai és a nagysajói – zárta be kapuit, és az alacsony diáklétszám miatt az évtized végéig újabb tanintézetek juthatnak hasonló sorsra. A megyében ugyanis olyan települések is vannak – Kékes vagy Mezőveresegyháza –, ahol az elmúlt 5–6 évben egyetlen magyar gyerek sem született – mesélte a Krónikának Balázs Dénes kisebbségi oktatással megbízott tanfelügyelő.
A Beszterce-Naszód megyei tanfelügyelőség 2013/2014-es tanévre szóló beiskolázási adatai szerint az egyes kisrégiókban egyfajta magyar szigetet képező települések – Tacs, Mezőköbölkút, Magyarberéte – iskolái vannak a legnagyobb veszélyben. Utóbbi településen évek óta 4–5 gyerekkel működik az elemi iskola, és nem tudni, meddig sikerül fenntartani ezt az állapotot. A kis létszámú osztályok esetében ugyanis a fejkvóta nem fedezi a pedagógusok bérét, az anyagi gondokkal küzdő mezőségi önkormányzatoknak pedig nincs pénzük kiegészíteni azt – vetített rá az osztályösszevonások, iskolabezárások legfontosabb okára Balázs Dénes.
Mint magyarázta, az elöljárók többségét nem is annyira a rosszindulat, mint inkább a pénzszűke vezeti, amikor a magyar osztályok összevonása, iskolák megszűntetése mellett dönt, háttérintézmények révén megoldható lenne ezek működtetése. Az illetékes szerint a legtöbb oktatási helyszínen minimális létszámmal működnek a magyar osztályok, a szabály alól a besztercei Andrei Mureşanu Főgimnázium magyar tagozata sem kivétel, ahol a 6. osztályban csak hat magyar gyerek van. A megyeszékhelyen az elemi és általános iskolában egy-egy, a középiskolában a vidékről érkező diákok révén két-két magyar osztály működik.
Az észak-erdélyi szórványmegyében az alacsony gyereklétszám mellett a szakképzett pedagógusok hiánya is gondot okoz, részletezi a problémákat a tanfelügyelő, Besztercén és Szentmátéban például a szülési szabadságra menő pedagógusok helyére keresnek matematika-, illetve magyartanárt. Árpástón szakképzetlen tanítót foglalkoztatnak, Tacson nyugdíjas oktatja a diákokat, miután az oda kinevezett pedagógus külföldi munkavállalás céljából fizetetlen szabadságra ment.
Román iskolában a vegyesházasságból származók
Az észak-erdélyi szórvány másik problémája, hogy sok helyen a meglévő kevés gyereket sem tudják megtartani a magyar iskolák számára, számos szülő a jobb boldogulás reményében román tanintézetbe íratja csemetéjét. Balázs Dénes szerint Újős esetében – ahol nemrég szűnt meg a magyar 5–8. osztály, sikerült elérni, hogy az elemit végzettek 60 százaléka a helyi román iskola helyett a közeli Szentmáté magyar iskolájában tanuljon. A magyar alternatíva választása sokszor azon múlik, hogy a pedagógus, lelkész meg tudja-e győzni a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról, mesélte a tanfelügyelő.
A besztercei oktatási térség fontos magyar szigetének számító Cegőtelkén a szülők nagyrésze a besztercei vagy tekei magyar iskola mellett dönt, de Székely Lilla tanítónő szerint egyre gyakrabban merül fel opcióként a közeli községközpont, Szászlekence román iskolája is. Mint mondta, ezt azok a szülők részesítik előnyben, akik szakmára tanítanák csemetéjüket, és magyar nyelvű szakoktatás hiányában kénytelenek a románt választani.
A 85 százalékban magyarlakta település elemi iskolájában magyar tagozaton 15, románon 9 gyerek tanul összevont osztályban, utóbbiak szinte mind vegyesházasságból származnak. A magyar végzettségű, évek óta román tagozaton pedagógus szerint egyetlen esetben fordult elő, hogy román-magyar szülők gyermekét magyar tagozatra íratták. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként a tanítónő választott tantárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait.
Csángókkal mentik a magyar iskolát
A demográfiai adatok ellensúlyozására Beszterce-Naszód megyében már évekkel ezelőtt találtak megoldást, a vicei Dsida Jenő Általános Iskola tantestülete, hogy megmentse a diáklétszám csökkenése miatt bezárásra ítélt tanintézetet, Csángóföldről hozott gyerekeket. A 2006-ban ily módon létrejött Bástya Egyesület vicei kollégiumában 31 csángó és mezőségi gyereknek biztosítanak szállást, ingyenes ellátást, a magyardécseiben 11-en laknak.
A Bákó megyeiek mellett Óradnáról, illetve olyan mezőségi településekről érkeznek diákok, ahol megszűnt a magyar iskola, mesélte lapunknak Kerekes Zoltán egyesületi elnök. Emellett 11, a vicei iskolából kikerült csángóföldi gyerek továbbtanulását is biztosítják. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van diákokra, ugyanakkor van magyar közösség – magyarázza Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román tanintézetekhez képest, mert ismerjük el, nem való mindenki elméleti líceumba, pedig a közelben magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a Mezőségen is beindul a magyar nyelvű szakképzés.
„Azok a magyar iskolák, amelyeknek nincs háttérintézménye, legyen az egyesületi, egyházi, vagy bármilyen más, megszűnnek” – vetíti elő a jövőt Kerekes Zoltán hozzátéve, bár még a csángó gyerekek vannak többségben intézményeikben, a magyar iskolák felszámolásával kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. A demográfiai mutatókat ismerik, és készek bárkivel konzultálni a megoldás érdekében, teszi hozzá az elnök, amennyiben az valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Krónika (Kolozsvár)

Átadták a Jakab Antal Keresztény Kör idei díjait
Ötödik alkalommal adták át a Jakab Antal-emlékdíjakat. A Márton Áron püspök utódának nevét viselő elismerést a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) alapította 2010-ben, és évente egy-egy papi, illetve világi személyt díjaznak. Az idei díjakat Kolumbán Csilla tekerőpataki tanár és Salamon József gyimesbükki plébános vehette át.
A Jakab Antal Keresztény Kört a neves erdélyi püspök rokonai és tisztelői alapították a Jakab Antal centenáriumi emlékévben, célul tűzve ki a névadó néhai gyulafehérvári megyéspüspök emlékének fenntartását, szellemi örökségének ápolását, illetve az ő nyomdokain járók és az általa vallott értékeknek megfelelően élők és tevékenykedők munkájának, törekvéseinek elismerését. A díjat minden esetben Jakab püspök életútjának valamely jelentős dátumához kapcsolódóan valamelyik díjazott lakóhelyén vagy ahhoz közel eső településen adják át. Idén húsvét harmadnapján Gyimesbükkön került sor e rangos eseményre. A Bákó megyéhez csatolt erdélyi településen a 13 évet raboskodó püspök börtönből való szabadulásának 50., a gyimesbükki templom építése elkezdésének 40. évfordulóján került sor az eseményre.
Zsúfolásig megtelt kedden, április 22-én a gyimesi templom, ahol a hálaadó szentmisét az ausztriai Linzben élő Vencser László teológus, egyetemi tanár mutatta be, az ünnepséget pedig színesebbé tette a Koncsag László kántor által vezetett egyházi kórus éneke, illetve Fórika Sebestyén alkalomhoz illő szavalatai.
Elsőként Salamon József gyimesbükki plébános vehette át a díszoklevelet, a Kolozsi Tibor szobrászművész által tervezett emlékplakettet és a díjjal járó 500 eurót. A 25 éve pappá szentelt Salamon József mindvégig a végeken, a magyar nyelvterület határain védte a magyar értékeket. A Lujzikalagorban született plébános Óradnán, Galócáson és Gyimesbükkön alkotott maradandót, és amint Berszán Lajos atya laudációjában rámutatott, ő Dani Gergely szellemi utóda, folytatja azt, amit a templom- és közösségépítő híres pap elkezdett.
Az idei világi díjazott Kolumbán Csilla hittan és földrajz szakos tanár, aki 24 éve tanít Gyergyótekerőpatakon és Kilyénfalván. Amint Csedő István tekerőpataki plébános laudációjából kitűnt, a tanárnő pedagógiai, közéleti és szociális tevékenységével egyaránt rászolgált a díjra.
A rendezvény házigazdái Vencser László és a Budapesten élő Varga Gabriella újságíró (mindketten a JAKK alapító tagja) voltak, fővédnöke pedig dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke.
Jakab Antal-emlékdíj kitüntetettjei
2010 (Kolozsvár): Veres László nyugalmazott lelkész, szentszéki tanácsos és Tokay Rozália, a Kolozsvári Magyar Mozgássérültek Társulatának elnöke.
2011 (Csíksomlyó): posztumusz Pálfi Géza mártír sorsú lelkipásztor és dr. Antal Zoltán csíkszeredai sebész, Jakab Antal kezelőorvosa.
2012 (Marosvásárhely): P. Bakó Béla, Pál testvér, ferences szerzetes, illetve a Mustármag közösség és a Szent Cecília Együttes.
2013 (Ditró): Kémenes Loránd Zoltán lelkipásztor és dr. Puskás Károly főorvos, a ditrói kórház vezetője. 2014 (Gyimesbükk): Salamon József plébános és Kolumbán Csilla tanár.
Dobos László. Székelyhon.ro

Semmit Isten nélkül
Emléktábla a hitvalló tanárnőnek
Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét.
bm
Bauer Ilona /Nagyvárad, 1942. szept. 27. - Óradna, 2013. május26.- Nagyváradon temették el. Vasárnap (Kolozsvár)

Sikeres munkát végez az Ifjúsági Karaván Beszterce-Naszód megyében
Az Ifjúsági Karaván fogadtatása ezen a nyáron is azt bizonyítja, hogy a rendezvény egyre sikeresebb – tájékoztatta lapunkat Sipos Tímea, a besztercei Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség (MADISZ) elnöke. A szervezet által harmadik alkalommal megszervezett karaván megállói közé ezúttal Beszterce-Naszód megye hét, magyarlakta települése tartozott: Zselyk, Óradna, Somkerék, Felőr, Apanagyfalu, Vice, Mezőveresegyháza. A projekt célja az volt, hogy népszerűsítse a magyar kultúrát és szokásokat olyan településeken, ahol ritkán adódik lehetőség kulturális műsorok megtekintésére, továbbá növelje a kulturális színvonalat a magyarlakta településeken.
Szabadság (Kolozsvár)

Üzenet a Végekről
2014-ben, Koltai András és Orosz Krisztofer Levente szerkesztésében jelent meg „Üzenetek a Máramarosi Végekről” című könyv, amely kor- és egyháztörténeti dokumentum.
A kutatók kötetbe gyűjtötték össze Kádár József piarista szerzetes 1945- 1992 közötti időszakban írt leveleit, beszámolóit, melyekből megismerhető Máramarossziget élete, a piarista rend megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli élete, az egyház társadalmi szerepvállalása abban a korban. A szerzők érzékeltetik, a történelem miként szólt be a piarista rend életébe, miként próbálták túlélni a megpróbáltatásokat, megőrizve a keresztény értékeket.
Könyvüknek tudományos értéke van. A magyarországi és a romániai tartományfőnökség levéltárában fellelhető leveleket válogatták, kötetbe foglalták. A borítóterv Szentes Zágon munkája. Kádár József 1911-1993 között élt. Kézdiszászfaluban született, szülei jómódú gazdák voltak. 1930-ban a Kézdivásárhelyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Kalazantínumban végezte. Az egyetemet természetrajz- földrajz szakos tanári diplomával végzett. 1945-ben a máramarosszigeti házfőnökké, illetve a gimnázium és a konviktus igazgatójává nevezték ki. A háború után óriási nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskola lepusztult állapotba került, tanerő hiánnyal küszködtek. Szemes Ferenccel, a piarista matematika-fizika szakos tanárral együtt dolgozták ki az oktatási tervet, és indították be az iskolai életet. Ugyanakkor Máramarosszigeten nagyszámú deportált és hadifogoly volt. Ezekről gondoskodtak, segítették haza utazásukban. Kádár József személyében nemcsak a kitűnő piarista rendfőnököt ismerhetünk meg, a nagy műveltségű, tudású tanárt, hanem kiváló, mai szóval élve menedzsert, aki minden esetben megtalálta a megoldást, nemcsak a szerzeteseknek, hanem a közösség problémáira is. Tanított, de ha kellett, akkor orvosi teendőket is elvégzett. De volt olyan is, hogy szappant főzött. Állatvásárban segített az embereknek, a megfelelő állat kiválasztásában. Hatóságokkal küzdött az iskola államilag történő kisajátítása ellen, saját és mások szabadságáért harcolt. A könyv kortörténelmi dokumentum is. A kommunista rendszer minden erőt felhasznált saját hatalmának a megerősítésére. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. Felfüggesztették a Piarista Szerzetesrendet. A rendházak állami tulajdonba kerültek, a nővérek hazatértek falvaikba. Szerzeteseket internálták.
13 levelet olvashatunk, melyek Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, valamint Bíró Vencel romániai tartományfőnöknek is írt. Ugyanakkor olvashatjuk a beszámolókat, melyek 1948-ban a máramarosszigeti rendház helyzetéről, 1954-ben a romániai piaristák helyzetéről szólnak. 1965-ben ugyancsak a romániai piaristák helyzetéről számolt be.
A rendház történetében életbevágó 1948-as év: „Az új alkotmány értelmében nem tarthat egyetlen felekezet sem közérdekű tanintézeteket.” Mivel a tanítást rendtagok nem vállalhatták pasztorizációban kellett megfelelő munkát találniuk. Ugyanakkor megélhetési forrásokról kellett gondoskodniuk. Beszámoló a Romániai Piaristák helyzetéről-című írásában kifejti: „Ezt a beszámoló félét 1949-el kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy „klauzúrába” vonulnak. A valóságban csak az az utolsó lehetőség várt reánk, ami magyarul belágerezést jelentett.” A saját helyzetéről azt írja: „Vagyok lelkipásztor és állatorvos, ellő tehenek bábája és minden egyéb”. 1954-ben a Romániai Piaristák helyzetéről írt egy rövid beszámolót, amiből kiderült: „A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken.” Kádár József azt írja, hogy ő maga renoválta a templomát kívül- belül.
1948-tól Borsabányán volt. 1959-től 1964-ig- Láposbányára helyezték, majd 1964-tól Színérváralját vállalja. Megbetegedett. 1978-tól szülőhelyén élt. Vállalta ezt az életet, ami tele volt zaklatással. Bátor, tényeket feltáró eseményeket jelentette felettes hatóságának, valamint a kolozsvári elöljáróinak. A könyv rendkívül olvasmányos. Szerkezete jól strukturált. Az alábbi fejezeteket tartalmazza: Levelek és beszámolók 1945- 1965 között. Önéletrajzi írások (1984- 1992. Függelék. Névmutató. A szerzőkről
Koltai András a Magyar Piarista Rend fő-levéltárosa. Orosz Krisztofer Levente a BBTE Római Katolikus Karának végzőse, a kolozsvári Szent Mihály Plébánia fő-gondoka. A könyv kolozsvári bemutatóján elmondta, hogy máramarosszigeti származású, tehát kötődik a városhoz. A könyv keletkezéséről mondott néhány gondolatot. Budapesten találkozott Koltai András fő-levéltárossal, aki Kádár József leveleiről beszélt. Orosz Krisztofer tanulmányozta Kádár József leveleit, megismerte csodálatos egyéniségét.
A könyvben a Végek üzenetét fogalmazták meg: A könyv olyan történelmi értéket hordoz, melyet meg kell becsülni. Olvasván a könyvet megismerhetünk egy személyiséget, aki hisz az Istenben és abban az elhivatottságban, melynek szolgálatára felesküdött. A nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet a hit erejével válik élhetővé.
Kádár József élete példaképet jelent az utókor számára.
Csomafáy Ferenc
Koltai András,Orosz Krisztofer Levente: Üzenetek a Máramarosi Végekről. Kádár József piarista beszámolói és emlékezései (1945-1992) /Kolozsvár/
erdon.ro

Riporttábort tartottak Borbereken és Óradnán
Bukarestből, Brassóból, Temesvárról, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából érkeztek az újságírók Borberekre, hogy részt vegyenek a háromnapos riporttáborban. Az ott készített riportok szeptemberre jelennek meg kötetben a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének gondozásában. Magyar nyelvű oktatás, kétnyelvű szentmise a római katolikus templomban, a Román Írószövetség borbereki üdülője, Reményik Sándor-emlékház, bányavállalat, temető és síremlékek, környezetvédelem, gazdasági vállalkozások, régi receptek, hegymászás, vízi erőművek – ezek, vagy hasonló témák keltették fel az újságírók érdeklődését a július 12-14. között a Beszterce-Naszód megyében, Óradnán és Radnaborbereken megszervezett MÚRE-táborban. A cél az oknyomozó, tényfeltáró újságírás, a szociográfiai riport eszközeivel felfedni és rögzíteni a vidék történéseit, állapotát. A feltáró munka eredményeként riportkötet jelenik meg az Óradnai Magyar Napokra, amelyet szeptember első felében szerveznek meg.
Az adatgyűjtés Radnán, a községközpontban történt, valamint Borbereken, ahol a sajtósok szállása volt. Az újságírók között az írott- és az elektornikus sajtó munkatársai, illetve egyetemi hallgatók is részt vettek a táborban. A Román Televízió Magyar Adásának munkatársai, a Háromszék, a Hargita Népe, Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a
maszol.roa vasarhely.ro, a Kolozsvári- és a Marosvásárhelyi Rádió riporterei, szerkesztői és tudósítói, kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemisták, újságíró- és kommunikáció szakosak, járták az utcákat, fényképeztek, beszélgettek az emberekkel, interjúztak egykori bányászokkal és bányász-feleségekkel, pedagógusokkal, a plébánossal, fiatalokkal, vállalkozókkal, magukat magyarnak valló románul beszélőkkel, hegyet másztak, elhagyott nyaralókat térképeztek fel. A táborozókkal Antal Attila, a besztercei önkormányzat egyetlen magyar tanácsosa, Toók Katalin, az RMDSZ nőszervezetének Beszterce megyei elnöke és Plesch Katalin, a megyei EMKE elnöke is találkozott, akik felvázolták a besztercei magyarság helyzetét az oktatás, művelődés, gazdaság szempontjából. Óradnán és Radnaborbereken 1967-ben szűnt meg a magyar tannyelvű oktatás, a szülők kénytelenek voltak gyerekeiket román iskolába íratni. Az azóta eltelt időszak alatt bekövetkezett a nyelvcsere, ma már alig beszélik a magyar nyelvet, leginkább a középkorúakat érintette az akkori intézkedés, akik már saját gyerekeikkel románul beszélnek, így aztán sokan nem beszélnek magyarul, mégis magyarnak vallják magukat. –
Egy másik történet a bányákról szól: ércet, cinket bányásztak, közel hatszáz személy talált munkát, amit aztán a bányák bezárásával elveszített. A plébános, hogy híveit ne veszítse el, magyarul és románul tartja a szentmisét. Vannak, akik csak magyarul szeretnék a prédikációt hallgatni, de akkor viszont, akik nem tudnak magyarul, nem mennének a katolikus misére. Kis faház, bejáratánál emléktábla, hogy rendszeresen ott nyaralt Reményik Sándor. A tulajdonos panziót működtet. Egy másik, egykori nyaraló, amelynek homlokzatán most is ott az Írószövetség felirata, ma szellemtanya, ablakai, bútorzata széttörve. Több épület is áll még, ahhoz hasonló. Óradnán hétvégi vásár a piacon, nagy a nyüzsgés, újságírók adják egymásnak a kilincset a volt tanítónőnél, az egykori bányamérnöknél, vagy a magyar oktatást kezdeményező és pártoló Erzsikénél. Megismerkedtek Mariska nénivel, Ilus nénivel, vagy a három testvérrel, akiknek román édesanyjuk magyarnak nevelte őket, miután magyarországi, Óradnára települő édesapjuk elhunyt. Este szakmai beszélgetés, a napközben történtek értékelése, tapasztalatcsere zárta a napot. A riportkötet szeptemberre fog megjelenni és leghamarabb Óradnán mutatják be az Óradnai Magyar Napok keretében.
Antal Erika
maszol.ro

Tanítót keres az óradnai magyar közösség
Tizenkét magyar óvodás és hét kisiskolás várja az óvó és a tanító nénit vagy bácsit a Beszterce-Naszód megyei Óradnán. Két állás, szolgálati lakással és a helyi, maroknyi magyarság támogatásával megtoldva – olvasható a Kolozsvári Rádió honlapján.
A Kolozsvári Rádió riportjában azt is elmondják, a tanítónak a fakultatív magyar órákat is vállalnia kellene, mert vannak román anyanyelvűek is (elsősorban vegyes házasságokból születettek), akik szívesen megtanulnának magyarul.
„Lehet fiatal, vagy nyugdíjas, csak tudjon magyarul és románul. Ez utóbbi ismerete nélkül aligha boldogulna, Óradnán ma már nagyon kevesen beszélnek magyarul” – tájékoztat a rádiós riporter, idézve Décsei Attilát, a Beszterce-Naszód megyei RMDSZ elnökét, aki szerint Óradna végvárnak számít.
„A probléma nem egyedi, a megye más településein is gondot jelent a magyar tanító hiánya ” – nyilatkozta az RMDSZ elnök.
Az Óradnán állást vállaló tanítónak és óvónőnek/óvóbácsinak biztosítva van a fizetése, hiszen úgynevezett tituláris állásokról van szó.
Óradna Naszódtól mintegy negyven kilométerre, a Radnai-havasok déli, a Borgói-hegység északi lábánál, a Nagy-Szamos két partján fekszik. Több mint ötezer lakosa van, a legutóbbi népszámlálási adatok szerint szinte ötszáz magyar él itt. Helyi sajátosság, hogy sokan vallják magukat magyarnak, annak ellenére, hogy a nyelvet már nem beszélik.
maszol.ro

A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Óradnai Magyar Napok – Nem magyarul magyarok
Tizedik alkalommal szervezték meg Óradnán a Magyar Napokat. Ez alkalommal mutatták meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete kiadásában napvilágot látott Nem magyarul magyarok című riportkötetet is.
Mezőbergenyéből érkeztek a Domahidi-lányok, - Kata, Zsuzsa, Sára és Anna - akik előadásával vette kezdetét a szombat délelőtti eseménysorozat Óradnán.
A művelődési otthonban székelyudvarhelyi, salgótarjáni és marosvásárhelyi vendégek előtt mutatták be a MÚRE-táborban született riportokból szerkesztett kötetet, amelynek szerzői többek közt a magyar tannyelvű oktatást, az anyanyelv-használat korlátait és a nyelvcserét, Óradna és Radnaborberek jelenlegi gazdasági helyzetét járták körül.
Ahogy Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője fogalmazott, kilométerszámban nincs nagyon távol, a tudatokban mégis messze fekszik az a vidék Marosvásárhelytől, Kolozsvártól, Sepsiszentgyörgytől, vagy Brassótól. De leginkább azoktól a tömbmagyar településektől, ahol mi sem természetesebb, mint az anyanyelvű kommunikáció, a magyar oktatás az óvodától az egyetemig.
Arra is kíváncsiak voltak az újságírók a júniusban szervezett riporttáborban, hogy a bányák bezárása ellenére miért maradnak otthon a radnaiak, illetve a borberekiek, miből élnek, miből építik nagy és szép házaikat, és főleg mire, milyen jövőre számíthatnak.
A könyvről, amelyben 18 szerző írása olvasható, és amelyet Szűcs László szerkesztett, elsőként Rácz Éva, a MÚRE elnöke beszélt, aki elmondta, voltak újságírók, akik már többször is megfordultak Óradnán és Radnaborbereken, míg másoknak a két hónappal azelőtti tábor jelentette az első alkalmat.
A kötet létrejöttére alig két hónap állt a szerzők és szerkesztők rendelkezésére, ezért gyorsan kellett dolgozniuk, annál is inkább, mert elhangzott az ígéret: az Óradnai Magyar Napok alkalmából kerül sor az első könyvbemutatóra. A riportjaik témájáról, a vidékkel való találkozásról a jelenlevők, Bögözi Attila, a vasarhely.ro, Szucher Ervin, a Krónika, Gáspár Sándor és Gáspár Melinda a Marosvásárhelyi Rádió, Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió, valamint e tudósítás szerzője, a Maszol munkatársa beszélt.
A kötetben olvasható többek közt Szekeres Attila riportja az óradnai beszélő kövekről, Sarány István Ahol az Úr lépked hallgatag című írása, Ambrus Attila Ami arany, arany marad című riportja, Farkas-Ráduly Melánia Óradna elmozdult a holtpontról című riportja.
Deák Gyöngyi és Maksay Magdolna arról írt, hogy a borbereki víz visszavár, Sarány István és Sarány Orsolya a bányászfeleségekről, Kovács Péter az Ünőkőről, Moldován Zenkő a besztercei magyarokról kérdezte Antal Attila tanácsost, Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a borbereki és óradnai gasztronómiáról írt színes riportot.
maszol.ro

Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocio­riportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Riportkönyv a szórvány szórványáról
A nagy erdélyi nemzetiségolvasztó kohómű egyik legszomorúbb-legszebb katlanában, a Radnai havasalji, a Nagy-Szamos forrásvidékéhez közeli kishaza két településén: Óradnán és Radnaborbereken forgolódtak a 2015-ös MÚRE-riporttábor résztvevői. Szilágyi Aladár könyvismertetője.
Fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének legújabb kiadványát. Az immár hagyományos riporttáborok szervezése a MÚRE legígéretesebb rendezvénysorozata. Valahol Erdélyben (Partiumban és a Bánságban sajnos, még nem…) a kezdeményezők kinéznek egy-egy „izgalmas”, „jó” helyet, lehetőleg szórványvidéken, tizenöt-húsz kollégát táboroztatnak, ahonnan szét lehet rajzani, két-három nap alatt begyűjteni a riportanyagot, közösen átbeszélni, majd hazatérve érlelni, megírni, végül kötet formájában közkinccsé tenni az élményeket. Egyik vagy másik kistáj sajátos jelenének feltérképezése, múltjának feltárása, lehetséges jövőjének latolgatása hálás feladat, több is és más is, mintha a tizenötek-húszak egyen-egyenként járták volna be a portyázásra kijelölt terepet.
Párhuzamok és tandemek
Annak idején, amikor az Erdélyi Riportban napvilágot láttak etnosz-sorozatom első darabjai, egy református lelkész hívta fel a figyelmemet Óradnára és Borberekre: feltétlenül keressem fel azt a vidéket, mert vétek volna kihagyni azt az elszomorítóan és örömtelien különös-szépséges végvilágot, ahol magukat magyaroknak valló, de magyarul nem beszélő magyarok élnek. Mivel nem sikerült eljutnom oda, némi szakmai irigységgel keveredő figyelemmel, majd nem kis elégtétellel követtem nyomon a táborozás fejleményeit, és olvastam végig együltömben kollégáim könyvét. Maga a cím: Nem magyarul magyarok – telitalálat, hiszen sokat elárul a nagy múltú történelmi bányavidék-határőrvidék sajátos helyzetéről. A szórványok szórványában, a legközelebbi magyarlakta településtől 60 kilométerre élő – néhány kivételtől eltekintve – egészében anyanyelvét vesztett magyar közösség, mely katolikus vallásától elválaszthatatlan magyar identitását nem veszítette el – kell-e ennél izgalmasabb, riadóra késztető újságírói feladat?
A riporttáborok hasznos voltához nem csupán az tartozik hozzá, hogy különböző városokból érkeznek az írott sajtós, rádiós, televíziós táborozók, hanem az is, hogy más-más orientáltságú, „nézetű” médiumok emberei futnak össze, urambocsá’, nincs szekértáborosdi, kiderül, hogy szót tudnak érteni egymással, netán megtalálják a közös hangot is. Az is lényeges – ez a 2015-ös táborverés alkalmával maradéktalanul érvényesült –, hogy gyakorlatilag minden nemzedék képviseltesse magát, az öreg sajtórókáktól az újdondászinasokig, a diákokig. Ami fokozhatta az együttmunkálkodás varázsát: több esetben családi tandemek (például: apa-lánya) alakultak, avagy két kolléga párba állva eredt útnak. Nem zavaró, inkább elkerülhetetlen jelenség, hogy a szövegek metszik egymást, a két településen forgolódók a nem túl bő riportalany-kínálat miatt esetenként ugyanazt a személyt faggatják, vagy ugyanazt a részletet ragadják ki. Nem zavaró, mert részint más megközelítésben, más-más összefüggésben kérdeznek, részint ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusaira világítanak rá. Nem egymást kioltó, ellenkezőleg, egymást erősítő információk ezek, még ha olykor ellentmondásokba is keverednek egymással.
Riportról riportra
Műfajilag is, tematikájában is változatos kötet, a helytörténeti tudnivalókat kalangyába foglaló szövegtől, az alaposan dokumentált oknyomozó riporton keresztül, a szociográfia eszközeivel élő, avagy a hangulati elemeket rögzítő írásokig. A gyakorlatilag szinte mindenki által feltett, mindenki által elemzett kérdés: miként kezdődött, hogyan történhetett meg a fokozatos nyelvvesztés, és ennek ellenére miként maradhatott meg, milyen formában nyilvánul meg a hétköznapokban a magyarul már nem beszélő nemzedékek magyar identitástudata?
Szekeres Attila (Beszélő kövek Óradnán) a település helytörténeti, építéstörténeti dimenzióit ragadja meg, Antal Erika (A nyelvvesztés útján) az anyanyelv eltűnésének nemzedékről nemzedékre erősödő folyamatát járja körül, Sarány István (Ahol az Úr lépked hallgatag…) a katolikus egyház szerepére, bizonyos, a kisközösségen belüli feszültségekre, de nem utolsó sorban a lehetséges szórványstratégiákra hívja fel a figyelmet. Bauer Ilona tanárnő, a település értelmiségének nemrég elhunyt, pótolhatatlannak tűnő alakja két írásban idéződik fel. Szucher Ervin (Reményik intelmével élt élet) című írása a fáradhatatlan pedagógus tevékenységének az eredményeit is felvázolja, megszólaltatja azoknak a nemzedékeknek a tagjait, akik Bauer Ilona tanítványaiként nem csupán a magyar identitás, hanem a magyar nyelv hűségén is megmaradtak. A Függelék egyik darabja, Gáspár Sándor (Viszik a jó hírünket) egy 2010-ben, Bauer Ilonával készült rádióinterjúja, mely Reményik Sándor születésének 120 évfordulóján készült, a radnaborbereki ünnepség alkalmával. Hogy mi köze volt, van a költőnek Borberekhez? Reményik egyik kedvelt rejteke volt, az a hely, amelyik egy kisebb kötetnyi vers megírására ihlette őt. Kultuszát mindkét településen őrzik, még egy kétnyelvű, magyar-román versválogatásra is tellett, a helybeli ortodox esperes lelkes-értő előszavával… A Gegő család panziója éppen annak a háznak a helyére épült, ahová a poéta évekig visszajárt. Többek összefogásával életművéhez méltó irodalmi emlékhelyet alakítottak ki Borbereken. A Reményik kultusszal foglalkozó írások közül az egyik (Az élő Reményik emlékezete) Dávid Gyula irodalomtörténésznek egy évfordulón elhangzott előadását tartalmazza, a másik (Ide, ha egyszer hívnak, kétszer is el kell jönni) ugyancsak Gáspár Sándor beszélgetése a kolozsvári kutatóval. A Reményik-képet gazdagítja az Ambrus Melinda–Ambrus Attila páros riportja (Csendes csodák földjén), melyben részint a Nagyváradról Veszprémbe átszármazott, Erdély-Partium tájegységeit 38 fotóalbumban megörökítő házaspárt, a fotográfus Váradi Péter Pált és az irodalomtanár Lőwey Lillát szólaltatják meg, Reményik és Borberek kapcsolatát bemutató albumuk kapcsán, másrészt a költő kultuszának is színteret nyújtó panzió tulajdonosaival, Gegő Zsuzsannával és Gegő Sándorral beszélgetnek, a Reményik-zarándokokról, illetve a panzió mindenkori vendégeiről. Gáspár kolléga 2010-ben készült, 2015-ben kiegészített riportja (Zichy Domonkos magyarsága) egy különös, tragikus fordulatokat sem nélkülöző pályafutású főpap emlékét idézi. Annak a püspöknek az alakját, akinek hamvai az óradnai magyar temetőben porladnak, aki ide menekültében ennek a kisrégiónak a felemelkedését szolgálta élete végéig. Emblematikus alakja ő ennek a vidéknek, hiszen Óradnán és vonzáskörzetében nemcsak a katolikus magyarok, hanem az ortodox románok is nemzedékről nemzedékre megőrizték őt jó emlékezetükben. A Deák Gyöngyi–Maksay Magdolna tandem (Visszavár a borbereki víz), illetve Farkas-Ráduly Melánia (Óradna elmozdult a holtpontról) riportja olyan idősebb-fiatalabb helybeli lakosokat szólaltat meg, akik még jól-rosszul beszélik az anyanyelvüket, akik még képesek felidézni a magyar iskolát, a hajdani „magyar élet” mozzanatait. Sarány István és Sarány Orsolya (Bányászfeleségek) szociografikus igénnyel követi nyomon ennek a hajdan „kivételezett” státusú rétegnek, azoknak a nőknek a helyzetét, akik – amíg a bányák működtek –, megengedhették maguknak azt a „fényűzést”, hogy „csak” anyák és háziasszonyok legyenek, napjainkra pedig ők, a bányászérában még sok gyermeket vállalók, váltak családfenntartókká.
A bányászat sok évszázados történetének, a bányák jelenlegi állapotának Ambrus Attila (Ami arany van, arany marad) nézett utána. A legilletékesebbeket: Liviu Păius tanárt, a bányászati múzeum igazgatóját és Szőke Kálmán nyugalmazott bányamérnököt szólaltatta meg. Utóbbival be is járta a bezárt, kifosztott telepeket, a több mint két évezredes színesfémbányászat utolsó, alig egy évtizede elnémult tanúit. Nem csak a tárnákat falazták be, hanem ennek a távoli kisvilágnak a rossz, szinte járhatatlan utak melletti, egyetlen ép köldökzsinórját, a vasútat is elvágták – derül ki Sarány Orsolya (Búcsú a szárnyvonaltól) vasúttörténeti írásából. Az ipari tevékenység nem állt le telejesen, csakhogy egy olyan – egyébként igen kevés munkahelyet biztosító – ágazat lendült fel, amelyik veszélyes a környezetre: a törpe vízierűművek működtetése. Bögözi Attila (Magas hegyek gonosz törpéi, huss!) rendkívül alaposan dokumentált, címében is igen kifejező riportja számos kultúrtörténeti és társadalomtörténeti adalékkal egybefűzve térképezi fel a kérdéskör minden aspektusát. Megszállott oknyomozó lévén, azokat a maffióta jellegű összefonódásokat is legombolyítja, amelyek következtében a rezervátummá, Nemzeti Parkká nyilvánított Radnai havasok övezetében, a nemzetközi tilalmak semmibe vevése, a hazai szabályok kijátszása révén Radnaborberek peremén felépülhetett az első törpeszörnyeteg. Költői vénával is megáldott Attila kollegánk képtelen volt ellenállni a múzsa csábításának: versbe foglalta riporterként megélt élményeit-érzelmeit (Az Ünőkőnél). A környék legmagasabb csúcsa, mely a nagymértékben kihasználatlan turistaparadicsomot uralja, a Gáspár családnak, Melindának és Sándornak köszönhetően, valóban megélt hegymászókalandként került a könyvbe (Az Ördög-szorostól az Ünőkőig). A riporterkülönítmény Benjáminja, Kovács Péter középiskolás diák szubjektív napló formájában (Hol vagy, Ünőkő?) jegyezte fel a maga táborélményeit. Két leányzó, a médiaszakos Prózsa Lilla-Zsuzsanna és Vadas Henrietta a vendéglátás egyik legfontosabb tevékenységéből, a gasztronómiai hagyományokból kínál ízelítőt (Helyi ízek Randaborbereken és Óradnán), néhány eredeti ételreceptet mellékelve. A kötetet záró interjú (Magyarság-kérdés Besztercén) Moldován Zenkő egyetemi hallgató tollából, Antal Attila megyeszékhelyi RMDSZ-tanácsost, iskolaigazgatót szólaltatja meg. A tábornyitón megjelent pedagógus még azzal a reménységgel nyilatkozott, hogy néhány hét múlva, 2015 szeptemberében, több évtizedes hiányt követően, megnyithatják az önálló magyar nyelvű líceumot. Egy nappal a kötet nyomdába kerülése előtt – derül ki a szerkesztő, Szűcs László fülszövegéből – „a politika és a jog útveszőiben” megrekedt s kezdeményezés.
Nem áll szándékomban borúlátóan fejezni be a könyvismertetőmet, annál inkább nem, mert pótolnom kell legnagyobb recenzensi adósságomat: a tábor és a könyv „anyukája”, felelős kiadója, Rácz Éva oldalán sok táborlakó fotózott, a szerzői lajstrom már felsorolt szereplői mellett olyanok, akik speciel fotóriporteri minőségükben tüsténkedtek: Gál Zsófia, Kovács Sándor és Réman Tibor. A tíz fotografáló kolléga mintegy hatvan felvétele legalább annyira gazdag üzenetű, fontos vonulata a kötetnek, mint a huszonegy szöveg.
Rácz Éva így, ezzel a gondolattal fejezte be az előszót: „Óradnán és Radnaborbereken tett látogatásaink legnagyobb tanulsága, amelyet szívesen továbbadnék, ez: a magyarság nem nyelv kérdése, sokkal inkább meggyőződés.” – Ami pedig engem illet, immár minden irigység nélkül csatlakozom Évához, aki a Radnai havasok alját először megpillantva, így kiáltott fel: „De hát ez gyönyörű!”
erdelyiriport.ro

„Nem magyarul magyarok”
Beszterce megyében, Óradnán és Radnaborbereken tartotta idei riporttáborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Az ott született riportokból kötet jelent meg Nem magyarul magyarok címmel, amelyet kedd este mutattak be Marosvásárhelyen.
A sokadik alkalommal megszervezett riporttábor helyszíne ez alkalommal olyan vidék volt, ahol nagyon sokan vallják magukat magyarnak, ám ennek ellenére nagyon kevesen tudnak magyarul. Az újságírók – az írott sajtó, a rádió, a televízió és az online média képviselői Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Bukarestből, Temesvárról, Csíkszeredából – arra keresték a választ többek közt, hogy hogyan történt a nyelvcsere, melyek voltak az előzményei és a kiváltó okai, illetve azt kutatták, hogy a jelenlegi helyzetből van-e kiút, visszafordítható-e a mostani állapot.
A tizennyolc szerző írását Szűcs László szerkesztette kötetté, az előszavát Rácz Éva, a MÚRE elnöke írta. A fő téma az anyanyelvhasználat, az iskola, a magyar közösség nyelvcseréje, illetve az azzal közvetve, vagy közvetlen módon összefüggő templomok, temetők és sírkövek, a bányák bezárása, a bányászfeleségek története, a felszámolt vasút, a törpe vízi erőművek és a környezetrombolás, a turizmus, a Reményik Sándor emlékház, a helyi ízek.
A kedd esti bemutatón Rácz Éva ismertette a kötet előzményeit, azt, hogy mit jelent egy-egy ilyen tábor az újságíróknak, ahol az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre áll, hogyan kell dolgozniuk, információt, „anyagot gyűjteniük”, egyeztetniük, mert a témák összefüggnek, egymásba kapcsolódnak, nem lehet pontos határvonalat húzni egyik, vagy másik között. A riportoknak a hely, az adott vidék, vagy település jelenét kell rögzítenie úgy, hogy az akár a múltat is magába foglalja, esetleg a jövőbe is előre tekintsen. A szerzők közül a legtöbben marosvásárhelyiek: a Marosvásárhelyi Rádió, a Vásárhelyi Hírlap, a Krónika, a Vásárhely.ro, Maszol.ro munkatársai, egyetemi hallgatók, köztük olyanok, akik már korábban is jártak Beszterce megye ezen településein, ismerték az ottani állapotokat, illetve, akik most ismerkedtek ezzel a vidékkel és lakóival.
Szucher Ervin Reményik intelmével élt élet című riportjában annak a Bauer Ilonának állít emléket, aki „egy évre jött, egy életen át maradt”, aki fél évszázadot töltött az anyanyelv és az identitástudat-mentés szolgálatában. Gáspár Sándor és Gáspár Melinda Az Ördög-szorostól az Ünőkőig című riportban a természeti látnivalókat örökítik meg, a faluképet, amely a Radnai-havasok lábainál húzódik, a szorost, amelyet az ördögről neveztek el, vagy azt a hegygerincet, ahová nem túl nehéz feljutni, ám annál könnyebben el lehet téveszteni az oda vezető utat. Bögözi Attila oknyomozó riportot készített, amelynek a Magas hegyek gonosz törpéi, huss! címet adta, és amelyben azokat a törvénytelen vállalkozásokat írja le, amelyek elsősorban a környezetet rombolják, de ezáltal a közösségnek is rosszat tesznek. Moldován Zenkő interjút készített azzal az Antal Attila besztercei tanácsossal, aki a Besztercén tervezett magyar iskola igazgatója lett volna, ha az iskolaindítás az utolsó pillanatokban, a tanévkezdés előtt nem hiúsul meg. E cikk szerzője a nyelvvesztés útját tárja fel riportjában.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Fehér Holló-könyvbemutató
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ahol az Úr lépked hallgatag…
Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett.
A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.”
Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon.
Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra.
Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően.
– Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól.
Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával.
Híveiről elismerően szól a plébános:
– Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok.
A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe.
Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai.
„Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.”
A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit:
„– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra;
– nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét;
– megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat;
– nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.”
Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.”
Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.”
Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.”
Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!”
Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó.
– Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel.
Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani.
– Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá.
Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet.
Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv.
A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik.
A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot.
Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is.
A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti…
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)