Sabin Gherman: legyen Székelyföld egy kulturális régió
A román kormány célja, hogy még idén megvalósítsa az ország közigazgatási átszervezését, ez pedig a régiók újrarajzolása révén igen fontos kérdés az erdélyi magyarság számára is.
Az EMNP szerint a Székelyföld régióban a népesség túlnyomó része bizonyítottan támogatja, hogy jöjjön létre, a fejlesztési régió a történelmi régióhatár mentén. A néppárti elképzelés megtartaná a megyéket, de szükségesnek tartaná a megyehatárok felülvizsgálatát.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek régió-átalakítási tervei közt nincs nagy eltérés, és lehetséges a közös elképzelés kidolgozása egy szakmai egyeztetés után. Bár kevés az esélye, de talán újraalakulhat a Székelyföld régió. Viszont legrosszabb esetben a magyar megyéket más-más megyékhez csatolva még inkább kisebbségbe kerülhet a még tömbben élő székelység.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes bejelentette, hogy az alkotmánymódosítás után közvetlenül bemutatják azt a projektet, amely szerint év végéig megalakulnak a régiók, és kiderül, kik lesznek a vezetőik kinevezéssel, vagy választás útján. Mandátumuk pedig három év után jár le, amikor a 2016-os helyhatósági választásokon új vezetők kerülnek majd a régiók élére.
A majdani régiókat illetően már több javaslat napvilágot látott tavaly is, de hivatalos változatok még nem léteznek, ennek ellenére a közvita legfontosabb témája, hogy mely városok válhatnak régióközponttá. A székelyföldi régió létrehozásáról Liviu Dragnea kijelentette, hogy az nem szerepel a kormány elképzelései között, mert az azt jelentené, hogy etnikai alapon létesítenének régiókat.
A székelyföldi régió létesítését egyetlen román párt sem támogatja, viszont vannak olyan közéleti személyiségek, akik jogosnak tartják az elképzelést. Egyikük az a Sabin Gherman, aki alapítója volt a később törvényen kívül helyezett Erdélyiek Pártjának. Szerinte a történelem már korábban megmutatta, hol vannak a régiók természetes határai, kezdve Bukovinától, Máramaros, Kőrösök vidéke, Erdély, Bánság, Olténia, Havasalföld, Dobrudzsa, és Moldvával bezárva, amelyek több száz éve léteznek. Ezek mellett kellene megalakítani három speciális régiót: a Duna-deltát a természeti kincseiért, a Zsil-völgyét, mint turisztikai gyöngyszemet és Székelyföldet, mint kulturális régiót.
Egyelőre csak meddő vita folyik, jobbára csak a régióközpontokra összpontosítva, de a lényegi kérdésekről, hogy milyen hatásköreik lennének a régióknak és, hogy ez miként segítené elé a régiók harmonikus fejlesztését, igen kevés szó esik.
Duna Tv
Erdély.ma,

Ceauşescu rajztáblája Románia
Bemutatta Románia regionális átszervezésével kapcsolatos saját javaslatait csütörtökön az EMNP. Hangsúlyozzák: a kormány által ismertetett koncepció a Ceauşescu által megrajzolt struktúrán alapszik.
Itt (lenne) az ideje, hogy szakítson Románia a Ceauşescu-féle hagyományokkal, és úgy alakítsa ki a közigazgatási régióit, hogy azok valóban fejlesztést tegyenek lehetővé, természetes módon. Ezt hangsúlyozza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amelynek két képviselője csütörtökön bemutatta a regionalizációval kapcsolatos elképzelésiket. Zatykó Gyula és Csomortányi István kifejtette: a Ceauşescu rajztábláján megalkotott, 1966-ból datálódó megyerendszer él ma is, márpedig azokat a megyéket úgy rajzolták meg, hogy káros legyen a tömbmagyarság számára. Ezért eleve rossz minden egyes olyan terv, amely ezeket a megyéket használja továbbra is kiindulópontként. Márpedig az USL-kormány régiósítási terve ezt használja. Az EMNP viszont azt szorgalmazza, hogy tartsák ugyan meg a megyéket, de a természetes, történelmi és demográfiai valóságnak megfelelő módon rajzolják újra a határaikat. Ezek fölötti struktúraként működnének a régiók.
A koncepció
Az EMNP tervének lényege, hogy 12 nagyrégiónak kellene alakulnia. Ezen kívül lenne 3 olyan kisebb is, amely nehezen sorolható régiókhoz, így önállóan működne, úgynevezett metropolisz régióként. Ez utóbbi 3 Bukarest, Brassó, Galaţi, illetve ezek vonzáskörzete lenne. A nagyrégiók a történelmi tagoltságot vinnék tovább, így a következők lennének: Bánság, Partium, Észak-Erdély, Dél-Erdély, Olténia, Bukovina, Székelyföld, Felső-Munténia, Alsó-Munténia, Felső-Moldova, Alsó-Moldova, Dobrudzsa. Ami térségünket illeti, az EMNP természetesnek tartja, hogy a Partium régió fővárosa Nagyvárad legyen. Szerintük Várad regionális szerepköre és alkalmassága megkérdőjelezhetetlen, Szilágy és Szatmár megyéket is polarizálni képes. Ugyanakkor nem törekednének kizárólagosságra Nagyvárad „fővárossá” tétele során: egyes hatásköröket, intézményeket a régiónkban lévő más nagyobb városoknak juttatnának. Ugyanakkor a dr. Szilágyi Ferenc egyetemi oktató és szakértői csapata által készített EMNP-koncepció szerint feltétlenül egységes székelyföldi régiót kellene létrehozni.
Mint ismeretes, a kormányzó USL tervei ezzel szembemennek: Várad helyett Kolozsvárt tennék meg régiónk központjának, a Székelyföldet pedig igyekeznének szétdarabolni.
Az EMNP hangsúlyozza, ez illogikus és az érintett lakosságnak egyenesen káros. Hozzátették: nem nagyobb szabadságot, hanem egyenesen központosítást hozna az USL-féle koncepció megvalósulása, amely tovább éltetné a ceauşescui hagyományokat is, közigazgatási értelemben véve is, és akadályozná a régiókbeli fejlődést.
Szeghalmi Örs
erdon.
Erdély.ma.

Ellopott erdők nyomában
Történelmi családhoz fűződő múltját letagadva végezhetett középiskolát, majd egyetemet. A székely közbirtokosság történetének megírója és a közbirtokossági javak visszaszerzésének vezéralakja, Garda Dezső szerint képtelenek vagyunk tanulni múltunk hibáiból.
– Mennyire határozza meg pályája alakulását, ha valaki történelmi családból származik? Ösztönösen jobban vonzódik a történelem iránt?
– A hatvanas évekbeli gyerekkoromban ez az örökség súlyos koloncnak számított, apám legszívesebben titkolta volna, hogy ne hozzon nehéz helyzetbe. Dédnagyapám, Garda József az 1848-as forradalom szabadságharcosa volt, majd külföldről való hazatérte után a nagyenyedi kollégiumban tanított. Az 1899-es nyugdíjazásakor ő volt a kollégium utolsó teológiai tanára, ekkor szűnt meg ugyanis a tanintézet egyetemi rangja. Nagyapámat, Garda Kálmánt az erdélyi hangyaszövetkezeti mozgalom egyik vezéregyéniségeként tartották számon. A családi múltat leginkább apám szenvedte meg 1948 után: politikai okokból, koholt vádak alapján többször is börtönre ítélték, 1961-ben pedig gyanús körülmények között halt meg.
– Megbélyegzett család sarjaként hogyan lett történész?
– Úgy is fogalmazhatnék: sok szerencsével. Édesanyám Kolozsváron szült meg, ott állították ki a születési bizonyítványom, így sikerült „letagadnom” a nagyenyedi múltamat. Egy kevésbé ismert kolozsvári középiskolába írattak, hogy ne szúrjak szemet senkinek, majd bejutottam a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelemszakára, amelyet 1973-ban végeztem el.
– Milyen volt a Ceauşescu-korszak kezdetén történelmet tanulni Kolozsváron? Egyáltalán: lehetett-e elfogulatlanul beszélni a román, illetve a magyar történelemről?
– Kedvenc tanárom és szellemi mentorom, Imre István jeles történészünk kivételével alig tudok olyan embert említeni, akire fel tudtam nézni egyetemi éveim során. A tanárok többsége belesimult a tájba, lojálisak voltak a rendszerhez. Diákként legtöbben Imre Istvánnál találtunk „menedéket”, ő vezetett rá a történészi munka igazi kihívásaira. Sem a román, sem a magyar történetírással szemben nem volt elfogult. Amikor egyetem után megkerestem, hogy foglalkozzam-e magyar őstörténettel, turkológiával, óva intett tőle, nehogy elcsússzak ezen a pászmán. Külföldön akkor már megjelentek történelmi legendák a 30-40 ezer éves székely népről, meg arról, hogy Hannibál is székely volt, így nekem is felcsigázta a fantáziámat. Imre István négyszemközt azt mondta: ez a fajta magyar őstörténet és a dákó-római kontinuitáselmélet között az a hasonlóság, hogy mindkettő mese.
– A székely közbirtokosság erdélyi szakértőjeként tartják számon. Hogyan lelt erre az útra?
– A történetíráshoz szóló első fogódzót Imre Istvántól kaptam, aki a Változó valóság című tanulmánykötet összeállításakor beajánlott a Kriterion Könyvkiadóhoz. Ezt követően folyamatosan jelentek meg hazai lapokban a székely történelemmel kapcsolatos írásaim. Miközben Gyergyóremetén, majd Gyergyószentmiklóson tanítottam történelmet, levéltárakban kutattam a székely múltat. Helyi ismertségemnek köszönhetően az akkori városvezetőség engem kért fel Gyergyószentmiklós történetének megírására. És ez lett a vesztem.
– Ezt hogyan értsük?
– Fiatal történészként nem voltam tisztában azzal, hogy egy ilyen munkának milyen politikai feltételeknek kell megfelelnie. Kutattam az elérhető levéltári forrásokat, hónapokon át dolgoztam keményen, közben innen is, onnan is érkeztek a furcsábbnál furcsább kérések. Az egyik pártvezető azt követelte, hogy külön fejezetet szenteljek Mihai Viteazul gyergyói látogatásának, és írjam meg, mekkora lelkesedéssel fogadták a székelyek a román vajdát. Amikor értetlenkedve visszakérdeztem, hogy ezt honnan veszi, rám mordult, hogy e nélkül nem fog a könyv megjelenni. Nem adtam be a derekam, a könyvet mégis kinyomtatták. Az öröm azonban nem sokáig tartott, mert a Szekuritáté már a nyomdából elkobozta a teljes tételt.
– Bezúzták?
– Annál is szörnyűbb dolog történt: elégették. Ezt a szekusdossziémból tudom: az a Rab István adott parancsot a könyv elhamvasztására, akit éberségéért Gyergyószentmiklósról Kovászna megye első titkárává avanzsáltak. De más is történt akkor, amiről szintén a rendszerváltás után szerezhettem tudomást. Imre Istvánt, mint egykori tanáromat a Szekuritáté arra akarta rákényszeríteni, hogy írjon elítélő jelentést a könyvről, amely alapján eljárást kezdeményezhettek volna ellenem. A dossziém tanúsága szerint ezt Imre István a fenyegetőzések ellenére megtagadta.
– Hogyan vészelte át ezt az időszakot?
– Több száz oldalas szekusdossziém szerint minden lépésemet követték, de nem távolítottak el a tanügyből. Talán elmagyarázta valaki nekik, hogy mégsem államellenes tevékenység, ha saját történelméről ír a történész. Tény, hogy több könyvem nem jelenhetett meg: a Kriterionnál két kötetem állt várólistán 1989 decemberéig. Az akkori híres cenzor, Koppándi Sándor egyenesen Elena Ceauşescunak írt levelet az egyik kéziratom ügyében, nehogy megjelenhessen a székelyek cenzúrázatlan története. Öröm az ürömben, hogy mindeközben a román történészek körében is többen kezdtek érdeklődni a székelyek történetéről. Demény Lajosnak köszönhetem, hogy 1984–85-ben a Román Akadémián román történészek előtt több részből álló előadássorozatot tarthattam a székelység történetéről. A román és magyar pártfőtitkár, Ceauşescu és Grósz Károly találkozása alkalmával a Scânteia írt részletes beszámolót az akadémián tartott előadásaimról, a cikk szerint az erdélyi magyar történészek szabadon tanulmányozhatják saját történelmüket. Kapóra jöttem.
– A székely közbirtokosságról akkoriban még aligha eshetett szó...
– Ennek a története már átnyúlik a rendszerváltás utáni évekre. Egy svédországi magyar keresett meg, akinek édesapja a gyergyószentmiklósi közbirtokosság menedékházát bérelte. Arra kért, írjam meg a székely közbirtokosság történetét, mert nem jutnak adatokhoz. Kötélnek álltam, a teljes mű azonban csak tíz év múlva, 2002-ben készült el. A munka óriási levéltári kutatást igényelt, Csíkszeredától Kolozsváron át Budapestig minden fellelhető forrást megkerestem. A közbirtokosságért vállaltam 1996-ban a parlamenti képviselőséget is.
– Pedig akkor még szó sem volt a közbirtokossági javak visszaszolgáltatásáról. A dokumentáció birtokában erre nagyobb esélyt látott?
– Amikor az RMDSZ színeiben bejutottam a parlamentbe, román körökben is felfedeztek közbirtokossági szakértőként. Beválasztottak a Román Erdőbirtokosok Szövetségének vezetőségébe, elkezdtük a tájékozódást. Tudtam, hogy az erdélyi közbirtokossághoz hasonló közösségi tulajdonforma létezett Moldvában és Olténiában is. Azzal is tisztában voltam, hogy az akció csak akkor lehet sikeres, ha nem csak a magyarok kérik vissza jussukat, hanem a román közbirtokosok is. Vasile Lupu parasztpárti képviselővel közösen mozgósítottuk a Vrancea megyei közbirtokosokat, velük együtt más moldvai, olténiai és erdélyi közbirtokosok is tüntettek Bukarestben, sőt, a parlamentben is rendeztünk egyféle közmeghallgatást. A román politikumnak lépnie kellett, annak ellenére, hogy a Demokrata Konvenció egyetlen pártja sem akarta igazán rendezni ezt a kényes ügyet.
– Mitől volt ez kényesebb téma, mint másféle tulajdon visszaszolgáltatás?
– A parlament folyosóin elkezdődött a suttogó propaganda, hogy a székelyeket akarjuk helyzetbe hozni. A román politikát nem az érdekelte, hogy több százezer hektár moldvai közbirtokossági erdő kerül vissza a románok tulajdonába, hanem az zavarta őket, hogy a székelység túlságosan megerősödik gazdaságilag. Hosszú és gyötrelmes időszak volt, saját törvénykezdeményezésemet a parlamentben lesöpörték az asztalról. Kompromisszumos megoldásként Vasile Lupu a 2000/1-es földtörvénybe rejtette el a közbirtokossági erdők visszaadását, ez ment át a törvényhozáson.
– Mondhatnánk: minden jó, ha a vége jó. Az elmúlt tíz évben sikerült visszaszerezni a teljes közbirtokossági vagyont?
– Ez sem ment könnyen. A hatalomra kerülő Szociáldemokrata Párt egyik első lépése a visszaszolgáltatás leállítása volt. Az RMDSZ és a PSD közötti egyezség nyomán született meg a 120-as sürgősségi kormányrendelet, amely a törvény alkalmazását szabályozta. Ez kimozdította ügyünket a holtpontról, mára visszaszereztük a teljes közbirtokossági vagyont, az új rendelet alkalmazási módszertanát viszont úgy alkották meg, hogy idegen elemek dönthessenek az igazi tulajdonosok feje fölött. Ebben az RMDSZ is érdekelt volt, hiszen soraiban foglalt helyet a székelyföldi famaffia jelentős része. Érdekes módon azonban az első években a magyar polgármesterek, és egyéb tisztségviselők hátráltatták legvehemensebben a törvény alkalmazását, olyan emberek, akik közvetlen hasznot húztak az illegális fakitermelésből. Nagyon nehezen lehetett visszaszolgáltatni a magán- és a közbirtokossági erdőket. Parlamenti mandátumaim erre a harcra mentek rá.
– RMDSZ-képviselőként harcolt az RMDSZ-es famaffia ellen?
– Egyértelművé vált, hogy ez a harc nem lehet hosszú távú, ki is utáltak a szervezetből, kényszerpályára kerültem, politikai pályafutásom véget ért. Az első székelyföldi közbirtokosságokat magam alapítottam még a törvény megjelenése előtt. Akkoriban mögöttünk álltak a teljes faluközösségek, míg ezek vezetőit ellenem nem fordították. A közbirtokossági vezetők a legtöbb helyen nem akarták megérteni, hogy a közbirtokosság közösségi tulajdon, ami iránt közösségi felelősséggel tartozunk. Ennek a folyamatnak lett az áldozata a gyergyóalfalui alpolgármester is. Székelyföld szomorú helyzetben van: erdeinek kiirtásával saját jövőjét lopja el.
– Önt hallgatva, az az érzésünk, hogy a történelem ismétli önmagát.
– Egyik új könyvem a két világháború közötti Gyergyói-medence közéletéről szól. Megdöbbentő felismerés, hogy mekkora a hasonlóság a korabeli magyar párt és az RMDSZ között. A politikum akkor sem, most sem ismeri fel az egyszerű emberek boldogulásának fontosságát. Nem tudunk, vagy nem akarunk hibáinkból tanulni.
Garda Dezső
Szociográfus, történész, politikus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója. 1948-ban született, 1973-ban szerzett történész diplomát a kolozsvári egyetemen, a rendszerváltásig Gyergyóremetén és Gyergyószentmiklóson tanított történelmet. 1996-2008 között az RMDSZ Hargita megyei képviselője volt a román parlamentben, a közbirtokossági törvény megalkotója, a közbirtokossági erdők visszaszerzésének kezdeményezője. 2002-ben jelent meg A székely közbirtokosság című, két kötetes történelmi munkája. A rendszerváltás óta mintegy húsz, a székely történelemmel kapcsolatos könyvet, tanulmányt publikált.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hogyan mentették meg a román állami kincstárat?
A román közmondás igaza szerint – amelynek megfelelően, ha valaki már megégette magát, az legközelebb a joghurtot is megfújja – járt el a Románia 1944-ben, a második világháború idején a román kincstár esetében, okulva az első világháború tanúságából, amikor az Oroszországba menekített, 93 tonna aranyat tartalmazó kincstár Moszkva birtokában maradt.
Titkos aranyszállítmányok
A Román Nemzeti Bank a háború utolsó előtti éveiben a hadsereggel, a román államvasutakkal és Olténia érsekségével közösen úgy határozott, hogy a jegybank 240 tonna aranykészletét, a Romániába átmeneti jelleggel átmenekített Lengyelország kincsestárának 3 tonna aranyával együtt elrejtik a tismanai kolostor közelében levő barlangban.
Románia kincstárát két oldalról is veszély fenyegette, egyrészt a román területen tartózkodó német hadsereg, másrész pedig az ország keleti határihoz rohamosan közeledő szovjet csapatok részéről. Ilyen körülmények között a Román Nemzeti Bank megegyezett az ország kormányával az arany biztonságos helyre történő menekítéséről. A kincstárat így a legnagyobb titokban elszállították a Gorj megyei tismanai barlangba. Az aranyat néhány évig ott tartották, majd a barlangból Bukarestbe, ugyancsak titokban szállították vissza, 1947-ben.
Kolostor helyett barlangba
A Román Nemzeti Bank akkori kormányzója, Constantin Angelescu 1944 áprilisában engedélyt kapott a kormánytól arra, hogy a tismanai kolostorban biztonságos védőhelyet építsenek ki a 242 tonna arany számára. A Román Nemzeti Bank igazgatótanácsa 1944 júniusában jóváhagyta az akciót. A szállítások elleplezése érdekében kidolgozták a megfelelő tervet is: ennek értelmében a Román Nemzeti Bank pénzalapokat biztosított volna az 1942. évi tűzvész által komoly károkat elszenvedett tismanai kolostor felújítására. A „tatarozás” látszata alatt építették ki a barlangbeli rejtekhelyet.
1944 júliusában pedig megérkezett a kincstár jelentős része: 1944. július 11-e és 22-e között több mint 4000 ládában 215 tonna aranyat szállítottak a barlanghoz, így 212 tonna aranyat, ebből 1641 láda aranypénzt, 1372 láda nemzetközi és 1022 láda standard szabványú aranyrudat. A 3 tonnányi lengyel arany 51 ládában érkezett a helyszínre.
Védeni –a „friss szövetségesektől” is
Az olténiai román csapatok akkoriban Titus Gârbea tábornok vezénylete alá tartoztak, akit Constantin Sănătescu miniszterelnök elsősorban a kincstár védelmével bízott meg. Gârbea naplója szerint a miniszterelnök és közte a következő párbeszéd zajlott le, a feladat átvételekor:
Titus Gârbea: Ki ellen kell megvédenünk a kincstárat?
Constantin Sănătescu: Rablók, visszavonuló németek, partizánok ellen.
Titus Gârbea: előző kincstárunkat éppen friss szövetségeseink vették el tőlünk. Ellenük is szól a védelem?
Constantin Sănătescu: Mindenki ellen. Mi már korábban Olténiába vittük minden értékünket, dokumentumokat, adományleveleket, ikonokat, ezekre Tismanában, Baia de Fierben, Sacelben vigyáznak. A rablások, a gyilkosságok, a náci szökevények rövidesen mindennaposak lesznek Olténiában is, és ha nem vigyázunk, mindezt elveszíthetjük. Átveszed az észak-olténiai csapatok és a csendőrség, a határőrség, a Târgu Jiu-i helyőrség, a cărbunesti-i 2. hadosztály parancsnokságát, feladatotok ezeknek az értékeknek a megvédése. Ha szükség lesz rá, erősítést is kapsz. További utasításokat, technikai eszközöket a Román Nemzeti Bank kormányzójától, Constantin Angelescutól kapsz, aki az ügyben járt a Minisztertanácsnál is”.
A Neptun akció
A Román Nemzeti Bank igazgatótanácsa a kormány engedélyével 1944. szeptember 6-án úgy határozott, az értéket a kolostor melletti barlangba szállítják át, ahol nagyobb biztonságban lenne. Tíz nappal később a Ştefan Dohoneanu százados által vezetett 123 katona elhelyezte az aranyat a barlang üregébe, amely 18 méter hosszú volt, 4 és 7 méter közötti szélességgel és 1,5-6 méter közötti magassággal. Az üreget egy méter vastag betonfallal zárták le, a barlangot 280, Târgu Jiuból érkezett katona őrizte, akik parancsot kaptak a fegyveres gyilkosok, tolvajok azonnali lelövésére.
1945. január 16-án a Román Nemzeti Bank képviselői a barlangból 11 kiló színtiszta aranyat vittek el, ebből egymillió emlékérmét verettek, „Erdély a mienk” felirattal.
1945 után a Román Nemzeti Bank megbízott alkalmazottja arról tájékoztatta a kormányzót, hogy gyanús külsejű idegen személyek ólálkodnak a barlang körül. Ezt követően a katonákat civilbe öltöztették, a barlangot elzáró betonlapot pedig sziklákkal torlaszolták el, a hegyomlás látszatát keltve.
Gârbea beszámolója szerint 1945-ben a kommunisták a kincstár átadását követelték tőle, turistáknak álcázott agresszív csoportokat alakítottak, amelyek a „csodálatos pravoszláv kolostor megtekintése” céljából érkeztek a helyszínre. A barlanghoz közelítő „turistákat” a levegőbe leadott lövésekkel riasztották el.
Érintetlen maradt
1947 januárjában a helyszínre érkeztek a Román Nemzeti Bank képviselői egy csapat petrozsényi bányásszal együtt, akiknek a betonfalat kellett felrobbantaniuk. Január 24-én a Román Nemzeti Bank képviselői bejutottak a barlangba, és megállapították: a kincstár érintetlen maradt, a ládákban azonban kárt tett a barlangot több alkalommal is elöntő víz. 1947. januárjának végén és februárjának elején elindultak Bukarestbe az arannyal megrakott vonatok.
2007-ben a kormány és a Román Nemzeti Bank úgy határozott, múzeumban állítanak emléket be a nemzeti kincstár megmentését szolgáló Neptun vagy más néven Tismana akciónak. A Román Kincsestár Múzeumának alapjait most rakták le, Mugur Isărescu jegybanki kormányzó jelenlétében Tismanában.
Maszol.ro, 2013

Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
RMDSZ: Florea manipulál
Az RMDSZ Maros megyei szervezete határozottan elutasítja a Kelemen Hunor szövetségi elnök és Borbély László politikai alelnök ellen felhozott vádat, miszerint a szövetség parlamenti képviselői kárt okoztak Marosvásárhelynek azzal, hogy az új decentralizációs törvény értelmében a sportcsarnok és a műjégpálya nem került a város tulajdonába – áll a Területi Állandó Tanács közleményében, mely szerint Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere ezúttal is minősíthetetlen rágalmazással és olcsó demagógiával próbálja manipulálni a közvéleményt.
„Elfogadhatatlannak tartjuk, éppen ezért az illetékes közrendészeti hatóságokhoz fordultunk” – szögezik le. Az RMDSZ szerint „teljesen indokolatlan az aggodalom és tiltakozás”, hiszen a szövetség módosító javaslata értelmében Marosvásárhely egyike lesz annak a nyolc városnak, ahol sportkiválósági központ létesül, a bármilyen európai és világszintű rendezvény szervezésére alkalmas két sportcsarnok a minisztérium ügykezelésében maradva számos költségvetési támogatásban részesülhet. A közleményben továbbá felsorolják, mit tett az RMDSZ az utóbbi években Marosvásárhelyért, a kiadvány azzal zárul: „az RMDSZ vezetőségének mindennapi munkája nemhogy ártana, de napról napra előbbre viszi városunkat, korszerűsíti falvainkat, egy modern környezetet és egy élhető jövőt próbálva kiépíteni a következő generációk számára”.
Egységre szólítja az ellenzéki pártokat
Mihai-Răzvan Ungureanu, a Polgári Erő elnöke a jobbközép pártok képviselőit közös vitára hívta a jobboldal egységesítéséről, a Nemzeti Egység Tömbjének létrehozását javasolva. A Polgári Erő által tegnap kiadott sajtóközlemény szerint a 2012-es parlamenti választásokon a jobboldali pártok képviselői eltávolodtak egymástól, és így mindegyik hozzájárult az ellenzék legyengítéséhez, emiatt „a jobboldali és az ellenzéki erők azt kockáztatják, hogy a választók csalódni fognak bennük hallgatásuk, tétlenségük és rendezetlenségük miatt”. Egyetlen esélyük a sikerre az, „ha egységesen tevékenykednek, hogy ezzel véget vessenek a Szociál-Liberális Szövetség diktatúrájának”.
Gyorsforgalom vasúton és autópályán
Többek között egy vasúti gyorsforgalmi pálya építését, több más vasúti szakasz korszerűsítését, illetve az autópálya-építésben való részvételt ajánlották a román hatóságok tegnap a Kelet-Közép-Európa–Kína csúcstalálkozón a távol-keleti félnek. A gyorsvasút a Bécs–Budapest szakasz meghosszabbítása lenne Konstancáig Bukaresten át, a személyszállító vonatok 160 kilométeres sebességgel közlekedhetnének azon, és megépítése 11 milliárd euróba kerülne. A kínai fél már korábban jelezte érdeklődését az észak-erdélyi autópálya építésében való részvétel iránt, a csúcstalálkozón más pályaszakaszokat is figyelmükbe ajánlottak a hatóságok.
Döntött a védelmi tanács
A Legfelsőbb Védelmi Tanács körülbelül 15 percig tartó ülésen hagyta jóvá tegnap a nemzetvédelmi intézmények – a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, a Román Hírszerző Szolgálat, a Külügyi Hírszerző Szolgálat, a Speciális Távközlési Hivatal és az Őrző-védő Szolgálat – költségvetési tervezeteit. Az ülést Traian Băsescu államelnök vezette, az Államelnöki Hivatal által kiadott sajtóközlemény értelmében a Legfelesőbb Védelmi Tanácsnak törvény által előírt kötelessége jóváhagynia a nemzetvédelmi téren illetékes intézmények büdzsétervezeteit, mielőtt a parlament plénuma elfogadná az állami költségvetési tervezetet.
Havazásriadó Havaselvén
Mára sárga jelzésű havazás- és hóviharriadót jelentett az Országos Meteorológiai Intézet Bukarestnek és az ország déli és nyugati részében levő tizenhat megyének. Eszerint a Bánságban, Olténiában és Munténia nyugati részében, valamint a bánsági hegyvidéken és a Keleti-Kárpátokban havazni fog, a szél pedig helyenként rövid időre megerősödik, hóvihar is lehet. A csapadék mennyisége meghaladja a 15–20 litert négyzetméterenként, és jelentős vastagságú hóréteg rakódik le. Tegnap nehézkesen zajlott a közlekedés némely Vâlcea, Krassó-Szörény, Bihar, Fehér és Hargita megyei országutakon, ahol a hóréteg vastagsága az úttesten egy és három centiméter közötti volt, lezárt útszakaszokról azonban nem tájékoztatott az Országos Autópálya és Országút Vállalat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szatmári autonómiakonferencia: etnikai helyett gazdasági érvek kellenek
Csakis a románokkal összefogva, az etnikai vonatkozások helyett a gazdasági szempontokat hangsúlyozva érhető el a helyi autonómia – ez volt a konklúziója a Szatmári Híd Egyesület által Szatmárnémetiben szervezett autonómiakonferencia első, hétfői napjának.
A találkozóra katalán és román előadókat is meghívtak – előbbiek arról beszéltek, miként sikerült a katalán autonómiát kivívni, mindemellett tanácsokat is adtak az erdélyi önrendelkezési törekvések előre vitele érdekében. A házigazdák nevében Krakkó Rudolf, a Szatmári Híd Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, kifejtve, hogy sajnálja, ugyanakkor szégyelli is, hogy 23 évvel a diktatúra bukása után nemhogy autonómiánk nincsen, de még csak nem is beszélünk érdemben erről.
Pénz kell a népszerűsítéshez
Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, barcelonai üzletember arról tartott előadást, hogy a vállalkozók miként tudják segíteni az önrendelkezés ügyét. Elmondta: mindig a legjobb befektetésnek tartotta az autonómiatörekvések támogatását, úgy fogta fel, hogy ha a vállalkozását építi, a hazáját építi. Arra is kitért, hogy az autonómiamozgalomhoz pénz is szükséges volt, például a tartományt átszelő élőlánc résztvevőit szállítani, étkeztetni kellett, és nem került kis összegbe az agresszív médiakampányuk sem, mellyel végül a sorsdöntő fordulatot elő tudták idézni: a maguk oldalára sikerült állítaniuk a Katalóniában élő spanyolokat.
Elmondta, akkor értek el eredményeket, amikor nem a nemzeti érzelmeikről beszéltek, hanem arról, hogy a befizetett adójukat elnyeli Madrid – akárcsak az erdélyiekéit Bukarest – leszegényítve őket, akadályozva a régió fejlődését. Hozzátette: vállalkozóként megértette, nagyon fontos az, hogy a kormányzat közel legyen, mivel ily módon a döntéshozatalnál, a törvénykezésben sokkal inkább érvényesülnek a helyi érdekek.
Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Összefogás Katalóniáért Konvergenció Unió képviselője a katalánok és az erdélyi magyarok helyzetét, lehetőségeit elemezte, rámutatva a hasonlóságokra, illetve különbségekre. Felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az Európai Unió a régiók Európájában gondolkodik, ami igen kedvező az önrendelkezési törekvések szempontjából. Hozzátette viszont: a régiókat nem nemzetiségi alapon akarják kijelölni, hanem működő gazdasági egységeket szeretnének létrehozni.
„Értsék meg, önökről a román nacionalisták – és itt a mindenkori román kormányra gondolok – azt a képet festik mindenütt, hogy soviniszták, agresszívek és szektások, az önálló régiójukat pedig etnikai alapon akarják létrehozni – fejtette ki a katalán politikus. – Ez ellen a hatékony védelem pedig csakis az lehet, ha az erdélyi románokat sikerül megnyerniük ügyük támogatásához.”
Elmondta: meg kell értetnünk a románokkal, hogy az autonómia azt jelenti, hogy: az enyém, közel. Azt, hogy az önrendelkezés prosperitást, fejlődést hoz és sokkal demokratikusabb, mint a központosított kormányzat, mivel sokkal szélesebb társadalmi rétegeknek enged beleszólást a közügyekbe.
Erdély, a fejőstehén
Mircea Daian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója arról beszélt, hogy nemcsak Erdélynek, de Románia többi régiójának – Moldvának, Olténiának, Dobrudzsának – is autonómiára van szüksége a fejlődéshez. Angela Tocila nagyváradi újságíró, politológus, blogger egy korábbi írását olvasta fel, melyet a székelyek nagy menetelése ihletett. Ebben kifejti, hogy románként mostohagyereknek érzi magát Erdélyben, mivel a kormányzat és az ország Kárpátokon túli régiói úgy tekintenek Erdélyre, mint egy fejőstehénre, ahol megtermelik azt a pénzt, melyet lenyúlhatnak, amiből magukat fenntarthatják.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke rámutatott: a Partiumnak minden szempontból kedvezőbbek az esélyei az autonómia elérésére, mint Székelyföldnek, mindössze egy nagyon fontos tényező hiányzik: az erre irányuló akarat. Érvei között felsorolta például azt, hogy a Partium távol van a fővárostól, és olyan természetes határok választják el attól, mint a Kárpátok. Nyugat felé azonban csakis mesterséges a határ, mely egyre inkább légiesül.
Szilágyi szerint amennyiben az országhatár megszűnne, az olyan városok vonzáskörzete, mint Szatmárnémeti, átterjedne Magyarország keleti régióira, és ezáltal a települések hierarchiájában sokkal előkelőbb helyet foglalhatna el. Ehhez azonban az kell, hogy kétnyelvű város legyen.
Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen felmerült a kérdés: Erdélyben mi legyen az első lépés az autonómia kivívásának útján? Mindkét katalán meghívott szerint népszerűsítésre van szükség, az autonómia gondolatának elhintésére minél szélesebb körben, annak megértetésére, hogy ez nem magyar soviniszta törekvés, hanem a helyi érdekvédelem legjobb eszköze. Helyi szinten ebben a témában feltétlenül átfogó konszenzust, egységet kell teremteni, mert másképp nem megy, hangzott el.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómia: mítoszrombolás és ihletforrás
Az autonómiáról szóló előadás zajlott le, valamint a témához kapcsolódó képzőművészeti kiállítás nyílt szerdán délután Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE).
A Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) által szervezett szerdai kettős eseményen Bakk Miklós politológus lett volna az egyik előadó, viszont a családjával történt sajnálatos baleset következtében nem tudott jelen lenni Nagyváradon. Így dr. Szilágyi Ferenc, a PKE egyetemi adjunktusa mellett Tolnay István a PKE Igazgatótanácsának elnöke tartott előadást. Szilágyi Ferenc az autonómiával kapcsolatos, Romániában elterjedt negatív mítoszokról beszélt. Az egyik ilyen mítosz az, hogy Romániában nem megvalósítható a területi autonómia, mert az alkotmány értelmében Románia oszthatatlan nemzetállam. Ebben a vonatkozásba Szilágyi Ferenc idézte Olaszország alkotmányát, mely ugyanúgy kimondja, hogy Olaszország oszthatatlan, mégis elismeri az autonómiákat, és ennek eredményeképpen az országban öt autonóm térség működik.
A második közkeletű mítosz az, hogy az Európai Unió nem támogatja az autonómiákat. Ennek kapcsán Szilágyi Ferenc kiemelte, hogy az Unió valóban nem támogatja, ugyanakkor nem is tiltja az autonómiákat, ennek bizonyítéka az, hogy az Unió számos tagállamában működnek különböző autonómiaformák. A harmadik közkeletű mítosz értelmében az autonómia nem EU-konform jogi-politikai struktúra. Ennek kapcsán Szilágyi megjegyezte, hogy az Uniós fővárosának számító Brüsszelben teljes jogegyenlőség van a helyi vallon és flamand lakosság között, ami a nyelvhasználati jogban is megmutatkozik. „Ha az Unió fővárosában működik a teljes jogegyenlőség, akkor nem látom be, hogy nálunk miért ne működhetne” – fogalmazott az előadó. A negyedik mítosz szerint Románia mintaállam a kisebbségi jogok biztosítása tekintetében. Mint Szilágyi Ferenc elmondta, ez egy olyan mítosz, melynek kialakulásához sajnos az RMDSZ is hozzájárult azáltal, hogy a román hatalmat kiszolgálva nemzetközi fórumokon nem tette egyértelművé a romániai magyarság autonómiaigényét. És végül, de nem utolsósorban Romániában az autonómia fogalmához tapadó mítosznak tekinthető az az elképzelés is, mely szerint ugyanolyan autonómiára van szükség a Székelyföldön, mint Olténiában, Dobrudzsában, stb. Szilágyi elmondta, hogy ezt az érv elfogadható, ha a területi autonómiának a lehetőségét felajánlanák a különböző régióknak, amelyek aztán szabadon eldönthetnék, hogy élni kívánnak-e ezzel a lehetőséggel, viszont az nem megoldás, hogy a kormányzat a többi régióra hivatkozva akadályozza a székelyföldi, illetve a partiumi autonómiatörekvéseket. Végezetül kifejtette: ahhoz, hogy egy földrajzi térség régióként működjön, szükség van egy térszerkezeti kapcsolat-hálóra, vonzáskörzetek kialakulására, illetve saját identitásra. Míg az első két tényező egy régió egységét hivatott elősegíteni, addig a harmadik tényező az adott régiónak a többi régiótól való elkülönülésében játszik szerepet.
A történelem szava
Tolnay István előadásában az autonómiával kapcsolatos történelmi adatokat ismertette, kifejtve azt, hogy szükség van történelmi fogódzókra, mert ezek a politikában is segítenek minket. Hangsúlyozta, hogy az autonómia hiánya számos hátrányt jelent a kisebbségi oktatás számára, annál is inkább, mert a romániai kommunista rendszerben történt államosítás nyomán gyakorlatilag teljesen megszűntek az addig autonóm módon működő egyházi iskolák. Az egyházi iskolák államosításának volt egy nyilvánvalóan kisebbségellenes éle, hívta fel a figyelmet Tolnay, hiszen az 1948-as tanügyi törvény alapján államosított 1611 egyházi iskola közül csak 141 volt ortodox, és mindössze 17 görög katolikus iskola, ellenben 531 református, 481 római-katolikus, 266 evangélikus és 124 izraelita iskolát államosítottak, ugyanakkor 34 unitárius iskola sem kerülhette el végzetét. Ezek az adatok is jelzik, mennyire nehéz a rendszerváltás után ismét talpra állítani az egyházi iskolai hálózatot Romániában.
Tárlat az autonómiáról
Az előadások után a résztvevők a Bartók teremből átvonultak az egyetem emeleti előcsarnokába, ahol az autonómiához kapcsolódó alkotásokból nyílt kiállítás a PMMC, a Sepsiszéki EMNT, a Mikó Imre Egyesület és az Etna Alapítvány szervezésében. Az Autonómia Anatómiája – Elektronikus Küldeményművészeti Nemzetközi Kiállítás elnevezésű tárlatot dr. Ütő Gusztáv, a PKE adjunktusa, egyben a kiállítás kurátora nyitotta meg. Ütő Gusztáv a nagy számban megjelent egyetemi hallgatóság előtt többek között elmondta: mivel a munkák egy része emilen érkezett, ezért az az áldásos állapot állhatott elő, hogy a tárlatot egyszerre több helyszínen is ki lehet állítani, így a nagyváradival egy időben Budafok-Tétényben is kiállítják az anyagot, és a jövőben is több helyszínen kiállítják majd az alkotásokat.
Ezt követően Ütő Gusztáv kifejtette: a tárlat megszervezésére két tény ösztönözte őt, egyrészt az, hogy Tőkés László Ep-képviselő, volt püspök 2013-at az autonómia évének kiáltotta ki, továbbá egy nyelvbotlás: valaki egyszer autonómia helyett anatómiát mondott. Ez az eset azt jelzi, hogy egyes emberek talán nem pontosan tudják, mit jelent ez a szavunk. A kurátor október 1-jén hirdette meg a tárlatot, melynek anyagában találhatók talált tárgyaknak a fotói, digitális grafikák, performance-ok fotói, de szerepelnek a tárlaton a tematikába illő festmények fényképfelvételei is. Hangsúlyozta, hogy a kiállítást „a hetes szám zsongja körül”, hiszen a Marosvásárhelyi műhely hét tagjának és a PKE hét művészének alkotásait állítják ki, ugyanakkor a munkák hét országból, Románia és Magyarország mellett, Kanadából, Skóciából, Angliából, Ausztriából és Szlovákiából érkeztek. A tárlat január végéig látható a PKE-n.
Pap István
erdon.ro

Van-e keresztény értelmiség Erdélyben?
Felnőtt fejjel lett komolyan, elkötelezetten keresztény, s ez szakmaiságában is meghatározóvá vált. Gábor Csilla a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, szakterülete a középkori, reneszánsz, barokk irodalomtörténet.
– Gyerekkora óta nagyon komoly, tanulásban elmerülő, sokak szerint szigorú, nagyon is csak a szellemiekkel foglalkozó lánynak ismertem meg, ugyanakkor szinte látom, amint a tömbház előtti zöld téren egy pokrócon tornászmozdulatokat gyakorol, cigánykereket hány...
– A bevezetőben említett mozzanatokkal most a legmélyebb nosztalgiáim kerültek felszínre, eszembe jutott az is, hogy volt valakinek a gyerekkori tornászéletemhez kapcsolódóan egy megjegyzése. A nyolcvanas évek közepe táján, amikor napi szinten kérdés volt, hogyan őrizhetjük meg önmagunkat, hogyan lehetünk igazak anélkül, hogy fejjel mennénk a falnak, akkor egy barátom azt mondta: neked rugalmas, hajlékony a tested, és ezzel mintegy üzente, hogy a lelkem, a szellemem, az értékrendem annál kevésbé az. Ebben dicséret is volt, meg egy kis jóindulatú figyelmeztetés, hogy vigyázzak, nehogy ártsak ezzel a merevséggel, amit akkor következetességnek neveztem – talán az is. Nehéz megmondanom, ki vagyok, könnyebb a pályámról, az életemről beszélnem. A magyar tanszék oktatója vagyok: egy hosszú út vége és kezdete. Magyar szakot végeztem és angoltanár voltam néhány éven át, az akkor még meglevő kihelyezési rendszernek „köszönhetően”, Brassótól 22 kilométerre. Majd lapszerkesztőként is dolgoztam, rövid ideig voltam budapesti angoltanár, ezek után lettem a tanszék munkatársa. Pályakezdésemhez kapcsolódik egy nagyon fontos elhatározásom: felnőtt fejjel lettem komolyan, és remélem, egész életemre elkötelezett módon keresztény. Ez számomra nemcsak bizonyos hittételek elfogadását jelentette, hanem a szakmaiságomban is meghatározó elemmé vált. Kezdetben ez legfőképpen abból állt, hogy különös érdeklődéssel fordultam az egyház kultúrateremtő és -alakító tevékenysége, múltja, története felé. Bár a munkahelyemet nagyon nem szerettem – nem a román környezet, hanem a nagyon beszűkült mentalitás miatt, amely a tudásnak, főleg a nyelvtudásnak semmilyen értéket nem tulajdonított –, a brassói évek mégis szépek voltak, mert az egyetemi évek alatt kialakult rögeszmémet valamilyen szinten plébániai keretek között, plébánosi háttértámogatással, segítséggel meg tudtam valósítani. Azaz Brassóban találtam olyan fiatalokat, akik hajlandók voltak velem együttműködni: versműsorokat tartottunk, színielőadásokat szerveztünk, kicsit tágítva a hagyományos templomi-plébániai kereteket. Mindez rengeteg jó hangulatú együtt dolgozással, munkával, próbával, igazi közösséggel.
– Hogyan lehetett abban a korszakban ilyen pályát választani, miképpen tudott ez a pálya kibontakozni? – A pályaválasztás számomra nem okozott nagy nehézséget, ötödikes koromban döntöttem el, hogy vagy magyartanár leszek, vagy semmi. Volt néhány riadt tiszteletkör a családban, de a szüleim nagyon becsülendő módon rám bízták a választást. A kihelyezés érdekes történet volt, a látszat szerint én „megfogtam” az egyetlen, abban az évben meghirdetett erdélyi helyet. Tanévkezdésig én is azt gondoltam, micsoda szerencse, ráadásul a családom apai része Brassóban élt, ott volt a rokonság, nagybátyáméknál lakáslehetőség. Csak éppen a többi életkörülmény nem volt ideális: az ingázást még úgy, ahogy ki lehetett bírni, de Brassóban például nem vásárolhattam kenyeret, csak kalácsot. Akkoriban a kenyeret fejadagra adták, a vásárláshoz pedig fel kellett volna mutatni a brassói személyazonossági igazolványt, amivel én nem rendelkeztem, a kolozsváritól pedig senki nem hatódott meg. Jó az Isten, jót ád, a mindennapi élet szintjén valahogy túléltem. Egy fokkal nehezebb volt az iskolai közeg, amely maga alá akart gyűrni; ezt azonnal éreztem, amint megláttam a körülményeket, megismertem a mentalitást. Vidéki általános iskola volt, ahol az igazgató engem azért gorombított le, mert házi feladatot adtam a gyerekeknek, amikor azt még a romántanár, a matektanár sem teszi, nem terheli őket. Hogy jövök én angoltanárként ehhez? – ezt nem vette be a gyomrom. A szellemi értékeknek a totális megvetése, mellőzése volt igazán nehéz.
– Abban az időben kihelyezettként Erdélyen kívüli helyek közül lehetett „válogatni”, leginkább Moldvában, Olténiában, ezért is válhatott fontossá a szellemi-lelki menedék Brassóban, a plébániai közeg. Egy tanár élete azonban meglehetősen szem előtt zajlott, inkább tiltották, de legalábbis rossznéven vették, ha a tanár besétál egy plébániára, szentmisén vesz részt...
– Én erre akkor nem gondoltam. Tudtam, hogy kihívom magam ellen a sorsot, de azt is tudtam, nincs veszíteni valóm, ennél rosszabb már nem lehet. Számomra az életet, a szellemi értelemben vett életben maradás lehetőségét jelentette. Amikor a brassói plébánia papjai látták bennem a tettvágyat, látták a sok fiatalt, akiknek igénye volt arra, hogy a szentmisén és hittanórán túl egyéb is történjen velük, bennük és körülöttük, helyet adtak ennek. Fokozatosan alakultak a dolgok, már nem is tudnám pontosan elmondani, hogyan; néhány beszélgetés nyomán pattantak ki az ötletek, jöttek a megoldások, a lehetőségek, a szülők is nagyon mellé álltak a dolgoknak: jelmezt varrtak, süteményt sütöttek, szóval az akkori lehetőségek és körülmények között maximálisan kihasználtuk, amire lehetőségünk volt.
– Mindez egy közös értékrend megjelenítését is jelentette, és ilyen szempontból egyértelműbb volt az akkori tevékenykedés: egyfajta ellenállás volt, az értékek őrzésének helye, és ezek az értékek sokkal egyneműbbek, egyértelműbbek voltak.
– Az akkori helyzet bizonyos szempontból tényleg egyértelművolt: lehetett tudni, ki a „rossz”, ki a „jó”. Az idézőjel itt nagyon fontos, mert ma már világos, hogy a kategóriák nem választhatók szét ilyen élesen. A nagyon plurálissá vált társadalomban ma a választás is bonyolultabb, az értékekhez való viszony is összetettebb. Minden értéke dacára sem sírom vissza azt az időt, de nagy fájdalmam, hogy ebben a pluralizmusban és szabadságban, amikor igazán nincs semmi kockázata a vallásos életnek, templomba járásnak, a sok lehetőség között nem alakítottuk ki az értelmes tevékenység struktúráit az egyházi kultúra terén. A kilencvenes évek elején folyton azt hallottam – néha mérges is voltam miatta –, hogy hiányzik a keresztény értelmiség Erdélyben. Eltelt húsz év, és most sem látom, van-e keresztény értelmiségi réteg. Pedig nagyon sok elkötelezett keresztény értelmiségit ismerek, csakhogy nem látszunk ki a földből, a tömegből. Nem arra gondolok, hogy állandóan térítgetni kellene, vagy a főtérről kiabálni, hogy gyertek, legyetek keresztényekké, de szükségét érezném valamiféle szervezettségnek, láthatóságnak.
– Milyen ez a keresztény értelmiség? Néha azt érzem, vannak, akik félnek ettől a fogalomtól, mert valamiféle elitizmust vélnek felfedezni benne...
– Semmiképpen nem elitizmust vagy elszigetelődést értek ezen! Számomra keresztény értelmiséginek lenni egyfajta kötelességekkel járó létállapot. Semmi különös dolgot nem jelent, csak tudatosságot, odafigyelést, hogy mit hogyan, mikor és mennyire csinálok. Számomra kicsit Krisztus-követés is ez az igényesség. Az értelmiségiről azt szokták mondani, hogy nem engedi meg magának a megmerevedést, a dogmatikussá válás luxusát. Jóllehet én nagyon katolikusnak, nagyon kereszténynek tudom, ismerem magam: a katolikus hittannak megvan a tanrendszere, amit elfogadok, ha azonban engedem magamban, magam körül megmerevedni ezt a tanrendszert, már nem vagyok értelmiségi.
– Az élet dinamizmusát kellene megtartani, állandóan felülvizsgálni a dogmaértésünket? – Igen, és erre a hivatalos egyházi dokumentumokban vannak nagyon szép kifejezések. Mint például kreatív hűség – a hagyományunkhoz, a történelmünkhöz, az eleinktől örököltekhez való ragaszkodás. II. János Pál pápának vannak sokatmondó terminusai ezekről a dolgokról, a hit és ráció összehangolásáról. A kreatív hűség, mint eszmény engem nagyon inspirál, ezt próbálom a magam hagyományértelmezésében, irodalomértésében is gyakorolni, meg persze a saját életemben is. A kereszténység a történetiség hite és vallása, de a történetiség nem azt jelenti, hogy évszámokat tudok, ismerem az eseményeket, hanem hogy kapcsolatban vagyok a múlttal, emlékezetem megjeleníti, jelenvalóvá teszi, ami régen történt. Én pedig úgy élem a magam jelenét, hogy erőt merítek a múltból, de nem másolom szolgai módon. Soha nem szeretek arra hivatkozni, hogy ezt nagyanyám, szépapám, ükapám is így csinálta, s akkor ezen nem lehet változtatni.
Bodó Márta
Erdély.ma

Érik Románia egyesülése Moldovával?
A romániai magyarok közül is sokan felkapták fejüket minap a Traian Basescu államfő nyilatkozatára, miszerint Románia célja a Moldovával való egyesülés.
Igaz, a volt Szovjet tagállamban kevés támogatója van a nagy román víziónak, és az Európai Bizottság sem örvendezik Basescu felvetésének, de Romániában kétharmados támogatottsága van a Moldovával való esetleges egyesülésnek.
A gondolat felvetése és nyilvános kifejtése nem új, és a román állam esetleges föderatív átalakításának lehetősége érdekes következtetésekre és érdekes távlatok megfogalmazására nyújt lehetőséget. A Kossuth Rádió számára Oláh Gál Elvira Csíkszeredából küldött egy nagyon meggondolkoztató elemzést. Pavel Munteanu, a kisinyovi akciócsoport elnöke szerint Moldovában azért nem akarják sokan az egyesülést, mert 1918-ban százévnyi orosz uralom után került Moldova Romániához, és a második világháború után ismét elveszítették. Újra kell tanítani a történelmet, amit egy mesterségesen létrehozott szovjettagállamban tanítottak – magyarázta Munteanu.
Victor Ponta miniszterelnök szerint az egyesülés kérdése csak választási fogás, amely mindkét országban szavazatokat hozhat.
A közvélemény komolyabban reagált a bejelentésre, megszólaltak a történészek is. Marius Diaconu bukaresti történész arra emlékeztetett, hogy az erdélyi román politikusok nem akarták a Román Királysággal való egyesülést 1918-ban, ők különálló Erdélyt szerettek volna, a Nagyrománia létrehozásról a nagyhatalmak döntöttek.
Az önálló Erdélynek és Románia föderalizálásának ma is vannak hívei Romániában, Sabin Gherman, Transilvania Live Televízió igazgatója műsoraiban ezt a gondolatot bátorítja az erdélyi románok körében, és erdélyi román szempontból üdvözli az egyesülés gondolatát. Ez a terv csak decentralizációval valósítható meg, egy esetleges Nagyromániában nem lehetne a nyelvi, a kulturális kérdéseket mellőzni, Romániának pedig egyetlen kiútja lenne: a szövetséges államra való berendezkedés – mondta Gherman. Kifejtette: a Körős-vidék, Erdély, Máramaros, Bukovina, Olténia, Beszarábia, Dobrudzsa csak jelképesen lennének egy központi államhatalomhoz kötve. Erdélyi szemmel nézve jó lenne, ha a románok, a magyarok, vagy a szászok az ügyeiket helyben intézhetnék el, és nem Bukarestben – mondta Sabin Gherman.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

Ha nem lennének székelyek, magyarok – nem lenne Románia!
Annak ellenére, hogy néhány román történész kezd feleszmélni a Csehó éra alatt adagolt dicső román történelmi mákony okozta kábulatból, a nagy többség még mindig a számára mézédes magyarellenességből pótolja az elmúlt haszontalan évek elmaradt sikerélményeit.
A gyávaság paródiája volt az új jobboldal sepsiszentyörggyi masírozása, toroköblögetése. Hiszen akkor lehetett volna bátor tettnek nevezni, ha rendőri biztosítás nélkül mernek kosornyázni a főtéren. Azt viszont nem merik megtenni!
De azóta abból a „hőstettből”, ahhoz kapcsolódó dicsekvésekből élnek tyúkocskáik ölében.
Pedig, ha ismernék a valós történelmüket, akkor azt is tudnák, hogy a Magyar Királyság védelme alatt álló moldvai, havaselvei fejedelemségek minden döntő jelentőségű török-tatár elleni háborújukat a magyar királyi hadak, vagy később az erdélyi magyar fejedelmi hadak segítségével vívtak meg, és csak azokban győztek ahol a magyar királyi segédhad mellettük állt, s vállalta a harcok oroszlánrészét.
Ez a magyar hadi segítség a földrajzi közelség végett majdnem mindig a székely hadakból állt.
Mihály soha nem tudott volna Erdélyben egyetlen sátorcöveket sem leütni, ha nincsenek a székely hadak mellette. A legkeményebb csatáiban nem Baba Novákban bízott, hanem a székelyekben.
A Mircea győzelmeiről írt nagyhangú ömlengések, Eminescunak minden valós történelmi alapot nélkülöző, Mirceát dicsőítő költeménye összeomlik a valós történelmi tények feltárásával.
Ezt nem a magyarok, hanem a saját józan történészeik mondják, írják.
Következésképp, ha nem lettek volna a magyar királyi – többnyire székely – hadak, ma Bukarestben nem beszélnének egységes román nemzeti államról, Erdogan török miniszterelnök rendeleteire táncolna a politika, és nem román lenne az állam hivatalos nyelve.
Nem volna jobb, végre eldobni a sok kitalált, hazug történetet, és végre a valót keresni, kutatni minden öntömjénező szándék és tömény magyar-székely ellenérzés, gyűlölet nélkül?
A bukaresti, de minden más politikai csoportosulás is a magyarellenességből tartja fenn a pártok közti marakodásra kiépített stratégiai állásait. A román belpolitika egyhuzamban és kizárólag valakik megvetésére, gyűlöletére épül. Ha nincs gyűlölet tárgya, megbénul, leáll a politikai tevékenység. Ha egy adott pillanattól eltűnne a magyarság ebből az országból, fél éven belül szétesne Románia!
Miért? Mert nem bírnak valakik megvetése, gyűlölése nélkül politizálni, s akkor egymást kezdenék ki.
Aki ismeri a román történelmet, az tudja, hogy a két fejedelemség egész fennállása alatt utálta egymást, és folyamatos versengés volt köztük. Persze másként írják a történelemkönyvek, de a tisztábban látó román történészek már úton-útfélen szót ejtenek, írnak erről.
Most a hagyományos másság iránti derékig érő gyűlöletet, utálatot le lehet vezetni a magyarokon.
De ha nem lennének magyarok, akkor keresnének mást, mondjuk a dobrudzsaiakat vagy az olténiaiakat, mivel azok elmaradottabbak. Ha azok is elfogynának, akkor egymásnak esne Moldva és Munténia. Úgy szétmarnák az országot, hogy nincs többé olyan európai vagy világhatalom, amely még egyszer összecsirizelné azokat.
Ezért ajánlom a román ország-vezetőknek, dobják ki maguk közül a kekeckedő, álnemzeties, minden egyébhez csak az igazi magas szintű politikához nem értő, színészkedő, prosztikat hajkurászó gigoló szépfiúkat, és vegyék elő végre a jobbik eszüket.
A vegyes lakosú városok éléről lökjék félre, dobják politikai szemétkosárba az uszító, hozzá nem értő, hasznavehetetlen, nyáltúró, magyargyűlölő, pökhendi polgármestereket, és próbáljanak meg idegengyűlölet nélkül, igazi emberbarát, mindenki hasznára váló politikát folytatni.
Bánjanak már végre – kilencven valahány év után – úgy a székelységgel, magyarsággal, mintha azok is ennek az országnak az állampolgárai volnának.
Mert ezt eddig nem érezték a hatalom részéről. Csak a moldvai kecskepásztorból estéről reggelre diplomás belügyi kiskirállyá vedlő, magyart köpködő, félanalfabéta senkik nagyképűségét tapasztaltuk meg.
Hagyják hadd intézze a magyar, a székely saját sorsát, rendezze belső ügyeit, mert addig van Románia, amíg magyar, székely van ebben az országban.
Mert mihelyt nem lesz – fél évre rá összeomlik az ország!
Kolumbán Sándor
Erdély.ma

Elhalkul a magyar szó a Regátban
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Aggasztóan nőtt a mélyszegénység aránya Romániában
Élen jár Románia a legszegényebb európai országok listáján a capital.ro összeállítása szerint. A 2012-es évben az országban 42 százalékos volt a szegénységi arány, ennél rosszabbul csak Bulgária áll 49 százalékos mutatóval. Európa országainak többségében 25 százalék alatti ez az arány.
Az adatok szerint 2012-ben az előző év mutatójához képest csaknem 2 százalékkal nőtt a mélyszegénység (az átlagjövedelem 60 százalékánál kisebb jövedelemmel rendelkezők) aránya az országban. 2011-ben 4,74 millió embert fenyegetett a mélyszegénység, 6,28 millióan súlyos anyagi hiányban szenvedtek, 1,14 millió ember pedig szerény feltételek mellett éldegélt.
Az Európai Unió országaihoz képest Romániában élnek a legtöbben falun – a lakosság mintegy 45 százaléka. A statisztikai hivatal 2010-es adatai szerint falun a mélyszegénységi arány jóval magasabb (8,8 százalékos), mint városon (2,2).
A legszegényebb megyék a moldovaiak, különösen a régió északi, északkeleti és déli része, valamint Olténia és Havasalföld. Főként a főutaktól messze eső kisvárosok környékére, illetve a hegyi falvakra jellemző a mélyszegénység, ezek a települések elnéptelenedtek, a környező falvak pedig a kihalás szélén állnak.
Tavaly ősszel az Európai Bizottság felhívta a román hatóságok figyelmét, hogy a következő 7 évben fordítson jelentős összegeket a mélyszegénység felszámolására.
maszol/capital.ro,

Klárik: hamis képet mutatnak a Székelyföldről a gazdasági adatok
Erdély Románia húzómotorja gazdasági szempontból, a székely megyék pedig a jó középmezőnyben helyezkednek el, sőt a helyzetük jobb annál, amit a statisztika mutat – fejtette ki a Sláger Rádiónak Klárik László. A háromszéki RMDSZ-es szenátor hangsúlyozta, a térséget kevésbé sújtja a szegénység, mint a moldvai vagy olténiai megyéket.
Kovászna, Hargita és Maros megye hangsúlyozottan vidéki jellegű, a mezőgazdaságnak jelentős szerepe van a gazdaság fenntartásában, viszont a kis mezőgazdasági farmok jelentős része nem cégen keresztül működik, így nem jelenik meg a makrogazdasági mutatókban.
Brassó megye ezzel szemben 80 százalékban urbanizált, a szolgáltatás és az ipar a fő húzóágazatok, melyek a mezőgazdasággal ellentétben megjelennek a gazdasági mutatókban, tehát a brassói mutatók Kovászna megyéhez képest torzítottan jobbak, magyarázta a honatya. „Kiszámoltuk, hogy egy tehén után a gazda évi ezer euró jövedelemre tesz szert, tíz tehén után több az évi bevétele, mint egy szenátornak, ám ez nem jelenik meg a statisztikai adatokban” – illusztrálta a helyzetet Klárik László. A Capital.ro gazdasági portál által közölt adatok szerint Romániában 2012-ben 42 százalékos volt a szegénységi arány, azaz a lakosság közel fele élt az átlagjövedelem 60 százalékánál kevesebből. A szegénységnek való kitettség tekintetében Románia a második az Európai Unióban, csak Bulgária előzi meg. A Világbank által készített térképből az derül ki, hogy a moldvai, olténiai és havasalföldi megyék a legszegényebbek. Bukarest és Ilfov után az erdélyi megyék vannak a legkevésbé kitéve az elszegényedés veszélyének, a székely megyék pedig az erős középmezőnyben helyezkednek el.
„Fals retorika, amit évek óta hangoztatnak, hogy Székelyföld képtelen megélni bukaresti támogatás nélkül. Összehasonlítják, hogy mennyi pénzt gyűjtenek be, és mennyit osztanak vissza, de a begyűjtött adóknál nem veszik figyelembe például az általános forgalmi adót (áfa/TVA), ami a legnagyobb és legbiztosabb bevétel” – magyarázta a szenátor.
Klárik László szerint szintén torzított adat, hogy Bukarest jóval az országos, sőt az EU-s átlag felett teljesít, hiszen ez elsősorban a nagy adózók törvényének tulajdonítható, vagyis hogy a román gazdaság motorját jelentő nagy cégek kénytelenek a fővárosban adózni.
Klárik szerint nem logikus az alkotmánybírósági döntése a decentralizáció ügyében
Érthetetlenek az alkotmánybíróság decentralizációs törvény ellenes indokai, vagyis hogy a jogszabály sérti a helyi autonómiát, és az egységes nemzetállamot, állapította Klárik László. Az RMDSZ-es politikus szerint, ilyen logikával élve, mindenről Bukarestben kellene dönteni, feleslegesek a megyék, a városok, de ez nem nemzetállam, hanem a központosított állam meghatározása. Másrészt vannak olyan hatáskörök, például a környezetvédelem, amit csak megyei szinten lehet gyakorolni, városi, községi szinten nem. A háromszéki szenátor úgy véli, politikai tárgyalások következnek, reméli kíváncsiak lesznek az RMDSZ véleményére, mint ahogy tették a felelősségvállaláskor. Várják, mit lép a kormányszövetség, bár a háza táján „állandóan zavarosak a vizek”. Komolyan kell venni az alkotmánybíróság részletes indoklását, és az szerint módosítani a decentralizációs törvényt, szögezte le Klárik László, aki nem hiszi, hogy a kormány újra felelősségvállalással terjesztené elő a jogszabályt. Mint arról beszámoltunk az alkotmánybíróságon elbukott decentralizálási törvény arról rendelkezett, hogy Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata 22 ingatlant és kétszáz alkalmazottat kapott volna meg, köztük a sepsiszentgyörgyi sportcsarnokot. Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Bukarestben kétnapos tanítási szünetet rendeltek el, Buzauban minden út járhatatlan
Bukarestben és az ország több déli megyéjében kétnapos tanítási szünetet rendeltek el vasárnap a második napja tartó hófúvás miatt: a fővárosban működő több mint 400 tanintézmény hétfőn és kedden zárva lesz, ami negyedmillió iskolást és óvodást érint.
Az ország 13 délkeleti megyéjében, Munténiában és Dobrudzsában (a főváros és a tengerpart közötti térségben) narancssárga riasztás van érvényben vasárnap estig a havazás és az óránként 70-80 kilométeres sebességű szél miatt. A moldvai és olténiai térségre első fokú (sárga) riasztást adott ki a meteorológiai szolgálat. Az erdélyi megyék közül csak Brassó és Kovászna megyében van érvényben sárga figyelmeztetés.
Buzau megyében a legsúlyosabb a helyzet, ahol gyakorlatilag minden út járhatatlan és helyenként két méteres hótorlaszokat emelt a viharos szél.
A román katasztrófavédelmi egységek a szombat hajnal óta tartó hófúvás során 321 személyt mentettek ki a hó fogságába került járművekből, 22-nek biztosítottak orvosi ellátást – derült ki a belügyminisztérium vasárnap délelőtti összesítéséből.
A katasztrófavédelem mintegy nyolcezer alkalmazottjának munkáját háromszáz katona is segíti: a hadsereg 35 járművel vett részt az elakadt emberek mentésében.
Szombat délután óta szünetel a közlekedés a Bukarestből induló mindhárom autópályán, ezek mellett további 24 főutat is lezártak a román hatóságok, másik 24 főúton pedig a teherforgalom számára vezettek be korlátozást.
Gondok vannak az Erdélyt az ország déli részével összekötő, a Déli-Kárpátokat átszelő útvonalakon is: az átjárókon szünetel a teherforgalom.
Az ország legforgalmasabb, Brassót Bukaresttel összekötő vasútvonalán tíz személyszállító vonat akadt el szombat éjszaka, miután leszakadt faágak torlaszolták el a síneket és rongálták meg az elektromos felsővezetéket. A vasúti társaságnak csak fél nap után, vasárnap késő délelőttre sikerült felszabadítani az egyik vasúti pályát és dízelmozdonyokkal kezdte elvontatni az elakadt szerelvényeket. MTI
Erdély.ma,

Hóba fulladt Románia
A legnagyobb veszélyt jelentő, piros jelzésű hóriadót bocsátott ki az Országos Meteorológiai Intézet tegnap délben, a rendkívüli figyelmeztetés 15 és 21 óra között volt érvényben Buzău megyében, Brăila megye északi és Vrancea megye déli részén.
Az ország tizenhárom délkeleti megyéjében, Munténiában és Dobrudzsában narancssárga riasztás volt érvényben tegnap estig a havazás és az óránként 70–80 kilométeres sebességű szél miatt. A moldvai és olténiai térségre első fokú (sárga) riasztást adott ki a meteorológiai szolgálat.
Az erdélyi megyék közül csak Brassó és Kovászna megyére vonatkozott sárga figyelmeztetés. A legsúlyosabb helyzet Buzău megyében alakult ki, ahol gyakorlatilag minden út járhatatlan, és helyenként kétméteres hótorlaszokat emelt a viharos szél. A román katasztrófavédelmi egységek a szombat hajnal óta tartó hófúvás során aznap estig 321 személyt mentettek ki a hó fogságába került járművekből, 22-nek biztosítottak orvosi ellátást – derült ki a belügyminisztérium tegnap délelőtti összesítéséből. Tegnap újabb 792 személyt mentettek ki a hó fogságában ragadt járműveikből a hatóságok. Szombat délután óta szünetel a közlekedés a Bukarestből induló mindhárom autópályán, ezek mellett további 24 főutat is lezártak a hatóságok, másik 24 főúton pedig a teherforgalom számára vezettek be korlátozást. Az ország legforgalmasabb, Brassót Bukaresttel összekötő vasútvonalán tíz személyszállító vonat akadt el szombat éjszaka, miután leszakadt faágak torlaszolták el a síneket és rongálták meg az elektromos felsővezetéket.
A vasúti társaságnak csak fél nap után, tegnap késő délelőttre sikerült felszabadítania az egyik vasúti pályát, és dízelmozdonyokkal kezdte elvontatni az elakadt szerelvényeket. Tegnap estig a hírügynökségek három halálos áldozatról számoltak be, szombaton egy hótakarító munkás hunyt el munka közben, vélhetően a szíve állt le, vasárnap hajnalban egy férfi összefagyott testére bukkantak egy moldvai faluban, délután egy 70 éves nőt találtak megfagyva háza lépcsőjén Vaslui megyében. A hírtévék tegnap este már tizenhárom halálos áldozatot emlegettek, de ezt lapzártáig senki nem erősítette meg hivatalosan.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hírsaláta
HOGY NE LEGYÜNK GYARMAT. Több mint tízezren írták már alá azt a kormánynak címzett internetes petíciót, amelynek kezdeményezői Erdély önrendelkezését kérik. A petíciót az Autonomy for Transylvania Facebook-oldal köré szerveződő mozgalom indítványozta, céljuk, hogy legalább 15 ezer aláírást gyűjtsenek össze.
A petíció regionális kormány és parlament megalakítását is javasolja. A szöveg szerint a mindenkori román kormány gyarmatként kezeli Erdélyt, a régióban összegyűjtött adók jogtalanul Moldvát és Olténiát gazdagítják. Az Autonomy for Transylvania oldal elindítója, Fancsali Ernő korábban úgy nyilatkozott, azért kezdeményezte a petíciót, mert a románokat is be akarta vonni az autonómiaküzdelembe. Fancsali azt állítja, Erdélyben sok olyan román él, aki Románia föderalizálását, Erdély területi-adminisztratív autonómiáját tartja kívánatosnak. (Krónika) HARAGSZIK PELICAN. A Konzervatív Párt egyik szenátora, bizonyos Dumitru Pelican igen kikelt a szocdemek azon döntése ellen, mely szerint együtt kormányoznak az RMDSZ-szel, és nekirontott Kelemen Hunornak, akit a legnagyobb magyar szélsőségesnek, irredentának és zsarolónak tart. Szerinte okosabb lenne, ha előrehozott választásokat írna ki a kormány, mint hogy Románia vezetésébe bevonja az örökös öt százalékkal rendelkező magyarokat, engedve az RMDSZ zsarolásának. (Antena 3)
EGYBEN FIZETTE, RÉSZLETEKBEN KAPJA VISSZA. Öt év alatt fizeti vissza az állam a regisztrációs illetéket azoknak, akik 2013. január 1. és március 14. között íratták forgalomba gépkocsijukat – írja a Mediafax. Az Európai Közösségek Bírósága a 2012-ben elfogadott, gépjárművekre kivetett regisztrációs adót nemrég diszkriminatívnak nyilvánította, ezért kell a pénzt visszajuttatni a befizetőknek. A regisztrációs adó csak két hónapig volt érvényben, 2013 márciusában helyettesítették az úgynevezett környezetvédelmi bélyegilletékkel.
HÁTSÓ SZÁNDÉK? Traian Băsescu államfő meggyőződése, hogy Victor Ponta az összeférhetetlenségi jogszabályokban szereplő büntetések enyhítése érdekében szövetkezik az RMDSZ-szel. Szerinte az RMDSZ-ben is van korrupció, tartanak az Országos Feddhetetlenségi Ügynökségtől és az Országos Korrupcióellenes Ügyosztálytól, s el szeretnék érni, hogy az összeférhetetlenségek esetében csak adminisztratív büntetést írjon elő a törvény. Băsescu kijelentette, amennyiben a parlament kilúgozná a törvényt, nem fogja aláírni, mi több, megtámadja az alkotmánybíróságon. (Agerpres)

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Autonómiakísértetek nyomában az ortodox püspökkel
Ioan Selejan Kovászna és Hargita megyei ortodox püspök együttélésről, önrendelkezési törekvésekről.
– Nincs olyan érzése, hogy a székelyföldi románok és magyarok elbeszélnek egymás mellett?
– De bizony hogy van, pedig ugyanazt az igát húzzuk. Majd meglátja, mi történik, miután lecsendesednek a dolgok, és mérleget vonnak a krími események után.
– Miért, mi történik?
– A nagy elemzők megállapítják, amit én már most ki merek jelenteni: minden a kommunikáció hiányára vezethető vissza. A konfliktusok amúgy is legtöbbször ebből a hiányosságból fakadnak. Ahol van párbeszéd, ott hamar kialusznak a feszültségek.
– Ebből az alapállásból szemléli az egyre hangsúlyosabb székelyföldi autonómiatörekvéseket is?
– Roppant összetett kérdéssel van dolgunk. Országos szinten egyértelmű a decentralizációs szándék, a megvalósítás azonban nagyon nehézkes. A különböző döntési jogok áthelyezésének folyamata helyi szintekre pedig itt, a Székelyföldön különleges, területi, etnikai árnyalatokat is kap. És mivel mindennél fontosabbnak tartjuk, hogy ezt az országot megőrizzük a maga érintetlen egységében, nem csoda, ha riadalmat keltenek az olyan hangok, miszerint ez a terület elszakadni készül Romániától.
– Ön is reálisnak tartja ezt a veszélyt? A képzettsége, tekintélye révén, a rendelkezésére álló információk birtokában éppen önnek kellene megnyugtatnia a Székelyföld elszakadásától tartó embereket.
– Sokszor elmondtam a hozzám fordulóknak, hogy a különböző hatalmi, döntéshozatali elemeknek a területi struktúrákhoz való közelítése jó dolog, amit véghez kell vinni. Mivel azonban ezt a jelenséget többnyire kizárólag erre a régióra értelmezik, az RMDSZ pedig újra kormányon van, a többi politikai párttal – amelyek között tudomásom szerint egyik sem ellenzi a decentralizálást – összefogva kellene tisztázni ezt a kérdést. Mert az kétségtelen, hogy a Székelyföldön sokkal többet beszélnek autonómiáról, mint Moldvában vagy Olténiában.
– Talán érthető módon, hiszen az autonómiaigények tekintélyes mértékben történelmi gyökerekből is táplálkoznak. Az ókirályság régióinak pedig korábban nem nagyon voltak hasonló „gondjaik”...
– Ez részben igaz, ugyanakkor épp ez az alapkérdés. Mert ha a többi romániai régióban is hasonló gyakorisággal beszélnének az autonómiáról, megszűnnének az azzal kapcsolatos gyanakvások, miszerint a Székelyföld el akar szakadni, hogy mást akar, mint a többiek. A magyar félnek egyértelműsítenie kellene a parlamentben az álláspontját, és elfogadtatnia azt a többiekkel is. Mert amíg csak itt beszélnek előbb kulturális autonómiáról, aztán területi autonómiáról, a legtöbb románban felmerül a kétely: miféle vonalakat akarnak ezek a magyarok meghúzni?
– De milyen vonalakról lehet itt szó? Legfeljebb képzeletbeli vonalakról...
– Képzeletbeli vonalakról sem, hiszen ez a régió képtelen lenne élni például az országos energiarendszerek nélkül. Már csak ezért sem lenne szabad bármiféle elhatárolódásról beszélni, még ha azok elméleti síkon működnének is. Az alkotmány valamennyi romániai magyar számára garantálja a szabad közlekedést és munkavállalást az ország teljes területén. Még egyetlen magyar sem jött hozzám azzal a kérdéssel, hogy atyám, segítsen nekem az autonómia kivívásában, annál inkább jöttek olyan kérésekkel, hogy atyám, segítsen munkahelyhez jutni.
– Ha magyar emberek nem is ostromolták autonómiakérdésekben, politikai vagy civil szervezetek keresték meg ebben a témában?
– Nem, még nem, de részben megértem őket, hiszen roppant kényes kérdésről van szó.
– Éppen ezért kellene a párbeszéd lehetőségét keresnie mindkét félnek.
– Nézze, nagyon korrekt viszonyban vagyok például a Hargita megyei tanácselnökkel, Borboly Csabával. Mindig megkaptuk például az ortodox egyháznak járó támogatást. Biztosan mindenkinek jót tenne, ha elmélyítenénk ezt a párbeszédet, megnyugtathatnánk a térség románjait, akik joggal aggódnak, hogy mi lesz velük, ha Székelyföld autonómiához jut. Mert erre még senki sem próbált alapos választ adni.
– Ön szerint mi történhetne a románsággal?
– A történelembe visszapillantva egyet kell értenünk abban, hogy a románság sokszor húzta a rövidebbet Erdélyben. Nézzen körül alaposan a Székelyföldön, aligha talál olyan magyart, aki elveszítette az anyanyelvét.
– Székelyföldön talán nem, de a csángókról azért hosszan beszélhetnénk.
– Maradjunk azonban a Székelyföldön, ahol tekintélyes egykori román közösségek veszítették el a nyelvüket és identitásukat. Mikóújfalu, Sepsibükszád vagy Aldoboly beszédes példái ennek a jelenségnek. Ezek az emberek már csak a templomban, imáikban románok, otthon magyarul beszélnek. Ha a magyarok számára riasztó perspektíva elveszíteni az anyanyelvüket, a kultúrájukat, akkor a székelyföldi kisebbségi románokban is ugyanezek a félelmek dúlnak. Ezért lenne logikus, ha ez a két kisebbségi félelem találkozna, hogy a döntések meghozatalakor figyelembe vegye a másik érdekeit is.
– Ön sem kezdeményezett párbeszédet a magyar elöljárókkal? Ha már ők nem keresték...
– Talán nem az én véleményem a legfontosabb ezekben a kérdésekben. Igyekszem minél inkább kívül maradni a politikai, közéleti csatározásokon, hiszen a politika néhány évente cseréli az arcait. Az egyház viszont kétezer éve változatlan állásponton van.
– Azért a történelemben előfordultak már jelentős közéleti szerepet vállaló papok is. Még az ortodox egyházban is. Arról nem is beszélve, hogy a székelyföldi románság különböző szervezetei önt tartják szellemi vezetőjüknek...
– Nyilván papi identitásom nem zárja ki, hogy részt vegyek közéleti kérdések megvitatásában is. Már csak azért sem, mert a hívek többsége csak vasárnap jelenik meg a templomban, a hét többi napjain más színtereken kell megpróbálnom segíteni őket. De a főszerepet akkor is a politikusoknak kell játszaniuk ebben a kérdésben.
– A román politikusok sem kíváncsiak az ön véleményére a Székelyföld jövője tekintetében?
– Ritkán. Egy regionalizációs ügyekben tartott marosvásárhelyi megbeszélésen vettem részt, ahol azt mondtam: kérem, írják le nekem, milyen jogosítványokkal rendelkeznek majd a tervezett új régiók, milyen rendszerben választják meg a vezetőit. Egyelőre azonban senki sem tud válaszolni ezekre a kérdésekre, mint ahogy a várható, jó és rossz következményekre sem. Pedig ezeket a dolgokat nagyon alaposan elő kell készíteni, hiszen nemcsak politikai játékokról, hanem – elsősorban – emberi sorsokról van szó.
– Hogyan viszonyult például ahhoz a Hargita megyei kezdeményezéshez, amely egyfajta autonómiát kínál a Maroshévíz környéki román többségű településeknek?
– Nem volt az semmiféle autonómia. Együtt beszéltük meg a Hargita megyei prefektus jelenlétében, hogy a megyében már létező térségi tárulások mintáját ki kellene terjeszteni Maroshévíz környékére is, hiszen jóval nagyobb eséllyel lehetne pályázni akár uniós forrásokra is. Ezt követően találkoztam az ottani polgármesterekkel, akiknek elővezettem Borboly Csaba kezdeményezését, ismertettem a hasonló társulások eredményeit, sőt kezdeményeztem, hogy nézzük meg együtt a helyszínen, hogyan is működnek ezek a programok.
Magam is támogatom a kezdeményezést, amely a térség versenyképességét és a települések közötti szolidaritást növelhetné. Az emberekkel folytatott megbeszélés arra is jó volt, hogy egyöntetűen csatlakozzanak, ugyanakkor hogy szétoszlassuk a lábra kapó félelmeket, mert bizony már kezdtek különböző „autonómiakísérteteket” látni. Az ügyből azonban csak a különböző utólagos értelmezések fabrikáltak autonómiakérdést.
– Elképzelhető, hogy a krími események nyomán a Moldovai Köztársaságban is „helyzet lesz”, ami a Románia és Moldova közötti közeledést is befolyásolhatja. Támogatja például a román államelnök által nemzeti stratégiai kulcskérdésnek nevezett román–moldovai egyesülés tervét?
– Kár lenne tagadni, hogyan gondolkodunk azon területek identitásáról, amelyeket a Molotov–Ribbentrop-paktum szakított el Romániától, és csatolt a Szovjetunióhoz. Annak az egyezménynek egyetlen pontja van még érvényben: Besszarábia elszakítottsága. Ennek ellenére mi továbbra sem akarunk erőszakosan viszonyulni a kérdéshez. Ha ők akár holnap úgy döntenek, hogy haza akarnak térni, mi tárt karokkal várjuk őket – miközben tisztában vagyunk a kommunizmus évtizedeiben véghez vitt etnikai átalakítás, agymosás következményeivel és Románia korlátozott gazdasági lehetőségeivel. Nem fogjuk csapkodni az asztalt, de a kapu nyitva áll.
– Ha már a románok félelmeiről beszéltünk, mivel igyekszik „megnyugtatni” az ortodoxia állami támogatású további térhódításától tartó székelyföldi magyarokat?
– Szeretném egyértelműsíteni: a székelyföldi templomépítések fejezetét gyakorlatilag lezártnak tekintem. Van még egy befejezésre váró templom Sepsiszentgyörgyön, kettő Hargita megyében, Maroshévíz környékén. Úgy ítéljük meg, hogy ezekkel elegendő templommal rendelkezünk a híveink számához viszonyítva. Néhány kápolna, imaház építésére még sor kerülhet, elsősorban kórházakban, de az ortodox egyház a továbbiakban a szociális kérdésekre, az emberek megsegítésére kívánja helyezni tevékenysége hangsúlyait. Már csak az Úr segítségére, békére és egymás megértésére van szükségünk.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár),

A kizsigerelt Erdély
Féltenek a román hatalmasságok. Veszettül féltik az erdélyi magyarságot, de főleg a székelyeket. Hogy mi lesz velük, hogyan állják meg a helyüket, s hogy egyáltalán létezhetnek-e önerejükből a szülőföldjükön. Azt kérdi az egyik román hon-atya, miként versenyezhetnek majd román földön a székely fiatalok, ha nem tanulnak meg a többségiek nyelvén? Megnyugtattam, az államelnök lánya sem tud jól románul, sőt, nemegyszer a szenátusban és képviselőházban lévő társai sem beszélik tökéletesen az anyanyelvüket, mégis milyen szépen megszedték magukat. Meg aztán több ezernyi példa bizonyítja, hogy az országszerte szétszóródott székelység szakmájában igen csak helytállt idegen tájakon, és ha szükség volt erre, a román nyelvet is elsajátították. Persze, a legjobb lenne, ha anyanyelvi közegben, tehát a szülőföldön találnának munkahelyet, hogy ne kelljen a nagyvilágban mászkálva keresniük a mindennapi kenyerüket.
Többször is hallottam azt az érvet, hogy Székelyföld gazdaságilag nem tudna megállni a lábán, az ország egyik legszegényebb vidéke, de amikor mondom, hogy a puding próbája az evés, adják meg az autonómiát, és ha az nekik rossz, vannak olyan okosak, hogy változtassanak a helyzetükön. Arról azonban mélyen hallgatnak, hogy az első világégés után Erdélynek Romániához való csatolásakor az ország bruttó nemzeti össztermékének 85 százaléka jött az annektált területekről. Gazdaságilag valóságos manna volt tehát Romániának a transzilván területek elfoglalása. Az itt termelődő értékek eltulajdonítására találta ki I. C. Brăteanu, hogy a történelmi területeknek egymást segíteniük kell, s az Erdélyben megtermelt pénzt a központi költségvetésbe, s innen a Regátba, főleg Moldovába és Olténiába irányítsák át. Száz év alatt sem sikerült az említett országrészeket a szegénységből kiemelni, hiszen önerőből nagyon keveset tettek. A diktatúra alatt is folyt a summák Erdélyből való elszippantása, sőt ma is hússzor kevesebb pénz jön vissza ide a büdzséből, mint amennyi az erdőelvi megyék ehhez való hozzájárulása. Ez már szinte-szinte gyarmati kizsigerelés.
Ezért a nagy féltés, aggódás, mert az autonómiával kiderülne, hogy az erdélyi megyék s benne Székelyföld nemcsak meg tud állni a maga lábán, hanem a fejlődése is gyorsulna. Abba már bele sem gondolunk, hogy hol lenne Transzilvánia, ha immár száz éve nem lopnák el a megtermelt értékeit.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hegedüs Csilla: Romániában mintegy 10 ezer műemlék szorul felújításra
Romániában mintegy 10 ezer műemlék szorul felújításra Hegedüs Csilla szerint. A kulturális tárcának azonban szűkösek a műemlékvédelemre fordítható forrásai, az államtitkára szerint ezért nagyon fontosak azok a civil kezdeményezések, amelyek a veszélyeztetett műemlékekre hívják fel a figyelmet. Az Europa Nostra szervezet vasárnap a 7 legveszélyeztetettebb európai műemlék közé sorolta a dél-erdélyi és az Olténia északi részén található fatemplomokat. A 18-19. században épült, ma már többnyire használaton kívül levő templomok szerepelnek a világ 100 legveszélyeztetettebb műemlékének listáján is, amelyet a World Monuments Watch állított össze – tudtuk meg Hegedüs Csillától. „Ez jóval rangosabb lista, ha úgy tetszik, mint az Europa Nostraé. Viszont mind a két listának az a feladata, hogy felhívja a figyelmet a világon, illetve az Europa Nostra esetében, az Európában legveszélyeztetettebb műemlékekre. Ez pénzt nem fog jelenteni nekik a helyreállításra, viszont ráirányítja a világ figyelmét ezekre az épületekre” - nyilatkozta az Erdély Fm rádiónak.
Romániában 30 ezer műemléket tart nyilván a Kulturális Minisztérium, ezek egyharmadánál lenne szükség mielőbbi beavatkozásra. Hegedüs Csilla megjegyezte, nehéz prioritásokat megszabni a veszélyeztetett műemlékek sorában, de van egy országos műemlék-helyreállítási terv, amely alapján elosztják az állami támogatásokat.
„A kulturális minisztériumnak van egy országos helyreállítási terve. Abban Kelemen Hunor kulturális miniszter előző mandátuma alatt szerepelt 100 erdélyi magyar műemlék, amelynek a felújítását támogattuk. Nyilván, hogy ezeknek a műemlékeknek a 95 százalékát abban a pillanatban levették a támogatottak listájáról, ahogy az RMDSZ nem volt már kormányon.”
Hegedüs Csilla államtitkár szerint idén már kevés esély van a kulturális tárca költségvetésének kiegészítésére, de bíznak benne, hogy jövőre folytatni tudják az elkezdett műemlék felújítási munkálatok finanszírozását. (erdély fm) Transindex.ro

Mitől is félünk?
Igazi „világháborús” hangulat uralkodott el Bukarestben, mert a nagy „második szomszéd” egyik főnöke összevonta a szemöldökét, s rászólt a mi főnökeinkre: hátrébb az agarakkal! Ezek meg visszaszóltak: Nem hagyjuk magunkat!
Ez az egész Rogozin kontra Băsescu és Ponta ingyencirkusz két dologra mindenképpen jó. Először is megállapíthatjuk, egyik szereplő sem egészen normális, másodjára pedig örvendezni kellene minékünk, hiszen valamiben végre egy platformra került államfőnk és miniszterelnökünk!
Az első megállapításba nyugodtan beletörődhetünk, a második még nem is olyan biztos, hiszen attól, hogy egy gödörbe csúsztak, még nyugodtan és élvezettel marhatják egymást. Így is tesznek, s közben eljátsszák az itt a piros, hol a piros honi (és háborús!) változatát: ki itt a főparancsnok, s össze kell-e hívni az orosz provokációra a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot!? Hát összehívjuk, és akkor mi van?
Komoly háborús fenyegetésnek ugyan semmi jele a láthatáron, de a felhajtás illik egy magára adó nemzetállamhoz, mely példátlan vitézséget tanúsított mindenkoron: az egyik bajnok oldalán harcba szállt, a másik bajnok oldalán győztes kibicként hagyta el a pástot. Romániát ma semmiféle katonai támadás közvetlen veszélye nem fenyegeti, s nem is fogja, hacsak a Kremlben nem reggeliznek az összes tábornokok és politikusok (e kettő arrafelé nehezen választható el!) beléndeket és másfajta bolondgyökeret. Hogy mi történhet Ukrajnában, Transznisztriában, sőt még a Moldáv Köztársaságban is, az más kérdés.
Szóval, szerény vélekedésem szerint eme témában fölösleges összetrombitálni a nagy haditanácsot, inkább az időjárás-jelentésekre kellene figyelmezni, mert holnap-holnapután újra elúszhat Olténia, Munténia, s ha nem vigyázunk, egyéb régiók is! Ez közvetlen fenyegetés, s legalább annyira „háborús”, mint Rogozin mester idétlen ijesztgetése. A muszka seregek egyelőre nem jönnek errefelé sem földön, sem vízen, sem a levegőben, de a víz biztosan lezúdul a hegyekből, és a különös sikerrel erdőtlenített tájak, gáttalanított vidékek földjeit, házait, termését elmossa.
Magyari Lajos. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Román író: nem kell Erdély Romániának!
Erdélynek el kellene szakadnia Romániától – ez az üzenete egy caracali születésű, Bukarestben élő román írónak, Liviu Andreinek.
Andrei Facebook-oldalán osztotta meg a nyílt levélként meghatározható írást, amelyben gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illeti az erdélyieket.
Már az írás címe – Rakom a f…mat Erdélybe! – is jelzi, hogy hogyan gondolkodik az itteniekről. Leszögezi: azt akarja, hogy Románia fejedelemség legyen, a „mocskos Erdély” nélkül.
Szerinte Erdélyben cigányok, illetve a kolozsvári Sora nagyáruházban zabáló bozgorok élnek, az erdélyi nők pedig mind csúnyák, és prostituáltak. „Erdély csak rosszat hozott nekünk! Vinnék el, zabálnák meg az ördögök, meg Sabin Gherman démonai, mert végül is ezért végezte el a craiovai szekus iskolát!” – írja.
„Vigyék el a magyarok, és adjuk oda nekik a cigány Olténiát is, mert mégsem hagyhatjuk őket búza nélkül! Nem akarom, hogy továbbra is a magyar termékeitekkel etessetek! Nem akarok többé RMDSZ-t a saját fejedelemségemben! Menjetek tengerre a Balatonra, na gyerünk!” – folytatódik az írás.
„Nem érzem itt jól magam. Ez nem Románia!” – állapítja meg. Szerinte erdélyiek írták az összes alternatív tankönyvet, Kolozsvárról, Nagyszebenből és Brassóból indult ki a történelemhamisítás és az értékek kiforgatása.
„Rakom a f…mat Erdélybe és a magyar, szabadkőműves és egyéb, ördögi eredetű történelmetekbe! Nem kell többé! Undorodom! Vigyétek Hargitát és Kovásznát, és dugjátok a seggetekbe! (…) Vigyétek az undorító hegyeiteket, mert a magyarok úgyis elveszik az erdeiteket és a természeti forrásaitokat!” – fogalmaz Andrei, hozzá téve: nem akar „trójai falovat” Romániában.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Kigyomlált erdőtörvény
Romániában körülbelül 366 ezer hektárnyi erdőt taroltak le, 80 millió köbméter fát vágtak ki és értékesítettek törvénytelen módon. Mindez a Számvevőszék könyvvizsgálói jelentéséből derül ki, (Situaţia patrimonială a fondului forestier din România în perioada 1990–2012 – A romániai erdőalap vagyoni helyzete az 1990–2012-es időszakban). A 112 oldalnyi jelentést olvasva az az érzésünk, mintha valamiféle új zöld Eldorádó kifosztásának lehetnénk tanúi, holott ez egy ősidőkre visszanyúló hazai „sportág”.
Így ír Victor Giurgiu akadémikus a Revista pădurilor 2010/2-es számában a hazai erdőirtó hagyományokról: minden olyan jelentős politikai esemény után, amikor Románia sorsa kedvezőbbre fordult, masszív erdőirtásba fogtunk, és az erdőterületek drasztikusan csökkentek. A távoli múltban Románia területének 80 százaléka volt erdős, ez az arány a 19. század elején 55-60 százalékra csökkent, a Statisztikai Hivatal 2009-es adatai szerint pedig 27 százalékra. Az akadémikus szerint az eredeti erdőörökségünknek mindössze egyharmadát kaptuk a 21. század elejére. A legkegyetlenebb erdőtlenítés a Nyugati Alföldön (3,2 százalék erdő), a Bărăgan (3,5 százalék), a Moldvai Alföld (4,1 százalék), Olténia (5,3 százalék) és az erdélyi Mezőség (6,8 százalék). Miközben az erdőterületek optimális arányának 30-25 százaléknyinak kellene lennie az alföldeken, nálunk ez 3-10 százalékra zsugorodott, a dombvidéken a 40-60 helyett 20-30 százalékra, a hegyvidéken pedig 60-80 helyett 55-60 százalékra.
A nagy újjáépítéseket és a gazdaság újraindítását mindig az erdő feláldozása révén finanszírozták. Így történt a római hódítások, a román kenézségek és vajdaságok megalakulása után, erdőirtás folyt a drinápolyi béke után (1829), a román fejedelemségek egyesülését követően (1859), 1878, 1918 után – és természetesen 1989 után is. Az 1858-1890-es időszakban az erdőterület 3 millió hektárral csökkent, az 1919-1937-es agrárreformok idején 1,3 millió hektárral, a kommunizmus idején 600 ezerrel. Az akadémikus azt állítja, a legnagyobb gond ma a feldaraboltság: 1922-ben még 80 ezer erdőtulajdonos volt, 183 ezer 1930-ban, 500 ezer tulajdonos 1947-ben és körülbelül egymillió erdőtulajdonos 2010-ben. A jelenlegi erdőtörvénnyel képtelenség gazdálkodni, változtatni kell rajta.
Willman Walter. Székelyhon.ro

Árvíz és kitelepítések
Harmadfokú (vörös) árvízvédelmi készültséget rendeltek el tegnap Románia délnyugati – olténiai – részén, ahol a megáradt folyók útjából a kommandósok erővel telepítették ki a házukat elhagyni nem akaró embereket. A vörös riasztás a Gilort és Lotru folyó hegy- és dombvidéki szakaszaira vonatkozik, ahol az utóbbi 24 óra felhőszakadásai nyomán a patakok és folyók egyes szakaszokon kiléptek medrükből. Az árhullám helyenként háromméteres magasságot is elért.
A Gorj megyei Novaci városban hetven családot kellett kiköltöztetni, miután átszakadt a Gilort folyó gátja.
A mentésbe a belügyminisztérium kommandósait is bevetették, mert a veszélyeztetettek többsége nem akarta elhagyni házát. 12 gyereket helikopterekkel vittek ki a térségből. A Vâlcea megyei Vaideeni községet az árvíz elzárta a külvilágtól, itt is a SMURD rohammentő-szolgálat helikopterei mentették a bajbajutottakat.
Gabriel Oprea belügyminiszter Mircea Dusa védelmi miniszterrel utazott Vaideenire terepszemlére – közlése szerint az árvíz által érintett tíz megyében a tárca több mint 1600 alkalmazottja vesz részt a mentésben 400 esetkocsival és három jól felszerelt mentőhelikopterrel. Az állami tartalékalapból 3200 kilogramm májkonzervet, 4860 kilogramm húskonzervet, 24 300 liter vizet és 200–200 takarót, matracot, lepedőt és párnahuzatot juttatnak el az árvíz által érintett területekre. Tegnap délután Victor Ponta miniszterelnök vezetésével Craiován összeültek az árvízi védekezésben és katasztrófavédelemben érintett hatóságok. Ponta kijelentette: nem kell pánikot kelteni, senkinek nem esett bántódása. A kormányfő eredetileg pártja országos értekezlete és államfőjelöltségének hivatalos bejelentése miatt utazott Olténiába, ám az operatív törzs ülése után felkereste az árvíz sújtotta Gorj megyei településeket. A hordalék három országutat zárt el, és a vonatok közlekedésében is lehet fennakadás, ezért az állami vasúttársaság arra figyelmeztet, hogy az útnak indulók előbb érdeklődjenek a pillanatnyi helyzetről, a világhálón minden tudakozó telefonszámát megtalálják. Argeş megyében már kisiklott egy vonat, mivel az áradás megrongált egy kisebb hidat. A balesetben négy személy megsérült. Ugyanabban a megyében egy halottja már van az árvíznek, egy eltűnt személyt is keresnek. Mára kissé nyugodtabb időjárás várható, csütörtökön ismét zivatarokra, péntektől már kánikulára számíthatunk. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bal- és jobboldali árvízkárosultak?
A Temes megye déli településeit (Gátalja, Denta, Széphely, Temesmóra stb.) sújtó július végi árvizek 3,3 millió lej értékű károkat okoztak. Cornel Sămărtinean PDL-s honatya azt kifogásolja, hogy a kormány 51,74 millió lej értékű gyorssegélyt küldött az olténiai és munténiai árvíz sújtotta megyéknek, de eddig egy lej kormánypénz sem jutott a bánsági árvízkárosultaknak. „Vajon a Ponta-kormány különbséget tesz a baloldali (Olténia) és a jobboldali (Bánság) árvízkárosultjai között?” – tette fel a kérdést Sămărtinean.
Szerdai sajtótájékoztatóján Eugen Dogariu prefektus válaszolt a PDL-s honatya kérdésére. Dogariu szerint az árvíz miatt tönkrement Temes megyei országutak, hidak stb. kijavítására hamarosan kiutalja a kormány a szükséges összeget. Az árvízkárok egy másik része a mezőgazdasági területek elárasztása során keletkezett, ebben az esetben is lesz kártalanítás.
Az összedőlt házak (5 ilyen eset van) és megsérült házak esetét külön kezeli a kormány, de a háztulajdonosok is számíthatnak segítségre a kormány részéről. „Az olténiai árvízkárosultak sem kaptak eddig anyagi támogatást a kormánytól – nyilatkozta Eugen Dogariu prefektus – az árvíz sújtotta megyéknek kiutalt támogatás a közösségi infrastruktúra (országutak, hidak) helyreállításához szükséges összeg, ez a kormányhatározatból kiderül.”
Ami az Olténiából a Bánságba költöztetett konténerlakásokat illeti, azokra ott nem volt szükség, egy másik árvíz után megmaradt kényszerlakhelyekről volt szó, ezért küldték el őket Mezősomlyóra. Pataki Zoltán
nyugatijelen.com, Erdély.ma

Diplomácia helyett segítség – Interjú Magyarország olténiai tiszteletbeli konzuljával
Magyarország tiszteletbeli konzuljaként az anyaországot képviselői Olténiában a Székelyföldön született Molnár Endre. A hivatalt Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin), a vállalkozó tulajdonában lévő Tropical Szálloda irodahelyiségében rendezték be. Molnár azt állítja, már kinevezése előtt is öntevékenyen eljárt bajbajutott magyar turisták és kamionosok ügyében, akik hozzá fordultak segítségért. 
– Székelyföldi származásúként közel fél évszázada Olténiában él, és most Magyarország tiszteletbeli konzuljává nevezték ki. Mit gondol, hogyan „találta meg” Önt ez a tisztség?
– Csíkkozmási származású vagyok, rendszeresen el is látogatok a szüleim, rokonaim sírjához. Akárhányszor Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra szólít a kötelesség, teszek egy kétszáz kilométeres kitérőt, és felkeresem szülőfalumat, a temetőjét, a régi utcáit. Mindig feltöltődve indulok tovább, vagy térek vissza Olténiába, ahova közel ötven évvel ezelőtt telepedtem le.
Szörényvárra nősültem, ott születtek a fiaim, ott működik a vállalkozásom, ott hoztam létre az RMDSZ Mehedinţi megyei szervezetét, és ott segítem a magyarországiakat, valahányszor valamiféle gondjuk támad. Tréfásan úgy is fogalmazhatnék, ezt a tiszteletbeli konzuli feladatot eddig is elláttam, csak egy kicsit feketén. Bár nem lehetek tagja a magyar diplomáciai testületnek, munkámért nem kapok, de nem is várok fizetést, hivatalos kinevezésemhez meg kellett várnom a román külügy hozzájárulását, akár egy rendes konzul.
– Mi a feladata Románia déli részén, távol az anyaországi és az erdélyi magyarságtól?
– Elsősorban a bajba került magyar állampolgárok megsegítése. Amióta átvettem ezt a számomra rendkívül megtisztelő címet, hál’ Istennek nem akadt semmiféle munkám. De addig – balesetek, lopások, gépkocsifeltörések és különböző incidensek miatt – mindegyre hívtak vagy küldtek tolmácsolni, tanácsot adni az érintetteknek.
A legtöbb esetben a bajba keveredett magyarországi kamionsofőröknek kellett segédkeznem, olyanoknak, akik karamboloztak, de olyanoknak is, akiknek ellopták az árujukat vagy az üzemanyagukat. Akkor is léptem, amikor egy pontonkikötő eldőlése miatt egy húszfős turistacsoport esett a Dunába. Senkinek nem lett semmi baja, de az iratok tönkrementek, vagy a szó szoros értelmében elúsztak.
– Magyarország megbízottjaként a kultúránkat is megpróbálja népszerűsíteni?
– Nem hinném, hogy erre komolyabb igény mutatkozna. Inkább sportesemények szervezésében gondolkodom annál is inkább, mivel van egy sportrepülőterem, ahol nagyon szép dolgokat szoktunk művelni.
– Az Al-Dunán, Orsován vagy a Kazán-szoros környékén valamikor számos, a magyar múltra utaló jel létezett. Nem tudom, az RMDSZ-elnöktől vagy a tiszteletbeli konzultól kérdezzem: szándékában áll ezeket újra nyilvánosság elé tárni, láthatóvá tenni?
– Ha a Széchenyi-táblára gondol, el kell mondanom, hogy legalább háromszor rögzítettük a sziklára, és mindannyiszor eltüntették. Egyesek azt mondják, emeljük ki az eredetit, amely a vaskapui gát megépítése után, a Duna szintjének felemelésével került víz alá. Ez lehetetlen, hisz az emlékmű szövege nem egyszerű márványtáblára került, hanem a lecsiszolt sziklába faragták.
Az orsovai Korona-kápolna ugyanazon okok miatt az egész városkával együtt víz alá került. Az új római katolikus templom faláról viszont a látogató megtudhatja, hogy a menekülő Kossuth Lajos megbízásából 1849-ben itt ásta el Szemere Bertalan a magyar koronát, amit négy évvel később a császári hatóság megtalált.
– Hogyan fogadták kinevezését a helyi vezetők a nem éppen felhőtlen magyar–román viszony közepette?
– Mindenki eljött, akit meghívtam – a prefektus, a megyei tanácselnök, a polgármester –, és gratuláltak kinevezésemhez. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Szörényváron és a megyében szinte mindenki ismer, és tudja, hogy székely emberként, a helyi RMDSZ alapítójaként, elnökeként mindig is kiegyensúlyozott ember voltam, és az vagyok ma is.
Persze egyesek feltették a kérdést, hogy minek magyar tiszteletbeli konzul, ha itt már nem is élnek magyarok? Ezeknek az embereknek elmagyaráztam, hogy konzulként én nem a romániai magyarságot, hanem Magyarországot képviselőem. Az elején így volt az RMDSZ-szel is, de aztán megszokták, hogy az én szállodámon a román meg az uniós zászlón kívül ott lobog a piros-fehér-zöld lobogó is.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi Zsolt: ez nem transzilvanizmus
 "Szilágyi Zsoltnak miniszteri segédfogalma sincs arról, milyen mamut a román nemzetállam. Valószínűleg ezért enged meg magának román nyelvű nyilatkozatban otromba, sértő viccet az olténiaiak hosszú nyakáról. Azért torzak ezek a más, román régió lakói – magyarázza Szilágyi Zsolt a román riporternek, aki tán olténiai -, mert folyton azt lesik, nem találnak-e maguknak helyet a Kárpátokon túl, Erdélyben. Nyilván minden hosszúnyakú olténiai cudarjól szórakozik ezen, és alig várja, hogy hálából az államelnök választás napján Szilágyira nyomja a pecsétet." Parászka Boróka írása.
Ritkán szembesül azzal az ember (választó), mennyire nem érti a politikus azt, amit hirdet. Nem csak hogy nem érti, de cáfolja, lejáratja önmagát, saját programját. Így járt/jár Szilágyi Zsolt, aki az idei államelnöki választási kampányban modern, európai transzilvanizmust ígér. Mit ért alatta? Itt van például az Alexandru Căutișnak adott interjú, e szerint Románia transzilvanizálását. De mit jelent ez valójában? Azt, hogy aki ezt tűzi ki célul, nem akar mást, mint hogy a háború utáni román önkényuralmi rendszerek hibái megismétlődjenek: összemosódjanak, elvesszenek a régiós határok, arra kényszerítsük különböző térségek lakóit, hogy másokhoz hasonlítsanak, máshol és máshogy élőket tekintsenek példaképnek, saját önazonosságukat pedig kidobandóként, levetkőzni valóként tartsák számon. Idézzük fel kicsit a megyésítés időszakait, az adminisztratív átalakítás során lezajló tömegmozgatást, a ki- és betelepítéseket. Akkor nem Romániát akarták transzilvanizálni, hanem Transzilvániát „romanizálni”.
Az egységes román nemzetállam lecserélése egy másik homogén entitásra: ennyit jelent ez a kampány-jelszó. Feltételezzük, hogy a javaslat mögött mégsincs rossz szándék, csupán az a sok szempontból megalapozatlan vélekedés, történelmi berögződés, hogy Erdély jobb, több, szebb, gazdagabb, zsebre vágja Romániát. Ha így lenne, akkor az életképes transzilván gondolat mégsem elégedhet meg azzal, hogy az erdélyi sajátosságokat terjessze ki, kérjen számon. Ennek a térségnek az ereje, lendülete mindig abból fakadt, hogy határvidékként működött: számtalan, egymástól nagyon eltérő régióval állt kapcsolatban, és prosperált ezeknek a másságából. Erdély érdeke ma nem az erős Erdély önmagában, egy kiskirályság a nagy kudarc tengerén. Erdély elsüllyed, ha Moldva, Olténia és a többi régió modernizációja sikertelen és befejezetlen lesz. Ha a régiós politikát komolyan gondoljuk, ha van némi, nagyon halvány ismeretünk arról, hogyan működik a sok évtizeden át érlelt román nemzetállami logika, akkor látnunk kell: semmilyen regionális reformnak nincs esélye akkor, ha a regionális öntudat, méltányosság nem erősödik általánosan, Románia szerte. Szilágyi Zsolt nem gondolja komolyan, mint ahogy miniszteri segédfogalma sincs arról, milyen mamut a román nemzetállam. Valószínűleg ezért enged meg magának román nyelvű nyilatkozatban otromba, sértő viccet az olténiaiak hosszú nyakáról. Azért torzak ezek a más, román régió lakói – magyarázza Szilágyi Zsolt a román riporternek, aki tán olténiai -, mert folyton azt lesik, nem találnak-e maguknak helyet a Kárpátokon túl, Erdélyben. Nyilván minden hosszúnyakú olténiai cudarjól szórakozik ezen, és alig várja, hogy hálából az államelnök választás napján Szilágyira nyomja a pecsétet.
Sajnos ez a program, amit most transzilvanista kampányként megismerhetünk, nem más, mint a nemzetállami reflexek átmaszkírozásra, ugyanolyan elnyomó, kisebbségellenes logikára alapszik, amely a valódi transzillvanizmus sorvasztja évtizedek óta. Ma egy magát erdélyinek mondó politikus nem engedheti meg magának, hogy kijelentse: a baj a “balkanizálódás”. Mert ezzel annyit állít: szembe megy a történelmi térségekkel, semmibe veszi őket. A Balkán nem szitokszó, nem a megbélyegzés kéznél lévő eszköze.  Csak a slendriánul, igaztalanul fogalmazók mosnak össze egy-egy tájegységet negatív jelentésekkel, egyszerűsítik le jelzővé emberek otthonát, hazáját. A Balkán Európa egyik legfontosabb térsége, bölcsője. Történelmi katarzisok és katasztrófák földje. Ha Erdély az évszázadok során nem ékelődik Közép-Európa és igen, a Balkán közé, ha nem tanulja meg e két világ nyelvét egyszerre, soha nem válhatott volna azzá, ami. A Balkánnak támasztottuk a hátunk, Közép-Európára figyeltünk: így lehettünk erdélyiekké.
Miről beszélne ma egy valóban transzilvanista politikus? Arról, hogy az Erdélyről dédelgetett illúzióink sajnos hamisak, és nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy a valóság megközelítse szerényebb álmainkat. Erdély korántsem egységes sem gazdaságilag, sem társadalomszerkezetileg, sem kulturálisan. Szétfejlődik, lecsúszik, bajban van. Prosperáló szigetek, látványosan fejlődő városok (ne túlozzunk, város: Kolozsvár) és elsivatagosodó vidékek néznek farkasszemet egymással. És mindezért nem csak a túlközpontosított állam a felelős. Legalább ennyire felelősek az önállóságra (vö. autonómiára) fel nem készült önkormányzatok, amelyek nem látnak tovább saját közigazgatási határaikon. Sokszor még azon belül is elveszettek. Nem alakult ki a települések, térségek közötti szolidaritás, nincs regionális együttműködés, nincs ötlet, akarat arra, hogy a leszakadókat hogyan lehetne megtartani, hogyan lehetne összefércelni valóban egy Erdélyt, amely nevében érdemes beszállni a politikai versenybe.  Amivel most szembesülünk transzilvanizmus címén, az az elhazudott regionalizmus. Semmi köze ennek sem a modernséghez, sem Európához. Erdély ellenes.
(A Balkán
Európa egyik legfontosabb térsége, bölcsője. Történelmi katasztrófák és katarzisok földje. A Balkánnak támasztottuk a hátunk, Közép-Európára figyeltünk: így lehettünk erdélyiekké.) Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a  Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb.  akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan éle­tet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)