Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke szentelte fel szeptember 2-án az újjáépített ódellői /oláhdellői/ templomot. A Maros megyei település református temploma közel száz évvel ezelőtt, 1908-ban épült. /Templomszentelés Ódellőn. = Krónika (Kolozsvár), szept. 4./

Hálaadó ünnepélyt szervezett Oláhdellő református gyülekezete. A több mint két évig tartó javítási munkálatok befejeztével dr. Csiha Kálmán nyugalmazott püspök tartott ünnepi istentiszteletet a templomban. Az oláhdellői gyülekezet Maros megye legkisebb, önálló lelkészt fenntartó anyaegyházának számít. A falu lélekszáma nagyon leapadt, mindössze 200 lakost számlál, a Maros partján fekvő Magyardellő szomszédságában helyezkedik el. /Farkas–Incze: Hálaadó ünnepség Oláhdellőn. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 7./

Erdélyi református egyházközségek sérelmei a két világháború között
Talán nem új a témafelvetés, de úgy gondolom, mégis érdemes ismételten elővenni és foglalkozni vele. Annál is inkább, mivel a rendelkezésemre álló forrásanyag kevésbé ismert és kevésbé képezte feltárás tárgyát az utóbbi évtizedek során. A nagyenyedi református egyházmegye irattára igen sokatmondó e tekintetben. Ennek tanulmányozása során meg-megismétlődő, megrázó események zavarták az egyházközségek békességét, nyugalmát, tevékenységük lebonyolítását, egyszóval közösségi életük mindennapjait. A lelkipásztorok által papírra vetett és a felettes egyházi hatóságokhoz eljuttatott panaszok halmaza is állításomat igazolja. Felekezeti iskolák, ifjúsági egyesületek, presbitériumi összejövetelek, egyházi javak, kulturális rendezvények, emlékünnepélyek, s nem utolsósorban maguk a lelkipásztorok váltak a támadások, tiltások, ellenőrzések célpontjává a karhatalmi erők részéről. Az alábbiak során eme panaszlevelek halmazából tallózunk napjaink olvasóközönsége számára, azon reménytől vezérelve, hogy hasonló cselekedetek soha többé meg ne ismétlődjenek Erdély tájain.
Az impériumváltozást követő időszakban elsőként Szathmáry Gyula miriszlói lelkipásztor panaszát azonosítottam, aki 1924. május 9-én az alábbiakat hozza az Esperesi Hivatal tudomására: „Ifjúsági egyesületünk 1923 kora őszétől március 15-ig (1924) szépen működött, 1924. március hó 23-ra kértük volt egy programos ünnepély megtartására az engedélyt, a primpretor azt pártolólag terjesztette fel a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, de az nem adta meg az engedélyt. Március 15-ig volt engedélyünk ifj. egyesületünkkel estélyek tartására, kértük a május 20-ig való meghosszabbítást, de a primpretor úr azt válaszolta, hogy folyamodjunk a m. vásárhelyi katonai parancsnoksághoz, mert őneki nem áll módjában az engedélyt megadni. Engedély nélkül aztán nem mertünk összejöveteleket tartani.”
Ugyanazon év május 20-án Csiky Viktor torockószentgyörgyi lévita lelkész intéz panaszlevelet, amelyben arról tudósít, hogy a miniszter bezáratta az unitárius felekezeti iskolát s helyébe állami iskolát állíttatott fel. Május 21-i keltezéssel Takács József Marosgombásról küldi panaszát az espereshez, mely szerint az ifjúsági egyesületben tartott előadásait betiltották azon a címen, hogy titkos gyűléseket tart engedély nélkül, majd több egyháztaggal együtt csendőrségi idézést kapott, ahol nem valami udvariasan bántak el velük. A továbbiak során igényelt engedély csakis nappali előadások megtartását írta elő, ami faluhelyen ugyebár lehetetlen volt, így esperesi felmentésre az előadások be lettek szüntetve.
Felvincről május 23-án Szécsi Ferenc lelkész jelenti, hogy mint egyházmegyei főjegyző, dr. Mátyás Ernő társaságában 1922 tavaszán az egyházmegye marosújvári körét vizsgálta és május 31-én Magyarszentbenedek és Hari között a szentbenedeki csendőrőrmester igazolásra szólította fel, irataikat átkutatta, néhány könyvüket elvette, és később Magyarforróban ismételten feltartóztatta, így másfél órai késéssel érkeztek meg Hariba. A csendőr, állítása szerint, felsőbb parancsra cselekedett. Marosújváron 9 elemista gyereket az állami magyar iskola tagozatáról az állami iskola román tagozatába kényszerítettek, ugyanakkor egy leánykát, arra hivatkozva, hogy apja román, egy másikat, hogy anyja román, szintén a román tagozatra helyeztek át, és hasonló módon jártak el – helyi lelkész jelentése szerint – két székelyföldvári gyerek esetében is, „nevének hangzása s állítólagos román származása miatt”.
Az aranyospolyáni református egyházközség lelkészi hivatalától 1935. március 12-én Miske Lajos lelkész intézi terjedelmes panaszlevelét az espereshez. Ebből többek között megtudjuk: az egyházközséghez tartozó Oprişani – Keresztes – szórványban tett látogatása során több mint 160 ref. lelket írt össze – akiknek ugyan egy része nem volt állandó lakos, hanem mint gazdasági cseléd, alkalmazott, vagy közeli gyári munkás tartózkodott a helységben –, és megállapodott velük, hogy havonta legalább egyszer vagy kétszer, minden hónap első vasárnapján délelőtt, harmadik vasárnapján pedig délután istentiszteletet, a tanköteles gyerekek részére pedig, kik az ott levő román iskolába jártak, hetenként egyszer vallásórát tart. Az istentiszteletek tartására Lázár Simon birtokos gazdasági intézője, Csomos János egy üres szobát engedett át a gazdaság udvarán, hol el is kezdte azok tartását, március 3-án pedig ismét istentiszteletet és úrvacsoraosztást akart tartani. A községi csendőrőrmester viszont „már azelőtt a Keresztesen lakó híveknél kérdezősködött, hogy miféle összejövetelt tartok és mi célból írtam én össze, az istentiszteleten mit prédikáltam, mit beszélgettem velük? Egyet közülük a községházára is hivatott és ott vallatta az összejövetelünk felől.” Mindezek után minisztériumi engedély felmutatását igényelte, hogy magánháznál istentiszteletet tarthasson „s figyelmeztetett, hogy addig ne tartsak összejövetelt, istentiszteletet, míg az erre vonatkozó miniszteri engedély a kezemben nincs.”
Magyarózdon az adóhátralék fejében a többszázezret érő templomi kegyszereket foglalta le a hatóság, minek folytán az Igazgatótanács a kultuszminisztériumhoz és igazságügyi minisztériumhoz fordult az ügy mielőbbi orvoslása végett. Ennek eredményeként, Sükösd lelkész jelentése szerint, „az egyház ládájának és benne az úrasztali szent edényeknek szentségtörő elvitelét Kisküküllő vármegye Prefectusa részben jóvátette, amikor sürgős rendelettel a lefoglalt és elszállított ládát a primaria által visszaadatta.”
Mivel az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tiltakozó kezdeményezései nem érték el, hogy a minisztériumok, prefektúrák, illetve egyéb állami hatóságok megakadályozzák, és a továbbiak során lehetetlenné tegyék azt, hogy „alantas csendőrségi közegek egyéni felfogásuk, tetszésük szerint alaptalan besúgások alapján a lelkészeinket és más, állandó lakással, román állampolgársággal rendelkező, köztiszteletben álló hivatalos egyházi alkalmazottainkat le ne tartóztassák és megszégyenítő módon meg ne hurcoltassák”, ezért 1935. augusztus 2-án körlevélben kérik az Esperesi Hivatalokat, hogy haladéktalanul történelmi dokumentumot készítsenek az 1930. január 1-je óta előfordult fenti megnyilvánulásokról, „hogy itten azokat megőrizhessük és azok alapján a szükséges intézkedéseket megtehessük.” E keretben számol be ismételten Takács József marosgombási ref. lelkipásztor 1936. január 29-én a megelőző évben megalakult helyi IKE áldásos tevékenységéről, amelynek keretében egyházi énekek tanulása, bibliaolvasás és magyarázás, történelmi és bibliai játékok, ismeretterjesztő előadások zajlottak szép sikerrel az ifjúság – fiúk és lányok – teljes számú részvételével, egészen január 28-ig, amikor a csendőrség, engedély hiányára hivatkozva, beszüntette az összejövetelek folytatását. Azon év május 14-én Jakab Lajos ódellői lelkész, május 28-án Zágoni Albu Zoltán marosludasi lelkész, június 5-én pedig Kónya Pál székelykocsárdi lelkész panaszolja, hogy a kolozsvári csendőri sziguranca rendeletére a továbbiak során semmiféle vallásos gyűlés vagy ünnepély nem tartható a szaktárca engedélye nélkül. Június 11-én Pap Andor szentmihályi lelkész jelenti, hogy „az utóbbi 2-3 nemzeti ünnepen állami iskolánk ref. gyermekeit, valamint a ref. vallású iparosokat, kereskedőket és nyugdíjasokat a görög keleti templomba kényszerítik, holott ugyanakkor ref. istentisztelet is tartatik.”
Szécsi Ferenc felvinci ref. lelkipásztor 1936. május 6-án közöl megrázó esetet, amely szerint a helység kéményseprője április 16-án a református egyházból a görög katolikus egyházba tért át, majd július 27-én az újdonsült görög katolikus kéményseprő magyar neje is szintén férje egyházába tér át. „Az áttérés egyiknél sem önkéntes – írja a lelkipásztor –, hanem a megindult kényszerítő eljárás következménye, nevezetesen a főszolgabíró megfenyegette a kéményseprői szolgálat elveszítésével, ha a kéményseprő és felesége át nem tér a görög katolikus egyházba. Ez az áttérés oka, a mindennapi kenyér biztosítása. Tisztelettel jelentem azt is, hogy főszolgabírónk régi református és római katolikus magyarok ma élő utódait maga elé idézi és román eredetükre hivatkozva akarja az egyedül idvezítő görög kat. egyházba térésre kényszeríteni. Így a Lazsádi, Szilágyi, Baconi, Seres családok tagjait idézte maga elé és mindazokat, akikről hallotta, hogy évtizedekkel ezelőtt reformátusokká lettek, vagy görög kat. féllel békés vegyesházasságban élnek. Ennek a hatalmaskodásnak eddig csak a fent megnevezett 2 áldozata van Felvincen, a vidékiekről nincs tudomásom”, olvasható a tudósításban. Az egyházkerület igazgatótanácsa az ügy orvoslása végett adott válaszában arról tájékoztat, hogy „az erőszakos térítések miatt csak akkor indíthatunk akciót, ha a jelentésben foglaltakat hatóság előtt tudják igazolni.”
1936. október 16-án Lőrincz Béla tordatúri ref. lelkész írja, hogy immár ő sem tudja, hányadszor jelenti az évek hosszú során, hogy Őfelsége a király születése napján folytonosan a helyi görög katolikus templomba vezényelik az állami iskolába járó református gyermekeket. 1936. november 15-én pedig az ódellői állami elemi iskola tanítói az állami elemi iskola református vallású tanítóit kényszerítették a helybeli görög katolikus templomba, részt venni a helybeli románok revízióellenes tüntetésén és nagygyűlésén. Ugyanakkor Tordatúron ismételt intézkedésekkel tiltották meg a helyi hatóságok a templomon kívüli összejövetelek, bibliakörök működését, az egyházi dalárda próbáit és a presbiteri gyűlések megtartását. Hasonló eseményekről panaszol ismételten Felvincről a lelkipásztor 1938. február 14-én. „Tisztelettel jelentem – írja Szécsi Ferenc lelkész – hogy a konfirmációra való előkészítést január 24-én 8 fiú és 18 leánynövendékkel megkezdettem és a mai napig zavartalanul folytattam. Ma délután 4 órára a leányok összegyűltek a szokott helyre, az egyház kultúrházába és mielőtt én az iskolából jőve oda érkeztem volna, a csendőrőrmester szétkergette őket, engem pedig küldönc által maga elé idézett. Megjelentem nála és értésemre adta, hogy csak a templomban jöhetünk össze ünnep- és vasárnapokon kizárólag istentiszteletre. Minden más összejövetel tilos. Így konfirmációi oktatás, vasárnapi iskolai tanítás, nőszövetségi bibliaóra, dalárda tanulása, presbiterek gyűléstartása, mind tiltva vannak.” Ugyanazon lelkipásztor 1938. június 8-án arról tesz panaszt, hogy a katonai előképzésen (premilitaria) résztvevő magyar ifjakat parancsnokuk sem Húsvét, sem Pünkösd első napján nem engedte el a ref. templomba úrvacsorát venni, hanem a görög katolikus templomba irányította őket s vasárnapokon is ugyanezt cselekedte az ifjakat irányító román állami tanító. A tordatúri 15–21 éves katonai előképzésen résztvevő ifjakkal is hasonlóképpen cselekedett parancsnokuk, akikkel minden vasárnap délelőtt pontosan akkor gyakoroltatott, amikor a ref. templomban istentisztelet tartatott, majd a déli harangszóra őket is a görög katolikus templomba irányította – jelentette Lőrincz Béla ref. lelkész.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)