"Jún. 24-én nyári missziós gyakorlatra indulnak a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói a Kárpátokon túli területre, a volt Ókirályságba. Legfontosabb feladatuk az 1992-es népszámlálás adatai alapján felfedezzék, vallási hovatartozásuktól függetlenül, azokat a magyar családokat és személyeket, akik ott élnek. Minden ott élő magyarról nyilvántartási lapot állítanak ki, élettörténeteket rögzítenek. Kérik mindazok jelentkezését, akikhez eljutnak a magyar nyelvű lapok és igénylik a lelki támogatást, jelentkezzenek a megadott címeken. Dr. Csiha Kálmán nyílt levéllel fordult a Kárpátokon kívül élőkhöz, szeretettel üdvözölve őket, és kérve, kapcsolódjanak be az ott működő egyházközségekbe. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./"

"Csanády András budapesti filozófus, gazdaságkutató, az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa júl. 2-án Marosvásárhelyen elõadást tartott a romániai gazdasági átalakulásról. Elõadásnak szövegét hozta a Romániai Magyar Szó. Csanády leszögezte: egyetért az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával õ is, mert "az RMDSZ nemzeti-radikális szárnya Tõkés László vezérlete alatt: vajon mi lesz az erdélyi magyarsággal", ha megbukik a liberális kormánykoalíció? Visszapillantással kezdte. "Románia népei mindjárt harmadik évtizede süllyednek egyre mélyebbre a nyomorúságban." Az átalakulás elakadt félúton. A diktatúra bukása után nem állt készen más társadalmi erõ. Ezek után "a liberalizmus eszközeivel fel lehet-e építeni itt egy mûködõ és növekedésre képes magántulajdoni rendszert - központi hatalom, piaci elzárkózás és ahhoz szükséges nemzetiszínû gyûlölködés nélkül?" - tette fel a kérdést. "Van-e kikbõl felépíteni ilyen államrendet Romániában?" Ez a kérdés nemcsak a többségi nemzetnek tevõdik fel, hanem a kisebbségnek is: "van-e működésre képes polgári alternatívája az ötven évvel ezelõtti úri-népi magyarságtudatnak - és az avval felszerelt elitnek? Az állhatatos erdélyi kisebbségi magyarság 'ortodoxiája' - merev hagyománykötöttsége, sajátosan mitologikus mûveltsége válhatik-e talajává olyan gazdálkodásnak, mely képes megélhetést biztosítani e nemzettöredék minden egyes rétegének a világpiac fagyos éghajlata alatt?" Csanády kifejtette: nem elég a tõkebeáramlás. Romániában igen nagy a mezõgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Szerinte "köztudott, hogy az Ókirályságban a cigányok az elsõ világháborúig rabszolgai státusban éltek." /!/, meg kell említeni "a katonai határõrvidékek még törzsi-nemzetiségi eredetû szervezetének a véget nem érõ fennmaradását a Székelyföldön, Fogarasban, stb." Mindezek normákat, értékeket szabnak. - Csanády úgy látja, hogy hatalmas tömegek nem tudnak beilleszkedni a változásokba, azoknak közvetítõ állomást kell teremteni, ez nem lehet más, mint a megfelelõen szabályozott második gazdaság. - Csanády visszatért az RMDSZ szerepére. Azok, akik ellenzik a kormányban való részvételt, "hova tartanak igazában"? Szerinte azok azt mondják: hadd váljon csak még nehezebbé a feladatuk, mit törõdünk "mi magyarok avval, hogy Románia egészének sorsa mi lesz, hanem mi a magunk igazát csikarjuk ki tõlünk, bármibe is kerüljön az országnak. Emlékezzünk csak vissza a bõszülten türelmetlen jelszóra, amivel az átalakulás nyitányát az erdélyi magyarság hangadói 90-ben köszöntötték: »Amit nem kapunk vissza most, azt nem kapjuk vissza soha«. Amink volt a Monarchiába, a Horthy-féle kis magyar világ-ban, az Isten és emberek elõtt minket mind megillet most is. Ezt a történelem ítélõszéke elõtt ismerje el nekünk a világ, a románok pedig adják vissza. Közösen csak akkor és azután indulhatunk el bárhova is. Önkritika és fenntartás nélkül kívánnánk azonosulni történelmi múltunkkal, nemzeti önzésünk teljes mértéktelenségével." /Csanády András: Románia gazdasági átalakulásának csapdája. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 30./ Megdöbbentőek Csanády állításai. Történelemi ismeretei hiányosak, a cigányrabszolgaságot Cuza fejedelem 1865-ben szüntette meg. - Hihetetlen az 1990-es szerény követések kiforgatása. Csanády nem tudja, hogy a kommunista diktatúrában megvolt, de elvett jogokat /anyanyelvi oktatás/ követeltek."

A parasztpártok győzelemre segítő nacionalista tömegek ma tanácstalanul kutatnak más alternatíva után. Jól érzékelik ezt az ellenzéki pártok, amelyek mind radikálisabb propagandával igyekeznek maguk mellé állítani a hajdani parasztpárti voksolókat, írta Ara Kovács Attila. Az ellenzék akciót akaratlanul is bátorítani látszik Emil Constantinescu államelnök, aki mind gyakrabban hangoztatja kifogásait a reformlépésekkel kapcsolatban. A reformok jegyében sorra bezárnak Erdélyben olyan nagyvállalatokat is, amelyek alkalmazottait - a magyarság demográfiai összetételének megváltoztatására - hajdan az Ókirályságból telepítettek be. Az elbocsátott alkalmazottak most, évtizedek után, visszatérnek óromániai szülőföldjükre, így egyes vidékeken ismét megnő a magyar lakosok számaránya. /Ara Kovács Attila: Román elvonási tünetek. = Népszava, nov. 12./

A magyar igazolványt igénylők felkeresése alkalmat adott az Ókirályság déli tartományaiban (Munténia, Dobrudzsa, Olténia) élő magyar közösségek meglátogatására. Általában idősebbekről van szó, túlnyomó többségük vegyes házasságban él, gyermekeik, unokáik már nem tudnak vagy csak nagyon alacsony szinten tudnak magyarul. Ennek ellenére vállalják magyar identitásukat és legtöbbjük igényli a magyar igazolványt, egyes esetekben a vegyes házasságból született gyermekek és unokák is. Eddig 151-en igényeltek magyar igazolványt és ez a szám a közeljövőben legalább megkétszereződik. A találkozások alkalmával mindenütt igényelték, hogy nemzeti identitásuk megtartásához szükség lenne anyagi feltételeit megteremteni az együttlétüket biztosító helyiség működtetésének. Galacon létezik az RMDSZ-nek egy területi szervezete. A galaci református templom rendelkezik egy melléképülettel, ahol a lelkész lakásán és irodáján kívül még létezik egy szoba, itt RMDSZ-irodát lehetne működtetni, és alkalmas lenne a városban élő magyarok napi találkozóhelyének létrehozására. Konstancán jelenleg nincs RMDSZ területi szervezet. Egy, ezt megcélzó javaslatot eljuttattak a Szervezési Főosztályra, de még nem terjesztették az SZKT elé. A városban és a megyében (elsősorban Mangálián) élő magyar közösség létszáma a helyiek és a református lelkész becslése szerint lehet tízszerese is a galacinak, így egy magyar ház létesítésére még nagyobb az igény. Konstancában a református egyház megvásárolt egy ingatlant, ahol jelenleg egy imaház működik. Az épületben van egy helyiség, ahol RMDSZ iroda valamint egy kölcsönkönyvtár működhetne. Ramnicu Valceán is több száz, egyesek szerint ezren felüli magyar közösség létezik. A református egyház bérleti szerződés alapján használja az evangélikus szász templomot, melyet a bérleti díj ellentételeként felújítottak az Illyés Alapítvány támogatásával. A templom mellett létezik egy volt, kéttermes iskolaépület, ennek egyik szobáját a Német Demokrata Fórum használja, a másikat átadnák a református egyháznak. Amennyiben döntés születik az RMDSz Ramnicu Valcea-i szervezetének újraalakulására,, akkor az említett helyiség rendelkezésére állna. /Czédly József: Az ókirályság déli tartományaiban élő magyar közösségek helyzetéről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

"A magyarvistai kőfaragók hírneve régen átlépte már Kalotaszeg és a Nádasmente határait. Ókirályságbeli ortodox templomok pópáitól magyarországi múzeumigazgatókig mindenki elismeréssel szól a vistai kőfaragó mesterek munkáiról. A bukaresti Nép Házának faragott díszkőelemei az ő kezük munkáját dicsérik. Néhai Török István kőfaragó mesterháza előtt két katona áll, azok is kőből kifaragva. A mester életében kilenc esztendeig építette-díszítette a házát, tizenhat szobája van. A felesége lakik benne. A kétszintes ház homlokzatának, kerítésének, oldalfalának minden négyzetcentijét kőbe vésett ábrák, alakok, jelenetek borítják. Népviseletbe öltözött női alak, géppuskás katonák, vitézkötéses huszár, Ádám és Éva az Édenkertben, juhász a nyájjal, favágó fejszével, angyalok harsonákkal. Az asszony mutatta a sok szobrot: Ez itt az Úrjézus, a tizenkét tanítvánnyal. Az utolsó vacsora. Egy kőtömbből van az egész. /Salamon Márton László: Kőbe vésett sorsok Magyarvistán. = Krónika (Kolozsvár), aug. 5./"

"Elsöprő többségben mondtak igent az ország alkotmányát módosító törvény elfogadásáról rendezett népszavazáson a választók. A szavazati joggal rendelkezők 55,70 százaléka adta le voksát. Az Ókirálysággal szemben az erdélyi megyékben felemásra sikeredett a referendum. Az urnák elé járuló személyek 89,70 százaléka egyetértett a parlament által elfogadott alkotmánymódosító törvénytervezettel, az ellenzők száma csupán 8,81 százalékot érte el. A szavazóbiztosok a leadott voksok 1,49 százalékát nyilvánították érvénytelennek. Az erdélyi megyékben a legtöbb szavazó Szatmár megyében (59,82 százalék) járult az urnák elé, legkevesebben Temes és Kovászna megyében adták le voksukat. Kolozs megyében 47,73 százalékos volt a részvételi arány. Ismét bebizonyosodott, hogy a Szociáldemokrata Párt az Ókirályságban a nagyúr, hiszen a részvételi arány alapján elkészített táblázat első kilenc helyezésén moldvai és havasalföldi megyék találhatók. A sereghajtók szinte kivétel nélkül erdélyi megyék. Temes, Kovászna, Brassó, Kolozs, Hunyad, Fehér megyékben a szavazati joggal rendelkezők fele sem járult az urnák elé, Maros, Bihar, Arad és Beszterce-Naszód megyében csak éppen hogy meghaladták az 50 százalékot. - A romániai magyarok szavazatai nélkül nem lett volna érvényes az alkotmánymódosító referendum - vélte Markó Béla, a RMDSZ elnöke. Hargita megyében a szavazók aránya csaknem elérte az 57 százalékot, vagyis meghaladta az országos átlagot - emlékeztetett a szövetségi elnök, hozzáfűzve, hogy kisebb, mindössze 46 százalékos volt a részvételi arány Kovásznában. Ion Iliescu államelnök örömét fejezte ki a referendum eredményessége miatt. Ugyancsak kedvezően nyilatkozott a népszavazás sikeréről a jelenleg ellenzékben lévő két párt vezetője. Teodor Stolojan, a Nemzeti Liberális Párt (NLP) és Traian Basescu, a Demokrata Párt (DP) elnöke. Az ellenzék által legvitatottabb kérdés a mozgóurnák indokolatlanul sűrű használata volt. Stefan Mateescu, a Központi Választási Iroda szóvivője közölte, hogy a hét végi népszavazáson nem történt csalás, csak kisebb szabálytalanságokat állapítottak meg. Adrian Nastase miniszterelnök azzal vádolta meg a két demokratikus ellenzéki pártot, hogy arra buzdították az embereket: nemmel voksoljanak az alkotmánymódosításra. /Borbély Tamás: Kínkeservesen elfogadott alkotmánymódosítás. Indokolatlanul gyakran használták a mozgó urnákat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./"

A régió, azaz a ,,föld” visszaszerzésének a ,,most, vagy soha” időszakát éljük. Nem csak azért, mert régiók kialakítását az uniós csatlakozás feltételezi, hanem belső szükségszerűség, gazdasági kényszer indokolja Székelyföld fogalmát. Az 1998-ban összeeszkábált erdélyi középrégió léte Gyulafehérvár központtal művi, erőszakolt és elfogadhatatlan. A jelenlegi régiók léte szétszabdalja az egységes Székelyföldet. Székelyföld újrateremtésében sem egységesek az utak, a magyarok között sem. A következő nagy kérdés: miként válasszuk meg képviseletünket az Európai Parlamentbe, írta Sylvester Lajos Az RMDSZ hajlik arra, hogy egységes romániai képviseleti régió legyen, holott lehetőség lenne arra, hogy Erdély és az Ókirályság – a ,,Regát”- külön régióként képviseltesse magát. Rendkívül fontos Székelyföld egységének adminisztratív és gazdasági visszaállítása, Székelyföld autonómiája. /Sylvester Lajos: Régiójátékok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 8./

Augusztus 19-én Ramnicu Valcea baptista templomában megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. „Ennyi magyar élne itt lent, Olténiában?” – csodálkoztak a megjelentek. A magyarázatot a kommunista rendszer idején szülőföldjüktől messzire szakadtak szórványsorsa nyújtja. A valceai, craiovai, motrui, ploiesti-i, orsovai, szörényvári és Targu Jiu-i magyarok sokáig jóformán nem is tudtak egymásról. Egyesek tudatosan nem vállalták identitásukat, mások férjhez menésük utáni, megváltozott vezetéknevük mögött rejtőztek. Megtörtént, hogy szomszéd a szomszédról, munkatárs a munkatársról nem tudta, hogy magyar. Az ország déli részén élő magyarokat megyehatárok és százával mért kilométerek választják el, de összeköti őket újrafelfedezett identitástudatuk. A hétvégi regáti szórványtalálkozóra közel kétszáz magyar jött el az Ókirályság több településéről. Egyesek Erdélytől távol született gyerekeikkel is magyarul beszélnek, mások számára a tavaly először megszervezett találkozó az anyanyelvhez és kultúrához fűző egyetlen, hajszálvékony kötelék. A valceai román baptistáktól kölcsönkapott templomban a helyi nyugalmazott tanítónő tolmácsolásában felhangzott a Szózat. Tízéves fennállását ünneplő Ramnicu Valcea-i református gyülekezet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a brassói egyházmegye segítette őket. Lelkészeket küldtek Olténiába, akik talpra állították a református gyülekezeteket. A magyarok felkutatása 1996-ban kezdődött el a térségben, majd 1997-ben, Csiha Kálmán püspöksége alatt megalakult az első valceai református gyülekezet. Egy év múlva létrejött a motrui és a Targu Jiu-i, 2000-ben pedig a craiovai. Az egyház képezte az RMDSZ helyi szervezeteinek melegágyát is. Targu Jiun a héten RMDSZ-székházat avatnak. Ugyanitt román nemzetiségűek is beléptek a szövetségbe, alelnöki tisztséget is szerezve. „Kik voltunk eddig mi itt?” – tette fel a kérdést Farkas Béla dési származású, évtizedek óta Valceán élő hidrológus. „Kallódó Erdély-darabok”, ahogy egyszer volt lelkészük, Kovács István fogalmazott. „Sokan közülünk utólag ismerik be: életük nagy tévedése az volt, hogy vegyes házasságban élve, nem tanították meg gyerekeiket magyarul” – vélekedett Zsold Béla Bukarestben szolgáló lelkipásztor. „Gorj megyében például a 630 magyar nemzetiségű lakos többsége a bányavidékre telepedett férfi. Ám egy férfinak mindig nehezebb megtanítani a saját anyanyelvére a gyermeket, mint egy nőnek. Éppen ezért nyelvkurzusokat kellene szervezni” – fejtegette Serbanoaica Ilyés Klára, az RMDSZ Targu Jiu-i szervezetének elnöke. A ma is székely tájszólásban beszélő asszonyt büszkeséggel tölti el, hogy oltyán férje nemcsak megtanult magyarul, de ő is felvette párja vezetéknevét /Szucher Ervin: Megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. = Krónika (Kolozsvár), aug. 20./

Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)

Kohéziós politika és nemzeti régiók, avagy a polgári kezdeményezés székelyföldi szempontjai
A Székely Nemzeti Tanács 2011. november 19-én tartott ülésén döntést hozott arra vonatkozóan, mi legyen az uniós szintű polgári kezdeményezés tárgya, melyek legyenek a céljai. A határozat javaslatnak tekinthető a szervezők felé azokra az információkra vonatkozóan, amelyeket a 211/2011 rendelet szerint a Bizottság elé kell terjeszteni ahhoz, hogy az a kezdeményezést nyilvántartásba vegye.
A Krónika Szempont rovatában korábban megjelent írásom arról szólt, milyen módon kapcsolhatók a közösségi joghoz Európa nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokkal jellemezhető régióinak törekvései, illetve a regionális önkormányzás szükségességét milyen módon lehet megközelíteni a közösségi jog szemszögéből, hogy az egyáltalán uniós polgári kezdeményezés tárgya lehessen. Most arra teszek kísérletet, hogy Székelyföld gazdaságának közelmúltja és jelene felől közelítsem ugyanezt a kérdéskört, és próbáljam megvilágítani, miként szolgálhatja az uniós célkitűzés, a területi, gazdasági, társadalmi kohézió erősítése a székely autonómiatörekvést.
Hátrányos megkülönböztetés a gazdaságpolitikában
A rendszerváltás előtti évtizedekben, – mint a társadalom életének minden területét – az ország gazdaságát is kizárólag a pártállami diktatúra irányította. Az állam volt egyedüli birtokosa a földeknek, gyáraknak, és a legfelső pártvezetés döntött arról, hogy hova telepít ipart, hol és hogyan fejleszti az infrastruktúrát, hogyan képezi a szakembereket. A bukaresti hatalom a gazdaságpolitikát is alárendelte a „homogén nemzet” megteremtésének, amely a magyarság beolvasztását, asszimilációját is jelentette. Székelyföld gazdasági lemaradásának, elszegényedésének a munkahelyek hiánya volt az oka. A székelyeket arra kényszerítették, hogy szülőföldjüktől távoli építőtelepeken, vagy nagy ipari központokban vállaljanak munkát, – sokan haza sem tértek onnan – vagy ingázzanak például a román többségű Brassóba. A köznapi logika szerint a helyi közösség érdeke az ipartelepítés, munkahelyteremtés lett volna. Ám ahol ez megtörtént, oda román lakta vidékekről telepítettek munkaerőt, s a kevés beruházás kizárólag Székelyföld elrománosítását szolgálta. Marosvásárhelynek, Székelyföld fővárosának létezett egy elrománosítási titkos terve, amely a rendszerváltás után a kommunista párt irattárából kikerült a nyilvánosság elé. Sokan emlékeznek még rá, hogy a vásárhelyi vegyipari kombinátot azután kezdték építeni, miután két mezőségi, román többségű közigazgatási területet (rajont) a Magyar Autonóm Tartományhoz csatoltak. Több ezer alkalmazottat hoztak családostól a romántöbbségű Mezőségről, illetve az Ókirályságból. Székelyföldet mindezek ellenére ma is 75%-ban magyarok lakják és a 175.000 főnyi itt élő románságnak közel a fele Marosvásárhelyen él. Többségüket az iparfejlesztés címén telepítették ide. Megoldhatatlannak tűnt a dilemma: legyen Székelyföld elmaradott régió, ahonnan a szegénység elüldözi az ott élő őshonos közösséget, vagy jöjjön a modernizáció, a fejlesztés, amely a románok betelepítésével is jár. Annak, aki ezeken a kérdéseken töprengett, – már puszta megfogalmazásukért is – a román politikai rendőrség kitüntető figyelmével és súlyos büntetéssel kellett számolnia.
A rendszerváltás után nem javult a helyzet. Az iparvállalatok magánosítása úgy történt, hogy abból a helyi közösséget, a székelységet teljes mértékben kiszorították, az állami vagyon átláthatatlan körülmények között került Székelyföldtől idegen érdekeltségek birtokába. 
Hátrányok az Unióban
A csatlakozás az Európai Unióhoz jelenthette volna az esélyt Székelyföld fent leírt dilemmájának megoldására, hiszen az Unió kohéziós politikája épp arra hivatott, hogy az egyes régiók gazdasági lemaradását megelőzze, illetve felzárkóztassa az elmaradottabbakat, a hátrányos helyzetűeket, fenntartva ezzel párhuzamosan Európa kulturális sokszínűségét is. A „különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentését” szolgálják az Unió strukturális alapjai és más pénzügyi eszközei. Az Unió ezeket a közös statisztikai célú területi osztályozás keretében kialakított területi egységek számára teszi hozzáférhetővé, amelyek a NUTS osztályozás régióiként, vagy fejlesztési régiókként mentek be a köztudatba. Székelyföld egy második szintű, különálló NUTS területi egységgé válhatott volna – azaz különálló fejlesztési régióvá – ha a magyarság képviselői ennek fontosságát idejében felismerik, és képesek a közösségnek ezt a regionális érdekét érvényesíteni. Nem így történt. Pedig erre Székelyföldet 800.000-nél magasabb számú népessége is alkalmassá tette volna, de a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet előírása is kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Emlékeztetünk arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésén, 2003 október 26-án külön határozatban fogalmazták meg ezt az igényt a küldöttek. Ennek ellenére Székelyföldet végül betagolták a Középrégióba, amelyben a magyarság részaránya 30% alatt van.
A csatolt térképen a Középrégió és az őt alkotó megyék határvonalait vetítjük rá Erdély etnikai összetételének térképére. Rátekintve megállapíthatjuk, hogy Székelyföldet nyelvi és kulturális határok választják el a Középrégió többi részétől. Ugyanakkor az is tudott, hogy a Középrégió nem képes megoldani Székelyföld gazdasági felzárkóztatását, esélyt sem ad neki, hogy az Unió strukturális alapjaihoz hozzáférjen. Románia kormányának az a terve pedig, hogy az ország közigazgatási átalakítása során a fejlesztési régiókból alakítja ki az új közigazgatási egységeket, az ősei földjén ma is többséget alkotó, egy tömbben élő székelység asszimilációját célozza, ez pedig nyilván ellentétes az Unió azon céljával, hogy Európa kulturális sokszínűségét megőrizze.
Székelyföld lakóiként joggal érezzük úgy, hogy szülőföldünk nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságai, különbözősége a környező régióktól gazdasági szempontból hátrányt jelent. Nincsenek meg a feltételei annak, hogy az elnyomó, asszimilációs politika gazdasági örökségét felszámoljuk, és a diszkrimináció burkolt formái nem teszik lehetővé az esélyegyenlőséget az Unió pénzügyi eszközeinek igénybevételénél. Joggal érezzük úgy, hogy a román állam a nemzeti homogenizáció programjáról nem mondott le, és ma is számtalan módon próbálja Székelyföld hagyományos kultúráját, építészeti arculatát, nemzetiségi összetételét megváltoztatni, amely túl a magunk sorsán, még Európa kulturális sokszínűségét is sérti.
A Székely Nemzeti Tanács javaslata
A második csatolt térképen Székelyföld határait jelöltük meg, úgy ahogyan az a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetében áll. Hangsúlyozzuk, hogy ez az elképzelés az, amely összhangban van a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet már említett előírásával, amely kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Ez egyik nagyon fontos eleme a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseinek, hiszen a területi autonómia kivívása magának a területnek, azaz a régióhatároknak a kijelölésével kezdődik. Gyakran hangzik el, hogy az Európa Tanács határozataiban lefektetett elvek, a tagállamai által vállalt kötelezettségek nem érvényesíthetők az Európai Unióban. Ezzel a szemlélettel ellentétes az Európai Parlament állásfoglalása a kisebbségek védelméről és a megkülönböztetés elleni politikákról a bővítés utáni Európában (2005/2008(INI)), amely negyvennegyedik cikkében kimondja: 
Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy különös figyelmet kell fordítani a nyelvi kisebbségekhez tartozó emberek csoportjaira, és felszólítja a Bizottságot, valamint a tagállamokat arra, hogy őket a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában, A Nemzeti Kisebbségek Védelmét Szolgáló Európai Keretegyezményben és a fent említett hágai és lundi ajánlásokban lefektetett elvekkel összhangban kezelje;”
Ezek után vizsgáljuk meg, a Székely Nemzeti Tanács határozatának azt a részét, amely a polgári kezdeményezés céljaira tesz javaslatot. Ennek első fele szembesíti az Unió jogalkotóit, azzal a valósággal, amely egy uniós jogi aktus megalkotását tenne szükségessé:
„A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg.”
Épp Székelyföld példája igazolja, hogy önmagukban ezt a feladatot sem a strukturális alapok, sem az unió egyéb pénzügyi eszközei nem oldják meg. A statisztikai régiók, lám úgy is kialakíthatók – igaz az 1059/2003/EK rendeletben előírt szempontok mellőzésével, – hogy az eredmény épp az Unió kohéziós politikájának az eltérítése legyen, és fennálljon a veszélye annak, hogy egy térség elveszítse történelmileg kialakult kulturális arculatát, a gazdasági lemaradása pedig fokozódjék. A Bizottság számára a hatáskörébe tartozó feladat már ennek megfogalmazásával is adott. A polgári kezdeményezésre vonatkozó rendelet ugyanis a konkrét megoldást, az uniós jogi aktus megfogalmazását a Bizottság hatáskörébe utalja. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a kezdeményezők, ha akarják, akkor részletezzék az igényeiket, céljaikat, esetleg jogszabálytervezetet is csatoljanak a kötelező információk mellé. Ez utóbbiakhoz mutatja az irányt a Székely Nemzeti Tanács javaslatának második része:
„Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.”
Ha a Bizottság ettől eltérő megoldást talál az Unió kohéziós politikájának érvényesítésére a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban, azt is üdvözölni lehet, hiszen akkor is a céljaink elérése felé tennénk egy fontos lépést. Azt is tudni kell azonban, hogy a Székely Nemzeti Tanács határozatában az önkormányzásra vonatkozóan megfogalmazott javaslat, összhangban van az EP fennebb idézet állásfoglalásának 45. pontjával: Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy a hagyományos nemzeti kisebbségek problémái kezelésének a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elvein alapuló döntéshozatalban történő hatékony részvétel az egyik leghatékonyabb módja, az Unión belüli legjobb gyakorlatot követve;”
A 46. pont pedig kiemeli, hogy a “hagyományos nemzeti kisebbségi közösségeknek olyan különleges szükségleteik vannak, amelyek eltérnek az egyéb nemzetiségi csoportokéitól, illetve, hogy magának az Uniónak megfelelőbb módon kell ezeket a szükségleteket figyelembe vennie.”
A polgári kezdeményezés szervezőinek, a kötelező információk mellett benyújtható, részletesebb tájékoztatásban ki kell térniük erre az állásfoglalásra is, azaz nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy az általuk kínált megoldás az uniós jogforrásokban megjelölt értékekre épül.
Székelyföld lehetséges szövetségesei
Befejezésül szólni kell arról is, számíthat Székelyföld, mint szövetségesekre, azokra az európai régiókra, amelyek az autonómia valamilyen szintjére már eljutottak? A nemzeti régiók önrendelkezéséhez vezető utat olyan hajóútként lehet elképzelni, amelyen a rajta haladók egy irányba vitorláznak, s bár más-más távolságig jutottak, a jó szél mindegyikük számára ugyanazt jelenti. Ilyen jó hátszél lehet egy uniós jogi aktus, amely Székelyföldet a régió törvény általi elismeréséhez és az autonómia intézményeinek megteremtéséhez közelíti, Dél-Tirolt a Néppárt által meghirdetett „vollautonomie” – teljes autonómia – programjához viheti közelebb, de megteremheti a kedvező feltételeket, hogy a katalán nyelv hivatalos nyelve legyen az Uniónak, és minden nemzeti sajátosságokkal rendelkező régió fokozott esélyt kapjon a már elismert jogkörök bővítésére. Feladat hát ez is, megkeresni a potenciális szövetségeseket és velük közösen alakítani ki azt a részletes elképzelést, amely mindenki számára az előrelépést jelenti.
Ezek között a kapcsolódási pontok között elsőként kell említeni azt a közös célt, hogy az Unió tekintse kiemelt fontosságúnak, hogy kohéziós politikája a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban maradéktalanul érvényesüljön, miközben ezek minden felsorolt sajátossága változatlanul megmaradjon. Az Uniónak biztosítania kell e régiók számára az esélyegyenlőséget a strukturális alapok és egyéb pénzügyi eszközök felhasználásánál, és ki kell zárnia a diszkriminációnak a burkolt formáit is. A statisztikai régiók kialakításánál tiszteletben kell tartani az ott élő közösségek nyelvi és kulturális határait, tekintettel kell lenni egy kisebbségi vagy regionális nyelv használatának területére, a kifejezésnek abban az értelmében, ahogyan azt a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája meghatározta.
Szükség van egy uniós szintű jogszabályra, amely a fenti elveket és célokat kodifikálja. Ennek érdekében össze fogjuk gyűjteni az egymillió aláírást az Európai Unió legkevesebb hét tagállamából és fel fogjuk mutatni a világnak, hogy Európa nemzeti régiói képesek összefogni közös céljaikért.
Izsák Balázs
erdon.ro

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
Jean St'Ay
Tudor Duică lényeglátó írása. Persze, ő hazaáruló. Románbőrbe bújt magyar. Ésatöbbi.
Bármelyik komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján.
Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti meg, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53-54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve.
Erdély magyar királyság általi elfoglalása előtt Erdély területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem beszélhetünk egy vlach/román államiság meglétéről.
A magyarok fokozatosan hódították meg Erdélyt, ezzel a tartománnyal együtt vajdasággá, majd fejedelemséggé szervezték magukat a magyar királyságon belül. Erdély közigazgatási és politikai szempontból a magyar királysághoz tartozott, az oszmánok alatt kvázi függetlenséggel rendelkezett, 1918-ig pedig Ausztriához és Ausztria-Magyarországhoz tartozott, annak ellenére, hogy szinte minden részén románok is éltek…
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
Ismétlem, Erdély közigazgatásilag nem volt román állam, annak ellenére, hogy az erdélyi román nemesség, legalábbis 1366-ig, része volt a rendeknek, sőt, katonai szerepük (nobiles valachi) miatt egészen a XV. század végéig részt vettek a hatalom gyakorlásában.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel (A szerző ellentmondásba keveredik korábbi állításával és figyelmen kívül hagyja, hogy Erdélyben elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi alapon volt különbség a jogok gyakorlásában. Tehát a magyar és a román nemes egyaránt rendelkezett politikai jogokkal, míg a magyar és a román jobbágy egyformán nem, annak pedig, hogy a románok kimaradtak a külön nevesített „rendek” felsorolásából, elsősorban nem etnikai oka volt, hanem az, hogy telepesként viszonylag későn, „gazdasági bevándorlókként” jelentek meg Erdélyben – a szerk.), valamint a visszatérést Erdély 1867 előtt létezett autonómiájához.
A románok abszolút többsége ma azt mondja, hogy az egyesülésnek meg kellett történnie, mert a románok többségben voltak Erdélyben, legalábbis a XVIII. század végétől.
A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak.
De nem a magyarok, vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelmi sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni akaró győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten.
Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, de a magyarok történelmi joga is vitathatatlan.
Állandóan Erdéllyel és az örökségével dicsekszünk, de nem szeretjük emlegetni, hogy a magyar vagy osztrák közigazgatás alatt épült a legszebb és a legtöbb épület, templom, palota, vasút stb.
Annak óriási részét, ami itt van,
magyarok vagy szászok építették,
akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük sincs a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok. Persze, a románok egy része a görög katolikus egyházon keresztül szintén része volt ennek a civilizációnak, kapcsolatot létesítettek azzal, ahonnan a nyelvünk és mi magunk származunk, vagyis Rómával.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát.
Mi kézzel fogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa.
Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval, bármennyire kínlódnak a dák farkast viselők azzal, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg minket.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy volt a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, mert azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak maguknak a többiekkel szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezheti magát itt.
Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük van itt, nem mondhatnak le arról, hogy Erdélyhez tartoznak. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük…
Ahelyett, hogy örvendenénk annak, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép voltak, de integrálódtak a katolikus Európába és fejlettebb civilizációt hoztak létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodtak nálunk.
Nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”.
Na és? Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság, és ami nem tudom, mitől tenne többé ezeknél az újonnan érkezetteknél, a folyamatos siránkozásunkkal és frusztrációinkkal, hogy mások meghódítottak minket és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat.
Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan beállítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak.
A törökökkel szembeni állítólagos ellenállásról nem is érdemes beszélni. Annyi volt, amennyi, de semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs felé törekvő törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek ez megfelelt, mindent elhordhattak a románoktól, bármiféle beruházás nélkül, ahogy az a megszállt területeken történt. Jobban megérte áruba bocsátani a két fejedelemség trónját, adót fizettetni értük és annyi forrást és nyersanyagot elhordani, amennyit csak lehetett.
Ez annyira megérte az oszmánoknak, hogy nem lett volna kifizetődő a román fejedelemségek vilajetekké változtatása. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, mint ahogy a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok voltak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, mint most, csak az urak változtak…
Nem állok senki pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, a dolgokat az igazi értékükön kellene kezelnünk, és otthon kellene hagynunk a frusztrációinkat. Mi is, a magyarok is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is.
Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem csak román sem, hanem román is és magyar is. Mint ahogy szász is.
Kár, hogy a román közigazgatás megszálló adminisztrációként viselkedett és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt és az erdélyi vagy bánsági románokat.
Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
foter.ro