A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődésügyi Egyesület, támogatva a Volt Hadifoglyok Szövetségének kezdeményezését, közvetít és közreműködik a második világháborúban a Kárpátokban és másutt elpusztult katonák, munkaszolgálatosok emlékműveinek tervezésében és kivitelezésében. Kérnek mindenkit, hogy az elesett katonák személyi adatait, csapattestük megnevezését, elhalálozási helyét és körülményeit, nemzetiségét és állampolgárságát juttassa el az egyesületnek. Az egyesület a Volt Hadifoglyok Szövetségével együtt az Úz völgyébe, Katrosába, a Bereck és Ojtoz közötti Mogyoróstetőre, a Nyergestetőre és a sepsiszentgyörgyi temetőbe kíván emlékművet, emlékoszlopot állítani. Az adományokat Sepsiszentgyörgyre, a Gábor Áron utcai székházba várják, adta hírül a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődésügyi Egyesület elnöke, Sylvester Lajos és titkára Kiss Jenő. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 2./

A 300 lelkes Ojtoz faluban lebontották a kultúrtermet, a faluban már egy kalákát sem lehet összehozni. A falu fele magyar, fele két nyelvet beszélő magyar és csángó. Az RMDSZ-t nem tudja feltámasztani Ojtozon, panaszolta Lázár István falufelelős. Yvonad svájci község a testvérfalu, sokat segítenek, egy buszt kapott Ojtoz, ezenkívül bevezették a kábeltévét. Az iskola előtt állt egy gyönyörű, festett tulipános székelykapu. Elhúzatta egy jármű, összetörten hever a hóban. A megtört magyarságtudat miatt nem sikerült összefogni, hogy megjavíttassák a székelykaput. Moldva felöl jövet ez volt az első látható jele annak, hogy itt magyarok élnek. A Rákóczi-vár romjai a faluturizmus kihasználatlan lehetőségeire figyelmeztetnek. Elpusztított emléktáblák töredékei mutatják, kik jártak erre, kik építették az utakat. A honvédkői emléket 1961-ben felrobbantották. Az Ojtozi-szorost emlékhellyé kellene nyilvánítani, itt tört be a tatár, a török.../Kisgyörgy Zoltán: Miképp fúj az Ojtoz szele? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 23./

Nov. 2-ra virradó éjjel Berecken, a rendőrség épületében bestiálisan összeverték Andorkó Gábor 53 esztendős ojtozi lakost. Aznap eltűnt egy diplomatatáska 17 millió lejjel, őt gyanúsították. Gumibottal verték egy órán át, majd rugdosták. Másnap kiderült, hogy nem ő a tettes, akkor elengedték. Andorkó Mihály a kórházban fekszik, bal lábát eltörték, testén látszanak a gumibot nyomai. /Iochom István: Eltörték a gyanúsított bal lábát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 8./

"Háromszék demográfiai mutatói különösen kedvezőtlenek 12 településen /Szaceva, Ojtoz, Futásfalva, Zalán, Uzonka stb./, ahol a lakosság lélekszáma a felére csökkent, ahol az idősek részaránya harminc százalék felett van. Ide sorolható Illyefalva is, ahol talán a gyermekfalu segít megállítani az elnéptelenedést. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./"

A sepsiszentgyörgyi székhelyű, közel 200 tagot tömörítő László Kálmán Gombászegyesület szeptemberben rendezte meg a hagyományos gombásztábort a festői szépségű Ojtozon. Az időjárás is kedvezett, így a tavalyi nagyenyedi tábor eredményeit jóval túlhaladták. 134 fajt sikerült azonosítaniuk. Ellátogattak Gorzafalvára, a csángó faluba. /Dvorácsek Ágoston, Nagyenyed: Gombásztábor Erdély peremén. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 22./

Nov. 6-án Ojtozban felavatták a katonahősök emlékművét. A törött székely kapu boltíve alatt kettős kereszttel szimbólumértékű mementó, a második világháború során az ojtozi-szoros védelmében elesettek emlékének megőrzésében. Az emlékjel – Kelemen Dénes gelencei faragómester alkotása – a székelyföldi, anyaországi katonahősök helytállását, áldozatvállalását örökíti meg. /Ojtozi mementó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./

Sem a megyei sajtó, sem a Berecki Harangszó művelődési és közéleti lap nem biztosíthat annyi teret, hogy a maga teljességében helyet kaphasson minden, ami történik Berecken, Kézdimartonoson vagy Ojtozon. A hó elején beindult heti két helyi tévéadás pótolhatja az elvárásokat. A 79. életévét taposó Dimény György, a ,,berecki katolikus megyebíró” elmondta, a lelkiekkel nincsen baj, kevéssel több a gond az anya­giakkal. Tavaly új kerítéssel vették körbe a temetőt, megjavították a plébánia telkén álló melléképületeket. Berecken jelentős erdővagyont, községi erdőt kell visszaszerezniük Bákótól, továbbá Vrancea megyétől is. Tibád Sándor nyugalmazott történelemtanár bemutatta már mondhatni nyomdakész kéziratát az értékes hely- és művelődéstörténeti, néprajzi adatokkal, melyek Bereckhez, annak egyházához, nemkülönben a Gábor Áron Alapítvány kuratóriumának közel tízesztendős tevékenységéhez kötődnek. Tibád Sándor dolgozik egy egyházi jellegű kéziraton, a székely plébániákról. Khell Ödön, a Gábor Áron Alapítvány elnöke beszámolt arról, hogy használható állapotba akarják hozni az épületet. A kultúrotthonban Balogh András fiával a Berecki Harangszó helyi kiadvány február–márciusi összevont számának szerkesztésén dolgozott, készítik a Berecki Harangszó évkönyvet is. /Kisgyörgy Zoltán: Emberek a végeken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 22./

Az év elején jelent meg Stefano Bottoni olasz történész Konföderáció a cél című tanulmánya az 1956-os romániai eseményekről, nevezetesen a Szoboszlay-ügyről. Szoboszlay Aladár temesvári római-katolikus plébános annak a „kísérletnek a szellemi atyja és operatív motorja”, amelynek célja a kommunista rendszer megdöntése egy Magyarországon és Romániában egyidőben kirobbantott forradalom révén, illetve egy közös román-magyar államalakulat, az ún. Confederatio létrehozása – állította a történész a periratok és más források tanulmányozása alapján. Melyik nemzetnek az ügye, kérdezte Bottoni, tekintettel arra, hogy a román Fintinaru másodrendű vádlott, és a per során még tucatnyi román embert ítélnek el. A Szoboszlay-ügyben közel kétszáz személyt vettek őrizetbe államellenes összeesküvés vádjával. Ötvenhét személy ellen emeltek vádat, közülük tízet (Szoboszlay Aladárt is) kivégeztek, 47 személyt életfogytiglani vagy több tízéves kényszermunkára, börtönbüntetésre ítéltek. A Szoboszlay-ügyben 15 embert ítéltek el Háromszéken, köztük nyolc papot: Ábrahám Árpád (Torja), Kovács Balázs (Szentkatolna), Kovács Béla (Kovászna), Kosza József (Ozsdola), Ráduly Géza (Gelence), Páll Gyula (Futásfalva) plébánosokat, Mezei Levente Mór ojtozi és Kovács István esztelneki szerzetest. Továbbá hét „világi” személyt: Baróti Pált, Szörcsei Eleket és Lőrincz Károly Sándort Torjáról, Farkas Pál kézdivásárhelyi tanárt, Bulárka Istvánt (Csernáton), Kónya Béla-István és Vajna László kézdivásárhelyi ügyvédeket. Ábrahám Árpádot és Kónya Béla-Istvánt halálra ítélték és kivégezték. A perbefogottak közül ma már csak hárman élnek: Bulárka István, Farkas Pál és Vajna László. Lőrincz Károly Vargyason élő volt politikai fogoly a Székely Hírmondónak elmondta, Szoboszlay terve az volt, hogy 1956. augusztus 28-án Bukarestben forradalmat robbantson ki. Egy tankegység-parancsnoknak az lett volna a feladata, hogy alakulatát Bukarestbe vezérelje és elfoglalja a belügyminisztérium, a rádió stb., épületét, miközben a Székelyföldről különvonattal érkező magyarok csatlakoztak volna a katonákhoz, de ez gyermekes, igen naiv elgondolás volt, nem is lett semmi belőle. Nagy Imre Snagovra hurcolását követően kapóra jött ez a szervezkedés a román hatalomnak, jó ürügyet szolgáltatott az erdélyi magyarok üldözéséhez. Nem sokkal az interjú elkészülte után Lőrincz Károly meghalt. /Kocsis Cecília: 1956 Romániában: melyik nemzet ügye? = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 21./

Ojtozban a Végvár-Vámház Vendégfogadó fogadta a lelkes hagyományőrzőket, akik Gelencéről, Bélafalváról, Kézdivásárhelyről, Zaboláról, Sepsiszentgyörgyről és Szegedről érkeztek. Beszédek hangzottak el, melyeket Kelemen Botond, a 15. Székelyhatárőr Gyalogezred főhadnagya, az est szervezője nyitott meg, majd Vitéz Rózsa József ismertette az Ojtozi-szoros több katonai eseményének szájhagyomány és kordokumentumok alapján összeállított leírását. Dr. Szőts Dániel, a sepsiszentgyörgyi 11. m. kir. honvéd székely határőr zászlóalj egykori frontharcosa a Történelmi átjáró című és a Hitvallás 1938-as leírását ajándékozta a jelenlévőknek, majd a bál fővédnöke, Tamás Sándor képviselő, Khell Ödön, a berecki Gábor Áron Alapítvány elnöke és Dimény Zoltán, Bereck község polgármestere mondott köszöntőt. Többen javasolták a találkozók rendszeresítését. /Dr. Szőts Dániel: Hagyományőrzők első bálja Ojtozban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 18./

A mikóújfalusi kőfaragók kedvenc mesterei, írta Sylvester Lajos, tőlük tudja, hogy a szobor- és emlékmű talapzatokat ajánlatos egy kőből faragni, mert az egy andezittömbből kivágott, több tonnás sziklát nehéz ledönteni. Sylvester egy emlékmű ügyében járt Mikóújfaluban, Rosin Sándor kőfaragó műhelyében. A hűség városának, Sopronnak fiai hoznák vissza Ojtozba annak a féldomborműnek a másolatát, amelyet barbár kezek az Ojtoz völgyéből eltávolítottak. Ennek a szimbolikus honvédalaknak a háta mögé kellene egy jókora sziklatömb. Valamikor valamiképp Sylvester Lajosra ragadt a szoborállítások ügyének intézése. /Sylvester Lajos: Környezetünk meghatározói: kőfaragók, kőmetszők. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 12./

Augusztus 17-én kerül sor Ojtozban, a római katolikus templom kertjében az első világháborús Honvédemlékmű alapkövének letételére. A hányatott sorsú Honvédemlékmű egyben a Kárpát-medence magyarságának sorsjelképe is. 1917-ben az Ojtoz völgyében a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred augusztus 8-tól négy napon át hősiesen állt ellen az orosz túlerőnek, miközben az ütközetekben elveszítette tiszti állományának háromnegye­dét és legénységének mint­egy felét. A gyalogezred 1917-es hősi helytállását honvédemlékmű örökítette meg, amelyet barbár kezek leromboltak. A soproni 18-as Bajtársi Kör kezdeményezésére ennek mását Dabóczy István szobrászművész elkészítette, ezt avattak fel Sopronban 1934. augusztus 5-én. /Dabóczy István szobrászművész a hírhedt Recsken halt meg, ahová Rákosi pribékjei 1951-ben elhurcolták./ A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, berecki, ojtozi és több más támogatójának köszönhetően 2003-ban egy törött székely kapuból ihletett térplasztikai alkotással világháborús emlékjelet állított az ojtozi római katolikus templomkertben. Az ojtozi emlékmű és az Ojtoz-völgyi harcokat felelevenítő írások hatására a Soproni Erdélyi Kör elhatározta, hogy elkészítteti a M. Kir. 18. Sz. Soproni Gyalogezred emlékműve honvédalakjának hű mását. A kicsinyített bronzmásolatot Sz. Egyed Emma soproni éremművész készítette el. Augusztus 17-én azt az alapkövet helyezik el, amelyre egy következő ünnepi alkalommal a Soproni Erdélyi Kör képviselői ráerősítik a bronzba öntött féldomborművet. /Sylvester Lajos: Honvéd­emlékmű Ojtozba (Alapkőletétel). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 16./

Milyen Székelyföldet akarunk? címmel szervezett konzultációt április 20-án önkormányzati vezetőknek és vállalkozóknak a Pro Regio Siculorum Egyesület Ojtozfürdőn. Tamás Sándor képviselő hangsúlyozta, hogy szerinte hiányoznak a jó pályázatok. Csáka József, a Kis- és Középvállalkozók és Szövetkezetek Országos Hatóságának elnöke közölte, hogy élni kell a meghirdetett pályázati lehetőségekkel. /Domokos Péter: Milyen Székelyföldet akarunk? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

„Székelyföld legkeletibb bástyáján”, Ojtozban a hét végén tartották a hagyományos faluünnepet. A rendezvény térzenével kezdődött, a délelőtti órákban a futballpályán már megjelentek a sörsátrak és a lacikonyhák. A kulturális programok idén elmaradtak. A remek hangulatért Demeter Elemér és háromtagú zenekara felelt, óriás-tábortüzet gyújtottak sötétedéskor. /Gyergyai Csaba: Ojtozi ünnep tábortűzzel= Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), júl. 13./

A Kárpát-medencében egyedülálló magyar világtalálkozót tartottak a hét végén a háromszéki települések. Augusztus 19-én „szent helyszínt“ avattak a maksai Óriáspincetetőn. A maksai emlékműavató helyszíne a háromszékiek és az innen elszármazottak „szent helyeként” fogható fel immár, hiszen Székelyföldnek az együvé tartozás szimbólumának kell lennie a továbbiakban – fogalmazott Demeter János. Első ízben szervezte meg a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóját Kovászna megye közel hatvan települése, több mint négyszáz különböző programmal fogadták a vendégeket. Ojtozban az 1917. augusztusi csata emlékműve hasonmásának avatóján megjelent dr. Lomnici Zoltán, a magyar Legfelsőbb Bíróság elnöke. A házigazda községekben és városokban három helyszínen tartott istentiszteletet Tőkés László nagyváradi református püspök. A sepsiszentgyörgyi Sugás vendéglő két estén keresztül színészkocsmává változott, ahol a helybeli és a határokon túlra szakadt háromszéki művészek gyűltek össze. /Domokos Péter: Összefogtak Háromszék hazatérő világpolgárai. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./ Több ezer ember vonult augusztus 19-én az Óriáspince-tetőre, hogy részt vegyen a világtalálkozó egyik legfontosabb eseményén, az alkalomra készített emlékmű avatásán. A védnökök nevében szóló Markó Béla Tamásit parafrazálva mondta: azért vagyunk a világon, hogy megkeressük és megtaláljuk a helyet. Demeter János ötlet- és házigazda nyitotta meg az ünnepi felszólalások sorát.,,Mi, háromszékiek, bárhol is élünk a világon, ennek a földnek köszönhetően vagyunk egyediek, sajátságosak” – mondta a szónok. Markó Béla felidézte a hazát kereső és találó honfoglaló magyarok és Szent István példáját, aki tudott hazát építeni, tartós állami berendezkedést kialakítani. Cselényi László, a Duna Televízió elnöke kijelentette: nekünk, bármennyire is korszerűtlen, még fáj a trianoni diktátum. Van, mire szerényen büszkék lennünk, például arra, hogy szükségét érezzük annak, hogy itt vidáman együtt legyünk. /Ferencz Csaba: A megtalált szülőföld (Emlékműavató az Óriáspince-tetőn). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 20./

A nyugati és keleti végek közötti képzeletbeli híd az az emlékmű, amelyet szombaton avattak fel Ojtozban. A kilencven évvel ezelőtti események előtt tisztelegtek az egybegyűltek, 1917 augusztusában soproni és székely katonák védték itt a magyar határt. A Soproni Erdélyi Kör emlékplakettjét a katolikus templom udvarán helyezték el, ahol bensőséges ünnepséggel emlékeztek az elesett hősökre. Lomnici Zoltán, a Magyar Legfelsőbb Bíróság elnöke fontosnak és szimbolikus jelentőségűnek nevezte, hogy soproni bakák védték itt a határt, ,,hisz Magyarország nagyon sokat köszönhet Erdélynek, nagyon sok mulasztásunk van, s talán ebből valamit ők a vérükkel törlesztettek”. Dr. Sarkadi Sándor történész a kilencven évvel ezelőtti eseményeket idézte fel, a 18-as soproni gyalogezred a négynapos véres küzdelemben elveszítette tiszti állománya 75, legénysége 45 százalékát. Egy évvel később sziklába vésett emlékművet állítottak tiszteletükre Ojtozban, de az impériumváltás idején az ,,elvakult nacionalisták” felrobbantották azt. Sopronban 1934 augusztusában leleplezték ennek pontos mását, és egy sétány is Ojtoz nevét viseli. Most a Soproni Erdély Kör hozta el a domborművet (Sz. Egyed Emma szobrászművész alkotását), amelyet a már felállított hét és fél tonnás sziklatömbre helyeztek el.,,Mi, soproniak a nyugati végekről köszönjük székely testvéreinknek, hogy ezerszáz éve állnak itt őrt a keleti végeken, és az összetartozás soha el nem téphető kötelékével őrzik a soproni katonák emlékét is” – mondotta Sarkadi Sándor. Dr. Grezsa István, Hódmezővásárhely önkormányzatának képviselője fontos bejelentést tett: városa megvásárol egyet a 24-es határvadászok által egykor épített katonaházak közül, és finanszírozza majd egy katonamúzeum létrehozatalát, ,,amelybe összegyűjtve Háromszék katonai relikviáit felmutathatjuk, mi történt itt az elmúlt ezerszáz esztendőben” – mondotta. Végül Úri Előd, a Soproni Erdély Kör elnöke és Sylvester Lajos leleplezte a kősziklába illesztett plakettet. /Farkas Réka: Híd a nyugati és keleti végek között. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 20./

Antal Árpád és Tamás Sándor parlamenti képviselők közösen reagáltak Csutak István vitacikkére. Végre valaki kimondta, hogy egységes székelyföldi jövőkép, összehangolt akcióterv nincs. Vitaindítónak kiválóan alkalmas az írás, a válaszokkal azonban adós marad. A képviselők nem értenek egyet azzal, miszerint Székelyföld összes problémája a székek szerinti szerveződésére vezethető vissza. Milyen Székelyföldet akarunk? témában több rendezvényt is szerveztek. 2007 elején Ojtozban faluturizmussal foglalkoztak, májusban a környezetvédő civil szervezetekkel, majd Bodokon az önkormányzatokkal tanácskoztak, Alsó-Lemhényben a mezőgazdaságból élők problémáiról, szeptemberben Sugásfürdőn vállalkozókról volt szó, októberben az erdőtulajdonosokkal szerveztek szakmai találkozót, novemberben a nyugdíjasokkal, decemberben közbirtokosságokkal foglalkoztak. Építeni kell Székelyföld sajátosságaira, ki kell emelni eredményeit. Új szemléletre van szükség, amely a vállalkozó szellemen és nem a szociális támogatáson alapul. Felmérés szerint Székelyföld lakóinak 85 százaléka részesül a szociális segély valamelyik formájából. Az egységes Székelyföld elsősorban együttműködés és szervezés kérdése. A két megye tanácsa időnként együttes üléseket tarthat. – Székelyföldön a turizmus tűnik az egyik legígéretesebb, legjövedelmezőbb ágazatnak. /Antal Árpád parlamenti képviselő – Sepsiszentgyörgy, Tamás Sándor parlamenti képviselő – Kézdivásárhely: Milyen Székelyföldet akarunk? = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 16., ugyanezt közölte: Szabadság (Kolozsvár), jan. 16., Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 16., Népújság (Marosvásárhely), jan. 16./ Előzmény: Csutak István miniszteri tanácsos, volt integrációs államtitkár: Székek földje – Székelyföld? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 8., ugyanezt közölte: Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 8., Krónika (Kolozsvár), jan. 18./

Bereck, jelen esetben a Gábor Áron Kulturális Alapítvány újabb helyismereti kiadvánnyal rukkolt elő, címe: A székely őrnagy szülőföldjén. A Tibád Sándor szerkesztette összeállítás Gábor Áron köré szerveződött. Bereck Gábor Áron szülőfaluja. Vargha Mihály Gábor Áron főtéri szobrának színes képe uralja a címoldalt. A kötet a továbbiakban Bereck, Ojtoz és Sósmező történelmi kronológiáját tárta az olvasó elé. A kiadvány mintegy leltározza az eseményeket megörökítő emlékjelek, emlékművek, az épített örökség és a helyszínek, történelmi kegyhelyek sokaságát. A kiadványban szerepel Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos minden vallásfelekezetének egyháztörténete is. A kötet felelős kiadója Khell Ödön, a Gábor Áron Alapítvány elnöke. /Sylvester Lajos: A székely őrnagy szülőföldjén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 19./

Június 4-én a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjai az 1920-as trianoni békeszerződésre emlékeztek. Zászlókkal, kiskocsikkal, mikrobusszal érkeztek Ojtozba, a hármashalomhoz. Velük tartottak a Székely Nemzeti Tanács és az Isten Ostora Motorosklub képviselői is. A hármashalomnál felolvasták Lokodi Ferenc Attila, a HVIM alelnöke üzenetét, majd megemlékező ünnepségre és koszorúzásra került sor. /Iochom István: Trianonra emlékeztek Ojtozban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 6./

Június 8-án Kézdivásárhelyen a Céhtörténeti Múzeumban megnyílt Kakas Zoltán Bao-Bao Kép-Táj című vándorkiállítása. Kézdivásárhely az első állomáshelye annak a száz képet bemutató jubileumi tárlatnak, melynek következő állomáshelye Sepsiszentgyörgy, Ojtoz és Barót lesz. Kakas Zoltán a Nemere Természetjáró Kör elnöke, a Bao-Bao természet- és népismereti túrák szervezője, a Székely Nemzeti Múzeum neves munkatársa, néprajzi gyűjtő, fotós. Negyven évi fotós munkája látható kiállítóteremben. /Iochom István: Megnyílt Kakas Zoltán vándorkiállítása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 9./

Tamás Sándor megyei tanácselnök fogadta a Kovászna megyében hivatalos látogatáson lévő magyar nagykövetet, Füzes Oszkárt. A beszélgetések egyik témája az Ojtoz a hadak útján hadtörténeti kiállítás épületének felújítása és a gyűjtemény elhelyezése volt. A nagykövet véleménye szerint a hódmezővásárhelyi támogatás mellett a magyar Honvédelmi Minisztériumnak a budapesti Hadtörténeti Múzeum révén kell segítenie az ojtozi állandó kiállítás létrejöttét. A jelenlévők elhatározták, hogy a leendő múzeum gyűjteményének anyagát átmenetileg a berecki Gábor Áron Alapítvány székházánál helyezik el. /(sylvester): Fogadás a magyar nagykövet tiszteletére. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./

Ötnapos magánlátogatásra érkezett október 23-án Erdélybe Sólyom László köztársasági elnök. A marosvásárhelyi repülőtérre érkező Sólyom László Markó Bélával, az RMDSZ elnökével folytatott rövid megbeszélést, majd este Csíkszeredában Traian Basescu államelnökkel tárgyalt. A két államfő részt vett és beszédet mondott az 1956-os forradalom mártírjainak emléke előtt tisztelgő rendezvényen. Mindkét politikus a nemzet egységének fontosságára hívta fel a figyelmet. Beszédében Traian Basescu elmondta: a kelet-európai államokban a kommunistaellenes forradalmak Magyarországon kezdődtek el 1956. október 23-án, és Romániában értek véget 1989 decemberében. Az elnök köszönetet mondott a magyar népnek „az első olyan eseményért, amely bebizonyította, hogy a kommunizmust le lehet győzni”, ezért a kelet-közép-európai népeknek tisztelniük kell a magyarok 1956-ban tanúsított bátorságát. Basescu leszögezte: autonómiára ugyanolyan szükség van Caracalon vagy Aradon, mint a Székelyföldön. A beszédek elhangzása után a román államfő elhagyta az ünnepség helyszínét, Sólyom László pedig a csíkszeredaiak társaságában megkoszorúzta az 1956-os forradalom hős áldozatainak adózó Gloria Victis emlékművet, és részt vett a mártírok emlékére tartott ökumenikus imán. Az est a nemzeti ünnep alkalmából ünnepi fogadással és magyar állami kitüntetések átadásával zárult. Október 24-én Sólyom László a Székelyföldi Városok Szövetségének tagjaival reggelizik, felkeresi a római katolikus Segítő Mária Teológiai Líceumot és a Márton Áronról elnevezett középiskolát, találkozik az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége és a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért szervezet vezetőivel, valamint nagycsaládos szülőkkel, látogatást tesz a Sapientia Egyetem csíkszeredai részlegén, megbeszélést folytat a megye és a város vezetőivel, Csíksomlyón pedig Tőkés László püspökkel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökével tárgyal. A magyar államfő sűrű programot bonyolít le, megfordul majd Kézdivásárhelyen, Ojtozon, Csíkszentmártonban, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, és felkeresi a gyimesi csángók vidékét is. Sólyom László programjában a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vezetőivel történő tárgyalás is szerepel. Románok és magyarok úgy gyógyíthatják be a múlt sebeit, ha a közös jövőjükre tekintenek, amely ugyanúgy összeköti a két népet, mint múltjuk – jelentette ki Traian Basescu államfő Csíkszeredában. /Tibori Szabó Zoltán: Székelyföldön tárgyalt Magyarország és Románia elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./ Csíkszeredán a magyar és román elnököt köszöntve Ráduly Róbert Kálmán polgármester beszédében párhuzamot vont az 1956-os mártír áldozatok nyughelyéül szolgált budapesti 301-es parcella, valamint az Erdélyben és Romániában is fellelhető számos mártírhely között. Erdélyben van egy virtuális 301-es parcella, mondta. „A kommunizmus áldozatai voltak az egyházi iskolák, a közösségi és egyházi vagyonok, a Bolyai Egyetem is annak áldozatává vált, és ezek mind ott vannak a 301-es parcellában” – hangsúlyozta Ráduly. A tömegből többen amiatt zúgolódtak, hogy nem hallatszik a felszólalók beszéde, Sólyom László 1956 fontosságára és külföldi fogadtatására hívta fel a figyelmet, majd kifejtette, igazságosnak és támogatandónak tartja Székelyföld egységes fejlesztési régióvá minősítését. Markó Béla elmondta, ünnepi alkalom az erdélyi magyarság számára, hogy az október 23-i megemlékezéseket a magyar államfő is megtiszteli jelenlétével. „Sólyom László nem először van Erdélyben és Marosvásárhelyen, de Kárpátalján és a Felvidéken is járt már, így ápolva, a pártok felett, a politikán túl, a határon túli magyarsággal a kapcsolatot” – jelentette ki az RMDSZ elnöke. „Fontosnak tartom azt, hogy Sólyom László a Székelyföldre látogat, hiszen szüksége van a Székelyföldnek az odafigyelésre” – mondta Markó. /Mihály László: Sólyom és Basescu is „odafigyel” Székelyföldre. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ „A magyar nemzet mint kulturális nemzet egységet alkot, ez pedig nem áll ellentétben azzal, hogy a magyar nemzet különböző politikai nemzetekbe integrálódva él, tagjai különböző államok lojális állampolgárai” – hangsúlyozta Sólyom László. „Szeretném, ha látogatásom a Székelyföldön azt az üzenetet hordozná, hogy a hazaszeretet az egész magyar nemzetet felöleli” – fűzte hozzá. Traian Basescu államfő szerint kettős jelentőséggel bír az ő jelenléte a csíkszeredai megemlékezésen: egyrészt tiszteletét akarja kifejezni a „magyar gyökerű román állampolgárok” előtt, másrészt tiszteletét kívánja kifejezni a magyar forradalom eseményei iránt. /Sarány István: Román–magyar csúcs az ötvenhatos megemlékezésen. Kölcsönösség és szolidaritás. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./

Jogászokkal egyeztetett Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, hogy miként tudnának jogilag fellépni a sürgősségi kormányrendelet ellen, amelynek értelmében az önkormányzatoktól visszaveszik a beruházásokra és folyó költségekre kiutalt, de az év végéig el nem költött összegeket. Ha nem sikerül jobb belátásra bírni a kormányt, felkérik mindazokat az önkormányzati vezetőket, akiket hátrányosan érint a rendelet, hogy bíróságon érvényesítsék igazukat. Erről is tanácskoztak Kovászna és Hargita megyei elöljárók január 11-én Ojtozon. Borboly szerint egy másik járható út, hogy felkérnék a honatyákat, függetlenül attól, hogy RMDSZ-esekről van-e szó: a jogszabályt csak az önkormányzatok számára kedvező módosításokkal szavazzák meg. A Kovászna megyei önkormányzatok megvizsgálták már annak lehetőségét, hogy a közigazgatási bíróságon támadják meg a Boc-kormány intézkedését. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti alpolgármestere attól tart, hogy a kormány megszorító politikája miatt nem kezdhetik el a már előkészített fejlesztéseket, a 300 ANL-s és 28 szociális lakás, valamint az olimpiai méretű fedett uszoda megépítését. /Antal Erika, Horváth István, Kovács Zsolt, Sike Lajos: Kormányellenes bojkott. Megtagadják az RMDSZ-es önkormányzatok a költségvetési pénzek visszafizetését. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./

Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármesterének meghívására Ojtozon egyeztettek a Kovászna és Hargita megyei önkormányzatok és városok vezetői: Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda, Bunta Levente, Székelyudvarhely, Rácz Károly, Kézdivásárhely és Lőrincz Zsigmond, Kovászna polgármestere január 10-én és 11-én tárgyalt a közös gondok megoldásáról. A két megye önkormányzati vezetői eldöntötték, hogy Székelyföldet hálózati rendszerben fejlesztik. Összeállították azt a tevékenység- és eseménylistát, amelyet az elkövetkező időszakban közösen kívánnak megvalósítani: A területi autonómia megvalósítása érdekében háttéranyagokat és felméréseket készítenek, ezeket Memorandum formájában összefoglalják. Közös fellépés az energetikai ellátás és a közbeszerzések terén. Székely monográfia kiadása, hogy ez alapján elkészíthető legyen a Székelyföldi honismereti tankönyv. Székelyföldet ismertető kiadványok megjelentetése. Szorgalmazzák egy olyan kiadvány létrehozását, amely rendszeresen és ingyenesen eljut minden székelyföldi háztartásba, amely a közösségi identitás-erősítését szolgálja. Székelyföldi gyűjtőhonlap létrehozása, Székelyföld hírügynökség megalapítása, amely naponta összegyűjti a híreket és továbbítja angol és német nyelven is. Egységesíteni és ésszerűsíteni a mezőgazdaság és vidékfejlesztési terveket. A székelyföldi termékek közös népszerűsítése – szekelytermek.ro. Székelyföldi értékek megjelenítése. Események közös szervezése. Rendszeres tapasztalatcsere, a magyar- és kétnyelvű formanyomtatványok használatának elterjesztése a hivatalokban. Az egyeztetések körét bővítik, további székelyföldi városok képviselői kapnak majd meghívást, elsőként Szováta, Maros megyéből. /Közös feladatlistát állítottak össze a székelyföldi önkormányzati vezetők. = Erdely. ma, jan. 12./

Ha az Ojtozon összegyűlt székelyföldi tisztségviselők pusztán politikai-közigazgatási alapon akarják megvalósítani elképzeléseiket, akkor könnyen melléfoghatnak. Ha viszont nyitottak maradnak, kitartóak és következetesek, akkor valami létrejöhet mindabból, amit elképzeltek. Egyik ötletüket, a székely hírügynökség létrehozását ellenzi Székedi Ferenc, a lap főmunkatársa. A nyitott világháló megjelenésével ugyanis a hírügynökségek jelentős teret veszítettek. Ezt a szolgálatot megtenné egy székelyföldi katalógus-, vagy index-típusú internetes oldal is. /Székedi Ferenc: Több szólamban. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 19./

A székelyföldi önkormányzati vezetők év eleji ojtozi találkozója után kiadott közleményben az állt, hogy februárban kiválasztják a megyék és a települések bejáratait jelző, egységes arculatú táblákat – mindezt azonban máig sem sikerült megoldani, a Hargita és Kovászna Megyei Tanács vezetői múlt heti találkozójukon pedig ismét felvetették a témát. /(Farcádi): Be nem váltott ígéret. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 1./

Esély a vidék felzárkóztatására (LEADER-program)
Háromszéki Leader-napot szerveztek pénteken a programban részt vevő egyesületek, civil szervezetek, magyarországi meghívottak, helyi és megyei önkormányzatok részvételével. A Leader-nap első mozzanataként Bodokon tartottak konferenciát a témakörben, a délután folyamán két csoportban, Erdővidéken és Ojtozban folytak a munkálatok. 
Demeter János megyeitanács-alelnök a bodoki találkozón jelentette be: támogatotti státust kapott az Alutus és Angustia Leader-egyesület. Ez még nem jelenti, hogy azonnal pénzhez is jutnak, a bürokrácia útvesztője nagy, a leadott pályázatok pontozása után is nagy a felhajtás, országszerte sok az olyan politikus, önkormányzati vezető, aki saját érdekeltségű Leader-egyesületét próbálja előbbre tolni – hangzott el később. Országos szinten nyolcvan egyesület nyert támogatotti státust. Az Alutus Erdővidék és az Olt mente közösségeit tömöríti, összesen tizenhárom településről. Az alapító tagok 33 százaléka önkormányzatokból tevődik össze, 67 százaléka a civil szervezetek és vállalkozók szférájából kerül ki. Az Angustia felső-háromszéki érdekeltségű. Demeter János – akinek nevéhez fűződik az Alutus alapítása, de az Angustia születésénél is bábáskodott – elmondta, a kezdeményezés alulról indult, de az ügyintézésben megyei közgyűlési szinten vettek részt, így több információt, tágabb kapcsolatrendszert használhattak fel. Megyénkben egy harmadik akciócsoport, az orbaszéki és alsó-háromszéki térséget megjelenítő Progresszió is adott le iratcsomót, de pontszámuk alapján csak várólistára kerültek. A támogatotti státust elnyerték, de pénzre csak akkor számíthatnak, ha kiegészítik az országos keretet – magyarázta Demeter. Saját tapasztalatait osztotta meg a jelenlévőkkel Csutak István Leader-szakértő, aki maga is támogatta a háromszéki egyesületek megalakítását. Nagy Levente, a Leader-pályázatok alapos ismerőjeként jelentette ki: a Leader vissza nem térő lehetőség a vidék felzárkóztatására. ,,Szinte mindenre lehet pályázni, de induláskor nem kell nagy értékű projektekben gondolkodni” – figyelmeztetett. A magyarországi vendégek saját tapasztalataikat osztották meg a jelenlévőkkel, nem rejtve véka alá, hogy a bürokrácia, nehézkes ügyintézés sok esetben rossz fényt vetett a magyarországi Leader-programra. A bodoki rendezvényen Demeter János bejelentette: az Alutus felkérést kapott, legyen alapító tagja a Közép-európai Leader Szövetségnek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hagyományőrző és közösségépítő rajt Kézdiszéken
A kézdivásárhelyi Kézdiszékért Egyesület „Kukoricatöréstől farsang farkáig” címmel hagyományőrző és közösségépítő programot indít. A Kézdiszék településeit átfogó program ez év októberétől jövő év februárjáig a népi kalendárium jeles napjaihoz kapcsolódó kulturális, ismeretterjesztő és hagyományőrző rendezvények során szólítja meg a környező települések lakóit. A program a jelképes értékű sósmezői Hősök temetőjében tett történelmi látogatással vette kezdetét.
Az Ojtoz völgyében fekvő Sósmező a történelmi Kézdiszék Moldva felé vezető határátkelője és vámállomása volt az 1850-es években, a trianoni határmódosítást megelőzően Háromszék legkeletibb településeként Kézdivásárhely járásához tartozott. Ennek okán a Kézdiszékért Egyesület feladatának tartja kegyelettel őrizni azok emlékét, akik életükkel fizettek a magyar hazáért, s akiknek neveit ma a poraik fölött őrködő kőkeresztekről szorgos kezek kitartó munkával tűntetik el.
Sósmező településen ma már csak románok élnek. A Hősök emlékművén kizárólag román nyelvű feliratok ékeskednek. Míg a Hősök temetőjében frissen festett sírfeliratok hirdetik a román hősök emlékét, a magyar katonák kőkeresztjein ma már alig kivehető sírfeliratok tanúskodnak a valamikori véres áldozatról. A helyzetet megismerve a Kézdiszékért Egyesület célul tűzte ki a Bákó megyei Sósmezőn található Hősök emlékműve, és a temetőben az I. Világháború idején hősi halált halt magyar katonák haló porai fölött őrködő kőkeresztek helyreállítását. A program megvalósulását a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Erdély.ma

Az ojtozi honvédemlékmű cikk-cakkos útja Szent István országában
Szent István országának legkeletibb csücskében, a Kárpátok külső lejtőjét árkoló Ojtoz völgyének kistelepülésén augusztus 20 előestéjén alapkövet helyeztünk el az 1917. augusztus 8 –12 közti négynapos kegyetlen harcokban elesett, a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred kötelékeihez tartozó hősi halottak emlékére. Az ojtozi római katolikus templomkertben, egy törött székely kapu torzója mellé állított andezit tömbre később bronzplakett kerül, amelyet a soproni Erdélyi Kör készíttetett, és, a tervek szerint még ezen az őszön ünnepélyes keretek között a Kör képviselői és meghívott vendégei az ojtozi sziklára elhelyeznek.
Szent István országának két települése, az Ojtoz és Sopron közötti nyolcszáz kilométernyi távolság is jelzi, hogy valami, a mai Magyarország méreteihez szokott szem számára a szó földrajzi értelmében „szélsőséges” ügyről van szó. De ha belemélyedünk históriánk összekuszált és meg sem írt lapjainak olvasásába, a história még szövevényesebb tekercseihez jutunk.
A Keleti Kárpátok egyik legfontosabb históriai átjárójának, az Ojtoz-völgyének védelmezése a magyar hadakra, a székely katonanemzetre, majd a székely határőrségre hárult.
1917-ben a magyar hadvezetés az Ojtozi völgyszoros védelmét a soproni ezredre bízta.
A sors fintoraként eközben Székelyföld harcosai az Olasz fronton, Doberdónál, Piave-nál harcoltak és véreztek el, s groteszk módon, Linder Béla hadügyminisztersége, majd Kun Bélának és körének országot rontó és nemzetpusztító komisszárkodása idején mire az összeomló nyugati frontról a székelyek visszatértek, már nem volt hazájuk, mert a magyar hadügyminiszter, a világtörténelemben is páratlan és példátlan módon, „nem akart többé katonát látni.”
Kratochwill Károly, a nyugati frontról visszatérve megpróbálta menteni a még menthetőt, megszervezte a Székely Hadosztályt, szembeszállt a katonák szülőföldjét elözönlő román hadakkal, de hamarosan két, magyar és román front közé került, fegyverletételre kényszerült, s amiről az utókor szeret szégyenérzetében szemérmesen hallgatni, inkább a román hadsereg előtt tette le a fegyvert, minthogy a bolsevizmus magyarországi hatalomra kerülését segítse.
A románok, „természetesen” ígéretüket nem tartották be, az egész székely kompániát internálták.
Az így összekuszálódó politikai és katonai helyzetben azok a székely katonák, akik nem tudtak vagy nem akartak szülőföldjükre visszajutni és ott román uralom alá kerülni, a felső-magyarországi csatákban vettek részt, és nem kis szerepük volt például a csehek Magyarországról való ideiglenes kiszorításában. És aztán következett Trianon.
A soproni 18-as gyalogezred ojtozi történetéhez visszatérve: 1918-ban rettenthetetlen harcosoknak bizonyultak. A már említett csatában négy napon át feltartóztatták és visszaverték a túlerőben lévő orosz csapatokat. A soproni Cyberpress internetes lapból is tudjuk, hogy az ezred elveszítette tiszti állományának háromnegyedét és legénységének mintegy felét.
A kitüntetések számadataival is érzékeltethetőek a részvétel arányai: az ezredet Ojtoz Hősei címmel tüntették ki, öt arany, 175 nagyezüst, 322 kisezüst és 852 bronz vitézségi érmet adományoztak a harcok résztvevőinek, s az ezred számára odaítélt díszkürt is jelzi az elismerés mértékét.
Nos a soproniak még a világháború harcainak idejében hősi helytállásukat honvédemlékművel örökítették meg az Ojtoz völgyében. Ezt az emlékművet az ország politikai összeomlása közben barbár módon lerombolták.
Az emlékmű egy hatalmas, az országút fölé benyúló sziklafalra elhelyezett egész alakos honvéd féldomborművéből állott. A sziklát az emlékműről Honvédkőnek hívták akkor is, amikor már csak a honvéd emlékképe függött a sziklafalon. Aztán 1961-ben az Ojtoz – Bákó műút szélesítése ürügyén a Honvédkövet is berobbantották, amelyet a helybéliek képzeletben még mindig ott látnak, és a helyet ma is Honvédkőként mutogatják, holott már se honvéd nincs, se kő.
De van még emlékezet.
Emlékeztek a soproniak is.
A soproni 18-as bajtársi kör 1934-ben Dabóczy István szobrászművésszel, a Rákóczi Honvéd Főreáliskola tanárával elkészíttette a honvédemlékmű féldomborművének mását, amelyet 1934. augusztus 5-én avattak fel Sopronban, és az akkori Gleinchenberg allé Ojtozi fasorában helyeztek el. Érdemes megjegyezni, hogy az Ojtoz sétány Sopronban azóta sűrűn látogatott kegyeleti hely, s arról sem szabad megfeledkezni, hogy Dabóczy István a hírhedt Recski táborban pusztult el, ahová Rákosi pribékjei 1951-ben elhurcolták.
Úgy kerek a világ, ha emlékezni is tudunk.
A Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület, 2003-ban egy törött székely kapuból ihletett térplasztikai alkotást helyezett el az ojtozi római katolikus templom cintermében, ezzel tisztelegve két világháború hősi halottai előtt. Az emlékmű, ahogyan ez nálunk történni szokott, minimális pénzadományból készült el, az anyagféleségeket, a művészi, a szakképzett és szakképzetlen munkát az ojtozi, berecki, és más illetőségűek biztosították.
Az ojtozi emlékmű és az Ojtoz-völgyi harcok történetét felelevenítő írásaink és rendezvényeink hatására a Soproni Erdélyi Kör elhatározta, hogy elkészítteti a Magyar Királyi 18. Számú Soproni Gyalogezred emlékműve honvédalakjának kicsinyített mását.
A bronzmásolat Sz. Egyed Emma soproni éremművész alkotása.
Ez és vázlatosan ennyi az ojtozi honvédemlékmű összekuszálódott története, amely látszólagos ziláltsága ellenére egyenes és jól járható gondolati-érzelmi vonallal köti össze a Szent István-i Magyarország nyugati és keleti végvidékét. De bizonyságul szolgál arra is, hogy Sopront nem csupán a Magyarországhoz tartozás voksolásos megerősítése végett lehet a „Hűség Városa” titulussal kitüntetni, hisz ezredének katonái a keleti végeken is közemlékezetre érdemes módon védték a hazát, s akiknek maradékai olyan időkben is átmentették kegyeleti tárgyainkat, alkotásainkat és emlékeinket, amikor ezért Recsk járt, és nem kitüntetés.
Az ojtozi két és féltonnás sziklatömböt és az alapzathoz szükséges követ a mikóújfalusi kővágó műhelyt működtető Bozin Sándor ajándékozta, az andezit tömb a Vajda Lajos megyei tanácselnök-helyettes és Kasléder Ferenc málnási polgármester közreműködésével jutott el Ojtozba, ahol Pál Andor vállalkozó erőgépei és munkavállalói, valamint Bereck polgármesteri hivatala és három település, Bereck, Ojtoz és Kézdimartonos mesterei és munkavállalói segítkeztek.
Az alapkőletétel alkalmával megható volt a háromszéki emlékműállítókkal együtt a helyszínen látni olyan soproniakat is, akik még mindig a háborúkban elveszett nagy- és dédszülők ojtoz-völgyi emlékei után kutatnak.
2006. augusztus 18.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Bukovinától a Fekete-tengerig (Csángó búcsújárás)
Alig néhány nappal a Nagyboldogasszony-búcsú után, amikor a csángó közösségek a bukovinai Kacsikától a Bákó megyei falvakon keresztül a Konstanca megyei Ojtozig Szűz Mária mennybemenetelére emlékeztek, újabb csángó zarándoklat indult el. Államalapító István királyunk szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára Magyarország történelmi fővárosába, Székesfehérvárra érkezik a moldvai magyar katolikusok százfőnyi csoportja, hogy az anyaországiakkal együtt kérjék Szent István – a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent a csángók körében – szakrális erejének segítségét a nemzet újraegyesítésében.
Augusztus 15-én Kacsikán Varga András lujzikalagori származású plébános celebrálta a magyar misét az odasereglett csángóknak, a tengerparti Ojtozban pedig román nyelvű misén hallgatta a lujzikalagori gyökerekkel rendelkező katolikus lakosság és a jelenleg is Kalagorban élő, a búcsú alkalmából őket meglátogató rokonság Szűz Mária mennybemenetelének történetét. Történt ez egy olyan faluban, amelyet 1923 óta jegyeznek, és amelynek első csángó telepesei az I. világháborúban való részvétel okán kaptak itt földeket, egy kicsit idekényszerítve, egy kicsit a megélhetés után elindíttatva. Véreik a jelenleg Bákó megyéhez tartozó Ojtoznál (Oituz) vesztették életüket az „első verekedésben” –kétszáz kalagori férfiból csupán száztízen tértek haza a háborúból –, így lett a falu neve Ojtoz (Oituz), de amint gyarapodtak és keveredtek a velük egy időben Dobrudzsába telepített ortodox románokkal, lassan elveszítették nyelvüket, mára csak azok tudnak „csángósul”, akiknek „mámáik és tátáik” is ezen a nyelven beszéltek egymással.
Nagyboldogasszony napján a hét-nyolcszáz lelkes település lakóinak száma majdnem megkétszereződött: ebben az időszakban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, akik az utóbbi időben gyermekeikkel együtt mennek el Olaszországba, Görögországba, Spanyolországba pénzt keresni, és majdnem minden családba érkeztek lujzikalagori rokonok. Idén, a település történetében először egy huszonöt főnyi magyarországi csoport (valamint alulírott) is a falu vendége volt, amit a szerdai szentmise után egyik ojtozi szállásadónk úgy jellemzett: olyan járkálás volt a héten a falujukban, mint amilyen lehetett, amikor az ő nagyapáik közel kilencven esztendővel ezelőtt erre a pusztára megérkeztek.
Tíz órakor, fél tizenegykor és tizenegykor szólalt meg a Szűz Máriára szentelt templom harangja, hogy a híveket az ünnepi szentmisére hívogassa, s tán csak az idegenből érkezettek csodálkoztak el azon, hogy az 1956-ban épített kicsi templom mellett – amelyet hamarosan lebontanak, és plébániát építenek helyébe – akkora méretű nagy templom áll félig készen, amelyhez hasonlóak csak a moldvai csángó falvakban magasodnak az ég felé. Ennek zsúfolásig megtelt alagsorában imádkoztak a lujzikalagori öregek, gyermekeik és unokáik román nyelven, majd onnan kijövet az idősek csángósul „tanácsoltak” egymás között, és mondták el kérdésünkre a falu eredetét. A konstancai Ojtozban kicsi és nagy egyformán tudja, hogy gyökereik honnan származnak, azzal ellenben nem igazán tudnak mit kezdeni, ha az ember azt kérdezi, milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Identitásukat katolikus vallásuk határozza meg, ami szerintük bőven elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessék őket az ortodoxoktól, akik a szomszéd falvakban „ülnek”, és azok is mindannyian tudják, hogy itt egy igen szorgos, becsületes közösség él, akiket kívülről ungurnak, „madzsaroknak” neveznek, ők pedig csángónak mondják magukat. Éppúgy, mint a Galac megyei Folteşti negyven katolikus híve, akik a Lujzikalagortól nem messze fekvő Esztufujból menekültek el az 1971-es árvíz idején, és akik múlt vasárnapi ottjártunkkor azt mondták, a jó Isten szereti őket, akkor sem hagyta elveszni családjaikat, és most is megmaradnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csángóföldről szertültek szét – Regáti magyarok között (1.)
A Prut és a Moldovai Köztársaság közvetlen szomszédságában, több mint ezer ortodox család által lakott Galac megyei faluban ismertem meg egy csángó asszonyt, akiről úgy tartom, halála után a szentek között van a helye. Egy hetvenfőnyi katolikus közösségben négy gyermeke felnevelése után másik négy elesettet gondozott, tizenhetet keresztelt, s „amikor eljött a revolúció, és a televízióban megmutitották Krisztust”, nekifogott, és templomot épített. A galacin kívül jelenleg a folteşti-i templom az egyetlen katolikus istenháza a megyében. Búcsúját szeptember 14-én, Szentkeresztkor tartják, s hiszem, egykor az utódok annak alapítója-építője, az esztufuji származású Fergyes Borbála emlékére is minden esztendőben elmondanak legalább egy imát.
Olyan az élet, mint a nincsesség
Mielőtt a folteşti-i csángók nyomába erednénk, ismerkedjünk meg azzal a faluval, ahonnan az 1971-es árvíz miatt kellett eljönniük és megtelepedniük a Regátban, egy színtiszta ortodox faluban, ahol sokáig valamiféle szektának hitték őket, mert nem tudták, miféle hitet tartanak. Esztufujban hét házat vitt el az ár egyszerre, s ahol a házak megmaradtak, ott is nagy volt a kár, mert ahogy mondják, megindult a föld, csúszott le a hegyről. Augusztus 11-én két helybéli fiatal, Emanuel Feraru és Adelina Harabagiu esküvője napján látogattunk Esztufujba, melynek magyar nevét, Nádasfalu, mára már csak az öregek ismerik. Ebben a székelyes csángó faluban, éppúgy, mint a környék településein, tíz gépkocsiból legalább nyolc olasz rendszámú, de arra a huszonöt főnyi magyarországi csoport és jómagam sem számítottam, hogy Harabagiuék háza elé olasz rendszámú fekete limuzin gördül be az ifjú párral. Miközben kattogtak a fényképzőgépek, a rokonság néhány fiatal tagja román csujogatásokkal fogadta a polgári esküvő és a templomi szertartás között hazatérő éppen csak házasokat. A nagymámák sírtak örömükben, és azt mondták, most nagy boldogság van, egyébként „olyan az élet, mint a nincsesség”. Míg Lenţa asszony, Adelina édesanyja irányította a sürgölődő háznépet, és ő maga is bőségesen kivette részét a munkából, férjével, a menyasszony édesapjával váltottam néhány szót. Dolgozott már Spanyolországban, Németországban, Hollandiában, jelenleg Olaszországban kőműveskedik, felesége pedig takarít és felszolgál, s tán még kürtőskalács-sütödét is nyitanak, ha továbbra is ilyen jól boldogulnak. Azt mások is megerősítették, hogy kétezer euró között lehet megkeresni egy hónapban, ebből ötszáz az albérlet, ezerötszáz elmegy élelemre, számlákra, benzinre, még egy kicsi a ruházkodásra, ajándékra az itthoniaknak, de majdnem egy fizetést félretesznek, amiből itthon házat építenek. Valóban így van, majdnem minden öreg ház mellett van egy új, sokkal nagyobb és modernebb, hatalmas fürdőszobával, ami szinte a legszebb ezekben a lakásokban, de ez sem mentes a közeli pöcegödör bűzétől.
Harabagiuék szíves vendéglátását rövidre kellett fognunk, a templomi szertartásra sem maradhattunk, mert vártak a lujzikalagori gyermekek egy kis előadással, a helybéliek pedig bőséges vacsorával.
A kalagori nagytemplom
Úgy tartják, Lujzikalagor búcsús falu, egyik templomában vízkeresztkor van a búcsú, ez az egész falué, az 1990 után épült falurészben, az új negyedben – a helyiek úgy hívják, Iliescu negyed, mert az ő elnöklése idején kapták vissza az emberek a földeket – Szent Antalkor búcsúlkodnak, és a Kalagor fölé emelkedő három dombon levő kápolnácskáknál, kőkereszteknél – Sziniszló, Kálvária, Bérc – szintén egy-egy búcsút tartanak. Ezekről a magaslatokról mutogatta csoportunknak Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke a falurészeket: Görkútja, Hegyecske, Zerese, Bonyhafoka, Ţigănie, Korhán, Katon és Disznóhegy, ahol az 1947-ben épített kalagori nagytemplom áll, és mely dombocska onnan kapta a nevét, hogy száz évvel ezelőtt ott még vaddisznók fürödöztek. Ma már az ötezernégyszáz lakosú Lujzikalagor nagytemplomának harangja messzire elhallszik, és felirata is hirdeti: „Az élőket hívogatom, a halottakat sirogatom.” Száznyolcvan fokot fordulva a lujzikalagori látványtól, a Szeret menti csángó falvak terülnek elénk a magaslatról, még ködös időben is jól látni a bákói, trunki és klézsei duzzasztógátat. Szombat lévén igencsak furcsának tűnt, hogy osztják a búzát, de az emberek ezt nem bánták, azt ellenben igen, hogy idén a tavalyinál százötven kilóval kevesebbet kaptak, minden hektár után hatszáz kilót, ami még így is kétszer annyi, mint amit mifelénk adnak. Földjeik messze vannak a falutól Sóspatak környékén, s mert a fiatalok többnyire külföldön dolgoznak, nincs, aki megművelje a termőföldet, ezért az öregek rábízzák arra a gazdára, aki felvállalja.
Szállásadóm inkább a krumplit siratta, az bizony igen drága, egy lejért nemigen kap, de másfelet sem adott a torjai árusnak, aki egy fehér furgonnal megállt a házuk előtt. A szomszédban sem igen vettek, de a torjai ember azt mondta, olyan még nem volt, hogy pityókával tért volna haza.
Mámámék nem tudtak oláhul
Ferenţ Cristina és Valentin házában két napot töltöttem, otthon lévő három gyermekük közül egyiktől sem hallottam magyar szót, a negyedik nemrég ment el otthonról, otthagyva iskolát, szülőt, testvéreket. A legkisebb, Ciprian jár a délutáni magyarórákra, nekünk nem mutatta be nyelvi tudományát, de románul azt mondta, szereti a tanítónál. Cristina azt mondja, ha az iskolában oláhul tanulnak, akkor azt kell ismerniük, de értenek magyarul. „Mű, mikor otthon voltunk mámámnál, mikor kicsikék voltunk, magyarul beszéltünk. Mámámék nem tudtak oláhul, ez a tineret most nem beszél magyarul, de az öregecskék vannak, melyikek tartják a nyelvet eröst. Én nem tanultam éneket, se imát, én oláhul imádkozom, de vajon egy öregasszony, melyik chiar jól énekel magyarul. Idele, amikor kiérünk az ulica végibe, exact az a ház. Néni Maric, azt mondják neki, Cernic Maric, de most tán beteg.”
A nyelvi értekezésről Cristina gyorsan áttér egy másik témára, úgy tűnik, jobban foglalkoztatja annak a harminckilenc éves asszonynak a története, akit „megtalált a halál” és éppen aznap temették, amikor ott voltunk. Mellrákban hunyt el, öt gyermeket hagyott maga után. Isten nyugtassa.
Az is jó, ha kétnyelvűek
Este a délutáni magyaroktatás helyszínén gyülekezünk. Ezért a házért bért fizet az MCSMSZ, illetve amióta átvette, néhány hónapja, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Takaros kis ház, a tanterem szépen berendezve, a nagytusnádi Petres László tanítóskodik itt, minden bizonnyal jól végzi a dolgát, a gyermekek szeretik és szépen énekelnek magyarul. Hatvanan járnak a délutáni magyarórákra, még ötvenen pedig a falu másik felében a sepsiszentgyörgyi Szász Csillához, azt a házat az MCSMSZ megvásárolta. Lujzikalagorban egyelőre nincsenek magyarórák az iskolában, igen sok az ellenállás az igazgató részéről, s bár a tanítók kétszer próbálkoztak, nem tudták beindítani az iskolai oktatást. Moldvában az elmúlt tanévben huszonhárom faluban közel kilencszázan jártak az iskolai magyarórákra, és még hétszázan a délutániakra, de lenne még legalább ugyanennyi település, ahol el lehetne indítani a magyaroktatási programot. A kalagori öregek elmesélik, néhány évvel ezelőtt még azt gondolták, ennek a nyelvnek vége, s lám, most az unokáik már írni is tanulnak magyarul. Illúzióink ne legyenek, de ha ezek a gyermekek kétnyelvűek lesznek, és átadják, amit az öregektől tanulnak, akkor van értelme ennek a munkának – mondja Petres László tanító.
Meddig lesz az Istentől
A Gábor, Cociangă, Varga, Ádám, Ciampu, Ferenţ, Biró nevezetűek falujában, Lujzikalagorban augusztusban nagy a jövés-menés, ebben a hónapban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, őket a hazahozott eurók jobban érdeklik, mint az, hogy gyermekeik milyen nyelven tanulnak. Olaszországban a legkisebbek is hamar beilleszkednek az iskolába, a szülők még csak alig mondogatnak néhány hétköznapi, hasznos kifejezést, ők már otthonosan csevegnek olasz barátaikkal. Az utcán nehéz megszólítani a húsz-harmincasokat, a negyvenesek is találnak maguknak sürgős tennivalót, vagy egyszerűen azt válaszolják, ők nem tudnak madzsarul, és sietősen továbbmennek. Gábor Anna néni ellenben látszólag elfáradt, tán nem csak dombos-völgyes lujzikalagori utcákon hazafelé menet, hanem az elmúlt hét évtized alatt is, s azt mondja, élete „még jól, még rosszul es, menen elé”. Nincsenek gyermekei, nem adott az Isten, így „kínlódunk ketten az embervel és az Istennel vagyunk hárman”. Biró Anna is megáll, amikor Adjon a Mária! Köszöntéssel szólítom. Négy gyermeke van, mind elmentek külföldre dolgozni, s még az unokáját sem látta, tán egy esztendeje nem volt itthon a Magyarországon élő fia, akinek ottani feleségével nem értik egymást telefonon, mert a menye azt mondja, ő „nem értődi ezt a csángós nyelvet”. A másik menye hazajött Olaszországból, és azt mondta, amikor visszamegy, tán nem is jön többet haza. Anna néni erre azt felelte: „Na, akkor bábuljon magára, mert én magamra es meghalok.” Lujzikalagori házigazdáimtól búcsúzóban, az utolsó percben kerül szóba, hogy a Galac megyei Folteşti után a Konstanca megyei Ojtozba (Ojtuz) megyünk, ahol Kalagorból elszármazottak alpítottak falut 1923-ban, és akiknek lujzikalagori rokonaikkal már találkoztunk a faluban. Cristina összecsapja a kezét: „Drága jó Istenem, az én emberemnek a fratyeja, Ion is ott ül, menjen, s lássa meg, biztosan jól fogják primilni (fogadni – szerk. megj.).”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)