"A kommunista diktatúra erdélyi mártírjaira emlékeztek okt. 4-én Nagyenyeden, a római katolikus templomban. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök celebrálta a szentmisét, majd a plébánia udvarán felavatták az emlékművet. A leleplezést Mihai Horatiu Josan nagyenyedi polgármester végezte, Tempfli József felszentelte az emlékoszlopot, beszédet mondott Bustya Dezső református püspöki elnök, dr. Péter Miklós református egyetemi teológiai tanár, Kacsó Tibor, az Erdélyi 56 Bajtársi Társaság elnöke, Tófalvi Zoltán, a diktatúra mártírjainak felkutatója és Sándor Botond enyedi unitárius lelkész. Az emlékművet Vencel Árpád kolozsvári szobrászművész tervezte. Csupán néhány erdélyi mártír nevét jegyezték föl és az íratlanul hagyott két márványtábla jelzi, hogy még sok táblára lenne szükség valamennyi mártír nevének megörökítéséhez. Az emlékmű felirata: "In memoriam martyrium qui tempore dictaturae communistae mortui sunt - A kommunista diktatúra áldozatainak emlékére és az egyházmegye vértanú papjainak tiszteletére: Boga Alajos, 1954. szeptember 14. - ordinárius, Máramarossziget; Pálffy János, 1958, Marosvásárhely; dr. Marcalik Győző püspök, 1952, Zsilava; Sándor Imre - ordinárius, 1952, Ramnicu Sarat, fagyhalál; Szán István piarista tanár, elhurcolták; Gajdátsy Béla gyulafehérvári teológiai rektor, 1952, Nagyenyed; dr. Boros Fortunát; Bokor Sándor, 1972. június 13., a Dunából halászták ki; Fekete János, 1952, Targu Jiu, Ambrus György, 1960, brailai mocsarakban; Bardocz Mózes, 1945, földvári haláltábor, dr. Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspök, 1953, Nagyenyed; dr. Schilling János ispán, 1948, Nagyenyed; dr. Szász Pál jogász, 1954, Ocnele Mari, éhhalál; Orbán Károly. Fogságba vetettek 11 evangélikus, 11 unitárius, 57 református, 182 római katolikus lelkipásztort és több tízezer "igaz ember!"... "Boldogok, akiket az igazságért üldöznek." /Mt. 5,10./" /Győrfi Dénes: Mártírok emlékezete. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./"

Politikai elítéltek emlékeztek
Nem csak fizikailag, lelkileg is összetörték őket
Október 23-án Baróton, Erdővidék Múzeumában, a HVIM erdővidéki tagságának szervezésében került sor arra a beszélgetésre, melyen Oláh János, Bede István és Aczél Ferenc baróti 56-os politikai elítéltek elevenítették felátélt szenvedéseiket, az 1950-es, 60-as évek Romániájának borzalmait.
Aczél Ferenc a Brassóban 1956-ban alakult Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, az EMISZ-nek a kezdeti céljait taglalta, majd beszélt arról, hogyan göngyölítette fel a Szekuritáté a szervezet tevékenységét, hogyan születtek meg az ítéletek, hogyan teltek a későbbi börtönévek. „Engem 1958. augusztus 18-án vittek el. Több hónapig tartottak a kihallgatások a Szekuritátén, aztán megszülettek az ítéletek. Nemcsak 78 EMISZ- tagot ítéltek akkor összesen 1112 év börtönbüntetésre, a brassói románoknak, szászoknak is kijutott a zaklatásból”, mondta. Az volt a legborzasztóbb – mesélte –, hogy nem csak fizikailag bántalmaztak, de lelkileg is próbálták ez idő alatt megtörni őket.
A Duna–Fekete-tenger csatornánál, Peripráván, a Brăilai-nagyszigeten és más helyeken raboskodó elítélteknek normára kellett dolgozniuk. Hogy érzékeltessék a körülményeket, elmondták, hogy gyakran ettek kígyóhúst, az volt a legfinomabb, s olyan eset is történt, amikor valaki az ürülékes hordóból merített: annyira éhes volt, azt hitte, ételt hoztak, mikor azt letették az ajtó mellé.
„Salceán kiütött a hastífusz, hullott a jónép, aztán egy idő után kezdték Konstancára, a kórházba szállítani a rabokat. Nekem szerencsém volt, egy hónapig én is odakerültem”, emlékezett a végül Szamosújvárról szabaduló Oláh János.
Bede István a 17. életévét a jilavai börtönerődben töltötte be, születésnapi „ajándékul” hatalmas verést kapott. Később Ocnele Mari-ra szállították: „A cellánkban két hordó volt, egyiket vécének, a másikat mosakodásra használtuk. Elviselhetetlen bűz volt, az étel gyenge. Spenótot, árpakását, puliszkát kaptunk és 10 deka kenyeret”, mondta.
Az ártatlanul meghurcolt és elítélt barótiakhoz 1965-ös szabadulásuk után sem volt sokkal kegyesebb az élet: az 1970-ben Barótra került Aczél Ferenc felesége például tíz évig nem kapott munkát, őt magát is tovább zaklatta a Szekuritáté, minden eszközzel azon voltak, hogy erkölcsileg lejárassák, lelkileg összetörjék. Az igazi feloldozást számukra csak az 1989-es változások hozták el.
A három volt politikai fogoly a mai fiataloknak azt üzente: „Legyenek reálisak, becsületesek és őrizzék meg gerincességüket. Ha el is mennek külföldre dolgozni, fészket rakni jöjjenek haza, itthon alapítsanak családot, és itthon építsék a magyar jövőt, amiért mi annyira megszenvedtünk”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870). 
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony.  Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos.  Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazdasági eszközökkel támogatott külhoni magyarok
A kormány számára fontos, hogy minden magyar közösség a szülőföldjén tudjon boldogulni, ezért gazdasági eszközökkel is támogatja a külhoni magyar közösségeket, az ott élőket – mondta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Dr. Szász Pál tanulmányi ösztöndíj szakmai gyakorlatának megnyitóján, hétfőn Budapesten.
A Magyarság Házában tartott rendezvényen az államtitkár azt mondta: hullámhegyek és -völgyek jellemezték korábban a magyarságpolitikát. Hullámhegy volt 2001 júniusa, amikor elfogadták a státustörvényt, hullámvölgy pedig 2004 decembere, a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. „2010-ben azonban a kormányváltással a nemzetpolitika területén óriási változások történtek, például akkor fogadták el az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvényt, majd ezt követően azokat az egyéb jogszabályokat, amelyek meghatározzák a nemzetpolitika keretrendszerét" – jelentette ki Potápi.
Mint mondta, közel 820 ezren kértek eddig magyar állampolgárságot és 770 ezren kapták meg azt és tették le az esküt. Közölte, az a cél, hogy 2018-ra elérje az egymilliót azok száma, akik igényelték a magyar állampolgárságot. Hozzátette: az utóbbi egy-másfél évben „nagy erőkkel fordultak abba az irányba", hogy gazdasági eszközökkel támogassák a magyar közösségeket.
Erre példaként említette a januárban a Vajdaságban indult gazdasági programot, amelyhez hasonló indul hamarosan Kárpátalján, és megvan a költségvetési alapja is a muravidéki és Eszék környéki hasonló programnak is. Potápi Árpád Kárpátaljáról szólva kiemelte: testvérháború dúl Kelet-Ukrajnában, ez pedig az egész országra kihatással van. „A háborús konfliktus elmélyíti a gazdasági válságot, emiatt a magyarság léte is megkérdőjeleződött, ezért mindent megteszünk azért, hogy ott tudjuk tartani a magyar embereket a szülőföldjükön" – jelentette ki.
Mint mondta, az egyhetes szakmai gyakorlaton nemcsak a jogi ismeretek elmélyítésére lesz lehetőség, hanem egymás és az egyes régiók történetének, a magyarság egyes régiókbeli helyzetének megismerésére is. Ambrus Sándor, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. jogi és humánpolitikai igazgatója köszöntőjében azt emelte ki, nemzetpolitikai cél, hogy az országhatáron kívüli magyar közösségeknek legyen olyan képzett jogászaik, akik választ tudnak adni gazdasági és közéleti ügyekben, a közösséget érintő kérdésekben.
Klenanc Miklós, a szakmai programot koordináló Budapesti Ügyvédi Kamara képviseletében arról beszélt, évről évre egyre több ügyvédi iroda jelentkezik, hogy mentorálna gyakornokokat, például azét is, mert értékelik az ösztöndíjasok nyelvtudását. Mint mondta, a Kárpát-medenceében olyan versenyelőny az, hogy hivatalos ügyekben is lehet magyar nyelven kommunikálni az egyes országokban élők között, amit „vétek lenne nem kihasználni".
A Szász Pál szülőföldi jogász ösztöndíjat 2012-ben alapította a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium együttműködve a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel. A Budapesti Ügyvédi Kamara vállalta, hogy részt vesz a program szakmai részének megvalósításában, továbbá elvégzi a szakmai feladatok értékelését. Az ösztöndíj célja, hogy jól képzett, a nemzet iránt elkötelezett, a magyar és a többségi állam szerinti szaknyelvet egyaránt ismerő, mindkét országban tapasztalatokat szerzett jogászokkal rendelkezzenek a külhoni közösségek.
Az ösztöndíjat azon külhoni hallgatók nyerhetik el, akik szülőföldjükön jogi tanulmányokat végeznek, és érdeklődnek a gazdasági jog iránt. A 25 ösztöndíjast év közben magyarországi ügyvédek folyamatosan segítik, tutorálják, a nyári gyakorlatukat pedig neves Budapesti ügyvédi irodáknál töltik.
Az 1881-ben Nagyenyeden született Szász Pál 1910-től a magyar parlamentben a magyarigeni választókerület országgyűlési képviselője volt, Tisza István legközvetlenebb munkatársai közé tartozott. 1933-ban a Bethlen Kollégium főgondnokává választották, 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke lett. Vidéki gazdatanfolyamokat indított, saját költségén tehetséges falusi fiatalokat külföldi tanulmányútra küldött, Csombordon pedig Kós Károly tervei alapján gazdasági iskolát épített fel. A bécsi döntés után a magára mAradó dél-erdélyi magyarság segítségére sietett. 1951 nyarán letartóztatták, és a Márton Áron-perben nyolc év börtönre ítélték, 1954-ben a Vâlcea megyei Ocnele Mari-i börtönben halt meg.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Ötvenhat Erdélyben: „A szabadságnak fahéjillata van…”
1958. március 14-én este későn, a kihalt sepsiszentgyörgyi utcákon három fiatalember lopakodik az Erzsébet parki 1848-as emlékműhöz. Az örökzöld ágakból font koszorú, amelyet el akarnak helyezni a talapzaton, Bordás Attila kezében van. Immár második éve vállalja a legveszélyesebb feladatot a társaság tagjai közül. A Maszolnak Bordás Attila, a Székely Ifjak Társaságának tagja mesél a híres sepsiszentgyörgyi koszorúzásról és annak következményeiről. 
„ ... ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve.”
1956. október 23-a után az egész város megmozdult. Itt, Háromszéken ennek a forradalmi hangulatnak különleges oka volt: 1848-49 óta egész Erdélyben csak itt pislákolt a szabadságharc emléke. Ennek a forradalmi szellemnek a hatása ma már kevésbé tudatos, de annak idején - az öregekben legalábbis -  még elevenen élt Gábor Áron és az ágyúöntés története. A forradalom kitörése után, az egyik barátom, Molnár Bélának hívták, mindketten a Székely Mikó Kollégiumba jártunk, kilencedik osztályos tanulók voltunk, félrehívott a szünetben, és megkérdezte, hogy nem állnék-e be egy szervezetbe. - Milyen szervezetbe? – kérdeztem gyanakodva, hiszen én még pionír sem voltam, és nem is állt szándékomban azzá válni, éppen most, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták nem sokáig maradnak hatalmon. Elmondta, hogy - Arról van szó, hogy ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve, megszervezve. A cél: röpcédulák írása, terjesztése, új tagok állandó beszervezése, a csoport felkészítése különböző feladatok elvégzésére, rendszeres gyűlések szervezése, a politikai helyzet figyelemmel követése, a magyar forradalom megsegítése. Lehetett ellentmondani? Beálltam én is. Kilencedikes diákokból voltunk nyolcan, ezek közül hatot ítéltek el.
Bordás Attila Sepsiszentgyörgyön született 1941. október 3-án. Letartóztatásakor, 1958. március 14-én a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége „Szalay Attila és társai” csoportban állította bíróság elé. A kolozsvári Katonai Bíróság a BTK. 209-ik paragrafusa alapján 12 év börtönre ítélte. Börtönéveit Ocnele Mari-on, Jilaván, Enyeden és Szamosújváron töltötte. Innen szabadult 1964. április 8-án. Szabadulása után befejezte tanulmányait, és nyugdíjba vonulásáig a sepsiszentgyörgyi faipari kombinátban dolgozott.
Már a forradalom napjai alatt elkezdtük a „gyűlésezést”. Az egyik csoporttagnak, Gyertyánosi Gábornak az édesapja asztalos volt, minden este, tanulás ürügyén, összegyűltünk a műhelyében. Tanulás az nem volt, ábrándozás annál több. Nagy terveket szőttünk, mint általában a 14-15 éves gyerekek. Meglódult a fantáziánk, és már láttuk is magunkat a dicsőséges forradalom barikádjain harcolni, éppen úgy, mint azok a pesti srácok, akiknek hősi híre hozzánk is eljutott. Persze vezérválasztás is volt, és én alvezér lettem, valószínű azért, mert többet járt a szám, mint az osztálytársaimnak. És hát „tapasztalatom” is volt, mert édesapám végigharcolta a második világháborút, sokat mesélt, és már olvastam Robinson Crusoe-t meg a Pál utcai fiúkat, de még a kötelező szovjet irodalomból is inspirálódtam. Ott volt például a Vologya utcája című ifjúsági regény, amely egy partizánharcot mutat be a második világháborúból. Az olvasottak alapján és édesapám meséiből szűrtem ki azt a „harci tudást”, amely feljogosított engem az alvezéri titulusra. Csoportunk vezetőjének Szabó Lajost választottuk meg, aki néhány évvel idősebb lévén mint mi, akkor állt munkába a sepsiszentgyörgyi Dózsa György textilgyárban, tehát már felnőttnek számított. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákos fantáziánkat, kitaláltuk, hogy „edzenünk” kell magunkat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltunk, kis fejszével célba dobtunk, közös kirándulásokat szerveztünk. Romantikus lelkesedésünket, gyerekes naivságunkat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnánkat is a közeli temetőben fogyasztottuk el, mert azt hittük, hogy ezzel is felkészítjük magunkat az elkövetkező harcra. Ezután már csak az eskütétel hiányzott: - Mindhalálig hűek leszünk szervezetünk, a Székely Ifjak Társaságához, és soha nem feledkezünk meg célkitűzéseinkről: a forradalom eszméinek terjesztéséről, a kommunisták elleni harcról, és mindent megteszünk a magyarság fennmaradásáért itt, Erdélyben. Most már valóban forradalmároknak éreztük magunkat.
Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Amerika hangját, vártuk, hogy nálunk is kezdődjenek el a tüntetések, és aztán a harcok. Még a novemberi szovjet beavatkozás után sem akartuk elhinni, hogy ennyi volt, minden hírre, amely valamiféle ellenállásról számolt be, felkaptuk a fejünket, abban reménykedtünk, hogy a legapróbb szikra is elég lesz ahhoz, hogy újrakezdődjék a forradalom. Hallottunk a forradalmárok új köszönéséről, a MUK-ról is (Márciusban Újra Kezdjük), ami alapján szintén arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sincs veszve, nemsokára folytatódni fog a harc. Akkor pedig mi, igenis, itt leszünk készenlétben.
A koszorúzás megvolt, a forradalom elmaradt
Közeledett a sokat emlegetett március. A beígért újrakezdés időpontja. Összedugtuk a fiúkkal a fejünket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy most már nem várhatunk tovább, nekünk kell lépnünk, olyasmit kell kitalálnunk és végrehajtanunk, amitől itt, Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszéken ismét forradalmi lesz a hangulat. Így döntöttük el, hogy megkoszorúzzuk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emlékművét, amely a város központjában található.
A tervet nagyon gyorsan kieszeltük: mindenképpen késő este kell elhelyeznünk a koszorút, amikor már nincsenek járókelők a környéken, hogy másnap reggel, március 15-én, teljes legyen a város lakóinak a meglepetése. Azt az apró problémát, hogy nem léphettünk be egy virágüzletbe sem koszorút vásárolni, mert nyomban lefüleltek volna minket, egyszerűen megoldottuk: kimentünk a temetőbe, és az ott talált koszorúkból állítottunk össze egy olyant, amely megfelelt a célnak. Sötétedés után leszaladtunk a parkba, én  felugrottam az emlékmű talapzatára, és nekitámasztottam a koszorút a feliratnak. Aludni sem tudtunk, olyan izgatottan vártuk a másnapi hatást. Reggel korábban indultam iskolába, és természetesen az Erzsébet park felé vettem az irányt, közvetlenül az emlékmű előtt haladtam el. A koszorú ott volt. A járókelők sietősen odapillantottak, de nem álltak meg alaposabban szemügyre venni munkánkat. A mi titkos reményünk pedig, hogy összeverődnek az emberek, és koszorúnk láttán eszükbe jut ismét a forradalom gondolata, hogy tenni kéne valamit,  hogy nem szabad ölbe tett kézzel ülni, és hagyni, hogy a kommunisták kényük-kedvük szerint irányítsanak minket – nem történt meg. A forradalom elmaradt.
„ ... sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.”
A koszorúzásnak nem volt visszhangja, ezért a Székely Ifjak Társasága veszített egy kicsit a kezdeti lendületéből, lelkesedéséből. Gyűléseink el-elmaradoztak, kevesebbet találkoztunk. A nyári vakációban azért még elmentünk néhány közös kirándulásra, megnéztük az oltszemi Herecz várát, Kincsás várát, és a mi képzeletünket is működésbe hozta a monda szerinti nagy kincs, amely valahol a környéken lehet elásva, úgyhogy ennek a felkutatásával töltöttük az időnket. Jött a következő iskolai év, még össze-összekacsintottunk, de ennyi volt.
Aztán 1958. március 15-e előtt Jancsó Sándor bajtársunk elkezdte mondogatni, hogy ismét meg kellene koszorúznunk az emlékművet, mert - Ha mi nem, akkor ki? Az eskü kötelez, mi pedig arra esküdtünk, hogy magyarságunkat, hagyományainkat megtartjuk bármi áron. Nos, nem kellett sokáig győzködnie minket, ráadásul már ismertük a menetét a koszorúzásnak, hiszen egy évvel korábban sikeresen végrehajtottuk a műveletet. Nem is gondoltunk arra, hogy valamit másképp csináljunk. Minden ugyanúgy történt, mint legelőször. Március 14-én kimentünk a temetőbe, összeállítottuk a koszorút, elrejtettük, a fiúk pedig - Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba, mert mi hárman voltunk a végrehajtók –, bejöttek hozzánk, és ott tébláboltunk, amíg este kilenc óra nem lett. Akkor, azzal az ürüggyel, hogy elkísérem őket egy darabon, kiléptünk a házból, elvettük a koszorút, és sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.
A parkban ismét én ugrottam fel a talapzatra, de abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy nekitámasszam a koszorút az obeliszk oldalának, sípszó hallatszott. Jancsó Sanyi, aki biciklin volt, és ott körözött az emlékmű körül, mert az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a környéket, a szó szoros értelmében kereket oldott. Gyertyánosi Csaba is futásnak eredt, és közben hátrakiáltott, hogy - Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mindenhonnan szekusok rohantak felénk, nem volt időm semmire, lebénított a  tudat, hogy ezek a fogdmegek amúgy is követni fognak, és elkapnak, mert nem volt meg az a minimális előnyöm, mint Sanyinak meg Csabának. Azért megiramodtam, fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsőn, de láttam, hogy onnan már szaladnak lefele a szekusok, beugrottam, hát egy óriási nyárfa koronája alá. Arra gondoltam, hogy a sötétben, ha mozdulatlan maradok, hátha nem vesznek észre, és azt hiszik, hogy mindenki elszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Csaba a Kollégium sarkán túl van már, és egy szekus a nyomában loholva kiabálja, hogy: - Stai că trag, stai că trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök!
Vallatás moszkvai modellre: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel
Megfogtak. Kiderült, hogy a szekusok ellepték az egész környéket, a parkot teljesen körbevették. És ránk vártak. Nem volt tehát teljesen hatástalan az egy évvel azelőtti koszorúzásunk. Valaki mégiscsak felfigyelt rá. Agyba-főbe vertek. Az egyik tag, még ma is él, sokszor látom Szentgyörgy utcáin, ott rúgott ahol ért, mert - miközben át akart ugrani a dróton, mellyel a zöldövezet volt elkerítve, hogy hamarabb hozzám érjen - az új birgerli csizmáján a bőr felhorzsolódott. Persze, nemcsak ő ütött. Mások is ezt tették.  A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, felfegyverzett belügyi alakulatot voltak képesek mozgósítani egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására. Gondolom, nem is tudták, hogy kik fognak megjelenni az emlékműnél. Lehet felnőttekre, szervezett csoportra számítottak.
Orromból, szájamból folyt a vér, amikor bekísértek. Olyan „tapasztalt” forradalmár voltam, hogy addig azt sem tudtam, hogy hol van a Szekuritáté épülete Szentgyörgyön. Másnap elvittek Marosvásárhelyre, mert a Magyar Autonóm Tartománynak Vásárhely volt a központja.  A Szekuritáté itteni börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott, sok magyar szekus „dolgozott” itt, és mindegyikük „bizonyítani akart”, ezért aztán szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat.
Elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőt, és becsaptak egy cellába. Életem legmagányosabb napjait töltöttem ott, csak egy beton ágy és egy beton asztal volt. Napokon keresztül nem szólt senki hozzám, nem kérdeztek semmit tőlem, időnként kinyílt az ajtón lévő ablak és beadták az ételt: a cikórialevet, kenyérdarabot, árpakását. Így telt el nyolc nap, ami alatt minden zajra összerezzentem, minden nyikorgásnál azt hittem, hogy értem jönnek. A kilencedik nap reggelén kinyílt az ajtó, föl kellett tennem a sötét szemüveget, bekísértek a vallatószobába, ahol egy tiszt várt. Széles, eltorzult orra volt, mint a bokszolóknak általában. Először ő vallatott, de a kihallgatások során Bartos Károly őrnagy is kezelésbe vett. Ő a marosvásárhelyi Szeku hírhedt tisztje volt. Szabadulásom után, és főként a 89-es események után hallottam sokat róla, akkor nem tudtam, hogy milyen gazemberrel állok szemben. Azt mondják, hogy rákban halt meg, és nagy betegen, önkívületi állapotban is az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál.
A vallatásunk a moszkvai modell szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel.  Bartos, miközben a kérdéseket ismételgette, állandóan kopogott a ceruzájával az asztalon. Ez az idegölő monotónia a pszichikai megtörésünket szolgálta. Abban reménykedtek, gondolom, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, amelyek alapján újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Feltétlenül egy felnőtt nevét akarták kicsikarni belőlünk; az elnökünk,  Szabó Lajos, annak ellenére, hogy már elmúlt húsz éves, sem foglalkozására, sem korára való tekintettel nem volt az a vezér egyéniség, akit előtérbe helyezve mindenféle államellenes terrorcselekedettel vádolhatták volna a Székely Ifjak Társaságát. Osztályfőnökünkről, Erőss Jánosról is állandóan érdeklődtek, aki a második világháborúban a magyar hadsereg haditudósítójaként esett szovjet fogságba, és csak 1950-ben térhetett haza szülőfalujába, Csíkkozmásra. Persze egyikünk sem vallott a tanár úr ellen. Ennek ellenére, nem sokkal a mi ügyünk után, Erőss János tanár urat is perbe fogták, azzal az ürüggyel, hogy a népi demokratikus rendszer ellen ügyködik, meggyőződéses nacionalista, sovén, és a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a  Székely Mikó Kollégium akkori elnevezése – szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét.
Macskási Pál hozta az ítéletet
Március 15-én tartóztattak le, és június 4-én volt a tárgyalásunk. Habár zárt ajtókkal indult, végül beengedték a szülőket a hátsó padsorokba. Édesanyámék ügyvédet fogadtak. Amikor a védőbeszédre került a sor az ügyvéd fölállt, és arra hivatkozva, hogy kiskorúak vagyunk, enyhe büntetést kért. Erre Macskási, mert ő volt a bíró, elkezdett üvölteni, hogy - Azonnal üljön le, hogy képzeli, csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat...
Az ítélet gyorsan megszületett. Macskási Pál, az elnök, nagy komolysággal olvasta fel. A Román Népköztársaság nevében államellenes összeesküvés vádjával ítéltek el minket. A csoport két legidősebb tagja kapta a legnagyobb büntetést, Szalay Attila 18 évet, ő rá egy évre meg is halt a börtönben, Szamosújváron, azt mondják, agyonverték, és Szabó Lajos 15-öt kapott. Aztán én következtem a sorban Gyertyánosi Gáborral, 12-12 évre ítéltek. Még két 10 éves büntetés volt, egy nyolc éves, egy hét és egy hat éves. Az ítéleteket nem akkor hozták meg, már jóval a tárgyalás előtt el lett döntve, hogy kinek hány évet sóznak a nyakába, de hát a fentiek mind hozzátartoztak a kirakatperek forgatókönyvéhez. Annak idején még nem tudtam jól románul, ezért, amikor felolvasták az ítéletet, nem is értettem pontosan a „szakkifejezéseket”: - Cinci ani muncă silnică, șapte ani temniță grea, cinci ani degradare civică, olvasták fel, én pedig minden számot, amit hallottam, összeadtam. Amikor visszakísértek  a börtönbe, kérdezi a foglár, miközben nyitja a cellaajtót, hogy –Na, mennyi a lottószám? Mondom neki - 17 év. Káromkodott erre egy cifrát az öreg, magyar volt, s ő se volt kőből, aztán este akkora tál ételt kaptam, mint soha addig. Persze, nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, hogy csak október 3-án leszek 17 éves, és akkor mondhatom csak, hogy éltem már annyit ezen a földön, amennyi időt kell ezután börtönben töltenem. Aztán amikor kiderült, hogy a degradare civică nem börtön, és öt évvel kevesebb a teljes büntetés, akkor egy kicsit megvidámodtam.
De az ítélet kihirdetésének a pillanatától kezdve politikai foglyokként voltunk nyilvántartva, és úgy is kezeltek minket. Takarodó után is villanyfény volt egész éjszaka, hogy bármikor ellenőrizhessenek bennünket a leskelődön keresztül. Ébresztő után cellánként vittek a fürdőbe mosakodni, hideg vízzel, persze, fogat mosni, akinek volt mivel, a szaros dézsát ki kellett állítani az ajtó mellé, a közbűntényesek vitték el kiüríteni. Utána kaptuk a napi puliszka adagot és a reggeli „kávét”, ami sokszor rosszabb volt, mint a moslék. Állandóan éhesek voltunk.
Jilava, Ocnele Mari, Enyed
Szeptember 14-én a vásárhelyi börtönből átvittek Jilavára. Vonattal. Azon gondolkodtunk, hogy mire és hogyan tudnánk ráírni a nevünket, hogy kidobjuk a sínek közé, hátha valaki megtalálja, és szól a szüleinknek, akik a tárgyalás óta semmit sem tudtak rólunk. Jancsó Sanyi megszúrta az ujját egy darab dróttal, és felírta a nevét egy rongyra, ki is dobta a vécélyukon keresztül. Egy vasutas megtalálta és elvitte a szüleinek. Jilaván volt a gyűjtő- és elosztó központ. Minden foglyot a tartományi börtönökből, mint amilyen a vásárhelyi is volt, oda vittek, és onnan irányították át a végrehajtó börtönökbe vagy munkatáborba.
Jilava tulajdonképpen egy földalatti erődítményrendszernek a része, amit még az 1800-as években építettek a Hohenzollernek. A cellák boltívesek voltak, kis rácsos ablakokkal, a padló beton. A sötét cellákban háromemeletes vaságyak, szalmazsák nélkül, csak a csupasz sodronyok. A sarokban volt a cseber, tele emberi ürülékkel. A koszt gyatra volt, mosatlan pacaldarabok úszkáltak egy löttyben, de muszáj volt megenni, ha élni akartunk. Nem sokat maradtunk ott, Nagyaknára vittek, az volt a kiskorúak számára fenntartott fogház. Nemcsak politikai elítéltek voltak ott, hanem közbűntényesek is. Minden teremben 20-30 körüli létszám volt. Ott az éhség volt az úr.  Annyira legyengültem, hogy nem tudtam lábra állni, ha leguggoltam, meg kellett kapaszkodnom, hogy valahogy tudjak föltápászkodni. Sokáig nem maradtunk ott sem, mert a kollektivizálásnak ellenálló falusiakat a környékről mind beszállították, és akkor hely híján minket továbbküldtek. Ugyanazzal a módszerrel, mint, ahogyan érkeztünk.  Már előző este kiosztották az egynapi hideg élelmiszeradagot: tíz deka kenyeret és egy darabka sós szalonnát. Felpakoltak a rabszállító vagonokba, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy mindegyiknek a közepén folyosó volt, annak a két oldalán pedig a cellák sorakoztak, körülbelül két négyzetméteres mindegyik. Hármunkat tettek egy cellába, kettő leülhetett a padra, a harmadik állt, utána váltottunk. A rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, hozzácsatolták őket egy-egy másik vonathoz, sokszor napokig vesztegeltek egy-egy mellékvágányon. Mindezt tudtuk, ezért nem ettük meg rögtön első nap a fejadagunkat, és jól tettük, mert három napig nem kaptunk egyebet enni. Vizet kérhettünk, egy csajkában adtak be, egymás után ittunk. Azt észrevettük, hogy a vonat átmegy a Kárpátokon, tehát visszavisznek Erdélybe. Már ettől nagyon boldogok voltunk.
Enyedre vittek, ahol betettek a nagy büntetésű közjogiak közé. Ezek általában súlyos rablásért, emberölésért elítélt emberek voltak. Kicsit féltünk is tőlük, de aztán összebarátkoztunk, mert amikor meglátták, hogy milyen soványak és gyengék vagyunk, akkor a saját adagjukból is juttattak nekünk. Akkoriban ők jogosultak voltak minden hónapban egy ötven lej értékű élelmiszercsomagra, ebből aztán minket is megkínáltak. Nem utasítottuk vissza, mert mi nem láttunk szalámit és kekszet, amióta bezártak minket. Életmentő volt az a pár hónap, amit ott töltöttem. Enyeden egy fémipari gyárban dolgoztunk. Lakatot gyártottunk tízezer számra.
Szamosújvár: 50-60 ember összezsúfolva
Amikor nagykorú lettem, 1959 októberében elvittek Enyedről Szamosújvárra. A szállítás a szokványos körülmények között zajlott, este érkeztünk meg Szamosújvárra, és az állomásról dubákkal vittek a börtönbe. Ezt a műveletet mindig este hajtották végre, nehogy érintkezni tudjunk valamilyen formában a civil lakossággal. Elmesélni lehet sok mindent, de átélni, csakugyan érezni azt a környezetet és azokat a körülményeket, amelyben mi ott voltunk, nehéz.
Mindenki valamilyen emésztőszervi betegségben szenvedett, a rossz koszt miatt, meg azért, mert a mosatlan csajkák körbejártak. Aki befejezte az ebédet kiadta a csajkát, az ételosztó máris tette bele a következő adagot egy másik rabnak. Mindenkinek az volt a vágya, hogy elvigyék dolgozni a bútorgyárba, mert akkor, ha már nem volt bezárva a cellába, könnyebben telt a nap. A cellában állandóan ki volt szolgáltatva az ember az őrök kénye-kedvének. Ha úgy tűnt nekik, hogy a kelleténél hangosabban beszélgetünk, máris dörömböltek az ajtón. A klasszikus büntetés az volt, hogy kiöntették velünk az ivóvizet a cseberből a betonpadlóra, utána meg ránk parancsoltak, hogy feküdjünk hasra a vizes padlón. Fél órát, órát. Utána fölállhattunk, más ivóvizet aznapra nem kaptunk. Aztán ott dideregtünk a vizes ruhában, amíg meg nem száradt rajtunk.
Mivel állandóan 50-60 embert tartottak összezsúfolva egy helyen, a cellánk összetétele nagyon sokszínű volt mind a politikai, mind a társadalmi hovatartozást tekintve. Túlnyomórészt értelmiségiek voltak minden ágazatból: katonatisztek, orvosok, papok, tisztségviselők. Legtöbbjük kommunista- és kollektivizálás-ellenes nézeteket vallott. Ennek alapján alakultak ki a csoportok is a nap folyamán. Ahhoz hogy könnyebben teljen az idő, különböző előadásokat tartottak nekünk a hozzáértők, főként minket, fiatalokat, előszeretettel oktattak. Németet tanultam, történelmet, vallástörténetet egy katolikus paptól, egy volt lovassági tábornoktól pedig, aki a II. világháborúban Arad és Debrecen környékén harcolt, a városi és partizánharcok módozatait, hadászati technikákat sajátítottam el. Matematika is volt benne, az ágyúgolyók röppályáját számoltuk ki. Vagy százötven-kétszáz verset tanultam meg. Áprily, Ady, Reményik, vegyesen. Köztünk is voltak verselők, és azoknak a költeményeit is megtanultuk, hogy ha nem élik túl a fogságot, akkor valakinek az emlékezetében maradjanak meg a verssorok.
Telt-múlt az idő, aztán tavasszal jöttek, körülnéztek a cellákban, fölmérték a munkára befogható emberállományt. – Mă, banditule, cum te numești? Câți ani ai?  Így kezdődtek ezek a „beszélgetések”, mert nekünk nem volt nevünk, csak akkor, amikor egy dokumentumot kellett kitölteni, egyébként mindig banditáknak szólítottak. Egy részét a felírt embereknek elvitték a Duna deltába, ahol rettenetes körülmények voltak, más részét, aki gyengébbnek mutatkozott, de még volt valamennyi erő benne, a börtön bútorgyárában fogták munkára. Banditák ide vagy oda, a szocializmust építeni kellett. Engem is kiválasztottak, mehettem a bútorgyárba. Egyébként mindenkinek az volt a vágya, hogy oda juthasson, mert – úgy hallottuk - ha már dolgozol, nagyobb a mozgásszabadságod, könnyebben telik az idő, levegőn vagy, jobb a bánásmód is, nem vernek állandóan.
 A jobb bánásmódról annyit, hogy már első nap estéjén úgy megvertek, hogy másnap alig tudtam kézbe venni a szerszámokat, azért mert nem futólépésben tettem meg a távot a börtön és a gyár épülete között. Egy másodpercre álltam meg, azért, hogy megigazítsam a lábbelimet. Eső eshetett egy nappal azelőtt, a börtönudvar csupa sár volt, a bakancsom talpa pedig lejárt, egy darabka dróttal volt odaerősítve a felső részhez. Amikor a sárba léptem, persze, hogy a latyak egyből becsurgott a lábbelimbe, nem tudtam úgy szaladni, ahogy az őrmester elvárta tőlem. Felírták a nevem, és este a sorakozónál, amikor a létszámot ellenőrizték, kiszólítottak. A szerencsések mehettek a cellába, azok, akiket félreállítottak az őrszoba előtt vártak arra, hogy beszólítsák őket, és megkapják a büntetést. Rákötöztek egy padra, és egy esztergált széklábbal elkezdtek csépelni. Keresve sem találhattak volna jobb verőeszközt, olyan volt, mint egy bunkósbot: a felső része vastagabb, a nyele kézbesimulós, az első ütésnél már úgy éreztem, hogy felragadok a plafonra. Nem kíméltek. Amikor végeztek, kioldották a szíjakat, fölálltam, - Mars ki, ordították, jöhet a következő. Bevittek a szobába, de még az ágyba sem tudtam lefeküdni, olyan fájdalmaim voltak. Egyébként minden ágyban ketten aludtunk, annyian voltunk a börtönben, hogy nem jutott egy ágy egy rabnak. A cellatársaim hideg vizes borogatásokat tettek a hátamra, az ágy mellé terítettem a nagykabátom, arra feküdtem hasra. Így telt el az éjszaka. Megmondom őszintén, sírtam. Ne felejtsék el, hogy alig töltöttem be a tizennyolcat, már több mint egy éve börtönben voltam, nem volt könnyű gyerekfejjel mindezt elviselni. Vágytam én is arra, hogy valaki megsimogassa a fejemet, egy jó szót szóljon hozzám. Végtelenül elkeseredtem.
A bútorgyárban a 2-es számú asztalosműhelybe osztottak be, ahol több mint százan dolgoztunk. Egy alkalommal megbetegedtem. Vesegyulladásom lett, mert a műhely hideg volt, huzatos, a ruháink gyengék, vékonyak. Állandó vizelési ingerem volt, de csak kétszer engedtek ki a vécére a tíz óra alatt. Egyszer, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tartani, kiszöktem a vécére. Jövök vissza, az őr, egy Mireasa nevezetű fickó már ordított – F…-zi gura mă-tii, unde-ai fost, mă, că te omor!  A vesegörcstől meggörnyedve, már kiegyenesedni sem bírtam, mondtam neki, hogy a vécén voltam. Elkezdett ütni, én meg ordítani, hogy - Csak a vesémet ne üsse, mert meghalok. Az önvédelmi reflexem a félelmemnél is erősebb volt, nem álltam, hogy üssön, kitértem a suhintás elől. Ő pedig olyan lendülettel csapott le a botjával, hogy a saját térdét ütötte meg. A düh, ami elöntötte, leírhatatlan. És a verés is, amit azután kaptam. Ütött, ordított, rúgott, amíg bele nem fáradt. Éjszaka szemhunyásnyit nem aludtam. Nem volt olyan része a testemnek, ami ne fájt volna. És akkor gondoltam először arra, hogy meg akarok halni.
Aztán megjöttek a csíkszeredai diákok, akiket akkor ítéltek el versírásért. Négy tanárt és vagy hat diákot zártak be. A fiatalok közül Vorzsák János és Zsók Laci idekerült Szamosújvárra, én a sorban állásnál figyeltem fel rájuk, és az őr, egy Keczer Gábor nevezetű, fölírt, mert állítólag beszélgettünk a sorban. Olyankor még a légynek sem volt szabad zümmögnie, úgyhogy tudtuk, büntetés lesz a vége. Ezúttal nem vertek meg. Öt napi Izolator-t kaptam. Ez azt jelenti, hogy betettek egy zárkába, két nap 10 deka kenyéren és másfél liter sós meleg vízen éltem, utána egy napig rendes börtön menü, aztán két napig megint kenyér és víz. A cellában egyedül voltam, az ágyat reggel ötkor felláncolták a falra, este tízig sétálhattam: öt lépés előre, öt lépés hátra. Ha meguntam, támaszthattam a falat, állva azt is, mert ülni nem volt szabad, egyébként is, ez valahol a börtön alagsorában lehetett, mert a padló, a falak nyirkosak, vizesek voltak. Este azonban, amikor beadták a gyékényt, amit rá kellett tenni az ágyrácsra, mert nem volt ott még szalmazsák se, a gyékényben puliszkadarabokat találtam. Valaki odacsempészte, hogy ne gyengüljek le teljesen, hiszen már össze voltam verve, a vesém fájt állandóan, nagyon rossz bőrben voltam. Ez az apró gesztus rázott fel a letargiából. Eszegettem a kis puliszkadarabokat, és sírtam ismét, de most már amiatt, hogy van valaki, aki gondol rám, és segíteni akar rajtam. Már nem akartam meghalni. Élni, túlélni mindezt, ezt szerettem volna.
1962 táján kezdett megváltozni a légkör Szamosújváron. Ha elvégeztük a normánkat, akkor három havonta kaptunk egy levelezőlapot, és írhattunk a családnak, hogy küldjenek egy öt kilós élelmiszer csomagot. A szöveget románul kellett írni, annyit engedtek meg nekünk, hogy a megszólítást írjuk magyarul. Nem csak az élelmiszernek és a cigarettának örültünk, hanem elsősorban annak, hogy van hír a családunkról. A nagy örömbe azonban sokszor üröm is került, mert volt olyan cellatársunk, aki hiába küldte a levelet, nem érkezett válasz. Főleg az értelmiségiek feleségét kényszerítették arra, hogy váljanak el bebörtönzött férjeiktől. Ha gyerek vagy gyerekek is voltak már, akkor még keservesebb volt a helyzet, mert a nőt is kirakták az állásából, nem tudta eltartani a családot, az egyetlen kiút, amit kínáltak neki, a válás volt. Az osztályfőnökömnek, Erőss Jánosnak a feleségét is így kényszerítették, hogy elváljon a férjétől, aztán a szabadulás után ismét összeházasodtak. Ez egy szerencsésen végződő történet volt. Az egyik cellatársam azonban, Grád Miklósnak hívták, tanító volt, a felettem lévő ágyban aludt, a harmadik levelére sem kapott se választ, se csomagot. Azon az estén, amikor a mi csomagjainkat kiosztották, elkezdett zokogni, kiabálni, hiába próbáltuk a lelket tartani benne. Reggelre megőrült. Még egy pár napig ott volt velünk a cellában, aztán elvitték. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.
„Sírni kezdtem. Éltem.”
Egy idő után elkezdték szabadon engedni a rabokat. Minden nap engedtek el egy párat közülünk. Persze sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kerül rád a sor. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy melyik lesz az én napom. Egy reggel aztán szólított az őr, hogy szedjem a cókmókomat, menni kell. Nem a szamosújvári állomásra vittek, hanem egy közeli faluéba, az utasítás az volt, hogy az első vonatra fel kell ülni, és el kell menni egy nagyobb állomásig, ahonnan aztán megválthatom Sepsiszentgyörgyig a jegyet. Én Désig mentem az első személyvonattal, ott, miután megvettem a jegyemet, arra gondoltam, hogy a vonat érkezéséig  bemegyek a városba. A civil ruháimban, amelyeket visszakaptam szabaduláskor, nevetségesen néztem ki, olyan kicsik voltak. Tíz centit nőttem a börtönben: a kabát ujja jóval a csuklóm fölött ért véget, a nadrág szára se takarta a bokámat.  A lábamon két különböző cipő volt, mert a sajátomat nem találták meg a raktárban, és az elhunyt rabok cipői közül kellett válogatnom, de egy hegynyi lábbeli között nem találtam olyant, hogy jó is legyen, pár is legyen. Így került két különböző cipő a lábamra. Szóval a koldusok jobban fel voltak öltözve, mint én, amikor elindultam sétálni a dési utcákon. A hátam mögött, éreztem, összenéznek, vihognak az emberek. Csontsovány, kopaszra nyírt langaléta, két mérettel kisebb ruhákban, bámulja az utcákat, járókelőket, épületeket. Egy kapu előtt egy fiatal nő álldogált, végignézett rajtam, eltűnt a kapualjban, aztán hamar visszatért, és szalvétába csomagolva egy darab almástésztát nyújtott felém. Hat éve nem éreztem a fahéj illatát… De nem tudtam elvenni a süteményt, szégyelltem magam nagyon. – Vegye el, fiatalember. Tudom, honnan jön. Én két évvel ezelőtt vesztettem el a férjemet. Meghalt a Duna csatornánál. Sírni kezdtem. Éltem.
Bordás Attila ma is Sepsiszentgyörgyön él. Szabadulása után befejezte középiskolai tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem a Székely Mikó kollégium 1959-es évfolyamával érettségizett, fotója, akárcsak a Székely Ifjak Társaságának többi tagjáé, illetve egykori osztályfőnöküké, Erőss Jánosé is, ma ott van az osztálytablón. Ezzel a gesztussal tisztelegtek az osztálytársak a Székely Ifjak  bátorsága és helytállása előtt. A faipari technikum elvégzése után Bordás Attila a sepsiszentgyörgyi kombinátban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg feleségét is. Két gyereke, három unokája van.
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.)
Víg Emese maszol.ro

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro