Makkai Sándorra emlékeznek a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
Új helyszínen, a Fogoly (Potaissa) utcában várja az érdeklődőket az 5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét június 4–7. között.
H. Szabó Gyula, a társszervező Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke, a Kriterion Kiadó igazgatója egy csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta: a helyszínváltásra részben azért volt szükség, mert a tavalyi rendezvény idején a gyakori esők „elmosták" a vásárlókat, a könyvkiadók így fiaskónak értékelték a vásárt, ez pedig óhatatlanul összemosódott a Bánffy-palota udvarára való költözés tényével, holott a szervező szerint az is jó helyszíne volt a rendezvénynek.
Az új helyszín mellett éppen a kiadókkal való konzultáció eredményeként döntöttek, ám az is a tágas, a történelmi városfalak íve mentén húzódó utca mellett szólt, hogy a könyvhét ezúttal egybeesik Nyíregyháza turisztikai bemutatkozásával, így a két programsorozat „összefonódik", a szervezők reményei szerint egymást erősítve.
Doki Emese, a rendezvényt szervező RMDSZ főtitkárságának munkatársa újdonságként kiemelte, hogy az erdélyi magyar kiadóknak ezúttal nem kell standbért fizetniük. H. Szabó Gyula ehhez hozzátette, hogy cserébe azt várják a kiadók mindegyikétől, hogy legalább egy könyvbemutatót, kiadóismertetőt, vagy egyéb kísérőrendezvényt szervezzenek a könyvhétre. „Így szeretnénk a kiadókat rávezetni arra, hogy nem elég a standoknál ácsorogni, és várni a vásárlókat, hanem a megjelenésen kívül is tenni kell a könyvek népszerűsítéséért" – fogalmazott a szakember.
Tavaly Bánffy Miklós alakja köré szerveződött a könyvhét az író-politikus születésének 140. évfordulója alkalmából, idén pedig Makkai Sándorra emlékeznek a rendezvényen, az író, egykori püspök születésének 125. évfordulóján. Az Ördögszekér szerzőjének emlékére szervezett konferencia H. Szabó szerint a Bánffy-konferenciához hasonlóan „felfedező-jellegű" lesz, hiszen szerinte sok kolozsvári keveset tud az egykori kolozsvári püspökről.
Újságírói kérdésre egyébként elhangzott, erdélyi kiadók nem készültek új Makkai-kiadásokkal az évfordulóra, egy magyarországi kiadó ugyanis megvásárolta az életmű jogdíjait, jelenleg előkészületben van az ő Makkai-sorozatuk.
A szervezésben aktívan részt vesz az Erdélyi Magyar Írók Ligája is, mások mellett Markó Bélával, Dimény H. Árpáddal, Tompa Andreával és Márton Evelinnel is szerveznek közönségtalálkozót, a rendezvények egyik fő helyszíne pedig a Bulgakov kávéház lesz. Mivel a kávéház névadója halálának 75. évfordulója van idén, az orosz író életművének is szentelnek egy kerekasztal-beszélgetést a szervezők.
A koncertek és egyéb kísérőrendezvények főszervezője idéntől Ambrus Zsombor lesz, aki ismertette a fellépők listáját. A programsorozat június 4-én, csütörtök délután ötkor – a budapesti Ünnepi Könyvhét megnyitójával egy időben – veszi kezdetét a kolozsvári színészzenekar, a Loose Neckties Society koncertjével, de a megnyitón a hagyományoknak megfelelően átadják a Kolozsvár Társaság díját is.
A fellépők között lesz Szabó Balázs Bandája, a megzenésített Muszka Sándor-versekkel érkező Evilági zenekar, a Bagossy Brothers Company, és több néptáncegyüttes, illetve magyarországi tehetségkutató műsorokból ismert énekes is. A Hangzó Csoda nevű záróeseményen idén Demény Péter verseit szavalják közösen a résztvevők. Mint elhangzott, a szervezők remélik, hogy a könyvhéttel párhuzamosan zajló TIFF nem gyengíti a vásárlókedvet és az érdeklődést.
Jövőre minden esetre egy huszárvágással egy hónappal a budapesti Ünnepi Könyvhét előtt, még májusban megszervezik a kolozsvári eseményt, így abban reménykednek, hogy magyarországi könyvkiadókat és írókat is sikerül elhívni, akik eddig inkább a Vörösmarty téri eseményre koncentráltak.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

5. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét: 2015-ben nem kell standbért fizessenek az erdélyi könyvkiadók
Az RMDSZ Főtitkársága, a Romániai Magyar Könyves Céh, valamint a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által szervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét ötödik kiadására 2015-ben új helyszínen, a kolozsvári Fogoly utcában, a déli városfalak alatti sétálóövezetben kerül sor június 4–7. között – fogalmazott Doki Emese, a Főtitkárság képviseletében a rendezvény csütörtöki, május 21-i sajtótájékoztatóján.
„Öt év után büszkén mondhatjuk, a könyvhét újraélesztett egy olyan hagyományt Kolozsváron, de Erdélyben is, amely magyar kulturális értékeket helyez előtérbe, valamint lehetőséget ad arra, hogy a szerzők közvetlenül találkozhassanak olvasóikkal. Idén is a létező igényeknek megfelelő programsorozattal gazdagítjuk a hazai kulturális életet” – hangsúlyozta Doki Emese. Rámutatott, az RMDSZ jóvoltából idén először teljesen ingyenesen, bérmentve vehetnek részt az vásáron azok az erdélyi magyar kiadók, akik könyveiket, kiadványaikat június 4–7. között Kolozsváron szeretnék árusítani.
„A hagyományokhoz híven, rendezvényünk az irodalmi felhozatal mellett idén is rengeteg szabadidős programmal várja az érdeklődőket” – ismertette Ambrus Zsombor főszervező az ünnepi könyvhét programját. Kiemelte, annak érdekében, hogy minden korosztály jól érezhesse magát, minél változatosabb felhozatalt ígérnek: csütörtökön a hivatalos megnyitó után a Loose Neckties Society és Szabó Balázs Bandájának koncertjeivel kezdünk, pénteken a Folker együttes táncoltatja meg a kisebbeket, az Evilági együttes Muszka Sándor verseit dalolja, az este folyamán pedig a Bagossy Brothers Company és Muri Enikő gondoskodik a jó hangulatról. A hétvége folyamán, szombaton sor kerül az Életfa egyesület gyermeknapjára, amely keretén belül fellép a Katáng zenekar, de aznap tekinthetjük meg a Bogáncs Néptáncegyüttest is a könyvhét színpadán. Este Nagy Ricsi, illetve a Folkfusion Band szórakoztatja a közönséget. Vasárnap délelőtt a 4 for Dance produkciójára, záróeseményként pedig a Hangzó Csoda - közösségi versmondásra kerül sor Demény Péter verseivel.Az író-olvasó találkozók sorából megemlítendő Markó Béla, DiményH. Árpád, Tompa Andrea és Márton Evelin, de lesz Makkai Sándor életéről és munkásságáról megemlékező konferencia is.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke Supka Géza egyik kiemelt szándékának adott hangot: „A könyvhét-alapító elvárása idén Kolozsváron is érvényesül: a Fogoly utca megfelelő helyszín arra, hogy a könyveket a történelmi falak közé vigyük. Fontos megemlítetnünk, 2015-ben bevontuk rendezvényünkbe az magyarországi Nyíregyháza város turisztikai bemutatkozóját is: az új helyszín megfelelő arra is, hogy az érdeklődők ne csak az egyik eseményre, hanem a párhuzamos utcai történésekre is ellátogassanak” –érvelt, majd hozzátette: az első és második kiadáshoz hasonlóan, 2015-ben is egy időben veszi kezdetét a két kulturális rendezvény Erdélyben és a budapesti Vörösmarty téren.

Nyugati Jelen (Arad)

Nyíregyháza Kolozsváron – nem lesz testvérváros
Kolozsvár és Nyíregyháza közös jövőbeli pályázati lehetőségeiről beszélt Kovács Ferenc, Nyíregyháza polgármestere, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester és Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul tegnap délután a Fogoly utcában, ahová a magyarországi város küldöttsége az V. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendégeként érkezett.
A helyszínen felállított standjaiknál ma 10 és 22. vasárnap pedig 10 és 14 óra között bárki tájékozódhat Nyíregyháza turisztikai kínálatáról, látványosságairól, illetve szombaton este 7 órától Nagy Ricsi könnyűzene-énekest, este 8 órától pedig a Folk Fusion együttest hallgathatjuk meg, míg vasárnap délelőtt 11 órától a 4 For Dance táncegyüttes mutatkozik be. Mint megtudtuk, a két város nem tervezi testvérvárosi kapcsolat kialakítását, de bíznak abban, hogy együtt több sikeres uniós pályázatot nyújtanak majd be – ez utóbbiakról majd az elkövetkező időkben tárgyalnak részletesebben.
(N.-H. D.)
Szabadság (Kolozsvár)

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Megörökítette Csíkmadaras múltját
Tankóné Péter Mária nyugalmazott tanítónő szülőfaluja, Csíkmadaras néprajzi és helytörténeti adatait, hagyományait, képi dokumentumait gyűjtötte össze több évtizedes értékmentő munkával.
A család csíkmadarasi, ő is ott született. „Itt laktak a nagyszüleim, és édesapám ide nősült, közben felépítette a házat a szomszédban, 1943-ban átköltöztünk az új házba. Hároméves voltam, amikor a front közeledtével menekülni kellett. Mint egy filmet, úgy látom magam előtt, ahogy pakoltak a szekérre, édesapám, aki szabó volt, elásta a varrógépet és az értékesebb tárgyakat, felültünk a szekérre, és elmentünk fel az egyik fűrészmalomhoz. A német repülők zúgtak, jöttek, és géppuskázták le a juhoka. Nagyon rossz emlékeim vannak. Mikor hazajöttünk, felrobbantották az Olt-hidat, és a repeszdarabok az ablakainkat betörték” – emlékezett Mária néni a kisgyermekként megélt háborús időkre.
„Édesapám látta bennünk, hogy jó felfogásúak vagyunk, és elhatározta, hogy továbbtaníttat. Én mikor kérdezték, mi szeretnék lenni, azt mondtam, hogy tanító néni. Mert házbérben tanítónők laktak nálunk, láttam az ő életüket, és én is tanító néni szerettem volna lenni” – mesélte. Mária néni a csíkszeredai vegyes középiskolában érettségizett 1959-ben, és 1960-ban már össze is házasodtak tanító férjével. Akkor nem ment a tanítóképzőbe, mert úgy gondolta, fiútestvéreinek nagyobb szükségük van a továbbtanulásra, hogy családfenntartók legyenek. Megszülte a leányát, tisztviselő lett, de az álmát nem adta fel, magánúton végezte el a tanítóképzőt, és közben tanított. „Kilenc évet tanítottam a madarasi óvodában, utána volt lehetőség tanítónőként dolgozni, és még 24 évet tanítottam Madarason. Közel 490 gyermek volt a kezem alatt, kimondhatatlanul szerettem tanítani. Hivatásom volt, lélekből csináltam” – vallja Tankóné Péter Mária.
Pedagógusi tevékenysége közben jutott idő kihasználni kézügyességét is. A kolozsvári Napsugár nevű gyermeklap pályázatára, amelynek feladataként székely ruhába kellett öltöztetni Anna és Áron babát, unokájával együtt jelentkezett. „Hat rend székely ruhát varrtam meg, négy lány- és két fiúruhát, elküldtük Kolozsvárra, most a keszthelyi babamúzeumban vannak, különdíjat nyertünk velük. Utána néprajzi jellegű pályázaton is vettünk részt az unokámmal, 2000-ben Nyíregyházán voltunk millennumi ünnepségen. Ezek a sikerélmények adtak ösztönzést a folytatásra, kezdtem varrni a ruhákat.”
Ezzel együtt a régi madarasi viseletet is igyekezett feleleveníteni. „Amikor hozzákezdtem, osztályoztam az anyagokat. Az 1905-ös évből az első ruha, az akkori eredetit próbáltam megvarrni. Mind a 31 babán más és más a szoknya, a csíkozás, a kötény. A ruhákat varrtam, viszont alig volt két-három baba. Meghirdettem a helyi lapban, hogy akinek babája van, kérem, ajándékozza nekem, nemcsak tanítványok, volt kollégák is ajándékoztak. Babajavító műhely is lett itt, így kaptam 37 babát, végül 31-nek készítettem ruhát” – elevenítette fel.
A régi felvételek gyűjtésével egy időben kezdte lejegyezni a népszokásokat, mert, mint mondta, az volt a terve, hogy a madarasi népviseletről ír egy könyvet. Erről a tervéről 2006-ban a Csíki Hírlapnak is beszámolt. Az újságcikk felkeltette Barabási László nyugalmazott múzeumigazgató figyelmét is, aki felkereste otthonában. „Kíváncsi volt, hogy Madarason egy tanító néni mit ír. Azt mondta, két könyvre való anyag van, de még többre is. Akkor megbeszéltük, hogy osszuk két részre. Azt tanácsolta, először írjak a hagyományokról, és utána a székely ruháról. Segített is sokat, átjavította, lábjegyzetet írt, így állt össze az első könyv a madarasi népszokásokról” – foglalta össze Mária néni.
A második könyvet már egészen egyedül állította össze, ez a csíkmadarasi székely viselet múltját mutatja be. „Elvittem a plébániára is, a plébános úr pedig ajánlotta, annyi híres, jelentős ember származott Madarasról, kellene írni a családokról is” – emlékezett. Így készült el aztán a harmadik kötet, amely madarasi élettörténetek, családfák, szellemi hagyatékok gyűjteménye. Szintén a plébános ajánlotta, hogy ki kellene adni Fazakas Ágnes összegyűjtött meséit. „Ő ápolónő volt, de Tamási Áron stílusában írt meséket Csíkmadaras helyneveiről. Huszonkét mese van összegyűjtve, tavaly jelent meg a könyv a svédországi barátnőm illusztrációival. Jó érzés volt, hogy amikor a Facebookra feltettem a felhívást, hogy támogatókat keresek, Bara Erzsike Ohióból azt írta, támogatni fogom a tanító nénit, mert a három könyv megvan a könyvespolcomon, ékszerek ebben a nagy messzi világban” – mesélte a nyugalmazott tanítónő.
Mária néni most már babaruhát nem varr, mert azt mondja, elérte a célját, és amit szeretett volna, megvarrta. Legújabb szórakozása, hogy a régi, összegyűjtött fényképeket Facebook oldalán is bemutatja, mint mondja, sok észrevételt, visszajelzést kap, volt, aki dédmamáját ismerte fel.
Kovács Attila
Korábbi könyve: Tankóné Péter Mária: Csíkmadaras, 2009.
Tankóné Péter Mária: Csíkmadaras a bölcsőtől a sírig.
Székelyhon.ro

Több uniós pénz a határon átnyúló programokra
A korábbi 68 millió euróról, 75 millió euróra nő a határon átnyúló együttműködési program európai uniós kerete a magyarországi, romániai, ukrajnai és szlovákiai közös fejlesztésekhez megvalósításához – közölte az uniós fejlesztések koordinációjáért felelős helyettes államtitkár pénteken Nyíregyházán, ahol a három országot érintő idegenforgalmi projekt záró rendezvényét tartották.
Perényi Zsigmond elmondta, hogy a 75 millió eurót a kedvezményezett pályázók a kormány által meghatározott prioritások szerint gazdasági, környezetvédelmi, turisztikai és a határ menti közlekedés fejlesztésére használhatják fel 2020-ig. Az utóbbira, új határátkelő helyek nyitására, az ottani infrastruktúra kialakítására és utak építésére a 75 milliós euró 20 százalékát használhatják fel a pályázók, akik a konkrét terveket dolgozzák majd ki.
Az államtitkár-helyettes hozzátette: az egymással szomszédos négy ország érintett területei a korábbi európai uniós ciklusban is a legnagyobb összeget használták fel a határon átnyúló fejlesztésekhez, és ennek köszönhető az összeg megemelése a következő időszakra. Perényi Zsigmond a közlekedési infrastruktúra további fejlesztését nemzetstratégiai szempontból is igen fontosnak nevezte, amellyel az összeköttetést, a mobilitást szeretnék javítani a határon túl élő magyarokkal. Megemlítette: jelenleg van olyan térség, ahol az ott élőknek 60-70 kilométeres kerülőutat kell megtenniük, hogy a határon túl élő rokonaikat felkeressék. Új határátkelők nyitásával ezt az utat szeretnék lerövidíteni legalább 4-5 kilométeresre a jövőben.
A Magyarországot, Romániát és Ukrajnát érintő pénteki, nyíregyházi projektzáró rendezvényen a Turisztikai Örökség Kis-Európában elnevezésű fejlesztés megvalósítását értékelték. Seszták Oszkár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Fidesz-KDNP-s elnökének tájékoztatása szerint a térségi helyhatóság a Szatmári Megyei Tanáccsal és a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségével közösen 398 ezer eurós, több mint 123 millió forint uniós forrást nyert el idegenforgalmi fejlesztésre, melyhez a partnerek 10 százalékos önerőt biztosítottak.
Az összeg felhasználásával tanulmányt készítettek az egymással szomszédos területek turisztikai nevezetességeiről, látnivalóiról, valamint beruházási stratégiát dolgoztak ki a 2020-ig tartó időszak közös fejlesztési céljaira. A kulturális örökség helyszíneiről kiadványt, kisfilmet, szórólapokat, és számítógépes adathordozókat jelentettek meg, amelyek a turisták figyelmét hívják fel a három ország határ menti területeinek utazási helyeire.
Krónika (Kolozsvár)

Visszatekintő Zagyváék utóbbi negyedszázadára
1990-ben települtek át Marosvásárhelyről az anyaországba, azóta Nyíregyházán élnek, dolgoznak. Érett, markáns alkotóként mentek el, de művészetük ott teljesedett ki igazán. Jártak ugyan haza időről időre, sikereikről is hallhattunk ezt-azt, munkásságuk utóbbi két és fél évtizedéről azonban mégiscsak keveset tudhattak az itteniek. Zagyva László és Z. Erdei Anna most egy marosvásárhelyi visszatekintő kiállításon teszi lehetővé, hogy átfogó képet nyerjünk mindarról, amivel elmenésük óta gazdagodott, színesedett életművük. Igen, életműben gondolkodhatunk, hiszen mindketten hetven éve születtek, a kerek évfordulók pedig többnyire számvetésre késztetik az embert. Idei nagy ölelésű nyíregyházi jubileumi tárlatuk szép visszhangja bizonyára rövidesen felerősödik Vásárhelyen, ahol kiállításukat a Kultúrpalota földszinti galériái látják vendégül.
Z. Erdei Anna teljes grafikusi fegyverzetben áll közönség elé. Fekete-fehér rajzai, digitális nyomatai, kollázsai, színeikben visszafogott pasztelljei az egyetemesség jegyében, a szülőföld sajátosságait is magukon viselve, balladás tömörséggel továbbítanak drámai üzeneteket az emberről. Versképei, költői ihletésű grafikái döbbenetes vallomások korunk sorskérdéseiről.
Zagyva László, akinek négy modern hangvételű bronz térszobra négy évtizede díszíti a Színház teret, a távozásuk után született méretes fa-, bronz- és kőplasztikáiból és kisméretű alkotásaiból, érmeiből is elhoz jó néhányat Marosvásárhelyre. Humor, irónia, játékosság, megannyi ötletsziporka ámítja majd el a nézőt a kiállítóteremben, s a szobrász jeles elődökkel, történelmi személyiségekkel is biztosítja a találkozást.
A tárlat november 17-én, kedden 18 órakor nyílik, megnyitóbeszédet Nagy Miklós Kund művészeti író tart.
Népújság (Marosvásárhely)

Kitüntették Geréb Zsolt egyetemi professzort
Geréb Zsoltot, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Akadémia professzor emeritusát is kitüntették csütörtökön a Magyarországi Református Egyház (MRE) zsinatának tudományos, pedagógiai és szeretetszolgálati díjainak átadásakor.
A kolozsvári egyetemi tanár, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora az Aranygyűrűs teológiai doktor díjat vehette át.
Az elismeréseket Bogárdi Szabó István, a zsinat lelkészi elnöke és Huszár Pál világi elnök nyújtotta át a testület budapesti ülésén.
Az Év Könyve díjat idén Zsengellér József, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja kapta A kánon többszólamúsága című könyvéért, amely a L'Harmattan és a Kálvin Kiadó közös gondozásában jelent meg 2014-ben.
A szeretetszolgálati munkáért odaítélhető Kiss Ferenc-díjat idén Baji Lászlóné Tatár Magdolna, a miskolc-tetemvári gyülekezet tagja kapta idős és fogyatékos emberek lelki gondozásáért. Az intézményes diakóniában szolgálóknak adható Juhász Zsófia-díjjal pedig Németi Imréné Halász Juliannát, a balmazújvárosi református egyházközség idősotthonának vezetőjét tüntették ki.
A pedagógusoknak járó Imre Sándor-díjat Sipos Kund Kötönyné, a nyíregyházi Jókai Mór Református Általános Iskola igazgatója vehette át.
Krónika (Kolozsvár)

A Spectrum hősszerelmese
Sokan csak a színház hősszerelmeseként emlegetik Kinda Szilárd színművészt, aki a kezdetektől a marosvásárhelyi Spectrum Színházat erősíti. A 26 éves színészt az elmúlt két évben a Boszorkány, A vihar, valamint A nők iskolája című előadásban is a lángoló ifjú szerető szerepében láthattuk, kicsit már unja is a ráragasztott bélyeget. Ráadásul Kinda Szilárd a hétköznapi életben nagyon más is. És nem csak azért, mert 26 évesen már egy kis, boldog családdal büszkélkedhet.
– Miért választja manapság egy fiatal a színészi pályát? Mi az, ami vonzó benne?
– Klisészövegnek tűnik, de én gyerekkorom óta vonzódom a színpadi művészetekhez. Öt és fél éves korom óta sporttáncoltam, úgy hogy színpadon voltam valamilyen szinten, de 12-13 éves koromban konkretizálódott bennem, hogy inkább a színművészeti pályát választanám, ha eljön az ideje. Persze konkrétabb lépést ez irányban a középiskola végéig nem tettem. Végül tizenkettedik osztály végén a mélyvízbe ugrottam, mondván, hogy ha valamit akarok, most kell megpróbálnom. Szerencsére elsőre összejött a felvételi a színire, pedig fel voltam készülve, hogy addig megyek, amíg bejutok. Hogy mi vonz? Még mindig nem tudom megmagyarázni. Úgy érzem, itt a helyem. Ha valamilyen munka nem is sikerül, akkor sem megy el a kedvem az egésztől, inkább azon gondolkodom, hogy mit csináltam rosszul, de sosem éreztem azt, hogy nem itt a helyem. Önmagamban érzem, hogy ezt szeretem csinálni, ezt kell nekem csinálni.
– Ebben, gondolom, az is megerősített, hogy amint végeztél az egyetemen, állást is kaptál. Sok végzett színész nem mondhatja el ezt magáról.
– Igen, tizenegyen végeztünk, és hat-heten kaptunk ajánlatot. Én három ajánlatfélét is kaptam. Volt szó Temesvárról is, bár az végül is nem konkretizálódott, meg hívtak Nyíregyházára is. Török Violával együtt dolgoztunk Mikházán a Boszorkányban, s abból lett a Spectrum-szerződés.
– Ennek ellenére egyenes út vezetett a Spectrumhoz? Egy percig sem volt kérdés, hogy inkább, mondjuk, Nyíregyházára menj?
– Ennek van egy személyes része is, a Boszorkány című előadás kapcsán megismertem a feleségemet, aki a Bekecsnél néptáncos, s ez nyilván befolyásolta a döntésemet, hogy itthon maradjak. Meg is van az eredménye: nemrég volt a lagzink, és mára van egy 9 hónapos fiunk, Dániel, akit a próbafolyamatok alatt kevesebbet látok, de igyekszem annál intenzívebben ott lenni, amikor otthon vagyok.
– És most, hogy már eltelt egy kis idő, hogy érzed, mennyivel másabb egy magántársulatnál dolgozni, mint egy állami kőszínháznál? Előny vagy hátrány? Érdekesebb, izgalmasabb?
– Az én szempontomból nem sokkal másabb. Ugyanúgy próbál működni, mint egy kőszínház. Nem szerződésesekre, hanem alapemberekre épít, egy alaptársulatra. Nekem van egy fix szerződésem, van egy kialakulóban lévő társulat, előadásokat állítunk fel. Nagyságrendileg más, mert kisebbek vagyunk.
– Úgy vagy egy kicsit elkönyvelve, hogy te vagy a Spectrum hősszerelmese. Hogy állsz te ehhez?
– Az az igazság, hogy nincs nagyon más, aki eljátssza ezt a szerepkört. Kicsi a társulat, és amikor el kell osztani a szerepeket, nagyjából én illek bele ebbe a kategóriába. Nem örülök neki, de mit tehetnék? Egy színésznek nyilván az a vágya, hogy minél gazdagabb spektrumú karaktereket játsszon. Az elmúlt két évben azonban három előadásban is én vittem ezt a szerepet. Keresi is az ember, hogy mitől lesz a szerep más, hogyan lesz ez más, lehet-e egyáltalán más. És ez nem feltétlenül előnyös, mert minél szélsőségesebb karaktereket kap az ember, annál többet tud kihozni magából.
– A hősszerelmest kijátszottad. Milyen szerepekre vágynál inkább?
– Nincs konkrét szerepálmom. Minél színesebbekre. Amikor kapok egy szövegkönyvet, azt figyelem, hogy mennyire különbözik az előző szerepeimtől, és mennyire más, mint az én személyiségem. Annyi mindent eljátszhatnék még. Ha mondjuk 15-20 év múlva eljátszottam x számú szerepet, akkor majd gondolkodhatok azon, hogy mit nem vittem még színpadra.
– Nagyon különböző vagy a színpadon és az életben?
– A hétköznapi életben nehezen nyílok meg. Mindig úgy voltam vele, hogy erre a színpad való, a hétköznapi életben én Kinda Szilárd vagyok. Persze a színpadon is önmagamból építkezem, de abszolút nem szeretek középpontban lenni. Sőt, zavar. Inkább a háttérbe vonulok, nem próbálom felhívni magamra a figyelmet. Nagyjából a színpadon élem ki az exhibicionizmusomat, bár az nekem nincs is, azt hiszem, még a szakmában sem. Nem ezért vagyok színész.
– Hanem?
– Az elsődleges ok, ami miatt ezt a pályát választottam, hogy az emberekkel, a nézőkkel elfelejtessem a mindennapok problémáit, és jó kedvvel, jó érzéssel, lelki nyugalommal távozzanak az előadásról. Mindig úgy éreztem, hogy a színház a nézőben el tud indítani olyan folyamatokat, ami egyfajta megtisztuláshoz is vezethet, legyen az a nevetés, a felismerés vagy bármi más által. Nem rólam szól, hanem arról, hogy mit látnak ők. Ha úgy érzem, hogy az, amit csinálok, a nézőben nem indít el semmit, akkor fölösleges. Néző nélkül nincs színház.
– Ez azt jelenti, hogy másképp játszol egy fél háznak, mint egy telt háznak?
– Nem. De persze zavarja az embert, ha kevesen vannak. A színésznek nyilván százszázalékosan kell teljesítenie akár két nézőnek is, de nem ugyanolyan energiák keringenek, ezt nem lehet tagadni. Más, ha tíz nézőnek játszik az ember, más, ha száznak vagy háromszáznak. Ezek olyan dolgok, amelyeket nem tudunk megfogni, de léteznek. Ha nincs telt ház, akkor már a néző is úgy ül be, hogy vajon miért üres a hely mellette? Vajon nem jó az előadás, vagy miért? Nem annyira felszabadult. Nem ugyanúgy nevet egy fél ház, mint egy telt ház. Elég, ha abból a telt házból húsz személy elkezd nevetni, a következő tíz felszabadul, s mindjárt az egész ház nevet. Ha van húsz személy itt-ott, felkacag az ember, körülnéz, s hogy nem kacagott senki, visszafogja magát. Attól még lehet, hogy tetszik neki az előadás, de nem ugyanúgy viszonyul hozzá. És ez persze hatást gyakorol a színészre is. Mert a színész hozhatja tudása, tehetsége száz százalékát, de csakis akkor tud úgymond "csillogni", ha érzi a nézők közti energiát és kapcsolatot. Akkor tud még önmagánál is többet nyújtani. Én nekik játszom, nem magamért. (A Spectrum Színház sajtóosztálya)
Népújság (Marosvásárhely)

Dupla 70-es életműkiállítás
A Képzőművészeti Múzeumban kedd délután nyitották meg Zagyva László és Z. Erdei Anna közös tárlatát.
Két kitűnő, Szatmárnémetiből elszármazott képzőművész közös életmű-kiállítását nyitották meg kedd délután a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegén, a Vécsey-házban. A közös tárlat egy sorozat része, a művészházaspár tagjai közös tárlatot tartottak Nyíregyházán, Marosvásárhelyen és most Szatmárnémetiben.
Mindhárom várossal szoros a kapcsolatuk, hiszen most Nyíregyházán élnek és ott teljesedett ki életművük. Marosvásárhelyen értek igazi képzőművészekké, Szatmárnémeti pedig a kezdetet, a kiindulópontot, azokat az érzelmi, lelki tartalékokat jelenti, amelyek minden művészt egy életen át elkísérnek. A kiállítás kapcsán még fontos tudni, hogy dupla 70-es tárlatról van szó: a szobrászművész és a grafikusnő is nemrég töltötte be a kerek évszámot.
Muhi Sándor grafikus, mint művészettörténész és a kiállítók régi jó barátja beszélt munkásságukról, művészetükről.
"Erdei Anna alaposan ismeri és kamatoztatja alkotómunkájában a hagyományos grafikai eljárásokat, készít rézkarcokat, linóleummetszeteket, kollázs nyomatokat, tervezőgrafikai munkái kifinomult ízlésvilágról, szakmai igényességről és a képzőművészeti eszköztár alapos ismeretéről vallanak, de egyéniségéhez sokkal közelebb jár a rajz. Elsősorban szénnel, ritkábban pasztellel dolgozik. A líraiság talán pasztellképein érvényesül leginkább, ezek többségét a táj, a közvetlen környezet ihlette, de itt, ezekben a munkákban se tagadja meg önmagát. Fekete, barnás-vörös vonalhálókkal átszőtt felületei úgy tűnik kiválóan alkalmasak az egyéniségén átszűrt közvetlen élmények közvetítésére" - mondta Muhi.
"Zagyva szobrai a technikai, formai változatosság ellenére (hiszen dolgozik bronzba, kőbe és fába) egységes összképet mutatnak, alapos anatómiai ismeretekről, műgondról, olykor humorérzékről árulkodnak. Ez utóbbi, megítélésem szerint alkotásainak egyik fontos, meghatározó jellegű erénye. A humor az ő esetében sohasem bántó gúny, hanem olyan nemes irónia, olykor önirónia, amely közelebb hozza alakjait a nézőhöz, aki ezek sutaságában, kiszolgáltatottságában önmagára ismerhet. Kedvenceim közé tartoznak a nyíregyházi városközpont közelében álló oszlopszobrai, a mitológiát idéző fa faragásai, illetve a Dudás címet viselő sorozata, amelyeken a művész humora fokozottan érvényesül. Az nem véletlen, hogy Zagyva László kiváló éremművész, alkatilag szinte predesztinált erre a területre. Érmein a kiváló portrék mellett bohócok, mitológiai állatfigurák, épületrészletek, és az otthonát, házát lécenként összehordó, kiszolgáltatott ember mindennapi küzdelme elevenedik meg. E sorok írója számára kisebb, élményekkel gazdagító kaland volt ennek az anyagnak a körbejárása" - magyarázta Zagyva László alkotói munkájáról régi barátja, Muhi Sándor.
szatmar.ro

Nagyszabású produkcióra készül a Tompa Miklós Társulat
A Csárdáskirálynő Marosvásárhelyen!
Igencsak jelentősnek ígérkező premierrel készül szilveszterre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Kálmán Imre méltán örökzöld, az elmúlt évszázad során világhírűvé vált operettjét, a Csárdáskirálynőt mutatja be az óév utolsó estéjén a társulat – a közelgő, számos vendégművész részvételével alkotott bemutatóval kapcsolatosan hétfőn délben tartott sajtótájékoztatót a színház vezetősége.
A megjelenteket Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója köszöntötte, aki elmondta: a Csárdáskirálynő ez évben 100 esztendős, a színház 70 éves, e kettős évfordulót ünneplik a nagyszabású szilveszteri bemutatóval. – Remek csapat és nagyszerű rendező hozta létre a produkciót. A díszlet, a jelmez, a zene, a koreográfia egyaránt csodálatos. Utóbbit Ladányi Andrea jegyzi, aki a Győri Balett prímbalerinája, majd a finn királyi balett balerinája volt, jelenleg a barcelonai művészeti egyetem tanára. Verecki Szilvia sanzonett szerepére Fülöp-Gergely Tímea kolozsvári operaénekesnőt kértük fel, a kart a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói alkotják, akik téli vakációjukat és szilveszterüket áldozták fel ezért az előadásért, a produkciót pedig a Magyarországról érkezett Tasnádi Csaba rendezi. Bízunk benne, hogy ezen mű, ezen monarchikum csodavilága Vásárhelyen is olyan frissen jelentkezik, mint amilyen frissnek az elmúlt száz év során meg tudott maradni.
– Nagyon sikeres naptári évet zártunk, a célkitűzésünk a harmincezres nézőszám volt, jelenleg már a 33.000-nél tartunk – tette hozzá a produkcióban is fellépő Gáspárik Attila vezérigazgató. – A Csárdáskirálynő ugyanazon íven készült, mint a Van, aki forrón szereti, a Kőműves Kelemen, a My Fair Lady, avagy a Mágnás Miska. Ez számunkra nem muszájfeladat, ugyanarra a közönségre számítunk, mint például a Karamazovok vagy A nyugalom esetében. Nincs kompromisszum, ezt az előadást véresen komolyan vesszük. Csak a szereposztásban több mint hatvan embert láthatnak majd a nézők, mögöttük őrületes méretű és elszántságú stáb dolgozik. Nem szabad hibáznunk! Az Edvin szerepében fellépő Bokor Barna és Fülöp-Gergely Tímea szeptember óta próbál, a koreográfiát két hónapja gyakoroljuk. Szórakoztató előadást készítünk – de csak az igényesek számára! Nagy öröm, hogy közösen dolgozhatunk a Nyíregyházáról érkezett Tasnádi Csabával. Egy társulat erejét az méri fel igazán, amikor először dolgozik együtt egy számára új rendezővel.
– Ez a mű örökzöldként élt túl száz évet – mondta Tasnádi Csaba. – Ugyanolyan friss maradt mind történetében, mind zenéjében. Dalai méltán váltak divatslágerekké. A bécsi bemutatóra 1915 novemberében került sor, és pillanatokon belül 35 színház játszotta Európa-szerte, az első világháború alatt egyszerre futott Szentpéterváron és Berlinben: a művészet felülemelkedett az emberi gyarlóságon és frontvonalakon. Példátlan sikertörténetet futott be Amerikában, Afrikában és Japánban is. Az első világháború szibériai hadifogolytáboraiban megengedték a színjátszó körök létesítését, ahol ez volt a legnépszerűbb darab. A rabok fejből kottázták le a dallamokat, jelmezeket készítettek, a női szerepeket eljátszani tudó "primadonnák" pedig hatalmas tiszteletnek örvendtek. A mű kulturális közkinccsé vált. Kálmán Imrének Kodály és Bartók is az évfolyamtársa volt, ő pedig célul tűzte ki, hogy operai nehézségű szólókat, duetteket, különösen nehéz finálékat ír a műveibe. Ezért is hívtuk meg Fülöp-Gergely Tímea operaénekesnőt, aki a prózában is otthonosan mozog, Bokor Barna prózai színész létére pedig operai magasságokba tud emelkedni. És megpróbálunk mikroportok nélkül belevágni! A színház mindezzel nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, de ismeri a fejsze méretét. Annyira tehetséges a társulat, hogy Tímea kivételével minden szerepet ki lehetett közöttük osztani. A produkció hagyományos megközelítés lesz, a felkérés is erre szólt. Klasszikus, hagyománytisztelő, a mesei irányba kifutó előadást viszünk színpadra, amelyben vállaltan nincs benne az első világháború borzalmaihoz kapcsolódó mellékíz. A kor, a színészi eszköztár persze változott a mű megírása óta, de mi egy "le-lassított", színpadképében, jelmezeiben nagyon szép produkciót viszünk a vásárhelyi Nemzeti színpadára.
– Nagyon nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy játszhatok ezen világklasszis remekműben, egy álmom teljesedik be ezzel – vallotta be Bokor Barna. – De a színpadi meló gyötrelmes, az ének nagyon nehéz, szerencsére nagyon sokat tanultam Tímeától. És nem hangosított hanggal énekelünk majd, egy egész zenekart kell majd túlénekelnünk! Mindez egy másik szakma, és ezért számomra nagyon nagy kihívás. – Szintén nagy megtiszteltetés a felkérés, lévén ez az első operettszerepem, eddig csak operát énekeltem – tette hozzáFülöp-Gergely Tímea. – Az opera a legsúlyosabb műfaj, az operettet könnyebb átérezni, de ugyanúgy klasszikus hangtechnikát igényel. Kőkemény két heten vagyunk túl, de remek kollegáim vannak, akik fölkaroltak, biztattak, és közöttük megtanultam, hogy a színpadon ne csak énekben, hanem prózában is ki tudjam fejezni magam.
A Kálmán Imre, Békeffi István, Kellér Dezső és Gábor Andor szerezte Csárdáskirálynő bemutatójára december 31-én, csütörtökön 19 órakor kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében. A produkciót Tasnádi Csaba rendezte, a díszleteket Fodor Viola, a jelmezeket Safranek Zita jegyzi. Zenei vezetője, karmester: Incze G. Katalin, koreográfus: Ladányi Andrea, dramaturg: Tasnádi István, koreográfusasszisztens: Vámosi Judit és Ruszuly Ervin, korrepetitor: Strausz Imre István, rendezőasszisztens Fülöp Bea.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Csernátoni himnusznap
Csernátonban nem kell kivárni az „akadémiai negyedórát” egy kulturális esemény kezdéséhez: a közönség időben és nagy számban gyűl össze. Így történt ez pénteken, a magyar kultúra napján is a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban Alsócsernáton kismonográfiájának könyvbemutatóján, melyet meglepetéskiállítás is követett.
A könyvtár szó szoros értelmében zsúfolásig megtelt termében Nagy Balázs, a Háromszék Vármegye Kiadó által indított, Székelyföld településeinek bemutatását céljául kitűző sorozat szerkesztője ismertette az eddig megjelent köteteket. Elmondta, vállalkozásuk merész, eleinte nem is nagyon hittek benne, hiszen nem sok településen történtek szakszerű kutatások, kevés a lappangó kézirat is, mégis belevágtak, mert szükségesnek látták. A sorozatot Háromszék honismereti bibliográfiájával indították, aztán a falumonográfiák sorát – bár nem ajánlott az ilyen jellegű, tudományos igényű munkákat egyetlen szerzőre bízni, hiszen manapság kevés polihisztor terem – Pozsony Ferenc Zabolát bemutató kötetével kezdték, majd Egyed Ákos ugyancsak szülőfaluját, Bodost ismertető kötete következett. A sort – immár több szakember közreműködésével – Mikóújfalu és Dálnok folytatta, hatodikként pedig most Alsócsernáton kismonográfiája. A sorozat másik szerkesztője, Tóth Szabolcs arról beszélt, hogyan jött létre a kötet, bemutatta a szerzőket és tanulmányaik rövid kivonatát. A könyvbemutatón jelen lévő szerzők közül Székely Zsolt régész szólalt fel elsőnek, elmondva, régészeti szempontból Csernáton a legjobban kutatott község egész Háromszéken, a hozzá tartozó falvak területén Székely Zoltán 1944-ben kezdett ásatásai óta 52 települést sikerült azonosítani a kőkorszaktól a székely-magyarokig. Egyik legérdekesebb feltárás a Haszmann Pál Múzeum udvarán található lakóház, ezzel ugyanis datálni is lehet a szlávok utáni jelenlétünket a térségben. Cserey Zoltán történész hasonlóképp érdekes kiselőadást tartott az általa kutatott témáról, kiemelve azonban, hogy az 1849. utáni időszakkal kevés történész foglalkozik, ezért hiányosak is az ilyenszerű falumonográfiák. Ő maga a székely határőrség időszakának (1764– 1849) polgári és katonai igazgatását dolgozta fel, a téma kapcsán számos érdekességről beszélt, többek között arról, hogyan „kapott polgárjogot” Csernátonban a krumplitermesztés, vagy hogy kevésen múlott, hogy a vármegye székházát Csernátonban építsék fel, és ne Sepsiszentgyörgyön.
Csáki Árpád egyháztörténész az alsócsernátoni református egyház levéltárának feldolgozása révén három tanulmány szerzőjévé is vált: a református egyházközség történetét, a református templom építéstörténetét – ennek ismertetése kapcsán megjegyezte, bár nagyon gazdag az egyházi levéltár, a templomtörténettel korábban foglalkozók egyike sem kutatta azt, így téves adatok kerültek be a korábbi szakleírásokba – és Kovács Sámuel egykori református lelkésznek az 1830-as nagy tűzvészről írott emlékiratát dolgozta fel.
Haszmann Pál, a kötetben a falu kúriáit bemutató tanulmány szerzője kiemelte, a település értékeinek csupán szikrányi részét sikerült feldolgozni: egyrészt, mert nincs olyan dolgozat, amelyhez ne lehessen még hozzáadni, másrészt, mert számos téma vár még feldolgozásra, a gazdálkodás például, vagy az emberi emlékezetben szunnyadó értékek. Vagy családok történetének feldolgozása, hiszen „történelmünk családok történetéből tevődik össze” – mondta. Gyűjteni, amit még lehet, figyelmeztetett Haszmann Pál, hiszen még mindig rengeteg lehetőség van a kezünkben, és „nemzettudatunkat, jövőnket ezekkel a könyvekkel alapozzuk meg”. És mert a magyar kultúra napja himnuszunk születésnapja, az est házigazdája, Ágoston József könyvtárvezető javaslatára nemzeti imánk eléneklésével zárult a könyvbemutató. A meglepetéskiállításon, az épület pincegalériájában meg Réti Zoltán helybeli faragó bemutatta a tizenkét stációról készített fatáblasorozatát: úgy gondolta, mielőtt alkotásai Nyíregyházára kerülnek, meg kell adnia a lehetőséget falusfeleinek alkotásai megismerésére.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szakmaiság és a városfejlesztési vízió a legfontosabb az RMDSZ számára
Mint 1992, az első szabad választások óta mindig, az RMDSZ ezúttal is a szakmaiságot és a város fejlődéséről alkotott koncepciót helyezi előtérbe akkor, amikor a szatmárnémeti városi tanácsosi listáját állítja össze, jelentette ki szerdán Kereskényi Gábor. A városi szervezet elnöke ismertette a jelöltállítás menetrendjét és kritériumrendszerét.
Ezek szerint mindazok, akik részt kívánnak venni a RMDSZ-frakció munkájában a következő négy évben, február 26-án délután 16.00 óráig kell eljuttatniuk szándéknyilatkozatukat az érdekvédelmi szervezet szatmárnémeti székházába. Ezt követően, március 11-én a 300 tagú városi küldöttség dönt majd a jelöltek rangsorolásáról.
A szándéknyilatkozat mellett a dokumentációnak tartalmaznia kell egy önéletrajzot (az egységes formanyomtatványt a székházból lehet elkérni), egy bizonylatot arról, hogy a szervezettel szembeni valamennyi kötelezettségének eleget tett az illető és egy írásos nyilatkozatot arról, hogy vállalja az RMDSZ programját. Szintén nagyon fontos, hogy a jelentkezőnek bizonyítani kell, az előző rendszerben nem állt kapcsolatban a Szekuritátéval, illetve be kell mutatnia a város fejlődésével kapcsolatos elképzeléseit.
„Vissza kell adnunk Szatmárnémeti méltóságát és önbizalmát! Ebben a nemes, de nehéz vállalkozásban mindenkire számítunk, hisz ezt a célt csak vállvetve, csapatmunkában tudjuk teljesíteni", fogalmazott csütörtöki sajtótájékoztatóján Kereskényi.  „1992-től mindig a legkomolyabb, szakmailag leginkább felkészült tanácsosi csapatunk volt Szatmárnémeti városi tanácsában. A Szatmárnémeti RMDSZ az egységes, erős érdekképviselet megerősítését tűzi ki legfőbb céljául", jelentette ki a polgármester-jelölt. Éppen ezért a jelenlegi tanácsosoknak írásban kell beszámolniuk négyéves tevékenységükről, ezt pedig a szövetség vezetősége kiértékeli. A jelölteknek fontos kritériumoknak kell megfelelniük: komoly közösségi támogatottságuk kell legyen, nyitottaknak kell lenniük, szakmailag felkészültnek, a szervezet iránt elkötelezettnek. Az esélyegyenlőség jegyében az RMDSZ nagyobb súlyt kíván biztosítani a nőknek és a fiataloknak egyaránt.
„Meggyőződésem, egy frakció akkor lehet hatékony és eredményes, ha soraiban van műépítész, urbanisztikai szakember, jogász, az oktatás, a szociális élet terén jártas tag is", mondta a parlamenti képviselő.
„Városunk balkanizálódása csak és kizárólag széleskörű társadalmi összefogással állítható meg! Ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy a jelenlegi városvezetés újrázása esetén Szatmárnémeti újabb évekkel marad le nemcsak a közeli európai megyeszékhelyek viszonylatában (Debrecen, Nyíregyháza, Kassa, Ungvár), hanem a szomszédos romániai megyeközpontokkal szemben is (Nagybánya, Nagyvárad, sőt Zilah). Szívós munkával ezeket a kapcsolati szálakat újból össze kell forrasztani, a megingott bizalmat helyre kell állítani", fejtette ki az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke.
A politikus elmondta, a végső lista összeállítása és rangsorolása az MPP-vel való egyeztetés során alakul majd ki. „Várjuk a listára a Német Demokrata Fórum tagjait is, folyamatosan tárgyalásban vagyunk velük", válaszolta újságírói kérdésre. Elmondása szerint a jelenlegi tanácsosok közül egyelőre senki nem közölte hivatalosan, szeretné-e folytatni a munkát. „A jelenlegi frakció jó munkát végzett, becsülettel helytálltak! De ha valaki nem kívánja folytatni a munkát, tudjuk pótolni, rendelkezésünkre állnak a megfelelő szakemberek", jelentette ki.
A polgármester-jelölt szerint 9-10 tanácsos lehet a reális elvárás a júniusi választások után. „Ahhoz, hogy a polgármester véghez tudja vinni programját, támogatottságra van szüksége. Az igazán fontos stratégiai döntéseket a tanács hozza meg", jelentette ki Kereskényi Gábor. szatmar.ro

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Emberként alkotni embereknek
„A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány” – születésnapi beszélgetés Kincses Elemér marosvásárhelyi rendezővel.
– Örül-e annak vagy zavaró tényezőnek tekinti, hogy a Wikipédia önről írott szövegének már a második mondata így hangzik: Kincses Előd öccse.
– Egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá.
– Hetvenévesen miként látná magát a színpadon, ha fiatal korában nem vált, és színész marad?
– Talán egy jó közepes színész lettem volna. Persze fiatal kezdőként még zseninek hittem magam, de a Kolozsváron eltöltött esztendők kijózanítottak; a sétatéri színházban belülről és alulról ismertem meg a pályát. Nagyon sok pincért és kocsislegényt játszottam, ezen kívül egy-két, legfeljebb három jelentősebb szerepet kaptam. Nagyon sokszor ültem oldalt, a soromra várva… de hiába. Akkor többre hivatottnak éreztem magam, de ha ennyi idő után őszintén magamba nézek, meg kell vallanom, hogy gátlásos voltam és túl sokat gondolkodtam. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy elkezdtem a mondatot, és közben az járt a fejemben, hogy be tudom-e fejezni.
Mindig be voltam tojva, amikor fel kellett mennem a színpadra, s akkor voltam boldog, amikor kijöttem. Az igazi tehetségeknél ez pont fordítva van; egy hús-vér színész fürdik a szerepében, a színpadon érzi igazán jól magát.
– Elképzelhető, hogy nem a színpadon érte volna meg ezt a kerek hetven évet?
– Nem lehet tudni… Tény, hogy Isten nagyon fiatalon a kezembe adta a tollat, lehet, hogy valahol szerkesztő lennék vagy író, esetleg horgász… A legszívesebben viszont erdőőr vagy vadászmester lettem volna, habár manapság már annyi az orvvadász, hogy egy csomót le kellene lőnöm. A lényeg az, hogy ha már nem lehettem volna rendező, olyan életet szerettem volna élni, amely sokkal közelebb hoz a természethez.
– Nagyon régóta kiderült, hogy remekül ír – regényt is, drámát is. Nem bánja, hogy talán az időhiány miatt, kevesebbet tudott foglalkozni ezzel a típusú alkotómunkával, mint amennyit szeretett volna?
– Nem feltétlenül időhiányról van szó. Úgy érzem, hogy megfért bennem a két alkotói munka, az írás és a rendezés. Van olyan időszak, amikor a színházi próbán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy gondolatban a regényemmel vagy a színdarabom valamelyik jelenetével foglalkozom, illetve az íróasztal mellett a színházi gondokon, éppenséggel a második jelenet végén töprengek. Persze ezeket a gondolatokat el szoktam hessegetni, mert amikor az ember ír, akkor írjon, amikor meg rendez, akkor rendezzen.
– Amikor most, hetvenévesen vonalat húz…
– Ne mind emlegesse azt a hetvenet!
– Átfogalmazva, amikor az ember tizennyolc évnyi fiatalságot és ötvenkét esztendőnyi tapasztalatot hordoz magával, miként képzeli el a jövőjét: több rendezéssel vagy több írással?
– Nagyon furcsa kérdés, ezen még nem is gondolkodtam… A tavaly nagyszerű évadom volt, öt meghívással, többek között a budapesti Nemzeti Színházba, ehhez képest az idei kétségbeejtően alakult, mindössze két meghívással. Ez olyan, mint amikor állnak a nénik a Rákóczi téren és vagy viszi őket a bácsi, vagy nem. Minden a bácsi ízlésétől függ. Nem mindig egyezik a meghívók ízlése az enyémmel, s mivel a színházban a meghívó az úr, nekem, rendezőnek, vállalnom kell annak az ódiumát, hogy az vagyok, aki vagyok, azt vallom a világról, amit vallok, és olyan színházat csinálok, amilyent csinálok. Azaz emberit – emberi módon, embereknek. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy szüksége van rám Budapesten, Bécsben, Szabadkán vagy Székelyudvarhelyen, vagy nincs. Mert ez nem tőlem függ.
– Ezek szerint nem nőtte bele magát abba a divatkorszakba, amelyben a rendező maga az atyaúristen, aki mindent magának rendel alá, színházat, közönséget, színészt…
– Soha nem nőttem bele és nem is fogok. Azzal áldott meg a sors, hogy olyan nagy rendezők mögött ülhettem, mint Harag György, Liviu Ciulei vagy Major Tamás. Teljesen különböző emberek, de azon túl, hogy a szakma óriásainak számítanak, van még egy közös vonásuk: egyikük sem akart uralkodni a színészek fölött. Harag a legnagyobb színészeket is valami elképesztő szelídséggel irányította; Ciulei baráti hangnemben suttogta a zseniális instrukcióit. És micsoda humora volt!
Emlékszem, egyszer, amikor Ion Caramitrunak, Gina Patrichinak és Toma Caragiunak magyarázott valamit, viccesen felkiáltott, hogy „ilyenekkel kell próbálnom, holott nekem színészekre volna szükségem”. Harag és Ciulei lelki rokonok, gyermeteg emberek voltak, akik imádták a játékot. Aki ismerte, tudja, milyen nagy élvezettel és tudással römizett meg pókerezett Harag György; annál jobban már csak a színházcsináláshoz értett.
– Pályafutása során nemcsak a szakma kiválóságai mellett dolgozhatott, de megadatott az is, hogy az erdélyi magyar színjátszáson kívül gyakran belekóstoljon az anyaországi, a határon túli magyar és a román teátrumba. Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti, illetve összeköti ezeket?
– A teljes másság köti őket össze. Hogy csak egy példát említsek a próbafolyamatból: ha egy elsőéves magyar színis lánytól azt kéred, puszilja meg a partnerét, visszakérdez: „tanár úr, ugye nem a száját?”. Ha ugyanezt kéred egy román diáklánytól, továbbviszi a gondolatot: „tanár úr, nem fektethetem le?”. Félreértés ne essék, ez nem értékítélet, ilyenek vagyunk, és ez különböztet meg a színpadon is. A magyar színjátszásban nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy megtaláld az igazgyöngyöt, a románban már a felszín alatt csillog valami, csak nem biztos, hogy a gyöngy. De ilyen az élet is: ha Bukarestben leszállsz a vonatról, azt látod, hogy egy páran verekednek, vagy a peron közelében éppen szül egy cigánylány. Budapesten nyúzott embereket találsz, akik futnak a pénzük után. Románia, a maga balkáni légkörével színjátszó ország.
Nézzük csak a temetéseket, milyen egy székelyföldi és milyen egy olténiai. Nem minősíteni akarom egyiket vagy másikat, csak hangsúlyozni, mekkora különbség van a kettő között. Míg a székelyek levett kalappal könnyeznek, az ország déli részén a temetés valóságos színház, ahol a szereplők partitúrákat adnak elő. Hogy melyik az igazabb? Ez hatalmas kérdés, amelyre nehéz választ adni.
– Azért az utóbbi egy-két évtized csak hozott némi átfedést…
– Nagyon sokat. Azt még nem tudtam magamban eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de talán inkább jó.
– Kanyarodjunk vissza az íráshoz: mekkora szerepet játszik a tollforgatásban az, hogy megrögzött horgász? Már csak azért is érdekelne, mert a halászok aztán tudnak mesélni!
– Tudok én a halászat nélkül is nagyokat hazudni, de a halászat mégiscsak jól fog, hisz amíg a vízparton ülök és a nagy fogásra várok, a csöndben és az egyedüllétben van időm gondolkodni. A horgászat egy kicsit hasonlít is az írásra, hisz egymagamban kell boldogulnom. Ülök az asztalnál, és ha azt akarom, a papíron London elevenedik meg, ha akarom, Nyíregyháza vagy éppenséggel a mennyország. Egyébként a rossz rendező is azt hiszi, hogy egyedül van, holott emberekkel építi vagy építheti fel az új világot.
– Nemcsak nagy horgász, nagy futballszurkoló is. Minek örül jobban: egy nagy halnak vagy egy nagy gólnak?
– Attól függ, ki fogja vagy ki rúgja! A legutóbbi halászélményem totálbalsiker volt; barátommal, Koós Gyurival, a Marosvásárhelyről elszármazott állatorvossal halásztunk a Tisza-tónál, amikor akkora harcsát akasztottam, hogy egyszerűen kettétörött a botom. Gyorsan felhívtuk a környék legjobb horgászát, hogy ilyen esetben mi a teendő. Kérdezte, hányas damilom van, 35-ös, mondtam, na jó, akkor várj egy negyedórát, és vágd el – érkezett a válasz. Reménytelen helyzetbe kerültem, pedig akkora feje volt a harcsának, mint az enyém. És ez nem horgászmese!
– Közvetlenül a ’89-es rendszerváltás után korszakot alkothatott volna a marosvásárhelyi színház, pontosabban annak magyar tagozata élén. De mintha egy idő után kicsúszott volna a keze közül, majd kicsúsztatták önt, közvetlen utódai pedig lecsúsztatták a színházat.
– Talán még korai ezt így megítélni, viszont tény, hogy nem igazán voltam én jó színházigazgató. Nem szerettem sem ordítani, sem koldulni. Az más kérdés, hogy Victor Ioan Frunzát én hoztam először Vásárhelyre, az erdélyi társulatok közül mi jutottunk ki először a POSZT-ra, a neves pécsi fesztiválra, és mi nyertük meg a Kisvárdai Fesztivált. A színház meg nem csúszott ki a kezemből, hanem szép csendben kicsúsztatták. Ennek esztétikai okai voltak, és nemcsak. Sajnos. És ezzel visszatértünk oda, hogy mi a nevem, és kinek vagyok az öccse.
Kincses Elemér
1946. március 9-én született Marosvásárhelyen. Előbb szülővárosában színészi diplomát, majd Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Pár évig Kolozsváron játszott, majd felhagyott a színészi pályával; Kolozsváron kezdett rendezni, de 1975-től a marosvásárhelyi színház rendezője volt, majd művészeti igazgatójaként dolgozott nyugdíjazásáig. Kezdetben modern hangvételű, tragikus drámákat, a hagyományt és az újító törekvéseket ötvöző színpadi műveket rendezett. Ezeket a tapasztalatait a ’70-es években klasszikus művek megszólaltatásában kamatoztatta. A ’80-as évektől drámaíróként is bemutatkozott, több saját művet állított színpadra Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen. Pályafutása során számos társulatnál megfordult, közönségsikert aratott és több rangos díjat begyűjtött. Munkáját 1996-ban Pro Cultura Hungarica Emlékplakettel jutalmazták. Már színipályája kezdetén elkötelezte magát az írásművészetnek is. Első írását az Utunk közölte (1967), Mondjátok, nem félünk című darabjával (1970) pedig már kiforrott drámaíróként jelentkezett.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Rákóczi erőt kell adjon, ma is meg kell védeni a közösséget
1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői.
Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán.
A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt.
Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket.
„Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba.
A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést.
szatmar.ro

Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944. és 1953. között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Május 26-án dr. Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba címmel.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa a magyar közelmúlt magyar történelmének alig ismert fejezetei közé tartozik. A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen „hadifogolyügyként” kezelték, így mutatták be a korabeli sajtóban, és így írt erről a témáról sokáig a második világháborúval foglalkozó szakirodalom is.
A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkás-seregre tegyen szert. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih–UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI a külföldiek Gulagjának tekinthető; 1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly – és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. Szovjet adatok szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg a táborokban.
A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerő-szükséglet kielégítése. Ez a cél a szovjet jóvátételi tervekben is szerepelt.
Az 1944 őszén a Kárpát-medencébe nyomuló szovjet haderő megnyitotta az utat az ország anyagi és emberi erőforrásainak kihasználása előtt. A szovjet fogolygyűjtő kampányoknak három hulláma volt.
A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Hajdúböszörményből például 1944. október 28-án 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba.
A legnagyobb arányú elhurcolásokra Budapesten került sor. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó korabeli feljegyzések arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, hanem új lendületet vettek. Az ostrom alatt rendszertelenül végzett fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikus akciók váltották fel. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vittek el civileket az utcákról és a házakból.
Az elhurcolások történetével kapcsolatos kutatások során a legnagyobb kihívást a civil foglyok létszámának megállapítása jelenti, annak ellenére, hogy az ostrom alatt fogságba esettek számáról nyilvános és hivatalos szovjet adat áll rendelkezésre. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 német és magyar katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét.
A szakirodalom általában 50-100 ezerre teszi a fővárosban összegyűjtött és elvitt civilek számát. Az elhurcoltak hozzátartozói által a háború után a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára küldött keresések alapján a deportáltak száma valóban több tízezerre tehető.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarországon ünnepeltek
550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa az elmúlt hétvégén, hogy együtt ünnepelhesse a Nemzeti Összetartozás Napját a hajdúnánási Berettyóújfalui Szakképzési Centrum Csiha Győző Szakképző Iskolája diákjaival, akikkel már évek óta testvériskolai kapcsolatot ápol. Az utazást a Rákóczi Szövetség támogatta.
A Székely Mikó Kollégium székely kaput vitt ajándékba, amelyet a szakkollégium udvarán fel is állítottunk. Iskolánk 48 fős diákkórusa, Dombora Anna tanárnő irányításával, ünnepi műsorral lepte meg testvériskolánk tanulóit és tanárait, az alkalomhoz illő versek is elhangzottak Bodor Éva és György Evelin diáklányok előadásában.
A közös ebédet követően ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a diákok egy része a sóstói élményfürdő kényeztetéseinek örvendhetett, míg a többiek a Vadasparkot látogatták meg.
Budapesten az OTP Fáy András Alapítvány Oktatási Központjában diákjaink EU-s képzésen vettek részt, a kísérő tanárok pedig módszertani bemutatón. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el 2 szlovákiai iskola, az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával.
A budai vár, a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása kellőképpen hozzájárult a Nemzeti Összetartozás Napjának méltó megünnepléséhez. Megérezhettük, hogy bár határokat állított közénk a trianoni döntés, nem választhatott el minket, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat.
Meglátogattuk másik testvériskolánkat, a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumot is, ahol az ízletes vacsora után az iskolai uszodában lazíthattunk. Köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, akiknek a támogatásával létrejöhetett ez az élménydús kirándulás.
Dr. Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium programfelelőse
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

87. Ünnepi Könyvhét
Ma és holnap csúcsra jár a nagy múltú könyves ünnep. Ha mi, marosvásárhelyiek, pontosabban erdélyiek közvetlenül nem is vagyunk érintettek az ügyben, hiszen a könyvhétnek nincsenek itt zajló kihelyezett rendezvényei, közvetve mégis részesei lehetünk az eseménynek a fesztiválon részt vevő tollforgatóink, könyvműhelyeink révén. És azért is közünk van hozzá, mert valamiképpen gyarapodunk minden újabb magyar kötettel és érdekes kiadvánnyal. A figyelem a médiának köszönhetően is nyilván Budapestre, a Vörösmarty téren és a térbe torkolló utcákon történtekre összpontosul. Számos más magyarországi helység is bekapcsolódott a 87. Ünnepi Könyvhét és a hozzá csatlakozott 15. Gyermekkönyvnapok gazdag műsorába. Június 9-től, amikor az ünnepélyes megnyitón a Kossuth-díjas Esterházy Péter mondta el gondolatait, dedikálások, pódiumszereplések sokasága várja az érdeklődőket. A központi rendezvény színhelyén 147 pavilon kínál olvasói csemegét, több mint kétszáz anyaországi és határon túli kiadó mutatja be és árusítja könyveit. Idén Gyula a könyvhét kiemelt vidéki színhelye. Miskolc megint első akart lenni, Lackfi János költő közreműködésével már szerdán elkezdték az eseménysort. De több más várost is említhetnénk, mindenhol nagy neveket tartogattak a nyitónapra. Szegeden például Spiró György és Dragomán György a vendég. És találkozhat a közönség Darvasi Lászlóval, Grecsó Krisztiánnal is. Darvasit Nyíregyházára is meghívták. Ott volt Péterfy Gergely is. Persze, önkényes a felsorolás, közel 350 szerzőt kellene megemlítenünk, ha teljességre törekednénk.
Aránylag népes az erdélyi résztvevők csapata is, mégis úgy tűnik, mintha kevesebb jeles alkotónk lenne jelen a Könyvhét megnyilvánulásain, mint máskor. Ezt talán az is magyarázhatja, hogy a rendezvény szabályzata szerint élő szerzők első kiadású művei szerepelhetnek a programban, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai, a könyvtámogatási pályázatok döntéseit viszont későbbre halasztották. A pénztelenség nagyon behatárolja könyvkiadóink termékenységét. Könyves vállalkozásaink közül mégis képviselteti magát Budapesten a Bookart, az EME, közösen az Erdélyi Kiadók, a Gutenberg, az Irodalmi Jelen Könyvek, a Koinónia, a Lector, a Mentor Könyvek, a Pallas-Akadémia, a Polis, a Pro-Print. A dedikáló szerzők között a vaskos programfüzetben többek között Markó Béla, Fekete Vince, Böjte Csaba, Zágoni Balázs, Márton Evelin, Balázs Imre József neve szerepel.
A pódiumbeszélgetések sorában ma 10.30 órától Demény Péterrel kerül sor eszmecserére a Vörösmarty-szobor melletti színpadon. Az írót a Lector Kiadó által megjelentetett Apamorzsák című esszékötete kapcsán kérdezi Balázs Imre József. 12.30-kor ugyanott Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó szerkesztője mutatja be Ady András Bogivilág című verseskötetét, a Mentor Könyvek újdonságát. Rá félórára ugyanő ismerteti Tamás Kincső A csinált-patak állatkertje című novelláskötetét. Ez is Mentor-kiadvány.
Külön érdekesség, hogy vasárnap délután 4 órakor közönség elé kerül Székely János egykori nagy sikerű könyve, A nyugati hadtest. A Partvonal Kiadó által újra kiadott műről Dragomán Györggyel folytat nyilvános beszélgetést a rádiós Oláh Andrea.
A könyvheti eseményekre, kiadói újdonságokra a későbbiekben bőven lesz még alkalmunk visszatérni.
(N. M. K. )
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországon ünnepeltünk
1550 kilométert utazott a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákkórusa június elején, hogy együtt ünnepelhesse a nemzeti összetartozás napját a hajdúnánási Csiha Győző Szakképző Iskola diákjaival, akikkel már évek óta testvérintézményi kapcsolatot ápolunk.
A Rákóczi Szövetség támogatásának köszönhetően az elmúlt év október 23-án is együtt ünnepeltünk, mostani találkozásunkat még emlékezetesebbé tette annak a székely kapunak az átadása, amelyet iskolánk ajándékaként, Kubánda Miklós igazgatóhelyettes irányításával állítottunk fel. Később, lazításként ellátogattunk Nyíregyházára, ahol a sóstói élményfürdő és a vadaspark között oszlott meg a diákság.
Június 4-én, szombaton felutaztunk Budapestre, ahol az OTP Fáy András Alapítványa jóvoltából diákjaink négyórás EU-s képzésén vettek részt (áprilisban, az Iskola másként hét során már 120 mikós líceumi tanuló részesült az alapítvány gazdasági képzésében). Ezzel párhuzamosan a kísérő tanároknak Dimény Katalin intézményvezető-igazgató és Sarkady-Kiss Lilla, a Fáy András Alapítvány forrásszerzési vezetője módszertani bemutatót tartott. Erre a tevékenységre az Erasmus+ projekt keretében került sor, amely 2014-ben indult el két szlovákiai (a buzitai és az almágyi általános iskola), az aradi Csíki Gergely Kollégium, valamint a Székely Mikó Kollégium bevonásával. Folytatásként ellátogattunk a budai Várba, ahol betekintést nyertünk a Magyarság Háza által szervezett Összetartozunk című rendezvénysorozat műsorába – a Kostelekről érkezett Vaszi Levente, a Fölszállott a páva tehetségkutató felfedezettje által vezetett táncházba –; a Halászbástya, a Mátyás-templom, valamint a Sándor-palota meglátogatása során megérezhettük, hogy a trianoni döntés – bár határokat állított közénk – nem választhatott el minket, külhoniakat az anyaországiaktól, hanem lélekben még inkább összekovácsolta a Kárpát-medencében élő magyarokat. Napunkat a másik testvériskolánk, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium meglátogatásával zártuk, ahol a vendégszeretet szerves része volt – az ízletes vacsora után – az iskolai uszodában való megpihenés is. Hálásan köszönjük támogatóinknak, a Rákóczi Szövetségnek, az OTP Fáy András Alapítványnak és a helyi önkormányzatnak a segítségét, nélkülük nem valósult volna meg ez az élménydús kirándulás.
Kinda Eleonóra programfelelős
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

István, a király: egymást erősítő kultikus darab Csíkszeredában
Az Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért immár harmadszor, ezúttal a Csíkszeredai Szabadság téren mutatja be az István, a király rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével.
Az előadást augusztus 20-án, a nemzeti ünnepen láthatja a nagyérdemű Csíkszeredában, a rendezvény fővédnöke Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. A nyíregyházi székhelyű szervezet azért jött létre, hogy segítse a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekeket, hogy támogassa őket anyagilag, lelkileg, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével – írták közleményben az egyesület tagjai.
Mint fogalmaznak, ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, az előadásban anyaországi és külhoni fiatalok és önkéntesek szerepelnek, akik Kárpátaljáról, Erdélyből, a Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkeznek. „Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők meggyőzzék őket emberi értékeikről, arról hogy képesek magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami másokat is megerősít" – olvasható a közleményben. Az első előadást 2014. augusztus 30-án tartották Budapesten a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en voltak kíváncsiak az ingyenes produkcióra, amellyel a nehéz sorsúakat támogatták.
Az összegyűlt adományokból anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik el a magyarok számára kultikus rockoperát. Az első állomás a Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilikaméretű Páduai Szent Antal-plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztálya számára adományozhattak egy értékes újraélesztő készüléket.
A Csíkszeredai előadásban fellépnek a Hargita megyei 2-es és 3-as számú gyermekelhelyező központ fiataljai is. Az előadás ideje alatt érkező felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani. „Szeretnénk igent mondani azokra a fiatalokra, akiket az élet, gyakran nem is saját hibájukból, megpróbált. Szeretnénk őket úgy felemelni, hogy meg tudjanak állni saját lábukon, ráébredjenek értékességükre. Olyan élményekben és tudásban szeretnénk részesíteni őket, amelyek révén sebeik gyógyulnak, és igaz értékkel rendelkező, tartalmas életet tudnak élni. Arra törekszünk, hogy a rászoruló gyerekek és fiatalok támogatása ne csak kampányszerű tevékenység legyen, hanem az egész esztendőt átölelje" – olvasható az egyesület honlapján.
A szervezet tagjai azt írják, hogy mivel munkájuk során mindenekelőtt az egyetemisták önkéntes segítségére építenek, céljuk, hogy tevékenységükkel bemutassák a társadalmi felelősségvállalás szükségességét és lehetőségét. Bíznak abban, hogy így egyre többen segítenek azokon, akik a leginkább rászorulnak.
Krónika (Kolozsvár)

Túl kellett élni a fogságot (A kézdiszentléleki Bara András volt hadifogoly visszaemlékezései)
Napjainkban sajnos már egyre kevesebben vannak olyanok, akik tanúi voltak az emberiség történelme gyászos korszakának, a második világháborúnak, és túlélték a sztálini halállágereket. A túlélők zöme már a kilencvenedik életévét is betöltötte. Felső-Háromszéken is egyre kevesebb a volt hadifogoly. Egyikük a kézdiszentléleki Bara András bácsi, aki katonai szolgálatáról és szovjet hadifogságáról mesélt. Leventekatona voltam
1925. november elsején születtem Kézdiszentléleken. 1944 augusztusában Kolozsváron inasiskolába jártam. Akkor már leventekatona voltam. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, s ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol mindennap mentettük az élőket. Attól a naptól kezdve nem kerültem vissza a műhelybe, hanem kivittek Gyaluba. Ott lövészárkokat ásattak velünk Gyalu mellett, egy román falu közelében. Onnan visszavonultunk és átmentünk egy hegyen. Tasnádon megháltunk, jóllaktunk szőlővel. Adtak egy-egy Mauzer-fegyvert száz-száz éles golyóval, és két-két kézigránátot is kaptunk melléje. Vonultunk Nagykároly irányába, ahol megháltunk. Szatmárnémetinél léptük át a határt és Szerencs irányába mentünk gyalog. Lehetett már szeptember vége felé. Háromszázötven leventekatona vonult velem együtt. Az úton sokat éheztünk. A magyar katonabakancs nagyon elsértette a lábamat, ezért lehúztam és mezítláb menegettem a sor végén, mint egy rossz pipe. A csapatomat Egerben értem utol, ahol az éjszakát is töltöttük. Nyíregyházára estefelé érkeztünk meg. Egy falun vonultunk keresztül, s már értünk ki belőle, amikor három katonai kocsi érkezett. A mi századosunk lóháton volt. Kiszállt az egyik kocsiból egy tiszt, és mondta, hogy itt van Szálasi testvér, és vezesse el a századot előtte díszlépésben. A középső kocsiból kiszállt egy közel kétméteres, fekete kalapos ember. Ő volt Szálasi. Azt mondta nekünk, hogy Horthy lemondott, és ezért neki kell hűséget esküdnünk. Vácra vittek, ahol egy nagy téren felesküdtünk Szálasira. Vácon a szovjetek megtámadtak minket. Akiket el tudtak fogni, elfogták és bezárták a templomba. Bevagoníroztak és Csornáig vittek vagonokban, ahol rohamkiképzést kaptunk. Amikor két hét után megkérdezték, hogy ki akar jelentkezni a német hadseregbe, tizenhárman kerültek közülünk, akik önként vállalták. Három hétig lehettünk Csornán. Én levizsgáztam asztalosságból. Elindítottak és elvittek egy német hadiszálláshoz. Minket bevetésre nem használtak, hanem lövészárkokat ásattak velünk. Koporsókészítésre is befogtak, mivel tudták, hogy asztalos a mesterségem.
Fogságban 1945. március 3-án a fehér salopétás oroszok a közelünkben vonultak Bécs irányába. A századosunk azt mondta, hogy adjuk meg magunkat. Egy fehér lepedővel integettünk nekik. Odajött hozzánk két orosz, az egyiknél egy gép-pisztoly, a másiknál egy oldalpisztoly volt. Megkérdezte, hogy hányan vagyunk. Érdekes módon az oroszoknál az ágyúkat egytől egyig nők kezelték. Bécs városát lőtték. A németek meg visszalőttek. Nem tudhatták, hogy szerencsétlen lefegyverzett emberek közé lőnek. 300–400-an lehettünk egy tömbben. Aknákkal lőttek felénk. Miután befejeződött a lövöldöés, egy nagy csűrbe zártak. Akkor éjjel ott voltunk. Reggel kinyitották a csűrajtót, és odavittek egy magyarul tudó tolmácsot. Sorba állítottak, és le kellett rakni mindent, ami a zsebünkben volt. Három nap alatt visszakísértek Sopronba, és egy futballpályán voltunk egy hétig. Nem volt víz, teát, azt adtak, de szomjaztunk. Közben börtönt készítettek nekünk. A fiatalabbakat kivették, hogy cipeljük a lőszeres ládákat. Április 24-én negyven vagonba kétezer foglyot vagoníroztak be. Kétszáz német és 1800 magyar volt. Szegednél éjszaka nem engedtek be az állomásra, s egy szerelvény hátulról belénk futott. Négy vagonban a legtöbben meghaltak. Akik szökni próbáltak, azokat lelőtték. Akik megmAradtak, azokat a többi vagonba osztották szét. A vagonokból nem engedtek le, egy lyuk volt az egyik szélében, s ott végeztük el a dolgunkat. Ploieşti-re vittek. Este érkeztünk meg, hallottuk, hogy szólnak az ágyúk, nem tudtuk, hogy mi történhetett. Vojna kaput, vojna kaput! – Vége a háborúnak! – kiabálták az oroszok, de mi azt akkor nem értettük. Május 8-a lehetett aznap. Onnan Rămnicu Săratra vittek, ahol lefürösztöttek és sorba állítottak. Bevagoníroztak, és elindultunk Kijev felé. Negyvenen voltunk egy-egy vagonban. Kijev közelében megállt a vonat, hogy szálljunk ki és egyet járjunk a sínek mellett. Nem tudtunk megmozdulni. Az egyik orosz katona kinyitotta a vagonunk ajtaját és mondta, hogy szálljunk le. Mivel képtelenek voltunk, feljött és lerugódott. Meg voltunk meredve. Naponta egyszer adtak valami ételt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem kaptunk vizet. A szomjúság ölt meg. A szájunk ki volt cserepezve. Május 15-én még hó volt. Összebogoztunk három szíjat, és a végére rákötöttünk egy csajkát és lelógattuk a hóba. Hóval mentettük meg az életünket. Sózott húst és száraz kenyeret adtak, egyebet nem kaptunk.
A szegezsarai lágerben
Megérkeztünk Szegezsarába. Finnország, Lettország van hozzá közel. Egészen fent van északon. Kivittek egy szigetre, ahol tizennégy láger volt. Onnan jártunk ki dolgozni. Legelőször, akkor télen, egy papírgyárban dolgoztam. Hozták a meghántott farönköket. Negyvenkét fokos hidegben nem vittek ki, de 38 fokosban már igen. Váltásban dolgoztunk. Csak hat órán keresztül volt világosság télen, a nap többi részében sötétség. Sötétbe mentünk dolgozni, és sötétbe érkeztünk vissza a lágerbe. Németekkel dolgoztam együtt. 1945 nyarán hatszázunkat egy uszályon átvittek egy másik szigetre, Priboj Karellara. Olasz rabokat váltottunk fel. Amikor munkába mentünk, leengedték a hidat, vasárnap mindig fel volt húzva, amikor nem vittek munkába. Nyár volt akkor, meleg. Egy reggel nagy zajra ébredtem. Engem is megkérdeztek, hogy láttam-e a német tiszteket. Két német tiszt elszökött. Az egyiknek nem sikerült a csomagját magával vinni, azt megtalálták, és nyomkereső kutyákkal indultak megkeresni a szökevényeket. Az egyiket el is kapták. Nem tudom, mi történt vele. Onnan elszökni lehetetlenség volt. Hová menjél? Télen kivittek fát vágni az erdőbe. Át kellett menni a másik partra az Omega folyón. 250 méter széles volt. Az orosz őr megengedte a nagy hidegben, hogy tüzet rakjunk. A 38 fokos hidegből másnapra 42 fok lett. Olyankor nem vittek ki dolgozni. Egyszer azt mondták, hogy, aki románnak vallja magát, azt hazaengedik. Én a fogságban nem András, hanem Andrei voltam. Jelentkeztem románnak. Másnap visszavittek egy uszályon Szegezsarára. Felolvasták hatvan ember nevét, össze is állítottak egy szerelvényt, de engem és hat társamat ottfelejtettek. Az alapélelem az apró hal volt. Azt adtak mindennap.
A petrozavodszki láger következett
Szegezsaráról 1946 őszén Petrozavodszkba kerültem, ahol már jobbra fordult a sorsom. Már jól beszéltem oroszul. Kaptam egy propuskát, ami egy kézzel írott papír volt, de le volt pecsételve, azzal a városba is kimehettem. Száz közül csak egy, ha kapott propuskát. Asztalosműhelybe kerültem. Hetvenkét kilogrammos lettem. A lágerparancsnokunk egy szászrégeni ember volt. Szerette a nőket, az orosz tisztek feleségeit, s ezért készíttetett velem egy ágyat. A láger két felé volt osztva, az egyik fele a civileké volt, kórházzal, a másik felében a foglyok laktak. Elvágatta velem a drótot és átvitette az ágyat, és mondta, hogy utána én következem, de rám azóta sem került sor. Üzbég nők is vigyáztak ránk, nagyon gonoszok voltak, és amikor sztrájkkal fenyegetőztünk, elvitték őket máshová. Megszabadultunk tőlük. A férfiakkal jobban szót értettünk, hiszen tudták, hogy nem szökünk el. Petrozavodszkban voltam 1946 tavaszától 1948 őszéig. Egy hajógyárat újra kellett építeni. Két hétig dolgoztam már ott, amikor hoztak egy csoport németet. A csarnokot velünk összevágatták, majd újra kellett építeni. A gépeket mind Németországból hozták. Onnan tudtuk, hogy hány óra van, hogy egy cölöpöt ütöttünk a földbe, s így, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen a nap mozgásából megállapítottuk. Sorakozó volt, hozták az ebédet. A negyvenből egy hiányzott. Csendőr volt azelőtt. Vasút mellett voltunk, a rabtársam felült egy szerelvényre és azzal próbált megszökni. Meg kellett legyen a létszám. Kilenc nap múlva hozták vissza a lágerbe. Volt egy kutyaketrec az őrszoba előtt, s az orosz őr addig rúgta, amíg befért a kis ketrecbe. Azt akarták ezzel nekünk megmutatni, hogy aki szökik, így fog járni. 1946 telén készíttettek velünk egy uszály ki- és berakodót. A jégréteg nagyon vastag volt, legalább nyolcvan centiméteres, oszlopokat kellett beállítanunk a jégbe, emelődarut, ún. berbécset építettünk. Hogy az oroszok mit szállítottak, azt nem tudtuk meg. Nekem aránylag jó dolgom volt, de a bajtársaim sokat szenvedtek. Petrozavodszk városában öt lágerben voltam. Mivel asztaloskodtam, vittek dolgozni az egyik lágerből a másikba. Nyolc hónapig voltam magyar katona és összesen hét lágerben négy évig hadifogoly. Túl kellett élni a fogságot. Három hónap után engem otthagytak, hogy vigyázzak a lágerre, a lakatot belülről vessem rá a kapura. Kétnaponta hoztak valami élelmet. Egyedül mAradtam. Kivittek egy nagy szalagfűrészhez dolgozni, ahol finn hadifoglyok voltak, hárman dolgoztak a gatternél. Nem értettük a beszédüket.
Szabadulás Elérkezett a szabadulás napja. Eleget hallottuk, hogy szkoro damoj, szkoro damoj – mész haza, mész haza. Kijöttünk a lágerből. Mindenki énekelt. Hazafelé is marhavagonokba raktak, azzal a különbséggel, hogy már nem zárták ránk az ajtót. A vagonokat fel is díszítettük. Kijeven keresztül jöttünk hazafelé. Foksányig hoztak. Már szabadok voltunk. A levelek, amiket küldtem a fogságból, egy kivételével nem érkeztek haza. Csak az, amelyiken egy jól rajzoló megörökített engem. Ebből tudták meg, hogy élek. Négy év alatt ez volt az egyetlen életjel tőlem. Amikor megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, terített asztalok voltak az állomáson, és mondták, hogy akik a Szovjetunióból érkeztek, menjenek reggelizni. A Vöröskereszt fogadott bennünket. A bőrönd, amivel hazajöttem, még mindig megvan valahol. Édesanyám nagyon megörvendett nekem. Édesapám akkor már 73 éves volt. Anyám várt a szentléleki állomáson. Hazafelé menet mondta nekem, hogy vigyázzak, mert a kutya nagyon harapós. Még én neveltem gyermekkoromban. Amikor bementem a kapun, vakon is megismert. 1948. augusztus 29-én értem haza Kézdiszentlélekre. Édesanyám hazatérésem után három hónapra elhunyt. Szegény anyám, éppen hazavárt. A szüleim itthon szenvedtek, én pedig az orosz fogságban. Egyformán szenvedtünk...
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsváron fogták el a nyíregyházi lövöldözőt
Nemzetközi jogsegély keretében kezdeményezi a magyar rendőrség a szerdai nyíregyházi lövöldözés román gyanúsítottjának kiadását – közölte a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Rendőr-főkapitányság tegnap. A Borsod Online (www.boon.hu) a tüdőgyógyász főorvosként dolgozó férfi kórházi felettesére hivatkozva azt írta, a gyanúsított a bűncselekmény ideje alatt a szabadságát töltötte.
A weboldal megkeresésére Kovács Lajos, a sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórház megbízott igazgatója az írta, hogy az 54 éves Nagyváradi férfi kilenc éve dolgozik az intézményben, jelenleg a korábban kért és engedélyezett szabadságát tölti. „A főorvossal szemben munkája során sem szakmai, sem etikai kifogás nem merült fel. A kórház az üggyel kapcsolatban semmilyen információval nem rendelkezik” – írta Kovács Lajos. A Kelet-Magyarország napilap a Szabolcs Online (www.szon.hu) weboldalon arról számolt be, hogy a román férfi a kisvárdai Felső-Szabolcsi Kórházban is dolgozott tüdőgyógyászként csaknem tíz évet. Molnár Sándor, az intézmény igazgató főorvosa a lap újságírójának azt mondta, a férfi körülbelül tíz évvel ezelőtt, jobb ajánlatot kapva ment át a sátoraljaújhelyi kórházba, ahol a tüdőgondozó vezetőjének nevezték ki. „A személyiségéről csupán annyit tudok elmondani, hogy kirívó szabálysértést, függelemsértést soha nem követett el, végezte a munkáját, mint más beosztott orvos” – közölte a főorvos a napilap kérdésére. Dan Stamatiu szerda délután lőtt rá egy házaspárra Nyíregyházán egy Friss utcai családi házban. A 40 éves nő meghalt, 46 éves férjét életveszélyes sebesüléssel vitték kórházba. A feltételezett elkövetőt a magyar rendőrökkel együttműködve a román rendőrök az elfogatóparancs kiadása után egy órán belül Kolozsvár belvárosában fogták el. A gyilkosság helyszínén egy 7 év körüli ikerpár is tartózkodott, ők nem sérültek meg, de sokkos állapotba kerültek.
A Facebook-profilja szerint Dan Stamatiu Nagyváradon született, a helyi Emanoil Gojdu Gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári orvosi és gyógyszerészeti egyetemen szerzett diplomát. Sátoraljaújhelyen él, a közösségi oldalán írtak szerint három gyermeke van. Sajtóinformációk szerint szerelemféltés állhat a gyilkosság hátterében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Ferenc, a sámsoni népművész
Büszke lehet Szilágyi Ferenc már csupán arra is, hogy a családneve szűkebb pátriájának nevével azonos, de persze ezenkívül, hogy jó egészségben és aktívan megérte a 92. évét. Ha pedig ehhez hozzátesszük a közösségének a megbecsülését, akkor már azt mondhatnánk, egyáltalán nincs mire panaszkodnia.
Rendhagyó élet az övé. Szilágysámsonban született, 1925-ben, és azóta is ott él, mintegy bizonyítva, hogy vannak a Szilágyságban a szülőföldjükhöz hűséges emberek. Takaros háza van, a falu határában elterülő szőlőjében pedig csinos ki présháza.
Fiatalember volt, amikor, 1942-ben, Éltető nevű iskolaigazgató-tanító ajánlatára felvették a nyíregyházi Bessenyei Társaság népfőiskolájába. Ott ismerte meg Féja Gézát és másik népfőiskolai tanárát, Turi Sándort, a sárospataki Református Kollégium igazgatóját, aki Nyíregyházán akkoriban vendégtanárként oktatott. Ők tanították meg a népművészet és a népköltészet szeretetére és tiszteletére. A diákok naplót vezettek arról, hogy ki mit jegyzett meg az elhangzott előadásokból, és Szilágyi Ferenc remek képességeit tükrözi, hogy első díjat kapott.
(t)
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi 56 a magyar oktatás felszámolása miatt következett be
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro

Elhunyt Balázs Tibor költő, könyvkiadó, irodalomtudós
Ma délelőtt Esztergomban tragikus hirtelenséggel meghalt dr. Balázs Tibor erdélyi származású költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő, a budapesti székhelyű Accordia és a Littera Nova Kiadó vezetője, a Magyar Írószövetség tagja.
Balázs Tibor Aranyosgyéresen született 1958. április 13-án, Balázs József és Frank Erzsébet gyermekeként, neoprotestáns lelkészcsaládban. Szilágysomlyón érettségizett, egyetemi tanulmányait a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetemen végezte 1981–1986 között román–francia nyelv- és irodalom szakon, közben táviratkihordóként dolgozott Nagyváradon, ahol a legendás Ady Endre irodalmi kört látogatta. 1991-ben a Grenoble-i Stendhal Egyetem hallgatója volt. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, ahol irodalomtudományból szerzett doktori (PhD) fokozatot 2005-ben. Kutatási területe a költészet és a filozófia/vallásbölcselet viszonya. Disszertációja a romániai magyar létköltészet 1919 és 1989 közötti történetével foglalkozik, könyvként éppen tíz éve jelent meg.
1986-tól 1987-ig tanár a Bihar megyeiSárszegen. 1989-től Budapesten élt, a Vörösmarty Gimnáziumban tanított. 1993 óta a Littera Nova Könyvkiadó igazgatója, párhuzamosan, 1998-tól az Accordia Kiadó irodalmi vezetője, majd 2005 óta igazgatója volt. 1996-ban megalapította a Littera Nova Irodalmi és Művészeti Társaságot. 1978 óta publikált verseket, aforizmákat, gyermekirodalmi műveket, esszéket, tanulmányokat, műfordításokat, előbb Romániában, majd Magyarországon és Franciaországban. Thibault Blaise néven románul és franciául is publikált.
Első verskötete fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterionnál,  a Forrás sorozatban. További kötetei: Ösvényeim (versek, Kráter, Budapest, 1991), Maforizmák (1. kiadás, Károlyi Marianna rajzaival, Penna Kiadó, Pomáz, 1995, további kiadások a Littera Nova Kiadónál, Kaján Tibor rajzaival), Nocturnes (versek franciául, 1997), A fogfájós vaddisznó (gyermekversek, Réber László rajzaival, Lázár Ervin ajánló soraival, Littera Nova 1998), Félkalap. Verses kópéságok (gyermekversek, Gyulai Líviusz rajzaival, Csukás István ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2001), Kótyomfittyek (gyermekversek, Gábor Enikő rajzaival, 2001), Explorări în poezia lui A. E. Baconsky („studiu afectiv”, Oradea, Editura Revistei Familia, 2002), Ábel tornya. Székely zarándokversek 1974–1989 (Kányádi Sándor ajánló soraival, Accordia Kiadó, 2003), A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 (tanulmány, Accordia Kiadó, 2006), Aforizma-párbaj (társszerző: Csontos Márta, Littera Nova Kiadó, 2010)
Verseit a kolozsvári Utunk, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Igazság, a nagyváradi Fáklya, a bukaresti Ifjúmunkás, Magyarországon az Életünk, az Élet és Irodalom stb. közölte 1989-ig. Az 1985-ben a Kriterion Könyvkiadónál  megjelent Alapművelet versantológia egyik szerzője. 1989 és 1991 között az Élet és Irodalom, a Hitel, a Holnap, a Forrás, a Jel, a Kelet-Nyugat, a Magyarok, az Új Ember stb. közölte, illetve a Magyar Rádióban hangzottak el versei. Korábbi versei révén szereplője a Fontos versek című gyűjteménynek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006), valamint több, nem saját kiadójánál publikált antológiának is.
Közel húszéves hallgatás után jelentkezett 2009-ben Megérkezés Aquincumba című versciklusával, melynek darabjai a Hitel, az Új Forrás, a Napút, a Parnasszus, az Agria, a Bárka hasábjain jelentek meg. Előadásra került 2010-ben a Szegedi Pinceszínházban, 2013-ban a nyíregyháziMóricz Zsigmond Színházban, önálló kötetben 2014-ben jelenik meg. Műfordításkötetei francia nyelvből: François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei (meseregény, Szent István Társulat, 1994), Jean-Luc Moreau: Mimi és a sárkány (meseregény, Littera Nova, 2001).
Az utóbbi években többször is közölt a Várad című folyóiratban, illetve a Székelyudvarhelyen szerkesztett Eirodalom.ro portálon, utolsó interjúja éppen itt jelent meg.
itthon.ma

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az írás szolgálata, az olvasás élménye, az élmény megosztása
„Érdemes megosztani a könyvek kínálta élményt.” — mondta Máriás József szatmári könyvbemutatóján, hiszen szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk meghatározó eleme az irodalom.
Sokan gyűltek össze Máriás József könyvbemutatójára tegnap délután — a szamári magyar sajtó szolgálatában eltöltött 34 év nem múlt el nyomtalanul, barátok, jó ismerősök s természetesen a munka– és pályatársak köszöntötték örömmel itthon a 77 éves szerzőt, első nyomtatott könyve megjelenése alkalmából. S akár sajtókortörténeti momentumnak is nevezhető az egymás mellett helyet foglaló trió: Máriás József és Veres István, akik bő három évtizeden át jegyezték cikkeiket az akkor még Szatmári Hírlap, majd Szatmári Friss Újság hasábjain (egymás főszerkesztőiként is) — s egyengették jó pár évvel ezelőtt Elek György pályakezdő útját.
„Örvendek, hogy Máriás József tanulmánykötetét itt Szatmárnémetiben mutathatjuk be — ez a kötet az első nyomtatásban megjelent könyve ugyan, de Magyar Elektronikus Könyvtárban ezt megelőzően hat kötetet jelent már meg. Hosszú évtizedeken keresztül, egy napilap napszámosaként megszámlálhatatlanul sok cikket írt ugyan, de tevékenységének maradandó részei ezek a tanulmányok, s nyugdíjba vonulását követően még inkább felfokozta az alkotói tempót. Az írásokon átsüt: Máriás József szívvel–lélekkel át szeretné adni másnak is az élményt, amely akkor éri, amikor valamit olvas — had részesüljön belőle más is. Mélységes emberi hozzáállás ez, mi őt ugyanúgy jellemzi, mint a ‘szívvel–lélekkel’ való írás.” – fogalmazott a „kedves kenyeres pajtás” Veres István. De mikor és hogyan is jegyezte el magát Máriás József az irodalom szolgálatával? „Magyar szakos tanárként egy napilap taposómalmában folyamatos hiányérzetem volt: hiányzott az irodalom. Ezért néha megírtam egy–egy könyvkritikát. Szerencsémre „normán felül” elfogadták ezeket a cikkeket és szintén szerencsémre a ’60–as évek végén szellemi felfrissülés volt Romániába, létrejött a Kriterion kiadó, egymást követve jelentek meg a jobbnál–jobb könyvek — import, azaz Magyarországról érkezett könyvekről nem írhattam, igaz sok nem is volt belőlük — és volt miben válogatni. Hálás feladat volt, aztán a recenziók átalakultak tanulmányokká, az Utunk, a Korunk lehetőséget biztosított bemutatásukra s a közlés öröme mindig új lendületet adott: érdemes foglalkozni vele, érdemes megosztani azt az élményt, amit a könyvek nekem kínáltak.” – pillantott vissza a múltba Máriás József, felidézve azt a pillanatot is, amikor elköteleződött Németh Lászlóval, akinek életműsorozatát szenvedéllyel gyűjtötte s minden itthon megjelent könyvéről azonnal írt, majd egyfajta belső igénynek engedelmeskedve, mind elmélyültebben foglalkozott vele — mígnem Németh László „romániai nagykövetévé” lett.
„Az élet hozza magával, hogy az ember meg kell cáfolja önmagát . Ez történt velem is, Nyíregyházára költöztünk át, távolabb kerültem szülővárosomtól, Felsőbányától, Szatmárnémetitől, a jó barátoktól, de írásaimmal mégis itthon vagyok, hiszen számtalan itthoni folyóiratban jelentek és jelennek meg írásaim — hiszen recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szó. A Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) nagyon sokan kattintottak rá a Németh Lászlóról szóló kötetemre, erre figyelt fel Serfőző Simon és segített a könyv, első nyomtatott könyvem megjelentetésében. ” – mondta. Az írás: szolgálat című kötet három nagy fejezetre tagolódik, de mind a Klasszikusaink varázskörében, mid az Erdélyi szellemi erőterek, mind az Égtájak találkozása erdélyi dominanciával bír. Kereskényi Sándor muzeológus is a múltba lépett vissza, felidézve első, 1976–os találkozását Máriás Józseffel, aki harminc évvel később főszerkesztője lett a Friss Újságnál. „Azok közé tartozik, aki nagyon komolyan vette ezt a pályát és ritka alaposan ismerte Szatmár minden zegét–zugát. Értékvédő humanizmust képvisel — és mellékes, hogy szocialista a humanizmus vagy konzervatív humanizmus. Csodálatos dolog, ha valaki évtizedeken keresztül megmarad ugyanannak az embernek és az idő visszaigazolja.” – fogalmazott. Maga Máriás József visszanézve a 77 év távlatából próbált mérleget vonni: „Úgy érzem, sok volt az üresjárat, a mulasztás, de hát az ember idős korára lesz bölcs. Remélem lesz időm pótolni ezeket a mulasztásokat, s ha Isten is úgy akarja, lesz folytatása ennek a könyvnek és munkámnak is.”
Szabó Kinga Mária
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Fiatal műszakiak nemzetközi fóruma Kolozsváron
Tizenhárom egyetemről és hat kutatóintézetből érkezett mérnökhallgatók és kutatók, valamint a versenyszférát képviselők részvételével tegnap Kolozsvár adott otthont a 22. Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakának. A hagyományos rendezvény szervezője az idén is az Erdélyi Múzeum-Egyesület Műszaki Tudományok Szakosztálya, társszervezője pedig a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara; fővédnöke Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, védnöke Gyulai József, a Novofer Alapítvány kuratóriumi elnöke. A megnyitóval egybekötött plenáris előadások délelőtt a János Zsigmond Unitárius Kollégium Dávid Ferenc dísztermében zajlottak, a szekcióelőadások pedig délután az EME és a Sapientia EMTE épületeiben hangzottak el. A harmadízben adományozott Maros Dezső-díjat Máriás Nimród fiatal hőerőgépész mérnök érdemelte ki.
A résztvevő fiatalok Budapestről, Gödöllőről, Miskolcról, Debrecenből, Kecskemétről, Nyíregyházáról, Veszprémből, Pécsről, Nagyszombatról, Marosvásárhelyről, Gyergyószentmiklósról és Kolozsvárról érkeztek. Érdekesség, hogy első ízben megjelent néhány, a budapesti és miskolci egyetemeken angolul tanuló külföldi diák Azerbajdzsánból, Egyiptomból, Irakból, Mexikóból, Nigériából és Pakisztánból, akik szintén kutatómunkájuk eredményeit mutatták be. A számbavételen a műszaki területek (anyagtudományok, biztonságtudomány, gépészet, informatikai alkalmazások, környezetvédelem, építészet, járműipar, mechatronika, mezőgépészet, vegyészet, villamosságtan stb.), a műszaki oktatás, a tudomány- és technikatörténet, az interdiszciplináris kutatások kerültek terítékre – hangsúlyozta megnyitó beszédében Bitay Enikő, a szervezőbizottság elnöke, az EME főtitkára, a Műszaki Tudományok Szakosztályának vezetője.
Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy induláskor a műszaki tudományosság magyar nyelven való művelése volt az eredeti cél, aztán az évek során az ülésszak örvendetesen kinőtte magát, ma már fontos kapocs az anyaországgal. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora szerint csak egyetlen Kárpát-medencei tudományosság létezik, ehhez kell az élő kapcsolattartás. Gyulai József (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) kijelentette: a tudományban elsődleges szerep jut az anyanyelvnek, ha ez nem nyomja el a nemzetközileg elfogadott kommunikációs úzust. Roósz András (Miskolci Egyetem) és M. Csizmadia Béla (Gödöllői Szent István Egyetem) a szakképzettségen a fiatalok számára a tudást meghaladó világnézet kialakítását érti (ide értve a humán tudástárat is), amelyben a kutatási eredményeket el kell tudni helyezni. Rajnai Zoltán (Óbudai Egyetem) és Danyi József (Kecskeméti Egyetem) szerint van utánpótlás a kutatómunkában, amit a fiatalok szívesen vállalnak.
Az EME nevében Sipos Gábor Gr. Mikó Imre-emléklapot adományozott Roósz Andrásnak az erdélyi magyar műszaki tudományosság szíves és kitartó támogatása elismeréséül.
Délelőtt plenáris előadások hangzottak el, és – kiemelkedő kutatási tevékenységéért, sikeres előadásaiért – Maros Dezső-díjban részesítették Máriás Nimród fiatal hőerőgépész mérnököt. Délután a szekció-előadásokon összesen 163 szerző 95 munkáját mutatták be, amit konferenciakötetben jelentettek meg, de a tanulmányok külön-külön is elérhetők online az Erdélyi Digitális Adattárban (eda.eme.ro/handle/10598/29716).
Szabadság (Kolozsvár)