A kalotaszentkirályi Ady Endre Kulturális Egyesület júl. 27-én és 28-án Nyárszón, illetve Kalotaszentkirályon megrendezte az immár hagyományossá váló Ady-napokat. Nyárszón az istentisztelet után tudományos értekezletet tartottak Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, Pomogáts Béla, a Magyar Írók Szövetségének elnöke és a Párizsban élő Méray Tibor részvételével. Júl. 28-án Kalotaszentkirályon Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor tartott istentiszteletet. Az Ady-emlékműnél a Magyar Írószövetség, a Bocskai Szövetség, a budapesti Székely Kör és Kalotaszentkirály testvértelepülései nevében helyeztek el koszorúkat. /Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./

"Ady Endre születésének 120. évfordulóján a kalotaszentkirályi Ady Endre Kulturális Egyesület kétnapos emlékünnepséget rendezett. Aug. 2-án Nyárszón ünnepi istentisztelettel kezdődött az emlékezés, G. Nagy Ilián költő saját verseit szavalta el, majd Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője mondott beszédet. Aug. 3-án Kalotaszentkirályon folytatódott az ünnepség, az istentiszteleten Tőkés István nyugalmazott teológiai tanár hirdetett igét, majd G. Nagyné dr. Maczó Ágnes, az Országgyűlés alelnöke következett, az egyetlen magyar közjogi méltóság, aki olykor kalotaszegi népviseletben elnököl a Parlamentben, ő a Független Kisgazdapárt alelnöke is. A lélek szabadságharca című emlékbeszédében Ady istenhitét, költészetének "istenes üzenetét" állította példaként az egyetemes magyarság elé. Figyelmeztetett a magyarság szabadságtörekvéseinek buktatóira. "Zavarossá tesz a helyzetet a honi politikai életben, hogy az uralkodó körök egyes rétegei kikiáltották magukat európaiaknak, s hogy ők majd ezen a címen a hajuknál fogva beráncigálják a bennszülött, barbárnak bélyegzett magyarságot az ő Európájukba, ott mégiscsak komfortosabb a cselédszoba. S azokat, akik ez ellen fölemelik a szavukat, azonnal megbélyegzik, hogy nem európaiak." - "Sokszor arra gondolok, hogy az erdélyi magyarság lesz a kovásza a XXI. századi magyar megújulásnak." - "A kipányvázott lélek szabadságharcának hosszú ideje következik. A lélek szabadságharca nem mások ellen, hanem: anyanyelvünkért, kultúránkért, Istenünkért." /Miklós László: Pompás kalotaszegiek ünnepe. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 5., Kalotaszeg (Bánffyhunyad), aug., VIII. évf. 8. sz., a Kalotaszeg hozta a G. Nagyné dr. Maczó Ágnes beszédének szövegét is./"

"Jún. 12-én véget értek a Pro Zilah Alapítvány, valamint az EMKE és RMDSZ helyi szervezetei által megrendezett III. Zilahi Napok. A helyi EMKE-házban bemutatott fotókiállítás a régi és új Zilahot tárta fel. Szemléletesek voltak azok a képek, amelyek Fadrusz János Wesselényi-szobrának 1936-ban történt ledöntését, majd bivalyokkal való elhurcolását idézték fel. A szobor 1942-ben újra a helyére került, egy valamivel magasabb talapzatra. - Az ötvenes években "osztályellenség" lett a szobor. Mivel elterjedt a városban, hogy a szobrot 1942-ben aláaknázták, nehogy valaki még egyszer levétesse, bedeszkázták. - A másik zilahi Fadrusz-szobor, az oszloptalapzaton pihenő bronzturult Fadrusz ajándékozta a városnak, és ugyancsak a század elején avatták fel a Szikszai-kertben (a mai Kraszna utcaeleje). A kőtalapzaton rovásírással voltak feljegyezve a pogány magyarok Nap-, Hold-, Csillagok-, Föld- és Ég-mondái. A zilahi turul sorsa 1968-ban pecsételődött meg, amikor is a helyi hatalom önkényesen szétromboltatta, és a turult rendőrségi pincébe vonszoltatta. Azóta hiába próbálnak a zilahiak a nyomára bukkanni. A Kraszna utcai háznál, ahol egykoron Ady Endre lakott, emléktáblát avattak fel a költő halálának 80. évfordulója alkalmából. Az emléktábla leleplezését Seres Dénes és Vida Gyula Szilágy megyei honatyák végezték. Az emléktábla - amelynek fő látványossága egy bronzból öntött Ady-arc - története több lelkes zilahi nevéhez fűződik. - A féldomborműves emléktábla gondolata - mondta avatóbeszédében Kovács Kurucz János tanár - egy kalotaszegi kis falucskában, Nyárszón született, amikor Vincze Minya István református lelkésszel Ady gyökereit felkutató, és ezeknek emléket állító rendezvények megszervezésén törtük a fejünket. Ott, Nyárszón született meg egy négylépcsős Ady-megemlékezés megszervezésének gondolata, melynek keretében Nyárszón, Lompérton, Diósadon és Zilahon állítanánk emléktáblát Adynak, valamint őseinek. Ez a zilahi emléktábla, íme, már fel is avattatott. A gipsznegatívot Meszesi Lajos készítette, a bronzba öntést pedig Csóka Jenő mérnök, a Salimet Rt. igazgatója jóvoltából Asztalos István öntőmester készítette. Az Ady-emléktábla avatása után az ünneplők az egykori Református Kollégium előtt álló Ady-szobrot koszorúzták meg. Ünneplő beszéd helyett Kerekes Edit, a zilahi RMDSZ energikus elnöke Ady Endrének egy 1903-ban megjelent publicisztikáját olvasta fel: Itthon vagyok. A Megyei Múzeumban, a megye legismertebb képzőművészeinek kiállításán Szabó Vilmos festőművész-tanár volt a tárlatvezető. A III. Zilahi Napok a polgármesteri hivatal tükörtermében megrendezett gálaesttel ért véget. /Szabó Csaba: Véget értek a III. Zilahi Napok Hová lett Fadrusz zilahi turulja? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./"

Temesvári Magyar Diákszövetség második alkalommal rendez műhelytábort július 31. és augusztus 6. között Nyárszón, az Illyés Közalapítvány támogatásával. Kétnapos kommunikációs tréninget tartottak a Civil Társadalom Fejlesztéséért Alapítvány munkatársainak vezetésével. Megbeszélés-sorozatot rendeztek erdélyi és határon túli ifjúsági és diákszervezetekkel. /Péntek Attila: TMD-műhelytábor Nyárszón. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./

Aug. 28-én és 29-én emlékeznek Adyra a kalotaszegi Nyárszón. A költő arcképével díszített kopjafát avatnak. A költőről dr. Egyed Emese értekezik, dr. Péntek János professzor pedig Ady kalotaszegi kötődéséről beszél. /Ady-emlékünnep Nyárszón. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./

Aug. 28-29-én immár negyedik alkalommal rendezték meg Kalotaszegen Ady Endre emlékének szentelt ünnepségsorozatot. A rendezvény Zilahon kezdődött, ahol az Ady-emlékházra elhelyezett emléktáblát avatták fel. Aug. 28-án Nyárszón a református templomban kezdődött ünnepség. A Pro Kalotaszeg Kulturális Alapítvány külföldi ügyvivője, Okos Márton, a Határon Túli Magyarok Hivatalának üdvözletét tolmácsolta. Ezt követte Egyed Emese irodalomkritikus és dr. Péntek János előadása Adyról. Aug. 29-én az istentisztelet után a templomkertben leleplezték és megkoszorúzták az Ady arcképével ellátott kopjafát. /Péntek Attila: Nyárszó ünneplőben. Ady tanítása Erdély megújhodásának szellemi ösztönzője. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./

Tövishát legnagyobb református temploma Diósadon van. Megtörtént a templom külső-belső felújítása, az ünnepen Tőkés László püspök igehirdetésben a nemzedékről nemzedékre való emlékezés jelentőségéről beszélt, amikor a feledékenység veszélyezteti egyik-másik közösséget. A püspöki igehirdetés szerint a falak repedéseit sikerült eltüntetni, vajon sikerül-e helyreállítani a belső egységet az egyházközségben, mert repedések történtek azon is. Sokan elvándoroltak a faluból. - Újabbkori Ady-emlékekkel gyarapodott a Szilágyság az idén, az emlékezés a költő halálának 80. évfordulójával kezdődött még a tavasszal, hogy hulláma elérjen egyfelől a kalotaszegi Nyárszóig, másfelől Diósadig, ugyanis a két helységből származtak az Ady-ősök. Szalai István fafaragó munkája a templomkertben emelt kopjafa, melyről a költő arcmása néz le. Első alkalom, hogy Diósadon is emlékjelet állítottak a költőnek. /Fejér László: Kettős ünnep Diósadon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 23./

"Kalotaszentkirály, Inaktelke, Nyárszó, Bánffyhunyad, Kőrösfő... A Horváth Béla Stúdiószínpad /Kolozsvár/ műkedvelő színjátszói elkezdik újabb "évadjukat". Ne értse félre című, zenés kabaréjukkal az elmúlt évek során már bejárták Kolozs megyét, és a környező megyék több településére is eljutottak. Előadásaik fő helyszínei az elfelejtett magyar települések, ahol igen kevés azoknak a "megszállottaknak" a száma, akik egy-egy ígéretesebb előadás kedvéért bejönnek Kolozsvárra. /HBS Kalotaszegen. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 23./"

Máj. 6-án megrendezték az évtizedes hagyománnyal rendelkező ríszegtetői ifjúsági találkozót. A majálist a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület, a Kőrösfői Rákóczi Kultúregylet és a Kós Károly Kulturális Egyesület szervezte. Fekete Károly tanító egyike azoknak, akik 1989 előtt is oroszlánrészt vállaltak a ríszegtetői majálisok megszervezésében. Elmondta, hogy 1956 májusában szervezték meg először a kőrösfői, sárvásári, magyarbikali, nyárszói, zsoboki, bánffyhunyadi iskolások találkozóját. Sajnos, néhány évig politikai okokból szünet következett. 1990 után újból megrendezhették a májusi találkozókat. A majális egyik fénypontja a népdalvetélkedő, díjazták a kalotaszentkirályi, a zsoboki és a kolozsvári népdalcsoportokat is. /Majális a kőrösfői Ríszeg alatt. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8./

Az iskolával kapcsolatos gondokat vitatta meg a kőrösfői helyi tanács. Sárvásáron, a nyárszói kisdiákokkal együtt kitelt az I-IV. osztály beindításához szükséges létszám. Hat diákkal van gond, akik Sárvásáron fejezték be a negyedik osztályt, és akiket szüleik Bánffyhunyadra, illetve Zsobokra íratnának ötödik osztályba, ahelyett, hogy a kőrösfői iskolát részesítenék előnyben. Kőrösfőn minden tantárgyat szakképzett pedagógus oktat, míg Bánffyhunyadon csupán ötven százalékban tevékenykedik szakképzett tanerő. - Mindenkinek joga van abba az iskolába íratni gyermekét, amelyikbe akarja, akkor viszont nem lehet csodálkozni azon, hogy a falvakban sorra szűnnek meg a magyar iskolák - mondta a polgármester. /Kőrösfő. Nem mennek a községi iskolába a sárvásári diákok. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 29./

Ötödik alkalommal szervezték meg Kalotaszegen a Régiók Találkozója nevet viselő rendezvényt, amelynek során Erdély népművészeti alkotói állították ki munkáikat. Voltak szakelőadások, ismerkedés kalotaszegi falvakkal, életmű díjak átadása, tájház látogatás, népzene- és néptánc előadások, táncházi mulatság. Az esemény szervezője a Bokréta Kulturális Egyesület volt, társszervező pedig az Inaktelki Református Egyházközség. Jún. 19-én átadták az életmű díjakat Nyárszón, majd Sárvásáron. Az egyiket Viskán László népi bútorfestőnek (post mortem), a másikat pedig Péntek Erzsébetnek, a pártakészítés mesterének. Délután volt a népművészeti kiállítás megnyitója az inaktelki művelődési házban. Neves néprajzkutatók tartottak előadást. Jún. 20-án, vasárnap istentisztelet után a helyi kórus egyházi énekeket adott előt. A tájházban beszédet mondott Tifán Irénke, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke, valamint Kudor István. A találkozót a Kalotaszeg Hagyományőrző csoport szervezte, amelyet 2003 áprilisában Bokréta Kulturális Egyesület néven jegyeztettek be mákófalvi székhellyel. Az egyesület elnöke Kovács Pali Ferenc, mákófalvi bútorfestő, alelnöke pedig Kudor István bánffyhunyadi fafaragó művész. /Valkai Krisztina: Régiók Találkozója Kalotaszegen. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Ady Endrére emlékeztek Kalotaszentkirályon az elmúlt hétvégén, a mára már hagyományossá vált Ady-napokon. Kántor Lajos irodalomtörténész és Szilágyi István író tartottak előadást. A szavalóverseny végeztével megkoszorúzták az Ady-emlékművet. A kétnapos rendezvény Kalotaszentkirályon és Nyárszón zajlott, abban a két faluban, ahol Ady életében többször is megfordult. Lassan tíz éve már, hogy a kalotaszentkirályiak megalapították az Ady Endre Kulturális Egyesületet. Az egyesület azóta számos rendezvényt szervezett. Az egyesületnek pályázat útján sikerült megvásárolnia egy ingatlant, így székhelyük is van. Vincze-Jancsi Tímea, az AEKE jelenlegi elnöke elmondta, hogy angol nyelvtanfolyamot szerveztek, továbbá számítógépes tanfolyamot, és az iskolás diákoknak idén is megrendezik az alkotótábort. /Kismihály Hajnalka: Ady-emléknapok. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 3./

Antal István személyében új igazgatója van Kőrösfőn az iskolának. Idén indul az informatika tanítás. Az ehhez szükséges felszerelést – öt számítógépet – pályázat útján, illetve külföldi segítséggel szerezték be. Kőrösfőn 75–80 magyar gyerek van, az iskolát, óvodát sikerült felújítani. – Nyárszón 12 gyermekkel ismét beindult a magyar óvoda. /F. I.: Kőrösfő. Új iskolaigazgató a községközpontban. Tizenketten a nyárszói magyar óvodában. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

Gyermekeikkel együtt fél évre Kalotaszegre költözött Balogh Balázs és Fülemile Ágnes néprajzkutató-házaspár. Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen című kötetük tavaly az Akadémiai Kiadónál jelent meg. Idén a felszegi Nyárszón folytatják kutatómunkájukat. A budapesti Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének két elkötelezett szakembere közel tizenöt éve végez módszeres vizsgálatokat Kalotaszegen. Könyvük a több mint egy évtizedes kutatómunka során felgyűlt anyagnak csupán egy részét tartalmazza, a néprajzi terepmunkát folytatják. A kötet szerzői több mint 70 magyar és román lakosságú településen végeztek terepmunkát 1991 és 2003 között. További társadalom néprajzi jelenkutatásokat is végeznek. Az egyes közösségek közötti kapcsolatokat befolyásoló történeti előzmények felvázolására vállalkoztak. A rendkívül összetett magyar–román–cigány interetnikus kapcsolatok történeti vizsgálataiból a magyar–román viszony feszültségeit is elemezik az 1940–44-es időszak tükrében. Az 1940-es magyar bevonulás a román lakosság lelkét sebezte meg, míg az 1944 őszén román részről elkövetett gyilkosságok és rablások a magyar falvak kollektív emlékezetében hagytak kitörölhetetlen, mély nyomot. A helybeliek még mindig csak suttogva beszélnek sérelmeikről, amelyekről sokáig hallgatniuk kellett. A bánffyhunyadi piacon a havasról eladásra lehozott, egykor elrabolt tárgyaikra ismernek rá idős magyar asszonyok. /Stanik Bence: Budapesti néprajzkutatók a nyárszói mindennapokban. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./ Fülemile Ágnes fiatal kora óta kötődik Erdélyhez és Kalotaszeghez. A ’80-as években bejárták egész Erdélyt. A néptánc szeretete vitte a néprajz szakra is. Balogh Balázs 1982-től járja Erdélyt. Meghatározó élmény volt számára, hogy a szülők révén atyai jóbarát, Szervátiusz Tibor mesélt neki először Erdélyről, és Lászlóffy Aladár vezette végig a Házsongárdi temetőn. Mindketten az ELTE néprajz szakán szereztek diplomát, Erdély mellett a Kárpát-medence számos más vidékén otthon érzik magukat, doktori disszertációjukat egy palóc falu népviseletéről, illetve egy dunántúli falu paraszti gazdálkodásáról írták. /A kutatópáros. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./

Az alig kétszáz lelkes faluban a Szentimrei Alapítvány és a sztánai református egyházközség által hatodik alkalommal szervezett farsangolás sikeres volt. A sztánai farsangolást 2001-ben újraélesztő Papp Hunor református lelkész üdvözölte az idesereglő magyarországi és helyi vendégeket. A Sztánai Műhely kezdeményezésére kistérségi megbeszélésen zsoboki, sárvásári, nyárszói, kalotaszentkirályi és helyi részvevők elhatározták: terveik megvalósulása érdekében egyesületet alapítanak. Bemutatták Janitsek Jenő Sztána története és névanyaga című tanulmányát és a Rókaszemű menyecske című kalotaszegi mesegyűjteményt, amelyet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ajánlott az olvasóknak. Emellett kiállítás nyílt sztánai és kolozsvári, Kós Károly által tervezett házakról, a helybéli gyermekek pedig Tamási Áron A búbos vitéz című mesejátékát adták elő. Fellépett a kolozsvári Szarkaláb néptáncegyüttes és az inaktelki fiatalokkal kiegészülő, budapesti Kertész Táncegylet. /Benkő Levente: Határtalan mulatozás Kalotaszegen. Kós Károly nyomán Sztánán. = Krónika (Kolozsvár), febr. 13./

Vasvári Pál szabadságharcos, forradalmár születésének 180. évfordulóját ünnepelték az elmúlt hétvégén Tiszavasváriban, Kőrösfőn, Magyarvalkón és Nyárszón. A Kőrösfői Rákóczi Kultúregylet, a Rákóczi Szövetség kalotaszegi szervezete és a Vasvári Pál Társaság immár tizenharmadik alkalommal szervezte meg a Bölcsőtől a csatatérig elnevezésű ünnepségsorozatot. Az idei megemlékezés Tiszavasváriban kezdődött, ahol a Vasvári Pál Társaság ünnepi emlékülését követően megkoszorúzták a szabadságharcos szobrát. A Vasvári Pálról elnevezett kőrösfői emlékszobát július 9-én avatták fel, melyet a Péntek László tulajdonát képező házban rendeztek be. Dr. Egyed Ákos történész felajánlotta a birtokában levő, Vasvári Pálhoz kapcsolódó dokumentumokat. A Ki tud többet Vasvári Pál életéről és haláláról? című történelmi diákvetélkedő a Művelődési Házban zajlott. Július 8-án a kőrösfői templomdomb alatti Vasvári-kopjafához érkeztek az Erdélyi Kárpát Egyesület által szervezett biciklis teljesítmény- és emléktúra kerékpárosai. Az ünnepségsorozat istentisztelettel folytatódott Magyarvalkón. Kőrösfőn Péntek László Kopjafa a templomdomb alatt címmel ismertette a szabadságharcos emlékére felállított kopjafa történetét. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke Márton Áron római katolikus püspököt idézte: „Nagy időkhöz nagy emberek kellenek”. Vasvári Pál pedig nagy időhöz nagy ember volt. Kiosztották az idei Vasvári Pál-díjakat. Vasvári Pál emléklapot és a Vasvári kopjafa kicsinyített mását vehette át Tripolszky László újságíró, a budapesti Sajtószakszervezet társelnöke, Cselényi László, a Duna TV elnöke, dr. Koháry György, a Vasvári Pál-portré festője, valamint Csulak János Bécsből, aki három éve minden esztendőben tizenöt diákot nyaraltat a Balaton partján. Július 9-én Nyárszón népművészeti játszókertet avattak a református kántori lak kertjében. /Dézsi Ildikó: „Vasvári Pál úgy halt meg, ahogy élt: lángolva” Az 1948–49-es szabadságharc hősére emlékeztek Kalotaszegen. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 12./

Nyárszó és Sárvásár református közösségének százéves parókiáját ünnepelték augusztus 10-én, vasárnap a helybeliek. Az ünnepséggel egyúttal a múlt héten zajlott alkotótábort zárták, amelynek egyik jelentős eredménye a magyarországi Magyar Vár Alapítvány tagjainak téralkotása, az egyelőre névtelen fatorony. Nyárszón örömmel jelezték: az idén több keresztelő volt, mint temetés. A nyárszói hívek lelkipásztora mintegy másfél évtizede Vincze Minya István, aki elmondta, az immár harmadik alkalommal sorra kerülő alkotótáborban három magyarországi képzőművész különféle kézműves tevékenységekbe vonta be a helybeli gyermekeket. A Magyar Vár Alapítvány tagjai egy korábbi alkotótábor gyümölcseként természetes anyagokból készült játszótérrel ajándékozták meg a nyárszói gyerekeket. /Kerekes Edit: Százéves a nyárszói parókia. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 12./

Sárvásár lakossága alig haladja meg a 150 lelket, közülük több mint 25 személy meghaladta 70. életévét. Megszervezték az idősek vasárnapját. Az istentisztelet után a népviseletbe öltözött lányok kísérték át a művelődési házba az idős meghívottakat, ahol a sárvásári-nyárszói gyerekek előadása, majd Batiz Zoltán vetítése szórakoztatta az ünnepelteket. /Péntek Borbála Erzsébet, X. osztályos tanuló: Sárvásár. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

„Aki dalol, sosem fárad, aki felnéz, sosem csügged”
Kalotaszegi református kórustalálkozó Zsobokon
Zsobok adott otthont az elmúlt hétvégén immár 6. alkalommal megrendezett Kalotaszegi Református Egyházmegye Kórusai találkozójának. A találkozón 9 kórus vett részt, amely a helybéliekkel együtt közel 200 résztvevőt jelentett. A templom padsorai zsúfolásig megteltek.
A találkozó rövid áhítattal kezdődött, ahol a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, Vincze Minya István hirdette az igét. Őt követte Bartha István, a Zsoboki Református Egyházközség lelkésze, aki köszöntötte az egybegyűlteket, áldott együttlétet kívánt és átadta a szót a rendezvény fő szervezőjének, Mihály Jánosnak, a Kalotaszegi Egyházmegye zenei előadójának. Elmondta, hogy szeretné, ha ez a találkozó is egy lépcső lenne mindenki számára az Istenhez való emelkedés útján. Beszédét a következő idézettel fejezte be: „Aki dalol, sosem fárad, aki felnéz, sosem csügged. Mert a dalt a Jóisten adja az ajkunkra, ő ád erőt a nagy harcra”. A találkozó moderálására Sógor Sándornét, nyugalmazott kántor karnagyot kérték fel, aki szívesen vállalta ezt a feladatot. Ezután sorshúzással döntötték el az énekkarok fellépési sorrendjét, amely a következőképpen alakult: Körösfő, Mákófalva, Zsobok, Méra, Magyarlóna. Ezután rövid szünet következett, ahol a házigazdák finom, helyben készült kürtőskaláccsal és kávéval kedveskedtek a résztvevőknek. Ezek után folytatódott a találkozó a következő énekkarok részvételével: Bánffyhunyad, Magyarkapus, Magyarvista, Nyárszó-Sárvásár. Minden résztvevő élményekkel és egy emléklappal lett gazdagabb a találkozó végére. A rendezvény moderátora örömmel összegezte, hogy nagy fejlődés érzékelhető az énekkarok zenei előadásában, továbbá nagy örömmel tölti el, hogy több kórus is behozza az énekkarba gyermekeit, unokáit, így gondoskodva az utánpótlásról, amire nagy szükség van. Megköszönte a karvezetők és énekkari tagok áldozatos és kitartó munkáját. Az összejövetel végén a résztvevők elénekelték nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. Ezután mindenki átsétált a közelben lévő kultúrotthonba, ahol a zsoboki gyülekezet finom ebéddel és süteménnyel várta a résztvevőket. Az ebéd ideje alatt lehetőség volt kürtőskalács vásárlására is, amelyhez a berendezést a zsoboki malom és pékség biztosította, a sütést pedig a zsoboki nőszövetség tagjai vállalták. A bevételt a csucsai református templom renoválására ajánlották fel, erre a gyűjtést a Kalotaszegi Egyházmegye nőszövetségi tagjai kezdeményezték még tavaly októberben. A hetedik kórustalálkozóra jövőre Bánffyhunyadon kerül sor.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyerekek és sátrak Nyárszón
Immár hetedik alkalommal vettünk részt az Eco Camp természetismereti táborban július 31. és agusztus 4. között, amelynek helyszínéül már sokadjára a nyárszói Cibóka Kert szolgált. Az idén, mint az előző években is javarészt 5-8. osztályos gyerekek érkeztek Kőrösfőről, Magyarkapusról, Kolozsvárról és a Maros megyei Erdőszentgyörgyről.
Mi is történik a táborban? Az ismertető leírásban a következő áll: „kifürkésszük a természetet, megkeressük a vizek, mezők lakóit, mászunk, túrázunk, barlangászunk, elemezzük szemetünket, persze mindezt csakis játékos formában”.
Habár a tábori program évről évre változik, egy sor tevékenység hagyományossá vált az Eco Camp-ben: túrázás, sziklamászás, faluismereti kincskeresés, térképismereti- és tájékozódási játékok, illetve az élőlények megfigyelésével kapcsolatos tevékenységek. De hagyományossá vált az is, hogy sátrakban alszunk, a kinti, tábori tusolóknál tisztálkodunk, szelektíven gyűjtjük a szemetünket, esti mesét hallgatunk, tábortűz körül énekelünk és rendre mindenki szolgálatot vállal az étkezéseknél, vagyis asztalt terít, felszolgál és mosogat. Fontos jellemzője a tábornak az is, hogy együtt rögzítjük a tábori szabályokat és ezt egy „szerződés” aláírásával hivatalosítjuk is.
Mindezek az idén a következőkkel egészültek ki: lovagoltunk és íjjászkodtunk Sztánán, tábori naplót készítettünk, megjártuk a Túri-hasadékot, a Tordai-hasadék meredek szikláin másztunk, fürödtünk a Sebes-Körösben, Csucsán. Feldobta a tábor hangulatát az, hogy a sztánai kiránduláson talált három kidobott kiskutyát „hazavittük” Nyárszóra. Elosztottuk egymás között az ezzel járó feladatokat: akadt, aki sétáltatta, aki megtisztította és kullancstalanította (mikroszkóppal meg is vizsgáltuk a kis vérszívókat), mások az etetésről, itatásról gondoskodtak. Végül pedig mindháromnak gazdát kerestünk.
A tábor célkitűzései jól tükröződnek a fent elsoroltakból: azt szeretnénk, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek a természethez, több szempontból is. Ezt a célt szolgálja a sátrazás és a kinti zuhanyzás, a sziklamászás, az állatok és növények megfigyelése is és nyílván a szelektív hulladékgyűjtés is. Fontos tanulság, hogy mit és hogyan pakolunk, ha túrázni indulunk. Az idén a hőséggel küszködtünk, de előző években nem egyszer bőrig áztunk.
Végszóként mi sem mutatja jobban a tábor hatását, mint az egyik részt vevő kislány felkiáltása a csucsai fürdőhelyen levő szemétmennyiség láttán: „Látszik, hogy ezek nem jártak ökotáborban!”
Szatmári Borbála szervező, biológiatanár / Szabadság (Kolozsvár)