Kelemen: az RMDSZ nem köt koalíciót más pártokkal
Az RMDSZ Maros megyei szervezetének Nyárádszeredába kihe- lyezett csütörtök délutáni küldöttgyűlése megszavazta a megyei alapszabályzatot és a Brassai Zsombor megyei elnök által javasolt ügyvezető elnököt, Kovács Levente politológust.
A több mint 200 fős testület Winkler Gyulát és Vincze Lórántot jelölte a jövő májusi európai parlamenti listára, de elhangzott, hogy január 30-ig másokat is lehet jelölni. A listáról a Területi Képviselők Tanácsa (TKT) februári ülésén döntenek.
Tóth Sándor házigazda, Nyárádszereda polgármestere üdvözölte a megjelenteket, és azt kívánta: legyen ez a küldöttgyűlés mérföldkő, egy új korszak kezdete az RMDSZ életében. A tanácskozáson jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök és Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
Az RMDSZ elnöke arról beszélt, hogy eljött a pillanat, amikor el kell számolni a sikerekkel és kudarcokkal. Hangsúlyozta, hogy olyan körülmények között, amikor a hatalom folyamatosan korlátozni próbálja a kisebbségi jogokat, visszaszorítani próbálja az anyanyelvhasználatot, tiltja a magyarság szimbólumainak a használatát, nehéz a jogainkért harcolni, de ugyanolyan nehéz megvédeni a már kiharcolt jogokat. Eredménynek nevezte, hogy a készülő alkotmányba sikerült bevinni azt, hogy a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezők, bekerülhet ugyanakkor a kisebbségi szimbólumok használata, valamint a kulturális autonómia.
A küldöttgyűlés visszatérő témája a jövő évi európai parlamenti választások volt; a felszólalók hangsúlyozták, hogy erről fog szólni a következő időszak. Kelemen Hunor kijelentette: az RMDSZ saját jele alatt indul, nem köt koalíciót más pártokkal, csak olyan emberekkel, akik azt gondolják, „ott kell lenni, ahol rólunk is döntenek”.
Brassai Zsombor megyei elnök is a 2014-es európai parlamenti választások fontosságára hívta fel a figyelmet. Mint mondta, az EP-választásokon Maros megye jelöltjének megfelelő helyen kell szerepelnie a listán, hiszen „Maros megye erős. Elértük, hogy számon tartanak és számítanak ránk (…), de jelen kell lenni Brüsszelben is”.
A küldöttgyűlésen jelen volt a csíki területi RMDSZ, illetve a háromszéki RMDSZ ügyvezető elnöke, mindketten az összefogás fontosságát hangsúlyozták, amely nemcsak Székelyföldet, de a szórványt is erősíti.
Mózes Edith
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Nyárádszereda mintájára szerveznék a magyar iskolahálózatot
Egy-egy térség oktatási stratégiájáról beszélni kell, meg kell azt tervezni. Mindez azért is igen időszerű, mert hamarosan be kell fejezni a következő tanévre szóló beiskolázási terveket – hangzott el azon a szakmai tanácskozáson, amelyre a Nyárádmente pedagógusait és önkormányzati vezetőit hívták meg Nyárádszeredába, de amelyre a Sóvidékről és Marosvásrhelyről is érkeztek intézményvezetők, szakemberek.
Tóth Sándor polgármester büszke arra, hogy Nyárádszereda mekkora beruházásokat eszközölt az oktatási intézményeknél, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy elvárásaik legyenek a gyerekekkel szemben, és hogy az oktatás minőségi is legyen. A kisvárosban úgy vélik, hogy a gyerekek jövőjébe befektetett pénz és energia térül meg a leghatékonyabban. Ezért az iskolaépületek befejezése után az oktatást is megpróbálják megreformálni, amelyre a tanügyi törvény is lehetőséget ad. Nagy Eszter igazgató a Deák Farkas Általános Iskolában folyó munkáról, gondolkodásmódról, tervekről, célokról és eredményekről számolt be, kihangsúlyozva: „iskolapolitikájukat” a helyi igények és lehetőségek figyelembe vételével alakítják, de nagy hangsúlyt fektetnek a minőségi oktatásra és a tehetséggondozásra is.
Üres iskolát vagy minőséget?
Örvendetes dolog, hogy az utóbbi időben mindenki – még a politikusok is – a pedagógusokról, gyerekekről és az oktatásról beszélnek. Ám amire rájöttek, hogy ez az egyik legfontosabb kérdés, addig lassan elfogynak a célcsoportok – fejtette ki Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, utalva arra, hogy a megye egészében csökken a gyerekek és osztályok száma, létszám alatti osztályok működnek és nincs finanszírozás. Nagy gondok vannak ilyen téren a szórványban, Szászrégen és Dicsőszentmárton környékén, de a Nyárád és Küküllő mentén sem rózsás a helyzet. „Megoldásokat kell keresni, hogy minden faluban legalább az óvodát és az elemi iskolákat megtartsuk. A felső tagozat esetében viszont el kell dönteni, hogy az összevont osztályok működtetése a lényeg, amiből a gyerekek semmiképpen nem nyernek, vagy választjuk a minőségi oktatást és a gyerekeket iskolabuszokkal beutaztatjuk egy-egy központi iskolába. Elsősorban a gyerekek érdekeit kell figyelembe venni, hisz olyan iskolákat is működtetnek, ahol több illemhely van, mint ahány tanuló egy osztályban – részletezte a főtanfelügyelő-helyettes. A tömb magyar vidékeken nem áll fenn az asszimiláció veszélye, ezért Illés Ildikó szerint néhány erős iskolaközpontot kellene létrehozni és oda tömöríteni a gimnazistákat.
Keresik a megoldást
A jelenlevők nagyon hasznosnak és jó kezdeményezésnek találták a tanácskozást, és úgy gondolják, hogy több hasonlóra lenne szükség. Minden iskola és település helyzete más és más, nem lehet általánosítani, minden helyzetet egyenként kell elemezni és kezelni. Mindenki tudatában van a helyzet súlyának és fontosságának, nem lehet elhamarkodott döntéseket hozni és meg kell találni a leghelyesebb utat. Bármilyen döntés szülessen, mindenek előtt a gyermekek érdekeit kell szem előtt tartani – hangzott el. Egyelőre a kérdés nyitott maradt, a következő hetekben meg kell találni az optimális megoldást.
Szembe kell nézni az átszervezéssel
Brassai Zsombor, a megyei RMDSZ elnöke modellértékűnek tartja a nyárádszeredai oktatási stratégiát, és úgy érzi, hasonló elképzelés szerint kellene az egész megyében megtervezni az oktatás jövőjét. Az érintett felekkel minél szélesebb körben konzultálni kell, és azután szabad meghozni azokat a döntéseket, amelyek a stratégiát irányozni fogják. A kérdésről mindenképpen beszélni kell, mert nem derűsek a kilátások a megyében. Márcsak azért sem, mert olyan megszorító intézkedésekkel kell hamarosan szembenéznünk, amelyeknek sokkal több közük van a közgazdasághoz, mint a pedagógiához – utalt a politikus az esetlegesen várható iskolaösszevonásokra.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

.Megszorított magyar oktatás
Tömegesen veszíthetik el állásaikat a pedagógusok a 2014-2015-ös tanévtől, az oktatási minisztérium ugyanis jövőtől nem hajlandó többet fizetni azoknak az iskoláknak a költségeit, amelyekben a fejkvóta nem elegendő a béralap biztosításához. Ez osztályok, sőt, iskolák összevonásához is vezethet. Maros megyében azonban a megszorítások nélkül is sok az összevont osztály, és még a marosvásárhelyi lakótelepeken is kérdéses, hogy lesz-e elegendő diák a magyar osztályok indulásához.
Osztályok, sőt iskolák összevonásához vezethetnek a megszorítások
A pedagógusok szerint az összevonások főként a kisebbségi oktatást veszélyeztetik, azonban Király András államtitkár úgy véli: ez a veszély nem áll fenn. Elmondása szerint Remus Pricopie tanügyminiszter ígéretet tett az RMDSZ parlamenti frakcióinak, hogy a kisebbségi oktatás nem szenved kárt. Ezt ígéri Maros megyében lllés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes is: szórványvidékeken megmaradnak az összevont osztályok, ezért fognak küzdeni. „Minden település egyedi eset, ezért mindenütt az iskolaigazgatók, a helyi önkormányzatok és a tanfelügyelőség segítségével próbáljuk megoldani a helyzetet” – mondta Illés Ildikó. Szerinte a legtöbb összevonásra a vidéki településeken kell számítani, ahol azt kell figyelembe venni, hogy fenn tudják-e tartani az iskolát, vagy megengedhetik-e maguknak az iskolabuszt, amellyel más települések tanintézeteibe járhatnak a gyerekek. A főtanfelügyelő-helyettes kijelentette, mindent megtesznek azért, hogy minden gyermek helyet kapjon valamilyen tanintézetben.
A pedagógusok helyzetével kapcsolatban Illés Ildikó elmondta, nem feltétlenül a megszorítások miatt lesz kevesebb állás. „Sajnos meg fog szűnni néhány tanári állás, azonban nem így tevődik fel a kérdés. Például magyar nyelv és irodalom szakos tanárból hiány van, viszont nagyon sok a magyar tagozatos tanítónő, míg kevés a román tagozatos. Nagyon kiéleződött a verseny, volt olyan időszak, amikor szakképzetleneket is alkalmaztunk, most azonban a szakképzettek közül sem jut mindenkinek hely” – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes.
A vidéki iskolákat fenyegeti az összevonás
A megye több településén is érdeklődtünk az iskolák helyzetéről. A szovátai S. Illyés Lajos Általános Iskolában jelenleg kiegyensúlyozott a helyzet Kovács Rozália igazgató szerint. „A létszámot nézve nem kell megijednünk a megszorításoktól, egyetlen óvodás csoport szűnhet meg a következő tanévtől. A tanári állások szempontjából is nagy a verseny nálunk” – jelentette ki az intézményvezető. A környező falvakból többen járnak Szovátába iskolába, a szakadáti elemi osztályok például már évek óta az S. Illyés Lajos iskolához tartoznak.
Makfalván párhuzamos osztályok összevonására kerülhet sor, ami néhány pedagógus állásának megszűnését jelentheti. A helyi általános iskola igazgatója, Albert Csilla elmondta, most készítették el a jövő tanévre szóló beiskolázási tervet, minden attól függ, hogy jóváhagyják-e.
Szovátához hasonló helyzetben van Nyárádszereda is, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója, Nagy Eszter Gizella szerint itt sem lesznek nagy változások. A gondok itt is a környező településeken vannak, ilyen például a nyárádgálfalvi helyzet.
A Székelyhonnak Karácsony Károly nyárádgálfalvi polgármester elmondta, előreláthatóan jövő ősztől a szentháromsági 5–8. osztályos diákokat iskolabusszal a községközponti Szentiváni Mihály Általános Iskolába hozzák majd, összevonva a felső tagozatot. Nyárádgálfalván jelenleg 12, Szentháromságon 10 diák van, így épp egy osztályra valóan lesznek. „A szülőkkel is folyamatosan egyeztetünk erről, hogy értsék meg, erre szükség van, és természetesen iskolabusszal hozzuk majd a diákokat, így különösebb nehézséget nem jelent majd az iskolaváltás. Tőlünk nagyon sok diákot elszippant Nyárádszereda, ezért is kell összevonni a két felső tagozatot” – mondta a községvezető.
Lakótelepi magyar osztályok is veszélyben vannak
A főtanfelügyelő-helyettes a Marosvásárhely környéki falvakban és a város lakótelepein működő magyar osztályokat tartja veszélyeztetettnek. „A környező falvak elöljárói vagy tehetősebb lakói városi iskolákba járatják gyermekeiket. Úgy gondolom, hogy mindenki saját környezetében kell nevelkedjen és tanuljon. Ezzel a mentalitással leszegényítik a magyar osztályokat vidéken, és azok a szülők, akik nem vihetik a városba a gyerekeiket, kénytelenek lesznek román osztályba adni őket” – mondta Illés Ildikó.
A marosvásárhelyi szülők igyekeznek az úgynevezett elit iskolákba járatni gyermekeiket. A város színvonalas középiskoláiban elemi osztályok is indultak az évek során, az ezekbe való bejutás nagy versenyt alakított ki a diákok körében is. „Emiatt a lakótelepeken működő iskolákban egyre kevesebb lesz a magyar diák, akik pedig hátramaradnak ezekben a tanintézetekben, kénytelenek lesznek asszimilálódni” – jegyezte meg a főtanfelügyelő-helyettes.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Gyöngykoszorúk gyöngye
Adventi néptánctalálkozó Marosvásárhelyen
December 21-én, szombaton, a Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, valamint a Folk Dancing and Music Egyesület szervezésében ismét sor kerül a Gyöngykoszorúk gyöngye című néptánctalálkozóra. A több mint két évtizedes múlttal rendelkező néptánc-mozgalom közelgő, marosvásárhelyi rendezvényével kapcsolatosan hétfőn délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a szervezők a Maros Művészegyüttes kövesdombi székházában.
Mint azt Barabási Attila Csaba igazgató elmondta, sikeres évet tudhat maga mögött az együttes, amelynek kiemelkedő momentuma volt a nemrég Marosvásárhelyen megszervezett hivatásos néptáncegyüttesek találkozója. Azt követően partiumi turnén vettek részt, a soron következő rendezvényük pedig a Gyöngykoszorúk gyöngye lesz, amelyet annak idején a Szabó házaspár – György és Éva –, illetve az EMKE kezdeményezett. Hosszú évek óta az utóbbival közösen szervezik, egy hároméves kihagyást követően úgy gondolták: ha az EMKE és a Maros Művészegyüttes összefog, ismét lehet Gyöngykoszorú- találkozót szervezni Marosvásárhelyen. – Az első Gyöngykoszorút hét évvel ezelőtt szerveztük a városban, a hagyományt a továbbiakban is folytatni kívánjuk. Régi és újabban alakult néptáncegyütteseket is meghívunk, az idei találkozó nyitóünnepségén pedig megemlékezünk a Szabó házaspárról, akik 1991-ben elindították ezt a nemes és szép mozgalmat. Az idei Gyöngykoszorún szakmai kiértékelőt is tartunk, elsősorban az együttesek nyilvántartása végett, hiszen Maros megye rendelkezik az erdélyi megyék közül a legtöbb magyar néptáncegyüttessel. Az idei találkozónkra is több olyan formáció érkezik, amelyek eleddig még nem vettek részt a Gyöngykoszorún, és meghívjuk a nemrég lezajlott I. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő felnőtt-, illetve gyerekkategóriáinak első és második helyezettjeit is. A magam részéről a Gyöngykoszorú-találkozók mindegyik részét átéltem, voltam résztvevő, szervező, újjáindító egyaránt, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy a mozgalom mindmáig önkéntes jelleggel működik. A Szabó György elképzelése szerint folytatjuk a hagyományt, a cél továbbra is az, hogy ne a pénz vezessen minket, a rendezvény maradjon meg találkozónak. A hagyományőrzésen túl sok szép emberi kapcsolat, házasság is született a Gyöngykoszorúnak köszönhetően. Erre a találkozóra szüksége van az erdélyi magyarságnak, a különböző településeken élő szervezők értéket mentenek a jövőnek. Megérdemelnék a kitüntetést. Az idei Gyöngykoszorúk gyöngye házigazdája a Napsugár táncegyüttes – Marosvásárhelyen közel húsz együttes lép majd fel, 300-400 táncost láthat majd a közönség. A találkozó hagyományai szerint ökumenikus istentisztelettel nyitjuk a rendezvényt. Ez egyrészt hangsúlyozza a rendezvény fontosságát, másrészt a Gyöngykoszorú szellemisége szerint való. Az idei esztendőben e találkozó lesz az utolsó rendezvényünk, de februárban már magyarországi turnéra indulunk, akkor Nyíregyházára, márciusban pedig Budapestre, majd Celldömölkre, Sátoraljaújhelyre és Pápára utazik az együttes, a továbbiakban pedig európai körútra is van esélyünk, és reményeink szerint hamarosan a táncvezetőképzésünket is elindíthatjuk – de ezekről bővebbet most nem szeretnék mondani.
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke hozzátette: Szabó Éva temetésére holnap (ma – a szerk.) kerül sor, az egyesület saját halottjának tekinti. – 1991-ben volt az első Gyöngykoszorú, akkor Nyárádszeredában. Azóta a mozgalom keretében több mint száz találkozó került megszervezésre és tíznél több Gyermek- Gyöngykoszorún is részt vehettek az érdeklődők. Öröm látni felcseperedni, majd a szakmában elhelyezkedni azokat a fiatalokat, akik régen, gyermekként táncoltak a találkozókon. A találkozók az évek során több ezer embert szólítottak a Gyöngykoszorúk színpadaira. Nagy mozgalommá nőtte ki magát, viszonylag kis anyagi befektetéssel – és követendő példává vált. Marosvásárhelyen annak idején az adventi találkozóval indult a mozgalom, de ezt az egykori népi alkotások háza kisajátította magának, ezért lemondtunk róla. Utána találtuk meg Barabási Csaba Attilát és a Maros Művészegyüttest, és szép együttműködés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mindmáig sikerült fenntartanunk a táncházmozgalmat. Mindezekhez hozzátenném, hogy hamarosan véget ér az EMKE Maros megyei szervezeténél töltött harmadik mandátumom, amelyet követően a visszalépés időszaka következik az életemben. De továbbra is vallom az EMKE jelmondatát – "Aki a köznek él, annak élni érdemes" – és a Gyöngykoszorúk szervezői az elkövetkezőkben is számíthatnak a támogatásomra – árulta el Ábrám Zoltán.
A Gyöngykoszorúk gyöngye marosvásárhelyi találkozójára december 21-én, szombaton kerül sor a művészegyüttes kövesdombi székházának előadótermében. A néptánccsoportok ünnepi műsora 11.30 órakor kezdődik és 16 óráig tart, ezt követően, 17 órától szakmai kiértékelő, valamint táncház lesz a Blue Pearl vendéglőben. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Doni megemlékezések
A történelmünk egyik legtragikusabb eseményének számító Don-kanyari offenzíva 71. évfordulójára emlékezve a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport és az EMKE Maros megyei szervezete megemlékezéseket szervez, együttműködve a Nyárádszeredai Polgármesteri Hivatallal és a programban szereplő egyházközségekkel. Szombaton, január 11-én 10 órakor Marosvásárhelyen, a római katolikus temetőben, a doni áldozatok emlékművénél tartanak megemlékezést. Aznap 17 órakor Nyárádszereda unitárius templomában ökumenikus istentiszteletre kerül sor, január 12-én 11 órakor pedig a nyárádandrásfalvi református templomban emlékeznek a doni áldozatokra.
A megemlékezések mellett a Maros megyei katonai hagyományőrző csoportok emléktúrát szerveznek, melyen a résztvevők többek között második világháborús hagyományőrző egyenruhákban vonulnak majd, a 2. magyar hadsereg téli meneteléseit idézve fel. A részletes programtervezet: I. Megemlékezés a doni áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél – január 11., szombat 10 óra – Gyerő Attila unitárius teológiai hallgató imája – ünnepi beszédet mond Benkő József történészdoktorandusz – Pál-Antal Sándor történész előadása – Ábrám Noémi műsorvezető éneke – koszorúzás – himnuszok eléneklése II. Megemlékezés Nyárádszeredában – január 11., szombat – gyülekezés a központban – 17: ökumenikus istentisztelet az unitárius templomban: Sándor Szilárd unitárius lelkész, dr. Köllő Gábor római katolikus plébános – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntőbeszéde – Benkő József történészdoktorandusz előadása a Don-kanyari csatákról – Benkő Zsolt hagyományőrző őrvezető előadása az erdélyi katonai hagyományőrzésről – fellép a nyárádszeredai kórus Ferenczi Csaba vezetésével – a székely himnusz eléneklése – 18.30: Székely Endre református lelkész imája a református templomban – koszorúzás a nyárádszeredai világháborús emléktáblánál – a magyar himnusz eléneklése – 19: vacsora, emléklapok átadása – Tóth Sándor polgármester, házigazda köszöntőbeszéde – Miholcsa József hagyományőrző alezredes előadása a huszáréletről – ismerkedés, közös hagyományőrző eszmefuttatások, zene-ének, katonadalok – 24: takarodó január 12., vasárnap – 7: ébresztő – 8: reggeli – 9: felvonulás a hagyományőrző csoportokkal – 9.30: koszorúzás a nyárádszentannai háborús emlékműnél – 11: istentisztelet a nyárádandrásfalvi református templomban – 13: hazaindulás előtt falatozás és nótázás III. Megemlékezés az andrásfalvi református templomban – január 12., vasárnap 11 óra – istentisztelet – Gecző András református lelkész köszöntője – dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke köszöntőbeszéde – Benkő József előadása a Don-kanyari csatákról – Benkő Zsolt hagyományőrző őrvezető előadása az erdélyi katonai hagyományőrzésről
Népújság (Marosvásárhely),

„Lelkünkben van az emlékezés”
A marosvásárhelyi megemlékezés után a Nyárádmente felé vette útját a Don-kanyari áldozatokra emlékezők egy része, többségük gyalog tette meg a távot Székelybőig, ahol Nyárádszereda vezetői várták őket. A világháborús hősök emlékművének megkoszorúzása után Székelytompára indultak.
Január 12. gyásznap – kezdte ünnepi beszédét Gáspár István tompai református lelkész, aki a szép számú helyi és gyalogló emlékező előtt azt hangsúlyozta: 71 évvel a katasztrófa után is feltehető a kérdés: mi lett volna, ha a történelmi események másként alakultak volna, ha Magyarország nem a németek, olaszok és japánok mellé sodródott volna a második világháborúban, ha a kétszázezres magyar honvédségnek nem a keleti frontra kellett volna menni, hanem a Kárpátok határait őrizte volna. Valószínűleg másként alakultak volna a határok is. De ma azokra gondolunk, akik hősök és áldozatok lettek, és akik esetleg még hazatértek. És egymás kezét fogva az ige és szeretet fegyverével kell megharcoljuk a mi Don- és Kárpát-kanyarjainkat – mondta a lelkész, mielőtt az emlékezők koszorút helyeztek volna el a háborús hősöknek a templom falán álló emléktáblájánál.
Hősök, áldozatok és emlékezők
A marosvásárhelyi 23. határvadász zászlóalj hagyományőrző csoportjának gyalogosaihoz Nyárádszeredában csatlakozott a magyar királyi 9. marosvásárhelyi hagyományőrző huszáerzred, a gyergyói 11. székely huszárezred, a 15. Mátyás huszárezred gernyeszegi, sárpataki és havadi csapatai, valamint az erdőszentgyörgyi 6. Württemberg-huszárok. Az unitárius templomban Sándor Szilárd lelkész köszöntötte az ünneplőket, míg Köllő Gábor nyárádremetei plébános kiemelte: a hős azért hős, mert vállalja önmagát, és felkiáltó jel minden olyan ember, aki nemzetiségét nemcsak nyelvével, hanem hőstettével mutatja ki, mi pedig ma minden háborút csak a gyermekáldással tudunk megnyerni.
Benkő József hadtörténész, a határvadász csapat vezetője részletesen felidézte a Don-kanyari csata előzményeit, körülményeit és következményeit, míg Miholcsa József huszár alezredes a hagyományok és hitünk megőrzéséről szólt.
Vannak a magyar történelemben Golgoták, ezek közé tartozik a Don-kanyar is, ahol mintegy kétszázezer magyar katona fele elesett, eltűnt vagy fogságba került – mondta Ábrám Zoltán, az EMKE elnöke, aki a 2003 óta tartó évenkénti megemlékezésekről is szólt, kiemelve: ezek nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is mutatnak, felhívva a figyelmet a hazaszeretetre és a szeretetre, amelyre nagy szükség van ebben az elértéktelenedő világban.
Még mindig fél az állam?
Az államhatalom még mindig félni látszik az ártatlan hagyományőrző megemlékezésektől. Az ünnepség előtti napokban Csíkfalván, Nyárádgálfalván is érdeklődtek a rendőrök az esemény felől, míg Nyárádszeredában azt is szerették volna tudni, hogy hány megemlékező érkezik, és hol lesznek elszállásolva. Állítólag a megyeközponti feletteseik kérték az információkat. Ennek ellenére a nyárádszeredai megemlékezés helyszínén szombaton csak egy szolgálatos rendőr volt jelen, bár az emlékezők némelyike azt állítja, hogy Marosvásárhelyen végig figyelték ismeretlenek az ünneplést.
Az ünneplés a református templomnál folytatódott, ahol Székely Endre lelkész arról beszélt, hogy a múlt és az emlékezés a lelkünkben van, mert enélkül gyökértelenné válik egy nemzet. A háborús hősök emléktáblájánál koszorúkat helyeztek el a határvadászok, a huszárok és az EMKE, majd Ábrám Zoltán emléklapokat nyújtott át a lelkészeknek, szervezőknek, elöljáróknak, de nem feledkezett meg két idős helyiről sem, akik a második világháborúban megjárták a poklok poklát: Rigmányi József 43. határvadász és Iszlai Albert egykori katonák is oklevelet kaptak. Este az emlékezők huszár- és katonadalokat énekeltek, míg Balogh József huszárkapitány bemutatta azt a kardot, amellyel állítólag Bem apó aprította Erdélyben az ellenséget.
Fontos és hasznos volt Nyárádszeredának
A megemlékezés vasárnap is folytatódott, a hagyományőrző katonai és huszárcsapatok a város szentannai részén gyalogoltak végig, ahol a világháborús hősök emlékművénél koszorúztak, majd az andrásfalvi városrészbe mentek át, ahol a református templomban Gecző András lelkész tartott ünnepi istentiszteletet, míg a vendégek itt is emlékeztek a doni eseményekre, majd koszorút helyeztek el a templom portikusában álló háborús emléktáblánál.
Tóth Sándor polgármester, házigazda elmondta: a tavalyi emlékezés után eldöntötte, hogy idén Nyárádszereda szívesen ad helyet a rendezvénynek, és ezt fontosnak is tartja, mert sokan szerezhettek így tudomást és hasznos információkat a felidézett világháborús pillanatokról.
Gligor Róbert László |
Székelyhon.ro,

Lemondott mandátumáról Gáspárik
Személyes okokra hivatkozva lemondott mandátumáról az RMDSZ listáján 2012 nyarán a Maros megyei önkormányzatba bejutott Gáspárik Attila.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója döntését október 18-án iktatta az önkormányzatnál. Megkeresésünkre elmondta, ezentúl már nem tudja százszázalékosan teljesíteni a feladatát, ezért jobbnak látta, ha lemond. „A megyei tanácsi tisztség egész embert követel, eddig nem volt hiányzásom, és rendesen elvégeztem a feladataimat, ez már azonban kínossá kezdett válni. Sokkal több külföldi munkája van a színháznak, amire oda kell figyelni, és a tanári munkámmal sem tudtam összeegyeztetni” – mondta Gáspárik Attila, aki többek közt azt is fájlalja, hogy másfél éves megyei önkormányzati képviselői munkája alatt a sajtó egyszer sem kérdezte meg, hogy mit csinál, ezt pedig kudarcként éli meg. „Szemléletváltás zajlott a kultúrbizottságban, már csak azért is, mert a bizottság eddig mindig magához hívatta a vezetőket, és úgy ülésezett, én elértem azt, hogy kiszálltunk a különböző helyszínekre” – magyarázta Gáspárik. Hozzátette, az elmúlt másfél év alatt arra is rájött, hogy nem politikusalkat, nem tud politikai csapatban dolgozni. „Nem tudok olyan kompromisszumokat kötni, amelyeket mások megkötnek” – mondta, de nem kívánt példákkal élni.
Gáspárik Attila október 18-án mondott le mandátumáról, a megyei tanácselnök ezt 24-én vette tudomásul. A tanácsosi helyet azután nyilvánítják megüresedettnek, hogy csütörtöki ülésén azt a közgyűlés is tudomásul veszi. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke lapunknak elmondta, kérték, hogy az október 31-ei ülésen iktassák be a szövetség új képviselőjét is. „A listán Nyárádszereda volt polgármestere, Dászkel László következik, ha ő nem vállalja, akkor a marosfelfalusi volt iskolaigazgató, Dénes József kapja a mandátumot” – mondta. Arra a felvetésünkre, hogy amennyiben Gáspárikot csütörtökön nem „pótolják”, ez az egy mínusz mandátum befolyásolja-e a november 14-én esedékes rendkívüli ülés kimenetelét, Brassai nemmel válaszolt. A rendkívüli ülést egyetlen napirendi ponttal hívták össze, hogy eldöntsék: kiírják-e a népszavazást arról, hogy Maros, Hargita és Kovászna megye egy fejlesztési régiót alkosson.
A Maros megyei tanácsot 13 RMDSZ-es, 13 USL-s, 6 PDL-s és 2 PPDD-s képviselő alkotja, ahhoz, hogy referendumot írjanak ki, a jelenlevők 50 százalékának plusz egy tanácsosnak kell támogatnia a kezdeményezést.
Gáspár Botond, Szász Cs. Emese
Krónika (Kolozsvár),

Főműsoridőben a Duna Tévében
Márciusban érdemes figyelni a Duna Televízióban a Fölszállott a páva című népzenei és néptánc tehetségkutató versenyt, ugyanis a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes is szerepel az élő műsorban – egyedüliként Maros megyéből. Az együttes vezetője, Benő Barna szerint hatalmas lehetőség ez a táncosoknak, de egész Nyárádmentének is, hiszen nem sokszor látjuk Nyárádszeredát és a nyárádszeredaiakat főműsoridőben a Duna Tévében.
Benő Barna szerint egyre nagyobb igény van a néptáncra– Fölszállott a páva. A Bekecs táncegyüttesnek most először? Vagy már az elsőre is jelentkeztek?
– A tavalyi műsornak 2012 májusában voltak a válogatói. Mi azért nem jelentkeztünk, mert a Csongor és Tünde előadás bemutatója is ugyanakkorra esett, s egyszerre nem tudtuk mind a kettőt bevállalni. Ez a műsor amúgy premier, s az is, hogy egy ilyen jellegű versenyt a közszolgálati televízió főműsoridőben közvetítsen. Szerintem ez egy hosszú folyamat beérése, ami a hetvenes években a táncházmozgalommal indult, és ide fejlődött. Eljutottunk oda, hogy Magyarországon igény van a néptáncra. A néptánc mindig sáros volt, nem volt esztétikus. Itt a fiatalok körében még most is vannak ilyen vélemények. Magyarországon azonban már nem így van. Nekünk még sokat kell fejlődnünk, hogy eljussunk arra a szintre, ami ott van. Magyarországon iskolákban, intézményesített oktatási rendszerben tanítják már több mint harminc éve. Tánctagozatok vannak, s egyáltalán van néptánctagozat, néptáncegyetem, népi énekkar. Hogy a néptánc és népzene ilyen szintet ért el, az ennek is köszönhető.
– Ehhez képest hol állunk mi Erdélyben?
– Majdnem sehol. Intézményesített formák nem léteznek, a profi együttesek is úgy oldják meg, hogy saját utánpótláscsapatokat nevelnek ki maguknak, mivelhogy iskola nem létezik. Most Nyárádszeredában elindítottunk egy tagozatot, szerepel az órarendben a néptánc. Ez lenne a kezdet. Igaz, ilyen próbálkozás volt ezelőtt pár évvel Sepsiszentgyörgyön, ott végigment egy tagozat, elsőtől tizenkettedikig, s utána megszüntették, mert nem volt rá jelentkező. Ehhez képest Maros megyében rengeteg néptáncegyüttes van. Csak a Bekecs Táncegyesületnek 19 tánccsoportja van a Nyárádmentén. Összesen szerintem a százat súrolja a megye együtteseinek a száma. Úgyhogy itt is elindult valami, már a kilencvenes években is, de a kétezres évek derekán még inkább. S erre a nagy igényre kellene hallgassanak a döntéshozó szervek, hogy itt is kezdődjön el a néptánctanítás intézményes formában. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen volt már változás, koreográfia tagozat létesült, csak hiányzik a néptánc. Magyarországon van például külön néptánc-koreográfus.
– Mit jelent a néptáncegyüttesnek ez a műsor? Gondolom, nagyon sokan megismerik a Bekecs nevét, olyanok is, akik eddig nem hallottak róla.
– Nagyon reméljük, hogy így lesz, mert végül is a versenynek ez a tétje, hogy minél tovább jusson az ember, minél többször felléphessen a Duna Tévében, mert pénzbeli nyeremény nem származik, hanem maga a reklám. Nagyon sokat jelentene az, hogy ha még továbbjutnánk, Nyárádszeredának meg a Nyárádmentének a népszerűsítését is jelenti.
– Már vannak visszajelzések, hogy na, láttuk a tévében?
– Igen vannak, de gondoltunk arra is, hogy közösségi oldalakon kampányt indítsunk, amelyben népszerűsítsük, hogy mi is fellépünk a műsorban. Mert, ugye, a szavazatok is számítanak. Az első továbbjutót a szakmai zsűri dönti el, a második a szavazatok alapján jut tovább. Ahol fellépünk ezután, mondjuk is, hogy lehet szavazni ránk.
– Mivel készülnek az élő műsorra és hogyan? Valami hagyományossal, vagy meglepik a közönséget és a zsűrit?
– Mi úgy gondoljuk, hogy Nyárádmentét, Erdélyt képviselő együttesként olyant fogunk táncolni, ami jellemző a mi tájainkra. Biztos, hogy nem dunántúlival vagy gyimesivel megyünk. Ez amúgy nem egy koreográfusverseny, az együtteseknek a néptánctudásukat kell megmutatniuk, azt, hogy milyen viszonyban vannak az eredeti néptánccal. Éppen ezért azt gondolom, nem valami nagyon kitalált koreográfiák lesznek a Páván.
– Nyárádszeredában hagyománya van a néptáncmozgalomnak. Ebből alakult a Bekecs is?
– Nyárádszeredában már a kommunizmus idején létezett néptáncegyüttes. A kilencvenes évek végén a munkások helyét a Bocskai István Iskolaközpont diákjai veszik át, és 1998-tól Bekecs Néptáncegyüttes néven működik tovább. MI 2007-ben alakítottuk újra Bekecs néven a megszűnt együttest. Nyárádmenti fiatalokból állt, majd jelentkeztek távolabbról is. Olyan egyetemisták is vannak benne, akik Székelyföldről származnak, s Vásárhelyre járnak főiskolára.
– Hányan vannak most az együttesben?
– Harmincan a nagy csapatban, 26 táncos, négy zenész, így jelentkeztünk a műsorra is. A zenekar az Üver zenekar.
– Mikor lehet látni majd az együttest a műsorban legközelebb?
– Most még tartanak a selejtezők, március 8-ától kezdődik az élő adás, onnan már lehet figyelni, hogy mikor jelenünk meg.
– A csapat izgul?
– Persze. Ilyenkor az van, hogy semmi se jó, szőrszálhasogatás zajlik: akkor én most hogy álljak ide, hogy csináljuk ezt a figurát, és merre forduljak. A műsorban amúgy négy és fél perc lehet a maximális idő, amit táncolunk. Nagyon nehezen lehet egy táncrendet négy és fél percben bemutatni, egy kivonat lesz igazából, úgyhogy nagyon oda kell figyelni, hogy azért csonka se legyen, hiányos se legyen, és ne is haladjuk meg az időt.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro,

Második bemutatójára készül a marosvásárhelyi Spectrum Színház
Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával második premierje előtt áll Marosvásárhely legújabb művelődési intézménye, a Spectrum Színház. Mint ismeretes, a tavaly év végén alakult társulat Henrik Ibsen A nép ellensége című darabjával mutatkozott be a közönségnek.
A magántársulat a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes közreműködésével szerdán este 7 órától, a vásárhelyi Ifjúsági Házban viszi színre a Kossuth-díjas székely író 1941-ben született művét. Török Viola rendező és lelkes csapata már túl van a vasárnap este Nyárádszeredában tartott előbemutatón, amelynek közönségsikere lendületet adott a társulatnak.
Erről maguk a Spectrum tapasztaltabb tagjai meséltek, mondván, hogy az akadozva, szerepcserékkel induló próbafolyamat élvezhető, igényes előadássá fejlesztette a produkciót, amelyet a rendező Tamási egyik legjellegzetesebb alkotásának tart.
„Sajátos, szürrealista formanyelven próbáljuk megfogalmazni az előadást. Fontos szerep jut a Bekecsnek, amely a néptánc stilizált felhasználásával álomvilágot teremt a színpadon" – jellemezte a produkciót Török Viola. Kárp György és Tatai Sándor – akik pályafutásuk során számos Tamási-darabban játszottak – elismerték, hogy a rendezői koncepció még számukra is több újdonságot hozott, viszont örömmel nyugtázták, hogy Török Viola nem próbált semmiféle „kicsavart dolgot" színpadra vinni.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nyugalmazott színészei mellett a darabban a New Yorkból visszatelepedett Szász Anna és a Bécsből két hónapra hazaköltözött Székely Szabó Zoltán is helyet kapott. Szász Anna elmondta: számára olyan érzés volt huszonöt év után színpadra lépni, mintha a negyed évszázados szünet nem is létezett volna. A taxisofőrként dolgozó Székely Szabó Zoltán huszonnyolc esztendős kihagyás után tért vissza a színház világába, és bevallotta, komoly lámpalázzal küzdött.
„Be kell ismernem: rettenetesen féltem, elvégre az általam vezetett taxiból kerültem ismét a színpadra. Azt meg egyenesen csodának tartom, hogy miután valamikor nagyon régen kétszer is eltanácsoltak a színiről, még tapsot is kaptam a nyárádszeredai közönségtől" – tréfálkozott a Sepsiszentgyörgyről a 80-as évek derekán kivándorolt Székely Szabó Zoltán.
A Vitéz lélekben egy megváltozott, elidegenedett világba tér haza hétévnyi távollét után Balla Péter (Faragó Zénó). Az első világégés utáni székely faluban megbomlott a korábbi rend. Menyasszonya, Rozáli (Ritziu Ilka Krisztina) már a gépész (Kinda Szilárd) felesége, apját közben eltemették, szülőházát nem találja, a hagyományos földművelés helyett a gépeket részesítik előnyben.
A háborútól megfáradt és az emberéletek kioltására alkalmas gépezetektől megundorodott Péter mégis megtalálja az újrakezdés módját. A hit és hűség drámájának is nevezett színpadi játék álomvilágát a Spectrum Színház ezúttal a népzene és néptánc kifejező eszköztárának felhasználásával fogalmazta meg. A darab koreográfiáját Ivácson László jegyzi, a zenét Kelemen László szerezte, a díszleteket és a jelmezt a rendező Török Viola tervezte.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Székelyföld jogállása: nincs összhang a polgármesterek között
Megosztotta a székelyföldi települések polgármestereit a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javaslata, hogy a székelyföldi települési önkormányzatok fogadjanak el határozatot a Székelyföld jogállásáról, és nyilvánítsák ki a közösség autonómiaigényét
Az SZNT terve szerint 153 székelyföldi önkormányzat egyszerre nyilváníthatná ki, hogy egyetlen, különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. A területi autonómiát célzó határozattervezet azt is tartalmazza, hogy ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, sarkalatos törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az SZNT egy korábbi, közösen kidolgozott forgatókönyv alapján fogalmazta meg felhívását az autonómiaigény ilyen formájú kinyilvánítása érdekében arra az esetre, ha a régiós népszavazásról szóló tanácshatározatokat a prefektusok „elkaszálják”. Meglátása szerint azonban jogilag nem helytálló, hogy az önkormányzatok „tanácshatározatban felszólítják valamire a kormányt”. A sepsiszentgyörgyi polgármester úgy véli, a tanácsi nyilatkozat lenne formailag elfogadható, a székelyföldi önkormányzatok nyilatkozatban kötelezhetnék el magukat az autonómia mellett.
A Krónika által megkérdezett háromszéki polgármesterek támogatják az autonómiaharcot, ám meglátásuk szerint egységesen kell lépni és olyan formában, ami kivitelezhető, és utólag nem támadható meg.
Berde József, Gidófalva polgármestere lapunknak elmondta, a következő megyei polgármester-találkozón kell napirendre tűzni a kérdést, majd abban a formában, ahogyan ott eldöntik, egyszerre kell lépni, hogy valóban hatásos legyen a megmozdulás.
Bács Benke László, Maksa néppártos polgármester leszögezte: székely magyarként minden autonómiaharcot támogat, de olyan határozatot kell kidolgozni, amelyet nem tud azonnal megtámadni a prefektúra.
Ráduly István, Uzon község polgármestere emlékezetett, az uzoni önkormányzat az SZNT minden felhívására pozitívan válaszolt, az autonómiaküzdelem minden formáját felvállalta. „Nem mondhatom meg előre, ez alkalommal miként fog dönteni a testület, de a határozatot napirendre tűzzük” – nyilatkozta lapunknak Ráduly István.
„Az önrendelkezés kérdését napirenden kell tartani”
Albert Tibor, Tusnádfürdő polgármestere érdeklődésünkre elmondta, korábban, három-négy évvel ezelőtt, már fogadtak el hasonló témában határozatot, de akkor a prefektúra elgáncsolta a tanács kezdeményezését. „Az autonómia kérdésével foglalkozni kell, támogatom az ilyen jellegű akciókat” – hangsúlyozta a polgármester, de szerinte előbb a románságot kell meggyőzni, mert másképp nehéz lesz eredményeket felmutatni.
Becze Attila, Csíkcsicsó polgármestere az SZNT felhívásának kapcsán elmondta, még nem kapták meg Izsák Balázs levelét. „Ha hivatalok levelezőlistájára küldenék a felhívást, akkor minden önkormányzat biztosan megkapná. Annak ellenére, hogy hozzánk nem jutott el a nyílt levél, elindítottuk a tervezet előkészítését, de még várunk az előterjesztésével” – mondta Becze.
Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere leszögezte: egyetért Izsák Balázs SZNT-elnök önkormányzatokhoz címzett nyílt levelének tartalmával, az általa képviselt kezdeményezéssel az önkormányzat és támogatja az akciót. Mezei szerint a tervezet elfogadása közelebb viheti ezt a térséget ahhoz, hogy az itt élő székelység érdekeit hatékonyabban lehessen képviselni, hogy konkrét lépések is szülessenek a többéves elképzelés megvalósítása irányába.
A kezdeményezés azonban Mezei János szerint nem jelent azonnali megoldást. „A határozattervezet napirendre tűzése előtt egyeztetnünk kell a polgármesterekkel, hiszen helyi testület csak és kizárólag olyan döntéseket hozhat, amelyek a saját adminisztratív területére érvényesek. Meg kell találnunk azt a formát, amely az országos törvényes előírások értelmében testületi döntés tárgyát képezheti. Amint ez megtörténik, azonnal napirendre tűzzük a kezdeményezést” – mondta Mezei.
Tartanak a prefektúra beavatkozásától
Maros megyében a polgármesterek nagyon jól tudják, hogy egy ilyen tanácsi határozatot a prefektúra azonnal megtámadna, arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy jelenleg fel kell-e vállalni a harcot, vagy sem.
A megye egyetlen polgári párti polgármestere, a Makfalva élén álló Márton Zoltán szerint ez egy olyan lépcsőfok, amit nem szabad átugorni. „Nem hogy tartok a prefektus ellenlépésétől, biztos vagyok benne, hogy megtámadja a tanácshatározatot. Ettől függetlenül mi még ebben a hónapban meghozzuk a döntést” – szögezte le az MPP-s polgármester. Szerinte nemcsak a többségben lévő polgári tanácsosok, hanem az RMDSZ képviselői is meg fogják szavazni a kezdeményezést. „Nagyot csalódnék az RMDSZ-es kollégákban, ha valamiféle felsőbb utasításra szívük és eszük ellen döntenének” – tette hozzá.
Erdőszentgyörgyön szinte biztos, hogy az RMDSZ képviselői igent mondanak az SZNT felhívására. A kisváros polgármestere, Csibi Attila elmondta, még nem egyeztetett a frakcióval, de biztosra veszi, hogy tagjai kiállnak az önrendelkezés gondolata mellett. „A prefektus, ha akarja, megtámadja, de nekünk az a dolgunk, hogy tegyünk meg mindent a Székelyföld autonómiájáért” – fejtette ki a 2012-ben választott polgármester.
„Pótcselekvés, látszatmegoldás”
Sokkal óvatosabb álláspontra helyezkedett Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere, aki leszögezte: még kivár a határozattervezet napirendre tűzésével, hisz egyelőre nem egyeztetett senkivel. Szerinte előbb a magyar pártok és szervezetek kellene egyezségre jussanak, és csak utána lenne érdemes lépni. Meglátása szerint így a prefektusi gáncsoskodások ellenére is gördülékenyebben haladna az ügy.
Simon István kerelőszentpáli RMDSZ-es polgármester nem ismeri Izsák levelét, de különösképpen nem is érdekli. „Ha Izsák Balázs küld valamiféle papírt, megköszönöm, és ennyi. De nekem ő ne diktáljon, van egy elnököm, azt Brassai Zsombornak hívják, én vele tárgyalok” – nyilatkozta lapunknak Simon, hozzáfűzve, hogy a Marosvásárhelytől húsz kilométerre fekvő Kerelőszentpál a múltban Kisküküllő vármegyéhez tartozott, ezért sok köze nincs Marosszékhez.
Az elöljáró szerint egyetlen település sem ér el semmit egy ilyen önkormányzati határozattal, amit a bíróság amúgy is érvénytelenít. Simon István emlékeztetni kívánt arra a több évvel ezelőtt hozott döntésre, amikor a térség vezetői elhatározták, hogy megalakítják a székelyföldi önkormányzatok társulását, de a hatalom csírájában elfojtotta a kezdeményezést. A szentpáli polgármester szerint a „fölöslegesen hozott tanácshatározatok” helyett az RMDSZ vezetőinek a fellépésére volna szükség. „Ők kellene valami olyasmit kitaláljanak, ami át is megy a törvénykezésen” – vélekedett Simon István.
Laczkó Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere egyenesen látszattevékenységnek nevezte a tervezett akciót. „Szerintem ez a kezdeményezés biztos, de fölösleges út a közigazgatási bíróságra annak, aki elfogadja. Ebben a formában nem lesz sikeres, ez csupán látszattevékenység” – fogalmazott kérdésünkre válaszolva. Ugyanakkor elmondta: február 27-én, csütörtökön tartják a következő tanácsülést, azt megelőzően szakbizottság keretében is megbeszélik a képviselő-testület tagjaival a témát. Az itt hozott döntés értelmében döntenek a tervezet sorsáról.
A téma kapcsán korábban nyilatkozó Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, a szövetség később alakítja ki álláspontját az SZNT javaslatával kapcsolatban. Hozzátette, az álláspont kialakításánál jelentős súlylyal esik majd latba, hogy miképpen véleményezi a tervezetet az RMDSZ keretében működő Székelyföldi Regionális Önkormányzati Tanács.
Az RMDSZ elnöke megjegyezte, többször is tárgyalt a tervezett önkormányzati határozatokról Izsák Balázs SZNT-elnökkel, és kétségei vannak afelől, hogy ez-e a megfelelő útja az akarat kinyilvánításának. Megjegyezte, a romániai törvények értelmében az önkormányzatok csak olyan határozatokat hozhatnak, amelyeket a polgármestereknek kell végrehajtani.
Az SZNT által javasolt határozat viszont a kormányra és a parlamentre vonatkozik. „Ha csupán arra jók ezek a határozatok, hogy az önkormányzatok elfogadják, aztán a prefektus megtámadja, a közigazgatási bíróság pedig érvényteleníti ezeket, akkor pótcselekvés az egész” – állapította meg Kelemen Hunor.
Összeállításunk szerzői: Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Gyergyai Csaba, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Bocskai Istvánra emlékeztek Nyárádszeredában
„Reálpolitikus volt a szó legnemesebb értelmében, korának zseniális diplomatája, s ami pedig mindennél fontosabbnak bizonyult akkor is, hazáját és nemzetét féltően szerető vezető” – mondta pénteken Bocskai Istvánról a váradi főkapitány Erdély fejedelmévé választásának évfordulóján Kelemen Hunor.
A szövetségi elnök az RMDSZ más vezető politikusaival együtt a Nyárádszeredában szervezett emlékünnepségen vett részt. „Bocskai István kultusza nem véletlenül él a mai napig a kollektív emlékezetben. Az évről évre történő megemlékezések kiemelték őt a tankönyvek és a történelmi tudományos kutatások lapjai közül és évszázadokkal alkotó élete után példaként világító, útmutató fényként lobog a mai nemzedék előtt” – mondta ünnepi beszédében Kelemen.
maszol/közlemény,

XXI. Bocskai Napok Nyárádszeredában
"A fejedelem példája világító, útmutató fáklya a mai nemzedékeknek"
Történelmünk jeles napjára, 1605. február 21-ére emlékeztek Nyárádszeredában, a hajdani Marosszeredán, ahol Bocskai István váradi főkapitányt, Bihar megye főispánját Erdély fejedelmévé választották. A XXI. Bocskai Napok emlékünnepen a politikus felszólalók Bocskai politikai végrendelete mához szóló szellemében hangsúlyozták a magyar összefogás szükségességét, egy erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság érdekében. Az egyetlen közös, járható út vezet a jövőbe: az önrendelkezés, hosszú távú fenntarthatósággal – a Bocskai-út.
A bekecsalji középiskolások A fejedelem és kora című történelmi vetélkedőjével kezdődött pénteken Nyárádszeredában az emlékünnepség, majd a Deák Farkas Általános Iskola amfiteátrumában folytatódtak a rendezvények. Kerekes Judit szavalata után Tóth Sándor polgármester köszöntötte a résztvevőket, a felszólaló meghívottakat, a Karosi Turul Hagyományőrző Íjászegyesület és a testvértelepülések képviselőit.
Üzenet a mához
Nyárádszereda polgármestere ünnepi beszédében hangsúlyozta: Bocskai István fejedelem jelentős politikus volt, és a nyárádszeredaiak, nyárádmentiek büszkék rá. Bocskai politikai végrendeletét idézte: "…Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja mint nemzetemnek, hazámnak igaz jóakarója, fordítom elmémet a közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az én tanácsomat, tetszésemet, igazán és jó lelkiesmérettel (meghagyom) megírom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…". Négyszáz év után a történelem valamilyen formában ismétli magát, a Bocskai-szobor azon a téren, ahol áll, folyamatosan veszélyben van – figyelmeztetett a városvezető, majd a politikára áttérve, hozzátette: választási évben vagyunk, fontos az erdélyi magyarság képviselete Európában, amit egy szervezet tud ellátni.
Bocskai politikai végrendeletének mához szóló szellemében
szólalt fel Markó Béla szenátor, azt boncolgatva, van-e, és miféle üzenete van Bocskai Istvánnak számunkra, azon túl, hogy illő és méltó őt ünnepelni? Értjük-e és jól értjük-e saját történelmünket? – tette fel a kérdéseket. Az RMDSZ volt elnöke szerint nem kell 400 évre visszamenni az időben, elég, ha az utóbbi 100 év nyomorúságaira gondolunk, veszteségek mérföldkövei jelzik az utolsó évszázadot. Hangsúlyozta, Bocskai István rövid, két évig sem tartó fejedelemsége egyensúlyt hozott, jelentős biztonságot adott e térségnek. A fejedelem halálos órájában fontosnak tartotta a végrendelkezést nem saját javairól, hanem arról, hogy milyen jövőt kellene vállalnia Erdélynek, Magyarországnak e két ország közös sorsáról. "Volt koncepciója Erdély jövőképéről, fontosnak tartotta, hogy e tudást, koncepciót hátrahagyja utódainak. Nemzetét szólította meg. A konföderáció gondolata nem idegen tőle, amint az végrendeletéből kiderül, hiszen Erdély olyan sajátos ország, amelynek sajátos megoldásokat, kapcsolatokat kell találni" – mondta Markó Béla Szerinte a kérdés az, hogy "van-e nekünk ehhez hasonló koncepciónk arról, hogy milyen jövőt képzelünk a régiónak, Erdélynek, van-e olyan politikai koncepciónk, amely minden döntésünket ilyen irányban meghatározza?" Az egyéni elképzeléseken túlmenően a jövőben minél többet kell beszélnünk a közös koncepcióról – hangsúlyozta. Figyelmeztetett, hogy a 25 éven át épített, stabilnak hitt romániai demokrácia lebonthatónak látszik, mindmáig él a visszarendeződés lehetősége. "A parlament egyre inkább kirakatintézménynek tűnik, és oda juthat, hogy a legkevesebb szerepe a törvényhozásban éppen a törvényhozónak lesz. Az alternatíva: visszarendeződés egy autoritárius rendszer irányába, miközben a decentralizációt akartuk 1990 után. A decentralizáció- önkormányzatiság- multikulturális ország áll szemben a centralizált, autoritárius nemzetállammal. Nem értünk egyet a centralizált elképzelésekkel, az egynyelvű nemzetállam fogalmával. Sajnos, egyfajta visszarendeződésnek megvan az esélye" – jelentette ki Markó. Hangsúlyozta, az RMDSZ sok mindent elért az anyanyelv nyilvános használati jogának megvalósítása, az anyanyelvű oktatási hálózat kiépítése, a restitúció terén, de folytatnia kell programjának megvalósítását. "Integrálódnunk kell Európába, az igazi integráció az európai rendszerekbe még előttünk van" – jelentette ki, "felszíni integrációnak, átfestésnek" nevezve Romániának az unióhoz való csatlakozását, miközben "a mélyben ott vannak a problémák". Kijelentette, egyetlen célnak – a szülőföldön magyarként való megmaradásunknak, döntési jogokkal felruházva – kell alárendelni eszközeinket, megoldásainkat. Az idei két fontos választás – az európai parlamenti és az őszi romániai államelnök-választási – fogja befolyásolni a mi politikai sorsunkat – tette hozzá Markó Béla. "Integrálódni kell és az itthoni prioritásokat meghatározni: az autonómia (kulturális és területi), minőségi élet, Erdélynek arcot kell adni mint kulturális, közigazgatási entitásnak – ezért fontos Bocskai üzenete" – közölte.
Erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke felszólalásában azt mondta: Nyárádszeredában ki kell mondani a sok száz éve érvényes gondolatokat, azt, hogy büszkék vagyunk Bocskai Istvánra, akinek sok üzenete ma is aktuális. "Bocskai dilemmái a ma dilemmái is: kelet vagy nyugat? Legfontosabb üzenete: össze kell fognia a magyarságnak, az erdélyi és Magyarországon élő magyaroknak, együtt kell fellépniük, pártfogókra van szükség, szövetségesekre". Beszélt Bocskai koráról, a történelmi eseményekről. "Huszonöt éve úgy döntöttünk mi, erdélyi magyarok, hogy jogállam keretein belül fogunk a jogainkért harcolni. Erős Erdély, erős Magyarország, erős magyarság – ez a célunk, ez a Bocskai-út, amely a jövőbe vezet" – jelentette ki.
Négyszáz év után is időszerű fejedelmi hagyaték
Tánczos Barna szenátor szerint nem egyszerű 400 év után Bocskai hagyatékáról beszélni, és nincs, aki ne találna aktuális üzenetet benne. "A legbonyolultabb a székelyek és Bocskai viszonya volt 400 évvel ezelőtt, az önrendelkezés, a kiváltságok megtartása okán. A székelyek eltökéltsége, szándékai ma, 400 év után is ugyanazok. Bocskai két békekötése is fontos üzenet: partnerek és béke nélkül hosszú távon fejlődni nem lehet. Az egyetlen járható út az önrendelkezés, hosszú távú fenntarthatósággal. Az anyaország és Erdély, Székelyföld kapcsolata: szereteten, egymás támogatásán alapszik, ez a hosszú távú, közös út" – mondta.
Az ünnepi felszólalásokat követően az emlékünnepség a főtéren, a Bocskai- szobornál folytatódott, ahol beszédet mondott Székely Endre református lelkipásztor, emlékeztetve, hogy a jelen csak úgy hoz áldást, ha nem feledjük a múltat. Sándor Szilárd helyi unitárius lelkész ünnepi gondolatai után László János, a Bocskai Alapítvány elnöke szavalt.
Dr. Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke felszólalásában hangsúlyozta, egy nép, egy nemzet számára, akárcsak az egyén számára, nem az a nagy kihívás, hogy győzelem esetén talpon maradjon, hanem az, ha képes a kilátástalanságból, az elnyomásból, a bukásból és vereségből talpra állni. "Történelmünk során gyakran ezzel az utolsó kihívással kellett szembenéznünk. Azok az államférfiak, történelmi személyiségek, akik képesek voltak erre, méltán maradtak meg a nemzet emlékezetében. Bocskai István kultusza nem véletlenül él a mai napig a kollektív emlékezetben és évszázadokkal alkotó élete után is világító, útmutató fényként, mintegy fáklyaként áll példája a mai nemzedékek előtt. Bocskai a kusza és kegyetlen, elveket és értékeket könnyen feladó hatalmi harcok világában képes volt a magyar szabadságtörekvéseknek értelmezhető hangot adni. Reálpolitikus volt a szó legnemesebb értelmében, korának zseniális diplomatája, hazáját és nemzetét féltőn szerető vezető, kiváló hadvezér, toleranciáról tanúbizonyságot tevő ember. A másságban sohasem az ellenséget látta, hanem a gazdagságot, a kiaknázható szellemi bőséget, a változatosság adta kiegyensúlyozottság lehetőségét" – mondta az RMDSZ elnöke, Bocskai Istvánt a tévedéseit felismerő és korrigálni képes államférfinak nevezve, aki a napi politikai taktikázást képes volt ötvözni az általa élesen felismert nemzeti érdekkel. "Bocskai István bevéste magát abba a kollektív emlékezetbe, ahol mindig csak a legnagyobbaknak van hely. És példát is mutatott abban, hogy hogyan lehet reálpolitikusként, elvszerűen és a legfontosabb értékekhez hűségesnek maradva eredményesnek lenni. Számomra példája azt mutatja, hogy a napi megpróbáltatások és a távlati célok között nincs ellentmondás, azok mindig összeegyeztethethetők, csak tudni kell, hogy mi a cél, milyenek a lehetőségek, hogy melyek az eszközök és hogy kik lehetnek a szövetségesek. Egy pillanat erejéig sem szabad szem elől téveszteni, hogy a politika szolgálat: a nemzet, a közösség szolgálata".
Okos döntésekkel kormányozni a magyarság hajóját
Hídvéghi Balázs, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke idézett a fejedelem végrendeletéből, hangsúlyozva: Bocskai István példaértékű és maradandó örökséget hagyott maga után, politikai éleslátásról tett bizonyságot, Magyarország és Erdély testvéri együttműködését sürgette, és e szellemben üzent a mai kornak is. Magyarországon az elmúlt években hozott sarkalatos döntések, mint az új alaptörvény elfogadása vagy az állampolgársági törvény módosítása, mind a magyar nemzeti összetartozást kívánják erősíteni. Idén három fontos választás is következik az erdélyi magyarok számára: az áprilisi magyarországi választások, a májusi európai parlamenti választások és az őszi romániai elnökválasztás, és "ahogy Bocskai idejében, úgy ma sem könnyű, de nem lehetetlen a megfelelő helyzetfelismerés birtokában helyesen cselekedni". "Azt a szándékot ma sem adhatjuk fel, hogy a magyarság hajóját okos döntésekkel, az adott kornak és helyzetnek megfelelő eszközökkel egy irányba kormányozzuk" – tette hozzá Hídvéghi Balázs.
Tamás Sándor, Háromszék RMDSZ-elnöke szerint Bocskai István rövid fejedelemsége elég volt ahhoz, hogy jó irányba fordítsa és döntően meghatározza a következő évtizedek, talán évszázadok eseményeinek alakulását. Hangsúlyozta, a Székelyföld kell legyen az a hely a földön, ahol senki sem lehet fontosabb a székelyeknél, semmi a székelység ügyénél. "A Székelyföldnek sikeres, pozitív jövőképre van szüksége, azt szeretnénk, hogy siker legyen, ha az ember saját otthont teremt itthon, hogy siker legyen a napról napra gyarapodó család, ha a bajba jutottakon azonnal tudunk segíteni, az egymásról való gondoskodás, az egymás iránti tisztelet, és igenis siker az, ha nem egymás ellen harcolunk, hanem összefogunk mind, ahányan vagyunk. Csak ez lehet a sikeres Székelyföld alapja, csak együtt van és lesz erőnk előre vinni a Székelyföld ügyét" – tette hozzá.
A koszorúzást követően a rendezvények a művelődési házban folytatódtak. A székely szabadság napja, 2013. március 10. című fotókiállítást megnyitotta Gáspár Sándor rádiószerkesztő, köszöntőbeszédeket mondtak Brassai Zsombor, Maros megyei RMDSZ-elnök, dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul, a testvérvárosok polgármesterei és fellépett a Bekecs táncegyüttes. Szombaton reggel honismereti körutat szerveztek, este a Bocskai István dalkar hagyományos farsangi kosaras báljára került sor, tegnap a református templomban ünnepi istentisztelet, zászlóavatás volt, a katolikus templomban pedig szentmise, majd este a református egyház Bocskai-termében Nyirő József Halhatatlan élet című egyszemélyes vígjátékát mutatta be Kulcsár-Székely Attila.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Vidékfejlesztési problémák, oldottabb légkörben
Sajtóreggeli keretében mutatták be a megyei RMDSZ mezőgazdasági és vidékfejlesztési problémáival foglalkozó szakbizottságának tagjait, illetve egyenként azokat a problémákat, amelyek a vidéki embereket foglalkoztatják, érintik és érdeklik, valamint azokat a lehetséges megoldásokat, amelyek hozzájárulhatnak a vidék fellendüléséhez.
Brassai Zsombor megyei elnök mutatta be a bizottság tagjait: dr. Kelemen Atilla képviselőt, a képviselőház mezőgazdasági szakbizottságának alelnökét, Szabó Árpád mezőgazdasági szakembert, aki vezette a mezőgazdasági hatóságot is, Balogh József vidéki vállalkozót, Suba Kálmán állattenyésztési szakembert, Náznán Jenőt, a megyei mezőgazdasági igazgatóság volt igazgatóját, Bordi Kacsó Zsoltot, az APIA munkatársát, Antal Lehelt, a kifizetési ügynökség egyik munkatársát, Antal Zoltán térségfejlesztési szakértőt, a nyárádmenti kistérség, illetve a Leader csoport vezetőjét, Dászkel Lászlót, Nyárádszereda volt polgármesterét, Miklea István jogászt, mezőgazdasági vállalkozót, és Birtalan Istvánt, Marosszentgyörgy alpolgármesterét, aki maga is mezőgazdasági vállalkozással foglalkozik. A találkozón részt vevő szakemberek mindegyike rendre, ki-ki a maga szakterületén, néhány fontos problémát, szempontot vetett fel.
A megyei elnök szerint a tegnapi találkozónak a tulajdonképpeni célja az volt, hogy a vidék problémáit vessék fel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szeretnék a sajtó képviselőit arra buzdítani, hogy a következő időszakban nagyobb hangsúlyt fektessenek a vidék kérdéseire akár mezőgazdasági, akár vidék-, akár közösségfejlesztési vonatkozásban, mert ez az a terület, ahol a legtöbb bátorításra van szükség ahhoz, hogy a vidéken lakók éljenek azokkal a lehetőségekkel, amelyek rendelkezésükre állnak.
Kelemen Atilla nyitotta meg a beszélgetést, azzal, hogy a vidék problémáit nem lehet elvonatkoztatni, hiszen, ahogy "minden út Rómába vezet", úgy a romániai, az erdélyi és Maros megyei magyarság problémái is a vidékhez vezetnek, ahhoz kötődnek, hiszen a választások esetében a szavazatok 65-70 százaléka vidékről jön.
Arról is szólt pár szót, hogy a kormánykoalíció felbomlása nyomán az RMDSZ ismét kormányba kerülhet. Konkrét döntést erről szombaton, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén hoznak. De a kormányzati részvétel nagyon fontos, mondta, hogy minden fontos intézménynél "legyenek embereink, hogy segíteni tudjunk".
Birtalan István szerint a céljuk az, hogy a szakemberek tapasztalatát továbbadják a vidéki embereknek, hogy minél több információ jusson el hozzájuk mind a pályázati, mind a kifizetési lehetőségeket illetően. Szabó Árpád szerint Románia gazdasági növekedést emleget, ami valójában a vidéknek, a mezőgazdaságnak köszönhető. Azt szeretnék, hogyha a vidéki emberekkel meg tudnák értetni a pályázati lehetőségek fontosságát. Ebben kérte a sajtó segítségét. Balogh József úgy gondolja, hogy több mezőgazdasági gépre, felszerelésre lenne szükség, és a mezőgazdasági termelők nehézségeiről beszélt. Suba Kálmán az állattenyésztés problémáit taglalta kimerítően. A támogatásokat – bár elismerte, hogy szükség van rájuk –, úgy értékelte, hogy hab a tortán. Mint mondta, termelni kell sokat, olcsón, és jó áron eladni. "Állattartásból az állattenyésztésre kell áttérni", jelentette ki. Náznán Jenő komplex problémának nevezte a vidékfejlesztést. Ezekkel a tanácskozásokkal próbálnak elébe menni azoknak a kérdéseknek, amelyekre a gazdák várják a választ a politikusoktól. A szakbizottság egyik feladatának nevezte, hogy a gazdák nyelvére fordítsák le azokat a szabályozásokat, amelyek a területen megjelennek. Bordi Kacsó Zsolt a földalapú támogatásokról beszélt, részletes számadatokkal támasztva alá állításait. Tapasztalata szerint "az emberek információhiányban szenvednek", és az sem elhanyagolható, hogy nincs aki meghallgassa őket. Sokuknak már az is elég, ha valaki meghallgatja őket. Még ha nem is tudnak minden problémát megoldani, érezzék, hogy meghallgatják őket, s próbálnak tenni értük valamit. Antal Lehel a vidékfejlesztési ügynökség munkáját ismertette. Véleménye szerint rendre kellene tanítani az embereket: "pályáznak összevissza, mert téves információkat kapnak. És pályázatírás szempontjából egy kissé bajban vannak". Antal Zoltán arra figyelmeztetett, hogy az uniós pályázatokat nem szabad szociális segélyként kezelni. Van ugyan stimuláló hatása, de ez egy pénzügyi eszköz, sose legyen cél senkinek. Dászkel László a kistérségi vidékfejlesztési stratégiában való gondolkodásról beszélt, szólt a nyárádmenti kistérségről, arról, hogy saját szakembereikkel felmérték a gondjaikat, és annak alapján sikerült egy összefogó, Nyárádmentére vonatkozó stratégiát kidolgozni. Jelenleg együttműködnek a többi kistérséggel.
Miklea István, akinek van egy saját, állatorvosi felszereléseket forgalmazó boltja, bevallása szerint nagyon közel áll a gazdákhoz, hisz rendszeresen találkoznak. De azt hiányolja, hogy nincsenek fiatal gazdák. Egy információs központ létrehozását javasolta a gazdák számára, mert nem tudják, hogyan és mire lehet elkölteni a támogatásokat.
Zárószavában a megyei elnök hasonló találkozók megszervezését ígérte, amelyeket a Nyárádmente valamelyik településén szándékoznak megejteni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Több mint négyszáz végzőst tud maga mögött a nyárádszeredai kertészoktatás
12. alkalommal szervezték meg a múlt hét végén Nyárádszeredában a hagyományos kertésznapot, amelyen zömében olyan erdélyi vállalkozók, termelők mutatkoztak be, akik a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának a nyárádszeredai kihelyezett tagozatán szereztek oklevelet, illetve sajátították el a szakma gyakorlásához szükséges ismereteket. A szeredai tagozat tavaly ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, új évfolyamokat viszont nem indíthatnak, így két év múlva megszűnik a nyárádszeredai kertészoktatás. A hétvégi kertésznapon az elmúlt húsz év tapasztalatairól kérdeztük dr. Jakab Sámuelt, a nyárádszeredai tagozat vezetőjét.
– Tavaly június végén ünnepelték a 20 éves jubileumot, két évtizeddel ezelőtt sikerült egy hiánypótló képzést elindítani itt, a nyárádmenti kisvárosban. Valójában kiknek is szólt ez a képzés?
– Annak idején az volt az elképzelés, hogy olyan erdélyi fiatalok részére indítsuk, akiknek valamilyen okból kifolyólag nem sikerült érettségi után továbbtanulniuk, de szeretnék folytatni tanulmányaikat, vagy már gazdálkodnak és szeretnék tökéletesíteni a szakmai tudásukat. Többségében harminc-, negyvenéves diákjaink voltak, ritkábban ugyan, de még ötvenévesek is végeztek nálunk. Az évek során eddig 430-an szereztek diplomát. Legtöbb végzősünk természetesen Maros megyéből származik, de sokan érkeztek Hargita, Kovászna megyéből, és a kezdetekben, még mielőtt beindult volna a Partium Egyetemen az agrároktatás a Debreceni Egyetemmel karöltve, nagyon sokan jöttek Szatmár, Nagykároly, Nagybánya, Zilah környékéről. Gyakorlatilag lefedik Erdély összes magyarlakta vidékét.
A Sapientián a kertészmérnöki kar csak 2002-ben indult, tehát addig valójában hiánypótló volt ez a szakterület a környéken. A kertésznapot is azért kezdtük szervezni tizenkét évvel ezelőtt, hogy hallgatóink, végzettjeink kapcsolatba kerüljenek magyarországi vagy hazai, a kertészet terén tevékenykedő cégekkel, amelyek révén munkalehetőséghez juthatnak. Ezelőtt tíz-tizenöt évvel főként magyarországi cégek igyekeztek kelet felé orientálódni, fiókcégeket hoztak létre és keresték oda a megfelelő szakembereket. A hallgatóink alkalmasak erre, és számos sikeres együttműködés született. Hallgatóink közül nagyon sokan saját vállalkozásba kezdtek azon a területen, amelyen képesítést szereztek.
– A Sapientia kertészmérnöki szakja konkurenciát jelentett-e a nyárádszeredai kertészeti tagozat számára?
– Szerintem a Sapientia nem jelent számunkra konkurenciát, mivel oda főleg fiatalok, azaz frissen érettségizettek jelentkeztek, ide hozzánk pedig olyanok, akik nem tudtak nappali képzésben részt venni. Idősebbek, családosok, akiknek munkahelyük van, vagy saját területükön, kertjükben már gyakorolták a kertészkedést, gazdálkodást. Amikor a Sapientián megnyílt a kertészmérnöki képzés, engem bíztak meg, hogy előkészítsem a beindítását, már akkor jelezték, hogy itt, Nyárádszeredában ne indítsunk első évet, mert át kell majd vegye a Sapientia. Igen ám, de én erre úgy válaszoltam, hogy a Sapientia nem működtethet hétvégi oktatást mindaddig, amíg a szakot nem akkreditálják. Márpedig egy új szak indítása után el kell telnie több évnek, amíg akkreditálásra kerül sor. Végül a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától megérkezett az értesítés, hogy nem támogatják újabb évfolyamok indítását, hanem integrálnia kell a Sapientiának az itt folyó oktatást. A már megkezdett évfolyamok kifutnak, de újabb évfolyamokat nem indíthatunk. Még két év van, a mostani másod- és harmadév befejezi, és megszűnik Nyárádszeredában a kertészeti oktatás. Jelenleg már csak 50-60 diákunk van.
– A környékbeli, idősebb gazdákra nézve nem jelent-e veszteséget, hogy megszűnik a helyi képzés?
– Valamilyen szinten veszteség, de azt is el kell mondani, hogy az utóbbi években a jelentkezők száma nagyon megcsappant. Eleinte negyvenen-ötvenen is jelentkeztek, de az utóbbi időben ez a szám húsz, majd tíz alá esett, úgymond aki akarta, elvégezte, tehát a kezdeményezésünk eleget tett a maga feladatának. Négy-öt személyért anyagilag sem éri már meg tovább működtetni a tagozatot, hiszen öt diák számára is ugyanannyi tanárt kell fizetni, mint ötvennek. Voltak hangok, hogy egy emberért is tovább kell folytatni, de az anyagi szempont nem mellékes.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely),

Törvény Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról – EMNP-TERVEZET
– Tekintettel Székelyföld települési és megyei önkormányzatainak a székelyföldi társadalom nevében megfogalmazott, a Székelyföld régió megalakítására vonatkozó igényére, – annak érdekében, hogy Székelyföld megőrizhesse kulturális jellemzőit, hogy továbbfejleszthesse sajátos földrajzi helyzetéből adódó hagyományos gazdálkodási kereteit és – ezzel egy időben – felzárkózhasson az európai integráció által elindított gazdasági és társadalmi átalakulási folyamatokhoz, – figyelembe véve Románia EU-integrációs folyamatban, valamint a regionális politikában és a közigazgatás decentralizálásában elért eredményeit, – figyelembe véve az európai régiók pozitív tapasztalatait, – különös tekintettel a Regionális Önkormányzat Európai Chartájában, valamint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által elfogadott 1334 (2003) számú, Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint konfliktusmegoldást segítő ihletforrás Európában címmel elfogadott határozatban foglalt elvekre és előírásokra,
Románia parlamentje az alábbi törvényt alkotja a Székelyföld különleges jogállású régió létesítéséről.
Székelyföld régió létrehozása
1. cikkely
Székelyföld régió létrehozása, területe
(1) A régiókról szóló kerettörvény 2. és 3. cikkelyének rendelkezéseivel összhangban létrejön a Székelyföld különleges jogállású régió.
(2) A Székelyföld régió a következő területet foglalja magában: Kovászna megye jelenlegi területét, Hargita megye jelenlegi területét, valamint Maros megye azon részét, amely hagyományosan a Székelyföldhöz tartozott, azaz a következő jelenlegi községeket: Ákosfalva, Backamadaras, Csíkfalva, Erdőszentgyörgy, Gyulakuta, Havad, Lukafalva-Dózsa György, Marosszentgyörgy, Nagyernye, Nyárádgálfalva, Nyárádkarácson, Nyárádmagyarós, Nyárádremete, Székelyhódos, Székelyvécke a hozzájuk tartozó falvakkal, és a következő városokat: Marosvásárhely municípium, Szováta és Nyárádszereda a hozzájuk tartozó településekkel.
2. cikkely
Székelyföld régió területi-közigazgatási felosztása, székhelye
(1) Székelyföld régiót a következő – a megyék jogállásával és hatáskörével rendelkező – területi közigazgatási egységek alkotják: 1) Kézdi-Orbai szék, amelynek területe a történelmileg hozzá tartozó közületi helységeket foglalja magában; székhelye Kézdivásárhely;
2) Sepsi-Bardóc szék, amelynek területe a történelmileg hozzá tartozó közületi helységeket foglalja magában; székhelye Sepsiszentgyörgy;
3) Csík-Gyergyó szék, amelynek területe a történelmileg hozzá tartozó közületi helységeket foglalja magában; székhelye Csíkszereda;
4) Udvarhelyszék, amelynek területe a történelmileg hozzá tartozó közületi helységeket foglalja magában; székhelye Székelyudvarhely;
5) Marosszék, amelynek területe a hozzá tartozó közületi helységeket foglalja magában; székhelye Szováta; 6) Bodzavidék/Întorsura Buzãului különleges körzet, amelynek székhelye: Bodzaforduló/Întorsura Buzãului; (2) Marosvásárhely municípium nem tartozik egyik területi-közigazgatási egységhez sem, a régión belül sajátos státussal rendelkezik, melyet külön regionális jogszabály állapít meg.
(3) Székelyföld székhelye: Csíkszereda. A régió megalakulását követő ötödik évben a regionális tanács új székhelyet jelölhet ki.
(4) Öt évvel Székelyföld régió megalakulását követően a régió határa mentén levő, azon kívül vagy belül elterülő települések és kistérségek népszavazás útján határozhatnak arról, hogy ki-, illetve bekerüljenek a régióba. A népszavazás eredménye nyomán a parlament hagyja jóvá Székelyföld régió határainak módosítását.
Székelyföld régió hatásköre, jogosítványai
3. cikkely
Székelyföld régió hatásköre, jogosítványai
(1) Székelyföld különleges jogállású régió rendelkezik mindazon hatáskörökkel és jogosítványokkal, amelyekről a régiókról szóló kerettörvény 6. és 7. cikkelye rendelkezik. (2) Székelyföld különleges jogállású régió az előző bekezdés által szabályozott hatáskörök és jogosítványok mellett, a régiókról szóló kerettörvény 2. cikkelyével összhangban, jelen törvény alapján a következő – további – hatásköröket kapja meg: a) Székelyföld saját nyelvtörvényének kidolgozása, mellyel Székelyföld régió területén a magyar nyelv egyenrangúvá válik az állam hivatalos nyelvével az állam és az önkormányzat összes intézményeiben, a régió nyilvánosságában; b) Székelyföld regionális választási törvényének elfogadása.
4. cikkely
Sajátos megosztott hatáskörök
(1) Székelyföld régió a román kormánnyal és a romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű önkormányzatával egyeztetve közhatóságokat létesíthet az oktatás és művelődés terén, melyek a magyar kultúra és oktatás terén kormányzati felügyeleti hatás- és feladatköröket látnak el. (2) Az (1)-es bekezdés szerint megállapított feladatkörökhöz szükséges költségvetési alapokat a kormány biztosítja
III. Zárórendelkezések
5. cikkely
Székelyföld régió vagyonának kialakítása
(1) Székelyföld régió köz- és magánvagyona Hargita és Kovászna megyék köz- és magánvagyonából, valamint Maros megye vagyonának egy részéből jön létre. A Maros megyei vagyonrész az egykori Marosszék területét megillető vagyonrész.
(2) Az állam átadja Székelyföld régiónak azokat az állami tulajdonban levő köz- és magán-vagyontárgyakat, amelyek a régiókról szóló kerettörvény 17. és 18. cikkelye alapján e régiót is megilletik. (3) A székek és különleges körzetek, mint székelyföldi területi-közigazgatási egységek köz- és magánvagyonát a regionális választásokat és a székek, valamint különleges körzetek köztestületeinek megalakulását követően a régió adja át ezen testületeknek. 6. cikkely
Zárórendelkezések (1) Jelen törvény a régiókról szóló kerettörvény 3. cikkelye alapján lép életbe.
(2) Az első székelyföldi regionális választásokat a helyi választásokról szóló 70/1991-es számú – módosított – törvény alapján a kormány írja ki a jelen törvény hatályba lépését követő 60 napon belül. (3) A választásokig Székelyföld régió ideiglenes tanácsa delegált képviselőkből jön létre a következő módon:
a) 22 képviselőt Kovászna megye tanácsa delegál saját kebeléből; b) 32 képviselőt Hargita megye tanácsa delegál saját kebeléből; c) 23 képviselőt azon Maros megyei helyi önkormányzati képviselők választanak, akik a régióhoz tartozó településeken választattak meg a legutolsó helyhatósági választásokon. E helyi képviselők közösen egyetlen ideiglenes választótestületet alkotnak, mely saját kebeléből választja meg a delegált képviselőket.
(4) A Székelyföld régió tanácsának választások utáni megalakulását követően a regionális tanács külön jogszabályt alkot a jelen törvény 2. cikkelyének (1) bekezdésében felsorolt székek és különleges körzetek határainak pontos kijelöléséről.
(5) A székek és különleges körzetek határainak kijelölését követően e területi-közigazgatási egységek ideiglenes tanácsokat választanak. Az ideiglenes tanácsot a székhez vagy különleges körzethez tartozó települések helyi képviselőinek közös ideiglenes választótestülete választja meg saját kebeléből.
(6) A Székelyföld régió köztestületeinek megalakulását követően a kormány és a régiók választott szervei intézkedési tervben rögzítik a hatáskörök átadásának menetrendjét.
Erdély.ma,

Karácsonykor az Országházba várják őket
Csikys Kurutty csapat sikere Nyárádszeredán
A kisiskolások részére kiírt Kurutty általános műveltségi vetélkedő során a Csiky Gergely Főgimnáziumot a körzeti vetélkedőn 5 csapat képviselte, közülük 3 jutott tovább a Kisjenő-Erdőhegyen szervezett megyei szakaszra. Ott a Pintér Mária tanítónő által vezetett csapat – Arad megyéből egyedüliként – jogot nyert az országos döntőn való részvételre. Ezt Nyárádszeredán szervezték péntektől vasárnapig. A négytagú csapatot az I., II., III., illetve IV. osztályból kikerült egy-egy diák alkotta, Nyári Tamás I., Kruzlitz Kyra Antónia II., Komori Viktória Andrea III., illetve Back István Levente IV. osztályos tanulók. A felkészítők során 6 állatfajtát tanulmányoztak. A vadállatok közül a mezei tücsök, a denevér, a levelibéka, a második fordulóban a háziállatok közül a lúd, a tyúk, a kutya és a sertés életét tanulmányozták, de komoly logikai játékokkal is foglalkoztak. Anyanyelvből Kovács András Ferenc verseit tanulmányozták. Az idegennyelv-próba során háromperces jelenetet kellett bemutatniuk angolul, jelmezben. A művészetek terén zenehallgatás, annak felismerése, míg a második fordulóban a hangszereket is fel kellett ismerni az Egy kiállítás képei, illetve Az állatok farsangja művekben. A honismeret során a megye, illetve Erdély történelmi és földrajzi nevezetességeit tanulmányozták. A híres emberek kategóriában európai utazókat és felfedezőket kellett felismerni. A háromórás vetélkedőn kapott feladatlapokon az egész csapat dolgozott. Az országos döntőn 10 csapat vett részt, olyan magyarlakta megyékből, ahol az előselejtezőkön legkevesebb 6 csapat mérte össze tudását. Így történhetett, hogy a magyarok által sűrűn lakott Kovászna, de a nagyjából Arad megyével azonos magyar lélekszámmal bíró Brassó megyét se képviselhette egyetlen csapat sem. A szabályzat értelmében, mindig a legutóbbi évben nyertes csapat szervezi a következő országos döntőt. Mivel tavaly is, idén is Nyárádszereda csapata nyerte meg a versenyt, jövőre is ők szervezhetik az országos vetélkedőt. Amint Pintér Mária tanítónőtől megtudtuk, a gyermekek három igen szép napot tölthettek Nyárádszeredában, ahol szombaton reggel lovas szekérrel vitték fel őket a Jobbágyfaluban lévő gyermektáborba, ahol a vetélkedőt szervezték. Emellett lovaglást, íjászatot, agyagozást gyakorolhattak. A vetélkedőn részt vett 10 csapat közül az aradi az igen előkelő V. helyet szerezte meg, ami azt jelenti, hogy részt vehetnek a Magyar Országházban szervezendő gyermekkarácsonyon. A csapattagoknál az országos döntőn szerzett élményeik felől érdeklődtünk. Komori Viktória számára minden remek volt, nagyon sok játékot szerveztek számukra. Nagyon tetszett neki az agyagozás és a lovaglás. Számára harmadikosként a hangszer felismerése nehéznek bizonyult, de feltalálta magát. A másodikos Kruzlitz Kyra Antónia a vetélkedő során Ludas Matyinak a libáját alakította, de az angol feladat megoldása tetszett neki a legjobban. Az I. osztályos Nyári Tamás boldog, amiért részt vehetett az országos vetélkedőn, ahova máskor is szívesen elmenne. Legnagyobb élmény számára a nagy tábortűz volt, amilyet eddig még nem látott. A IV. osztályos Back István Levente, amolyan csapatkapitányként vigyázott a kisebbekre. A vetélkedő során érdekes feladatokat kellett megoldani, számára azonban a lovaglás volt a valódi élvezet. Mivel IV. alkalommal vett részt a versenyen, Kurutty-emlékplakettet is kapott. Az V. helyhez gratulálunk a csikys Kurutty csapatnak, amelyiknek a tagjait a Magyar Országházban szervezendő gyermekkarácsonyra IS várják.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

13 magyar szakiskolai osztály indul Maros megyében
Mint már pénteki lapszámunkban jeleztük, azok a nyolcadik osztályt végzett diákok, akik a továbbiakban hároméves szakiskolai képzésen szeretnék folytatni tanulmányaikat, május 26-án és 27-én adhatják be beiratkozási íveiket az általuk kiválasztott tanintézményben. A megyében összesen 44 szakiskolai osztályt indítanak – tájékoztatott a felvételi lebonyolításával megbízott Nadia Rata helyettes főtanfelügyelő. Ebből 13 magyar tannyelvű, azaz a tervezett osztályoknak még az egyharmada sem.
A tanfelügyelőség honlapján található felvételi útmutató szerint Marosvásárhelyen magyar szakiskolai osztály indul az Avram Iancu Szaklíceumban szabás-varrás szakon 28 hellyel, a Constantin Brâncusi Építészeti Szakközépiskolában kőműves-kőrakó-vakoló szakon, az Elektromaros Technológiai Líceumban elektromechanika szakon, a Gheorghe Sincai Technológiai Líceumban autószerelői osztályban, a Ioan Vlasiu Szakközépiskolában egy fél, azaz 14-es létszámú asztalosképző osztályban, és egy fél, szintén 14-es létszámú vegyészoperatőr-képző osztályban, a Traian Vuia szakközépiskolában teljes osztályban fodrászképző szakon.
Dicsőszentmártonban a Constantin Brâncusi Technológiai Líceumban kereskedő-eladó szakképzésre lehet beiratkozni, itt teljes osztályt indítanak.
A szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskolában egy asztalosképző és egy kereskedő-eladóképző osztályt indítanak.
Nyárádszeredában a Bocskai István Elméleti Líceumban egy autószerelői és egy kereskedői szakosztályt indítanak, 28-28 hellyel.
Az Erdőszentgyörgyi Technológiai Líceumban egy fodrász-manikűrös-pedikűrösképző osztályba várják a jelentkezőket.
Sáromberkén a Technológiai Líceumban élelmiszeripari szakképzés lesz, pékeket, pékárukészítőket képeznek majd.
Az útmutatóból kiderül, hogy sem a Transilvania Gazdasági Szakközépiskolában (ahol egyébként román nyelven pincéreket és közétkeztetési eladókat képeznek majd), sem a Traian Savulescu Mezőgazdasági Szakközépiskolában (ahol román nyelven agroturisztikai osztályban lesz képzés), sem az Aurel Persu sofőriskolában nem lesz magyar nyelvű szakiskolai képzés. A gazdasági, mezőgazdasági és gépkocsivezetői szakiskolai képzésből a magyar gyermekek teljesen kiszorulnak.
Sajnálatos, hogy teljesen kimarad a szakiskolai képzés palettájáról Segesvár, Szászrégen, Marosludas és Radnót, ahol egyáltalán nem indítanak magyar tannyelvű szakiskolai osztályokat. De nem találunk magyar nyelvű szakképzési lehetőséget a mezőbándi mezőgazdasági szakközépiskolában sem, hogy a görgény-szentimrei erdészeti szakközépiskoláról ne is beszéljünk, ahol csak román nyelvű oktatás folyik.
Hogy az idén újraindított szakiskolai képzésre lesz-e valós igény, a beiratkozás lezárta után derül ki. Kíváncsian várjuk, hány osztályt töltenek be és hány osztályt sikerül indítani.
Bartók és Brăiloiu nyomában a népzenegyűjtésben
„Folklóróra” Szenik Ilona professzorral a Györkös-házban
Szenik Ilona népzenekutató, a Gheorghe Dima Zeneakadémia konzulens tanára válaszolt Halmos Katalin nyugalmazott zenetanár kérdéseire a Györkös-emlékház május 21-i ZeneSzó rendezvényén. Kolozsvári zenészberkekben mindenki felsőfokon emlegeti Szenik Ilona professzor asszonyt: volt tanítványait, doktoranduszait lenyűgözte hatalmas szakmai tudása, szerénysége, következetessége és a népzene iránti tisztelete. Ebből kaphattunk mi is egy kis ízelítőt a rendezvényen. Közel húsz eredeti hangfelvételt hallgattunk meg: kezdve a katonabúcsúztatóktól, a siratóénekektől a karácsonyi kolindákig. A szerdai rendezvény kép- és hanganyagát Mann Gabriella nyugalmazott zenetanár, volt Szenik-tanítvány készítette elő és tárta a hallgatóság elé.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Hitvallás és búcsúzás Nyárádszeredában
Négy osztály hetvenhét diákja ballagott el a nyárádszeredai Bocsai István elméleti középiskola falai közül pénteken: az egyik legnagyobb próbatétel elébe néznek mindannyian.
Népviseletbe öltözött diákok vitték elől az iskolazászlót és a csengőt, majd hetvenhét végzős diák vonult át az iskolából a művelődési házba a szemerkélő esőben és a Gaudeamus dallamai kíséretében. Tavalyinál valamivel kevesebb, mintegy négyszáz szülő, rokon, vendég volt kíváncsi az elballagó diákokra, akik taps közepette vonultak a színpadra. A Nyárádmente huszonnyolc településéről hetvenhét diák fejezte be ezzel tanulmányait a középiskolában Nyárádselyétől Ákosfalváig, Mikházától Havadig, de voltak olyan félreeső, kicsi településekről is végzősök, mint Ehed, Vadad, Kisadorján, Mája, Torboszló.
Nyárádszereda polgármestere büszke arra, hogy a városban mindent megtettek a modern tanulási feltételek megteremtése érdekében, és a tanárok tudásuk legjavát átadva második szülőként nevelték itt a gyerekeket, akik most úgy mehetnek el innen, hogy büszkék lehetnek az iskolafalakra is – fejtette ki Tóth Sándor. Sajgó Balázs plébános Ferenc pápa szavaival köszöntötte a búcsúzókat, akik az Életnek nevezett vizsga küszöbén állnak. A szív, értelem és kéz mindig legyen összhangban – bocsátotta az atya a diákokat az útra, amely széppé teszi az életet, még ha nehéz is az.
Ideköt a gyökér
„Elértetek egy út végére, reményeim szerint számtalan szép emlékkel, felvértezve olyan tudással és szemléletmóddal, amelynek a későbbiek során fogjátok hasznát venni” – szólt a diákokhoz Oltyán Csaba igazgató, arra biztatva őket, hogy legyen mindig önbizalmuk, ismerjék meg képességeiket, legyenek nyitottak az új dolgokra, soha ne féljenek a csalódástól. „Aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet tőlünk el egészen” – mondta az intézményvezető, aki Ady szavaival búcsúzott: „Nem kívánom senkitől, hogy csodás dolgot tegyen, / de joggal elvárom mindenkitől, / hogy mindig ember legyen.”
A szülői bizottság elnöke a tanároknak mondott köszönetet, amiért a gyerekeknek gyökereket és szárnyakat adtak, vadhajtásaikat metszették, karmaikat élesítették, szeretettel oktatták, jó szóval nevelték. A végzősöket arra biztatta: legyenek híres tudósok, jó szakemberek, népszerű művészek, sikeres sportolók, de dolgozzanak becsületesen, és ne feledjék el honnan indultak „Gyökeretek ide köt, a szülőföld, Székelyföld, a Bekecsalja, Nyárád tere visszavár!” – intette az elballagókat Balogh Judit.
Léggömbök szálltak fel az égre
A végzősök az iskolától, a tizenegyedik osztályosok a végzősöktől búcsúztak, majd átvették a folytonosságot jelképező sulykot, amely az iskola falára kerülve annak örökségét gyarapítja. Ezután a tanárok kiemelték és díjazták az irodalom, kultúra, sport, idegen nyelvek területén kimagasló tizenkettedikeseket, majd az iskolaelső végzős diákot, Szabó Melinda Laurát, aki eredményeivel, szerénységével, szorgalmával, kitartásával az iskola példaképe lett. A Bocskai István alapítvány a kultúra, hagyományápolás terén kifejtett munkájáért díjazta a végzős Balogh Kincsőt, a Bekecs együttes néptáncosát.
Az ünnepély végén a tizenkettedikesek a főtéren a magasba engedték a reménységet, tisztaságot, hűséget, bölcsességet, szeretetet, összetartozást jelképező zöld, fehér, kék és piros léggömbjeiket, majd ki mosolyogva, ki hangosan zokogva fogadta szerettei üdvözletét vagy épp tudatosult benne élete eme pillanatának súlya.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

„Szelíd emberek közt a legkeményebb”
Csíki Sándor (1958. május 6. – 2014. június 9.) testnevelő tanárként, önkormányzati képviselőként, de a toll embereként is a székely közösségi tudat megerősítését szolgálta. Megdöbbenten fogadta halálhírét a közvélemény.
Az 56 éves, Bálint András-díjas Csíki Sándor halála sokakat megrendített, többen tollat ragadtak, hogy ezt ki is fejezzék. A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs úgy fogalmaz: az alkatuknál fogva szelíd, csendes emberek közt nem ismert elszántabbat, keményebbet nála. Csíki Sándor ugyanis aktív részese volt a Székely Kupa futball bajnokság megszervezésének, a nyárádszeredai Csaba királyfi szobor felállításának, kezdeményezte, hogy Bocskai Istvánról nevezzék el azt a teret, ahol valamikor Erdély fejedelmi székébe emelték, és több kötetnyi írást közölt a székely autonómiatörekvés szolgálatában.
Aktív szerepet vállalt nagycsaládosként az Erdélyi Családszervezetek Szövetségében, s hirdette, hogy csakis a gyerekvállalás, a népes család lehet a biztos jövő alapja. Kiállta a bátorság, a hűség és a szolidaritás próbáját, amikor Nyárádszereda főterét kellett megvédeni, küzdött a székely zászló elterjesztéséért Marosszéken. Az SZNT elnöke megjegyzi, Csíki Sándor halálával pótolhatatlan veszteség érte a Székely Nemzeti Tanácsot. „Barátai, harcostársai dolga, a mi dolgunk, hogy a Csíki Sándor gyújtotta lármafák világítsanak továbbra is a székely ormokon. Ne csak metaforikus értelemben, de valóságosan is a székely emberek lelkében. Világítsák be Nyárádmentét, Marosszéket és egész Székelyföldet, s a szelíd harcos biztató szavai, írásai ösztönzői legyenek továbbra is az autonómiaküzdelemnek” – fogalmaz Izsák Balázs.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei alelnöke, Ábrám Zoltán szerint Csíki Sándor Székelyföld egyik leghitelesebb és legnemesebb képviselője volt. „Négy gyermek, hat könyv, számtalan újságcikk, gazdag közösségi ténykedés és megüresedett tanári katedra, népnevelői pulpitus maradt utána. Nagycsaládos szervező tevékenysége, kisebbségi sorsunkért érzett felelőssége és küzdelme, értelmiségi igazmondása, népéért aggódó féltő szeretete kisugárzott a környezetére. Igaz ember volt, igazat szólt. Egészségében és betegségében méltósággal viselte a sorsát. Példát mutatott mindazok számára, akik ezt igényelték” – fogalmaz Ábrám. Hozzáteszi: Csíki Sándor lármafái, értelmiségi üzenetei örök érvényűek a hátramaradottak számára. Megmaradásunk lényegére tapintanak. „Tanuljunk Csíki Sándor intelmeiből: Azé lesz a nemzet, aki többet nemzett! Tartsatok kicsi gyermeket! Engedjétek hozzám jönni a sokgyermekeseket! Vándor, térj haza!” – írja Ábrám Zoltán.
Csíki Sándor súlyos betegség után távozott az élők sorából, temetését június 13-án, pénteken 15 órától tartják a nyárádszeredai városi temetőben. Székelyhon.ro

Vár legyen a Cetății sétány!
A kétnyelvű utcanév-táblák kihelyezéséért szervezett villámcsődületet szerdán délelőtt egy kezdeményező csoport Marosvásárhelyen, sokatmondóan éppen a „B-dul Cetății sétány” feliratú tábla alatt. Üzenetük: valós kétnyelvűséget kérnek, hiszen ez csak szándék kérdése, a törvényes keret adott.
Marosvásárhelyi magyar ajkú lakosok, a Kétnyelvű utcanév-táblákat Marosvásárhelyen civil érdekérvényesítő ügy kezdeményezői szerveztek villámcsődületet, azaz flashmobot szerda délelőtt a Vár sétány alsó részén, a Rákóczi szobornál. Nyakukban a Plătitor de taxe, Protecția minorităților és Votant UDMR, illetve Adófizető, Kisebbségvédelem és RMDSZ-szavazó feliratú táblákkal elmondták: adófizetők, de csak ennyit kapnak a pénzükért; anyanyelvükön nem szerepel az utcanév; itt nem alkalmazzák a romániai példaértékű kisebbségvédelmet. Ezután molinón hirdették az RMDSZ Minden magyar számít szlogenjét, illetve Dorin Florea polgármester Marosvásárhely, a harmónia városa jelmondatát.
A csoport szóvivője, Barabás Miklós a Székelyhon.ro-nak elmondta, az 1989-es politikai fordulat óta, vagyis huszonöt éve még mindig nincs valós kétnyelvűség Marosvásárhelyen, ráadásul az elmúlt egy hónapban – amióta a kezdeményező csoport létrejött – sem történt előrelépés az ügyben. „Az érintett politikusok hárítanak, a sajtón keresztül üzengetnek, de semmi változás nem történt. Az ügynek két vetülete van: a magyar érdekvédelmi szervezet marosvásárhelyi vezetője azt nyilatkozta, hogy a probléma meg van oldva, holott mindenki láthatja a szomorú valóságot, ebből azt következtetjük, hogy ez számukra nem prioritás. Másrészt a polgármester úgy állítja be magát a nyilvánosság előtt, hogy a magyar közösséget is képviseli, de a kétnyelvű utcanévtáblák esetében arra hivatkozik, hogy kihelyezésükre nincs törvényes lehetőség, márpedig van. A közigazgatási törvény és a Románia által ratifikált, 2008. május elsejétől kötelező Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája is szabályozza ezt a kérdést” – ismertette Barabás Miklós.
A csoport álláspontja szerint Marosvásárhelyen egyfajta „ál-kétnyelvűséget” ültettek gyakorlatba, amelyben az utca, a tér, a sétány felirat ugyan megjelenik magyar nyelven, a köztér neve viszont nincs lefordítva. Marosvásárhely környékén is több településen megoldották ezt a kérdést a hatóságok, Marosszentgyörgyön, Marosszentkirályon, Marosszentannán, Nyárádszeredában, Bihar megyében Élesden, Kolozs megyében Bánffyhunyadon és Kisbácson, de még Hunyad megyében is Csernakeresztúron.
Megkerestük az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnökét, Marosvásárhely alpolgármesterét, Peti Andrást is, aki elmondta: amikor azt mondta, hogy a kétnyelvűség el van intézve, arra célzott, hogy a helyi önkormányzat minden törvényes lépést megtett ezért. „A kétnyelvűségre megvan a törvényes keret. Mai napig érvényes a 2001-es határozat, és 2007-ben hivatalosan is elfogadta a testület a kétnyelvű utcanév-jegyzéket. Azóta mintegy 45 utcának adtunk nevet, és a helyi tanácsi határozatokba mindenik románul és magyarul is bekerült. A kivitelezés az más kérdés, de azon leszek, hogy jövő héttől kikerüljenek a valós kétnyelvű utcanév-táblák” – mondta a Székelyhon.ronak Peti András. Hozzátette, alpolgármesterként ez a kérdés is kiemelten fontos, és az anyanyelvhasználat terén több siker is született: tanulmányi oklevelek, víkendtelepi rádió, tanintézmények kétnyelvű táblái, a 7. és 8. osztályosok felmérése magyar nyelvű kérdőíven, vagy a biztonságos és civilizált közlekedés ismertetői magyar nyelven.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro

Novák Csaba Zoltán
VESZÉLYES VISZONYOK
Hogyan látta a román külpolitikai gondolkodás a magyar kérdést 1956 után?
Trianon-fóbia, kommunista ideológia, világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek bonyolították a kérdést.
A román külpolitikai gondolkodás magyarságképét 1956 után (is) rendkívül komplex ok-okozati tényezők befolyásolták, határozták meg. A kommunista ideológia, a világ- és gazdaságpolitikai értelmezési különbségek mellett meghatározó volt a két ország történelmi öröksége, a Romániában élő magyar kisebbség helyzete, az 1918 utáni utódállamokra jellemző Trianon-fóbiából fakadó bizalmatlanság, valamint a román kül- és belpolitikai élet változásai.
„Ezek mindenképpen azt akarják, hogy vitába szálljunk velük.” Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő időszak Románia Magyarországgal való viszonyát, a román külpolitikai gondolkodást nagymértékben próbára tette és maghatározta az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc. A román pártvezetés két okból is kitüntetett figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket. A desztalinizációt eddig sikeresen elkerülő deji vezetésnek számolnia kellett az események ún. ideológiai következményeivel, másrészt pedig a romániai magyarokra kifejtett esetleges hatásával, a fegyveres lázadás Romániába, elsősorban Erdély magyarlakta részeire való átterjedésével. A pártvezetés ebből kifolyólag kitüntetett figyelemmel kísérte a budapesti eseményeket, megpróbált megfigyelni, kielemezni minden apró kis részletet.
Magyarországról kapott információk alapján a román pártvezetés azt a következtetést vonta le, hogy a magyarországi események Románia területi épségét is veszélyeztethetik. Valter Roman (a nagyváradi születésű Neulander Ernő), aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul és kitűnően ismerte a budapesti közéletet, visszatérése után egy, november 2-án tartott KB ülésen megerősítette párttársaiban ezt a veszélyérzetet. Roman beszámolója azt jelezte, hogy a román csúcsvezetést már a forradalom napjaiban eluralta egyfajta fogadókészség minden, Erdélyre vonatkozó rémhírt illetően.
Az RMP-nek az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jellegéről és annak a határokon túl kifejtett hatásáról leszűrt következtései hosszú ideig meghatározták Magyarország és az erdélyi magyarságról kialakított álláspontját.
A magyar forradalmárok iránt, az erdélyi magyar társadalom nagy többsége által táplált szimpátia és a forradalmi események és az azt megelőző folyamatok hatására aktiválódott erdélyi magyar értelmiségiek hozzáállása számos esetben kivívta magának a nemzetbiztonság szempontjából is veszélyes nacionalista vagy akár revizionista jelzőt.
A Securitate által 1957-ben kijelölt potenciális ellenségek listájára felkerült az ún. „magyar nacionalisták” csoport is és ugyanakkor a tömbmagyar területek is speciális megfigyelés alá kerültek. Ugyancsak 1956 után került sor a többségében magyarok által lakott területek informátorokkal való behálózása, a Securitate ottani működésnek tökéletesítésére.
1956 után a román titkosrendőrség és általában a politikai vezetés érzékenyebben reagált az ún. „magyar nacionalizmushoz” kapcsolódó kérdésekre. Annak ellenére, hogy az erdélyi magyar társadalom jelentős többségét érintő osztályharc során az osztályideológiára ellenséges elemek többsége teljesen eltűnt a döntéshozó vagy végrehajtó pozíciókból, a magyar nacionalizmus kérdése állandó témája volt, nem csak a belügyi munkának, hanem a politikai életnek is. Úgy is fogalmazhatunk az erdélyi magyarság ügye állambiztonsági kérdéssé vált.
Az új magyar kormány egy teljesen antinacionalista diskurzus alapján próbált berendezkedni és, 1956 után Magyarország egyfajta defenzív külpolitizálásra szorult, az első években arra kellett koncentrálnia, hogy megszilárdítsa belső hatalmát és újjáépítse külkapcsolatait. Ennek ellenére a román pártvezetés a Magyarországról átszüremlő hatásokban látta az ún. nacionalizmus probléma egyik fő okát.
A magyar forradalom utáni kedvező kül- és belpolitikai helyzetét a román pártvezetés arra próbálta kihasználni, hogy a saját szempontjából minél előnyösebben rendezze az ún. magyar ügyet. Belpolitikai szinten az ötvenes évek végén nagyfokú megtorló-tisztogató hadjáratot indított az összes, a pártvezetésre potenciálisan „veszélyes elemek” ellen, amelyből nem maradt ki az erdélyi magyarság sem. A letartóztatásokat, pereket, tisztogatásokat újabb lépések követték. Az eddig önálló státussal rendelkező, a nacionalizmus és szeparatizmus melegágyaként értékelt magyar kulturális intézmények jelentős hányadát felszámolták vagy hasonló román intézményekbe olvasztották be. A defenzívába kényszerült magyar külpolitikától pedig a román pártvezetés azt próbálta meg kisajtolni – sikeresen –, hogy elfogadja az eddig foganatosított, az erdélyi magyarságot érintő belpolitikai lépéseket, hogy a határokon túli magyarsággal való kapcsolattartást visszaterelje a hivatalos, a román fél által ellenőrzött és jóváhagyott keretek közé és mindezt szimbolikusan meg is jelenítse úgy a román és magyar közvélemény előtt, mint a szocialista táboron belül is.
A Kádár János vezette magyar pártküldöttség 1958-as romániai és Kállai Gyula 1959-es bukaresti látogatása híven tükrözi ezt az állapotot. Az 1958 februárjában lezajlott román-magyar találkozón az 1956-os események kerültek előtérbe, a magyarországi helyzet stabilizálásával kapcsolatos beszámolók, Románia segítségnyújtása, a nemzetközi helyzet értékelése.
A tárgyalás során a román fél különösebb problémákat nem vetett fel, a látogatást inkább saját kül- és belpolitikai pozíciói stabilitásának bizonyítására használta fel. Ilyen volt, pl. a két pártvezetés közös nyilatkozata, amely lényegében megerősítette a román fél számára előnyös politikai status quo-t. Ide sorolható, pl. a magyar fél azon kijelentése, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései Romániával szemben, vagy a magyar küldöttség erdélyi körútja is, amellyel a román fél a külvilág számára is bizonyíthatta, kül- és belpolitikai pozíciói a lehető legbiztosabb alapokon nyugszanak. A román pártvezetés, ráérezve a számára kedvező lehetőségekre határozott, megingathatatlannak tűnő állásponttal rendelkezett a magyar kérdést illetően.
Ez Kállai Gyula, az MSZMP PB titkára 1959-es bukaresti látogatása során ismét bebizonyosodott. A Kállaival tárgyaló román pártvezetők (Nicolae Ceauşescu, Vass Gizella, Leonte Răutu, Iosif Ardeleanu) alapos háttérmunkát igénylő felkészültséggel, helyzetismerettel lepték meg a magyar tárgyalófelet. A két ország kapcsolatát érintő összes kérdésben dominált a román nézőpont.
A budapesti román nagykövet beszámolóiból és a PB néhány ülésén elhangzottakból kiderült azonban, hogy a román pártvezetés Magyarországgal kapcsolatos aggodalmait az említett két találkozón elért diplomáciai sikerek sem szüntették meg.
Annak ellenére, hogy elismerték, a kádári vezetés számos, a román fél számára kielégítő lépést tett (kijelentette, pl., hogy Magyarországnak nincsenek területi igényei Romániával szemben, Magyarország gyakorlatilag elismerte a két egyetem összevonását is) úgy vélték, a magyarországi értelmiségi, kispolgári körökben, sőt a pártapparátus bizonyos szegmenseiben is románellenes, nacionalista légkör uralkodik.
A román félnek a Magyarországgal szemben tanúsított politikai hozzáállását Dej egyik 1959-es megjegyzése nagyon jól tükrözi. A román pártvezér a következő utasítást adta Pogăceanu nagykövetnek: „Nem szabad politikai vitába bocsátkoznod velük semmilyen kérdésben, sem a nemzetiségi politikát illetően, sem pedig a párt- és a kormánypolitikai kérdésekben.”
A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak...” A hatvanas évek
Romániának a hatvanas évek második felében tapasztalható nagyon aktív külpolitikai szereplése és az ország belpolitikai életében bekövetkezett ideológiai fordulat nem eredményezett látványos javulást Magyarország és általában a magyarság megítélésében.
A magyar nacionalisták kérdése továbbra is külön hangsúlyt kapott a nemzeti érzésnek a hatvanas évek elejétől tapasztalható újszerű feléledésében is. A szocialista táboron belül „külön vizekre” evező Romániájában egyrészt megerősödött a hazafias érzés és ezzel párhuzamosan az attól való félelem is, hogy a különutas Románia pozícióit, lehetőségeit, sőt bizonyos esetekben akár területi integritását is veszélyeztetheti az esetleg a szovjetek által is támogatott magyar revizionizmus.
A Securitate központi és tartományi vezetőinek 1964-es megbeszéléséről készült jegyzőkönyvből kiderül, hogy a román állambiztonsági szervek komolyan számoltak az ún. „magyar nacionalizmus és irredentizmus” országhatárokon belüli tevékenységén túl, annak külföldön folytatott propaganda tevékenységéről is. A magyar nacionalizmus veszélyéről kialakult nézetet nem csak a belügyi szervek, hanem a legfelsőbb szintű pártvezetés is magáénak vallotta.
1960-ban egy a bukaresti magyar nagykövetségen adott fogadáson maga Mogyorós Sándor, az RMP PB-nek magyar származású tagja jelentette ki, hogy Magyarországon nem fordítanak kellő hangsúlyt a főleg 1956-ban jelentkező nacionalizmus és revizionizmus ellen. Mogyorós azt is kiemelte, hogy nem jó, ha a magyar hivatalnokoknak azt hangoztatják, hogy Magyarország szegény, kevés nyersanyaggal rendelkezik és, hogy Trianon miatt lettek ily szegények, mert az a reakciósok malmára hajtja a vizet.”
A magyar hivatalosságokat még nem vádolták azzal, hogy nyíltan támogatják románellenes megnyilvánulásokat, tehetetlenségüket, esetleges hallgatólagos beleegyezésüket viszont gyakran kiemelték. A román külpolitikai gondolkodás tehát továbbra is gyanakvóan szemlélte a magyarországi történéseket és a magyar külpolitika lépéseit. A magyar és román történelemszemlélet közötti markáns szemléleti eltérésből fakadó különbözőségek is gyakran eredményeztek nacionalista vádaskodást. Annak ellenére, hogy a történelem, mint a két nemzetfelfogás közötti szimbolikus csatatér inkább a nyolcvanas években jelentkezett markánsabban, a román pártvezetés kényesen vigyázott az általa elfogadott szemléletmóddal ellentmondó irányzatok, nézetek számbavételével és ellensúlyozásával. A Magyarországgal fenntartott kulturális kapcsolatok jelentős része is irredenta-nacionalista jelzőt kapott. A román pártvezetés továbbra is azt tartotta prioritásnak, hogy egyrészt a titkosszolgálati szervek igénybevételével hatékonyan fellépjen az általa nacionalistának bélyegzett magyarországi és romániai magyar nacionalista elemek ellen, másrészt továbbra is igyekezett minimalizálni, minél szűkebb mederbe terelni megakadályozzon minden olyan jellegű magyar közeledést, amely a kétoldalú (tudományos, tömegszervezeti, kulturális stb.) kapcsolatok elmélyítését, kiszélesítését célozta meg. „Bizonyos magyar körökben nagyon erősen jelentkeztek föderalista tendenciák. Ez a magyar hegemónia kiterjesztését követi. A trianoni határok békés eltüntetésén fáradoznak, hogy ily módon nyersanyagforrásokhoz jussanak”, emeli ki a Magyarországról szóló politikai jelentés.
Az RKP KB 1971. júliusi plenáris ülésén Nicolae Ceauşescu hangzatos beszédet mondott el a politikai-ideológiai tevékenység és a párttagok marxista nevelésének feljavításáról, amely később a „júliusi tézisek” néven vonult be a köztudatba. A „júliusi tézisek” és azok hosszú távú kihatásai érzékelhető töréspontot okoztak. A Dej-korszak végén és a Ceauşescu-időszak elején tapasztalható részleges nyitást egy újabb ideológiai szigor váltotta fel, amelynek gyakorlatba ültetése és alkalmazása a későbbiekben (hangsúlyosabban a hetvenes évek végétől) egyre súlyosabban érintette az egész román társadalmat. A társadalmi, gazdasági és politikai reformokat ily módon elutasító pártvezetés merev ideológiai szigorral kezelte az összes bel- és külpolitikai reakciót.
A különutas politikát továbbra is külpolitiaki dogmaként kezelő pártvezetés szocialista táboron belüli megítélése semmit sem javult. A KGST törekvéseit továbbra sem támogatta, sőt a teljes elutasítás jegyei is megmutatkoztak. Az egyre rosszabodó belpolitikai helyzet miatt az eddig sikeresnek nevezhető Nyugattal szembeni külpolitika is fokozatosan csődöt mondott. Az ország külpolitikai elszigetelődést a Harmadik Világ országai felé történő nyitással próbálta kompenzálni.
A hetvenes évek közepétől a rendszer működésének logikájában beállt változások (a reformok elutasítása, a merev dogmatikus irányvonal térhódítása, a személyi kultusz erősödése) újabb bizalmatlansági krízist eredményeztek a pártvezetésben. A belügyi szervek a politikai fordulatokat nyíltan vagy burkoltan, esetleg potenciálisan ellenző személyek, csoportok, közösségek személyében újabb célpontokat találtak. A pártvezetés és személyesen a Ceauşescu részéről megnyilvánuló bizalmatlanság új dimenzióba helyezte a magyar kérdés kezelését is.
Az ötvenes évek közepétől a nacionalistának, revizionistának tekintett magyar célszemélyek, csoportok (egyház, különböző értelmiségiek) képezték a belügy szervek megfigyelő munkájának fő célpontjait. Az általános bizalmatlanság növekedése közepette a potenciálisan megbízhatatlan elemek közé soroltak olyan értelmiségieket is, akik eddig (főleg a hatvanas évek végén) szocializációjuk, kulturális politikai tevékenységük révén is élvezték a pártszervek bizalmát (Domokos Géza, Huszár Sándor, Sütő András).
Újra a Securitate célkeresztjébe kerültek azok a magyar értelmiségiek is, akiket hazaárulás és kémkedés hamis vádjával elítéltek aztán a hatvanas években részben rehabilitáltak (Balogh Edgár, Demeter János). Amíg a hatvanas években a magyar pártvezetés szerepét a román fél abban látta, hogy szemet huny a román fél számára elfogadhatatlan megnyilvánulások fölött, addig a hetvenes évek közepétől szándékos és irányított beavatkozással vádolta.
Domokos esetében, pl. a hetvenes évek közepén a magyar nagykövetség embereivel való bizalmas kapcsolat és az erdélyi körútjain kifejtett a „a társadalmi rend ellen kifejtett propaganda” volt.
A romániai magyarsággal szemben tanúsított diszkriminatív politika kettős mozgást váltott ki. Egyrészt világossá tette az integrációban eddig hívő romániai magyar elit számára is, hogy mindennél nagyobb szüksége van Magyarország közbenjárására. Másrszt pedig a magyar pártvezetés is belátta, hogy a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését erőltető politikája nem eredményes. Kádár az 1972-es román-magyar találkozón továbbra is a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését, a konzulátus felállítását szorgalmazta, de már felvetette a kisebbségi kérdést is. A román fél taktikája változatlan maradt, igyekezett megnyugtató, ugyanakkor kitérő válaszokat adni. Az ideológiailag egyre merevebb pártvezetés legitimációját szolgáló új tézisek, a pártnak a nemzeti társadalmi felszabadításért vívott küzdelméről, az idegen elnyomás elleni felszabadító harcról, megjelenése Erdély és Magyarország esetében akár burkolt utalásként is értelmezhetőek.
A magyarországi vagy a nyugati magyar média érdeklődését a romániai magyarság helyzete iránt és annak kritikai megítélését szintén nacionalista és államellenes megnyilvánulásként értékelte a román államvédelmi hatóság. „Az utóbbi években néhány magyar újságíró és szökevény a horthysta propagandát teljese újjáélesztve sajtókampányba kezdett országunk ellen a magyar kisebbség állítólagos üldözése ürügyén. De mindez valójában Erdélyre vonatkozó revizionista kampánycélokat szolgál.”
A nyolcvanas évektől egyre inkább elszietelődő Ceauşescu-vezetés már nyíltan kinyivánított magyar- és Magyarország ellenes álláspontját. Az erdélyi magyarság ügyének megsegítésében aktiválódott magyar pártvezetében és értelmiségiekben nyílt ellenséget véltek felfedezni.
Az 1965 utáni időszakra vonatkozóan a magyar állam számlájára négy pontban fogalmazódtak meg vádak: a történelmi tények tudatos meghamisítása, az egyház és az írók nacionalista propagandára való felhasználása, a nyugati magyar emigráció revizionista szellemben történő megszervezése, államilag irányított propaganda megszervezése az USA-ban és Nyugaton.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk:
Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.
Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007.
„A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp.
A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp.
A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp.
A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp.
Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp.
Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július.
Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009.
Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009.
Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp.
În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp. Trasindex.ro

Egyesülettel és kiadványokkal jogaink ismeretéért
Az Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezésére készült el a Jogaink Romániában magyarul című kötet, amelyet Kis Júlia és Kató Katalin ügyvédek szerkesztettek. Közben egyesületet hoztak létre, továbbá újabb kiadványokat is készítenek.
A Jogaink Romániában magyarul című kötet első könyvbemutatójára márciusban Kolozsváron került sor, illetve jelenleg is zajlik az a székelyföldi körút, amely alkalmával ingyenesen juttatják el minden magyar anyanyelvű számára a munkát. A körút sepsiszentgyörgyi megállóján, csütörtökön Sorbán Attila Örs, az EMI elnöke és Kis Júlia ügyvéd beszélgettek a könyvről.
Sorbán Attila Örs elmondta, a hétköznapi embernek nem minden esetben van lehetősége informálódni, hiszen ha interneten keresgél, akkor gyakran régi passzusokat talál, mivel ezeket nem frissítik folyamatosan. Emellett problémát jelent az is, hogy a román nyelvű törvények értelmezése gyakran az ügyvédeknek is kisebb-nagyobb gondot okoz, így közérthető formában, magyarra fordíttattak több területet is. Összesen húsz fejezetre osztották a könyv tartalmát, köztük az érdeklődők olvashatnak öröklésről, család-, büntető-, illetve munka jogról, valamint kisebbségi anyanyelvhasználati jogokról is.
Kis Júlia ügyvéd, a könyv egyik szerzője hozzátette, a különböző fejezetek elején található egy román-magyar fogalomtár, és a törvényes keretek is meg vannak jelölve. Ezeken kívül különböző intézmények weboldalai és azok elektronikus posta címe szerepel a törvények átfogó ismertetése előtt.
Az ügyvéd, elmondta, eddigi tapasztalatai alapján a leggyakoribb probléma az erdélyi magyarság körében, hogy nem értik a törvénykezést, gyakran nem tudják milyen irányba induljanak a jogorvoslás terén, továbbá sok esetben túl későn fordulnak szakemberhez. Utóbbi esetre Sorbán Attila Örs adott valós példát: amikor egy kolozsvári diák nem volt hajlandó aláírni egy jegyzőkönyvet, a rendőr ezen cselekedete miatt büntetést rótt rá ki. Mivel több, mint két hónap múlva eszmélt fel az egyetemi hallgató, hogy törvénytelenség áldozatává vált, sajnos már nem volt mit tenni az ügy érdekében.
A kötet szerkesztésének ideje alatt különben létrehozták a Jogaink nevű egyesületet, amelyről Kis elmagyarázta, a jövőben azért fog működni, hogy a segítséget igénylőknek információkkal szolgáljanak. Mint mondta, jelenleg egy újabb kiadványon is dolgoznak, amely főként a kiskorúakat és fiatal felnőtteket érintő törvénykezést taglalja majd. Céljuk, hogy minél több jogászt, illetve szakembert bevonjanak munkájukba, továbbá egy internetes fórum beüzemeltetését is kilátásba helyezték. A honlap lényegében véve egy ingyenes tanácsadó szolgálatként működne, ugyanakkor jogi témában írt cikkeket is feltennének.
A könyvbemutatón több alkalommal is hangsúlyozták, hogy sem a könyv, sem pedig az elkövetkezendőkben kiadandó jogi kisokos nem helyettesíti az ügyvédeket, illetve a törvénykezésben jártas szakembereket, csak útmutatókként szolgálnak. A körút következő állomása pénteken Székelyudvarhely és Csíkszereda, szombaton pedig Nyárádszeredában, Csíkszentmihályon és Marosvásárhelyen hallhatnak és juthatnak hozzá ingyenesen az érdeklődők a kiadványhoz.
Bencze Melinda, Székelyhon.ro

Nyárádmenti gazdákhoz jönnek dolgozni magyarországi fiatalok
Július 27-én Nyárádszeredába érkezett öt magyarországi, városi fiatal, akik egy hetet dolgoznak majd nyárádmenti gazdáknál, vasárnap pedig további tíz magyarországi fiatal érkezik Hargita megyei gazdákhoz, szintén azzal a céllal, hogy önkéntesként vegyenek részt egy székely gazdaság napi munkájában. A fiatalok a Vidék Kaland projekt keretében érkeznek hozzánk, és on-line is követni lehet napi tevékenységüket.
A Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA 2011-ben szervezte meg először a Vidék Kaland Programot. A Program célja, hogy személyes példákon keresztül bemutassa a mezőgazdaság működését, az élelmiszer-előállításban és a társadalomban betöltött szerepét, tájékoztatást adjon az agrár- és vidékfejlesztési támogatások működéséről, indokoltságáról, valamint betekintést engedjen a gazdálkodók, mezőgazdászok napi életébe, a gazdálkodói életformába.
A pályázat útján kiválasztott fiatalok egy-egy hetet tölthettek el magyarországi fiatal gazdák által irányított gazdaságokban, bekapcsolódva azok napi munkájába – gyakorlatilag egy hétre gazdává válhatnak. Miután tavaly a Hargita Megyei Fiatal Gazdák Egyesületének köszönhetően a program Erdélyre is kiterjedt, idéntől a Nyárádmente Kistérségi Társulás jóvoltából a Nyárád mentére is érkeznek magyarországi fiatalok.
A program a magyar-magyar kapcsolatok fejlesztéséhez egy új lehetőséget, mintát is jelenthet, minthogy a múlt évi tapasztalatok alapján, idén részben olyan fiatalok kaphattak betekintést Székelyföld, a székely gazdák mindennapjaiba, akik még soha nem jártak Erdélyben.
Az öt fiatal kalandor: Farkas Ildikó közgazdász, Győri Tünde természetgyógyász, Szabó Gergely tőzsdei határidős kereskedő, Siklósi Rozália humánökológus és Piszmán Réka állattenyésztő mérnök vasárnap este érkezik Szász Csaba, Szász Szabolcs, Májai Zsigmond, Csizmadia György és Szávuly Tibor nyárádszeredai és csíkfalvi gazdákhoz.
A fiatalok egy közös blogon számolnak be napi élményeikről a Transindex portálon (http://videkkaland.transindex.ro/nyaradmente)
Szabó Gergely vallomása:
Reggel hatkor keltem. Csatlakoztam a juhfejő csapathoz, ahol kezdő leckeként meg kellett fogni a juh tőgyét. Eleinte sokszor elrohant az állat, legfeljebb a lába után kapva tudtam visszatartani. A két órás fejés végére maradt még bőven gyakorolnivaló, mielőtt egy önálló fejést rám bíznának.
A mai nap fő feladata viszont nem is a fejés volt számunkra, hanem a 800 juh által négy hónapon keresztül megtermelt ürülék felvágása, fellapátolása és kihordása remorkával a legelőre. A trágyalapátolás sokkal fárasztóbb, mint bármilyen laikus azt hinné, késő délutánra már az edzett kollégák is kellemesen elfáradtak. A munkához házias és laktatós ételeket kaptunk a ház asszonyától. Mai nap biztosan nem lesz gond az elalvással.
Szabadság (Kolozsvár)

Kompromisszum RMDSZ módra
Az RMDSZ Maros megyei szervezete „átengedte” a szövetség tavaszi kormányra lépésekor megígért prefektusi tisztséget Hargita megyének, így Maros megye 25 év után is magyar kormánymegbízott nélkül maradt.
Bevált a Szociáldemokrata Párt (PSD) Maros megyei elnökének jóslata és egyben követelése: hiába egyezett meg a PSD és az RMDSZ országos vezetősége prefektusügyben, a megyének így sem lehet magyar nemzetiségű kormánymegbízottja.
A múlt hét végén Victor Ponta miniszterelnök beadta a derekát, és eleget tett Vasile Gliga, valamint az őt körülvevő magyarellenes helyi pártvezérek követeléseinek, így a prefektusi tisztségre az addigi alprefektust, Vasile Liviu Opreát nevezte ki. A magyarságnak ezúttal is be kellett érnie az alprefektusi poszttal, amelyet Nagy Zsigmond, Nyárádszereda jegyzője kapott meg.
A ’89-es fordulat után, idén tavasszal először kínálkozott lehetőség arra, hogy Maros megyében magyar kormánymegbízott képviselje a kormányt, azonban a PSD helyi vezetői hallani sem akartak a szövetség által javasolt Nagy Andrásról vagy más magyar nemzetiségű személyről. Vasile Gliga megyei elnök és Mircea Dusa védelmi miniszter ellentmondást nem tűrő hangnemben több ízben is kijelentette: a térségnek csakis román nemzetiségű kormánymegbízottja lehet.
Hiúsági harc vagy egészséges alku?
„A PSD mereven és a magyarságra nézve sértő módon szembehelyezkedett az országos vezetőség álláspontjával, ilyen helyzetben az RMDSZ-nek pedig választania kellett: vagy fenntartja a patthelyzetet, vagy átminősíti azt alkuhelyzetté. Mi az utóbbit választottuk, hisz egy egészséges alku még mindig jobb, mint egy hiúsági harc” – fejtette ki lapunknak Brassai Zsombor.
Az átengedett prefektusi tisztségért az RMDSZ Maros megyei elnöke szerint „a térség magyarságának a legégetőbb gondjai oldódhatnak meg, méghozzá a lehető legsürgősebben”. Brassai ide sorolta a megalakulás előtt álló II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium tanfelügyelőségi és minisztériumi jóváhagyását, egy tanfelügyelői és néhány iskolaigazgatói tisztség megszerzését, a dicsőszentmártoni önálló magyar iskola ügyének a holtpontról való kimozdítását, valamint egy magyar vezető kinevezését a Pedagógusok Háza élére.
Kérdésünkre elismerte, bár korántsem ideális a helyzet, jelen pillanatban ez tűnt a legjobb alkunak. A látszat ellenére kiderült, az RMDSZ már jó ideje tudatában volt annak, hogy ismét kompromisszumot kell kötnie, az új alprefektus, Nagy Zsigmond ugyanis a Krónikának elmondta, a szövetség vezetősége őt már két és fél hónappal ezelőtt felkérte az esetleges alprefektusi tisztség elfogadására.
Egyébként Brassai Zsombor tapasztalt és a szakma minden csínját-bínját jól ismerő jogászként jellemezte az RMDSZ által nevesített új alprefektust, Nagy Zsigmondot. „A Nyárádmentéről érkezik, jól ismeri, jól kezeli a kényes ügyeket” – mondta a volt nyárádszeredai jegyzőről az RMDSZ elnöke.
A közösség arculcsapásaként értékeli a PSD megyei vezetőinek a tavasz óta tartó és immár Vasile Oprea kinevezésével csúcsosodó agresszív magyarellenes kampányát Nagy András. Az RMDSZ eddigi prefektusjelöltje – aki egyébként hosszas rábeszélés után vállalta el a nevesítést – aggasztónak tartja, hogy a magyarokat 2014-ben is mindössze másodrangú állampolgároknak tekintik, olyanoknak, akik csupán nemzetiségük miatt nem foglalhatnak el bizonyos kulcspozíciókat.
„Jó lett volna az eredeti egyezség szerint lépni még akkor, márciusban. Ha nem engem, akkor valaki mást nevesíteni a tisztségre. Nem értem, miért kellett húzni-halasztani, és végül ismét alku tárgyává tenni a kérdést. Attól tartok, ezt a megye magyarságának is nehéz lesz majd elmagyarázni” – bírálta az RMDSZ túlzott kompromisszumkészségét Nagy András.
A Krónikának nyilatkozó volt szászrégeni polgármester szerint már hónapokkal ezelőtt, amikor Gliga arról kezdett beszélni, hogy a megyének nem lehet magyar prefektusa, a szövetségnek becsületbeli kötelessége lett volna az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordulnia. Kérdésünkre, hogy azóta találkozott-e a szintén régeni illetőségű PSD-s politikussal, Nagy András nemmel válaszolt. „De nem is akarok” – tette hozzá.
Elmondta, mindaddig, amíg a román többségű város elöljárója volt, elég jó viszonyban volt Vasile Gligával, akinek civil szervezetei számára több ízben is pénzt utalt az önkormányzat kasszájából. „Mindegyre jött a saját problémáival. Ha azok közérdekűek voltak – mint például a táncverseny, a termés napja vagy a hegedűkiállítás megszervezése –, javaslatomra mindig támogatást nyújtottunk. Amikor viszont azt kérte, hogy aszfaltozzuk le a cége vagy a háza előtti járdát, meg kellett neki magyarázzam, hogy arra is sor kerül majd az előre kidolgozott és elfogadott program szerint” – elevenítette fel a PSD-s pártvezérrel való kapcsolatát Nagy András.
Mint mondta, Gliga nagy csalódást okozott, hisz eddig nem tűnt magyarellenesnek. Kérdésünkre, hogy miért nem vállalta az alprefektusi tisztséget, az expolgármester elmondta, egyrészt visszalépésként élte volna meg, másrészt úgy érzi, a „jelenlegi nacionalista hangulatban, másodhegedűsként” nem tudta volna segíteni a magyarság ügyeit.
Nagy Zsigmond: cél a törvény betartása
Nagy Zsigmond egyébként megtiszteltetésnek és szakmai kihívásnak tartja az alprefektusi tisztségbe való kinevezését. „Ismerem a helyettesi tisztség öszszes hátrányát, és tudom, hogy a jelenlegi politikai konstellációban nem lesz könnyű dolgom. Mégis feladatomnak tűztem ki a törvény betartását és betarttatását” – fogalmazta meg lapunknak céljait a volt szeredai jegyző.
Kérdésünkre, hogy a székely jelképek esetében, alprefektusként mit jelent számára a törvény betartása és betarttatása, Nagy Zsigmond azt válaszolta, hogy ugyanazt, amit Nyárádszeredában. „Amikor a volt kormánymegbízott felszólított, hogy az önkormányzat épületéről azonnal távolítsuk el a székely zászlót, a polgármesterrel közösen fogalmaztuk meg a hivatal és a közösség álláspontját, miszerint Romániában egyetlen hatályos törvény sem tiltja a közösségi jelképek használatát. Ezek után több felszólítás nem érkezett, a székely zászló meg azóta is lobog” – elevenítette fel a korábbi jogi vitáját a kormányhivatallal Nagy Zsigmond.
Petres Sándor az új Hargita megyei prefektus
Victor Ponta miniszterelnök ezzel egy időben úgy döntött, Petres Sándor eddigi Hargita megyei alprefektust nevezi ki a magyarok által többségben lakott megye prefektusának. Petres Adrian Jean Andreit váltotta a tisztségben, aki 2012 szeptembere óta vezeti a kormányhivatalt Csíkszeredában. A leköszönő prefektus az Agerpresnek beismerte, meglepődött a kormány döntésén.
„Váratlanul ért a hír, főként, hogy családommal éppen a szabadságomat töltöttem, nem is tartózkodtam az országban – kommentálta Jean Adrian Andrei. – Nyilvánvaló, hogy a döntés olyan politikai alkudozások eredménye, amelyet nem kívánok véleményezni. Remélem, hogy az elkövetkezőkben is sikerül megtartani a megyében az etnikumok közötti békés egyensúlyt, egyúttal betarttatva az ország törvényeit. Én a gazdasági és társadalmi fejlődést képviselem a továbbiakban is.”
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke a téma kapcsán a Transindex hírportálnak azt nyilatkozta, Petrestől azt várja el, hogy bátran álljon ki a megye fejlődése érdekében, hogy lehessen elérni azt, hogy a kormány megyei igazgatóságai elsősorban a megye lakosságát szolgálják, védjék, értük dolgozzanak. Ugyanakkor sajnálatosnak nevezte, hogy a Maros és Kovászna megyei román politikusok még mindig úgy gondolják, hogy „összedől a világ, és elfordulnak tőlük a választók, ha magyar nemzetiségű személy kerül a prefektúra élére”.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

A tartalom lenne a lényeg
A székelyföldi megyék és az azonos nevű városok szorosabb együttműködését, amolyan testvértelepülési szerződés megkötését szorgalmazzák az elöljárók.
A Szereda és Szentgyörgy nevű városok közötti testvértelepülési szerződés megkötését javasolta és szorgalmazza Tóth Sándor nyárádszeredai polgármester. Nyárádszereda Csíkszeredával, Erdőszentgyörgy Sepsiszentgyörggyel köthet megállapodást a közeljövőben – jelentette be a napokban Tóth Sándor. Szavait Ráduly Róbert csíkszeredai elöljáró is megerősítette, amikor múlt héten a Székelyföldi Kerékpáros Körverseny nyárádmenti szakaszának megnyitóján a városban tartózkodott. Elmondta: egy szélesebb körű testvérkapcsolat kialakítására készülnek a két Szereda között, és szép kezdete lehet ennek a kerékpárverseny, amely Nyárádszeredából indult és a Csíkszeredához tartozó Hargitafürdőn ért véget.
Tóth Sándor nyárádszeredai városvezető érdeklődésünkre kifejtette: körvonalazódnak a kapcsolatok, mindenki akarja azokat, és már csak az van hátra, hogy leüljenek és megbeszéljék ennek tartalmi részét. Nem bármilyen, hanem tartalommal rendelkező testvértelepülési szerződés aláírására készülnek. Mindenkinek van magyarországi kapcsolata, most itt az ideje a székely megyék és települések közötti kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának úgy, hogy abból mindenkinek haszna legyen.
Erdőszentgyörgy polgármestere, Csibi Attila Zoltán egyelőre nem nyilatkozott az együttműködésről, csak annyit mondott el portálunknak, hogy már egyeztettek a sepsiszentgyörgyi polgármesterrel, szeptemberben pedig sor kerül a kapcsolat megalapozására. „Mindig fontosnak tartottuk a székelyföldi önkormányzatok közötti jó együttműködést” – fogalmazott Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elöljáró, rámutatva, hogy Hargita és Kovászna megye önkormányzatai között ez már működik. Néhány éve megfogalmazódott: a Maros megyei településeket is be kell vonni, de eddig csupán Szovátával sikerült szorosabbra fűzni a kapcsolatot.
„Adjuk át egymásnak a tapasztalatokat, tudást, és mint nagyobbak, segítsük amiben lehet Nyárádszeredát és Erdőszentgyörgyöt” – ez célja Antal szerint a székelyföldi négyes kapcsolat kialakításának. Ami a tartalmat illeti, az elöljáró főleg a gazdasági és kulturális oldal erősítését tartja fontosnak. Miért ne látogathatnák egymás rendezvényeit, miért ne menne Maros megyébe kirándulni a sepsiszentgyörgyi gyerek is? – tette fel a kérdést az elöljáró, kiemelve, hogy a vállalkozók találkozási lehetőségei is fontos szerepet kaphatnának. Minden kapcsolat annyit ér, amennyi tartalommal töltik fel – szögezte le Antal Árpád, aki szerint nem feltétlenül a politikusoknak vagy a városvezetőknek a feladata egy ilyen kapcsolat fenntartása: ők megadják a keretet, de annak tartalmi feltöltése mások joga és feladata is lehet.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Könyvek birodalmában
– Könyvek között élni, könyvvel örömet szerezni, könyvet ajándékozni, könyvvel máshová kalandozni, elmenekülni a stresszes világ elől mindig boldoggá tesz. Szeretem. Felvidul a lelkem, amikor egy gyerek felkiált: Né, anyuka, magyar könyv! Egyesek azt állítják, hogy a digitális világban már nincs szükség rá. Ez nem így van. A könyv mindig is kelendő, ma is sokan olvasnak – állítja Trombitás János, a Kobak könyvkereskedés és a Bookyard könyvkiadó vezetője, akit a marosszentgyörgyi Keleti Könyvudvarban kerestünk fel, s aki több mint két évtizede azon munkálkodik, hogy magyar könyv kerüljön az olvasók kezébe.
Könyvre éhesek az emberek
– Hogyan lettek könyvkereskedők? – tettük fel a kérdést.
– 2002-től foglalkozunk könyvkereskedéssel. A "forradalom" előtt a kombinátban dolgoztam, utána egy magáncéghez kerültem, amely sajtóterjesztéssel foglalkozott. Ott láttam, hogy könyvre éhesek az emberek. Láttam, hogy mire van igény. Sohasem fogadtam el, hogy nem olvasnak az emberek, s bebizonyosodott, hogy nekem van igazam. Könyvet szállítottunk Parajdtól, Szovátától Balavásárig, Nyárádszeredától Marosludasig, Erdélyt egészen lefedtük, Temesvártól, Aradtól Szalontáig, Nagyváradtól, Margittától Nagybányáig, Máramarosszigetig vagy Besztercéig. Vitték a könyvet, minden műfajt. Amikor megjelent a Tudás fája, nem tudtunk annyit szállítani, hogy mindenkinek jusson belőle. Aztán megnyitottuk a könyvesüzleteket – mondta Trombitás János.
Kobak Szászrégenben is
A könyvbarátok számára jól ismert könyvkereskedésről van szó, hiszen ezekben a könyvesboltokban sokan megfordultak, s szívesen csemegéztek a kínálatból. A Kobakok, így, többes számban, ma is kedveltek. Egyik Marosvásárhely főterén, a városházával szemben, a másik, a "legfrissebb" bolt Szászrégenben nyílt meg kedden, a Mihai Viteazul utca 15. szám alatt. – Azt szeretnénk, hogy könyvből soha ne legyen hiány. Szászrégenben, a brassói, a gyergyószentmiklósi és parajdi után éppen ebből a meggondolásból nyitottuk meg a Kobak könyvesboltot. Sajnos, gazdasági okokból szűkíteni kellett a kört, Szovátán és Udvarhelyen bezártunk. A szászrégeni magyarságnak szeretnénk könyvkínálattal kedveskedni, hiszen a városban nem igazán volt választék – mondta Trombitás János.
Kiszorultak a főtérről
Városi rendezvényeken, vásárokon – ahol nagyon kelendő a könyv, főleg a gyermekkönyv – felcsillan a gyermekek szeme, amikor egy-egy szép könyvet látnak. A legtöbb szülő, nagyszülő szívesen vásárol a gyermeknek, de van olyan is, aki nem. Inkább továbbállnak azzal, hogy megrendelték a sört, a miccset, s nem maradt pénz egyébre. Pedig a mi kultúránk nem csak az evés-ivásról szól! Csíkban, Brassóban, Kolozsváron, a város napjain, forgatagokon, magyar napokon, legyen bármi, a könyvstand a főtéren kap helyen. Marosvásárhelyen nem! Sem az idén, sem tavaly nem engedélyezték a főtéri standállítást. Régebb még helyet adtak a főtéren, de most csak a Ligetben lehetett felállítani a standot. Kinek jó ez?
Könyvkiadás – két év alatt 25 kötet
Két évvel ezelőtt a Keleti Könyvudvar egy kiadóval és egy digitális nyomdával bővült. Itt több mint 25 könyv "született", szépirodalom, szótárak, továbbá különféle nyomtatványok, munkafüzetek. – Nagyon örülünk, amikor például iskolai évzárókra tőlünk rendelik meg a könyvet, s visszajeleznek, hogy tetszett, hogy ezek az olvasmányok meghatották, a szívükhöz közel kerültek. Lányaimnak gyerekkorukban mesefilmet vetítettünk, ami életre szóló élményt nyújtott az egész családnak. Ezt a katarzist nehéz elérni, de megpróbáljuk. Ezért adtunk ki egy gyűjteményt, a családi mesetárat, amelyhez CD-t is csatoltunk. A mesék, versek, mondókák hallatán elérhető az említett hatás. A mesét megszólaltattuk vásárokon, sokan odajöttek és megkérdezték, honnan jön a hang, honnan lehetne megvásárolni a CD-t. Mondtuk, nálunk. A könyvet úgy szerkesztettük, hogy a mesekönyv első lapján egy képkeretet rajzoltunk, ahová annak a személynek a fényképét ragaszthatják be, aki a könyvet ajándékozta. Ezt nagyon jó ötletnek tartják a nagyszülők, hiszen külföldön élo unokáknak eleve úgy küldik a könyvet, hogy beleragasztják a fényképüket – avatott be a kiadó.
Közben a Bookyard kiadványait lapozgattuk: Sármási- Bocskai János Varázslatos Kis-Küküllő mente, Szilágyi Rozália Peti a Hargitán, Nemes-Nagy Enikő Kópégömbbel Zinar nyomában című könyvét. Mind szűkebb pátriánk szerzői, akik szívünkhöz közel álló témákat dolgoznak fel. Olyan kötetek, amelyeket más kiadványok követnek.
– Mi szívet-lelket beleteszünk! – fogalmazott Trombitás János.
Ennél több nem is kell.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Az anyanyelvhasználatért száll síkra
Augusztus 1-jétől, politikai alkunak köszönhetően, Nagy Zsigmond, Nyárádszereda volt jegyzője foglalta el az alispáni tisztséget, így, miután az RMDSZ-nek nem sikerült megőriznie a megyei tanácselnöki széket, ő lett a legmagasabb magyar megyei közjogi méltóság.
– Miért vállalta el ezt a megbízatást?
– Nem tagadom, jó adag lokálpatriotizmus volt bennem, amikor elhatároztam, hogy eleget teszek az RMDSZ felkérésének. Tudtam, hogy ezt a beosztást csak kemény politikai háttérrel lehet elvállalni, ezt biztosították, jegyzőként volt némi szakmai tapasztalatom, ezért "kötélnek álltam". Nyilvánvaló, hogy szakmai kihívás is számomra az alispáni tisztség. Nagyon sokat számított az az útravaló, amit magammal hoztam Nyárádszeredából. Az viszont helyi közigazgatás volt, ez már államigazgatás, ami más, magasabb szint, másfajta teendőkkel és feladatokkal.
– Korábban Nagy András, Szászrégen volt polgármesterének a neve is felmerült. Miért önre esett a választás?
– Ismerem Nagy András szászrégeni tevékenységét, és értékelem, amit elért. Tudomásom szerint ő megalázónak tartotta ezt az állást elfoglalni. Én nem tartom annak, hiszen második embernek lenni nem másodrendűséget jelent, mert lehet, hogy akik a második vonalban vannak, többet dolgoznak, mint azok, akik általában képviselnek, és ebből a pozícióból sok esetben többet is el lehet érni. Amint ide kerültem, mondhatni az első perctől láttam, hogy a megye magyarságának, a polgármestereknek igen hasznos, ha egy ilyen tisztséget betöltő magyar emberhez anyanyelven lehet fordulni. Azok is, akikkel a kihallgatáskor, minden szerdán 10-12 óra között találkozom, nagyon örülnek, hogy magyarul mondhatják el panaszukat, és ha nem is találok megoldást azokra, de útbaigazítom őket.
– Milyen gondokkal keresik fel önt, milyen hatáskörökkel rendelkezik?
– A prefektus a kormány képviselője, az intézmény pedig kapocs. A munkaköri beosztásomat a törvény határozza meg. Két nagy közszolgáltató egység került a közvetlen hatáskörömbe: a megyei útlevélosztály és a gépkocsi- és jogosítvány- nyilvántartó hivatal. Emellett én felelek az ún. dekoncentrált intézményekkel foglalkozó ügyosztályért, a kapcsolattartásért ezekkel a minisztériumok alárendeltségébe tartozó ügynökségekkel, igazgatóságokkal. Ugyanakkor a megyei földosztó bizottság titkára is vagyok. És ez talán mindennél fontosabb, hiszen legtöbb esetben földügyben keresnek meg az állampolgárok. Én végzem az ún. aposztilázást, a hivatalos okiratoknak az európai normák szerinti hitelesítését, helyettesítem a prefektust. Hiányában a személyzeti politika kivételével mindenben döntést hozhatok. Egy igen fontos terület pedig a helyi közigazgatási egységek jegyzőinek munkamódszertani irányítása.
– Ez miben nyilvánul meg?
– Mint ismeretes, a helyi közigazgatási törvény értelmében a jegyzők készítik elő a helyi tanácsi határozatokat. Több esetben a polgármesterek és a jegyzők is kikérik a véleményemet, hogy törvényes, elfogadható tanácsi határozatokat hozzanak. Azt is ajánlom, hogy ha vitatott ügyben döntenek, vagy bármely határozattervezet jogi indoklása sántít, keressenek meg, hogy utólag ne legyen gond, hiszen a határozatok törvényességét a prefektúra vizsgálja. Ezért szeretnék szorosabb kapcsolatot kialakítani a jegyzőkkel, akik ellenjegyzik a tanácsi határozatokat. Nagyon fontos, hogy a polgármesterek is megértsék: nincsen alá- és fölérendeltségi viszony a településvezetők és a jegyzők között, hiszen ez utóbbi vezető köztisztviselői beosztás. Sajnos, vannak olyan polgármesteri hivatalok, ahol nem megfelelő a munkaviszony, pedig a a jegyző a stabilitást, a polgármester pedig a politikai hátteret biztosíthatja a helyi önkormányzatok működésében. Kétségtelen, a helyi tanácsban politikai döntés születik, de ahhoz, hogy ez a határozat kivitelezhető, megvalósítható legyen, fontos, hogy jogi szempontból helyesen járjanak el.
– Volt, amikor a marosvásárhelyi tanácsülésen egyes tanácsosok azt állították, hogy a főjegyző Cioban Maria egyes, a polgármester számára nem kedvező helyi tanácsi határozattervezetek jogi indoklásakor olyan kiskapukat talált, amelyekkel megakadályozta a tervezet elfogadását, vagy képtelenné tette ennek kivitelezését. Előfordulhat-e ilyesmi, mit tehet ilyen esetekben a prefektúra?
– Jogilag indokolt tanácsi határozatok kerülnek az asztalunkra. Ebben nem látszik, hogy rejtett vagy valós politikai szándék van mögötte. Ha jogilag helytálló, akkor a prefektúra sem talál kivetnivalót. Ezért vannak az ügyes jegyzők, jogászok, akik kellőképpen alátámasztják, megindokolják az adott döntést. Vannak olyan határozatok, amelyeket a jegyző nem ellenjegyez. Ettől még lehet törvényes, ezeket a határozatokat jobban felülvizsgálják, de kizárólag jogi vonatkozásban hozunk döntéseket.
– Az előző években előfordult olyan eset, amikor bizonyos politikai lobbinak köszönhetően a magyarokat érintő kérdésekben a prefektúra számunkra kedvezőtlen döntést hozott. Akár a szimbólumok használatáról, akár a magyar helységnévtáblákról, vagy a nagybirtokossági erdők visszaszolgáltatásáról legyen szó. Milyen eszközei vannak arra, hogy ezekben az esetekben jobb belátásra bírja azokat, akik nem jogi, inkább érzelmi téren közelítenek ezekhez a kérdésekhez?
– Valóban voltak olyan esetek, amikor véleményem szerint a prefektúra másként kellett volna kezeljen egy ügyet. Amint tudomásomra jutott egy olyan eset, amelyben elsősorban a magyar közösségre vonatkozó jogi döntést kellett volna hozni, bementem a prefektushoz, és megpróbáltam megbeszélni vele a kérdést. Ilyen volt a zászlóhasználat is, amikor kifejtettem a véleményemet. Ezzel kapcsolatban is pozitív hozzáállást tapasztaltam. Sajnos, van egy feljelentő, akinek választ kell adni. A prefektus egy alkalommal sem küldte ki úgy a véleményét, hogy ne konzultáltunk volna. Ő is elismeri, hogy az ilyen kérdések, gondok kívülről jövő nyomásra adódnak, politikai indíttatásúak. Nem könnyű konszenzusra jutni. Mert, tetszik vagy sem, adott esetben a törvényesség mentén képviselem a magyar közösséget, és megpróbálom érvényesíteni az érdekünket. Az már előrelépés, hogy a prefektussal tudok tárgyalni ezekről az ügyekről, és megpróbálom meggyőzni őt, hogy ne foglalkozzunk ilyesmivel, mert vannak sokkal fontosabb gondok Maros megyében, amelyeket közösen kell megoldanunk. Gondolok itt a földtulajdonjog-visszaszolgáltatási folyamatra, infrastruktúrabeli beruházásokra, a gazdasági élet fellendítésére. A megye lakóinak nagy részét, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, ez érdekli, és nem az egymásnak feszülés. Ezek az ügyek fölöslegesen felőrlik a prefektúra ügyosztályának erőit, és meg kell mondanom, hogy a kollégáim sem szívesen foglalkoznak vele. Ha érintett a magyar közösség, felhívom rá a figyelmet, képviselem a közösség szemszögét a törvényesség mentén, és megpróbálom befolyásolni a döntést.
– Korábban a román nyelvű sajtóban szóvá tették, hogy ön síkra száll az anyanyelvhasználatért.
– A román kollégák nézzék meg a mai helyzetet, vegyék a törvényt a kezükbe, és ha a jogállamiság szempontjából gondolkodunk, ne érzelmileg közelítsenek a témához, hanem ismerjék el, hogy ezeket a jogokat nekünk a román állam garantálja, hiszen olyan törvényekbe vannak belefoglalva, amelyeket Románia parlamentje elfogadott, és a Románia által ratifikált nemzetközi egyezmények szavatolnak. Most dolgozom egy előterjesztésen, amelyet nemsokára benyújtok a prefektushoz, s amelyben a törvényre hivatkozva szorgalmazom az anyanyelv használatát a közigazgatási egységekben. Ez nemcsak a kétnyelvű táblák kihelyezésére vonatkozik, hanem a közintézményekben az ügyfelekkel való kapcsolatra is, hiszen még az ékezetes nevek helyes leírására is van jogszabály.
– Miként alkalmazzák az anyanyelvhasználatról szóló törvényt azoknál az intézményeknél – útlevélosztály és a gépkocsi- és forgalmiengedély-nyilvántartó hivatal –, amelyek közvetlenül az ön hatáskörébe tartoznak?
– Tudomásom szerint az intézmény ügyfélfogadójában vannak kétnyelvű eligazító táblák. Hogy az ügyfelekkel való kapcsolat hogyan zajlik, arra nincs rálátásom. Vannak magyar nyelvű alkalmazottak, felvenni többet nem lehet, mert a köztisztviselői állásokat zárolták. Ettől eltekintve az intézményvezetőkkel kell megértetni, hogy a törvény alkalmazása az ő érdekük is, ez javítja a közszolgáltatást. Nekem nincs jogom felszólítani az intézményvezetőket, hogy a törvény szerint járjanak el, ezt csak a prefektus teheti meg, vagy az állampolgároknak kell tisztában lenniük azzal, hogy használhatják ezt a jogot.
– Létezik-e írásbeli panasz, hogy valakit a prefektúrán vagy az ön által említett két intézményben nem szolgáltak ki, mert magyarul fordult a hivatalhoz?
– Tudomásom szerint nem volt ilyen. Amióta itt vagyok, három beadványt nyújtottak be magyarul, ezeket iktatták, lefordították és továbbították az illetékes ügyosztályhoz, és magyarul válaszoltak rájuk.
– Akkor ezek szerint minden rendben van ezen a téren?
– Azt nem mondanám… van még tennivaló. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Mosolygó kis pöttyös…
Bölöni Domokos új könyvéről
Az emlékezés-felejtés játékában emberi kiváltság fölmutatni valamit, bár egy összeeszkábált kutyaólat, egy lakóhelyet, egy gyermeket, egy verset, egy könyvet. El kell fogadnunk, és el is fogadjuk, hogy játékát űzze velünk az emlékezés-felejtés, mert hiszen az maga az idő, így illúzió lenne azt gondolni, hogy mi játszunk vele. Az idő fogsága tulajdonképpen sodrás: a szerelem sűrűje felé menetelve megritkítja a gyermekkor emlékezetét, aztán visszakopog, kifelé menet. Közben történik az élet. Sebaj, ha múlik, csak markold meg gyér sörényét! Láthatóan ezt teszi Bölöni Domokos, és teszi ezt, amióta ír. Láthatóan virágzó alkotókedvében van: ír, publikál, szerkeszt és szervez, hol Dicsőben, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Szovátán, Korondon, Farkaslakán tűnik fel irodalmi esteken, hol köteteket szerkeszt és igazítja útjukat a kiadó felé, hol az immáron irodalmi termék-referenciának számító Súrlott Grádics on-line szépirodalmi lapba visz be lelket, vagy éppen munkára, írásra, publikálásra biztat... és barátságokat ápol, emberi szavakkal szól, nem rejtőzik el Parnasszus fenséges kiváltságködében. Nem mindennapi irodalomszervező BD.
De mit ír? Elég egyetlen szélrebbenés a fenyők susogásában, elég egyetlen szarkavisítás a törökbúza zörgésében, elég a 180 centire méretezett kölpényi tájházam surgyéjának szemmel érintése, hogy észrevegyem, Bölöni Domokos világot láttat. Nem teremt, nem ítélkezik, csak megmosolyogtat, és szükség is van a jó kedélyre ebben az összeráncolt homlokú világban.
Új rövidprózakötetében, a Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztrángban a 180 oldalnyi karcolat és novellafüzér rövid emléknyomokat bányász ki a porosodó, futó időből és tesz időtlenné. Előjönnek a marosmenti és a küküllőmenti kisemberek történéseikkel, bajaikkal és humorukkal együtt, bekopognak az idő ajtóján hozzánk, felismerjük őket, és szívesen beengedjük. A mi régiónk a mi világunk, szereplői is mi magunk vagyunk.
A kötetindító Surgyé című karcolat messze időkig viszi el az embert, ameddig élményszerű emléke van önmagáról, és közeli tájakig, Marosvásárhely peremvidékére, amelynek realisztikus profilja leüti a hangszeren az alaphangot: szerző a helyi színt (couleur local) akarja-fogja irodalmi értékké szelídíteni a székely tájnyelvi allűr (nyelvhasználat), már-már rétegnyelv segédletével. Ki érti ma már az ilyen nyelvjárást tájaink emberén kívül, ha nem született bele, vagy nem járt errefelé, és főleg akkoriban, amikor még a hátizsákos és autóstoppos turizmust gyakorolták a kíváncsi, bátor és elkötelezett-elhivatott turisták, könyvekkel az iszákban, jó emberek vendégszeretetében.
A Surgyé hangleütése két irányt kínál az ezután fölsorjázó 52 rövidprózának: vagy a gyermekkor emlékfoszlányai kapaszkodnak egybe és építik föl az író zsenge gyermekvilágát, vagy az élet eseményei kérezkednek kötetbe. Bölöni ez utóbbit valósítja meg. Én mindenképpen értékmentésnek tekintem, egy letűnőfélben levő világ múzeumba helyezésének, hogy megmaradjon, őrt álljon, amint Móricz világa, amint Mikszáth világa. Mert féltenivalónk az van.
És megyünk tovább Bölöni karcolatainak, novelláinak mankójára támaszkodva, meg- megállunk egy-egy cúgosabb helyen (iskolakezdés legénykedő kamaszokkal, betonoszlopos büntetéses villanyhódolat, özvegy rádióval, lopásos parasztverés finánccal és főmérnökkel, a kockázatos Szabad Európa Rádió-hallgatás besúgóval a kopogtató forradalom előestéjén, "vérfavesszős" csúf szájú "nanyával", pincehomály pálinkás balladával, helyzetek nagymellényűekkel, szélhámosokkal, esetenként bikatempójú gyermekcsinálóval, író- olvasó találkozó félművelt emberekkel), közben észre sem vesszük a saját metamorfózisunkat, ahogy felgyorsul az idő, átalakul a globálfertőzött nyelv, és mi magunk is, cipcérré, nájlonlevesevővé, netfüggővé. Szereplői karikírozott, csúfondáros, beszélő neveket viselnek, úgy viselkednek, amint beszélnek, és kívülről tapasztalják meg a körülöttük tomboló hétköznapokat. Nincs beljebb lépés, lelkizés, lélekelemzés, csak szemlélődés és szemléltetés. A történetek ilyenek. Ilyen a kisemberek világa. A történések mindenhol megeshettek, ott is, ahol nehezen értik archaizáló nyelvezetét, mindenhol, ahol a falu találkozik a várossal, a hivatal a kiszolgáltatottal, a gyenge az erőssel, a generációk egymással, a hitványság a tisztességgel. Nem affektál, láthatóan utálja a piperkőc modernkedést, pillanatra sem engedi meg az olvasónak, hogy ne érezze: ez itt az író, akinek családja népe. Van saját népe, s lenne jó barátja a társnemzetben is. Nem rajta, nem rajtunk múlik. Kultúrák találkozásában ez így nincs rendjén. Ezt írja meg "maiul", amikor a kultúrák egymás mellé helyeztetnek kies városunkban. Nem inter, csak multi. Igen, Bölöni ezt sem rejti véka alá, olajat önt a tűzre. Illó olajat az olvasnivaló végére. Elillanunk, vagy elillan közülünk a napi fóbikus etnomítosz? Maradjon nyitva a kérdés.
(A kötet írásait válogatta, szerkesztette és a szöveget gondozta: a szerző. A borítót Siklodi Zsolt készítette.
Bölöni Domokos: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng, KorkéP könyvek, 2014)
Albert-Lőrincz Márton
Népújság (Marosvásárhely)