Bemutatják a vadadi emlékművet
A Csíkfalva községhez tartozó Vadad faluban a vasárnapi búcsúnapon Kiss Istvánra, a kuláknak bélyegzett és 1950. július 21-én, 48 éves korában meggyilkolt földművesre emlékeznek a helybéliek.
A vadadi „búcsú”, amit immár hagyományosan évente Szent Mihály napján, vagy az azt megelőző, vagy követő vasárnapon tartanak, összegyűjti a falu népét. Ilyenkor hazatérnek a faluból elszármazottak, s rendszerint a szüreti mulatságot és bált is a búcsú napjára időzítik.
Amint a helybéli Szakács Endrétől, a Kiss István emlékére létrehozott – a megye egyetlen ilyen jellegű – emlékmű állítójától megtudtuk, vasárnap az istentisztelet után, 12 órától mutatják be a kopjafát a falu lakóinak. „Pontosan abból a meggondolásból kiindulva választottuk ezt a napot, hogy ilyenkor az elszármazottak is itthon vannak, illő, hogy ők is lássák ezt a megyében egyedülálló alkotást, amit falustársunk emlékének szenteltünk. Nem avatás lesz, hanem bemutatás, ugyanis a Csíkfalvi Kulturális Napok rendezvényre október 25-én kerül sor, a községi elöljáróság akkorra időzítette a hivatalos avatást” – mondotta el Szakács Endre, akinek oroszlánrésze van abban, hogy végre Maros megyében lesz egy olyan emlékmű, amely a kommunizmus által kivégzett falusi embereknek állít emléket.
A fellelhető dokumentumok alapján László Márton történész megpróbálta egymás mellé rakni a töredékeket, s rekonstruálta Kiss István megölésének történetét. 1950. július 21-én késő este, valamivel éjfél előtt hárman érkeztek Kiss István lakásához: Lőte László, Tóth Zoltán és Turcu Adrian. Felszólították, hogy öltözzön és jöjjön velük, mert viszik Nyárádszentmártonba kihallgatásra. A kivégzés a faluba vezető, Nyárádszentmárton felőli főút és a vadadi bekötőút kereszteződése környékén történt, ott, ahol ma egy vaskorlátú híd áll. A szekusok által a lelövésről készített jegyzőkönyv szerint: éjjel fél egy és kettő között Kiss István fellökte az őt kísérőket s elkezdett szaladni a nádas felé. Ekkor megállásra szólították fel. Majd többször utána lőttek. Körülbelül 20 métert tett meg, amíg lelőtték. Az eset a főúttól mintegy 200 méterre történt. Így szól a jegyzőkönyv, amit nyilván hamisítottak. Ugyanis a megkínzott ember akkor már képtelen lehetett szaladni. Holttestét soha nem sikerült megtalálni, valahol a megyei út közelében nyugszik.
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepel a Maros megyei magyarság
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján a legtöbb Maros megyei magyarlakta közösségben megemlékezéseket szerveznek.
Szovátán már pénteken elkezdődik az ünneplés, 17 órától a Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskola diákjai mutatnak be ünnepi műsort a Domkos Kázmér Művelődési Házban. Vasárnap az ünnepi istentiszteletek után 15 órától közös ünneplésre, felszólalásokra, koszorúzásra kerül sor az 1848-as hősök kopjafájánál, a Városháza udvarán. Ezt követően a tömeg felvonul a fürdőtelepre, ahol a Petőfi-parkban koszorúznak a költő szobránál.
Nyárádszeredában is pénteken ünnepelnek a Deák Farkas Általános Iskola tanulói és a hozzájuk csatlakozó érdeklődők: 11 órától Szász Károly lelkész-forradalmár sírjánál koszorúznak, 17 órától a művelődési házban mutatnak be zenés-irodalmi műsort és fellép a Bekecs néptáncegyüttes is. Vasárnap délben az istentiszteletek után Deák Farkas főtéren álló szobránál koszorúznak, míg az andrásfalviak Deák Farkas sírkertjébe vonulnak. A városhoz tartozó Székelytompán is délben koszorúznak a szabadságharcban elesett tizenegy helyi hős emlékművénél.
Erdőszentgyörgyön vasárnap 12 órától a parkban álló kopjafáknál koszorúznak, majd a kultúrotthonba vonulnak, ahol ünnepi műsorra kerül sor.
Marosludason pénteken 16 órakor a Petőfi-szobornál koszorúznak, majd a művelődési házban lesz ünnepi műsor, 18 órától a Jumbo vendéglőben Magyar Estet tartanak. Szászrégenben az Eugen Nicoară Ifjúsági Házban szombaton 18 órától kezdődő ünnepségen emlékeznek a magyarok.
Csíkfalva községben vasárnap: Jobbágyfalván az ökuménikus istentiszteletet követően 11 órától a hősök emlékművénél emlékeznek és koszorúznak, Csíkfalván 12,30 órától, Nyárádszentmártonban14 órától koszorúznak az emlékműveknél, míg Vadadban 15 órakor hajtanak fejet a kopjafánál. Mindenik helyszínen fellép a Nagy Ferenc Férfikar is.
Nyárádgálfalván pénteken 12 órától emlékeznek és koszorúznak a Szentiváni Mihály Általános Iskolában a névadó reformkori politikus, író, költő szobránál, Szentháromságon vasárnap 15 órától emlékeznek a kultúrotthonban. Backamadarason a délelőtti istentisztelet után a kultúrotthonban mutatnak be ünnepi műsort, Szentgericén a templomokból kijövő felekezetek az iskola udvarán álló emlékműnél koszorúznak.
Ákosfalván is az istentisztelet és szentmise után a faluközponti emlékműnél és kopjafánál koszorúznak, ugyanígy Nyárádszentbenedeken is a Ferenczy Júlia-emlékparkban álló kopjafánál koszorúznak és mutatnak be műsort az istentisztelet után.
Kibéden vasárnap 18 órakor koszorúznak a faluközpontban álló emlékműnél, majd a kultúrotthonban mutatnak be műsort a fiatalok. Makfalván közös ünneplésre várják az MPP és RMDSZ híveit: 16 órától ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, ezután bemutatják a nemrég megjelent Makfalva, a Dózsák faluja című könyvet, majd a templomkertben álló emlékműnél koszorúznak.
Gyulakután a délelőtti istentisztelet keretében Gálfalvi László tanár tart előadást a szabadságharc koráról, majd a templomkertben koszorúznak a különböző szervezetek, ezután a kultúrotthonban vonulnak, ahol a polgármester köszöntője után az iskolások és a Szivárvány néptánccsoport mutat be ünnepi műsort.
Havadtőn a 15 órától kezdődő istentisztelet keretében emlékeznek, majd a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak, a kultúrotthonban pedig az iskolások mutatnak be műsort.
Kelementelkén a 15,30 órakor kezdődő istentisztelet keretében lesz emlékműsor, majd a Simén-kúria falára tavaly visszakerült Petőfi- és Bem-plaketteknél koszorúznak.
Vámosgálfaván a Fogarasi Sámuel Általános Iskolában pénteken tartanak emlékműsort a szabadságharc jeleneteinek bemutatásával, majd vasárnap délben, istentisztelet után a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak.
Búzásbesenyőben vasárnap délben a katolikus templomban emlékeznek a forradalmi eseményekre a helyi Gaudete kórus közreműködésével, 13 órától Kerelőszentpálon a katolikus templomkertben emlékeznek és koszorúznak, míg a szomszédos Magyardellőn szombaton 17 órától a kopjafánál.
Marosvásárhelyen is megemlékezést szerveztek a magyar pártok
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros Megyei szervezete március 15-én délután 2 órától a Petőfi-szobornál szervezi meg ünnepi rendezvényét, ahol Sebestyén Péter római katolikus plébános és Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei szervezetének elnöke mondanak ünnepi beszédet. Fellépnek Csíki Hajnal színművész, a Gecse utcai Református Egyházközség Evangélium kórusa és Szőlősi Katalin népdalénekes. Tekintettel a közelmúlt marosvásárhelyi eseményeire és közhangulatára, valamint a magyarság közös fellépésének szükségszerűségére, ugyanakkor az egymás iránti bizalomépítés és az együtt ünneplés szándékának jegyében az Erdélyi Magyar Néppárt meghívta az RMDSZ és az MPP maros megyei szervezeteinek vezetőit, hogy vegyenek részt az ünnepségen. Ennek szellemében részt vesznek az EMNP és EMNT képviselői a Székely Vértanúk szobránál tartandó RMDSZ által szervezett ünnepségen. A Petőfi-szobornál tartandó ünnepséget megelőzően déli 12 órától Szántai Lajos budapesti művészettörténész Sas hátán garabonciás. Petőfi és a világszabadság címmel tart előadást a Bolyai-téri unitárius egyházközség Dersi János termében. Kokárdák készítésére ugyanitt nyílik lehetőség 12 és 13 óra között az Unitárcoop Alapítvány közreműködésével.
Az RMDSZ által Marosvásárhelyen szervezett március 15-iki megemlékező programsorozat 12 órától kezdődik a Bernády-téren, a Bem-emlékplakett megkoszorúzásával. 16 órától kezdődik az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezetének központi rendezvénye a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél, ahol több kórus és dalárda együtt éneklésében szólalnak meg Kossuth-nóták, a Szózat és nemzeti himnuszaink. A kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi. 18 órától a Kultúrpalota nagytermében kerül sor a Könyv és gyertya díjátadó gálára. A díj elismerés és köszönet azoknak, akik az 1990. február 10-én megfogalmazott eszmék, értékelvek és célkitűzések mellett kitartottak, ezek szellemében végezték munkájukat és szolgálatukat. Az ünnepségen fellép Csíki Hajnal színművész, Trózner Kincső énekes, valamint két neves magyarországi előadóművész, Palya Bea és Szokalay Balázs tart rendkívüli koncertet. A belépés díjtalan.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A „digitális” Csíkfalvát kutatták
A július elején megrendezett Csíkfalvi Csűrszemináriumokkal párhuzamosan végezték nyári terepgyakorlatukat a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakos másodéves hallgatói.
A diákok Csíkfalván, Jobbágyfalván és Nyárádszentmártonban végeztek kérdőíves felmérést a családok körében, vizsgálva azok eszközleltárát, a számítógép, laptop, táblagép használatát, a család „telefontörténetét”, a mobiltelefonok, és különös tekintettel az okostelefonok elterjedését, használatát, ki mire és milyen gyakran használja azokat, milyen időközönként és miért cseréli le azokat, mennyire veszi át az internetezés funkcióit a mobilozás a számítógépezéstől, mennyire használják a napi ügyintézésben az okostelefont számítógép helyett.
Minden diák egy családot választott ki, azzal készít esetbemutató dolgozatot. Nem volt szándékuk a község teljes, pontos felmérése, mert a mobilhasználat szempontjából ez nem is érdekes, hiszen nagy a fluktuáció, havonta mások az adatok, állandóan gyarapodik a mobilállomány, cserélik a telefonokat – tudtuk meg Gagyi József egyetemi tanártól, a terepgyakorlat vezetőjétől. Az esetbemutatásokból derül ki, hogy a község lakói mire használják az okostelefonokat, az esettanulmányokból összefoglaló tanulmány készül majd. Egyelőre számadatokat tudtunk meg: 393 családnál végeztek felmérést, de ez nem reprezentatív vizsgálat, az eredmények csak tendenciákat jeleznek. A családok 9 százalékának egyáltalán nincs telefonja, 26 százalékának csak vezetékes telefonja van (ezek általában az idősek), 39 százalékának csak mobiltelefonja van (ezek általában fiatalok). Mindkét típusú telefonja van a megkérdezettek 21 százalékának, és a családok 38 százalékában van okostelefon. Első következtetések: meglepő a telefon nélküliek nagy aránya, valamint hogy az okostelefonok elterjedtsége is jelentősebb.
Minden évben az új médiaeszközök (számítógép, mobil, táblagép) elterjedését, használatát vizsgálják az egyetemi hallgatók, jövőben valószínűleg a táblagépek használatát veszik górcső alá, hisz arról még nincs adatuk – árulta el Gagyi József, aki szerint már most lehetne egy hosszabb tanulmányt írni a 2008 óta tartó folyamatról, amióta a Romtelecom belépett az internetes piacra, de ami késik nem múlik – ígérte meg az egyetemi kutatásvezető.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Életre kelnek a csíkfalvi citerák – Reneszánszukat élik a népi hangszerek
Sosem tölti tétlenül nyugdíjas napjait Csíkfalva egykori polgármestere, Kilyén Domokos. Barkácsol, farag vagy citerákat készít – mesél, alkot, értéket örökít tovább.
A mindenki által Öcsi bácsinak nevezett Kilyén Domokos közel negyedszázadot ért meg községvezetőként Csíkfalván, de nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik. Leginkább székely kapuk faragója-alkotójaként ismerik a nyárádmentiek, s többen betérnek hozzá citerát rendelni.
Kiállításokon néha láthatják őt a népi hangszer pengetése közben, de csak az érdeklődő tudja meg, hogy ezeket ő maga is készíti el. Ha nem kaput farag vagy hangszert készít, akkor éppen valamit „gyárt” vagy javít magának, szomszédainak: a százesztendős kelengyés ládától a lóvontatta kukoricavető gépig minden megfordul a keze alatt.
Állatfejekkel díszített hangszer
Éppen citerékat készít a lassan 75 éves Öcsi bácsi az árnyékos fészerben, amikor betérünk hozzá. Három darabon dolgozik, községbeliek rendelték, de vannak távoli ismerősöktől érkező felkérések, azokat őszig kell elkészítenie.
A télen tizenegy citerát készített, az idén hatot, de mindezekből csak egyetlen darab maradt, azt modellnek hagyta meg, illetve megmutatni az érdeklődőknek – mondja, miközben a hangszerdobozt forgatja, a ragasztásokat szorítja. Mindig valamit „okoskodik” rajta, kísérletez, fejleszt, a kísérő hangokat szeretné tökéletesíteni, egy-egy újabb „futamot” beilleszteni a hangsorba.
A hangszer „feje” és „agya” keményfából készül, hogy megtartsa a húrszegeket. Vadcseresznye, juhar, gyümölcsfa – ki amilyet talál, olyat használ. A hangszerdoboz viszont fenyőfa lapokból készül, összeillesztéséhez régebb csontenyvet, ma már fehérenyvet használ, az is tökéletesen ragaszt, sosem mozdulnak el a darabok.
A húrként szolgáló huzalokat nagyon régen vásárolta, még az aranyosgyéresi gyárból. Azt használja ma is, tucatnyi egyformát húz ki, s mellé három vastagabb gitárhúrt a mély hangok megszólaltatására. A hangdobozra régen egyetlen nagyobb lyukat fúrtak, ő leginkább rozettát vág a fenyőlapba. A citera fejét néha állatmotívumokkal díszíti, főleg kossal. Régen csikófejest is készített egy-egy alkotó, az volt ám a mestermunka – jegyzi meg, elárulva: ő is szeretett volna ilyet készíteni, de még sosem vette rá magát.
Libaetetővel kezdődött
Öcsi bácsi gyerekként fogott először kezében citerát, a padláson talált egy régi ütött-kopott darabot, amelyet a libák etetésére használt valaki.
A háború után a távközléses katonák által hátrahagyott huzalokból sodortak le néhány acélszálat, abból készítettek húrt a viharvert eszközre, hogy megszólaltathassák. Ez volt az első citerája, ma is ereklyeként őrzi és mutatja a százéves darabot.
Aztán később készített valamivel jobbat is, de a hangszerkészítést 1971-től számítja, amikor a nyárádszentmártoni új kultúrotthon avatására kiállítást szerveztek: Szabó Erzsi néni szőttesei és Szász Erzsébet tiszteletesasszony szalmaszőttesei mellett tíz citeráját mutatta be.
Azóta már negyven körüli az általa készített hangszerek száma.
„Örülök, hogy feljött a napja, hogy ismét foglalkoznak vele” – mondja a mester, megjegyezve: a citera a szegény ember hangszere volt, viszonylag könnyen elkészíthető. Sokáig használták a nyárádmenti falvakban, egy-egy fonóban vagy családi vacsorák mellett jól el lehetett szórakozni mellette. Persze jó énekhang is kellett mellé – és egy kis bor.
„Ezek a borszagot szeretik. Ahogy megérezték, mindjárt jobban szóltak” – viccelődik Öcsi bácsi. Valójában sosem ment ki divatból a citera, és most reneszánszát éli. Viszont ügyel, hogy az általa készült darabok találjanak egymással, különben nem alkalmasak zenekari használatra. Minden barkácsoló vagy mester egyedi darabokat készít, de egy citerazenekarban csak akkor használhatók, ha a darabok egyformák – készített már együttesek számára is.
Nem mindenki születik citerásnak
Régebben többen is készítettek citerákat a községben, Szentmártonban Marton József, Ambrus Ferenc, Szabó Sándor, Csíkfalván László Sándor. Ma már csak Öcsi bácsi, valamint a jeddi Nagy János. A szomszéd faluban, Nyárádszentmártonban is biztat egy asztalosmestert, hogy kezdjen hozzá, annál is inkább, mert annak szülei is jó citerások voltak.
Az 1970-es években Simon Károly tanító létrehozott egy citerazenekart a községben, akkor még volt néhány jól játszó személy: Csíkfalván Mihály Imre, László Sándor és fia, József, Szentmártonban Pap István, Pap Vilma, Szabó Vilma, Kocsis Róza. Ma is élnek néhányan a vidék falvaiban vendégszereplő egykori együttes tagjaiból: Szabó József (Öcsi), Adorjáni János, Dénes Ferenc, Marton Magda.
Sokan próbálkoztak akkor a citerajátékkal, de kevés személy került be az együttesbe, ugyanis jól össze kell hangolni a kezet, szemet, fület: egyik kézzel lefogni a húrokat és lassabb mozdulatokkal a hangmagasságot, míg a másik kézzel gyorsabb mozdulatokkal kell pengetni. Ha a két kéz egyforma gyorsan vagy lassan mozog, akkor az már csak „kaparászás”, nem ének – summázza a mester, aki egy kis ecsetvéget kapva a kezébe – mintegy mutatva, hogy nemcsak készíteni, hanem használni is tudja a hangszert – el is játszott nekünk néhány dallamot.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

"Pár sor az életemről"
Székely-Benczédi Endre költő, nyugalmazott matematikatanár rövid önvallomása fölött áll a fenti cím. Április 26-án a felújított marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán festőművész szellempezsdítő műtermében tollforgató kollégák és irodalombarátok társaságában beszélt önmagáról, olvasott fel köteteiből, új verseiből néhányat. Aki jelen volt az összejövetelen, Kilyén Ilka színművésznő ihletett tolmácsolásában e líra eddig talán nem is észlelt különleges hangulataira, iróniájára, humorára is ráhangolódhatott. Bölöni Domokos, illetve Kaáli Nagy Botond korábbi írásai is eszünkbe juttathatták, az eddigieknél több figyelmet érdemel ez a vidéki magányban ritkán megszólaló lírikus. Érdemes beleolvasni tömör önéletrajzába, választani egyet versei közül.
"Egykori házunk küszöbén, a Kis- Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.
Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.
Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.
Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET megértenünk, talán a javunkra változik – a világ, vagy mi magunk.
1949-ben születtem Marosvásárhelyen. Szovátán jártam középiskolába. A marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán matematika szakot végeztem 1971-ben. Azóta tanárkodom. Feleségem is tanár. Három gyermeket neveltünk fel. A csíkfalvi iskolában tanítunk, a vele összenőtt Nyárádszentmártonban élünk.
1968-ban jelent meg első versem az akkori Maros megyei napilapban, közöltem az Albatros című főiskolai lapban is. 1972-ig folytatódott ez, amikor sikerült a Szekuritáté egyik dossziéját felduzzasztanom. *1986-tól újra írtam, verseimet folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, és újabban a Népújság is.
Kötetem: Kökényvár a senki földjén. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2007."
Székely-Benczédi Endre
Népújság (Marosvásárhely)

Település-monográfia készült Csíkfalva községről
Búzaháza, Vadad, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Csíkfalva alkotja a felső-nyárádmenti községet, amelynek monográfiáját Nemes Gyula írta meg. A Bekecs alatt Nyárád tere című kötetből a szerző fotókat vetített ki, úgy ismertette munkája eredményét a Bolyai téri unitárius templomban.
Több mint háromszáz fekete-fehér fénykép és jó néhány színes felvétel teszi még érdekesebbé a Csíkfalva községet bemutató kötetet, amelyet a szerző több évig tartó kutató- és gyűjtőmunka alapján írt meg és tett le az olvasók asztalára. A mű nem csupán a csíkfalviaknak érdekes, de mindazoknak, akiket érdekel a történelemtudomány, mint a társadalomtudományok egyik fontos alkotója.
Nemes Gyulának nem ez az első könyve, amelyben településtörténettel foglalkozik, Marosvásárhely környező falvainak, községeinek múltját kutatva sorra-rendre kötetbe foglalja azok történetét, közkinccsé tesz olyan dokumentumokat, feljegyzéseket, korabeli fotókat, interjúkat, amelyek kevésbé elérhetők az adott település iránt érdeklődők számára. Csíkfalva monográfiáját is több éves kutatómunka előzte meg, levéltárakban, könyvtárakban kereste elő a községre és a falvaira vonatkozó iratanyagot, illetve beszélgetett idős emberekkel, vagy egykor élt jelentős személyiségek leszármazottaival. Sok fotográfia származott Simó Attila néhai unitárius lelkipásztortól, akinek lánya, Simó Csilla bocsátotta a történész rendelkezésére a fényképeket, feljegyzéseket, leveleket, naplórészleteket. Még három háborús veteránnal is volt szerencséje beszélgetni 2013-ban Nemes Gyulának, aki a háborús élményeikről, a korabeli viszonyokról faggathatta őket.
A kötet tizenöt nagy fejezetet tartalmaz, amelyekben az érintett falvak természeti-földrajzi elhelyezkedésétől, a történelmi helynevek és a települések története a kezdetektől a népéletig, népszokásokig, a község utcáinak a lajstromát is tartalmazza, a régi épületeket, középületeket, jelentősebb lakóházakat és kapubejáratokat, ipari létesítményeket. Kitér a helységek gazdasági állapotára is, a népesség számának és szerkezetének alakulására, az életmódra – táplálkozási szokásokra, viseletre, lakhatási viszonyokra – sorra veszi az egykori és mai templomokat, felekezeti, majd állami iskolákat, a látnivalókat, a helyi védettséget élvező virágokat. Külön nagy fejezetet szentel A hadak útján címmel a magyar királyok korától kezdve az erdélyi fejedelemségeken át az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint az első és a második világháború következményeinek.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro

Bekecsalji múltkövetés félezerrel
Szeptember elején a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban az istentisztelet után egy monográfiát mutattak be a nagyszámú közönség előtt. Nemes Gyula, több más falumonográfia (Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd) szerzője most nagy fába vágta a fejszéjét. Bekecs alatt Nyárád tere című – Csíkfalva község története alcímmel ellátott – monográfiája nem kevesebb mint 512 oldal terjedelemben jelent meg. S ez még akkor is sok, ha hozzászámítjuk, hogy a kötetet több mint 300 – igaz, nem mind egész oldal terjedelmű – fotóillusztráció egészíti ki. De sem az embert, sem a könyveket nem singgel mérik. Ezért hát értékét nem a félezer oldalnyi terjedelem adja, hanem az, ami félezer oldalon sorjázik.
Tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. Vagyis mindent. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, hanem tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárádmente egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondóak a települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes Gyula eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan "lennebbiek" a Felső-Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember, balra be Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, azért, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Aztán a hitélet. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula nagy érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949–50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. A megyében a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7., Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10., Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12., Kiss István – Vadad – 1950. július 21., Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2., Lalut Remus – Marosoroszi – 1950. augusztus 3., Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csupán Vadadban állítottak emléket a kommunizmus hét áldozata közül egyedül Küs Pistának, ahogyan ma is emlegetik a vértanút a vadadi idősebbek.
A rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt. A székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épült 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg) 1787-ben, jóval később, 1948-ban vált tüneményes módon ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek tudták, hogy eredetileg magyar templom volt.
Talán azt is kevesen tudják, hogy nyomda is működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfa nyomda – szakemberek vélekedése szerint – egyedinek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, s a szerző már gondolkodik is egy bővített kiadáson. A több mint háromszáz fényképpel illusztrált kötet nemcsak az öt falu lakóinak, de mindenkinek örömére szolgál, aki megvásárolja és akit csak egy kicsit is érdekel a Nyárádmente és általában Erdélyország lakóinak története.
Szentmártoni István
Népújság (Marosvásárhely)