Népviseletbe öltözött tanítók, tanárok és alsótagozatos diákok találkoztak a backamadarasi általános iskola szervezésében létrejött néptánc és népszokások fesztiválon. A vándorfesztivál négy éve indult Fejes Réka tanfelügyelőnő kezdeményezésére. Első alkalommal a vajdaszentiványi, majd a mezőpaniti általános iskolák pedagógusközössége vállalta fel a rendezést. Egy év kimaradás után a backamadarasi tanítókra hárultak a szervezés. Az idei fesztiválon kilenc csapat képviseltette magát. Backamadarasra a helyi iskola diákjain kívül érkezett még „küldöttség” Gernyeszegről, Csittszentiványról, Göcsről, Mezőpanitról, Kendről, Ákosfalváról, Nyárádszentbenedekről, illetve a marosvásárhelyi 14-es iskolából. A csapatok vidékük népszokásait mutatták be, jellegzetes néptáncokat roptak a színpadon. /Mészely Réka: Népszokások és néptánctalálkozó Backamadarason. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 31./

Több Maros megyei kastélyt kérnek vissza az erdélyi magyar nemesi családok – Kemény, Bethlen, Teleky, Rhédey – leszármazottai. Jelenleg összesen 24 barokk vagy reneszánsz stílusban épült kastélyról van szó, melyek jogi helyzetével nincs tisztában sem a helyi, sem a megyei közigazgatás, tekintettel arra, hogy az örökösök a visszatérítési kérelmeket egyenesen a bíróságoknak küldték el. A visszakért kastélyok között van a marosvécsi Kemény-kastély, amely 1228-ból származik, s amelyre báró Kemény János leszármazottai tartanak igényt. A keresdi kastély a Bethlen család rezidenciája volt. A kastélyt Bethlen Gábor örököse, a marosvásárhelyi Bethlen Anikó grófnő igényli vissza. A gernyeszegi kastélyt gróf Teleki László építtette. Az épület az erdélyi építészet egyik legérdekesebb darabja, Az épületben jelenleg tüdőszanatórium működik. A Sáromberkén található kastélyt Teleki Sámuel gróf építette 1769-ben. Örökösei néhány hete bejelentették, hogy a kastélyt köztulajdonba adják majd, és az épületből csak néhány szobára tartanak igényt szálláshelyül azokra az esetekre, amikor Romániába látogatnak. Szintén visszakérik a XIX. századi marossárpataki Teleki-kastélyt, illetve a Szászrégen közelében lévő Abafáján lévő Huszár-kastélyt, amely 1720-ban épült, a görgényszentimrei kastélyt, a szentpáli Haller-kastélyt, a marosgezsei Bánffy-kastélyt; a mezőzáhi Ugron-kastélyt, a bükkörményesi Rákóczi-kastélyt, a koronkai, illetve a nyárádszentbenedeki Tholdalagi-kastélyt, a backamadarasi Horváth-kastélyt, a bonyhai Bethlen-kastélyt, a magyarózdi Pekri-kastélyt, a topai Bethlen-kastélyt, az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastélyt. A marosvásáhelyi Tholdalagi-palotában jelenleg etnográfiai múzeum, a Teleki-házban a Teleki Könyvtár, a Kendeffy-házban pedig a marosi bíróság működik. A Marosvásárhelyen visszaigényelt ingatlanok között van a Haller-ház és a Bornemissza-ház is. /Magyar nemesi családok követelik erdélyi kastélyaikat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

A vidéki civil szervezetek, alapítványok működését kívánta megismerni a lap munkatársa. Ákosfalván a polgármesteri hivatalban közölték: a községhez tartozó mindegyik faluban működik ilyen szervezet vagy alapítvány. Osváth Csaba polgármester leszögezte, jó a kapcsolat a civil szervezetekkel, segítik őket. A 2006-os költségvetésből elkülönítettek számukra egy százmillió lejes összeget. Ezt a pénzt megpályázhatják. Harasztkeréken a frissen bejegyeztetett Villa Nostra Harasztkerék Egyesület célja a falufejlesztés, szeretnék csökkenteni az elvándorlást. A Székelyvajáért Egyesület elnöke, Keresztúri Árpád is a falu fejlesztését tartja a szervezet elsődleges céljának. Egyesületük két éve alakult. A helyi iskolának nyújtottak eddig támogatást. Göcsön az Aqua Via Alapítvány elsősorban a fiatalságot fogja össze, támogatják a Borzás tánccsoportot. Az alapítvány elnöke Majtényi Wass Csaba tiszteletes segítségével színvonalas falunapi programot állítottak össze. Cserefalván a Romániai Keresztény Nők Ökumenikus Fóruma működik. Soós Noémi tiszteletes asszony elmondta: 1998-ban jegyeztették be az egyesületet, amelyet már 1991-ben elindítottak. Nyolc felekezet lányai, asszonyai vesznek részt a munkában. 1995-től szerveztek Keresztény felnőttképzés címszó alatt tanfolyamokat. Mindez pénzkeresési lehetőséggel nem jár, még Ausztriában sem, ahonnan az egész mozgalom elindult. Az Együtt Nyárádszentbenedekért Egyesület is tevékenykedik. A községközpontban 1999-ben alakult meg a Pro Acatari – Ákosfalváért Alapítvány. Évenként kosaras bált szerveznek, ugyanígy segítenek az Ákosfalvi Napok megrendezésében is. Legutóbb a Médiabefutón óriási sikerrel szerepelt a helyi Forrás néptánc-csoport, őket is támogatták. /Nagy Botond: Útkeresőben, visszhangtalanul. Vidéken működő alapítványok, civil szervezetek. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 26./

Nagy Géza nyugalmazott református lelkész Nyárádszentbenedeken született 1929. december 13-án, hatéves koráig élt ott, édesapja református lelkész volt. Nagy Géza húszéves korában börtönbe került, ahol három évet és két hónapot töltött nehéz körülmények között. 1953-ban szabadult a börtönből. Nem mindenki tudja, hogy Erdélyben 1956 előtt is létezett kommunistaellenes szervezkedés. Nagy Géza 1949–1950-ben egy antikommunista ifjúsági szervezet tagja lett, amiben csak ketten voltak egyetemisták. 1949 októberében került kapcsolatba a szervezőkkel, és decemberben már letartóztatták. Amikor a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) jóvoltából beletekinthetett a dossziéjába, kiderült, hogy az egész a politikai rendőrség provokációja volt. A fő provokátor egy Leitz György nevű egyén volt, aki Kolozsváron élt, és 1993-ban halt meg. Ő maga írta le, hogy már 1946-tól provokátor volt, de talán mégis próbálta menteni azokat, akiket lépre csalt, mert végül ő kapta a legnagyobb büntetést: húsz, majd 15 évre elítélték. Tizenhét fiatalt tartóztattak le a szervezkedés ürügyén, tizenkettőt ítéltek el közülük. Nagy Géza börtönmúltjáról Ha túlélted, hallgass! /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004/ címmel is kötetet jelentetett meg. Arról szól, hogy milyen volt a pitesti-i és szamosújvári börtönben a kínzással való átnevelés. A magyarság erről nagyon keveset tud. Térben is és időben is csak Romániában, 1950–1951-ben alkalmazták ezt a módszert a fiatal értelmiségiek, iskolások és egyetemisták kommunista pártkatonákká való átnevelése céljából. Román szerzők 35 könyvet írtak róla, például Virgil Ieruncának van erről kötete, azt magyarra is lefordították. Magyar nyelven csak ő írt erről. Borzalmas dolog volt. Rabokkal kínoztattak rabokat, akik önmagukat lelkileg megsemmisítve kínzottakból kínzókká lettek. Hála Istennek kevés magyar fiatal került be ebbe a rendszerbe. A románok azt állítják, hogy magyar zsidó kommunisták eszelték ki mindezt. Ezt az egész rendszert egy nagyváradi ezredes, Czeller Lajos vezette. A végén maga a rendszer állította le a folyamatot. Később ráfogták az egészre, hogy a vasgárdisták szervezték a saját soraik megerősítése érdekében. Abszurd állítások sorozata követte egymást. Az átnevelés vezetőit perbe fogták, és 1954 decemberében Jilaván közülük 17-et kivégeztek. Czeller Lajos korábban főbe lőtte magát. Nagy Géza a börtönből való szabadulása után jelentkezett a teológiára. Előbb másfél évig Kolozsváron voltam segédlelkész, majd Iklandra és Székelykálba került. Nyomorúságos körülményeket talált, a parókia lakhatatlan volt. 1959-ben Sáromberkére került, itt szolgált negyvenegy éven át. Sáromberkén tizenhat Teleki-ős nyugszik, a leghíresebb gróf Teleki Sámuel kancellár volt, aki 1822-ben hunyt el, valamint az ükunokája, az Afrika-járó Teleki Samu, őt 1916-ban temették oda. A lelkész addig küldte a jelentéseket a Műemlékvédelmi Igazgatósághoz, míg végül a kriptát államilag valósággal újjáépítették. /Máthé Éva: „Sosem barátkoztam a hatalommal” Beszélgetés Nagy Géza nyugalmazott református lelkésszel. = Krónika (Kolozsvár), aug. 29./

Nyárádszentbenedek kiemelkedő egyéniséggel gazdagította az egyetemes kultúrát, innen indult Ferenczy Júlia festőművésznő /1909 – 1999/, akinek méltó emléket állítottak: április 26-án Ferenczy Júlia-emléknapot tartottak. /Özv. Gruja Farkasné Barra Katalin: Ferenczy Júlia-emléknap. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 5./

Kiöntött a Nyárád
Hét hektár víz alatt
Az utóbbi napok esőzései miatt megnőtt a patakok, folyók vízszintje, a tegnap a Nagy-Küküllő Segesvár környékén, a Kis-Küküllő Balavásár, Marosludas, a Nyárád pedig Backamadaras – Nyárádszentbenedek határában öntött el egy héthektáros megművelt mezőgazdasági területet, Ákosfalva környékén elérte az árvízkészültségi szintet.
A tegnap Nagy Zsigmondot, Nyárádszereda jegyzőjét a város és a Jobbágyfalva határában lévő vízgyűjtőtónál értük el. Elmondta, a vízszint magas. A vízgyűjtő közvetlen közelében, a jobbágyfalvi határban mintegy 20 hektáros, a vízgyűjtőtóhoz tartozó terület van víz alatt, de ennek alig 10%-a művelt, mivel a jogtulajdonviszonyt a mai napig sem sikerült rendezni. A környező területeket nem fenyegeti árvíz.
Turbák Zoltán, Backamadaras polgármestere szerint kedden éjszaka a Kicsi utca környékén raktak homokzsákokat a Nyárád partjára, a folyó vize lefelé, Backamadaras – Nyárádszentbenedek határában öntött ki a mederből, egy olyan szakaszon, ahol nincs gát építve. Héthektáros, bevetett mezőgazdasági terület került víz alá, szerencsére egyetlen magángazdaságot sem ért el a víz.
Ugyancsak a tegnap Osváth Csaba, Ákosfalva polgármestere a kora délutáni órákban tájékoztatott, hogy a települést az ákosfalvi patak fenyegette, de a helyi tűzoltóegység a benzinkút körül, a patak Nyárádba ömlésénél szivattyúkkal pumpálta a vizet, a helyi katasztrófavédelmi egység alkalmazottai, a közösségi rendőrség, és önkéntesek Ákosfalva határában a Nyárád gátját 100 méteren homokzsákokkal erősítették meg.
Iszlai Tibor, Dózsa György polgármesterének tájékoztatója szerint a község településeit nem fenyegeti árvíz, a Nyárád szabályozási munkálatainak most mutatkozott meg a jótékony hatása. Nagyteremiben minden évben kiöntött a patak, a tavaly kiszélesítették a medrét, így az esőzések nem okoztak gondot. Teremiújfaluban is megnőtt a patak szintje, de még nem érte el az árvízkészültségi szintet.
(kilyén)
Népújság (Marosvásárhely)

Tán klastrom állt itt egykoron…
„Ez itt a Bence, látod-e?:
Szelíd, széles domb s méla lanka,
Tán klastrom állt itt egykoron,
Bence-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong süllyedt harangja.”
(Ady Endre: Séta bölcsőhelyem körül)
Éppen az idén 950 éves a kolozsmonostori bencés apátsági templom. Egész évben ünnepeljük, de ennek az ünnepléssorozatnak kiemelkedő pontja a Nagyboldogasszony-napi búcsús szentmise, amit Várszegi Asztrik OSB személyében – ki tudja, mennyi idő után – ismét bencés apát celebrál.
A bizonytalan „talán” itt mégsem a történelmi adatokra vonatkozik – hiszen éppen ez az a hajdanvolt hazai bencés apátság, amelyről a legtöbbet tudunk. Ady verse éppen jellege miatt nem adatolható történelmi realitást ragad meg egészen pontosan: Szent Benedek szelleme része a történelmünknek itt Erdélyben is, része még a protestáns költő identitásának is – emléke ott van nemzeti és kulturális tudatunkban… De vajon ott van-e mai spiritualitásunkban is?
Ady jellegzetesen szilágysági ugartudata számomra egészen otthonos, mert hasonló legendák között nőttem fel: itt is, ott is titokzatos romok… Talán klarissza monostor maradványa a somlyóújlaki református templom kettős falában, talán pálosé Nagyfaluban, talán bencés monostoré a Meszesen valahol – „a hazafias hagymagyomlálás” közben súgtuk oda egymásnak az azóta már színromán Vártelek határában… És sorolhatnám azt a sok erdélyi-partiumi települést, ahol több-kevesebb bizonyossággal bencés monostor vagy Szent Benedeknek szentelt templom áll(t): Ákos, Almásmonostor, Benedekfalva, Borosbenedek, Harina, Gyerőmonostor, Kaplony, Kolozsmonostor, Magyarszentbenedek, Nyárádszentbenedek, Szentbenedek, Szentjobb… Tatárdúlás, reformáció – mindennek megvan a maga oka. A kommunizmusnak már csak a romok eltüntetésében kellett segédkeznie itt-ott… A felsorolt települések nevét csak a történészek és a helybéliek ismerik, de sok esetben a helybéliek sem tudnak már semmit arról, hogy a Benesat (Benedekfalva) vagy Benic (Borosbenedek)román helységnév mit takar.
Persze azért Szent Benedekről ma már nagyjából mindenki hall a hittanórán. Vagy akár az iskolai művészeti tárgyak keretében. És legtöbben ismerik az Ora et labora gondolatát, esetleg valami olyasmit is hallottak, hogy a bencések meg a liturgia… Talán a lectio divina gyakorlata is éledezik – de nem csak ennyiből áll Szent Benedek Regulájának spiritualitása. Érdekes volna tudni, hogy a kulturális érdekességen túl hányan hallottak a külső zaklatottságáról elhíresülő korunkban a pax benedictináról, hányan ismerik az individualizmus korában a benedeki közösség megtartó és építő erejét, a modern permisszív nevelési modellek útvesztőjében a jóságos szeretetet és a hiteles tekintélyre alapozott szigort egyesítő atyai pedagógiát, az életmód rovatok divatja idején az arányérzék és elrendezettség életvezetési ideálját, a túlfeszített mobilitás idején a benső stabilitás biztonságát?
Szent Benedek spiritualitása ma is nagyon aktuális. Működő monostorok nélküli, a pusztán emlékező nép számára is. Amikor tehát ilyen régi alapításokra emlékezünk, a megerősödő kulturális öntudattal együtt érdemes volna valami nem adatolhatót – mégis biztosat – újra fölfedezni: az istenkeresésnek azt az alkutlan komolyságát, az örök élet utáni vágynak azt a kiolthatatlan tüzét, amely élni tanít. Ahogyan annak idején Benedek is tette: teljes életet élni tanította Európa népeit.
Farmati Anna sss
Vasárnap (Kolozsvár)

Találkozások helyszíne
225 éves a cserefalvi református templom
"Várak és kastélyok csak elvétve vannak a Nyárád mentén, egymásnak köszönő harangtorony viszont annál több. Amikor a Vácmány-tetőről lenézek a völgybe, s meghallom a harangzúgást, megnyugtató érzés fog el: a Nyárád mentiek itthon vannak" – hangzott el vasárnap Ötvös József, a Vártemplom esperese, az Erdélyi Református Püspökség generálisdirektorának prédikációjában, aki a cserefalvi református templom fennállásának 225. évfordulójára szervezett ünnepi istentiszteleten hirdette az igét.
Azon a szent helyen, amely a mai 250 lelkes gyülekezet elődeinek összefogásából, hálájából született. Két és egynegyed századdal ezelőtt a Cserefalván élő negyven református család arról panaszkodott, hogy Nyárádszentbenedek leányegyházaként csak minden harmadik vasárnap van istentisztelet kicsi templomukban, amit más alkalmakkor a nagy harangzúgásában is zárva kell tartani. Mivel tele voltak vágyakozással, hogy náluk is rendszeresen szóljon az ige, bár nem voltak gazdagok, javaikat összeadták és 1785-re felépítették a mai templomot. Azt a lelki házat, ahol Istennel és egymással találkozhatnak, s amelyhez az élet legfontosabb eseményei, a születés, a házasság, a konfirmáció, a temetés kötődik. A templom sok megpróbáltatáson ment át, 1843-ban leégett, tornyát ágyúval lőtték, de minden nemzedék kijavította és továbbörökítette azt a helyet, ahol anyanyelvünkön szól az ima, s amely a mindenkori találkozások helyszíne – hangzott el Soós Noémi lelkész történelmi visszatekintőjében. A cserefalvi lelkész asszony elmondta, hogy bár vizesek a falak, s a gyülekezetnek továbbra is szerények a lehetőségei, mégis össze tudtak fogni, újraépítették a járdát, elvezették a szennyvizet, újrafestették a kerítést, a cinterem bejáratát. Munkájukat az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatal is támogatja, amelyet Osváth Csaba képvisel. A cserefalvi gyülekezet az évek során jelentős segítséget kapott a leeds-i angol és a luntereni holland testvérgyülekezettől – hangzott el Farkas Domokos gondnok beszédében. Az angol testvérgyülekezetet a 87 éves Norman Highly, a lunterenit Jan Hassink képviselte, akik saját közösségeik üzenetét tolmácsolták.
Az istentiszteleten megindító szavakkal Kapás Imola mondott imát, az idős korosztály képviseletében Debreczeni Lujza szavalt, s verset mondtak, énekeltek a gyermekek és a fiatalok. Aki pedig támogatni szeretné a salétromos falak megmentését, a Simon Miklós által e célra készített perselybe teheti hozzájárulását.
Az évfordulós ünnepség a cserefalvi asszonyok hozzáértését bizonyító szeretetvendégséggel ért véget a helyi művelődési házban.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Nyárádszentbenedek 700 éve
Egy kis falu szeretet-regénye
Az 1332-es pápai tizedjegyzékben Sancto Benedicto mint adófizető, szentegyházas falu és plébániatemplom szerepel, Jakab nevű papjával. Egy huszonegyedik századi tanítónő, Nám Móréh M. (másutt: Mária) Emese fokos kötettel rukkolt elő /Nyárádszentbenedek 700 éve/, a hátlapon teljes joggal írják a szerkesztők, hogy (tanügyi) szakdolgozatát sikerült "falutörténetté bővítenie, emelnie, illetve közkinccsé tennie. Kutatta az állami és egyházi levéltárakban elfekvő korabeli okiratokat, összeírásokat, népszámlálásokat, egyházi anyakönyveket, de összegyűjtötte a faluban élők egyéni és közemlékezetét is, ha úgy vélte, helye van azoknak a falutörténetben."
Ilyen kis falunak (a szerző és rokonai, barátai költségén megjelentetett!) ekkora könyve ritkaságszámba megy. A tisztelt Tanító Néni szó szerint vette Kányádi Sándor sorait, és akként is cselekedett: be kell gyűjteni mindent, az utolsó szavainkat is. Lelkünk csűrébe hordjuk megőrzésre minden drága hozományunkat. Ezek a csűrök a mi szeretettárlóink: ezekben is élünk tovább.
A szentbenedeki könyv bemutatása, amelyhez a Nemes panzió járult hozzá, a Közép-Nyárádmente pompás ünnepe volt. Szakértők és hivatalosak méltatták, gyülekezetnyi nép ünnepelte. Lesznek bírálói is, lesz bővítése, kiegészítése, gyarapodása. Hiszen a fölgyűlt hatalmas tudás- és ismeretanyag újabb könyvekbe kívánkozik.
Adná az Isten, hogy minden falunak lenne egy ilyen szorgos, szülőföld-szerető tanító nénije!
Bölöni Domokos, Népújság (Marosvásárhely)

A magyar államfő kitüntetéseit vehették át
Az augusztus 20-i magyar állami ünnep alkalmából a magyar köztársasági elnök nevében székely-magyar személyiségeknek adott át kitüntéseket szerdán Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
Kitüntetéseket vettek át: - Albert Ernő, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott iskolaigazgatója, - dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család- és szakorvos, - Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberke Egyházközség nyugalmazott református lelkésze - Takács István, nyugalmazott csíkszeredai mérnök, volt jégkorongozó, a Csíkszeredai Református Egyház főgondnoka Nagy Ferencnek, a Küküllősárdi Unitárius Egyházközség lelkipásztornak, aki egészségügyi okokból nem tudott megjelenni az ünnepségen, egy későbbi időpontban fogják átadni a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Albert Ernő laudációja
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója 1932. január 14-én született Csíkdánfalván.
Albert Ernő Csíkkarcfalván és Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ezt követően az 1. számú líceum (volt Székely Mikó Kollégium) tanára lett Sepsiszentgyörgyön. Albert tanár úr volt az, aki feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett.
Albert Ernő tanítványaival együtt mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425 darabot közöl Háromszéki népballadák cím alatt. A rendszerváltás után, 1998-ban megalapította az Albert Kiadót, saját munkáinak kiadására. 2006-ban a Sepsiszentgyörgy város önkormányzata Pro Urbe-díjjal tüntette ki.
Albert Ernő mindig is hangsúlyozta: „a tanár órán kívül is legyen tanár.” Bár halkan, csendben végezte munkáját, nagy tervei megvalósításához mindig is megvolt az akaratereje. Iskolai és órán kívüli tanárként megvalósította azt, amit József Attila is célul tűzött ki magának: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!"
Állt a helyén, tette a dolgát olyan sötét korban, amikor a kollégium történelmi nevét is elorozták. Máig emlékezik Sepsiszentgyörgy városa az általa meghonosodott rendre és fegyelemre, amely későbbi korok számára is méltó például szolgál.
Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója részére a maradandó értékeket képviselő kutatásaiért, a magyar népköltészet és folklórkincs gazdagításáért, értékeinek megőrzéséért és ápolásáért végzett munkája elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza.
* * * Dr. Ballók Jolán laudációja
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos 1951. január 8-án született Székelyderzsen.
Dr. Ballók Jolán Székelyderzsen végezte az általános iskolát. Középfokú tanulmányait a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban folytatta, majd felvételt nyert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol 1977-ben orvosi oklevelet szerzett. Évfolyamelsőként abban a kiváltságban részesült, hogy a Kárpátokon túli kihelyezést elkerülve, maga választhatta meg szolgálati helyét. Így három hónapig Héjjasfalván dolgozott, majd Görgényüvegcsűrön lett a falu orvosa. 1984-ben sikeresen abszolválta a gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát Bukarestben, majd azt követően a regáti Drobeta Turnu-Severinbe helyezték át. Ő azonban úgy döntött, hogy Görgényüvegcsűr körzeti orvosa marad. Tette ezt azért, mert gyermekének csak így biztosíthatta a magyar iskolába járást, és mert úgy érezte, kötelessége szolgálni a húszezer román alkotta közösség által körbezárt 1500 fős magyar szigetet.
Dr. Ballók Jolán sokat tett a két nemzeti közösség békés egymás mellett élése érdekében, és még többet a falu magyarságának megmaradásáért. „Az életem egy örök őrködés volt. A szolgálati lakásban laktam (amely egy pici szerény lakás), és az elmúlt 33 év egy állandó készenlétet jelentett számomra” – összegzi tömören eddigi pályafutását. Egyszer megkérdezték Tőle, hogy mért tette, mi motiválta? Röviden és tömören válaszolt: „a szülőföld iránti hűség miatt.” Mikor Svájcba csábították gyermekorvosnak, nem vállalta, mert érezte, tudta, hogy neki elsősorban Erdélyben, Görgényüvegcsűrön van kötelessége, feladata.
Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos részére több évtizedes gyógyító-betegségmegelőző tevékenysége, valamint a magyar kisebbség érdekében végzett munkája elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Lovagkesztje kitüntetést adományozza.
Nagy Géza laudációja
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze, 1929. december 13-án született Nyárádszentbenedeken.
Nagy Géza kolozsvári egyetemi hallgatóként kommunizmus ellenes ifjúsági szervezkedésben vett részt. A második világháború után a kommunizmus berendezkedésének első éveiben tizenkét erdélyi fiatalember arra szövetkezett, hogy a kommunista hatalmi jelképek és intézmények (például a pártház) ellen szabotázs akciókat hajtson végre és előkészítse a terepet az esetleges külföldi, amerikai beavatkozásnak, amely a polgári lakosság számára akkor lehetségesnek látszott. A szervezetről később kiderült, hogy kezdeményezője a titkosszolgálat embere volt, a célja pedig, hogy a rendszerellenes tevékenységért elítéltek között minél több magyar származású személy is legyen. 1949-ben a csoportot letartóztatták és a tagokat 3-15 év börtönbüntetésre ítélték. Nagy Géza 1949-53 között a pitesti és szamosújvári börtönben raboskodott, ahol 1951 folyamán átélte a testi és lelki kínzással alkalmazott „önleleplező-átnevelő” akció ördögi gyakorlatát, melynek lényege abban állott, hogy rabokkal kínoztattak rabokat.
Nagy Géza a börtönből való szabadulása után a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákja lett, ahol édesapja, Nagy András tanárként dolgozott. A teológia elvégzése után a Maros megyei sáromberke egyházközösséghez hívták lelkésznek. A kommunizmus évtizedei alatt a falu közösségének lelki, szellemi vezetője volt, kitartásra, helyben maradásra buzdította a híveket. Az ifjúság nevelésére különös gondot fordított, a parókián rendszeres vallás- és énektanítás folyt, közadakozásból ifjúsági kulturális központot hozott létre. A vendégszeretetéről híres papi család házához Magyarországról, Svájcból és Hollandiából is rendszeresen érkeztek Erdélyt szerető látogatók, a szállásadás hivatalos tiltása ellenére mindig fogadta a vendégeket.
Tizenkét évvel ezelőtt lépett nyugállományba, de hajdani tanítványai, hívei rendszeresen látogatják, nincs karácsony a sáromberki fiatalok kántálása nélkül. Nyugdíjba vonulását követően megírta a pitesti átnevelés akciójának módszereit. Az írás „Ha túlélted, hallgass” címmel jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A kommunista ellenes ifjúsági szervezkedésről, amelyben ő is részt vett, Boros Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült „Az átnevelés poklában” címmel.
Az ötvenhatos forradalom szimbólummá vált eseményei árnyékában a korábbi tiltakozó megmozdulásokra kevés figyelem jutott az elmúlt két évtizedben, pedig Erdélyben több száz magyar és több ezer román szenvedett a börtönökben a negyvenes évek végétől, és számtalan halálos ítélet is született. Nagy Géza valamint a szervezet többi tagjai eddig nem részesültek hivatalos elismerésben.
Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze részére, több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Takács István laudációja
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó 1930. szeptember 17-én született Csíkszeredában. Takács István a visszaemlékezések szerint már 4 éves korában korcsolyázott. Gyermekkorában nagy érdeklődéssel követte a jégkorongozók tevékenységét, különösképpen Vákár Lajost tartotta, értékelte nagyra és tekintette példaképnek. Így nem csoda, hogy már az 1946/47-es jégkorong idényben a Csíkszeredai Sport Club (CSC) tagjaként a Marosvásárhelyen megrendezett Erdély bajnokságon mint fiatal tehetséges játékos bontogatta szárnyait. Pályafutása felfelé ívelt, az időközben nevet változtató csíkszeredai csapattal, az IPEIL-lel az 1948/49-es idényben országos bajnoki címet szerzett. Ez volt az első bajnoki cím a csíkszeredai jégkorongsport történetében, és ez volt az eddigi egyedüli csíki bajnokcsapat, amelynek tagjai egytől egyig csíkiak voltak.
Takács István főiskolai tanulmányait 1950 és 1954 között a kincses városban, Kolozsváron végezte, ahol kimagasló eredményekkel folytatta sportolói karrierjét. Ellenállt Mihai Flamaropol katonai csábításának (CCA) és hű maradt a diákcsapathoz, amelyet már Tudománynak (Ştiinţának) hívtak, és amely az 1953–54-es szezonban országos bajnoki címet szerzett. Tanulmányai befejeztével, az 1955–56-os idényben Takács István Császár Ferenccel együtt hazatért Csíkszeredába és fiatal mérnökként folytatta a versenysportot a város Lendület (Avântul) nevet viselő csapatában. Később az 1956–57-es idényben a csíki csapat újra nevet változtat, Termés (Recolta) lesz, de az emberi anyag – főleg a szív – ugyanaz marad. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezt az évadot bajnokként fejezik be. A politikai irányzat azonban sportra is rányomta bélyegét, így lett a városnak egy új csapata, melynek neve Akarat (Voinţa), ahová az úgynevezett Fások csapatának színe–javát átigazoltatták (utasították). Ezzel az új csapattal, és új vezetőséggel, az Akarattal két alkalommal sikerül elhódítani a bajnoki címet (1960-ban és 1963-ban).
Takács István tehetségére, szorgalmára és eredményességére a szakszövetség vezetői is felfigyeltek, és már 1950–től tagja az országos válogatottnak. Ez a csapat, Takács Istvánnal soraiban, 1951 január 28. és február 4. közötti időszakban a Brassó–Pojánán rendezett Téli Főiskolás Világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1953 decemberében, a Budapesten megrendezett nemzetközi tornán súlyosan lesérült, de ez nem tántorította el a folytatástól. Sportolói karrierjét 1964-ben fejezte be. Eredményes sportpályafutásáért, érdemei nagyrabecsüléséért az országos sportvezetés előbb Sportmesteri, majd Érdemes Sportmesteri kitüntetésben részesítette, Csíkszereda város vezetősége pedig 2000-ben az Évszázad Csíki sportolója, 2008-ban pedig Pro Urbe-címet ajándékozott neki.
Takács István a református egyházához alkalmas és alkalmatlan időben hű volt, büszkén felvállalta a katolikus Csíkban református voltát, nagyapja Takács Károly a Csíkszeredai Református Egyházközség lelkipásztora volt, innen jön a vallásos kötődése. Talpig úriember, amely embertípusból már egyre kevesebben vannak. Csendes, nyugodt, konfliktuskerülő ember. A helyi református egyházban több mint másfél évtizede főgondnoki tisztséget tölt be. Székelységére, magyarságára egyaránt büszke. Idős korára is megőrizte szellemi frissességét, érdeklődését, nyomon követi az országban, világban folyó eseményeket.
Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó részére sportolói pályafutása, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza.
Erdély.ma,

Életre szóló vonzódás
„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –”
– írta 1936-ban József Attila A Dunánál című verses vallomásában, vállalva a szűkebb és a tágabb családhoz, azaz a nemzethez tartozó ősöket is.
A költő vállalásával ellentétben manapság összezsugorodott a család, hiszen gyakran a nagyszülők is távol élnek, s esetleg a dédszülőkig tartják számon az elődöket. Azon túl – a nemesi famíliák kivételével – elfelejtődik, ködbe vész az ősök emléke. Gyengül az oldalági rokonokkal, unokatestvérekkel, nagynénikkel, nagybácsikkal való kapcsolattartás is, különösen városi környezetben. Erejét veszítette a hajdani nagy család szerepe, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődtek a családi hagyományok, az értékrend, a tudás, a tapasztalat. Pedig mindezekre fogyatkozó erdélyi közösségünkben egyre nagyobb szükség lenne, hisz évtizedek óta igyekeznek kiradírozni, átfesteni a múltunkat. Ezt mi magunk is megkönnyítjük azzal, hogy sok erdélyi család nem ismeri a saját történetét, azokat a vidám és tragikus eseményeket, amelyek a család tagjaival megestek, s feledésbe merül a felhalmozódott tapasztalat, életbölcsesség is. Ezért kellene minden kis közösségnek megörökítenie a saját történetét, amíg még van akit faggatni a régmúlt időkről. Mert csak akkor tudunk szembenézni a jövőbeli kihívásokkal és lehetőségekkel, ha képesek vagyunk megmenteni, megőrizni a múltat – idéztem Veress László marosszentkirályi református lelkész prédikációjából a Veress család őszi rigmányi találkozójáról írt beszámolóban. Családok nyomában
Akkor volt alkalmam megismerni Buksa Ferenc helybeli református lelkészt (képünkön), aki sokat tett a 235 tagot számláló gyülekezet összekovácsolásáért. A szentgericei születésű lelkész valamennyi rigmányi család történetét felkutatta, s a holland segítséggel épült gyülekezeti teremben a családfákból, ősfákból, képes albumokból látványos családtörténeti múzeumot rendezett be. Hasonlóképpen, a nyárádszentsimoni gyülekezeti teremben is létrehozott egy családtörténeti múzeumot. A történelem során az ókori görögök egy istenségig vezették vissza származásukat, majd a későbbi korokban az uralkodók, uralkodó osztályok történetét, leszármazási rendjét kutatták elsősorban. A történelem segédtudományaként számon tartott genealógia (származástan) iránti érdeklődés, amely „a nemzetségek, családok történetét, leszármazási rendjét tanulmányozza”, a középkorban terjedt el. Magyarországon a második világháború után betiltották, s a rendszerváltás után éledt fel újra – olvashatjuk az e témáról szóló szócikkelyekben.
Mint egy film, tele érdekes történetekkel
– Hogyan szerette meg ezt a tudományágat, amelyhez kíváncsiság, kiváló memória, a történelem iránti érdeklődés és óriási türelem szükséges? – kérdeztem Buksa Ferenc lelkésztől, aki immár nemcsak egy érdekes hobbinak, egy értékes második mesterségnek is a birtokában van. – 2005-ben kezdődött – emlékezik vissza a kívül-belül szépen berendezett emeletes papilakban. – Először a saját és a feleségem, Kirizsán Júlia Izabella ősfáját készítettem el, s ezáltal kutatásaim szülőfalunk, Szentgerice mellett már kiterjedtek más falvak családjaira is. A szentgericeiek után az apai ágon közelebbről kapcsolódó nyárádszentbenedeki, harasztkeréki, backamadarasi családok történetét kutattam fel, majd kutatásaim lassan átterjedtek több nyárádmenti, illetve marosszéki család történetére is. Mindkettőnk ősfája jelenleg 16-16 méter hosszúságú. Amikor Rigmányba kerültem, akkor kezdtem el felgöngyölíteni a tíz helybeli, és a szintén hozzám tartozó Nyárádszentsimon nyolc, ma még élő családjának a történetét, emellett rokonok, ismerősök családfáit is örömmel kutattam, s így ma már több mint 50 családfánál és ősfánál tartok. Olyan tudományág ez, amely iránt, ha hozzáfog az ember, egy életre szóló vonzódás alakul ki. A kutatás annyira izgalmas, akár egy film, tele érdekes történetekkel, nagyon meg lehet szeretni. Én mindezt ma már lelkipásztori hivatásom részeként fogom fel. Erdélyben mindenki atyafi egymással
– Azt is mondhatjuk, hogy a kettő jól kiegészíti egymást, s olyan közösségformáló ereje van, ami arra ösztönzi a gyülekezetet, hogy legyenek büszkék családjukra, gondoljanak hűséggel, szeretettel elődeikre. Ezt erősítette meg Veress László, a Küküllői Református Egyházmegye főgondnoka, aki „erőn felüli gyönyörű munkának” nevezte azt, amit Buksa Ferenc a múlt, gyökereink felkutatásáért tesz. Milyen tanulságokra, következtetésekre jutott?
– Egy régi genealógus említi valahol, hogy „Erdélyben mindenki atyafi egymással”. Amint mondtam, saját ősfám Marosszék szinte minden faluján átvezet, sok település családjainak története elkezdett érdekelni. Ezek múltjába is betekintettem, és közben segítettem olyan személyeknek, akiket érdekelt a saját családjuk története, így újabb és újabb családok történetével ismerkedtem meg. Tavaly elkészítettem Baczkamadarasi Kis Gergely családfáját is, nemrég pedig alaposabban elmélyülhettem a történelmi Marosszék egyes Kis-Küküllő völgyi falvainak, illetve a mezőségi székely falvak genealógiájában, s kutatásaim során rájöttem, hogy ez valóban így van. – Mielőtt továbbmennénk, megkérem, pontosítsa a családfa és az ősfa közötti különbséget. – Az ősfa elkészítésekor az egyéntől, önmagamtól elindulva, időben visszafelé haladva keresem az egyenes ágú felmenőimet. A családfánál fordítva, egy régen élt személytől kezdve érünk el az utódokig, egyetlen ős több leszármazottját térképezzük fel az ágrajzban. – Itt, Erdélyben mikor kezdődnek az írott dokumentumok?
– Az állami anyakönyveket csak 1895-től vezetik, az egyházi anyakönyvek a XVIII. századtól kezdődően maradtak fenn. Marosszéken nagyrészt az 1700-as évek második felétől, Rigmányban például 1766-tól. Az anyakönyvekből kikeresni az adatokat nem annyira bonyolult dolog. A korábbi időkről a történelmi Marosszék több tízezer oldalt kitevő törvénykezési jegyzőkönyveiből, birtokperekből, a nemességet igazoló anyagokból, végrendeletekből, a katonai jegyzékekből stb. lehet dokumentálódni, ami már körülményesebb.
Ágrajzok, ősfák, fényképes albumok
– Ha minden dokumentumot figyelembe veszünk, egy köznépi család esetében meddig lehet visszamenni az időben?
– Körülbelül 300-400 évre lehet visszatekinteni a székely származású családok esetében, ami általában 10-12 nemzedéket jelent. Az elődök száma nemzedékről nemzedékre duplázódik, hisz két szülővel, négy nagyszülővel, nyolc dédszülővel, 16 ükszülővel, 32 szépszülővel számolunk, és az utolsó számot mindig megkettőzve, folytathatjuk visszafelé a sort. Egy falun belül azonban már négy-öt nemzedék után sokszor ugyanazt az őst találjuk, ilyenkor ősvesztésről beszélünk. Rigmányban például 300 évvel ezelőtt mintegy 12-15 család élt, az ő leszármazottaik a falu mai lakói, de mivel a férfiak más falvakból is vettek feleségül lányokat, így a települések között is keveredtek a családok. A tíz, ma is élő rigmányi családból öt már az 1600-as évek elejétől a faluban élt, a másik öt később telepedett be. A periratokból sok minden kiderül ezeknek a falvaknak a múltjáról, a családok történetéről, az egymás közötti konfliktusokról. Mindez nem látszik a falakat betöltő rendkívül bonyolult táblázatokon, ágrajzokon, amelyeket a tiszteletes asszony, aki a rigmányi óvodában a kicsikkel foglalkozik, szép magyaros motívumokkal díszített. Példás rendben sorakoznak egymás mellett az ősfák, a régi fényképeket tartalmazó albumok is a gyülekezeti teremben, ez utóbbiak a holland testvérgyülekezetek (Mastenbroek, s’Heerenbroek) támogatásával készültek el. A holland gyülekezetek tagjai szívesen látogatnak el Rigmányba, őszi ottjártunkkor is éppen erdei túrára készültek. Amikor a terveiről érdeklődöm, Buksa Ferenc lelkész elmondja, hogy kutatásainak eredményeit könyv alakban is szeretné megjelentetni, ami az erdélyi családfakutatás számára fontos forrásanyag lenne, s bízunk benne, hogy sikerül. Ezenkívül sok érdekes történetre, eseményre, folyamatra derülne fény, amit az utókor már elfelejtett.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Búcsú Nagy Géza református lelkipásztortól
Még tavaly október 23-án a marosvásárhelyi unitárius templomban szervezett emlékesten az 1956-os pesti eseményekről beszélt, melyeknek kolozsvári diákként részese volt. Úgy mesélt, hogy képzeletünkben megelevenedtek az utcák, együtt vonultunk a tüntetőkkel. Ő is ott volt, vonult, láttuk a bemutatott fényképen…
Egy év telt el azóta. És most arról számolunk be, hogy Nagy Géza nyugalmazott lelkész végleg elvonult. Vagy mégsem? Mert hiába mulandó a földi lét, nem vonulnak ki végleg az emlékezetből azok, akik nyomot hagytak bennünk. Géza bácsi ilyen nyomot hagyó ember volt. Minden közösségben, ahol megfordult. A szeretet hangján nevelt, erősített hitben és lélekben, kitartásra buzdított, becsületre, gerincességre sarkallt, jóságra biztatott.
Ő elment, a nyomok maradtak…
Nem véletlen, hogy ilyen jellemmel áldotta meg a Teremtő, hiszen ő maga is olyan neveltetésben részesült, amely meghatározta egész életútját. 1929-ben Nyárád-szentbenedeken született. Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, majd a Bolyai Tudományegyetem pedagógia-lélektan szakára iratkozott be. 1949-ben letartóztatták, mert egy antikommunista ifjúsági szervezkedésben vett részt. A kolozsvári katonai törvényszék 3 év nehéz börtönre ítélte. Kolozsváron, Pitesti-en és Szamosújváron tartották fogva, testileg és lelkileg megkínozták, mivel a román kommunista hatalom legádázabb ellenségének tekintették. Ha túlélted, hallgass! /Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004/ címmel könyvet írt életének erről a sötét időszakáról, de film is készült róla Az átnevelés poklában címmel.
Szabadulása után, 1953-ban beiratkozott a kolozsvári Protestáns Teológiára, ahol édesapja az Ószövetség professzora volt. Tanulmányai után segédlelkészként Kolozsváron a Magyar utcai egyházközségben teljesített szolgálatot. Aztán az iklandi-székelykáli egyházaknál, majd a sáromberki egyházközségben volt lelkész. Bár Kolozsváron a Monostori úti egyházközség lelkészének választotta, az egyházi és világi hatóságok megakadályozták, hogy ezt a tisztséget betöltse. Sáromberkén 41 évig szolgált, innen vonult nyugállományba. Nem véletlen a szóhasználat, hiszen Nagy Géza valóban szolgált. A kommunizmus évtizedei alatt a falu szellemi és lelki vezetője volt. A parókián feleségével, aki szintén lelkész volt, mindig szervezett valamit, odavonzotta a gyerekeket, a fiatalokat. Vallásórákat tartott, éneket tanított, szívesen fogadta a híveket mindennapi gondjaikkal, lelki problémáikkal is. Híres volt vendégszeretetéről. Lelkészként ápolta és éltette Teleki Sámuel kancellár és Teleki Samu Afrika-kutató szellemét, sőt, sáromberki műemlék kriptájukat is gondozta. 2000- ben vonult nyugállományba, de hívei számára emléke azóta sem fakult. Élete utolsó percéig tartották vele a kapcsolatot, tisztelték, szerették. Marosvásárhelyre, a Görbe utcai lakásába, ahol nyugdíjas éveit töltötte, a sáromberki fiatalok minden karácsonykor bejöttek kántálni. Jellegzetes, magas, kissé meggörnyedt alakja rendszeresen feltűnt a magyar közösségi rendezvényeken.
A hivatalos elismerés sem maradt el, két évvel ezelőtt több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként dr. Áder János, Magyarország elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Nagy Gézának.
Nyolcvanöt évesen hunyt el, a marosvásárhelyi református sírkertben helyezték örök nyugalomra.
Végső üzenete: a ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt, az Úr közel!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepel a Maros megyei magyarság
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 167. évfordulóján a legtöbb Maros megyei magyarlakta közösségben megemlékezéseket szerveznek.
Szovátán már pénteken elkezdődik az ünneplés, 17 órától a Sófalvi Illyés Lajos Általános Iskola diákjai mutatnak be ünnepi műsort a Domkos Kázmér Művelődési Házban. Vasárnap az ünnepi istentiszteletek után 15 órától közös ünneplésre, felszólalásokra, koszorúzásra kerül sor az 1848-as hősök kopjafájánál, a Városháza udvarán. Ezt követően a tömeg felvonul a fürdőtelepre, ahol a Petőfi-parkban koszorúznak a költő szobránál.
Nyárádszeredában is pénteken ünnepelnek a Deák Farkas Általános Iskola tanulói és a hozzájuk csatlakozó érdeklődők: 11 órától Szász Károly lelkész-forradalmár sírjánál koszorúznak, 17 órától a művelődési házban mutatnak be zenés-irodalmi műsort és fellép a Bekecs néptáncegyüttes is. Vasárnap délben az istentiszteletek után Deák Farkas főtéren álló szobránál koszorúznak, míg az andrásfalviak Deák Farkas sírkertjébe vonulnak. A városhoz tartozó Székelytompán is délben koszorúznak a szabadságharcban elesett tizenegy helyi hős emlékművénél.
Erdőszentgyörgyön vasárnap 12 órától a parkban álló kopjafáknál koszorúznak, majd a kultúrotthonba vonulnak, ahol ünnepi műsorra kerül sor.
Marosludason pénteken 16 órakor a Petőfi-szobornál koszorúznak, majd a művelődési házban lesz ünnepi műsor, 18 órától a Jumbo vendéglőben Magyar Estet tartanak. Szászrégenben az Eugen Nicoară Ifjúsági Házban szombaton 18 órától kezdődő ünnepségen emlékeznek a magyarok.
Csíkfalva községben vasárnap: Jobbágyfalván az ökuménikus istentiszteletet követően 11 órától a hősök emlékművénél emlékeznek és koszorúznak, Csíkfalván 12,30 órától, Nyárádszentmártonban14 órától koszorúznak az emlékműveknél, míg Vadadban 15 órakor hajtanak fejet a kopjafánál. Mindenik helyszínen fellép a Nagy Ferenc Férfikar is.
Nyárádgálfalván pénteken 12 órától emlékeznek és koszorúznak a Szentiváni Mihály Általános Iskolában a névadó reformkori politikus, író, költő szobránál, Szentháromságon vasárnap 15 órától emlékeznek a kultúrotthonban. Backamadarason a délelőtti istentisztelet után a kultúrotthonban mutatnak be ünnepi műsort, Szentgericén a templomokból kijövő felekezetek az iskola udvarán álló emlékműnél koszorúznak.
Ákosfalván is az istentisztelet és szentmise után a faluközponti emlékműnél és kopjafánál koszorúznak, ugyanígy Nyárádszentbenedeken is a Ferenczy Júlia-emlékparkban álló kopjafánál koszorúznak és mutatnak be műsort az istentisztelet után.
Kibéden vasárnap 18 órakor koszorúznak a faluközpontban álló emlékműnél, majd a kultúrotthonban mutatnak be műsort a fiatalok. Makfalván közös ünneplésre várják az MPP és RMDSZ híveit: 16 órától ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, ezután bemutatják a nemrég megjelent Makfalva, a Dózsák faluja című könyvet, majd a templomkertben álló emlékműnél koszorúznak.
Gyulakután a délelőtti istentisztelet keretében Gálfalvi László tanár tart előadást a szabadságharc koráról, majd a templomkertben koszorúznak a különböző szervezetek, ezután a kultúrotthonban vonulnak, ahol a polgármester köszöntője után az iskolások és a Szivárvány néptánccsoport mutat be ünnepi műsort.
Havadtőn a 15 órától kezdődő istentisztelet keretében emlékeznek, majd a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak, a kultúrotthonban pedig az iskolások mutatnak be műsort.
Kelementelkén a 15,30 órakor kezdődő istentisztelet keretében lesz emlékműsor, majd a Simén-kúria falára tavaly visszakerült Petőfi- és Bem-plaketteknél koszorúznak.
Vámosgálfaván a Fogarasi Sámuel Általános Iskolában pénteken tartanak emlékműsort a szabadságharc jeleneteinek bemutatásával, majd vasárnap délben, istentisztelet után a templomkertben álló kopjafánál koszorúznak.
Búzásbesenyőben vasárnap délben a katolikus templomban emlékeznek a forradalmi eseményekre a helyi Gaudete kórus közreműködésével, 13 órától Kerelőszentpálon a katolikus templomkertben emlékeznek és koszorúznak, míg a szomszédos Magyardellőn szombaton 17 órától a kopjafánál.
Marosvásárhelyen is megemlékezést szerveztek a magyar pártok
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros Megyei szervezete március 15-én délután 2 órától a Petőfi-szobornál szervezi meg ünnepi rendezvényét, ahol Sebestyén Péter római katolikus plébános és Portik Vilmos, az EMNP Maros megyei szervezetének elnöke mondanak ünnepi beszédet. Fellépnek Csíki Hajnal színművész, a Gecse utcai Református Egyházközség Evangélium kórusa és Szőlősi Katalin népdalénekes. Tekintettel a közelmúlt marosvásárhelyi eseményeire és közhangulatára, valamint a magyarság közös fellépésének szükségszerűségére, ugyanakkor az egymás iránti bizalomépítés és az együtt ünneplés szándékának jegyében az Erdélyi Magyar Néppárt meghívta az RMDSZ és az MPP maros megyei szervezeteinek vezetőit, hogy vegyenek részt az ünnepségen. Ennek szellemében részt vesznek az EMNP és EMNT képviselői a Székely Vértanúk szobránál tartandó RMDSZ által szervezett ünnepségen. A Petőfi-szobornál tartandó ünnepséget megelőzően déli 12 órától Szántai Lajos budapesti művészettörténész Sas hátán garabonciás. Petőfi és a világszabadság címmel tart előadást a Bolyai-téri unitárius egyházközség Dersi János termében. Kokárdák készítésére ugyanitt nyílik lehetőség 12 és 13 óra között az Unitárcoop Alapítvány közreműködésével.
Az RMDSZ által Marosvásárhelyen szervezett március 15-iki megemlékező programsorozat 12 órától kezdődik a Bernády-téren, a Bem-emlékplakett megkoszorúzásával. 16 órától kezdődik az RMDSZ Maros megyei és marosvásárhelyi szervezetének központi rendezvénye a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél, ahol több kórus és dalárda együtt éneklésében szólalnak meg Kossuth-nóták, a Szózat és nemzeti himnuszaink. A kulturális műsort és ünnepi beszédeket koszorúzás követi. 18 órától a Kultúrpalota nagytermében kerül sor a Könyv és gyertya díjátadó gálára. A díj elismerés és köszönet azoknak, akik az 1990. február 10-én megfogalmazott eszmék, értékelvek és célkitűzések mellett kitartottak, ezek szellemében végezték munkájukat és szolgálatukat. Az ünnepségen fellép Csíki Hajnal színművész, Trózner Kincső énekes, valamint két neves magyarországi előadóművész, Palya Bea és Szokalay Balázs tart rendkívüli koncertet. A belépés díjtalan.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)