Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. december 4.
Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. december 13.
Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
2014. december 23.
Búcsú a cserkészvezetőtől
Vannak emberek, akiket mindenki ismer. Mert jelenvalók a tenni akarásban. Ők azok, akik írják a történelmet, s nem föltétlenül róluk írnak a majdani történelemkönyvek. Ők azok, akik a mában, a mindenkori pillanatban embertársaik, de főleg a leginkább fogékony gyermekek lelkébe írják mindazt, amit megőrizni érdemes. Cselekvésükkel „fertőzik meg” környezetüket.
Gaál Sándor, a cserkészvezér ilyen „fertőző” ember. Így, jelen időben, még akkor is, ha ő már – milyen hirtelen át lehet jutni a másik partra – néhány órája nem lehet közöttünk. Bizonyára ott is irányít, szervez már, akárcsak minket, mindannyiunkat, akik csendes, ám annál meggyőzőbb szavaira hallgattunk, hihetetlen türelemmel és kitartással végzett szervezői munkájába belepillanthattunk. A Nyárád mentéről indult, régi vágású pedagógusok formájára alakította a természet és annak szeretete, amelynek titkaival soha nem tudott betelni. S melynek kimeríthetetlen gazdagságát akkor sem tagadta meg átadni az őt mindig körülvevő gyermekeknek, amikor még a hétvégi kirándulásra is pionírnyakkendőt kellett kötni. Ott is, akkor is lehetett – és Gaál Sándor tudott is – értéket plántálni a fogékony lélekbe, agyba egyaránt. Aztán változtak az idők. Emlékszem, a kilencvenes években együtt töltött néhány Kárpát-medencei utazásunkon is azt kereste – immár az általa is éledő cserkészmozgalom ember- és közösségformáló légkörében –, hogyan lehet minél teljesebbé építeni a cserkészet kapcsolati hálóját. Amely aztán a felcseperedő nemzedékek szívébe építheti az egységes Kárpát-hazát. Itthon pedig Kommandótól a Vadastetőn át egészen a Hargitáig (s ki tudja, még mi mindenről nem tudunk) az a vágy foglalkoztatta minduntalan, hogy valóságos tábori birodalmakat álmodjon és valósítson meg, ahol az önépítkezés, a közösségi lét legmagasabb iskoláját járták nebulói. Az általa kezdeményezett első hazai cserkészmúzeumról, amely talán egykor az ő nevét viseli, nem is szólva. Gaál Sándor a szinte észrevétlenül vezető emberek közül való. Akinek hiányával döbbenünk rá igazán, mennyi minden fűződik így vagy úgy nevéhez, de főleg cselekedeteihez. Az idei betlehemi láng fogadásán Ő már nem lehetett jelen. A megújuló fény ígéretében mégis velünk lesz, miközben ő már az égi cserkészcsapat munkáját irányítja.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Vannak emberek, akiket mindenki ismer. Mert jelenvalók a tenni akarásban. Ők azok, akik írják a történelmet, s nem föltétlenül róluk írnak a majdani történelemkönyvek. Ők azok, akik a mában, a mindenkori pillanatban embertársaik, de főleg a leginkább fogékony gyermekek lelkébe írják mindazt, amit megőrizni érdemes. Cselekvésükkel „fertőzik meg” környezetüket.
Gaál Sándor, a cserkészvezér ilyen „fertőző” ember. Így, jelen időben, még akkor is, ha ő már – milyen hirtelen át lehet jutni a másik partra – néhány órája nem lehet közöttünk. Bizonyára ott is irányít, szervez már, akárcsak minket, mindannyiunkat, akik csendes, ám annál meggyőzőbb szavaira hallgattunk, hihetetlen türelemmel és kitartással végzett szervezői munkájába belepillanthattunk. A Nyárád mentéről indult, régi vágású pedagógusok formájára alakította a természet és annak szeretete, amelynek titkaival soha nem tudott betelni. S melynek kimeríthetetlen gazdagságát akkor sem tagadta meg átadni az őt mindig körülvevő gyermekeknek, amikor még a hétvégi kirándulásra is pionírnyakkendőt kellett kötni. Ott is, akkor is lehetett – és Gaál Sándor tudott is – értéket plántálni a fogékony lélekbe, agyba egyaránt. Aztán változtak az idők. Emlékszem, a kilencvenes években együtt töltött néhány Kárpát-medencei utazásunkon is azt kereste – immár az általa is éledő cserkészmozgalom ember- és közösségformáló légkörében –, hogyan lehet minél teljesebbé építeni a cserkészet kapcsolati hálóját. Amely aztán a felcseperedő nemzedékek szívébe építheti az egységes Kárpát-hazát. Itthon pedig Kommandótól a Vadastetőn át egészen a Hargitáig (s ki tudja, még mi mindenről nem tudunk) az a vágy foglalkoztatta minduntalan, hogy valóságos tábori birodalmakat álmodjon és valósítson meg, ahol az önépítkezés, a közösségi lét legmagasabb iskoláját járták nebulói. Az általa kezdeményezett első hazai cserkészmúzeumról, amely talán egykor az ő nevét viseli, nem is szólva. Gaál Sándor a szinte észrevétlenül vezető emberek közül való. Akinek hiányával döbbenünk rá igazán, mennyi minden fűződik így vagy úgy nevéhez, de főleg cselekedeteihez. Az idei betlehemi láng fogadásán Ő már nem lehetett jelen. A megújuló fény ígéretében mégis velünk lesz, miközben ő már az égi cserkészcsapat munkáját irányítja.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 30.
Mérlegen a megyei tanács RMDSZ- frakciójának tevékenysége
Sikerült a döntő kérdésekben egyetérteni
Kelemen Márton alig kilenc hónapja a megyei tanács alelnöke, ugyanakkor az RMDSZ-frakció vezetője is. Őt kértük meg ebben a minőségben, készítsen mérleget arról, hogy milyen jelentős eredményeket sikerült elérni. Mennyivel tudták segíteni a magyarok által lakott közösségeket is?
– A legnagyobb megvalósítást talán abban látom, hogy sikerült egy olyan megyei tanácsi határozattervezetet jóváhagyni, ami lehetővé teszi azt, hogy különböző jelentősebb kulturális eseményeket célirányosan támogasson a megyei önkormányzat. Ezek közé az idén több, kizárólag magyar fesztivál is bekerült, mint az Alter-Native, a könyvnapok, a Harmonia Cordis. Az újabbak közül megemlíthetem a Marosszéki Lófuttatást vagy a Forgatagot. Eddig hagyományosan felkarolták a Görgény-, illetve a Maros-völgyi fesztiválokat, az idén ennek jegyében jelentős támogatást kapott a nyárádmenti is, remélem jövőre a Felső-Kis-Küküllő mentén is szervezhetünk hasonló rendezvényt. Mindezek mellett, bár nem magyar jellegű, de a díjazottak között voltak magyarok is, kiemelném az UNITER gálát, amelyet szintén felkarolt a megyei tanács. A rangos fesztivál méltó reklámot biztosított a megyének, kiemelten a Kultúrpalotának. Az említett eseményekről pozitív visszajelzések voltak, ezért elmondhatom, hogy kulturális szempontból jó évet zártunk.
– Hogyan állnak az infrastruktúra- beruházási tervekkel?
– Három nagyobb – a megyei tanács által beindított – tervünk áll kivitelezés alatt. Ezek közül először az integrált hulladékgazdálkodási projektet említeném meg. A megyei tanács befejezte a rá háruló beruházásokat. Hátravan még a marosvásárhelyi önkormányzat önrészeként elvégzendő befektetés: a kakasdi átrakóállomáshoz vezető út elkészítése és a közművesítés. Jövőben írjuk ki a közbeszerzési pályázatot a működtető kiválasztására. Ha minden jól megy, talán 2015 végére megnyithatjuk a kerelőszentpáli lerakót. A másik fontos beruházás a Nyárádmagyarós – Sóvárad közötti út korszerűsítése. Ezzel nagy lehetőség nyílik meg a Nyárádmentén arra, hogy kapcsolódjon a Szováta és környéke turisztikai zónához, ugyanakkor a vidék nem egy "zsákutcában" lesz, hanem az átmenő forgalom is jelentősen megnövelheti a gazdasági érdeklődést a környékbeli falvak iránt. Itt is a munkálatok 95%-ban elkészültek, egy rövid szakaszon kell még parterősítést végezni. Egy harmadik beruházásról is szólnék, ez a motorsportpálya. Sajnos itt nem haladtak megfelelően a munkálatok, mert a kivitelező mindenféle kifogást fogalmazott meg a feladatfüzettel kapcsolatosan. Jelenleg peres úton felbontottuk a szerződést. Remélem, hogy jövőre új kivitelezőt kereshetünk, és ez a beruházás is elkészülhet, ami szintén komoly turisztikai potenciállal rendelkezik. Az új tervek között van az Erdőszentgyörgy – Bözödújfalu – Hargita megye határa között korszerűsítendő út. Beindítottuk a közbeszerzési eljárást ez ügyben, és elkülönítettünk a költségvetésből 2,8 millió lejt, ami azt jelenti, hogy ez az út is elkészül. Hasonlóan jelentős az a lobbi is, amit a megyei önkormányzat folytatott annak érdekében, hogy folytassák az észak-erdélyi autópálya építését. Ígéret van arra, hogy két szakaszban itt is hozzáfognak jövőben a munkálatokhoz. Jelentős beruházás lesz a Koronka és Nagyernye között megépítendő terelőút is. Folyamatban van a területek kisajátítása, s ahogy ez befejeződik, hozzáfognak a kivitelezéshez. A határidő 2016 vége. Ezenkívül, ahol sikerült – több magyarlakta vidéken is – a megyei útügyi igazgatóság irányításával aszfaltszőnyeget terítettünk le és kátyúztunk.
– Az RMDSZ kilépett a kormányból. Miként hat ki ez a döntés a megyei közigazgatásra?
– A kormányból való kilépés az RMDSZ közösségi döntése volt. Amíg kormányban voltunk, elég jelentős pénzösszegeket hívhattunk le a kormányprogramokból finanszírozott projektekre. Az ilyen pénzalapokhoz való hozzáférési lehetőség kevesebb lesz. Remélem, sikerül megtalálnunk a reális kommunikációt a kormánnyal azért, hogy érvényesítsük érdekeinket.
– Milyen volt eddig az együttműködés Ciprian Dobre elnökkel, illetve a megyei tanácsban levő többi párt képviselőivel?
– Kilenc hónapos munkámról elmondhatom, hogy sikerült együttműködnünk és konzultálnunk bizonyos kérdésekben. Megtaláltam azokat a kommunikációs csatornákat és érveket, amelyek révén megfelelően együtt dolgozhattam Ciprian Dobre elnökkel. Elégedett vagyok azzal, ahogyan érvényesítettük a magyarság érdekeit a megyében. Nem érte negatív diszkrimináció, hátrányos megkülönböztetés a magyar közösségeket a költségvetés- kiegészítéskor. De ennek hagyománya van Maros megyében, amelyet már Lokodi Edit Emőke elnöksége alatt is figyelembe vettek. Bármilyen furcsának is tűnik ez – mert mondjuk, egy út minőségi állapotának nincsen nemzetisége –, nálunk, egy sajátos helyzetben levő megyében ezt az etnikai elosztást, egyensúlyt be kell tartani, mert ezáltal nem lesznek feszültségek. Megyénkben mindig figyelembe kell venni az etnikai arányokat, ebből adódóan vannak és lesznek is nézeteltérések, de ezen túlmenően sikerült a döntő kérdésekben egyezségre jutnunk és a lehetőségek szerint működtetnünk a megyei közigazgatást.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Sikerült a döntő kérdésekben egyetérteni
Kelemen Márton alig kilenc hónapja a megyei tanács alelnöke, ugyanakkor az RMDSZ-frakció vezetője is. Őt kértük meg ebben a minőségben, készítsen mérleget arról, hogy milyen jelentős eredményeket sikerült elérni. Mennyivel tudták segíteni a magyarok által lakott közösségeket is?
– A legnagyobb megvalósítást talán abban látom, hogy sikerült egy olyan megyei tanácsi határozattervezetet jóváhagyni, ami lehetővé teszi azt, hogy különböző jelentősebb kulturális eseményeket célirányosan támogasson a megyei önkormányzat. Ezek közé az idén több, kizárólag magyar fesztivál is bekerült, mint az Alter-Native, a könyvnapok, a Harmonia Cordis. Az újabbak közül megemlíthetem a Marosszéki Lófuttatást vagy a Forgatagot. Eddig hagyományosan felkarolták a Görgény-, illetve a Maros-völgyi fesztiválokat, az idén ennek jegyében jelentős támogatást kapott a nyárádmenti is, remélem jövőre a Felső-Kis-Küküllő mentén is szervezhetünk hasonló rendezvényt. Mindezek mellett, bár nem magyar jellegű, de a díjazottak között voltak magyarok is, kiemelném az UNITER gálát, amelyet szintén felkarolt a megyei tanács. A rangos fesztivál méltó reklámot biztosított a megyének, kiemelten a Kultúrpalotának. Az említett eseményekről pozitív visszajelzések voltak, ezért elmondhatom, hogy kulturális szempontból jó évet zártunk.
– Hogyan állnak az infrastruktúra- beruházási tervekkel?
– Három nagyobb – a megyei tanács által beindított – tervünk áll kivitelezés alatt. Ezek közül először az integrált hulladékgazdálkodási projektet említeném meg. A megyei tanács befejezte a rá háruló beruházásokat. Hátravan még a marosvásárhelyi önkormányzat önrészeként elvégzendő befektetés: a kakasdi átrakóállomáshoz vezető út elkészítése és a közművesítés. Jövőben írjuk ki a közbeszerzési pályázatot a működtető kiválasztására. Ha minden jól megy, talán 2015 végére megnyithatjuk a kerelőszentpáli lerakót. A másik fontos beruházás a Nyárádmagyarós – Sóvárad közötti út korszerűsítése. Ezzel nagy lehetőség nyílik meg a Nyárádmentén arra, hogy kapcsolódjon a Szováta és környéke turisztikai zónához, ugyanakkor a vidék nem egy "zsákutcában" lesz, hanem az átmenő forgalom is jelentősen megnövelheti a gazdasági érdeklődést a környékbeli falvak iránt. Itt is a munkálatok 95%-ban elkészültek, egy rövid szakaszon kell még parterősítést végezni. Egy harmadik beruházásról is szólnék, ez a motorsportpálya. Sajnos itt nem haladtak megfelelően a munkálatok, mert a kivitelező mindenféle kifogást fogalmazott meg a feladatfüzettel kapcsolatosan. Jelenleg peres úton felbontottuk a szerződést. Remélem, hogy jövőre új kivitelezőt kereshetünk, és ez a beruházás is elkészülhet, ami szintén komoly turisztikai potenciállal rendelkezik. Az új tervek között van az Erdőszentgyörgy – Bözödújfalu – Hargita megye határa között korszerűsítendő út. Beindítottuk a közbeszerzési eljárást ez ügyben, és elkülönítettünk a költségvetésből 2,8 millió lejt, ami azt jelenti, hogy ez az út is elkészül. Hasonlóan jelentős az a lobbi is, amit a megyei önkormányzat folytatott annak érdekében, hogy folytassák az észak-erdélyi autópálya építését. Ígéret van arra, hogy két szakaszban itt is hozzáfognak jövőben a munkálatokhoz. Jelentős beruházás lesz a Koronka és Nagyernye között megépítendő terelőút is. Folyamatban van a területek kisajátítása, s ahogy ez befejeződik, hozzáfognak a kivitelezéshez. A határidő 2016 vége. Ezenkívül, ahol sikerült – több magyarlakta vidéken is – a megyei útügyi igazgatóság irányításával aszfaltszőnyeget terítettünk le és kátyúztunk.
– Az RMDSZ kilépett a kormányból. Miként hat ki ez a döntés a megyei közigazgatásra?
– A kormányból való kilépés az RMDSZ közösségi döntése volt. Amíg kormányban voltunk, elég jelentős pénzösszegeket hívhattunk le a kormányprogramokból finanszírozott projektekre. Az ilyen pénzalapokhoz való hozzáférési lehetőség kevesebb lesz. Remélem, sikerül megtalálnunk a reális kommunikációt a kormánnyal azért, hogy érvényesítsük érdekeinket.
– Milyen volt eddig az együttműködés Ciprian Dobre elnökkel, illetve a megyei tanácsban levő többi párt képviselőivel?
– Kilenc hónapos munkámról elmondhatom, hogy sikerült együttműködnünk és konzultálnunk bizonyos kérdésekben. Megtaláltam azokat a kommunikációs csatornákat és érveket, amelyek révén megfelelően együtt dolgozhattam Ciprian Dobre elnökkel. Elégedett vagyok azzal, ahogyan érvényesítettük a magyarság érdekeit a megyében. Nem érte negatív diszkrimináció, hátrányos megkülönböztetés a magyar közösségeket a költségvetés- kiegészítéskor. De ennek hagyománya van Maros megyében, amelyet már Lokodi Edit Emőke elnöksége alatt is figyelembe vettek. Bármilyen furcsának is tűnik ez – mert mondjuk, egy út minőségi állapotának nincsen nemzetisége –, nálunk, egy sajátos helyzetben levő megyében ezt az etnikai elosztást, egyensúlyt be kell tartani, mert ezáltal nem lesznek feszültségek. Megyénkben mindig figyelembe kell venni az etnikai arányokat, ebből adódóan vannak és lesznek is nézeteltérések, de ezen túlmenően sikerült a döntő kérdésekben egyezségre jutnunk és a lehetőségek szerint működtetnünk a megyei közigazgatást.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 2.
Új lakókat vár az új évben a marosvásárhelyi református idősgondozó
November elején nyitotta meg kapuit a Kálvin Jánosról elnevezett marosvásárhelyi idősek otthona, amelyet a Református Egyház Nyugdíjintézete hozott létre. Az év végéig kilencen költöztek be, de januártól már várják az új lakókat, összesen 56 helyet tartanak fenn egyedül maradt, gondozásra, szakápolásra szoruló időseknek.
Az elmúlt szűk két hónap a rutin kialakulásának ideje volt, az egymás megismerésének lassú folyamata a lakók között épp hogy csak elkezdődött. A délutáni pihenő alatt egyelőre csak kevesen keresik egymás társaságát, de irányított együttlét alkalmával már beszélgettek karácsonyi élményeikről, készítettek közösen adventi, karácsonyi díszeket ajtóra, ablakra, asztalra, na és a fenyőfára, melyet együtt öltöztettek fel.
A Bod Péter Diakóniai Központ diákjai karácsonyi műsort mutattak be. „Gyönyörű program volt” - ismerte el az egyik bentlakó idős asszony, aki egy másik otthonból költözött át. „Ahol volt ezelőtt, ott nem volt hajlandó kimozdulni hónapokon át a szobájából, itt pedig nem telik el úgy hét, hogy ne jöjjön ki: enni kijött, áhítatra, barkácsolásra kijött. Olyan jóleső érzés volt, mikor azt mondta, végre otthonra talált” - mesélte Jakab István igazgató.
Elmondta ugyanakkor azt is, hogy a lakók közül többeknek tíz éve, egyeseknek talán harminc éve nem volt részük olyan élményben, mint amilyen ez a karácsonyi műsor volt, lakóknak és hozzátartozóknak egyaránt megtelt könnyel a szemük.
A bentlakók többnyire Marosvásárhelyen laktak vagy a Nyárád-mentén, a hozzátartozók közt vannak külföldre költözöttek, más városban élők, de olyanok is, akik mindennap eljönnek látogatóba. A kilenc lakó közül a legidősebb 94, a legfiatalabb 74 éves. Van köztük házaspár is. Vannak ágyhozkötött betegek is. Szociálisan támogatott helyek viszont nincsenek, csak olyan öregeket vesznek fel, akik a díjakat rendszeresen tudják fizetni. Menhely-jellege nincs és nem is tervezik ezt – mondta el a maszol.ro kérdésére az igazgató.
A Kálvin Idősek Otthona református intézmény, a programra nézve ez azt jelenti, hogy délelőttönként mindennap tartanak egy félórás áhítatot, vasárnaponként van istentisztelet, és adott a lehetőség lelkigondozásra – annál is inkább, hogy a bentlakók közt van lelkész is, az épület másik szárnyában pedig kimondottan nyugdíjas lelkipásztor(-házaspároknak) tartanak fenn apartmanokat. Különben a marosvásárhelyi és környékbeli lelkészek szolgálnak be.
Önkéntesek is egyre többen jelentkeznek, a délutáni foglalkozások így az ő ajánlataik függvényében is alakulhat, létrejöhet filmklub, barkácskör, egyesek szívesen olvasnának fel, de amire a legnagyobb szükség lenne az igazgató szerint: a beszélgetés.
„Elképesztően hálásak tudnak lenni az öregek. Egyikük például azt mondta, hogy ha ő tudja, hogy ez ilyen, akkor már harminc évvel ezelőtt beköltözött volna. Bánom, hogy nem fotóztam le, amikor az első beköltözők megérkeztek. Le kellett volna filmeznem, hogy néztek ki akkor. Valósággal látszik, hogy egy hónap alatt megszépültek, meghíztak” - mondja Jakab István, aki szerint a belülről fakadó, magától jövő szeretet a legfontosabb, ez a kulcsa a jó hangulatnak, családias légkörnek, ahol a takarítónőt is érdekli a lakó hogyléte.
Az ilyen szeretet pedig szeretet szül. Ebbe az otthonba várják új lakóikat az új évben az üres, de már otthonos, és még otthonosabbá tehető szobák.
Zsigmond Júlia
maszol.ro
November elején nyitotta meg kapuit a Kálvin Jánosról elnevezett marosvásárhelyi idősek otthona, amelyet a Református Egyház Nyugdíjintézete hozott létre. Az év végéig kilencen költöztek be, de januártól már várják az új lakókat, összesen 56 helyet tartanak fenn egyedül maradt, gondozásra, szakápolásra szoruló időseknek.
Az elmúlt szűk két hónap a rutin kialakulásának ideje volt, az egymás megismerésének lassú folyamata a lakók között épp hogy csak elkezdődött. A délutáni pihenő alatt egyelőre csak kevesen keresik egymás társaságát, de irányított együttlét alkalmával már beszélgettek karácsonyi élményeikről, készítettek közösen adventi, karácsonyi díszeket ajtóra, ablakra, asztalra, na és a fenyőfára, melyet együtt öltöztettek fel.
A Bod Péter Diakóniai Központ diákjai karácsonyi műsort mutattak be. „Gyönyörű program volt” - ismerte el az egyik bentlakó idős asszony, aki egy másik otthonból költözött át. „Ahol volt ezelőtt, ott nem volt hajlandó kimozdulni hónapokon át a szobájából, itt pedig nem telik el úgy hét, hogy ne jöjjön ki: enni kijött, áhítatra, barkácsolásra kijött. Olyan jóleső érzés volt, mikor azt mondta, végre otthonra talált” - mesélte Jakab István igazgató.
Elmondta ugyanakkor azt is, hogy a lakók közül többeknek tíz éve, egyeseknek talán harminc éve nem volt részük olyan élményben, mint amilyen ez a karácsonyi műsor volt, lakóknak és hozzátartozóknak egyaránt megtelt könnyel a szemük.
A bentlakók többnyire Marosvásárhelyen laktak vagy a Nyárád-mentén, a hozzátartozók közt vannak külföldre költözöttek, más városban élők, de olyanok is, akik mindennap eljönnek látogatóba. A kilenc lakó közül a legidősebb 94, a legfiatalabb 74 éves. Van köztük házaspár is. Vannak ágyhozkötött betegek is. Szociálisan támogatott helyek viszont nincsenek, csak olyan öregeket vesznek fel, akik a díjakat rendszeresen tudják fizetni. Menhely-jellege nincs és nem is tervezik ezt – mondta el a maszol.ro kérdésére az igazgató.
A Kálvin Idősek Otthona református intézmény, a programra nézve ez azt jelenti, hogy délelőttönként mindennap tartanak egy félórás áhítatot, vasárnaponként van istentisztelet, és adott a lehetőség lelkigondozásra – annál is inkább, hogy a bentlakók közt van lelkész is, az épület másik szárnyában pedig kimondottan nyugdíjas lelkipásztor(-házaspároknak) tartanak fenn apartmanokat. Különben a marosvásárhelyi és környékbeli lelkészek szolgálnak be.
Önkéntesek is egyre többen jelentkeznek, a délutáni foglalkozások így az ő ajánlataik függvényében is alakulhat, létrejöhet filmklub, barkácskör, egyesek szívesen olvasnának fel, de amire a legnagyobb szükség lenne az igazgató szerint: a beszélgetés.
„Elképesztően hálásak tudnak lenni az öregek. Egyikük például azt mondta, hogy ha ő tudja, hogy ez ilyen, akkor már harminc évvel ezelőtt beköltözött volna. Bánom, hogy nem fotóztam le, amikor az első beköltözők megérkeztek. Le kellett volna filmeznem, hogy néztek ki akkor. Valósággal látszik, hogy egy hónap alatt megszépültek, meghíztak” - mondja Jakab István, aki szerint a belülről fakadó, magától jövő szeretet a legfontosabb, ez a kulcsa a jó hangulatnak, családias légkörnek, ahol a takarítónőt is érdekli a lakó hogyléte.
Az ilyen szeretet pedig szeretet szül. Ebbe az otthonba várják új lakóikat az új évben az üres, de már otthonos, és még otthonosabbá tehető szobák.
Zsigmond Júlia
maszol.ro
2015. február 25.
Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. április 3.
Húsvéti határkerülés a Nyárádmentén
A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak,amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek még a kereszténység előtti korba nyúlnak agyökerei.
A nyárádmenti határkerülés tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlékeit őrzi, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, különösnek találtam. Elhatároztam, hogy további "riporteri" búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárádmentén és a szomszédos Kis- Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szokás. Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősködtem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyárádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, valamint a Kis- Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szenháromság és Jobbágyfalva kivételével többségükben protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, akkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam.
A határkerülés protestáns modellje
Ezekben a falvakban a szokásegyüttes a következő fő mozzanatokból állt: 1. előkészületek; 2. gyülekezés és tisztségválasztás; 3. határkerülés és megcsapás; 4. fenyőágazás (virágozás) és 5. öntözés (hajnalozás, kántálás). A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat kitakarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken került sor egy-egy idősebb ember vezetésével.
Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. A király általában idős, tekintélyes ember volt, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: "Határt kerülünk, búzát szentelünk, királyt emelünk". A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre, és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előreküldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, a határhompokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet, és mindenféle kifogást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhompokhoz, miközben többször kiáltották: "em-lékezzél, hogy itt van a határ".
Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása a határkerülés ceremóniájának levezetésére. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogai, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Küküllő menti Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújítás szokásának is.
Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?
A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján Szentháromságon tapasztalhattam, hogy a falu népe mennyire ragaszkodik a három napig zajló eseményhez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vettünk részt Bálint Zsigmond fotós barátommal a szokáskör eseményein. Húsvét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szerettem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, melynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy "leadja", de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: határozzam meg másképpen a szokás idejét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. "Összetörte" a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselekvésnek inkább megkegyelmezett. Az emígyen megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyomták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: "Az alábbi írást 1989 húsvétjára szántuk. A cenzúra »éberen közbelépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyárádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok közösségi, vallásos és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó: »Itt is virágozzék a szeretet fája, szálljon áldás minden székely házra, kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket.«"
A határkerülés katolikus szokásrendje
Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső- Nyárád mente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza), mert azt hallottam, hogy a környéken még élő szokás a húsvéti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban a kommunizmus évtizedében is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvakétól. A gyűjtött adatokból és többszöri személyes részvétel (1990, 1991, 1994, 1996, 1999, 2011) nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.
Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ egynegyedét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vernek: "egészséggel viseljétek" – mondják.
Nyárádremetén és az egész nyárádmenti Szentföldön az egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, ki-kihagyásokkal megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években, évtizedekben kiterebélyesedésének, jelentésbeli változásának, a résztvevők megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a falvakból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben ünnepeljenek.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)
A húsvéti határkerülés középkori, egyházi-liturgikus eredetű szokása Közép-Európának és egyben a magyarságnak,amely korunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést körüljárással, mágikus körrel védenek meg a pusztításoktól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek még a kereszténység előtti korba nyúlnak agyökerei.
A nyárádmenti határkerülés tehát régmúlt idők egymásra tevődött emlékeit őrzi, különböző korú és funkciójú szokáselemek láncolata. Amikor 1969-ben mint riportúton járó, érdeklődő egyetemi hallgatónak Bedében Magyari Ferencék és Vadasdon Máthé Józsefék először sorolták falujuk húsvéti szokásrendjét, erre az összetettségre nem gondoltam, csak érdekesnek, különösnek találtam. Elhatároztam, hogy további "riporteri" búvárkodásba kezdek a szomszédos falvakban is. A régebbi leírások csupán két falura, Szentgericére és Vadasdra szorítkoztak, de hamarosan kiderült, hogy az emlékezetben elérhető adatok szerint szinte az egész Nyárádmentén és a szomszédos Kis- Küküllő vidékének több falujában is élt ez a szokás. Akkor a következő nyárádmenti falvakban kérdezősködtem: Andrásfalva, Bede, Jobbágyfalva, Nagyadorján, Nyárádgálfalva, Nyárádszentlászló, Nyomát, Szentgerice, Szentháromság, Nyárádszereda, valamint a Kis- Küküllő vidéki Vadasd, Havadtő és Rigmány. Ezekben a falvakban Szenháromság és Jobbágyfalva kivételével többségükben protestáns felekezetűek, reformátusok és unitáriusok laktak, laknak, akkor tehát a szokáseseménynek a protestánsok által gyakorolt változatával találkoztam.
A határkerülés protestáns modellje
Ezekben a falvakban a szokásegyüttes a következő fő mozzanatokból állt: 1. előkészületek; 2. gyülekezés és tisztségválasztás; 3. határkerülés és megcsapás; 4. fenyőágazás (virágozás) és 5. öntözés (hajnalozás, kántálás). A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. A legények feladata volt, hogy a határon levő csorgókat, kutakat kitakarítsák, ők újították meg a falvak határait jelző dombocskákat, az ún. határhompokat is. Erre általában nagypénteken került sor egy-egy idősebb ember vezetésével.
Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. A király általában idős, tekintélyes ember volt, maguk fölé emelték és háromszor kiáltották: "Határt kerülünk, búzát szentelünk, királyt emelünk". A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre, és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előreküldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, a határhompokat, és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet, és mindenféle kifogást emeltek: megcsonkították a saját határukat vagy foglaltak a szomszéd faluéból. Az oldalvédők megragadták a suhancokat, és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhompokhoz, miközben többször kiáltották: "em-lékezzél, hogy itt van a határ".
Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők színjátékszerű évenkénti megválasztása a határkerülés ceremóniájának levezetésére. A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedékeknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogai, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen funkciója volt a Kis-Küküllő menti Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújítás szokásának is.
Mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak?
A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés nem jelentette az egész szokás együttes elhagyását. Közösségi funkcióját a húsvéti fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás vitte, viszi tovább változatos formákban. 1983 húsvétján Szentháromságon tapasztalhattam, hogy a falu népe mennyire ragaszkodik a három napig zajló eseményhez, milyen méltósággal és jókedvvel éli meg a feltámadás ünnepét. Néhány év múlva, 1988-ban három szomszédos nyárádmenti faluban – Szentlászlón, Gálfalván és Szentháromságon – vettünk részt Bálint Zsigmond fotós barátommal a szokáskör eseményein. Húsvét közeledtével, 1989 tavaszán az előző évi gyűjtésből riportot írtam, és szerettem volna megjelentetni az Új Élet című képes lapban, melynek akkor belső munkatársa voltam. A szerkesztőm – miután elolvasta –, megígérte, hogy "leadja", de a húsvét szót, mivel többször előfordult, egy kivételével kihúzta: határozzam meg másképpen a szokás idejét. Hasonló sorsra jutott a nagypéntek és a nagyszombat megnevezése is. "Összetörte" a piros tojásokat is, kihúzta a szövegből. Az öntözés szónak és cselekvésnek inkább megkegyelmezett. Az emígyen megnyirbált riportot a többi anyaggal elküldte Bukarestbe, ahol a lapot nyomták, de 1989 tavaszán mégsem jelent meg. Csak a fordulat után, a lap 1990 húsvéti számában mondhattuk el, hogy mi lett a sorsa: "Az alábbi írást 1989 húsvétjára szántuk. A cenzúra »éberen közbelépett«. Sejteni vélem, hogy mi nem tetszhetett az éber cenzoroknak: a nyárádmenti falvakban öregek és fiatalok, legények és leányok közösségi, vallásos és magyarságélményként élik meg a húsvéti szokást, és hogy ez napjainkban is vonzó: »Itt is virágozzék a szeretet fája, szálljon áldás minden székely házra, kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket.«"
A határkerülés katolikus szokásrendje
Az 1980-as évek végén felkerestem a Felső- Nyárád mente katolikus falvait (Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza, Mikháza), mert azt hallottam, hogy a környéken még élő szokás a húsvéti határkerülés. Az első, felszínes tájékozódásból kiderült, hogy ezekben a falvakban a kommunizmus évtizedében is jártak határkerülni, sőt Nyárádremetén a szokás élete emberemlékezet óta folytonos. De az is hamar kiderült, hogy e falvak határkerülési szokásrendje különbözik a protestáns falvakétól. A gyűjtött adatokból és többszöri személyes részvétel (1990, 1991, 1994, 1996, 1999, 2011) nyomán kirajzolódott a nyárádmenti húsvéti határkerülés régiesebbnek tűnő, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki és háromszéki katolikusok határkerülésével rokon típusú, katolikus modellje.
Nyárádremetén minden húsvét hajnalán a búzával bevetett határrészt kerülték meg, a négyes határforgó szerint az egész remetei határ egynegyedét. Idősebb emberek és asszonyok, előimádkozók és előénekesek vezetésével, zászlókkal, feszületekkel, énekelve a határra vonultak. Az utcai és mezei kereszteknél megálltak, énekeltek, jó termésért, bőségért imádkoztak. A zsenge búzaszálakból koszorúkat fontak és a zászlókra akasztották, úgy vitték a faluba az élet, a feltámadás jelképeit. Zöld ágakat, fűzfaágat, mogyorófaágat is törtek, s megszenteltetés után az istállókba és a kapukra szúrták fel, szentelményként őrizték. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatták fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mentek határkerülni és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vernek: "egészséggel viseljétek" – mondják.
Nyárádremetén és az egész nyárádmenti Szentföldön az egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, ki-kihagyásokkal megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években, évtizedekben kiterebélyesedésének, jelentésbeli változásának, a résztvevők megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a falvakból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben ünnepeljenek.
Barabás László
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 20.
Premier, diáktábor, római fesztivál…
A Széllyes Sándor Csűrszínház idei évadáról
Amikor más színházak nyári szünetet tartanak, amikor a kulturális élet holtszezonja kezdődik, Mikházán akkor zajlik a parti! Kulturális események követik egymást egész nyáron, színházi, zenei, képzőművészeti, gasztronómiai, történelmi estek sorozatára látogathatnak el az érdeklődők – Mikháza végérvényesen a Nyárádmente kulturális központjává vált. Köszönhető ez elsősorban a Széllyes Sándor Csűrszínháznak, ötletgazdáinak és működtetőinek, akik munkájának eredményeképpen idén a 13. Csűrszínházi Napokon vehetünk részt – az említett évad keretében, mert az évad évek óta nem csak a Csűrszínházi Napokból áll.
A nyárádremetei önkormányzat, a Maros Megyei Tanács, a Maros Művészegyüttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a Spectrum Színház, a Bekecs néptáncegyüttes, az Artecotur Egyesület, a Nyárádmenti Kistérségi Társulás, az RMGE Maros, a Maros Megyei Múzeum és a Mikházi Csűrszínházi Egyesület által szervezett, társszervezett, támogatott rendezvénysorozat a tavasz utolsó napján, ez év május 31-én veszi kezdetét és szeptember 5-én ér véget. A két időpont között színes, tevékeny és értékes kulturális élet zajlik Mikházán, amellyel kapcsolatosan kedd délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a főtéri Spectrum Színház előcsarnokában.
Szélyes Ferenc színművész az idei évad programját ismertette, és elmondta: azért izgalmas a csűrszínházi nyár, mert történelem, irodalom, egyház, népi hagyomány és színház egy helyen megtalálható. A Maros Megyei Múzeum részvétele tovább gazdagította az arculatot, és nagyon fontosak számukra a Spectrum Színház előadásai is – az intézmény "elődtársulata" a Csűrszínházban lépett fel.
A Maros Megyei Múzeum nevében Ötvös Koppány és Györfi Zalán szólalt fel, akik elmondták: nagy az esély arra, hogy a római limest kultúrtájként bemutató projektek várbeli kiállításán bemutatott időkapszula felépüljön a mikházi ásatások helyszínén, továbbá idén is sor kerül a nagy sikerű Római fesztiválra. A csűrszínházi évad keretében, augusztus 8- án megszervezendő egynapos fesztivál ezúttal reneszánsz és barokk elemekkel is bővül. – Ez lesz a harmadik fesztivál, az eddigiek sikere a folytatásra ösztönöz. Mikházán, a csendesebb, nyugodtabb helyet kínáló kolostoron kívül bőven akad még látnivaló, a háromnyelvű fesztivál programját pedig idén is akként alakítjuk, hogy az mindegyik korosztály számára megfeleljen. Ez évben is lesz kilátogatás, szervezett idegenvezetés az ásatásokhoz, a kolostorban szervezendő események partnereként pedig a Teleki Téka is közreműködik a programok lebonyolításában.
Török Viola rendező a Spectrum Színház társulatának Mikházán július 24-én este 8 órától bemutatandó előadásáról – Molière Nők iskolája című darabjáról – szólt.
– Kihívás megtalálni azt a művet, előadást, amely a mikházi szellemiséget tükrözi, azt a vidéki lelkületet, amely mindannyiunk számára nagyon fontos. Olyan darabot kell ilyenkor választani, amely közelebb hozza az ősi dolgokat. Molière szóban forgó drámájában nagyon sok reneszánsz elem megtalálható. Mi azt a szellemiséget is igyekszünk folytatni, amely a római, a reneszánsz és a barokk világlátást jellemezte, ugyanakkor a magyar barokkból is átcsempészünk elemeket az előadásba, megpróbáljuk megtalálni a kapcsolódási pontokat. Zenés darabról van szó, a produkció zenei része Kelemen László zeneszerző munkája. Ezzel az előadással kezdjük az őszi évadunkat is.
Az Artecotur Egyesület nevében Vajda György kollégánk nyilatkozott, aki a június 28-án sorra kerülő Széllyes Sándor népi előadóművészeti vetélkedőről, valamint a június 29-e és július 4-e közötti színművészeti diáktáborról szólt. Mindkét esemény a csűrszínházi évad része – az első esetében elsősorban az iskolákat, a diákokat kívánják megszólítani: a humor, az ízesség, a népi beszéd fontos szerepet játszik majd az értékelésben. Ami a színművészeti tábort illeti, a tavalyi pénzhiány miatt elmaradt, pénz az idén sincsen, de úgy döntöttek, mindenáron megszervezik. – Maszkos tábort szervezünk, amelyben a résztvevők elkészítik a maszkot, majd a tábor lejártáig a maszkhoz alakítanak, felépítenek egy karaktert. Hosszú távra tervezünk, célunk, hogy megmaradjon és a csűrszínházi hagyomány részévé váljon ez a tábor. Csíki Szabolcs, Koszorús Krisztina és Gyéresi Júlia oktatja majd a résztvevőket: húsz-huszonöt VIII–XII.-es diákot – hallottuk az idei nyári évad beharangozóján. A Széllyes Sándor Csűrszínház 2015-ös évadának programját pedig hamarosan ismertetjük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
A Széllyes Sándor Csűrszínház idei évadáról
Amikor más színházak nyári szünetet tartanak, amikor a kulturális élet holtszezonja kezdődik, Mikházán akkor zajlik a parti! Kulturális események követik egymást egész nyáron, színházi, zenei, képzőművészeti, gasztronómiai, történelmi estek sorozatára látogathatnak el az érdeklődők – Mikháza végérvényesen a Nyárádmente kulturális központjává vált. Köszönhető ez elsősorban a Széllyes Sándor Csűrszínháznak, ötletgazdáinak és működtetőinek, akik munkájának eredményeképpen idén a 13. Csűrszínházi Napokon vehetünk részt – az említett évad keretében, mert az évad évek óta nem csak a Csűrszínházi Napokból áll.
A nyárádremetei önkormányzat, a Maros Megyei Tanács, a Maros Művészegyüttes, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a Spectrum Színház, a Bekecs néptáncegyüttes, az Artecotur Egyesület, a Nyárádmenti Kistérségi Társulás, az RMGE Maros, a Maros Megyei Múzeum és a Mikházi Csűrszínházi Egyesület által szervezett, társszervezett, támogatott rendezvénysorozat a tavasz utolsó napján, ez év május 31-én veszi kezdetét és szeptember 5-én ér véget. A két időpont között színes, tevékeny és értékes kulturális élet zajlik Mikházán, amellyel kapcsolatosan kedd délelőtt tartottak sajtótájékoztatót a főtéri Spectrum Színház előcsarnokában.
Szélyes Ferenc színművész az idei évad programját ismertette, és elmondta: azért izgalmas a csűrszínházi nyár, mert történelem, irodalom, egyház, népi hagyomány és színház egy helyen megtalálható. A Maros Megyei Múzeum részvétele tovább gazdagította az arculatot, és nagyon fontosak számukra a Spectrum Színház előadásai is – az intézmény "elődtársulata" a Csűrszínházban lépett fel.
A Maros Megyei Múzeum nevében Ötvös Koppány és Györfi Zalán szólalt fel, akik elmondták: nagy az esély arra, hogy a római limest kultúrtájként bemutató projektek várbeli kiállításán bemutatott időkapszula felépüljön a mikházi ásatások helyszínén, továbbá idén is sor kerül a nagy sikerű Római fesztiválra. A csűrszínházi évad keretében, augusztus 8- án megszervezendő egynapos fesztivál ezúttal reneszánsz és barokk elemekkel is bővül. – Ez lesz a harmadik fesztivál, az eddigiek sikere a folytatásra ösztönöz. Mikházán, a csendesebb, nyugodtabb helyet kínáló kolostoron kívül bőven akad még látnivaló, a háromnyelvű fesztivál programját pedig idén is akként alakítjuk, hogy az mindegyik korosztály számára megfeleljen. Ez évben is lesz kilátogatás, szervezett idegenvezetés az ásatásokhoz, a kolostorban szervezendő események partnereként pedig a Teleki Téka is közreműködik a programok lebonyolításában.
Török Viola rendező a Spectrum Színház társulatának Mikházán július 24-én este 8 órától bemutatandó előadásáról – Molière Nők iskolája című darabjáról – szólt.
– Kihívás megtalálni azt a művet, előadást, amely a mikházi szellemiséget tükrözi, azt a vidéki lelkületet, amely mindannyiunk számára nagyon fontos. Olyan darabot kell ilyenkor választani, amely közelebb hozza az ősi dolgokat. Molière szóban forgó drámájában nagyon sok reneszánsz elem megtalálható. Mi azt a szellemiséget is igyekszünk folytatni, amely a római, a reneszánsz és a barokk világlátást jellemezte, ugyanakkor a magyar barokkból is átcsempészünk elemeket az előadásba, megpróbáljuk megtalálni a kapcsolódási pontokat. Zenés darabról van szó, a produkció zenei része Kelemen László zeneszerző munkája. Ezzel az előadással kezdjük az őszi évadunkat is.
Az Artecotur Egyesület nevében Vajda György kollégánk nyilatkozott, aki a június 28-án sorra kerülő Széllyes Sándor népi előadóművészeti vetélkedőről, valamint a június 29-e és július 4-e közötti színművészeti diáktáborról szólt. Mindkét esemény a csűrszínházi évad része – az első esetében elsősorban az iskolákat, a diákokat kívánják megszólítani: a humor, az ízesség, a népi beszéd fontos szerepet játszik majd az értékelésben. Ami a színművészeti tábort illeti, a tavalyi pénzhiány miatt elmaradt, pénz az idén sincsen, de úgy döntöttek, mindenáron megszervezik. – Maszkos tábort szervezünk, amelyben a résztvevők elkészítik a maszkot, majd a tábor lejártáig a maszkhoz alakítanak, felépítenek egy karaktert. Hosszú távra tervezünk, célunk, hogy megmaradjon és a csűrszínházi hagyomány részévé váljon ez a tábor. Csíki Szabolcs, Koszorús Krisztina és Gyéresi Júlia oktatja majd a résztvevőket: húsz-huszonöt VIII–XII.-es diákot – hallottuk az idei nyári évad beharangozóján. A Széllyes Sándor Csűrszínház 2015-ös évadának programját pedig hamarosan ismertetjük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 11.
Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. június 15.
Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 15.
Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)
2015. június 19.
Rafi Lajosra emlékeztek
Két esztedeje, hogy Rafi Lajos, a cigány költő 42 évesen elhunyt. Vonat ütötte el. Szárhegyen élt, Jobbágyfalván, szülőföldjén nyugszik. „Versei mindörökre életben tartják” – véli édesapja, akinek szándéka sokakéval egyezik: emléket állítani, műveit összegyűjtve kiadni annak az embernek, aki életében tudta és mondta: „nekem halálom után jön fel az értékem”.
A Láthatatlan oskola keretében szerdán tartott rendezvényen a szárhegyi kultúrház Czika-termében, kevesen gyűltek össze. Czimbalmos Attila a rendezvénysorozat házigazdájaként jegyezte meg: hiányolja a tanárokat is. „De mindenki maga tudja, hol a helye” – tette hozzá, helyet adva a továbbgondolásnak: meg kell érezni azt is, hogy a szárhegyi közösség körében Rafi Lajosnak hol van a helye. Szűk családja már tudja. Hiányzik számukra. Édesapja, édesanyja, testvére, Misi és gyermekei közül a Szárhegyen maradt Tibi fia is ott volt a megemlékezésen. Utolsó felesége visszaköltözött Nyárádmentére.
A gyermekkori barát, a szárhegyi falustárs és egyben költőtárs, Ferenczi Attila volt a Láthatatlan Oskola meghívottja. Előadásában bizonyította azon feltételezését, hogy versei előrevetítették a költő sorsát, amit nem tudott megváltoztatni. Irodalmi elemzésében nemcsak a magyar nyelvet magas szinten művelőkhöz szólt, kérdéseket tett fel azoknak is, akik ismerték, de el nem ismerték Rafi nagyszerűségét.
Más szemszögből láttatta az embert. Rafi Lajost a maga áldatlan kettősségével: nem eléggé cigány a cigányok között, és nem eléggé magyar a magyarok között. Mégis életét meghatározta, hogy magyar irodalmon nőtt fel. „Mindig menekült. Rabságból a szabadságba. Az írásba” – fogalmazott barátja. Rafi világát versei tükréből vetítette a közönség elé azzal a szándékkal, „hátha megérthetjük életéből azokat a mozzanatokat, amelyek miatt időnként olyan nehéz volt őt elfogadni”.
Versei meghatározták sorsát. A „versek Rafija” nem volt ura saját életének, így visszatetsző arra gondolni, hányan, hányszor tanácsolták neki: változzon meg, ez így nem vezet jóra. Tudta, csak képtelen volt megváltoztatni, mert számára „a lét értelmét kimerték”.
Máig tisztázatlan, hogy került Lajos a vonat alá. Véletlen volt-e, vagy szándékos? Kinek az akarata teljesült? Az édesanya nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: „Sokan mondtak mindenfélét. De én nem hagyom, hogy háborgassanak. Elfogadjuk, ami történt. Ha nem nyugszunk bele, attól még semmi sem lesz jobb. Abból semmit sem nyerünk.” Az anya vissza-visszaemlékszik a tragédia előtt két héttel történtekre is, gyakran felidézi, hogy nem volt pénz, nem volt munka, Lajost a kilátástalanság kesergette: „az udvaron voltunk. Fogta a fejét, el volt keseredve. Hogy: Istenem, mit csináltam én életemben. Mondtam neki, Lajos, menj be a szobádba. Térdelj le, s imádkozz, hogy az italt Isten vegye el tőled. Szemei megteltek könnyel. Józan volt. Aztán a sátán újra meglegyintette”.
„Örvendek ennek a találkozónak, mert ha így is hozta a sors, hogy fiam meghalt, én azt mondom, ő mégis él. Az ő gondolatai élnek, mert kőbe véste, papírra írta azokat” – mondta az édesapa el-elsírva magát. Beszélgetésünk alatt még felidézett egy-egy epizódot, a féltést és a meg nem értést egyaránt. „Már kilencedik osztályban rendszeresen írt. Sokszor felfigyeltem, hogy milyen titka van a versnek. Csak figyeltem, mikor verset írt, nem akartam megzavarni őt. Felemelte a fejét, s hamarosan írt” – emlékszik az édesapa. Azt sem felejti, hogy mindig arra vágyott, egyetemista lehessen. „Mind kereste az életcélját, kereste az útját. Nem találta, és ez legyengítette benne az életet. Amikor érettségizett, boldog volt. Tovább akart menni, de nekünk nem volt lehetőségünk. Hat gyermeket neveltem, de ő nem akarta belátni, milyen állapotban vagyunk. Hibásnak érzem magam: bármit meg kellett volna tegyek, csakhogy el tudjon menni az egyetemre. Végül valaki, titok, hogy ki volt az, elvette az egész életkedvét. Azt mondta: cigányból nem lesz semmi. Összeroppant, az életnek kedvét és útját már nem tudta meghatározni. Az irodalomban látta a reményt, könyvbe írta az ő vágyát. Kereste, hogy valaki hallgassa meg őt. Túlzásba vitte az irodalmat s a tudományt.”
Bevallotta, főleg a múlt rendszerben figyelte fia verseit, hogy valamelyik miatt meg ne gyűljön a költő baja. Ő mindig törvénytisztelő volt, nem akarta, hogy gyermeke a hatóságokkal szembekerüljön. Így utólag azért hibáztatja magát, hogy fiát nem tudta megvigasztalni. Próbálta lebeszélni a verselésről is, mondogatva, hagyd, fiam, mi ebből nem élünk meg. De erősebb volt a késztetés: „Valahogyan a költők olyan állapotban vannak, hogy előrelátók, tudnak jósolni a verseikkel. Amit Lajos írt, az be is következett. Látta a teljes valóságot” – mondta az édesapa, majd csendben hozzátette: „Lajos hiányzik. A szülőnek mindig fáj gyermeke halála. Mikor nagyon el vagyok gondolkozva, előveszem egyik versét, olvasgatom, s olyan az, mintha őt látnám.”
z idős Rafi mondta el, számos cigány és magyar vers van nála, örvendene, ha valaki segítené kiadásukat, mert meggyőződése, hogy fia műveit haszonnal forgathatnák akár a roma iskolások tankönyv gyanánt, akár a magyar irodalomkedvelő emberek. Az édesapa arra számít, hogy fia a könyvekben élhet tovább, és azt sem hallgatja el, hogy a könyveladásból származó pénznek is meglenne a helye: méltó síremléket szeretne állítani különleges gyermekének.
Az apa szándéka másokban is megfogalmazódott, Czimbalmos Attila, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója elmondta, egy kiadó munkatársa szeretné elkészíteni a Rafi-antológiát. Egy kötetbe kerülne az életmű, melynek csak töredéke került eddig nyomtatásba a Földhöz vert csoda és Az élet számlája című könyvekben. Ezért üzeni Czimbalmos mindenkinek, akinek otthon Rafi-verse van, vigyázzon rá, vigye be lemásolásra a művészeti központhoz, hogy minél teljesebb legyen majd a kötet.
Szárhegyen vannak, akik szeretettel gondolnak az életében meg nem értett cigány költőre. Arra is megoldást keresnek, ami ma hiányzik: egy hely a községben, ahová egy-egy szál virágot lehet vinni Rafi emlékére.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Két esztedeje, hogy Rafi Lajos, a cigány költő 42 évesen elhunyt. Vonat ütötte el. Szárhegyen élt, Jobbágyfalván, szülőföldjén nyugszik. „Versei mindörökre életben tartják” – véli édesapja, akinek szándéka sokakéval egyezik: emléket állítani, műveit összegyűjtve kiadni annak az embernek, aki életében tudta és mondta: „nekem halálom után jön fel az értékem”.
A Láthatatlan oskola keretében szerdán tartott rendezvényen a szárhegyi kultúrház Czika-termében, kevesen gyűltek össze. Czimbalmos Attila a rendezvénysorozat házigazdájaként jegyezte meg: hiányolja a tanárokat is. „De mindenki maga tudja, hol a helye” – tette hozzá, helyet adva a továbbgondolásnak: meg kell érezni azt is, hogy a szárhegyi közösség körében Rafi Lajosnak hol van a helye. Szűk családja már tudja. Hiányzik számukra. Édesapja, édesanyja, testvére, Misi és gyermekei közül a Szárhegyen maradt Tibi fia is ott volt a megemlékezésen. Utolsó felesége visszaköltözött Nyárádmentére.
A gyermekkori barát, a szárhegyi falustárs és egyben költőtárs, Ferenczi Attila volt a Láthatatlan Oskola meghívottja. Előadásában bizonyította azon feltételezését, hogy versei előrevetítették a költő sorsát, amit nem tudott megváltoztatni. Irodalmi elemzésében nemcsak a magyar nyelvet magas szinten művelőkhöz szólt, kérdéseket tett fel azoknak is, akik ismerték, de el nem ismerték Rafi nagyszerűségét.
Más szemszögből láttatta az embert. Rafi Lajost a maga áldatlan kettősségével: nem eléggé cigány a cigányok között, és nem eléggé magyar a magyarok között. Mégis életét meghatározta, hogy magyar irodalmon nőtt fel. „Mindig menekült. Rabságból a szabadságba. Az írásba” – fogalmazott barátja. Rafi világát versei tükréből vetítette a közönség elé azzal a szándékkal, „hátha megérthetjük életéből azokat a mozzanatokat, amelyek miatt időnként olyan nehéz volt őt elfogadni”.
Versei meghatározták sorsát. A „versek Rafija” nem volt ura saját életének, így visszatetsző arra gondolni, hányan, hányszor tanácsolták neki: változzon meg, ez így nem vezet jóra. Tudta, csak képtelen volt megváltoztatni, mert számára „a lét értelmét kimerték”.
Máig tisztázatlan, hogy került Lajos a vonat alá. Véletlen volt-e, vagy szándékos? Kinek az akarata teljesült? Az édesanya nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: „Sokan mondtak mindenfélét. De én nem hagyom, hogy háborgassanak. Elfogadjuk, ami történt. Ha nem nyugszunk bele, attól még semmi sem lesz jobb. Abból semmit sem nyerünk.” Az anya vissza-visszaemlékszik a tragédia előtt két héttel történtekre is, gyakran felidézi, hogy nem volt pénz, nem volt munka, Lajost a kilátástalanság kesergette: „az udvaron voltunk. Fogta a fejét, el volt keseredve. Hogy: Istenem, mit csináltam én életemben. Mondtam neki, Lajos, menj be a szobádba. Térdelj le, s imádkozz, hogy az italt Isten vegye el tőled. Szemei megteltek könnyel. Józan volt. Aztán a sátán újra meglegyintette”.
„Örvendek ennek a találkozónak, mert ha így is hozta a sors, hogy fiam meghalt, én azt mondom, ő mégis él. Az ő gondolatai élnek, mert kőbe véste, papírra írta azokat” – mondta az édesapa el-elsírva magát. Beszélgetésünk alatt még felidézett egy-egy epizódot, a féltést és a meg nem értést egyaránt. „Már kilencedik osztályban rendszeresen írt. Sokszor felfigyeltem, hogy milyen titka van a versnek. Csak figyeltem, mikor verset írt, nem akartam megzavarni őt. Felemelte a fejét, s hamarosan írt” – emlékszik az édesapa. Azt sem felejti, hogy mindig arra vágyott, egyetemista lehessen. „Mind kereste az életcélját, kereste az útját. Nem találta, és ez legyengítette benne az életet. Amikor érettségizett, boldog volt. Tovább akart menni, de nekünk nem volt lehetőségünk. Hat gyermeket neveltem, de ő nem akarta belátni, milyen állapotban vagyunk. Hibásnak érzem magam: bármit meg kellett volna tegyek, csakhogy el tudjon menni az egyetemre. Végül valaki, titok, hogy ki volt az, elvette az egész életkedvét. Azt mondta: cigányból nem lesz semmi. Összeroppant, az életnek kedvét és útját már nem tudta meghatározni. Az irodalomban látta a reményt, könyvbe írta az ő vágyát. Kereste, hogy valaki hallgassa meg őt. Túlzásba vitte az irodalmat s a tudományt.”
Bevallotta, főleg a múlt rendszerben figyelte fia verseit, hogy valamelyik miatt meg ne gyűljön a költő baja. Ő mindig törvénytisztelő volt, nem akarta, hogy gyermeke a hatóságokkal szembekerüljön. Így utólag azért hibáztatja magát, hogy fiát nem tudta megvigasztalni. Próbálta lebeszélni a verselésről is, mondogatva, hagyd, fiam, mi ebből nem élünk meg. De erősebb volt a késztetés: „Valahogyan a költők olyan állapotban vannak, hogy előrelátók, tudnak jósolni a verseikkel. Amit Lajos írt, az be is következett. Látta a teljes valóságot” – mondta az édesapa, majd csendben hozzátette: „Lajos hiányzik. A szülőnek mindig fáj gyermeke halála. Mikor nagyon el vagyok gondolkozva, előveszem egyik versét, olvasgatom, s olyan az, mintha őt látnám.”
z idős Rafi mondta el, számos cigány és magyar vers van nála, örvendene, ha valaki segítené kiadásukat, mert meggyőződése, hogy fia műveit haszonnal forgathatnák akár a roma iskolások tankönyv gyanánt, akár a magyar irodalomkedvelő emberek. Az édesapa arra számít, hogy fia a könyvekben élhet tovább, és azt sem hallgatja el, hogy a könyveladásból származó pénznek is meglenne a helye: méltó síremléket szeretne állítani különleges gyermekének.
Az apa szándéka másokban is megfogalmazódott, Czimbalmos Attila, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója elmondta, egy kiadó munkatársa szeretné elkészíteni a Rafi-antológiát. Egy kötetbe kerülne az életmű, melynek csak töredéke került eddig nyomtatásba a Földhöz vert csoda és Az élet számlája című könyvekben. Ezért üzeni Czimbalmos mindenkinek, akinek otthon Rafi-verse van, vigyázzon rá, vigye be lemásolásra a művészeti központhoz, hogy minél teljesebb legyen majd a kötet.
Szárhegyen vannak, akik szeretettel gondolnak az életében meg nem értett cigány költőre. Arra is megoldást keresnek, ami ma hiányzik: egy hely a községben, ahová egy-egy szál virágot lehet vinni Rafi emlékére.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2015. június 27.
Falugondnoksági konferencia Torockón
A szociális problémákra a gondnokság az egyedüli lehetőség, amit csak jó szívvel lehet csinálni
Magyarországon 1989 óta, Erdélyben később alakultak az első falugondnokságok. Az eltelt 25 év alatt megerősödtek, tapasztalatokat szereztek, hálózattá fejlődtek. Abból a felismerésből születtek, hogy tájainkon, főleg vidéken egyre több a magára maradt idős vagy beteg ember, segítségre szorulnak a fogyatékkal élők, nő a csonkacsaládok száma. A falugondnokság tehát egy szükséglet, amit főleg az egyházak és a civil szerveződések vállalnak magukra. Magyarországon 1380 falu és tanyagondnokság, Erdélyben 27 szolgálja a vidéki társadalmat, amelyekből megalakult a Romániai Falugondnokság Szövetsége. A magyarországi Vas és Győr-Sopron megyei szervezet, a Brassais Véndiák Alapítvánnyal falugondnoksági konferenciát szervezett Torockón.
Az anyaországi falugondnokságok már kezdetben keresték a partnerséget az erdélyiekkel. 1993-ban Lakner Zoltán miniszteri biztos Torockón a polgármesteri hivatalban tartott tanácskozáson tett kezdeményezést a falugondnokság helyi megalapítására, amelyen megyei román vezetők is részt vettek. Az első falugondnokság a Nyárád mentén, Szentgericén alakult, majd a következő Gyergyóremete külső kerületében, Borzonton. Torockón 1995-ben Falugondnoksági Konferenciát tartottak, 1996-ban újabb konferencia volt a magyarországi Sarkadon. Közben a kezdeményező Kemény Bertalan (Berci bácsi) megkérte Szabó Zsoltot, a Művelődés folyóirat volt főszerkesztőjét, hogy dolgozza ki az erdélyi falugondnokság szabályzatát. Végül 2005-ben Veres Rudolf polgármestersége idején alakult meg Torockón a falugondnokság.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
A szociális problémákra a gondnokság az egyedüli lehetőség, amit csak jó szívvel lehet csinálni
Magyarországon 1989 óta, Erdélyben később alakultak az első falugondnokságok. Az eltelt 25 év alatt megerősödtek, tapasztalatokat szereztek, hálózattá fejlődtek. Abból a felismerésből születtek, hogy tájainkon, főleg vidéken egyre több a magára maradt idős vagy beteg ember, segítségre szorulnak a fogyatékkal élők, nő a csonkacsaládok száma. A falugondnokság tehát egy szükséglet, amit főleg az egyházak és a civil szerveződések vállalnak magukra. Magyarországon 1380 falu és tanyagondnokság, Erdélyben 27 szolgálja a vidéki társadalmat, amelyekből megalakult a Romániai Falugondnokság Szövetsége. A magyarországi Vas és Győr-Sopron megyei szervezet, a Brassais Véndiák Alapítvánnyal falugondnoksági konferenciát szervezett Torockón.
Az anyaországi falugondnokságok már kezdetben keresték a partnerséget az erdélyiekkel. 1993-ban Lakner Zoltán miniszteri biztos Torockón a polgármesteri hivatalban tartott tanácskozáson tett kezdeményezést a falugondnokság helyi megalapítására, amelyen megyei román vezetők is részt vettek. Az első falugondnokság a Nyárád mentén, Szentgericén alakult, majd a következő Gyergyóremete külső kerületében, Borzonton. Torockón 1995-ben Falugondnoksági Konferenciát tartottak, 1996-ban újabb konferencia volt a magyarországi Sarkadon. Közben a kezdeményező Kemény Bertalan (Berci bácsi) megkérte Szabó Zsoltot, a Művelődés folyóirat volt főszerkesztőjét, hogy dolgozza ki az erdélyi falugondnokság szabályzatát. Végül 2005-ben Veres Rudolf polgármestersége idején alakult meg Torockón a falugondnokság.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 29.
13. Csűrszínházi Napok
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 6.
Szent Mihály védelmében
Park- és szoboravató Székelyhodoson
Székely ruhás gyermekek és fiatalok tették még szebbé vasárnap Székelyhodos új parkját, amelynek avatójára a géderlaki testvértelepüléstől kapott Szent Mihály-szobor leleplezésével együtt a déli ünnepi szentmise után került sor. A falubelieket, illetve a környező településekről és távolabbi vidékekről, Magyarországról, Szlovákiából, Szlovéniából, Szerbiából, Hollandiából érkezett vendégeket Barabási Ottó polgármester köszöntötte.
– A hodosi park története nem választható el a falu történetétől, és nagyon messzire nyúlik vissza – hangsúlyozta beszédében a községgazda, majd azokról a tárgyi bizonyítékokról szólt, amelyek igazolják, hogy ez a vidék az ember ősi telephelye.
– Az öreg Kun József által a Bakos- dűlőben talált csiszolt kőbalta 4-5 ezer évre vezet vissza. A Simó-dombról római kori csövekben a mostani falu központjáig levezetett víz kétezer éves múltat elevenít fel. A váradi pápai tizedjegyék, amely 1332-ben említi először Hodost, 800 évre vezet vissza. (…) A templomunkban a főoltárt 1683-ban készítették, és falunkat Szent Mihály arkangyal védőszárnyai alá helyezték, amit a jelenlegi főoltárkép is mutat. Büszkeséggel tölt el, hogy a kép eredetije a párizsi Louvre múzeumban található, alkotója a világhírű Raffaello Santi. (…) A park helyén valamikor kacsaúsztató volt, körülötte térdig süllyedtél a sárba. 1839-ben Ferdinánd császár vásártartási jogot adott a falunak, majd 1842-ben engedélyezte a szombat napi hetivásárokat is. Ettől kezdve a park területén megjelentek az árusok, akik gabonát, kézművestermékeket árultak. 1938-ban, a régi román impérium idején Secar jegyző megszüntette a belső vásárt, felföldeltette a park területét, és bekeríttette, hogy az állatok ne járják. A terület befüvesedett, olajfűzzel ültették körbe. Később ide helyezték el az első világháború hősi halottaira emlékeztető oszlopot, a négy év alatt leventék gyülekezőhelye volt. Az első kerítést egy élősövény-kerítés követte, virággruppok, hinták kaptak helyet sok-sok rózsa társaságában, az asszonyok gondozására bízva. 1986-ban az élőkerítést traktorokkal kitépették. 1994-ben a park köré újabb léckerítés került, amelynek ölelésében sokszor tartottak előadást iskolások és nemzetközi táborozás idején francia és lett fiatalok is. Innen jött a három székely kapus színpad állításának ötlete. Ugyancsak 1994-ben a hősök sírja kiegészült a második világháború áldozatainak névsorával. 2008-ban a helyiek közmunkával az elkorhadt kerítést újjáépítették. 2012-ben jött az ötlet, hogy a Leader egyesületnél pályázzunk uniós támogatásra a park felújítására és négy játszótér létrehozására. A több mint 60 ezer eurós támogatást megnyerve sikerült e parkot is széppé, varázslatossá tenni. A látványt tovább emeli Szent Mihály arkangyal szobra, amit kedves, nagylelkű magyarországi barátainknak, a géderlakiaknak köszönünk. Ez a szobor mindennap rátok emlékeztet, és arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg tiszta erkölcsünket. A park fűzültetvénye adjon példát számunkra, hogy ahogy az egyik ág kapaszkodik a másikba, úgy kapaszkodjunk mi is egymás szeretetébe és megbecsülésébe.
A továbbiakban Borbély László parlamenti képviselő vette át a szót. Borbély arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a székelyhodosi a legszebb park, amelyet az elmúlt években meglátogatott.
– A szobornak és a parknak üzenete van a magyar közösséghez. Arra int, hogy fogjunk össze, nézzük meg, mi a jó egymásban. Fontos, hogy itt, a Nyárádmentén ez az erős magyar közösség mutassa fel hagyományait, értékeit – tette hozzá a képviselő.
Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke Székelyhodos szentélyének nevezte a parkot. A megyei RMDSZ részéről felszólaló Csép Andrea példaértékűnek minősítette a létesítményt, és a Jóisten áldását kérte a lécet igen magasra emelő falura, hogy a nemrég ültetett fák alatt új nemzedékek, minél több kisgyermek játszhasson.
Katona György, Géderlak polgármestere a Duna bal partján fekvő, Bács-Kiskun megyéhez tartozó települést mutatta be a jelenlevőknek, majd a 2012-ben született testvérvárosi kapcsolatról szólt. Végül a leleplezésre váró szoborra, a magyarországi Köhler Péter szobrászművész alkotására utalva így zárta gondolatait:
– Addig tartson ki a magyarság, amíg ez a kőszikla porrá nem válik!
Az ünnepi beszédek sorát a faluból elszármazott, Nyárádmagyaróson élő Moga született Szabó Margit gondolatai zárták. Az ajándékozó, illetve a megajándékozott település polgármestere által leleplezett, szemet gyönyörködtető szobrot Oláh Dénes főesperes szentelte meg. Ezt követően a helyi iskolások énekkel és verssel emelték az ünnep hangulatát, majd a szlovákiai nemeshodosi Megmaradásunkért énekkar foglalta el helyét a hármas székely kapu előtt a színpadon.
n. sz. i.
Népújság (Marosvásárhely)
Park- és szoboravató Székelyhodoson
Székely ruhás gyermekek és fiatalok tették még szebbé vasárnap Székelyhodos új parkját, amelynek avatójára a géderlaki testvértelepüléstől kapott Szent Mihály-szobor leleplezésével együtt a déli ünnepi szentmise után került sor. A falubelieket, illetve a környező településekről és távolabbi vidékekről, Magyarországról, Szlovákiából, Szlovéniából, Szerbiából, Hollandiából érkezett vendégeket Barabási Ottó polgármester köszöntötte.
– A hodosi park története nem választható el a falu történetétől, és nagyon messzire nyúlik vissza – hangsúlyozta beszédében a községgazda, majd azokról a tárgyi bizonyítékokról szólt, amelyek igazolják, hogy ez a vidék az ember ősi telephelye.
– Az öreg Kun József által a Bakos- dűlőben talált csiszolt kőbalta 4-5 ezer évre vezet vissza. A Simó-dombról római kori csövekben a mostani falu központjáig levezetett víz kétezer éves múltat elevenít fel. A váradi pápai tizedjegyék, amely 1332-ben említi először Hodost, 800 évre vezet vissza. (…) A templomunkban a főoltárt 1683-ban készítették, és falunkat Szent Mihály arkangyal védőszárnyai alá helyezték, amit a jelenlegi főoltárkép is mutat. Büszkeséggel tölt el, hogy a kép eredetije a párizsi Louvre múzeumban található, alkotója a világhírű Raffaello Santi. (…) A park helyén valamikor kacsaúsztató volt, körülötte térdig süllyedtél a sárba. 1839-ben Ferdinánd császár vásártartási jogot adott a falunak, majd 1842-ben engedélyezte a szombat napi hetivásárokat is. Ettől kezdve a park területén megjelentek az árusok, akik gabonát, kézművestermékeket árultak. 1938-ban, a régi román impérium idején Secar jegyző megszüntette a belső vásárt, felföldeltette a park területét, és bekeríttette, hogy az állatok ne járják. A terület befüvesedett, olajfűzzel ültették körbe. Később ide helyezték el az első világháború hősi halottaira emlékeztető oszlopot, a négy év alatt leventék gyülekezőhelye volt. Az első kerítést egy élősövény-kerítés követte, virággruppok, hinták kaptak helyet sok-sok rózsa társaságában, az asszonyok gondozására bízva. 1986-ban az élőkerítést traktorokkal kitépették. 1994-ben a park köré újabb léckerítés került, amelynek ölelésében sokszor tartottak előadást iskolások és nemzetközi táborozás idején francia és lett fiatalok is. Innen jött a három székely kapus színpad állításának ötlete. Ugyancsak 1994-ben a hősök sírja kiegészült a második világháború áldozatainak névsorával. 2008-ban a helyiek közmunkával az elkorhadt kerítést újjáépítették. 2012-ben jött az ötlet, hogy a Leader egyesületnél pályázzunk uniós támogatásra a park felújítására és négy játszótér létrehozására. A több mint 60 ezer eurós támogatást megnyerve sikerült e parkot is széppé, varázslatossá tenni. A látványt tovább emeli Szent Mihály arkangyal szobra, amit kedves, nagylelkű magyarországi barátainknak, a géderlakiaknak köszönünk. Ez a szobor mindennap rátok emlékeztet, és arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg tiszta erkölcsünket. A park fűzültetvénye adjon példát számunkra, hogy ahogy az egyik ág kapaszkodik a másikba, úgy kapaszkodjunk mi is egymás szeretetébe és megbecsülésébe.
A továbbiakban Borbély László parlamenti képviselő vette át a szót. Borbély arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a székelyhodosi a legszebb park, amelyet az elmúlt években meglátogatott.
– A szobornak és a parknak üzenete van a magyar közösséghez. Arra int, hogy fogjunk össze, nézzük meg, mi a jó egymásban. Fontos, hogy itt, a Nyárádmentén ez az erős magyar közösség mutassa fel hagyományait, értékeit – tette hozzá a képviselő.
Szabó Árpád, a megyei tanács alelnöke Székelyhodos szentélyének nevezte a parkot. A megyei RMDSZ részéről felszólaló Csép Andrea példaértékűnek minősítette a létesítményt, és a Jóisten áldását kérte a lécet igen magasra emelő falura, hogy a nemrég ültetett fák alatt új nemzedékek, minél több kisgyermek játszhasson.
Katona György, Géderlak polgármestere a Duna bal partján fekvő, Bács-Kiskun megyéhez tartozó települést mutatta be a jelenlevőknek, majd a 2012-ben született testvérvárosi kapcsolatról szólt. Végül a leleplezésre váró szoborra, a magyarországi Köhler Péter szobrászművész alkotására utalva így zárta gondolatait:
– Addig tartson ki a magyarság, amíg ez a kőszikla porrá nem válik!
Az ünnepi beszédek sorát a faluból elszármazott, Nyárádmagyaróson élő Moga született Szabó Margit gondolatai zárták. Az ajándékozó, illetve a megajándékozott település polgármestere által leleplezett, szemet gyönyörködtető szobrot Oláh Dénes főesperes szentelte meg. Ezt követően a helyi iskolások énekkel és verssel emelték az ünnep hangulatát, majd a szlovákiai nemeshodosi Megmaradásunkért énekkar foglalta el helyét a hármas székely kapu előtt a színpadon.
n. sz. i.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 14.
Szabó Árpád: a folytonosság biztosítása a cél Maros megyében
Nem az RMDSZ határozatlanságára vall, hogy három év alatt három alelnököt cserélt a Maros megyei önkormányzat élén – állítja Szabó Árpád, a tisztség legújabb elfoglalója. A szövetség politikusa úgy érzi, eddigi tanácsosi tevékenysége által korrekt és jól működő kapcsolatot sikerült kialakítania Ciprian Dobre Nemzeti Liberális Párti (PNL) megyei tanácselnökkel. Arról, hogy jövőre versenybe szállna-e a tisztségért, a 64 esztendős politikus még nem tudott nyilatkozni.
– Három év alatt ön a Maros megyei önkormányzat harmadik RMDSZ-es alelnöke. Ilyen sűrű lemondások és hirtelen előléptetések után mennyire vehetik komolyan a vezető román pártok Szabó Árpádot és politikai alakulatát?
– Az állandó cserebere valóban érdekes jelenség volt, hisz amióta ismerem a megyei tanácsot, még nem fordult elő, hogy egy párt három alelnököt váltson egy mandátum alatt. Azon túl, hogy mindenik visszalépésnek megvolt az objektív oka, gondolom, ez véletlen egybeesés, ami nem az RMDSZ határozatlanságára vall. Remélem, ez nem fogja negatívan befolyásolni a megítélésemet és a további kapcsolatomat a testület vezetőivel és tagjaival.
– Ciprian Dobre liberális megyei tanácselnök szinte megalázóan viselkedett az első RMDSZ-es alelnökkel, Lokodi Edit Emőkével, Kelemen Mártont viszont már emberszámba vette. Ön mire számít?
– Úgy érzem, korrekt, jól működő kapcsolat alakult ki közöttünk. Talán az is közrejátszik, hogy nagyon régóta ismerjük egymást, mi több, 2008-ban, mielőtt Dobre decemberben bejutott volna a parlamentbe, dolgoztunk együtt, hisz fél éven keresztül alelnökkollégám volt.
– Mit talált a megyei önkormányzatnál? Mi változott 2012 óta, amióta nem az RMDSZ vezeti a tanácsot, és amióta ön is csak testületi tag?
– Lényeges változások nem voltak, legalábbis egyszerű megyei tanácsosként, aki figyelemmel követi a testület működését, nem észleltem különösebb szakadásokat vagy elmozdulásokat. Ez arra utal, hogy mindkét elődöm, Lokodi Edit Emőke és Kelemen Márton is megpróbálták fenntartani azt az egészséges állapotot, ami 2012 előtt uralkodott. Egy biztos: mindketten nagyon odafigyeltek arra, amivel kapcsolatban nekünk, a magyarság képviselőinek résen kell lennünk. Ügyeltek és ügyelünk arra, hogy a döntéseknél a román partnerek vegyék figyelembe a megye etnikai egyensúlyát.
– És mi az, amire elsősorban oda kell figyelni?
– Mindenekelőtt arra, hogy folytonosságot biztosítsunk a magyarságot érintő kérdésekben. Oda kell figyelnünk a megkezdett nagy kaliberű projektekre. Az egyikre éppen a közelmúltban tettünk pontot, június végén avattuk a Nyárádmagyarós és Sóvárad közötti műutat, azt, amely nemcsak hogy lerövidíti a Marosvásárhely és Szováta közötti távot, de bekapcsolja a megye vérkeringésébe az eldugott, kis bekecsalji falvakat is. Messzemenően a térség legfontosabb beruházásának számít.
A hulladékgazdálkodási projektnek is a vége felé járunk; a vásárhelyi önkormányzatnak még ki kell építenie a kakasdi átrakóállomáshoz vezető infrastruktúrát, nekünk meg ki kell választanunk a kerelőszentpáli új szeméttelep működtetőjét. Ugyanakkor be kell fejeznünk a két hatalmas kórház, a megyei, illetve a sürgősségi járóbeteg-rendelőinek a felújítását és felszerelésének korszerűsítését.
Szintén Lokodi Edit Emőke idejében megkezdett projektnek számít a megye víz- és csatornahálózatának a korszerűsítése és bővítése. A Nyárád menti gerincvezeték elkészült, jövőre megépül a szeredai vízüzem is. Reméljük, a közeljövőben, hosszas jogi huzavona után végre sikerül befejeznünk a Csergeden épülő motorsportparkot is.
– Mi a helyzet az úthálózattal? Míg az országutak megfelelő állapotban vannak, a megyei utakon nagyjából csak toldoznak-foltoznak.
– Több mint 700 kilométer aszfaltos út tartozik a megyei önkormányzat fennhatósága alá. Ezt karbantartani sem könnyű, nemhogy korszerűsíteni, bővíteni! Viszont így sikerült összekötnünk Vajdaszentiványt Beresztelkével. A Nyárád menti lakóknak a Nyárád menti út a fontos, a Küküllő mentieknek a Küküllő menti, a mezőségieknek az ott áthaladó szakasz jelent prioritást.
Ez így is van rendjén, csakhogy a megyei önkormányzat költségvetése véges, ráadásul egyébre is kell pénzt elkülönítenünk. Mindenre és mindenkire próbálunk odafigyelni, de a legfájóbb az Ákosfalvát Nyárádtővel összekötő, 15 kilométeres, Alsó-Nyárád menti szakasz, ahol a házak repedeznek a nehézgépjármű-forgalom miatt. Évek óta próbálkozunk átadni az országos útügynek, úgy tűnik, ez a közeljövőben végre sikerül.
– A végső megoldás nem egy terelőút megépítése volna? Mert attól, hogy az útügy újjávarázsolja a megyei utat, még mindig dübörögni fognak a kamionok.
– Persze hogy az lenne a végső és az ideális megoldás. De ki mer jelenleg arra gondolni? Ha viszont az Országos Közút- és Autópálya-Kezelő Társaság alapjaiban is megerősíti az utat, mely nem ekkora terhelésnek épült, talán a dübörgés is sokkal kisebb és elviselhetőbb lesz.
– Fájó pont a bözödújfalui tóhoz és Kőrispatakhoz vezető út is, amely lényegében Maros és Hargita megyét köti össze. A jelenlegi elöljáró az elsőbbségi listáról a pótlista végére csúsztatta.
– Végül csak sikerült kompromisszumos megoldást találnunk, és megegyeznünk arról, hogy nem mondunk le az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral összekötő út megépítéséről. Mint ismeretes, a Hargita megyei szakasz, néhány kilométer kivételével elkészült, idéntől saját forrásból mi is évi három kilométert próbálunk leaszfaltozni a megyehatárig.
– Beiktatása után Kelemen Márton arról beszélt lapunknak, hogy meggyőzte Ciprian Dobrét arról, hogy nemcsak a Görgény-völgyi, illetve a Felső-Maros menti fesztivált kell finanszírozni, hanem egy magyar vidéki sokadalmat is illene kitalálni és anyagilag támogatni.
– A megyei tanács már tavaly támogatta a Nyárád menti népi és kézműves vásárt, sőt idéntől a Kis-Küküllő mentének is meglesz a népi ünnepélye, melyet Erdőszentgyörgyön szervezünk. És ne feledjük, az önkormányzat jelentős támogatást nyújtott az immár hagyományos lófuttatásnak vagy a vásárhelyi magyar napokként ismert Forgatagnak is. Persze mindez nem magától történt, ehhez az RMDSZ-frakció kitartó munkájára is szükség volt.
– Apropó RMDSZ-frakció. Lát esélyt arra, hogy amennyiben a jelenlegi erőviszony marad, vagy ehhez hasonló felállás alakul ki, 2016-tól, a közvetett választások nyomán ismét magyar elnök kerüljön a megye élére?
– Ez több mindentől függ: a testület majdani összetételétől, a román pártok egymáshoz való viszonyától és egyebektől. Az elnökállítás lehetőségével számolnunk kell, hisz 2000-ben, majd rá négy évre, amikor szintén a testület választotta meg az elnökét, a legnagyobb frakcióval rendelkező, de mégis kisebbségben lévő RMDSZ-nek román támogatással sikerült elnyernie az elnöki tisztséget.
– Azon túl, hogy az egyik legtapasztaltabb tanácsosának tartja, pártja azért is jelölte erre az utolsó száz méterre alelnöknek, hogy „melegítsen" a 2016-os megpróbáltatásra?
– Erről nem esett szó.
– Ellenhangokat is lehet hallani; van kollégája, aki megkérdőjelezi, miért egy hatvanan felüli politikust kell pályára helyezni, és nem egy fiatalt bejáratni?
– Amikor a frakcióban szóba került az új alelnök megnevezése, ezt senki nem hozta fel. Legalábbis hozzám nem jutott el semmiféle ellenvélemény.
– Amúgy idősnek érzi magát?
– Nem, egyáltalán. Persze az idő telik, az ember a korát nem tagadhatja le. Energikusnak érzem magam, aki, ha felkérik, a jövőben újabb tanácsosi mandátumot vállal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Nem az RMDSZ határozatlanságára vall, hogy három év alatt három alelnököt cserélt a Maros megyei önkormányzat élén – állítja Szabó Árpád, a tisztség legújabb elfoglalója. A szövetség politikusa úgy érzi, eddigi tanácsosi tevékenysége által korrekt és jól működő kapcsolatot sikerült kialakítania Ciprian Dobre Nemzeti Liberális Párti (PNL) megyei tanácselnökkel. Arról, hogy jövőre versenybe szállna-e a tisztségért, a 64 esztendős politikus még nem tudott nyilatkozni.
– Három év alatt ön a Maros megyei önkormányzat harmadik RMDSZ-es alelnöke. Ilyen sűrű lemondások és hirtelen előléptetések után mennyire vehetik komolyan a vezető román pártok Szabó Árpádot és politikai alakulatát?
– Az állandó cserebere valóban érdekes jelenség volt, hisz amióta ismerem a megyei tanácsot, még nem fordult elő, hogy egy párt három alelnököt váltson egy mandátum alatt. Azon túl, hogy mindenik visszalépésnek megvolt az objektív oka, gondolom, ez véletlen egybeesés, ami nem az RMDSZ határozatlanságára vall. Remélem, ez nem fogja negatívan befolyásolni a megítélésemet és a további kapcsolatomat a testület vezetőivel és tagjaival.
– Ciprian Dobre liberális megyei tanácselnök szinte megalázóan viselkedett az első RMDSZ-es alelnökkel, Lokodi Edit Emőkével, Kelemen Mártont viszont már emberszámba vette. Ön mire számít?
– Úgy érzem, korrekt, jól működő kapcsolat alakult ki közöttünk. Talán az is közrejátszik, hogy nagyon régóta ismerjük egymást, mi több, 2008-ban, mielőtt Dobre decemberben bejutott volna a parlamentbe, dolgoztunk együtt, hisz fél éven keresztül alelnökkollégám volt.
– Mit talált a megyei önkormányzatnál? Mi változott 2012 óta, amióta nem az RMDSZ vezeti a tanácsot, és amióta ön is csak testületi tag?
– Lényeges változások nem voltak, legalábbis egyszerű megyei tanácsosként, aki figyelemmel követi a testület működését, nem észleltem különösebb szakadásokat vagy elmozdulásokat. Ez arra utal, hogy mindkét elődöm, Lokodi Edit Emőke és Kelemen Márton is megpróbálták fenntartani azt az egészséges állapotot, ami 2012 előtt uralkodott. Egy biztos: mindketten nagyon odafigyeltek arra, amivel kapcsolatban nekünk, a magyarság képviselőinek résen kell lennünk. Ügyeltek és ügyelünk arra, hogy a döntéseknél a román partnerek vegyék figyelembe a megye etnikai egyensúlyát.
– És mi az, amire elsősorban oda kell figyelni?
– Mindenekelőtt arra, hogy folytonosságot biztosítsunk a magyarságot érintő kérdésekben. Oda kell figyelnünk a megkezdett nagy kaliberű projektekre. Az egyikre éppen a közelmúltban tettünk pontot, június végén avattuk a Nyárádmagyarós és Sóvárad közötti műutat, azt, amely nemcsak hogy lerövidíti a Marosvásárhely és Szováta közötti távot, de bekapcsolja a megye vérkeringésébe az eldugott, kis bekecsalji falvakat is. Messzemenően a térség legfontosabb beruházásának számít.
A hulladékgazdálkodási projektnek is a vége felé járunk; a vásárhelyi önkormányzatnak még ki kell építenie a kakasdi átrakóállomáshoz vezető infrastruktúrát, nekünk meg ki kell választanunk a kerelőszentpáli új szeméttelep működtetőjét. Ugyanakkor be kell fejeznünk a két hatalmas kórház, a megyei, illetve a sürgősségi járóbeteg-rendelőinek a felújítását és felszerelésének korszerűsítését.
Szintén Lokodi Edit Emőke idejében megkezdett projektnek számít a megye víz- és csatornahálózatának a korszerűsítése és bővítése. A Nyárád menti gerincvezeték elkészült, jövőre megépül a szeredai vízüzem is. Reméljük, a közeljövőben, hosszas jogi huzavona után végre sikerül befejeznünk a Csergeden épülő motorsportparkot is.
– Mi a helyzet az úthálózattal? Míg az országutak megfelelő állapotban vannak, a megyei utakon nagyjából csak toldoznak-foltoznak.
– Több mint 700 kilométer aszfaltos út tartozik a megyei önkormányzat fennhatósága alá. Ezt karbantartani sem könnyű, nemhogy korszerűsíteni, bővíteni! Viszont így sikerült összekötnünk Vajdaszentiványt Beresztelkével. A Nyárád menti lakóknak a Nyárád menti út a fontos, a Küküllő mentieknek a Küküllő menti, a mezőségieknek az ott áthaladó szakasz jelent prioritást.
Ez így is van rendjén, csakhogy a megyei önkormányzat költségvetése véges, ráadásul egyébre is kell pénzt elkülönítenünk. Mindenre és mindenkire próbálunk odafigyelni, de a legfájóbb az Ákosfalvát Nyárádtővel összekötő, 15 kilométeres, Alsó-Nyárád menti szakasz, ahol a házak repedeznek a nehézgépjármű-forgalom miatt. Évek óta próbálkozunk átadni az országos útügynek, úgy tűnik, ez a közeljövőben végre sikerül.
– A végső megoldás nem egy terelőút megépítése volna? Mert attól, hogy az útügy újjávarázsolja a megyei utat, még mindig dübörögni fognak a kamionok.
– Persze hogy az lenne a végső és az ideális megoldás. De ki mer jelenleg arra gondolni? Ha viszont az Országos Közút- és Autópálya-Kezelő Társaság alapjaiban is megerősíti az utat, mely nem ekkora terhelésnek épült, talán a dübörgés is sokkal kisebb és elviselhetőbb lesz.
– Fájó pont a bözödújfalui tóhoz és Kőrispatakhoz vezető út is, amely lényegében Maros és Hargita megyét köti össze. A jelenlegi elöljáró az elsőbbségi listáról a pótlista végére csúsztatta.
– Végül csak sikerült kompromisszumos megoldást találnunk, és megegyeznünk arról, hogy nem mondunk le az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral összekötő út megépítéséről. Mint ismeretes, a Hargita megyei szakasz, néhány kilométer kivételével elkészült, idéntől saját forrásból mi is évi három kilométert próbálunk leaszfaltozni a megyehatárig.
– Beiktatása után Kelemen Márton arról beszélt lapunknak, hogy meggyőzte Ciprian Dobrét arról, hogy nemcsak a Görgény-völgyi, illetve a Felső-Maros menti fesztivált kell finanszírozni, hanem egy magyar vidéki sokadalmat is illene kitalálni és anyagilag támogatni.
– A megyei tanács már tavaly támogatta a Nyárád menti népi és kézműves vásárt, sőt idéntől a Kis-Küküllő mentének is meglesz a népi ünnepélye, melyet Erdőszentgyörgyön szervezünk. És ne feledjük, az önkormányzat jelentős támogatást nyújtott az immár hagyományos lófuttatásnak vagy a vásárhelyi magyar napokként ismert Forgatagnak is. Persze mindez nem magától történt, ehhez az RMDSZ-frakció kitartó munkájára is szükség volt.
– Apropó RMDSZ-frakció. Lát esélyt arra, hogy amennyiben a jelenlegi erőviszony marad, vagy ehhez hasonló felállás alakul ki, 2016-tól, a közvetett választások nyomán ismét magyar elnök kerüljön a megye élére?
– Ez több mindentől függ: a testület majdani összetételétől, a román pártok egymáshoz való viszonyától és egyebektől. Az elnökállítás lehetőségével számolnunk kell, hisz 2000-ben, majd rá négy évre, amikor szintén a testület választotta meg az elnökét, a legnagyobb frakcióval rendelkező, de mégis kisebbségben lévő RMDSZ-nek román támogatással sikerült elnyernie az elnöki tisztséget.
– Azon túl, hogy az egyik legtapasztaltabb tanácsosának tartja, pártja azért is jelölte erre az utolsó száz méterre alelnöknek, hogy „melegítsen" a 2016-os megpróbáltatásra?
– Erről nem esett szó.
– Ellenhangokat is lehet hallani; van kollégája, aki megkérdőjelezi, miért egy hatvanan felüli politikust kell pályára helyezni, és nem egy fiatalt bejáratni?
– Amikor a frakcióban szóba került az új alelnök megnevezése, ezt senki nem hozta fel. Legalábbis hozzám nem jutott el semmiféle ellenvélemény.
– Amúgy idősnek érzi magát?
– Nem, egyáltalán. Persze az idő telik, az ember a korát nem tagadhatja le. Energikusnak érzem magam, aki, ha felkérik, a jövőben újabb tanácsosi mandátumot vállal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 17.
Közel félmillió eurós pályázatot nyert a Milvus
Felmérik az "ökoszisztéma- szolgáltatásokat"
Tegnap délelőtt a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület a marosvásárhelyi Bolyai klubban ismertette legújabb – az Európai Unió által támogatott – programját, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjával és a CEEweb for Biodiversityvel – a környezetvédelmi szervezetek közép-kelet-európaihálózatával – közösen valósít meg. A támogatásnak köszönhetően 91.000 hektáron felmérik az ökoszisztéma-szolgáltatásokat a Nyárád és Kis-Küküllő mentén levő Natura 2000-es területeken.
Tulajdonképpen a Nyárád völgyét és a Küküllő-dombságot, a Bekecset, valamint a Nagy- Küküllő menti molyostölgy-rezervációt foglalták be a pályázatba. Tegnap a sajtótájékoztatón a projektben részt vevő szervezetek képviselői ismertették, hogy tulajdonképpen mire is költik az unió által felajánlott 402.340 eurót. A projektmenedzser Kelemen Katalin, munkatársa a Milvustól Papp Délia Judit, valamint Kelemen Márton biológus, a tájékoztatón még jelen volt Tripolszky Sarolta, a CEEweb for Biodiversity képviselője és munkatársa, Óhegyi Erzsébet valamint Rares Bonfate, a pályázatot kezelő román környezetvédelmi minisztérium képviselője.
Tripolszky Sarolta kifejtette: ők biztosítják azt a szakmai hátteret, amelynek köszönhetően – az unió keretirányel-vének megfelelően – az említett területen felmérik az ökoszisztémák állapotát, ezek gazdasági erejét, amelynek potenciálját a helyi lakosoknak és döntéshozóknak kell majd kiaknázniuk környezetkímélő módszerekkel. Az ökoszisztéma-szolgáltatások olyan természeti források, amelyeket nemcsak környezetvédelmi, hanem kulturális, jóléti szempontok szerint gazdasági hatékonysággal ki lehet használni.
Kelemen Márton elmondta: ezek a források három kategóriába sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az ún. ellátó, termelő jellegű javak, mint a víz, levegő, föld, legelők, erdők – az ökoszisztémának azok az összetevői, amelyek biztosítják a létfeltétel alapját. A másodikat a szabályozó jellegű szolgáltatások képezik – ezen azokat a minimális beavatkozásokat értik, amelyekkel értékesítik vagy akár megóvják a természetes vagy az ember alkotta életteret. Ide sorolhatók a kulturális szolgáltatások is, amelyek a gazdasági tényezőket hozzásegítik ahhoz, hogy kihasználják, értékesítsék az említetteket. Ezek lehetnek rendezvények, szimpóziumok, más jellegű találkozók, amelyeken tudatosítják az érintett érdekcsoportokkal az ésszerű, fenntartható gazdálkodás szükségességét, esetleg olyan turisztikai programok, amelyekkel a sajátos tájat, ökoszisztémát lehet értékesíteni, népszerűsíteni.
A program keretében különböző kutatási módszerekkel felmérik a lehetőségeket. Amint megtudtuk, az érintett övezetekben már hozzáfogtak a kérdőívezéshez, amiben arra kíváncsiak, hogy a helyiek mit tartanak fontosnak, kiaknázandónak. Megalakult egy tudományos tanácsadói testület is, amely irányítja a felmérést, elemzi és értékeli a begyűjtött adatokat. Eddig 12 ökoszisztémát különítettek el. Az erdélyi táj sajátossága a kisparcellás mezőgazdálkodásnak köszönhetően ún. mozaikos terület, ahol jól megfér egymással a megművelt és a beavatkozástól mentes terület.
A döntéshozókkal megosztják a projekt következtetéseit, hogy ezeket beépítsék a helyi vagy a regionális gazdaságfejlesztési politikába, annak érdekében, hogy megőrizzék az ökoszisztémák biodiverzitását – hallhattuk a sajtótájékoztatón.
A Népújság kérdésére Kelemen Márton elmondta, ismerve a helyi sajátosságokat, gazdasági és politikai helyzetet, nincs garancia arra, hogy ezeket a következtetéseket figyelembe veszik a döntéshozók, holott ennek az új szemléletnek az a hozadéka, hogy a közösségek megőrizhetik az alapvető természeti forrásokat, amelyekből – megfelelő mértékletességgel – hosszú távon gazdálkodhatnak – tegyük hozzá, nem sok anyagi ráfordítással.
A terv megvalósításának határideje 2016 december vége. A milvusosok arról biztosítottak, hogy lesz folytatás.
Népújság (Marosvásárhely)
Felmérik az "ökoszisztéma- szolgáltatásokat"
Tegnap délelőtt a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület a marosvásárhelyi Bolyai klubban ismertette legújabb – az Európai Unió által támogatott – programját, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjával és a CEEweb for Biodiversityvel – a környezetvédelmi szervezetek közép-kelet-európaihálózatával – közösen valósít meg. A támogatásnak köszönhetően 91.000 hektáron felmérik az ökoszisztéma-szolgáltatásokat a Nyárád és Kis-Küküllő mentén levő Natura 2000-es területeken.
Tulajdonképpen a Nyárád völgyét és a Küküllő-dombságot, a Bekecset, valamint a Nagy- Küküllő menti molyostölgy-rezervációt foglalták be a pályázatba. Tegnap a sajtótájékoztatón a projektben részt vevő szervezetek képviselői ismertették, hogy tulajdonképpen mire is költik az unió által felajánlott 402.340 eurót. A projektmenedzser Kelemen Katalin, munkatársa a Milvustól Papp Délia Judit, valamint Kelemen Márton biológus, a tájékoztatón még jelen volt Tripolszky Sarolta, a CEEweb for Biodiversity képviselője és munkatársa, Óhegyi Erzsébet valamint Rares Bonfate, a pályázatot kezelő román környezetvédelmi minisztérium képviselője.
Tripolszky Sarolta kifejtette: ők biztosítják azt a szakmai hátteret, amelynek köszönhetően – az unió keretirányel-vének megfelelően – az említett területen felmérik az ökoszisztémák állapotát, ezek gazdasági erejét, amelynek potenciálját a helyi lakosoknak és döntéshozóknak kell majd kiaknázniuk környezetkímélő módszerekkel. Az ökoszisztéma-szolgáltatások olyan természeti források, amelyeket nemcsak környezetvédelmi, hanem kulturális, jóléti szempontok szerint gazdasági hatékonysággal ki lehet használni.
Kelemen Márton elmondta: ezek a források három kategóriába sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az ún. ellátó, termelő jellegű javak, mint a víz, levegő, föld, legelők, erdők – az ökoszisztémának azok az összetevői, amelyek biztosítják a létfeltétel alapját. A másodikat a szabályozó jellegű szolgáltatások képezik – ezen azokat a minimális beavatkozásokat értik, amelyekkel értékesítik vagy akár megóvják a természetes vagy az ember alkotta életteret. Ide sorolhatók a kulturális szolgáltatások is, amelyek a gazdasági tényezőket hozzásegítik ahhoz, hogy kihasználják, értékesítsék az említetteket. Ezek lehetnek rendezvények, szimpóziumok, más jellegű találkozók, amelyeken tudatosítják az érintett érdekcsoportokkal az ésszerű, fenntartható gazdálkodás szükségességét, esetleg olyan turisztikai programok, amelyekkel a sajátos tájat, ökoszisztémát lehet értékesíteni, népszerűsíteni.
A program keretében különböző kutatási módszerekkel felmérik a lehetőségeket. Amint megtudtuk, az érintett övezetekben már hozzáfogtak a kérdőívezéshez, amiben arra kíváncsiak, hogy a helyiek mit tartanak fontosnak, kiaknázandónak. Megalakult egy tudományos tanácsadói testület is, amely irányítja a felmérést, elemzi és értékeli a begyűjtött adatokat. Eddig 12 ökoszisztémát különítettek el. Az erdélyi táj sajátossága a kisparcellás mezőgazdálkodásnak köszönhetően ún. mozaikos terület, ahol jól megfér egymással a megművelt és a beavatkozástól mentes terület.
A döntéshozókkal megosztják a projekt következtetéseit, hogy ezeket beépítsék a helyi vagy a regionális gazdaságfejlesztési politikába, annak érdekében, hogy megőrizzék az ökoszisztémák biodiverzitását – hallhattuk a sajtótájékoztatón.
A Népújság kérdésére Kelemen Márton elmondta, ismerve a helyi sajátosságokat, gazdasági és politikai helyzetet, nincs garancia arra, hogy ezeket a következtetéseket figyelembe veszik a döntéshozók, holott ennek az új szemléletnek az a hozadéka, hogy a közösségek megőrizhetik az alapvető természeti forrásokat, amelyekből – megfelelő mértékletességgel – hosszú távon gazdálkodhatnak – tegyük hozzá, nem sok anyagi ráfordítással.
A terv megvalósításának határideje 2016 december vége. A milvusosok arról biztosítottak, hogy lesz folytatás.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 22.
Egy hétig a kasza, kapa mellett…
Kilenc-tíz magyarországi fiatalt várnak a jövő héten a Nyárádmentére. A nagyvárosi fiatal értelmiségiek egy hétig a nyárádmenti gazdák életét élik, hajnalban kelnek, naphosszat dolgoznak a mezőn, rendezik az állatokat, saját bőrükön tapasztalják meg, mennyi fáradságos munka áll az asztalunkra kerülő élelem mögött. A Vidék Kaland című programot a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA 2011-ben szervezte meg először, célja, hogy személyes példákon keresztül bemutassa a mezőgazdaság működését, a vidéki gazdák mindennapi életét. A térség a Nyárádmente Kistérségi Társuláson keresztül kapcsolódott be a programba, amelynek részleteiről Antal Zoltán ügyvezetővel beszélgettünk.
– Tudomásom szerint nem először fogadnak magyarországi fiatalokat a vidéki gazdák…
– Tavaly volt az első alkalom, amikor a Nyárádmente bekapcsolódott a Vidék Kaland programba. Ez egy többéves program, amit a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége szervez, a legelején, az első két- három évben csak Magyarországon, azután kiterjesztették a Székelyföldre, majd tavaly a Nyárádmente is bekapcsolódott. Tavaly öt fiatalt, úgynevezett kalandort vártunk Magyarországról, mind budapestiek voltak, idén 9-10-en vesznek részt.
– Hogyan zajlik a munka?
– A fiatalok eljönnek, és egy hétig részt vesznek a nyárádmenti gazdák mindennapjaiban, úgy, hogy a gazdák lehetőleg semmit ne változtassanak a napi programjukon, a teendőiken. Ha reggel 5-kor kezdik a munkát, a kalandor is velük kel, azt eszi, amit a háziak, azt a munkát végzi, amit ezek az emberek. Mindig hangsúlyozzuk a gazdáknak, hogy ezek a fiatalok nem vendégek, a programnak csakis úgy van értelme, hogy ha ez idő alatt ugyanaz történik a gazdaságban, mint általában. A programnak valójában turisztikai üzenete is van, az életmód, ami a Nyárádmentén a félreeső falvakra jellemző, túlmutat a mezőgazdasági tevékenységen, azon, hogy a vidék arra való, ahogyan ezelőtt negyven évvel meghatározták, hogy a városnak élelmiszert biztosítson. Régóta többet jelent. Ökológiai, esztétikai értéket, ahol csendre lelnek azok, akik az urbanizálódott világban élik mindennapjaikat, normális emberi kapcsolatokat lehet megélni, szomszédságot, ami városon teljesen elhalt. Ezek az emberek idejönnek egy hétig önkéntesen, túljelentkezés esetén felvételiznek azért, hogy ők legyenek azok, akik a gazdák mellett eltölthetnek egy hetet. 18-35 év közötti fiatalok, akik érdekes módon zömében értelmiségiek, már sok mindent megvalósítottak az életben, például van köztük tőzsdei kereskedő, aki rengeteg mindent megtapasztalt, de ezt még nem.
– Milyen benyomásokkal távoznak a fiatalok?
– Nagyon élvezik, 70-80 százalékuk visszajön családostól mint turista, és emiatt a Nyárádmente szempontjából turisztikai projekt is, hiszen elviszik a hírét a vidéknek. Valójában őket a kíváncsiság vezérli. Ez számukra túlélőprogram, ami ma divatos, egy igazi valóságshow. Én azt mondom, ez az igazi valóságshow, a paraszti valóság mindennapjai. Minden egyéb, amit látunk a televízióban, meg van rendezve. Itt ha valaki próbál valamit megrendezni, azonnal lefújjuk. Ezek a fiatalok arra kíváncsiak, hogy képesek-e túlélni itt egy hetet. Számítógép mellett éljük az életünket, nem mozgunk eleget, nem tudják, honnan származik az egészséges élelmiszer, ami még elérhető, nem ismerik ennek az előállítási folyamatát. Csak hallják, hogy ezt kellene fogyasztani. Ezért minden olyan fiatalnak ajánlom, aki nagyvárosban él, elszakadva a vidéki valóságtól: egy hetet az életéből szánjon erre.
– Mennyire vevők erre a nyárádmenti gazdák?
– Próbálunk folyamatosan új gazdákat is bevonni, de sajnos, vonakodnak ettől, nem szeretik a kamerát, a fényképezőgépet, rögtön mindenki át akar öltözni és mást mutatni, mint ami valójában. Nem értik, hogy úgy értékes ez az életforma, ahogy van, és úgy érdemes bemutatni. Az itt töltött idő alatt minden egyes nap médianyilvános, a szervezők stábja állandóan filmez. Egy-két nap múlva feloldódnak, megbarátkoznak a kamerával is, és valójában nekik is új élmény, hiszen a mindennapi mezőgazdasági munka, piacozás mellett megtapasztalják, milyen a média világa.
– Igyekeztetek inkább a félreeső falvakban élő gazdákhoz irányítani a fiatalokat?
– Van ilyen is, olyan is. Például bekapcsolódott a programba a nyárádszeredai tejfeldogozó tulajdonosa, Csizmadia György, akinek rendkívül szerteágazó a tevékenysége: a tehéntartástól a tejfeldolgozásig és a tejtermékek előállításáig, értékesítéséig. Ugyanakkor vannak csíkfalvi gazdáink, többnyire zöldségesek, és idén jelentkeztek a remetei gazdák, juhászok, szarvasmarha-tartók, mindhárman kint élnek a természetben, eléggé vad helyen. Tehát az ide érkező fiatalok, a tőzsdei kereskedő, a teológus, a közgazdász elhagyja a nagyvárost, kiköltözik egy hétre a Bekecs-oldalba, a medvék közé, ott alszik, ott eszik, úgy tisztálkodik, ahogyan a lehetőségek engedik, hajtja a teheneket. És mindezt szívesen teszik.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
Kilenc-tíz magyarországi fiatalt várnak a jövő héten a Nyárádmentére. A nagyvárosi fiatal értelmiségiek egy hétig a nyárádmenti gazdák életét élik, hajnalban kelnek, naphosszat dolgoznak a mezőn, rendezik az állatokat, saját bőrükön tapasztalják meg, mennyi fáradságos munka áll az asztalunkra kerülő élelem mögött. A Vidék Kaland című programot a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA 2011-ben szervezte meg először, célja, hogy személyes példákon keresztül bemutassa a mezőgazdaság működését, a vidéki gazdák mindennapi életét. A térség a Nyárádmente Kistérségi Társuláson keresztül kapcsolódott be a programba, amelynek részleteiről Antal Zoltán ügyvezetővel beszélgettünk.
– Tudomásom szerint nem először fogadnak magyarországi fiatalokat a vidéki gazdák…
– Tavaly volt az első alkalom, amikor a Nyárádmente bekapcsolódott a Vidék Kaland programba. Ez egy többéves program, amit a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége szervez, a legelején, az első két- három évben csak Magyarországon, azután kiterjesztették a Székelyföldre, majd tavaly a Nyárádmente is bekapcsolódott. Tavaly öt fiatalt, úgynevezett kalandort vártunk Magyarországról, mind budapestiek voltak, idén 9-10-en vesznek részt.
– Hogyan zajlik a munka?
– A fiatalok eljönnek, és egy hétig részt vesznek a nyárádmenti gazdák mindennapjaiban, úgy, hogy a gazdák lehetőleg semmit ne változtassanak a napi programjukon, a teendőiken. Ha reggel 5-kor kezdik a munkát, a kalandor is velük kel, azt eszi, amit a háziak, azt a munkát végzi, amit ezek az emberek. Mindig hangsúlyozzuk a gazdáknak, hogy ezek a fiatalok nem vendégek, a programnak csakis úgy van értelme, hogy ha ez idő alatt ugyanaz történik a gazdaságban, mint általában. A programnak valójában turisztikai üzenete is van, az életmód, ami a Nyárádmentén a félreeső falvakra jellemző, túlmutat a mezőgazdasági tevékenységen, azon, hogy a vidék arra való, ahogyan ezelőtt negyven évvel meghatározták, hogy a városnak élelmiszert biztosítson. Régóta többet jelent. Ökológiai, esztétikai értéket, ahol csendre lelnek azok, akik az urbanizálódott világban élik mindennapjaikat, normális emberi kapcsolatokat lehet megélni, szomszédságot, ami városon teljesen elhalt. Ezek az emberek idejönnek egy hétig önkéntesen, túljelentkezés esetén felvételiznek azért, hogy ők legyenek azok, akik a gazdák mellett eltölthetnek egy hetet. 18-35 év közötti fiatalok, akik érdekes módon zömében értelmiségiek, már sok mindent megvalósítottak az életben, például van köztük tőzsdei kereskedő, aki rengeteg mindent megtapasztalt, de ezt még nem.
– Milyen benyomásokkal távoznak a fiatalok?
– Nagyon élvezik, 70-80 százalékuk visszajön családostól mint turista, és emiatt a Nyárádmente szempontjából turisztikai projekt is, hiszen elviszik a hírét a vidéknek. Valójában őket a kíváncsiság vezérli. Ez számukra túlélőprogram, ami ma divatos, egy igazi valóságshow. Én azt mondom, ez az igazi valóságshow, a paraszti valóság mindennapjai. Minden egyéb, amit látunk a televízióban, meg van rendezve. Itt ha valaki próbál valamit megrendezni, azonnal lefújjuk. Ezek a fiatalok arra kíváncsiak, hogy képesek-e túlélni itt egy hetet. Számítógép mellett éljük az életünket, nem mozgunk eleget, nem tudják, honnan származik az egészséges élelmiszer, ami még elérhető, nem ismerik ennek az előállítási folyamatát. Csak hallják, hogy ezt kellene fogyasztani. Ezért minden olyan fiatalnak ajánlom, aki nagyvárosban él, elszakadva a vidéki valóságtól: egy hetet az életéből szánjon erre.
– Mennyire vevők erre a nyárádmenti gazdák?
– Próbálunk folyamatosan új gazdákat is bevonni, de sajnos, vonakodnak ettől, nem szeretik a kamerát, a fényképezőgépet, rögtön mindenki át akar öltözni és mást mutatni, mint ami valójában. Nem értik, hogy úgy értékes ez az életforma, ahogy van, és úgy érdemes bemutatni. Az itt töltött idő alatt minden egyes nap médianyilvános, a szervezők stábja állandóan filmez. Egy-két nap múlva feloldódnak, megbarátkoznak a kamerával is, és valójában nekik is új élmény, hiszen a mindennapi mezőgazdasági munka, piacozás mellett megtapasztalják, milyen a média világa.
– Igyekeztetek inkább a félreeső falvakban élő gazdákhoz irányítani a fiatalokat?
– Van ilyen is, olyan is. Például bekapcsolódott a programba a nyárádszeredai tejfeldogozó tulajdonosa, Csizmadia György, akinek rendkívül szerteágazó a tevékenysége: a tehéntartástól a tejfeldolgozásig és a tejtermékek előállításáig, értékesítéséig. Ugyanakkor vannak csíkfalvi gazdáink, többnyire zöldségesek, és idén jelentkeztek a remetei gazdák, juhászok, szarvasmarha-tartók, mindhárman kint élnek a természetben, eléggé vad helyen. Tehát az ide érkező fiatalok, a tőzsdei kereskedő, a teológus, a közgazdász elhagyja a nagyvárost, kiköltözik egy hétre a Bekecs-oldalba, a medvék közé, ott alszik, ott eszik, úgy tisztálkodik, ahogyan a lehetőségek engedik, hajtja a teheneket. És mindezt szívesen teszik.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 28.
Térségi és városnapok egyidőben
Sok apró, de érdekes programponttal bővül az egyidőben zajló hétvégi Nyárádszeredai Városnapok és a Nyárádmenti Napok szórakoztató ajánlata.
Az eddigi megszokott programpontok – mint kézműves vásár, néptánc, koncertek, szépségverseny és tűzijáték – mellett újabbakat is találhat magának az érdeklődő. Augusztus 1-jén délben a lovak és a lovassportok kedvelőit Nyárádszereda Marosvásárhely felőli kijáratánál található Butyurka-tanyára várják, ahol lovas bemutatóra kerül sor. Az érdeklődők a nemrég lovasíjász-rekordot döntött Pászka Lehel produkcióinak örülhetnek, de szombaton reggel bevonulnak a településre a 15. Mátyás huszárezred havadi lovasai is, akik ugyancsak ezen a helyen pihennek meg.
Egész napos új programot szervez a fiataloknak a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet ugyancsak szombaton. Az Ifjúsági Udvar nevű rendezvény színhelye az önkormányzat megújult udvara lesz. Tóth Sádor polgármester szerint a fiatalok képesek megszervezni a maguk mást stílusú programjait, és ezek kiegészítik a városnapi rendezvényeket. Így 11 órától kiértékelik Az én varázskertem című rajzpályázatra beérkezett legjobb munkákat, s ezúttal az alkotók újabb munkákat is készíthetnek, amelyet helyi tárlaton is bemutatnak majd a szervezők. 12 órától zumba-partin lehet zenére mozogni a közismert Bogival, 15 és 16 órától Bencze Ildikóval beszélgethetnek el az érdeklődők a tanulás új módszereiről és a kommunikációról, a meggyőzés erejéről, míg 17 órától Kraft Hunor nőgyógyásszal. 18 órától lazább programra hívják azokat, akik nevetni is szeretnek, ugyanis a klasszikus stand-up komédia képviselőit, Kun Zsoltot és a nyolcadik erdélyi humorfesztivál győztesét, György Botondot is meghívták a szervezők. A jó zenehangulatról az Elgé lokál fog gondoskodni, majd a főtéri esti koncertek és szépségverseny után a szórakozni vágyók visszatérhetnek a önkormányzat udvarára, ahol éjféltől szabadtéri buli lesz, a hangulatról a Pikowatt zenelovasa gondoskodik.
De aki nem szeretne bulizni, és aludni sem tud, azt a futballpályára várják, ahol éjszakai focitornát szerveznek megvilágított füves pályákon. A szervezők tizenhat csapat részvételére számítanak a Nyárád, Maros és Kis-Küküllő térségéből, akik négy csoportban küzdenek meg, mindenikből kettő jut tovább a döntő körökbe. Amúgy fociból nem lesz hiány a hétvégén, és nem csak éjszaka: szombaton 17 órától a futballpályán Székelyföld válogatottját és az egykori ASA öregfiú csapatát látja vendégül Nyárádszereda, míg vasárnap délután a műfüves pályán a papok, polgármesterek és vállalkozók csapatai rúgják majd a bőrt.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Sok apró, de érdekes programponttal bővül az egyidőben zajló hétvégi Nyárádszeredai Városnapok és a Nyárádmenti Napok szórakoztató ajánlata.
Az eddigi megszokott programpontok – mint kézműves vásár, néptánc, koncertek, szépségverseny és tűzijáték – mellett újabbakat is találhat magának az érdeklődő. Augusztus 1-jén délben a lovak és a lovassportok kedvelőit Nyárádszereda Marosvásárhely felőli kijáratánál található Butyurka-tanyára várják, ahol lovas bemutatóra kerül sor. Az érdeklődők a nemrég lovasíjász-rekordot döntött Pászka Lehel produkcióinak örülhetnek, de szombaton reggel bevonulnak a településre a 15. Mátyás huszárezred havadi lovasai is, akik ugyancsak ezen a helyen pihennek meg.
Egész napos új programot szervez a fiataloknak a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet ugyancsak szombaton. Az Ifjúsági Udvar nevű rendezvény színhelye az önkormányzat megújult udvara lesz. Tóth Sádor polgármester szerint a fiatalok képesek megszervezni a maguk mást stílusú programjait, és ezek kiegészítik a városnapi rendezvényeket. Így 11 órától kiértékelik Az én varázskertem című rajzpályázatra beérkezett legjobb munkákat, s ezúttal az alkotók újabb munkákat is készíthetnek, amelyet helyi tárlaton is bemutatnak majd a szervezők. 12 órától zumba-partin lehet zenére mozogni a közismert Bogival, 15 és 16 órától Bencze Ildikóval beszélgethetnek el az érdeklődők a tanulás új módszereiről és a kommunikációról, a meggyőzés erejéről, míg 17 órától Kraft Hunor nőgyógyásszal. 18 órától lazább programra hívják azokat, akik nevetni is szeretnek, ugyanis a klasszikus stand-up komédia képviselőit, Kun Zsoltot és a nyolcadik erdélyi humorfesztivál győztesét, György Botondot is meghívták a szervezők. A jó zenehangulatról az Elgé lokál fog gondoskodni, majd a főtéri esti koncertek és szépségverseny után a szórakozni vágyók visszatérhetnek a önkormányzat udvarára, ahol éjféltől szabadtéri buli lesz, a hangulatról a Pikowatt zenelovasa gondoskodik.
De aki nem szeretne bulizni, és aludni sem tud, azt a futballpályára várják, ahol éjszakai focitornát szerveznek megvilágított füves pályákon. A szervezők tizenhat csapat részvételére számítanak a Nyárád, Maros és Kis-Küküllő térségéből, akik négy csoportban küzdenek meg, mindenikből kettő jut tovább a döntő körökbe. Amúgy fociból nem lesz hiány a hétvégén, és nem csak éjszaka: szombaton 17 órától a futballpályán Székelyföld válogatottját és az egykori ASA öregfiú csapatát látja vendégül Nyárádszereda, míg vasárnap délután a műfüves pályán a papok, polgármesterek és vállalkozók csapatai rúgják majd a bőrt.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2015. július 29.
Zsebedben a Nyárádmente
Elkészültek a Nyárádmente értékeit, épített, természeti és szellemi örökségét bemutató turisztikai kiadványok. A 24 oldalas Barangolás a Nyárád mentén füzet magyarul, románul és angolul jelent meg és kerül ingyenes terjesztésre az idén ősszel megnyíló nyárádremetei turisztikai információs központban. A füzettel az olvasó a Nyárád-mentét „teheti a zsebébe”. Útitárs, amely remélhetőleg áttekinthető, rövid és érthető módon lesz kalauza az erre járó turistának.
A 152 oldalas, igényes kivitelezésű és nagyobb méretű A Nyárád mente képekben című album térségünk nagykövete, könyvborítóban. Egész oldalas fotók, rövid leírások, bemutatkozó és, miért ne, tükör önmagunk számára. Hátha mi is felkapjuk a fejüket: igen, vannak értékek a Nyárádmentén! Igen: a Nyárádmente vonzó a turisták számára! Menjünk fel a Bekecsre, és nézzünk alá. Itthon vagyunk. Milyen szép!
A kiadványok bemutatójára július 31-én, pénteken 18 órától a nyárádszeredai városi könyvtárban kerül sor. Szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Népújság (Marosvásárhely)
Elkészültek a Nyárádmente értékeit, épített, természeti és szellemi örökségét bemutató turisztikai kiadványok. A 24 oldalas Barangolás a Nyárád mentén füzet magyarul, románul és angolul jelent meg és kerül ingyenes terjesztésre az idén ősszel megnyíló nyárádremetei turisztikai információs központban. A füzettel az olvasó a Nyárád-mentét „teheti a zsebébe”. Útitárs, amely remélhetőleg áttekinthető, rövid és érthető módon lesz kalauza az erre járó turistának.
A 152 oldalas, igényes kivitelezésű és nagyobb méretű A Nyárád mente képekben című album térségünk nagykövete, könyvborítóban. Egész oldalas fotók, rövid leírások, bemutatkozó és, miért ne, tükör önmagunk számára. Hátha mi is felkapjuk a fejüket: igen, vannak értékek a Nyárádmentén! Igen: a Nyárádmente vonzó a turisták számára! Menjünk fel a Bekecsre, és nézzünk alá. Itthon vagyunk. Milyen szép!
A kiadványok bemutatójára július 31-én, pénteken 18 órától a nyárádszeredai városi könyvtárban kerül sor. Szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 30.
Holnap rajtol a Nyárádmenti Napok
Július 31 – augusztus 2. között tartalmas és változatos program várja a Nyárádszeredába látogatókat. A hagyományos Nyárádmenti Napok rendezvénysorozat már pénteken kezdetét veszi, amikor délben felavatják a helyi idősotthon kibővített épületét, majd 18 órától a nyárádszeredai városi könyvtár megnyitójára kerül sor. Augusztus 1- jén, szombaton délelőtt 10 órától a Bocskai téren nyílik a hagyományos termékek vására, ugyanitt a gyerekeknek kézművesműhely lesz. 12 órától a Szereda Vásárhely felőli kijáratánál lévő Butyurka- tanyán lovas bemutatóra kerül sor, a lovasíjász-rekordot döntött Pászka Lehel látványos mutatványokkal örvendezteti meg a közönséget. A délutáni autós, motoros parádét és a barátságos futballmeccset követően este a koncerteké lesz a főszerep, 19 órától Kalapács&Rudán és az Akusztika szórakoztatja a magyar heavy metal kedvelőit. 22 órakor Baricz Gergő lép színpadra, illetve elkezdődik a nagy népszerűségnek örvendő Bekecsalja szépe szépségverseny. Vasárnap 12 órától a szeredai gátnál off-road versenyt tartanak, 15 órától gyerekelőadások és futballmérkőzések zajlanak. 17 órától Buta Árpád és Boros Emese operettslágereket ad elő, 18 órától pedig a Bekecs Néptáncegyüttes előadását tekinthetik meg az érdeklődők. Ezt követi 20 órától a Vecker, 21.30-tól az Ördögök koncertje. 22 órától kezdődik az Atilla Fiai társulat és a Bekecs Néptáncegyüttes közös műsora, magyar rocklegendákat adnak elő. Éjfélkor tűzijáték zárja a Nyárádmenti Napokat.
Ifjúsági udvar
A Nyárádmenti Napok keretében első alkalommal lesznek fiataloknak szóló külön programok, augusztus 1- jén, szombaton a helyi polgármesteri hivatal udvarán. Kezdeményező a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet. 11 órától Az én varázskertem című rajzpályázat munkáinak kiértékelésére kerül sor, ezt követően pedig fergeteges zumbapartit tartanak. 15 órától Bencze Ildikó a tanulási módszerekről, valamint a kommunikációról tart előadást, majd 17 órától dr. Kraft Hunor nőgyógyásszal várják beszélgetésre az érdeklődőket. 18 órától a humoré a főszerep, György Botond és Kun Zsolt humoristák stand-up comedyval szórakoztatják a fiatalokat, éjféltől szabadtéri bulival zárul a program.
(menyhárt)
Népújság (Marosvásárhely)
Július 31 – augusztus 2. között tartalmas és változatos program várja a Nyárádszeredába látogatókat. A hagyományos Nyárádmenti Napok rendezvénysorozat már pénteken kezdetét veszi, amikor délben felavatják a helyi idősotthon kibővített épületét, majd 18 órától a nyárádszeredai városi könyvtár megnyitójára kerül sor. Augusztus 1- jén, szombaton délelőtt 10 órától a Bocskai téren nyílik a hagyományos termékek vására, ugyanitt a gyerekeknek kézművesműhely lesz. 12 órától a Szereda Vásárhely felőli kijáratánál lévő Butyurka- tanyán lovas bemutatóra kerül sor, a lovasíjász-rekordot döntött Pászka Lehel látványos mutatványokkal örvendezteti meg a közönséget. A délutáni autós, motoros parádét és a barátságos futballmeccset követően este a koncerteké lesz a főszerep, 19 órától Kalapács&Rudán és az Akusztika szórakoztatja a magyar heavy metal kedvelőit. 22 órakor Baricz Gergő lép színpadra, illetve elkezdődik a nagy népszerűségnek örvendő Bekecsalja szépe szépségverseny. Vasárnap 12 órától a szeredai gátnál off-road versenyt tartanak, 15 órától gyerekelőadások és futballmérkőzések zajlanak. 17 órától Buta Árpád és Boros Emese operettslágereket ad elő, 18 órától pedig a Bekecs Néptáncegyüttes előadását tekinthetik meg az érdeklődők. Ezt követi 20 órától a Vecker, 21.30-tól az Ördögök koncertje. 22 órától kezdődik az Atilla Fiai társulat és a Bekecs Néptáncegyüttes közös műsora, magyar rocklegendákat adnak elő. Éjfélkor tűzijáték zárja a Nyárádmenti Napokat.
Ifjúsági udvar
A Nyárádmenti Napok keretében első alkalommal lesznek fiataloknak szóló külön programok, augusztus 1- jén, szombaton a helyi polgármesteri hivatal udvarán. Kezdeményező a Nyárádszeredai Ifjúsági Szervezet. 11 órától Az én varázskertem című rajzpályázat munkáinak kiértékelésére kerül sor, ezt követően pedig fergeteges zumbapartit tartanak. 15 órától Bencze Ildikó a tanulási módszerekről, valamint a kommunikációról tart előadást, majd 17 órától dr. Kraft Hunor nőgyógyásszal várják beszélgetésre az érdeklődőket. 18 órától a humoré a főszerep, György Botond és Kun Zsolt humoristák stand-up comedyval szórakoztatják a fiatalokat, éjféltől szabadtéri bulival zárul a program.
(menyhárt)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. szeptember 14.
Művészet és nemzeti lét
– beszélgetés Dávid Júlia képzőművésszel –
Lakóhelyei tekintetében változatos életútja ellenére Dávid Júlia emberként és képzőművészként egyaránt megmaradt székely-magyarnak. Olyan személyiség, aki felkutatja és magába szívja ősi kultúránk rejtett értékeit, akinek léptei irányát a nemzethűség és szülőföldszeretet határozza meg, aki büszkén vállalja hovatartozását, és műveivel, valamint magatartásával másokat is erre buzdít.
– Hol ringatták a bölcsőjét, és hol érzi igazán otthon magát?
– Marosvásárhelyen születtem, ott jártam a képzőművészeti líceumba, majd ott is érettségiztem, azonban gyerekkori emlékeim Nyárádmentéhez kötnek, mindkét szülőm odavaló, jómagam is ott nevelkedtem a nagyszüleimnél. Talán ezért érzem úgy, hogy a gyökereim, melyekből a mai napig táplálkozom, mindkét helyhez kötnek, és szellemi eszmélésem, művészi szárnybontogatásom is ennek a vidéknek, valamint szülővárosomnak köszönhetem. Évekig laktam Törökországban, jelenleg a Szeged melletti Ülésen élek.
– A kolozsvári főiskolán iparművészeti, pontosabban textil szakon végzett 1985-ben, később mégis az üvegfestészet mellett döntött. Miért?
– Az, ahogy egy képzőművész a gondolatait, a mondanivalóját megfogalmazza, nem annyira anyagfüggő, mint ahogy ezt a kívülállók gondolják, a lényeg ugyanis az, hogy mindez sikerüljön, és hiteles legyen.
– Alkotásaiban és a bennük fellelhető motívumokban tetten érhető a magyar őstörténet iránti érdeklődés. Mióta van ez így, és minek a hatására?
– Munkásságomat nemcsak a szűkebb szülőföld, hanem Székelyföld egésze meghatározza, hiszen a szakrális tájon kívül már gyermekkoromban lenyűgözött a székely monda- és balladavilág, s később, talán a hatásukra, mintegy ösztönösen kezdtem egyre élénkebben érdeklődni a népművészetben használt ősi motívumok iránt. Törökországi tartózkodásom alatt pedig felfedeztem a mély és nagyon szoros kapcsolatot a székely, magyar és török motívumok között. Ezért kezdtem el egyre mélyebbre ásni, s ennek eredményeként rádöbbentem, hogy a török Göktengri-hit, valamint a magyar ősvallás egy és ugyanaz, ami a jelképek és az általuk alkotott rendszerek azonosságában is megmutatkozik. Ugyanakkor tudatosult bennem, hogy őseink az égből eredő energiákat használták fel az alkotás során, valamint tiszta anyagból és tiszta lélekkel dolgoztak, egy olyan szellemi kincsestárat hozván így létre, melynek nyomai még a tudatunkban és a lelkünkben egyaránt megtalálhatók, csak felszínre kell hozni őket. Én ezen munkálkodom.
– A világ első, 2014. február 27-én forgalomba került székely bélyegén a Táltos, a világ első rovásírásos székely bélyegén pedig a Székely tulipán nevet viselő festményei láthatók. Hogy születtek meg ezek a bélyegek?
– Egy régi székely ismerősömnek, Borbély Leventének támadt ez az ötlete, hogy létre kellene hozni a székely bélyeget, és arra az én festményem kerüljön. Megbeszéltük, átküldtem a festményt, és ő megalkotta a bélyeget, amit nekem Angliából Magyarországra egy levélen elküldött, s az lepecsételve meg is érkezett, tehát a bélyeg betöltötte a szerepét, ami óriási dolog. A második bélyeget Székelykeresztúrra küldte, és szintén célba ért, ismét bizonyítván, hogy bármit meg lehet valósítani, csak akarni kell.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
– beszélgetés Dávid Júlia képzőművésszel –
Lakóhelyei tekintetében változatos életútja ellenére Dávid Júlia emberként és képzőművészként egyaránt megmaradt székely-magyarnak. Olyan személyiség, aki felkutatja és magába szívja ősi kultúránk rejtett értékeit, akinek léptei irányát a nemzethűség és szülőföldszeretet határozza meg, aki büszkén vállalja hovatartozását, és műveivel, valamint magatartásával másokat is erre buzdít.
– Hol ringatták a bölcsőjét, és hol érzi igazán otthon magát?
– Marosvásárhelyen születtem, ott jártam a képzőművészeti líceumba, majd ott is érettségiztem, azonban gyerekkori emlékeim Nyárádmentéhez kötnek, mindkét szülőm odavaló, jómagam is ott nevelkedtem a nagyszüleimnél. Talán ezért érzem úgy, hogy a gyökereim, melyekből a mai napig táplálkozom, mindkét helyhez kötnek, és szellemi eszmélésem, művészi szárnybontogatásom is ennek a vidéknek, valamint szülővárosomnak köszönhetem. Évekig laktam Törökországban, jelenleg a Szeged melletti Ülésen élek.
– A kolozsvári főiskolán iparművészeti, pontosabban textil szakon végzett 1985-ben, később mégis az üvegfestészet mellett döntött. Miért?
– Az, ahogy egy képzőművész a gondolatait, a mondanivalóját megfogalmazza, nem annyira anyagfüggő, mint ahogy ezt a kívülállók gondolják, a lényeg ugyanis az, hogy mindez sikerüljön, és hiteles legyen.
– Alkotásaiban és a bennük fellelhető motívumokban tetten érhető a magyar őstörténet iránti érdeklődés. Mióta van ez így, és minek a hatására?
– Munkásságomat nemcsak a szűkebb szülőföld, hanem Székelyföld egésze meghatározza, hiszen a szakrális tájon kívül már gyermekkoromban lenyűgözött a székely monda- és balladavilág, s később, talán a hatásukra, mintegy ösztönösen kezdtem egyre élénkebben érdeklődni a népművészetben használt ősi motívumok iránt. Törökországi tartózkodásom alatt pedig felfedeztem a mély és nagyon szoros kapcsolatot a székely, magyar és török motívumok között. Ezért kezdtem el egyre mélyebbre ásni, s ennek eredményeként rádöbbentem, hogy a török Göktengri-hit, valamint a magyar ősvallás egy és ugyanaz, ami a jelképek és az általuk alkotott rendszerek azonosságában is megmutatkozik. Ugyanakkor tudatosult bennem, hogy őseink az égből eredő energiákat használták fel az alkotás során, valamint tiszta anyagból és tiszta lélekkel dolgoztak, egy olyan szellemi kincsestárat hozván így létre, melynek nyomai még a tudatunkban és a lelkünkben egyaránt megtalálhatók, csak felszínre kell hozni őket. Én ezen munkálkodom.
– A világ első, 2014. február 27-én forgalomba került székely bélyegén a Táltos, a világ első rovásírásos székely bélyegén pedig a Székely tulipán nevet viselő festményei láthatók. Hogy születtek meg ezek a bélyegek?
– Egy régi székely ismerősömnek, Borbély Leventének támadt ez az ötlete, hogy létre kellene hozni a székely bélyeget, és arra az én festményem kerüljön. Megbeszéltük, átküldtem a festményt, és ő megalkotta a bélyeget, amit nekem Angliából Magyarországra egy levélen elküldött, s az lepecsételve meg is érkezett, tehát a bélyeg betöltötte a szerepét, ami óriási dolog. A második bélyeget Székelykeresztúrra küldte, és szintén célba ért, ismét bizonyítván, hogy bármit meg lehet valósítani, csak akarni kell.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 23.
270 vidéki részesült szakmai képzésben
A végzősök egy része már munkába állt
A Nyárádmentéről 270 személy részesült szakmai képzésben az uniós finanszírozású projekt keretében, amit a marosvásárhelyi Tabula Felnőttképző Központ az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatallal közösen ültetett gyakorlatba az elmúlt másfél évben. Az oklevelet szerzett vidékiek egy része már munkába állt, és ezen a héten a nyárádmenti vállalkozók bevonásával állásbörzét is szerveznek számukra. A projekt eredményeiről tegnapi sajtótájékoztatójukon számoltak be az illetékesek.
A Valós esélyek a munkaerő foglalkoztatására az ákosfalvi régió fenntartható fejlesztése érdekében elnevezésű projektre a szektoriális operatív program humánerőforrás-fejlesztésre szánt tengelye keretében nyertek 1,5 millió lejes finanszírozást. A projektben a Tabula Felnőttképző Központ partnere az ákosfalvi önkormányzat, a kétszázalékos önrészt helyi költségvetésből biztosította a község. László Tünde, a Tabula igazgatója elmondta, a tavaly áprilisban kezdődő és most záruló projekt keretében az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatalban egy képzésre alkalmas termet rendeztek be, és tizenöt számítógépet vásároltak, amelyek a projekt lejárta után is ott maradnak, emellett a Tabula képzőközpontjába két hordozható számítógépet szereztek be. Kocsis Róbert, az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatal pályázatíró irodájának a vezetője kifejtette, a haszonélvezők kiválasztásakor a helyi igényeket vették figyelembe.
– Abból az elgondolásból indultunk ki, hogy aki vidéken nem mezőgazdaságból él, nagyon nehezen talál állást, ezért elsősorban a munkanélkülieknek szerettünk volna segíteni az elhelyezkedésben. Figyelembe vettük, hogy melyek azok a szakmák, amelyek iránt a legnagyobb igény mutatkozik a térségben, és azt is, hogy milyen ipari létesítmények, vállalkozások üzemelnek, amelyek felvevőpiacot jelentenének a végzősöknek – fogalmazott. Ennek alapján tizenhárom szakmát különítettek el, többek között pincér, szakács, szobafestő, asztalos, könyvelő, kereskedelmi dolgozó, otthoni beteggondozó, számítógépes adatkezelő, menedzserasszisztens, angol és német nyelv, valamint vállalkozási ismeretek. Ezeken a területeken szervezték meg az akkreditált képzéseket. A résztvevőket Ákosfalva, Balavásár, Backamadaras, Gyulakuta, Karácsonfalva, Dózsa György, Nyárádgálfalva és Koronka községekből választották ki. 270-en kezdték el a 120 órás szakmai képzéseket, és végül 219-en szerezték meg az országban, illetve az uniós országokban is elismert oklevelet. A "diákok" egy része időközben lemorzsolódott, többnyire azért, mert a képzésekre nyáron került sor, amikor a mezőgazdasági teendők sokasodnak.
Továbbá a jelentkezők egy részét el kellett utasítani, ugyanis feltétel volt, hogy legalább nyolcosztályos végzettséggel kell rendelkezzenek. A pályázat részeként a többi községből ingyen szállították az ákosfalvi képzőközpontba a magyar nyelven zajló tanfolyamok résztvevőit. Emellett mindenki, aki elvégezte a tanfolyamot, az oklevél mellett egyszeri juttatásként 500 lejt kapott. A vidékiek körében rendkívül népszerűnek bizonyult az idősgondozói, valamint a kereskedelmi dolgozói képzés, ezekre ötvenéves korosztályúak is jelentkeztek. A fiatalok számára a legvonzóbbnak a pincérszakma tűnt. Kocsis Róbert szerint nehezen értették meg a vidéki emberekkel, hogy pontosan miről is van szó, viszont most, a projekt végén, egyre többen keresik meg őket azzal a kérdéssel, hogy lesz-e folytatás, mivel szeretnének jelentkezni.
Lapunk kérdésére, hogy a képzés lejártával a végzősöknek segítenek-e munkát találni, Kocsis Róbert hangsúlyozta, a projektben szereplő egyik feltétel, hogy hat hónapon belül a 270 személyből, azaz valójában a 219- ből, akik elvégezték a kurzust, legkevesebb 25-en helyezkedjenek el. A képzések a nyáron zajlottak, és augusztus végére már 14 végzősnek sikerült munkába állni. – Elégtétel volt számomra, hogy nemrég Gyulafehérváron, a pályázati ügyek intézésekor összefutottam egy fiatal hölggyel, aki a menedzserasszisztens-képzést végezte el, és rövid időn belül el is helyezkedett egy pályázatíró cégnél. A végzősök elhelyezkedésében próbálunk segíteni, szeptember 24-én, csütörtökön 10 órakor a göcsi Vektor panzióban állásbörzét szervezünk számukra, amelyre 13 környékbeli céget hívtunk meg, olyanokat, amelyek az ő felkészültségükkel rendelkező szakembereket keresnek.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
A végzősök egy része már munkába állt
A Nyárádmentéről 270 személy részesült szakmai képzésben az uniós finanszírozású projekt keretében, amit a marosvásárhelyi Tabula Felnőttképző Központ az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatallal közösen ültetett gyakorlatba az elmúlt másfél évben. Az oklevelet szerzett vidékiek egy része már munkába állt, és ezen a héten a nyárádmenti vállalkozók bevonásával állásbörzét is szerveznek számukra. A projekt eredményeiről tegnapi sajtótájékoztatójukon számoltak be az illetékesek.
A Valós esélyek a munkaerő foglalkoztatására az ákosfalvi régió fenntartható fejlesztése érdekében elnevezésű projektre a szektoriális operatív program humánerőforrás-fejlesztésre szánt tengelye keretében nyertek 1,5 millió lejes finanszírozást. A projektben a Tabula Felnőttképző Központ partnere az ákosfalvi önkormányzat, a kétszázalékos önrészt helyi költségvetésből biztosította a község. László Tünde, a Tabula igazgatója elmondta, a tavaly áprilisban kezdődő és most záruló projekt keretében az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatalban egy képzésre alkalmas termet rendeztek be, és tizenöt számítógépet vásároltak, amelyek a projekt lejárta után is ott maradnak, emellett a Tabula képzőközpontjába két hordozható számítógépet szereztek be. Kocsis Róbert, az Ákosfalvi Polgármesteri Hivatal pályázatíró irodájának a vezetője kifejtette, a haszonélvezők kiválasztásakor a helyi igényeket vették figyelembe.
– Abból az elgondolásból indultunk ki, hogy aki vidéken nem mezőgazdaságból él, nagyon nehezen talál állást, ezért elsősorban a munkanélkülieknek szerettünk volna segíteni az elhelyezkedésben. Figyelembe vettük, hogy melyek azok a szakmák, amelyek iránt a legnagyobb igény mutatkozik a térségben, és azt is, hogy milyen ipari létesítmények, vállalkozások üzemelnek, amelyek felvevőpiacot jelentenének a végzősöknek – fogalmazott. Ennek alapján tizenhárom szakmát különítettek el, többek között pincér, szakács, szobafestő, asztalos, könyvelő, kereskedelmi dolgozó, otthoni beteggondozó, számítógépes adatkezelő, menedzserasszisztens, angol és német nyelv, valamint vállalkozási ismeretek. Ezeken a területeken szervezték meg az akkreditált képzéseket. A résztvevőket Ákosfalva, Balavásár, Backamadaras, Gyulakuta, Karácsonfalva, Dózsa György, Nyárádgálfalva és Koronka községekből választották ki. 270-en kezdték el a 120 órás szakmai képzéseket, és végül 219-en szerezték meg az országban, illetve az uniós országokban is elismert oklevelet. A "diákok" egy része időközben lemorzsolódott, többnyire azért, mert a képzésekre nyáron került sor, amikor a mezőgazdasági teendők sokasodnak.
Továbbá a jelentkezők egy részét el kellett utasítani, ugyanis feltétel volt, hogy legalább nyolcosztályos végzettséggel kell rendelkezzenek. A pályázat részeként a többi községből ingyen szállították az ákosfalvi képzőközpontba a magyar nyelven zajló tanfolyamok résztvevőit. Emellett mindenki, aki elvégezte a tanfolyamot, az oklevél mellett egyszeri juttatásként 500 lejt kapott. A vidékiek körében rendkívül népszerűnek bizonyult az idősgondozói, valamint a kereskedelmi dolgozói képzés, ezekre ötvenéves korosztályúak is jelentkeztek. A fiatalok számára a legvonzóbbnak a pincérszakma tűnt. Kocsis Róbert szerint nehezen értették meg a vidéki emberekkel, hogy pontosan miről is van szó, viszont most, a projekt végén, egyre többen keresik meg őket azzal a kérdéssel, hogy lesz-e folytatás, mivel szeretnének jelentkezni.
Lapunk kérdésére, hogy a képzés lejártával a végzősöknek segítenek-e munkát találni, Kocsis Róbert hangsúlyozta, a projektben szereplő egyik feltétel, hogy hat hónapon belül a 270 személyből, azaz valójában a 219- ből, akik elvégezték a kurzust, legkevesebb 25-en helyezkedjenek el. A képzések a nyáron zajlottak, és augusztus végére már 14 végzősnek sikerült munkába állni. – Elégtétel volt számomra, hogy nemrég Gyulafehérváron, a pályázati ügyek intézésekor összefutottam egy fiatal hölggyel, aki a menedzserasszisztens-képzést végezte el, és rövid időn belül el is helyezkedett egy pályázatíró cégnél. A végzősök elhelyezkedésében próbálunk segíteni, szeptember 24-én, csütörtökön 10 órakor a göcsi Vektor panzióban állásbörzét szervezünk számukra, amelyre 13 környékbeli céget hívtunk meg, olyanokat, amelyek az ő felkészültségükkel rendelkező szakembereket keresnek.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2015. október 7.
Restaurátorok Udvarhelyen
Az erdélyi, magyarországi és vajdasági restaurátorokat toborozza össze a Haáz Rezső Múzeum.
Mintegy hetven szakember vesz részt ezúttal az Erdélyi Magyar Restaurátorok Továbbképző Konferenciáján, a háromnapos előadás-sorozatot követően csütörtökön és pénteken tanulmányúton ismerik meg a szakértők Udvarhelyszék és a Nyárád mente műemlék templomait. Ezúttal a restaurálás, konzerválás, kutatás és műemlék-helyreállítás volt a továbbképző konferencia témája, így a múzeumokban dolgozó gyűjteménykezelők, restaurátorok és egyetemi hallgatók különböző restaurálási megoldásokat és korszerű anyagvizsgálati módszereket ismerhettek meg – mondta el érdeklődésünkre Károlyi Zita restaurátor, a rendezvény szervezője.
A konferenciához kapcsolódóan a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában Megmentett műkincsek címmel poszterkiállítást nyitottak meg, melyet az érdeklődők péntek délutánig tekinthetnek meg. A csütörtökön és pénteken zajló tanulmányúton a részvevők Udvarhelyszék és Nyárád mente műemlék templomait ismerhetik meg, amelyekről előadást is hallottak az elmúlt napokban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Az erdélyi, magyarországi és vajdasági restaurátorokat toborozza össze a Haáz Rezső Múzeum.
Mintegy hetven szakember vesz részt ezúttal az Erdélyi Magyar Restaurátorok Továbbképző Konferenciáján, a háromnapos előadás-sorozatot követően csütörtökön és pénteken tanulmányúton ismerik meg a szakértők Udvarhelyszék és a Nyárád mente műemlék templomait. Ezúttal a restaurálás, konzerválás, kutatás és műemlék-helyreállítás volt a továbbképző konferencia témája, így a múzeumokban dolgozó gyűjteménykezelők, restaurátorok és egyetemi hallgatók különböző restaurálási megoldásokat és korszerű anyagvizsgálati módszereket ismerhettek meg – mondta el érdeklődésünkre Károlyi Zita restaurátor, a rendezvény szervezője.
A konferenciához kapcsolódóan a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagtárában Megmentett műkincsek címmel poszterkiállítást nyitottak meg, melyet az érdeklődők péntek délutánig tekinthetnek meg. A csütörtökön és pénteken zajló tanulmányúton a részvevők Udvarhelyszék és Nyárád mente műemlék templomait ismerhetik meg, amelyekről előadást is hallottak az elmúlt napokban.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. október 22.
Mérleget vont a Nyárád menti kistérségi társulás
Az elmúlt fejlesztési időszak eredményeit összegezte, és a következő lehetőségeiről tárgyalt szerdán a Nyárádmente Kistérségi Társuláshoz tartozó tizenhárom önkormányzat és a munkaszervezeti csapat.
A kistérségi társulás munkáját az utóbbi három-négy évben két nagy projekt alkotta. Antal Zoltán munkaszervezeti és irodai vezető elmondta: az eredmények magukért beszélnek, de a nagy volumenű munkába bele is fáradt a kis csapat, és a következő hónapok pénzügyi kilátásai sem a legpozitívabbak.
A polgármesterek elismerő szavakkal méltatták az iroda munkáját, hangsúlyozva: továbbra is hasonló és még jobb eredményeket várnak. Ehhez a munkaszervezet minden segítséget megkap a jövőben is a közgyűlés részéről.
Jók az eredmények
A kistérség a LEADER programon közel 2,8 millió eurót nyert Nyárád menti kezdeményezések, projektek támogatására. Ebből mintegy 2 millió eurót fizetnek a hatóságok. A munkaszervezet és iroda költségeire mintegy 550 ezer eurót szántak, ebből 290-et költöttek működésre, 80 ezret népszerűsítési programokra, és 180 ezer eurót megspóroltak. A 2007–2013-as fejlesztési ciklusban meghirdetett LEADER program heteken belül lezárul, és indul a 2014–2020-as fejlesztési ciklus.
Erre az időszakra az iroda már meg is nyert egy jóval kisebb, mintegy 13 ezer eurós támogatást az újabb LEADER program népszerűsítésére, két héten belül meg is kötik a szerződést. Antal Zoltán úgy véli, a meglévő területi ismeretek és tapasztalatok birtokában ebből az összegből is kivitelezhető az előkészítő munka, a hangsúlyt pedig a minőségi és gyorsabb tájékoztatásra fektetik.
A Natura 2000 program három éve fut, a kistérség a Kis-Küküllő Térségi Társulással és a marosvásárhelyi Milvus Csoport madár- és természetvédelmi egyesülettel együtt több megyére kiterjedő négy természetvédelmi területet kezel. A gondnokság az elmúlt időszakban kidolgozta ezek kezelési tervét, amelyet két hete nyújtottak be a környezetvédelmi minisztériumhoz.
A dokumentáció széles körű társadalmi párbeszéd, egyeztetés alapján jött létre, és 72 intézkedést irányoz elő a területeken élő védett fajok és az élőhelyek megóvása érdekében. A szervezet reméli, hogy a szaktárcától pályázati támogatást is tud szerezni az elkövetkező egy évben a tíz évre szóló kezelési terv megvalósítása céljából.
„Takaréklángon" működő irodák
Azt sem rejtették véka alá, hogy a két nagy pályázat zárultával közel egy évig csak „takaréklángon" fog működni a két iroda, amíg újabb pályázatokat nyernek. A LEADER-irodában hamarosan megszűnnek a munkaviszonyok az alkalmazottakkal, az előkészítő program megvalósításában két munkatársnak nem tudnak szerződést ajánlani.
A Natura 2000 gondnokság irodájában kisebb lesz a leépítés. Ennek ellenére Antal Zoltán nem borúlátó, mint mondta, a kistérség rendelkezik megtakarított összeggel, ám ezt forgótőkeként használnák fel a következő projektek beindítására. Elhangzott: ha kisebb kapacitással is, de szeretnék folytatni a munkát az elkövetkező év alatt is, és a közgyűlés segítségéről biztosította őket ehhez.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
Az elmúlt fejlesztési időszak eredményeit összegezte, és a következő lehetőségeiről tárgyalt szerdán a Nyárádmente Kistérségi Társuláshoz tartozó tizenhárom önkormányzat és a munkaszervezeti csapat.
A kistérségi társulás munkáját az utóbbi három-négy évben két nagy projekt alkotta. Antal Zoltán munkaszervezeti és irodai vezető elmondta: az eredmények magukért beszélnek, de a nagy volumenű munkába bele is fáradt a kis csapat, és a következő hónapok pénzügyi kilátásai sem a legpozitívabbak.
A polgármesterek elismerő szavakkal méltatták az iroda munkáját, hangsúlyozva: továbbra is hasonló és még jobb eredményeket várnak. Ehhez a munkaszervezet minden segítséget megkap a jövőben is a közgyűlés részéről.
Jók az eredmények
A kistérség a LEADER programon közel 2,8 millió eurót nyert Nyárád menti kezdeményezések, projektek támogatására. Ebből mintegy 2 millió eurót fizetnek a hatóságok. A munkaszervezet és iroda költségeire mintegy 550 ezer eurót szántak, ebből 290-et költöttek működésre, 80 ezret népszerűsítési programokra, és 180 ezer eurót megspóroltak. A 2007–2013-as fejlesztési ciklusban meghirdetett LEADER program heteken belül lezárul, és indul a 2014–2020-as fejlesztési ciklus.
Erre az időszakra az iroda már meg is nyert egy jóval kisebb, mintegy 13 ezer eurós támogatást az újabb LEADER program népszerűsítésére, két héten belül meg is kötik a szerződést. Antal Zoltán úgy véli, a meglévő területi ismeretek és tapasztalatok birtokában ebből az összegből is kivitelezhető az előkészítő munka, a hangsúlyt pedig a minőségi és gyorsabb tájékoztatásra fektetik.
A Natura 2000 program három éve fut, a kistérség a Kis-Küküllő Térségi Társulással és a marosvásárhelyi Milvus Csoport madár- és természetvédelmi egyesülettel együtt több megyére kiterjedő négy természetvédelmi területet kezel. A gondnokság az elmúlt időszakban kidolgozta ezek kezelési tervét, amelyet két hete nyújtottak be a környezetvédelmi minisztériumhoz.
A dokumentáció széles körű társadalmi párbeszéd, egyeztetés alapján jött létre, és 72 intézkedést irányoz elő a területeken élő védett fajok és az élőhelyek megóvása érdekében. A szervezet reméli, hogy a szaktárcától pályázati támogatást is tud szerezni az elkövetkező egy évben a tíz évre szóló kezelési terv megvalósítása céljából.
„Takaréklángon" működő irodák
Azt sem rejtették véka alá, hogy a két nagy pályázat zárultával közel egy évig csak „takaréklángon" fog működni a két iroda, amíg újabb pályázatokat nyernek. A LEADER-irodában hamarosan megszűnnek a munkaviszonyok az alkalmazottakkal, az előkészítő program megvalósításában két munkatársnak nem tudnak szerződést ajánlani.
A Natura 2000 gondnokság irodájában kisebb lesz a leépítés. Ennek ellenére Antal Zoltán nem borúlátó, mint mondta, a kistérség rendelkezik megtakarított összeggel, ám ezt forgótőkeként használnák fel a következő projektek beindítására. Elhangzott: ha kisebb kapacitással is, de szeretnék folytatni a munkát az elkövetkező év alatt is, és a közgyűlés segítségéről biztosította őket ehhez.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 30.
Több mint hétszáz nyárádmenti gyereket tanítanak táncolni
Saját korszerű próbaterem a Bekecsnek
Pár hét múlva birtokba veheti a Bekecs néptáncegyüttes az új, jól felszerelt saját próbatermet, amit a nyárádszeredai művelődési ház emeleti részén alakítottak ki számukra.
Benő Barna, a nemzetközi szinten is elismerésnek örvendő néptáncegyüttes vezetője elégedetten közölte a jó hírt, hogy végre lesz saját próbatermük. Eddig is a művelődési házban zajlottak a próbák, viszont gyakran fordult elő, hogy az ott megtartott kulturális rendezvényekkel ütköztek a próbák.
– Ezt a termet kizárólag mi fogjuk használni. Valójában stúdiókörülményeket teremtünk itt, különleges színpadi fényekkel, megfelelő hangtechnikával, és óriási előny, hogy a felszerelésünket nyugodtan itt hagyhatjuk, nem kell próbák után mindent leszerelni. Saját fűtésrendszerünk is lesz, amit mi szabályozhatunk – sorolta a saját próbaterem előnyeit Benő Barna. Megtudtuk, hogy a Bekecs néptáncegyüttes egy Leader- pályázat keretében vásárolt magának fény-, illetve hangtechnikai felszereléseket: fény-, és hangkeverő berendezést, hangfalakat, színpadi lámpákat és mikroportokat. Az új próbatermet a nyárádszeredai önkormányzat tíz évre adta haszonbérbe a Bekecs néptáncegyüttesnek, ugyanakkor harmincezer lejjel, azaz a szükséges összeg felével hozzá is járult a próbaterem kialakításához. A felújítási munkálatokkal várhatóan egy-két héten belül elkészülnek, így a táncosok hamarosan birtokba vehetik.
A Bekecs nemrég Budapesten, a Hagyományok Házában vitte színre a Hagyatékok, valamint a Hamupipőke című táncszínházi előadásokat, a hét végén pedig a Kolozsvári Magyar Opera színpadán lépnek fel. A színvonalas előadások előkészítése és számos fellépés mellett a Nagy Bekecs táncosai egy nemes célt is felvállaltak, tizenöten, párban a Nyárádmentén több mint hétszáz gyereknek oktatnak néptáncot, hetente harminc csoporttal foglalkoznak. Benő Barna elmondta, mindez 2012-ben kezdődött, amikor úgy érezte, az elmúlt húsz évben a Nyárádmentén nagyon megcsappantak az ilyen jellegű hagyományos tevékenységek, és köztudott, hogy a tradicionális társadalomban egy helyi tánccsoportnak mozgósító hatása volt a közösségi életre. A tanterv nem engedi meg, hogy az iskolákban bevezessék a néptáncot, így más megoldás után kellett nézni, és első lépésben a nyárádmenti polgármestereket kellett a nemes cél mellé felsorakoztatni. Ez a legtöbb helyszínen sikerült is, a költséget az önkormányzatok fedezik, és arról is gondoskodnak, hogy iskolabuszokkal arra a településre szállítsák a gyerekeket, ahol az adott községben a néptáncoktatás zajlik. Mivel nem kötelező tevékenységről van szó, kizárólag olyan gyerekek járnak, akik elkötelezettek a néptánc iránt, így könnyebb a velük való munka. Vannak csoportjaik Dózsa György, Nyárádkarácson, Ákosfalva, Nyárádmagyarós, Csíkfalva, Székelybere, Nyárádremete és Koronka községekben, valamint Szentháromságon és Nyárádszeredában. A települések egy részén felnőtt-, kisiskolás, középiskolás csoportok is működnek, tehát valójában minden korosztályt lefednek.
– A felnőttoktatás igazából nem arról szól, hogy hivatásos táncosokat neveljünk ki, az elsődleges cél a közösségépítés. Talán Nyárádszeredában a legváltozatosabb a kínálat, nemrég felnőtteknek salsa-, a Deák Farkas iskola diákjainak pedig moderntánc-csoport indult, valamint népihangszer-oktatás kisiskolások számára is Bartis Zoltán prímás, zenepedagógus vezetésével.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
Saját korszerű próbaterem a Bekecsnek
Pár hét múlva birtokba veheti a Bekecs néptáncegyüttes az új, jól felszerelt saját próbatermet, amit a nyárádszeredai művelődési ház emeleti részén alakítottak ki számukra.
Benő Barna, a nemzetközi szinten is elismerésnek örvendő néptáncegyüttes vezetője elégedetten közölte a jó hírt, hogy végre lesz saját próbatermük. Eddig is a művelődési házban zajlottak a próbák, viszont gyakran fordult elő, hogy az ott megtartott kulturális rendezvényekkel ütköztek a próbák.
– Ezt a termet kizárólag mi fogjuk használni. Valójában stúdiókörülményeket teremtünk itt, különleges színpadi fényekkel, megfelelő hangtechnikával, és óriási előny, hogy a felszerelésünket nyugodtan itt hagyhatjuk, nem kell próbák után mindent leszerelni. Saját fűtésrendszerünk is lesz, amit mi szabályozhatunk – sorolta a saját próbaterem előnyeit Benő Barna. Megtudtuk, hogy a Bekecs néptáncegyüttes egy Leader- pályázat keretében vásárolt magának fény-, illetve hangtechnikai felszereléseket: fény-, és hangkeverő berendezést, hangfalakat, színpadi lámpákat és mikroportokat. Az új próbatermet a nyárádszeredai önkormányzat tíz évre adta haszonbérbe a Bekecs néptáncegyüttesnek, ugyanakkor harmincezer lejjel, azaz a szükséges összeg felével hozzá is járult a próbaterem kialakításához. A felújítási munkálatokkal várhatóan egy-két héten belül elkészülnek, így a táncosok hamarosan birtokba vehetik.
A Bekecs nemrég Budapesten, a Hagyományok Házában vitte színre a Hagyatékok, valamint a Hamupipőke című táncszínházi előadásokat, a hét végén pedig a Kolozsvári Magyar Opera színpadán lépnek fel. A színvonalas előadások előkészítése és számos fellépés mellett a Nagy Bekecs táncosai egy nemes célt is felvállaltak, tizenöten, párban a Nyárádmentén több mint hétszáz gyereknek oktatnak néptáncot, hetente harminc csoporttal foglalkoznak. Benő Barna elmondta, mindez 2012-ben kezdődött, amikor úgy érezte, az elmúlt húsz évben a Nyárádmentén nagyon megcsappantak az ilyen jellegű hagyományos tevékenységek, és köztudott, hogy a tradicionális társadalomban egy helyi tánccsoportnak mozgósító hatása volt a közösségi életre. A tanterv nem engedi meg, hogy az iskolákban bevezessék a néptáncot, így más megoldás után kellett nézni, és első lépésben a nyárádmenti polgármestereket kellett a nemes cél mellé felsorakoztatni. Ez a legtöbb helyszínen sikerült is, a költséget az önkormányzatok fedezik, és arról is gondoskodnak, hogy iskolabuszokkal arra a településre szállítsák a gyerekeket, ahol az adott községben a néptáncoktatás zajlik. Mivel nem kötelező tevékenységről van szó, kizárólag olyan gyerekek járnak, akik elkötelezettek a néptánc iránt, így könnyebb a velük való munka. Vannak csoportjaik Dózsa György, Nyárádkarácson, Ákosfalva, Nyárádmagyarós, Csíkfalva, Székelybere, Nyárádremete és Koronka községekben, valamint Szentháromságon és Nyárádszeredában. A települések egy részén felnőtt-, kisiskolás, középiskolás csoportok is működnek, tehát valójában minden korosztályt lefednek.
– A felnőttoktatás igazából nem arról szól, hogy hivatásos táncosokat neveljünk ki, az elsődleges cél a közösségépítés. Talán Nyárádszeredában a legváltozatosabb a kínálat, nemrég felnőtteknek salsa-, a Deák Farkas iskola diákjainak pedig moderntánc-csoport indult, valamint népihangszer-oktatás kisiskolások számára is Bartis Zoltán prímás, zenepedagógus vezetésével.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 3.
Kihívások, esélyek
A Maros megyei RDMSZ Területi Képviselők Tanácsa (TKT) múlt heti ülésének napirendjén a megye politikai helyzetének ismertetése, az előválasztások kiértékelése, illetve a megyei küldöttgyűlés összehívása szerepelt. A TKT november 5-re hirdette meg a megyei küldöttgyűlést, amelyen módosítják a megyei alapszabályzatot, és megválasztják a Maros megyei SZKT-tagokat.
Brassai Zsombor megyei elnököt kérdeztük.
– Mi a jelentősége, mi indokolja a küldöttgyűlés összehívását azon kívül, hogy a megújuló Szövetségi Képviselők Tanácsa testületébe meg kell választani a megyei küldötteket, illetve a legutóbbi kongresszuson módosított alapszabályzathoz kell igazítani a megyei alapszabályzatot is.
– Az erdélyi miniparlamentnek is nevezett Szövetségi Képviselők Tanácsa rendkívül fontos politikai döntéshozó testület, úgy gondolom, hogy az újratervezés folyamatában, amit a kongresszus meghirdetett, ennek a fórumnak nagy a jelentősége. Szeretném, hogy Maros megye, az RMDSZ egyik legnagyobb területi szervezete fajsúlyosan legyen képviselve ebben a testületben, tekintettel arra, hogy az erdélyi érdekvédelmi politizálás szempontjából legfontosabb közigazgatási egységének, frontmegyének és frontvárosnak szoktuk nevezni Maros megyét, illetve Marosvásárhelyt. Itt még nem dőlt el a harc, még van esély, de szükség is erősíteni a magyar érdekvédelmet. Az elmúlt 15 év számunkra azzal a tanulsággal szolgál, hogy amennyiben itt, Székelyföld fővárosában nem vesszük kezünkbe az irányítást, nemcsak a magyar ügyek szenvednek csorbát, hanem egyáltalán a térség fejlődése is kockázatos. Ugyanis Marosvásárhely, illetve Maros megye nem használta ki az elmúlt időszakban azokat az adottságait, amelyek a térség meghatározójává nemesítették volna. Úgy gondolom, hogy egy felelős politikai szervezet nem nézheti tétlenül tovább, hogy egy rendkívül kedvező premisszákkal felvértezett város a gazdasági versenyben nem tudja felvenni a versenyt a környező megyékkel.
– Úgy fogalmazott, hogy "egy felelős politikai szervezet nem nézheti tovább tétlenül". Eddig miért nézték el?
– Én a jövőre összpontosítok. Nyilván a múltat is elemezni kell, újra kell gondolni. Azért tudtam és tudom támogatni az RMDSZ által meghirdetett újratervezést, mert a múltból valóban le kell vonni a következtetéseket, és előre kell nézni. Azt hiszem, hogy a Maros megyei RMDSZ a múlt év végén meghirdetett előválasztási kezdeményezésével, vagyis, hogy egy évvel a választások előtt elkezdte a felkészülést a jövő évi küzdelemre, az újratervezésnek egy komoly lépését valósította meg, amit fémjelzett az az előválasztás, amit a másik két párttal közösen szerveztünk meg. Nyilván, ez a kezdeti összefogás is jelzi, hogy az én megközelítésemben az újratervezés hogyan körvonalazódik.
Racionálisan kell gondolkodni. Nagyon komoly kihívása az érdekvédelmi politizálásnak, hogy ésszerű adatokat, tényeket figyelembe véve tervezzük meg a jövő évi választási küzdelmet. Egy biztos: 2012-ben az RMDSZ egymagában nem tudott úgy teljesíteni, hogy érvényesüljön az érdekvédelem. Önmagában nem tudott erős lenni, sőt gyengültünk: sikerült ugyan tíz tanácsost bevinnünk a municípiumi önkormányzatba, viszont veszítettünk egy megyei tanácselnököt, veszítettünk egy szenátori pozíciót. Nyilvánvaló, hogy ezt a helyzetet a jövőben csak ésszerű magyar összefogással tudjuk kezelni.
– Gondolja, hogy mindaz, amit elveszített a marosvásárhelyi, illetve a Maros megyei magyarság, visszaszerezhető?
– A matematikai esélyünk továbbra is létezik, bár a municípiumban már 50 százalék alatt van a magyarság. Ennek dacára, ha figyelembe vesszük, hogy az összefogás milyen felhajtóerőt jelent, amely képes mozgósítani – ennek már az előválasztáson látszottak az egyértelmű jelei –, akkor a masszív részvétellel a népességi adatokban látszó hátrányainkat be tudjuk hozni. Úgy látom tehát, hogy az összefogás felhajtóerő Marosvásárhelyen, amit komolyan kell venni, és ennek megfelelően kell döntéseket hozni. Ennek a tárgyalása, előkészítése, egyeztetése elkezdődött, megfogalmazódtak a különböző szempontok. Úgy vélem, és ezt el is mondtam a testületnek, hogy számszerűsítve kell racionalizálni a körvonalazódó döntést. Véleményem szerint az előválasztás bebizonyította, hogy ha együtt megyünk, és egyeztetjük a céljainkat, akkor sokkal erőteljesebb érdekvédelmet tudunk megvalósítani, illetve a politikum vissza tudja szerezni azt a bizalmat, amit az elmúlt években elveszített.
Maros megyét 12 közvetlenül választott tisztségviselő képviseli a Szövetségi Képviselők Tanácsában. A megyét három régióra osztva – keleti (Nyárádmente és Felső-Küküllő mente), nyugati (Maros mente, Mezőség, Alsó-Kis-Küküllő mente és Nagy-Küküllő mente) és Marosvásárhely – négy-négy küldött fogja képviselni az SZKT-ban. A jelölteket a küldöttgyűlés rangsorolja.
Az SZKT-ba jelentkező RMDSZ-tagoknak november 3-án 17 óráig kell leadniuk pályázataikat a szövetség megyei székházában. A dossziénak tartalmaznia kell: 300 támogató aláírást (az aláírásgyűjtő íveket a megyei szervezet titkárságáról lehet igényelni); a jelölt önéletrajzát (ennek kötelező módon tartalmaznia kell az illető politikai tevékenységét 1989 előtt és után); az RMDSZ keretében kifejtett tevékenységét, valamint a Román Hírszerző Szolgálattal való együttműködését 1989 előtt és után; a területen működő egyik helyi szervezet által kiállított tagsági igazolvány másolatát; egy kézzel írott nyilatkozatot arról, hogy a parlamenti, illetve a helyhatósági választásokon nem indult valamely más párt vagy szervezet színeiben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A Maros megyei RDMSZ Területi Képviselők Tanácsa (TKT) múlt heti ülésének napirendjén a megye politikai helyzetének ismertetése, az előválasztások kiértékelése, illetve a megyei küldöttgyűlés összehívása szerepelt. A TKT november 5-re hirdette meg a megyei küldöttgyűlést, amelyen módosítják a megyei alapszabályzatot, és megválasztják a Maros megyei SZKT-tagokat.
Brassai Zsombor megyei elnököt kérdeztük.
– Mi a jelentősége, mi indokolja a küldöttgyűlés összehívását azon kívül, hogy a megújuló Szövetségi Képviselők Tanácsa testületébe meg kell választani a megyei küldötteket, illetve a legutóbbi kongresszuson módosított alapszabályzathoz kell igazítani a megyei alapszabályzatot is.
– Az erdélyi miniparlamentnek is nevezett Szövetségi Képviselők Tanácsa rendkívül fontos politikai döntéshozó testület, úgy gondolom, hogy az újratervezés folyamatában, amit a kongresszus meghirdetett, ennek a fórumnak nagy a jelentősége. Szeretném, hogy Maros megye, az RMDSZ egyik legnagyobb területi szervezete fajsúlyosan legyen képviselve ebben a testületben, tekintettel arra, hogy az erdélyi érdekvédelmi politizálás szempontjából legfontosabb közigazgatási egységének, frontmegyének és frontvárosnak szoktuk nevezni Maros megyét, illetve Marosvásárhelyt. Itt még nem dőlt el a harc, még van esély, de szükség is erősíteni a magyar érdekvédelmet. Az elmúlt 15 év számunkra azzal a tanulsággal szolgál, hogy amennyiben itt, Székelyföld fővárosában nem vesszük kezünkbe az irányítást, nemcsak a magyar ügyek szenvednek csorbát, hanem egyáltalán a térség fejlődése is kockázatos. Ugyanis Marosvásárhely, illetve Maros megye nem használta ki az elmúlt időszakban azokat az adottságait, amelyek a térség meghatározójává nemesítették volna. Úgy gondolom, hogy egy felelős politikai szervezet nem nézheti tétlenül tovább, hogy egy rendkívül kedvező premisszákkal felvértezett város a gazdasági versenyben nem tudja felvenni a versenyt a környező megyékkel.
– Úgy fogalmazott, hogy "egy felelős politikai szervezet nem nézheti tovább tétlenül". Eddig miért nézték el?
– Én a jövőre összpontosítok. Nyilván a múltat is elemezni kell, újra kell gondolni. Azért tudtam és tudom támogatni az RMDSZ által meghirdetett újratervezést, mert a múltból valóban le kell vonni a következtetéseket, és előre kell nézni. Azt hiszem, hogy a Maros megyei RMDSZ a múlt év végén meghirdetett előválasztási kezdeményezésével, vagyis, hogy egy évvel a választások előtt elkezdte a felkészülést a jövő évi küzdelemre, az újratervezésnek egy komoly lépését valósította meg, amit fémjelzett az az előválasztás, amit a másik két párttal közösen szerveztünk meg. Nyilván, ez a kezdeti összefogás is jelzi, hogy az én megközelítésemben az újratervezés hogyan körvonalazódik.
Racionálisan kell gondolkodni. Nagyon komoly kihívása az érdekvédelmi politizálásnak, hogy ésszerű adatokat, tényeket figyelembe véve tervezzük meg a jövő évi választási küzdelmet. Egy biztos: 2012-ben az RMDSZ egymagában nem tudott úgy teljesíteni, hogy érvényesüljön az érdekvédelem. Önmagában nem tudott erős lenni, sőt gyengültünk: sikerült ugyan tíz tanácsost bevinnünk a municípiumi önkormányzatba, viszont veszítettünk egy megyei tanácselnököt, veszítettünk egy szenátori pozíciót. Nyilvánvaló, hogy ezt a helyzetet a jövőben csak ésszerű magyar összefogással tudjuk kezelni.
– Gondolja, hogy mindaz, amit elveszített a marosvásárhelyi, illetve a Maros megyei magyarság, visszaszerezhető?
– A matematikai esélyünk továbbra is létezik, bár a municípiumban már 50 százalék alatt van a magyarság. Ennek dacára, ha figyelembe vesszük, hogy az összefogás milyen felhajtóerőt jelent, amely képes mozgósítani – ennek már az előválasztáson látszottak az egyértelmű jelei –, akkor a masszív részvétellel a népességi adatokban látszó hátrányainkat be tudjuk hozni. Úgy látom tehát, hogy az összefogás felhajtóerő Marosvásárhelyen, amit komolyan kell venni, és ennek megfelelően kell döntéseket hozni. Ennek a tárgyalása, előkészítése, egyeztetése elkezdődött, megfogalmazódtak a különböző szempontok. Úgy vélem, és ezt el is mondtam a testületnek, hogy számszerűsítve kell racionalizálni a körvonalazódó döntést. Véleményem szerint az előválasztás bebizonyította, hogy ha együtt megyünk, és egyeztetjük a céljainkat, akkor sokkal erőteljesebb érdekvédelmet tudunk megvalósítani, illetve a politikum vissza tudja szerezni azt a bizalmat, amit az elmúlt években elveszített.
Maros megyét 12 közvetlenül választott tisztségviselő képviseli a Szövetségi Képviselők Tanácsában. A megyét három régióra osztva – keleti (Nyárádmente és Felső-Küküllő mente), nyugati (Maros mente, Mezőség, Alsó-Kis-Küküllő mente és Nagy-Küküllő mente) és Marosvásárhely – négy-négy küldött fogja képviselni az SZKT-ban. A jelölteket a küldöttgyűlés rangsorolja.
Az SZKT-ba jelentkező RMDSZ-tagoknak november 3-án 17 óráig kell leadniuk pályázataikat a szövetség megyei székházában. A dossziénak tartalmaznia kell: 300 támogató aláírást (az aláírásgyűjtő íveket a megyei szervezet titkárságáról lehet igényelni); a jelölt önéletrajzát (ennek kötelező módon tartalmaznia kell az illető politikai tevékenységét 1989 előtt és után); az RMDSZ keretében kifejtett tevékenységét, valamint a Román Hírszerző Szolgálattal való együttműködését 1989 előtt és után; a területen működő egyik helyi szervezet által kiállított tagsági igazolvány másolatát; egy kézzel írott nyilatkozatot arról, hogy a parlamenti, illetve a helyhatósági választásokon nem indult valamely más párt vagy szervezet színeiben.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 12.
Sikeres gazdálkodáshoz elsősorban tudás kell
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. november 27.
Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 2.
Roráték időszaka a „Szentföldön”
Elterjedt szokás az Adventi időszakban a hajnali mise, azaz roráté tartása, melyben különös hangsúlyt kap Szűz Mária tisztelete és a kis Jézus megszületését megelőző várakozás. A Nyárádmente Szentföldnek is nevezett, katolikus részében ebben az időszakban zsúfoltak a kora reggeli szertartások alkalmával a templomok.
Elnevezése a Rorate coeli de super, azaz Harmatozzatok, egek, onnan fentről kezdetű ének kezdő szavaiból ered. Ezeknek a miséknek a fény ad sajátságos, egyedülálló hangulatot, hiszen különösen a hideg és sötét téli időszakban indul meg az ember annak keresésére.
„Mindenki elmondhatja, hogy az életünk néha bizony sötét zugokba vezet. Amikor úgy érezzük, hogy messze van tőlünk az Isten, akkor egy kicsit sötétebb az életünk, ezért ebben a hajnali sötét időszakban kelünk fel, hogy megkeressük a fényt, megkeressük az Istent, aki közeledik hozzánk, aki meg akarja gyújtani szívünk lámpását, hogy világosságot tegyünk az életünkben, környezetünkben. Talán a liturgikus év egyik legszebb ideje az advent, már csak azért is, mert gyönyörű befejezése van: a karácsony, Krisztus születése koronázza meg. A roráté azt jelenti, hogy az ember már nagyon korán elkezdi keresni az Istent, merthogy Isten már öröktől fogva keresi az embert. Ez a hajnali felkelés a virrasztás egyik jele, ez az évente visszatérő adventi várakozásnak a lényege, várunk az Úr Jézus második eljövetelére” – mondta el a Vásárhelyi Hírlapnak Rózsa Gáspár deményházi plébános.
Deményházán reggel hatkor kezdődnek a roráté szentmisék, és a lakosok számát tekintve eléggé jól látogatottak, tudtuk meg a plébánostól, különösen a gyermekek azok, akik megörvendeztetik jelenlétükkel. „Valahol azt olvasom én ebben, hogy mikor az ember semmit sem vár, az mindennek a vége már. Isten úgy teremtett bennünket, hogy vágyakozzunk, várjuk őt. Ez különösen az adventi hajnali szertartásokon érződik bennünk, ahogy imádkozunk ebben a szép misében” – fogalmazott a lelkipásztor.
A községközpontban, Nyárádremetén reggel hét órakor kezdődnek a roráték, melyeken a fiatal, valamint az idősebb generáció tagjai egyaránt részt vesznek. Az emberek kezdenek rádöbbenni, hogy szükség van hagyományaink ápolására, őseink szokásainak életben tartására. „Gyerekkorunk óta feltöltődést jelent ez a hajnali mise, amely felfrissít egész napra. Ez nem egy misztérium, hanem egy olyan lélekhez szóló élmény, amelyet csak a hittel feltöltődött ember tud megélni” – mondta el a 61 éves Vass Ella nyárádremetei lakos, akitől azt is megtudtuk, hogy régen sokkal nagyobb volt a látogatottsága a hajnali miséknek. Emiatt és a hófödte faluképnek köszönhetően teljesen más volt a légkör is, ami körül lengte, viszont lefolyásában megmaradt az elődök által gyakorolt formában.
Nyulas Piroska
Székelyhon.ro
Elterjedt szokás az Adventi időszakban a hajnali mise, azaz roráté tartása, melyben különös hangsúlyt kap Szűz Mária tisztelete és a kis Jézus megszületését megelőző várakozás. A Nyárádmente Szentföldnek is nevezett, katolikus részében ebben az időszakban zsúfoltak a kora reggeli szertartások alkalmával a templomok.
Elnevezése a Rorate coeli de super, azaz Harmatozzatok, egek, onnan fentről kezdetű ének kezdő szavaiból ered. Ezeknek a miséknek a fény ad sajátságos, egyedülálló hangulatot, hiszen különösen a hideg és sötét téli időszakban indul meg az ember annak keresésére.
„Mindenki elmondhatja, hogy az életünk néha bizony sötét zugokba vezet. Amikor úgy érezzük, hogy messze van tőlünk az Isten, akkor egy kicsit sötétebb az életünk, ezért ebben a hajnali sötét időszakban kelünk fel, hogy megkeressük a fényt, megkeressük az Istent, aki közeledik hozzánk, aki meg akarja gyújtani szívünk lámpását, hogy világosságot tegyünk az életünkben, környezetünkben. Talán a liturgikus év egyik legszebb ideje az advent, már csak azért is, mert gyönyörű befejezése van: a karácsony, Krisztus születése koronázza meg. A roráté azt jelenti, hogy az ember már nagyon korán elkezdi keresni az Istent, merthogy Isten már öröktől fogva keresi az embert. Ez a hajnali felkelés a virrasztás egyik jele, ez az évente visszatérő adventi várakozásnak a lényege, várunk az Úr Jézus második eljövetelére” – mondta el a Vásárhelyi Hírlapnak Rózsa Gáspár deményházi plébános.
Deményházán reggel hatkor kezdődnek a roráté szentmisék, és a lakosok számát tekintve eléggé jól látogatottak, tudtuk meg a plébánostól, különösen a gyermekek azok, akik megörvendeztetik jelenlétükkel. „Valahol azt olvasom én ebben, hogy mikor az ember semmit sem vár, az mindennek a vége már. Isten úgy teremtett bennünket, hogy vágyakozzunk, várjuk őt. Ez különösen az adventi hajnali szertartásokon érződik bennünk, ahogy imádkozunk ebben a szép misében” – fogalmazott a lelkipásztor.
A községközpontban, Nyárádremetén reggel hét órakor kezdődnek a roráték, melyeken a fiatal, valamint az idősebb generáció tagjai egyaránt részt vesznek. Az emberek kezdenek rádöbbenni, hogy szükség van hagyományaink ápolására, őseink szokásainak életben tartására. „Gyerekkorunk óta feltöltődést jelent ez a hajnali mise, amely felfrissít egész napra. Ez nem egy misztérium, hanem egy olyan lélekhez szóló élmény, amelyet csak a hittel feltöltődött ember tud megélni” – mondta el a 61 éves Vass Ella nyárádremetei lakos, akitől azt is megtudtuk, hogy régen sokkal nagyobb volt a látogatottsága a hajnali miséknek. Emiatt és a hófödte faluképnek köszönhetően teljesen más volt a légkör is, ami körül lengte, viszont lefolyásában megmaradt az elődök által gyakorolt formában.
Nyulas Piroska
Székelyhon.ro