Bölöni Dávid: igazságtalanul bántak el velem
Tegnap délután Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke és Bölöni Dávid tisztségéből előző nap felfüggesztett és jogerősen egy év és négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt polgármester rendkívüli sajtótájékoztatót tartott a csernátoni községházán. Nem érte kár sem az EU-t, sem a román állami intézményeket – hangsúlyozta a volt községvezető.
Az bánt a legjobban ebben az ügyben, hogy a korrupcióellenes ügyészség rám vonatkozó román nyelvű közleményének magyar fordításából hiányzott az a mondat, amelyik kimondottan arra vonatkozott, hogy az európai uniós támogatást a csernátoni polgármesteri hivatal és nem én kértem és kaptam a 712 hektáros legelőre. Ez a ferdített hír így terjedt el a világhálónak köszönhetően Csernátontól Amerikáig – mondotta bevezetésképpen a leköszönt községvezető, aki Felső-Háromszéken korelnökként huszonhét évig töltötte be e tisztséget. Azt is közölte, hogy csak az téved, aki dolgozik, és ő úgy érzi, hogy igazságtalanul bántak el vele, hiszen a kapott pénzt teljes egészében, utolsó lejig a legelőfeljavításra, az oda vezető utak rendbetételére, illetve három tonna fűmag vásárlására fordították. Azt is a kivizsgálás során tudta meg, hogy 2012-ben a korrupcióellenes ügyészség leellenőrizte az európai uniós támogatásokat, de akkor nem kezdeményezett semmiféle törvényes eljárást, rendben talált mindent. 2016-ban, a helyhatósági választások után indítottak ellene eljárást, az ügyészek úgy tekintették, hogy visszaélés történt, becsapták az Európai Uniót azzal, hogy támogatást kértek. Azt is megtudtuk, hogy Fábián Sándor alpolgármester 2008 májusában legeltetési szerződést kötött a juhászokkal, akárcsak az előző években. Az öt hónapra érvényes szerződés azt tartalmazta, hogy ki a felelős azért a legelőrészért, legyen kit felelősségre vonni, ha a juhok vagy a juhászkutyák kárt okoznának az erdőben, illetve a vadállományban. Az ellenőrzés során  ezeket a szerződéseket át is adta az ügyészeknek. Szó sem volt a legelők bérbeadásáról, ahhoz a helyi tanács jóváhagyása és árverés kellett volna – hangsúlyozta a volt községvezető. A kivizsgálás során a legeltetési szerződést úgy értelmezték, mintha bérbe adták volna a legelőket, innen következtettek arra, hogy a községvezető hamis nyilatkozatot tett, amivel becsapták az Európai Uniót. A támogatásként kapott összeget a községi önkormányzat teljes egészében visszafizette. A huszonhét esztendő alatt Csernáton látványosan fejlődött, szépült, én mindig a köz érdekeit tartottam szem előtt – összegezett Bölöni Dávid. Tamás Sándor arról beszélt, hogy huszonegy éve, 1996 óta ismeri Bölöni Dávidot, amikor hazaköltözött Nagyváradról. A megyében rajta kívül még két községvezető van tisztségben huszonhét éve, Bodokon Fodor István, Zágonbárkányban pedig Marin Gheorghe. Felsorolta mindazokat a megvalósításokat, amelyek Bölöni Dávid idejében születtek a több mint négyezer fős községben. Tisztességesen és eredményesen dolgozott – emelte ki a megyei önkormányzat elnöke. Azt is közölte, hogy meglátása szerint nem egy törvényes döntés született Bölöni Dávid esetében, ezért azt javasolta a leköszönt községvezetőnek, hogy hat hónapon belül kérjen rendkívüli perorvoslatot a Legfelsőbb Ítélő- és Semmítőszéken, hiszen világosan be lehet bizonyítani, hogy nem történt károkozás, hiszen az ítélet kihirdetése előtt a község teljes egészében visszafizette a vitatott összeget. Gyakorlatilag nem érte kár sem az Európai Uniót, sem pedig a román állami intézményeket, amelyek lebonyolítják az európai uniós pénzek kezelését. A kapott pénzt rendeltetésének megfelelően használták fel, erre vonatkozóan megvannak az elszámolási iratok. Senki nem bizonyította be, hogy Bölöni Dávid vagy a helyi tanács szándékosan megtévesztette volna az államigazgatási szerveket vagy az Európai Uniót, ezt csak a per során állították – összegezett a megyei önkormányzat vezetője, aki díszoklevelet nyújtott át a leköszönt községvezetőnek. Azt is közölte, meglátása szerint Csernátonban időközi választásokat csak a jövő esztendőben írnak majd ki, addig Fábián Sándor alpolgármester látja el a polgármesteri teendőket. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös ünneplés: egy miniszterelnöki látogatás margójára
„Ne haragudjon, miniszterelnök úr, de én sírok” – magyarázkodott szepegve egy asszony a szászfenesi református templom avatását követő szeretetvendégségen Orbán Viktornak. „Tán csak nem bánatában?” – kérdezett vissza a magyar kormányfő, mire az asszony: „dehogy, miniszterelnök úr, örömömben”. A mellettem lezajlott történet tanújaként végigkövethettem több hasonló jelenetet, amikor az új templom felszentelésére érkező helybéli és környékbeli magyarok őszinte örömmel és lelkesedéssel állták körül a hétvégén Kolozsváron és környékén vendégeskedő magyar kormányfőt. Az erdélyi protestáns egyházak központi ünnepsége, illetve az ehhez kapcsolódó templomszentelés keret volt e közös ünnepléshez és párbeszédhez. Keret a kötetlen párbeszédhez a magyar egyházak képviselői és a magyar kormány között, az erdélyi magyar politikum vezetői és Orbán Viktor között, ugyanakkor újdonság, hogy hosszú évek után sikerült közös asztalhoz leülnie az RMDSZ, az EMNT és a néppárt csúcsvezetőinek. Egyértelmű, hogy Orbán Viktor miniszterelnöknek ma olyan elfogadottsága van a határon túli magyarság körében, mint magyar állami vezetőnek az elmúlt évtizedekben soha. Az egyszerű emberektől csúcspolitikusokig egyaránt érvényes ez a megállapítás a külhoni magyarság többségére. Nem véletlen tehát, hogy ha Orbán Viktor kíséretével ellátogat valahova Erdélybe, az önmagában ünnep a kisebbségi sorba szakadt magyarság számára. Ez a fajta ragaszkodás a többéves határon túli politika hozománya. Az egy nemzetben gondolkodás eredménye, amely anyagi, erkölcsi és politikai támogatást egyaránt jelent. Az erősödő anyaország közelsége magában hordozza a szomszédságpolitika rendezésének lehetőségét is. Ez még akkor is igaz, ha Erdélyben napi rendszerességgel megéljük a többségi hatalom magyarokkal szembeni barátságtalan, diszkriminatív és elnyomó erejét. E gördülékennyé vált magyar–magyar együttműködésben benne van annak ígérete is, hogy közös erővel könnyebb tárgyalóasztalhoz ültetni a román felet, mintha azt egyedül, önmagában kísérelné meg a magyar érdekképviselet. A román újságírók szokásos zsörtölődései ellenére simán lezajlott bő háromnapos erdélyi és partiumi látogatás a román–magyar viszony javulását is ígéri, miután a román belügy és a diplomácia partnerként kezelte a magyar vendégek érkezését. Orbán Viktor Nagyváradon úgy fogalmazott: „mi készen állunk az együttműködésre, és aki együtt fog működni velünk, az jól fog járni, sőt már ma is jól jár a Kárpát-medencében.” Ez sokak számára válhat világos beszéddé a közeljövőben. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Báthory Napok: szilágysági kicsi város nagy ünnepe
A kitartó eső ellenére is sokan vettek részt a szeptember végén rendezett fesztivál rendezvényein a szilágysági városban. Az események csúcspontját idén a várjátékok jelentették.
A szeptember 20–24. között lezajlott fesztiválon különféle kontextusban többször is elhangzott, hogy Szilágysomlyó legismertebb szülöttje – akire méltán büszkék a városka lakói – Báthory István. Erdély fejedelme és Lengyelország királya Somlyó várában született 1533. szeptember 25-én. Bölcsője itt ringott a Kraszna-parti településen, a Meszes aljában, ahol a 16. században már állt a Báthory család vára. „Györgyösi Rudolf nevű utazó Szilágy-Somlyóról többek közt azt írja, hogy Szilágy-Somlyó már 1125-ben fennállott; továbbá ő is említi, hogy 1533-ban itt született Báthory István fejedelem. A fejedelem fényes neve, mely vármegyénk e sasfészkéből emelkedett ki, régi kegyeletes emlékeket elevenít meg Somlyó bemohosodott kövein” – írja Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájában.
1599-ben Giorgio Basta német-római császári hadvezér foglalta el a várat, de alig három év múlva már ismét fejedelmi birtok volt. A várat később I. Rákóczi Ferenc birtokolta, 1643-ban II. Rákóczi György, díszes ceremónia keretében itt kérte meg felesége, Báthory Zsófia kezét. Az 1670. február 15-i erdélyi országgyűlés Gyerőffy Györgynek juttatta a somlyói várat, majd hosszas pereskedés után 1677-ben birtokosa özvegy Bánffy Dénesné Bornemisza Kata lett. Miután az 1600-as évek derekán Nagyvárad török kézre került, a somlyói vár végvárként működött, és a fejedelem zsoldosai lakoztak benne. 1687-ben Lotaringiai Károly foglalta el a várat. Az évtizedek során a vár vesztett jelentőségéből, így az 1711-es szatmári béke után a várat a katonaság élelmiszerraktárként használta. Az épület állaga folyamatosan romlott, egy 1851-es felméréskor már számos épület hiányzott.
Alapítvány a megőrzésért
A kommunizmus idején Szilágysomlyó legjelentősebb műemlék-együttesének területén vendéglő és nyári kert működött, gyakorlatilag senkit sem érdekelt a vár és a birtok sorsa. A rendszerváltás után, végül a helyi értelmiség által 1992-ben létesített Báthory István Alapítvány egyik céljának jelölte meg vár megőrzését, anyagilag és munkával is hozzájárult ahhoz, hogy 2006-ban elkezdődhettek az állagmegóvási munkálatok, illetve a várudvar és vár teljes régészeti feltárása. A 25. kiadásához érkezett fesztivállal kapcsolatban Széman Péter, az alapítvány elnöke úgy emlékszik a kezdetekre, hogy Kovács András tanár 25 évvel ezelőtt azt javasolta, a római katolikus templom falára helyezzenek el kétnyelvű feliratot. Februárban még ennyi volt az elképzelés, 1993 szeptemberére ebből az aprónak tűnő gesztusból aztán megszülettek a Báthory Napok az alapítvány szervezésében. Akkor a rendezvények keretében egyebek mellett Báthory István-emléktábla avatására is sor került Tempfli József és Tőkés László püspökök jelenlétében. Negyed évszázaddal ezelőtt egy kevesebbek által ismert másfajta lengyel kapcsolatról is megemlékeztek: a lengyel származású Bem tábornok, az 1848–1849-es forradalom hőse, Szilágysomlyón vette át az erdélyi hadsereg főparancsnokságát, és nyújtotta ki kezét a román lakosság felé is. Lengyel–magyar–román barátság ide vagy oda, kezdetekben a román városvezetés azt is elvárta volna a szervezőktől, hogy azok minden beszéd, pohárköszöntő szövegét előbb románra fordítva nyújtsák be engedélyezésre – meséli a kezdetek negatív élményét Széman Péter. Azóta jócskán változott a helyzet, 2017-ben már magyar, lengyel, román zászlók lobogtak egymás mellett a városháza homlokzatán. A kétnapos rendezvény pedig ötnapos fesztivállá nőtte ki magát: mellé állt a polgármesteri hivatal, a városi tanács, illetve a fesztivál szervezésében részt vállalt a Daniel Stejeran által vezetett Turisztikai Információs Iroda is.
Lengyel „katonák” a várban
Szilágysomlyó városvezetése a rendszerváltás után több ország településével alakított ki testvérvárosi kapcsolatot, többek között a magyarországi Szarvassal, Albertirsával és Nyírbátorral. Azok is meghívást kaptak Szilágysomlyóra, és képviselőik jelentős sikerrel mutatkoztak be az idei Báthory Napokon. A szarvasiak a Tessedik Néptáncegyüttest, a Cervinus Teátrum színművészeit és a Szarvasi Harmonika Együttest mutatták be a szilágysági városban, Albertirsáról mások mellett Gérné Mezősi Aranka kisplasztikáit, Rónai-Pjeczka Mátyás pedig festményeit állította ki. Nagy érdeklődés övezte az Albertirsai Gospel Kórus koncertjét, amely a református templomban lépett fel. Nyírbátorból képzőművészek, a Bátor Mazsorett Csoport, a Nyírbátori Koncert Fúvószenekar és a Tinódi Kórus tisztelte meg jelenlétével a fesztivált.
Az ötnapos rendezvény csúcspontját a várostrom jelentette, ahol megelevenedett a középkor hangulata: karddal védték a bátor várlakók otthonukat a török hadak támadásai ellen. Ebből az alkalomból több mint 80 lengyel hagyományőrző érkezett Somlyóra, hogy bemutassa tudományát a helybélieknek. A lengyel védelmi minisztérium támogatásával még lovakat is hozott a Hussar Egyesület, így aztán a harcok teljesen élethű rekonstrukciójának lehettünk szemtanúi. A Lengyelországból érkezett, de magyarul is beszélő Szymon Wozniak, Báthory egyik „katonája” elmondta, nagy örömmel vettek részt a somlyói várjátékokon. „Feladatunknak tekintjük a hagyományőrzést, ez a várjáték pedig egyben tanulságos is, hiszen a szürke hétköznapokban elmélyülhetünk a történelemben, visszamehetünk az időben, feleleveníthetjük középkori őseink életének egy szeletét. Csodálatos vidékre látogattunk el, és büszkék vagyunk magyar származású királyunkra. Felemelő érzés ott járni, ahol Báthory született” – értékelte ittlétüket lapunknak Szymon. A várjáték a szemerkélő eső ellenére is sok kíváncsiskodót vonzott, főleg, hogy ezzel egybekötve szervezték meg a kézművesek seregszemléjét is. Az ötnapos rendezvény Báthory István fejedelem mellszobrának megkoszorúzásával és az albertirsai Gerje-Party Fúvósegylet szabadtéri hangversenyével ért véget. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az RMDSZ a szenátusban is fenntartja a közigazgatási törvény módosítását
„Félelemből nem lehet politizálni” – mondta Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő pénteken Nagyváradon, leszögezve: az RMDSZ a szenátusban is támogatja helyi közigazgatási törvényt módosító javaslatát, amely többek között az anyanyelv-használati küszöb csökkentését írja elő, és amelyet elutasított a héten a parlament alsóháza.
A politikus elmondta, a képviselőházban nem volt érdemi vita a javaslatról, amelynek három fontos eleme volt. Az RMDSZ tervezetének cikkelyenkénti megvitatásához el sem jutottak, nem volt arról érdemi párbeszéd, érzelmi alapon utasították el. Senki sem javasolt akár egy olyan kompromisszumot, hogy például 10 százalék helyett 15 százalék legyen a küszöb. Ez Biharban hat települést érintett volna, például Élesdet vagy Tenkét, ahol amúgy is vannak magyar feliratok, amelyek semmiféle etnikai feszültséget nem gerjesztenek, ahogy a Nagyvárad határian kihelyezett magyar nyelvű helységnév sem – magyarázta a képviselő.
A törvénymódosítás ugyanakkor kedvező lett volna például az ötvenezres kolozsvári magyarságnak vagy más kisebbségeknek is úgy, hogy senkinek semmilyen jogát nem sérti. Szabó Ödön azt is hangsúlyozta: az anyanyelvhasználat joga nemcsak az alkotmányban szerepel, hanem Románia által vállalt nemzetközi egyezményekben is, amelyek lehetővé teszik a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását.
Az RMDSZ a szenátusban is fenntartja a módosításokat, és reméli, legalább ott valós párbeszéd alakul ki a tervezetről, hangsúlyozta a képviselő, aki szerint az alsóházban patetikus vita volt, meg sem nézték a tervezet szövegét. Fried Noémi Lujza / maszol.ro

OKTÓBER 6-A NAGYVÁRADON: „VÉRTELEN HARCOT FOLYTATUNK A TÚLERŐVEL SZEMBEN”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt közös megemlékezést tartott nemzeti gyásznapunkon, október 6-án Nagyváradon. Idén is Szacsvay Imre, az 1849-ben kivégzett országgyűlési jegyző, bihari követ emlékművénél gyülekezett a sajnos évről évre kevesebb emlékező. „Csak egy tollvonás volt bűne” – áll a mártír jegyző szobrának talapzatán, akinek a császári megtorló gépezet a függetlenségi nyilatkozat megfogalmazását és aláírását rótta fel, a felségsértéssel és a lázadással egyetemben. Szacsvayt 1849. október 24-én akasztották fel Pesten Perényi Zsigmond felsőházi elnökkel és Csernus Menyhért pénzügyminiszteri tanácsossal együtt. Pár nappal korábban, október 6-án végezték ki Aradon a magyar forradalmi hadsereg 13 tábornokát, illetve ugyancsak a fővárosban Battyhány Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét. E napon szerte a világban megemlékezik a magyarság a szabadságharc vértanúiról.
A Sebes-Körös menti Ezredévi emléktéren Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke mondott bevezető szavakat, majd szólásra kérte föl Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét. Európai parlamenti képviselőnk beszédében elmondta: nosztalgiával és csalódottsággal gondol vissza a kommunista diktatúrát követő újrakezdésre, a rendszerváltás hőskorára, amikor szoros közösségbe vonta a váradi és az egész erdélyi magyarságot az ünnep öröme és gyásza, amikor tömegek demonstrálták, hogy megszűnt az ünneplés tilalma, s visszanyerve a szabadságot erőt merítettünk hőseink, mártírjaink példájából, hitéből a cselekvésre, a változásra, a megújulásra. Mostanra viszont ünnepeink megfakultak, elerőtlenedtek, üres szólamokkal házalnak a felkapaszkodottak, politikai korteskedésbe fojtva a legnemesebb alkalmakat is. „A hivatal hordja koszorúit”, minden a szavazatszerzésnek van alárendelve, s politikai tőkét is azok kovácsolnak hőseink vértanúságából, akik valójában az elnyomóink oldalán állnak. Mert azt látnunk kell, hogy – amint Petőfi Sándor írta – csak meg van tágítva, de nincs eltörve még a lánc. Elfeledkeztünk a szabadságról, amire felesküdtünk. Hajlamosak vagyunk a lemondásra, önfeladásra, felejtésre, nem vesszük észre, hogy félúton megrekedtünk, tanácstalanná váltunk, és nem tudjuk, merre menjünk. Meg vagyunk félemlítve. Túlerővel akarnak rávenni minket arra, hogy lemondjunk szabadságunkról, jogainkról, hitünkről, anyanyelvünkről – mondotta a püspök, rámutatva: meg akarnak fosztani azon jogunktól, hogy sorsunkról magunk döntsünk.
Zakariás prófétát idézve – „Verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok” (13,7) – a szónok Orbán Viktor átfogalmazásában („vedd meg a pásztort”) mutatott rá, miként változtak meg a módszerek, miközben az eredmény ma is ugyanaz: a hatalom által lekenyerezett vezetőink diktatúra helyett felemás demokráciát kínálnak nekünk, tilalom helyett hazugságot, hátrányos megkülönböztetés helyett múlékony előnyök kecsegtetését. A nemzet ügyének elárulásáért jutalom, kiváltság jár; a megalkuvóknak, behódolóknak, korrupt törvényszegőknek, sehonnai újgazdagoknak áll a világ – fogalmazott a tőle megszokott szókimondással Tőkés László. Beszédét mégis biztatással zárta: „Elesett állapotunkban, csüggedéseinkben, elbizonytalanodásunkban, félelmeinkben, kicsinyhitűségünkben az aradi tizenhárom példája hivatott felrázni és a helyes, igaz útra terelni bennünket. Halálmegvető bátorságuk indítson minket hitre, erőre, elszántságra, cselekedetre, hogy ne hátráljunk meg, ne adjuk fel!”. Vállalnunk és folytatnunk kell békés küzdelmünket a szabadságért, az igazságért, Erdélyért, nemzetünkért, a demokráciáért, Európáért – mondotta az EMNT elnöke, azzal zárva, hogy nem állhatunk meg félúton.
Második szónokként Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke érthetetlennek mondta, hogy a román többségi nemzet vezetői száz évvel Trianon után is félnek a szabadságunktól – attól, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, hogy a közigazgatásban azt használjuk, hogy magunk döntsünk a dolgainkban – pedig törvénytisztelő adófizető állampolgárok vagyunk, akiknek nem csak kötelességeik, de jogaik is vannak.
A rendezvényen az alkalomhoz illő dalok is elhangzottak a Váradi Dalnokok és a Nagyváradi Asszonykórus jóvoltából. A megemlékezés egy különleges momentuma során elhangzottak az aradi vértanúk nevei, és minden név után a jelenlévők egyike egy mécsest helyezett el az emlékműnél. A koszorúzást követően közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a nemzeti imádságot. A megemlékezés Nagysándor József vértanú honvéd tábornok közeli emléktáblájánál ért véget. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; Erdély.ma

Reformációs jubileumi konferencia
A Partiumi Keresztény Egyetem és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete a reformáció 500. évfordulója alkalmából háromnapos konferenciát szervezett.
Október 6-án reggel tartotta meg köszöntőbeszédét Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság munkájának segítéséért felelős miniszteri biztos és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az egyetemalapító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Hafenscher egyebek mellett kifejtette: a reformáció mindig is jelentette a lelki, szellemi megújulást is. Ezért 2017-ben is megújulásra kell törekedni. „Legyünk tudatában gazdag örökségünknek és gazdagísuk is azt” – biztatta az egybegyűlt hallgatókat.
Vissza- és előre tekintve
Tőkés László elmondta: a Reformáció Emlékbizottság jóvoltából Brüsszelben is meg fognak szervezni egy reformációi konferenciát, kiegészítéseképpen a hazai eseményeknek. Az Emlékbizottság a mostani konferenciához is témogatást nyújtott, valamint egy olyan emléktábla felállításához, amelynek felmutatta a látványtervét: a féldomborműves emléktáblát, Kurucz Imre berettyóújfalui szobrászművésznek az alkotását a PKE belső udvarában kialakított „partiumi panteonban” helyezik el november folyamán. Támogatást kaptak még egy könyvnek a kiadásához. Méliusz Juhász Péternek a Jelenések könyvéből való prédikációs kötetét fogják kiadni – hasonmás kiadásban –, ezt is majd november folyamán mutatják be. Tőkés hozzátette: „Hafenscher Károlyt első ízben az egyházi rendszerváltozásról szóló konferencián láttuk vendégül 2015 nyarán, és ennek kapcsán tekintek vissza arra a szilágycsehi felhívásra, amely közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása után fogalmazódott meg a szilágysági kisvárosban 1989. december 28-án, ahol spontán módon összegyülekeztek egyházunk lelkészi és világi képviselői. Ekkor egy kezdeményezést tettünk közzé a megújulásért, a reformáció örökérvényű elvének értelmében, mely szerint ecclesia semper reformari debet, vagyis az egyháznak mindig meg kell újulnia. Ebben az 1989-es felhívásban egyebek mellett azt hangsúlyoztuk, hogy az egyetemes egyház szenteljen különleges figyelmet egyes problémaköröknek és szakterületeknek, melyek elsorvadtak, háttérbe szorultak a kommunista-ateista diktatúra idején. És ezen szakterületek között természetesen kiemelt helyen említettük meg az iskolai vallásoktatást, a felekezeti oktatást, a teológiai oktatást. A református, evangélikus, unitárius, azaz a protestáns oktatás egyidős a reformációval, ilyen értelemben a reformáció szellemét és örökségét követtük és hirdettük tovább, arra gondolva, hogy a tanító egyháznak helyre kell állítania a katekézist, a vallásoktatást, és be kell töltenie tanítói hivatalát. Ugyanakkor az iskolafenntartó egyház szerepét hangsúlyoztuk: a reformáció egyháza, majd a katolikus reformáció egyháza elsőrendű feladatának tartotta a felekezeti oktatásnak az ügyét. Azt mondhatjuk, hogy a reformáció forradalmasította az oktatást, és ennek az örökösei a felekezeti protestáns iskolái, melyek szerte a Kárpát-medencében – Sárospataktól Gyulafehérvárig, Nagyenyedig, Sepsiszentgyörgyig, nem utolsó sorban Nagyváradig – megtalálhatók voltak abban az időben. Nagyváradon jött létre a reformáció idején a Schola Illustris, egyik legrangosabb korabeli iskolája egyházunknak. Hétfői egyetemi tanévnyitó beszédemben hasonlóképpen említettem a gyulafehérvári Collegium Academicumot, amely már a felsőoktatás irányába kereste az utat.
Amikor a Sulyok István Református Főiskolát – a Partiumi Keresztény Egyetem elődjét – létrehoztuk, akkor egyházkerületünk engedelmeskedett a hitvallási parancsnak, amelyik így szól (a Heidelbergi Kátéban olvasható), hogy az iskolák pedig fenntartassanak. Ezt a részt a kommunizmus idején kicenzúrázták a református egyház alapvető hittételeit tartalmazó katekizmusból… Ez a parancs jutott eszünkbe, amikor megalapítottuk iskoláinkat, gimnáziumainkat helyreállítottuk, és létrehoztuk a Sulyok István Református Főiskolát.
Hosszú ideje nem volt itt Nagyváradon református felsőoktatás, tehát nagyon merész lépés volt ezt a főiskolát létrehozni”. Tőkés szerint ez az egyetemalapítás, a magyar felsőoktatásért folytatott küzdelem egyszerre sikertörténet és kálvária. Jelezte: „A semmiből indultunk, nagyon sok küzdelem, csalódás, megaláztatás és eredmény áll mögötte. Az iskolarendszer helyreállításáról hadd ne szóljak részletesebben, vagy arról, hogy mennyit kellett harcolnunk épületeinkért. Tüntetéseket is rendeztünk például itt, Nagyváradon a Lorántffy-gimnáziumért. Ezt az épületet,a református püspöki palotát, ülősztrájkkal védelmeztük meg. Be akarták telepíteni a városi hatóságok a román ortodox teológiát, illetve a román állami egyetemet. Ezekkel a kísérletekkel szembeszálltunk, és íme használatunkban van egyházkerületünk volt székháza, amely mostantól az egyetem tulajdonába került. Erdélyi magyar történelmi egyházaink állandó értekezlete létrehozta 2000-ben a Sapientia Alapítványt, amely a maga során a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet. A négy katolikus és négy protestáns – református, evangélikus, unitárius – püspökség által létrehozott alapítvány a fenntartója a mi egyetemünknek is. Mindez nagyon szépen hangzik, viszont ne felejtsük: távol álluk attól, hogy helyre tudtuk volna állítani magyar nyelvű oktatásunkat. Ötszáz körül volt a református középiskolák száma az államosítás, 1948 előtt. Körülbelül ugyanannyi katolikus tanintézetről beszélhetünk. Ezeknek csak a töredéke állt vissza. Mintegy húsz középiskolával rendelkeznek a történelmi egyházaink szerte Erdélyben, de ami különleges többlet, hogy létrejött a partiumi és az erdélyi magyar egyetem.” Kiemelte azt is: „Egy mellbevágó statisztikát olvastam a napokban. Eszerint 2016-ban magyarországi egyetemeken tanult: 2054 romániai állampolgár, 1907 szerbiai állampolgár, 1885 szlovákiai állampolgár és 1193 ukrajnai állampolgár. Ez mindösszesen 7039. Ennyi határon túli magyar ifjú testvérünk tanul Magyarországon – ami önmagában nem lenne rossz, de hogyha arra gondolunk, hogy ezeknek az ifjaknak a nagy része nem fog visszatérni szülőföldjére, és nem érjük el azt a célt, hogy saját nemzetüket odahaza, hazájukban, szülőföldjükön szolgálják, itt teljesedjen ki életük és jövőjük, akkor bizony ezt veszteségként kell elkönyvelnünk. A statisztikát tartalmazó írás címe: Elszívják a magyarországi egyetemek a határon túliakat. Nagy veszteségként könyvelhetjük el mindezt, még akkor is, ha szemben ezen adatokkal elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban 766 ifjú tanul a partiumi egyetemen, 2318 ifjú tanul a Sapientia-egyetemen, Kárpátalján pedig, a beregszászi főiskolán a diákok száma 1224. Nem rendelkezem adatokkal arra nézve, hogy a kolozsvári Babeș–Bolyai egyetemen hány magyar fiatal tanul, de gondolom, hogy jó lenne, ha legalább annyi magyar ifjú tanulna odahaza, mint amennyien elmentek e célból Magyarországra.
Látnivaló, hogy nem rózsás a helyzet, tehát ezen ismeretek, körülmények összefüggésében igyekszünk szolgálni nemzetünk ügyét itt, Erdélyben és a Partiumban.” A konferencia résztvevői előadásokat hallgathattak meg a következő témakörökben: a reformáció nyelvi hatásai, református diákok Heidelbergben, a felekezeti identitás megjelenése a protestáns iskolai színjátszásban, a genfi zsoltárok magyar nyelve (kántori szolgálattal bemutatott előadás), A művészetfilozófus Fülep Lajos elfeledett írásai a református templomról, Fülep Lajos művészetfilozófiája, Berde Amália és Berde Mária, a Helikon jeles nőalakjai. erdon.ro

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Kétszeres elismerés a Brighella Bábtagozatnak
Október 2. és 7. között szervezték meg harmadik alkalommal a romániai magyar bábszínházak fesztiválját Nagyváradon.
Az idei FuxFeszt hat napján tizenhét társulat huszonkét előadását láthatta a közönség, a meghívott társulatok tagjai pedig, idén először, szakmai beszélgetéseken és workshopokon vehettek részt, melyek elsődleges célja, hogy a jelenlévő társulatok tagjai jobban megismerjék egymást, valamint bemutatkozási lehetőséget nyújtsanak a bábszínész szakos hallgatók számára. A hat romániai magyar bábszínház (a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Színház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata és a nagyváradi Lilliput Társulat) mellett a fesztivál meghívottja volt a debreceni Vojtina Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a magyarországi Led Puppets, a vajdasági magyar és szerb bábszínházak, valamint a győri Vaskakas Bábszínház.
A seregszemlét az előző évekhez hasonlóan versenyfesztiválként jegyzik, de a bábszínházak maguk dönthetik el, hogy versenyben vagy versenyen kívül kívánnak reszt venni. Az idei zsűri tagjai Kozsik Ildikó rendező, Maria Mierluț színész, rendező és Vadas László rendező voltak. A szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella Bábtagozata október 3-án játszott Történet a tálról és a kanálról című előadása, Schneider Jankó rendezésében elnyerte a fesztivál két legrangosabb elismerését: a legjobb előadás nívódíját, valamint a pedagógus zsűri díját. Az alkotócsapat tagjai: Bandura Emese, Bandura Tibor, Nagy Anikó és Nagy Tamás bábszínészek, Schneider Jankó rendező, díszlettervező, Bartal Kiss Rita jelmeztervező, bábtervező, Nagy Viktória Éva dramaturg és Czapp Ferenc zeneszerző. szatmar.ro

A nemzet mártírja – Szacsvay Imre emlékülés az Országházban
A Magyar Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága 2017. október 6-án emlékülést rendezett az Országház Delegációs termében. A konferencia a 2015 októberében indult Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia folytatásaként Szacsvay Imre országgyűlési képviselő, a képviselőház jegyzője, az 1848-49-es szabadságharc vértanúja számára kívánt emléket állítani.
A megjelenteket Bellavics István köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy külön feladatnak tartják az országgyűlés történetének feldolgozását, konferencia sorozat által, amelynek előadás anyagát utólag publikálják is. Elmondta, hogy az idei rendezvény több szempontból is különleges, hiszen az Országház Delegációs termét helyreállították, Szacsvay Imre pedig az egyedüli volt, aki a népképviseleti Országgyűlésben végzett munkájáért kapta a halálbüntetést, ugyanakkor a 2000. október 24-én kialakított Szacsvay terem, megemlékezési ponttal bővül.
A konferenciát Hiller István, a magyar Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Feltette a kérdést Mi tart össze egy nemzetet? Erre válaszolva kiemelte, hogy az ilyen megemlékezések mélyítik a nemzeti összetartozást, illetve örvendetes hogy az, amit 1999-től az országgyűlés jegyzői elkezdtek ma is több szálon tovább folytatódik.
Az előző évi konferencia előadásaiból létrejött Az első népképviseleti országgyűlés mártírjai: gróf Batthyány Lajos című tanulmánykötetet Velkey Ferenc, a debreceni egyetem docense mutatta be. Ezután Erdődy Gábor, a budapesti ELTE egyetemi tanára, a konferencia levezető elnöke vette át a szót ismertetve a Szacsvay-kutatás mai helyzetét.
Az első előadó Melkovics Tamás egyetemi tanársegéd (ELTE) A bihari „kis Kossuth” címmel tartott előadást. Ebben összehasonlította Kossuth és Szacsvay pályáját, elhelyezve azt a reformkori politikai kontextusban.
Kedves Gyula az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője, Nagyváradról a képviselőházba, avagy választások új tartalommal a régi formák között címmel értekezett. Ebben elemezte azt a hat hetes időszakot, amely alatt a képviselőválasztások végbementek, mivel ezek sorsdöntőnek bizonyultak Szacsvay életében. Aláhúzta, hogy a magyar történelemben először választottak olyan képviselőket, akik maguk dönthettek és nem kaptak előzetes megbízást senkitől.
Pelyach István szegedi egyetemi tanár, előadásának címe Szacsvay Imre a népképviseleti országgyűlés képviselőházában volt. Ebben ismertette Szacsvay képviselői tevékenységét és elhelyezte őt az 1848-1849-es időszak politikai palettáján.
A konferencia szünetében az Országház Szacsvay Imréről elnevezett termében közösen emlékeztek meg a vértanúról. Beszédében Szabó Ottó, a Jegyzői Iroda nyugalmazott vezetője, kitért a 2000. október 24-i kezdetekre és a Szacsvay kultusz előrehaladására. Örömmel újságolta, hogy 2017. október 6-tól ebben a teremben egy állandó Szacsvay emlékpont jött létre, amelynek fő ékessége, a Magyar Nemzeti Múzeumtól áthelyezett Szacsvay Imre eredeti biedermeier íróasztala, amelyen a Függetlenségi Nyilatkozatot is fogalmazta. Szacsvay Imre megható búcsúlevelét Szacsvay László, a Nemzet Színésze olvasta fel.
Az emlékülés második részét Dobszay Tamás egyetemi tanár (ELTE) Jegyzők a képviselőházban – az 1848-1849-es képviselőház szerkezete és működése előadása nyitotta meg. Ebben hangsúlyozta, hogy számos változás volt a törvényjavaslatok tárgyalási módjában, majd részletesen ismertette a jegyzők feladatait, amely az előző ülés jegyzőkönyvének felolvasásával kezdődött és az aktuális ülés jegyzőkönyvének hitelesítésével zárult.
Hermann Róbert egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem) bemutatta az utat, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához vezetett, ismertetve annak jelentőségét. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy a magyarok lázadok, lennének, mert a törvénysértések és a béketárgyalások sikertelensége vezetett oda, hogy a magyarok kénytelenek elkezdeni az önvédelmi harcot, amely rövid idő után szabadságharccá fejlődött. Aláhúzta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat se nem ártott, se nem használt, azt pedig, hogy mennyire volt jogszerű értelmetlen felvetni, hiszen a helyzet a bécsi udvar általi folyamatos törvénysértések miatt alakult ki.
Végül Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, Szacsvay-kutató tartotta meg vetített képes előadását Nagyvárad mártírja – Szacsvay Imre emlékezete címmel. Ebben kitért a 150 éves nagyváradi Szacsvay kultusz fő eseményeire, kezdve a szoborra való gyűjtéssel, majd a Szacsvay-szobor 1907. március 15-i felállításával, annak 1937-1938-as lebontásával, illetve 1942. májusi visszaállításával. Ezután bemutatta a Szacsvay ábrázolásokat, relikviákat, nagyváradi emlékhelyeit.
Kiemelte, hogy Szacsvay Imre emlékének ápolásában 1989 után előnyős változás állt be, szobra a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált, eleinte nagy tömegek részvételével. A kedvező fordulat azonban 1999-ben történt, amikor a vértanú kivégzésének 150. évfordulóján nagyszabású rendezvényt szerveztek Nagyváradon. 2000. október 24-én a Magyar Országgyűlés jegyzői kara kezdeményezésére, Szabó Ottó főosztályvezető szervezésében első alkalommal rendeztek Budapesten Szacsvay Imre emléknapot. 2011-ig összesen 11 alkalommal került sor a közös főhajtásra, évente váltakozó helyszínnel Nagyváradon és Budapesten. Ezekkel, illetve a megjelent három kötettel, főleg Fleisz János Egy tollvonás volt a bűne. Szacsvay Imre az Országgyűlés vértanú jegyzője, Budapesten 2009-ben megjelent monográfiájával sokat sikerült pótolni az elmaradásból, de maradt még adósság bőven, hiszen például Nagyvárad több mint 800 utcájából Szacsvayról ma sincs utca elnevezve.
Ha politikai okokból a közös emlékezések abba is maradtak, más vonalakon a Szacsvay kultusz tovább folytatódott. Ilyen a parlamentben az emlékülés, de ilyen volt például Nagyváradon, már 2011 szeptemberében, amikor a Coşbuc Általános Iskola felvette a Szacsvay Imre nevet, vagy 2014 márciusában a Biharsályiban felavatott Szacsvay Imre mellszobor, illetve legutóbb a nagyváradi Szacsvay szobor felújítása. Az értekezés végén elhangzott: „Remélhetőleg, mindaz, ami az utóbbi több mint tizennyolc évben történt, valamint a megjelent kötetek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Szacsvay Imre megkapja méltó helyét nemzetünk nagyjai között, hiszen Szacsvay szabadság- és hazaszeretete a legtisztább példamutatás, amelynek mindig ott kell élnie az utódok emlékezetében”. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Fellobogózták Nagyvárad főterét
Ez a cím akár 1940 szeptember hatodika után is születhetett volna, és magyarként akkor még örülhetnénk is neki. Valójában erről szó sincs, a partiumi nagyváros vezetése 1944 október 12 évfordulójára készülődik, ennek szól a román trikolór tömeges megjelenése az egykori Szent László téren.
A román történelmi narratívában ez a dátum következetesen mint a város „felszabadulásának" napja szerepel. Hogy ki alól is szabadították fel a kemény, több hetes harcok következményeképpen benyomuló szovjet és román egységek a várost? A már említett narratíva szerint az „ideiglenes horthyfasiszta megszállás” alól. Valójában persze csak annyi történt, hogy megszálltak egy 91%-ban magyarok lakta várost, amit utóbb Romániához csatoltak, előbb kommunistává, majd pedig három évtized alatt román többségűvé változtattak. Így hát, ha felszabadulásról beszélünk, a várost magyar lakói, ezeréves magyar múltja alól „szabadították fel”.
Ezt a kifordított, és cseppet sem dicsőséges eseménysorozatot ünnepelteti Nagyvárad városvezetése minden év október 12-én, a „város napja" címszó alatt. Sajnálatos, de tény, hogy Nagyvárad magyarságának jó része nem tudja mit is ünnepeltetnek vele, ennél pedig már csak az a sajnálatosabb, hogy egy része a váradi magyaroknak pontosan tudja ezt, de nem érdekli. Pedig a nagyváradi városháza falán található roppant ízléstelen és történelemhamisító emléktábla mindannyiukat megalázza, mint ahogyan az a tény is, hogy a város urai pont ezt a napot választották a város napjává.
Az emléktábla eltávolítása, és egy semleges nap a város ünnepévé történő „kinevezése" a magyar-román megbékélés és harmonikus együttélés előfeltétele kellene legyen. Persze ehhez az is kellene, hogy a nagyváradi magyarokban tudatosuljon, mi is történt azon a bizonyos napon 1944-ben ... Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Kiállításmegnyitó, és Harangozó Imre néprajzkutató előadása Nagyváradon
A Magyar Polgári Egyesület szervezésében, a Polgári Esték rendezvénysorozat keretében kiállításmegnyitóra és előadásra kerül sor a Partiumi Keresztény Egyetemen, a Városháza / Primăriei u. 27. szám alatt október 18-án, szerdán 18 órától.
A Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület és az Emberi Méltóság Tanácsa kezdeményezésére hirdette meg a magyar Miniszterelnökség a lovagkirály trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából a Szent László emlékévet.
Az emlékév Tanácsadó Testülete kezdeményezésére több kiállítás is készült Szent László kultuszához kapcsolódva. Nagyváradon a „Tiszta hittel erős kézzel” Szent László emlékezete és kultusza című kiállítást tekinthetik meg az érdeklődők. A kiállítás 12 tablón keresztül mutatja be lovagkirályunk életét és a korszakot, amelyben élt.
A kiállításmegnyitón köszöntőt mond Holló Barna képzőművész és Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke.
A kiállítást megnyitja: Okos Márton, a Szent László-év Tanácsadó Testület tagja, a Báthory-Bem Hagyományőrző Egyesület elnöke
A kiállításmegnyitót követően előadást tart Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, hitoktató „Csillagok közt fényességes csillag...” – A magyar hagyomány lovagkirálya, Szent László címmel.
A Bethlen Gábor Alap támogatásával megvalósuló rendezvényre minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők. itthon.ma/kult

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Előadások és könyvbemutatók a kommunizmus bűneiről Nagyváradon
A Polgári esték rendezvénysorozat keretében előadásra és könyvbemutatókra kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér / P-ța Libertății 40. szám) múzeumtermében október 25-én, szerdán 17 órától.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, amelyben nem csak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket mutatja be, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is.
Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke „A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája” – című kötetről beszél, amelyben a tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát olvashatják az érdeklődők.
Végül, de nem utolsó sorban Domonkos László író „Tito pokolszigete az Adrián" – című nemrég megjelent kötetét ismerteti. A nagy közép-európai titkok egyike rejtőzik azon a kis adriai földdarabon, amit Tito halálszigetének, horvát Alcatraznak és hasonlóknak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla. A Goli Otok (kopár sziget) 1948 és 1981 között titkos börtön-sziget volt, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínozták halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is. Ebbe a közelmúltbéli, de máig szinte teljesen ismeretlen világba, kalauzol ez az úttörő jellegű, tényfeltáró történészi, politikai, szociográfiai munka.
A Polgári esték szervezője, a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács minden érdeklődőt szeretettel vár a rendezvényre, ahol a kötetek kedvezményes áron beszerezhetőek. itthon.ma/civilifi

Bukarest-központú a médiánk
Október 13-14. között Nagyváradon és Méhkeréken szervezik meg A média a posztkommunizmusban – örökség, evolúció, tendenciák című konferenciát. A nyitóünnepséget péntek délelőtt tartották.
A kétnapos rendezvény tulajdonképpen egy tavaly elkezdett sorozat második állomása, és a szervezők (Nagyváradi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem, Méhkerék Község Román Nemzetiségi Települési Önkormányzata) reményei szerint az elkövetkezendő években még számos kiadással gazdagodik majd. A 2016-os rendezvényen elhangzottakról már meg is jelent egy kötet, ebben például olyan aktuális kérdéseket boncolgatnak a sajtóvisszhangok tükrében, mint a migráció vagy a Brexit, és a Continental szállodában tartott nyitóünnepségen be is mutatták a kiadványt.
A szimpóziumra és műhelybeszélgetésekre amúgy nem csupán Romániából, hanem Szegedről, Gyuláról, Méhkerékről, Kisinyovból és Belgrádból is érkeztek vendégek. Az egybegyűlteket Ioan Horga professzor, a Nagyváradi Egyetem oktatója köszöntötte, majd Constantin Bungău rektor beszélt arról, hogy a sajtó mindig egy forrást jelentett a történelmi munkák, kutatások számára, tehát a szakembereknek szükségük van rá.
Florin Trandafir-Vasiloni, Románia gyulai főkonzulja arra hívta fel a figyelmet: Méhkeréken egy jelentős román közösség él, akik őrzik az anyanyelvüket és az identitásukat, ami abból is kitűnik, hogy az utcán románul beszélnek egymással. A továbbiakban Sorin Curilă, a Nagyváradi Egyetem szenátusának az elnöke is üdvözölte az érdeklődőket.
Sajtótermékek
A vitaindító előadást Marian Petcu professzor, médiaszakértő tartotta, aki azt vázolta fel, hogyan alakult a hazai sajtótermékek sorsa a rendszerváltozás után. Ebből kitűnt, hogy a sajtó a szocializmusban és azóta is mindig fővárosközpontú volt abban az értelemben, hogy ott jelent meg a legtöbb termék. (Az expozéjában nem tért ki arra, hogy az adatok a román nyelvű, vagy az egész sajtópiacra vonatkoznak-e). Ha a statisztikát böngésszük, azt látjuk: 1990 előtt Romániában körülbelül 500 újság, folyóirat, szaklap stb. létezett, majd a változás után ezek száma robbanásszerűen megnőtt úgy, hogy a ’90-es évek végén elérte az 5 ezret, majd visszaesett, jelenleg pedig 3108 aktív címről beszélhetünk, függetlenül attól, hogy ezeket mikor alapították. Közel 50 százalékuk Bukarestben lát napvilágot, Bihar megyében pedig napjainkban 62 kiadvány jelenik meg. Igen, hatvankettő, de ne tessék csodálkozni azon, hogy akkor az újságstandokon miért nem látunk ennyit, ugyanis ezeknek túlnyomó többsége akadémiai, tudományos kiadvány, mely csak egy szűk réteghez jut el, szabadárusításban nem kapható, és valljuk be, az átlagolvasót nem is érdekli.
Továbbmenve: az említett 3108-ból 822 oktató jellegű, 170 történelmi és civilizációs témákkal foglalkozik, 147 egyházi kiadvány (ide vannak sorolva egyes egyházközségek által kiadott néhány lapos heti értesítők is), 116 szórakoztató jellegű, 106 orvosi témával foglalkozik, 104 irodalmi folyóirat és így tovább. Érdekes, hogy egy olyan napilap is működik, melyből csupán 400 példányt nyomtatnak, és 1868 érvényes audiovizuális engedély van kibocsátva. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Szent László alakja közép-európai ügy
Szombaton Rex Admirabilis – Szent László király műve és tisztelete címmel tudományos konferenciát szervezett a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség a Püspöki Palota dísztermében.
A magyar történeti és művészettörténeti kutatás öt meghatározó alakja vett részt a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség idei egyháztörténeti konferenciáján, melynek a Püspöki Palota díszterme biztosított helyszínt az elmúlt szombaton. Az előadások során új megközelítések, szempontok kerültek reflektorfénybe a Szent László művének és tiszteletének témakörben, akinek az alakja – ahogy az egyik neves meghívott fogalmazott - közép-európai ügy. A Váradról, Kolozsvárról és Gyulafehérvárról érkezett érdeklődők nem csupán ismeretekkel gazdagodtak, hanem az elhangzottak talán hozzájárultak ahhoz is, hogy olyan megőrizendő értékként tekintsenek a szent életű király örökségére, melyre alapozni lehet, ki kell állni érte és megvédeni szükségeltetik annak érdekében, hogy egy tartalmas jövőt tudjunk építeni.
A köszöntőbeszédében Böcskei László megyés püspök felidézte: a rendezvény egy 1999-ben útjára indított, később egyháztörténeti konferenciákká átalakult szép kezdeményezés folytatása, a Szent László jubileumi évben pedig reményeik szerint az élményszerű megközelítéseken túl amolyan szükséges kiegészítésként sikerül még jobban tudatosítani azt, hogy Szent Lászlónak az üzenete napjainkban is aktuális, mondanivalója van a mai ember számára is. Nekünk pedig nyitottaknak kell lennünk ennek befogadására: nem elég ha csak ösztönszerűen rácsodálkozunk, hanem konkrét cselekedetekkel és magatartásvállalással kell mi is a gyakorlatba ültetnünk.
Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense, főszervező kifejtette: legutóbb 1878-ban volt együtt ennyi híres és elismert középkorkutató Nagyváradon, amikor Rómer Flóris kanonok szervezett egy régészeti konferenciát és kiállítást itt.
Öt előadás
Marosi Ernő professzor emeritus (ELTE), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja arról értekezett, miként jelenik meg Szent László király alakja a művészettörténetben.
Solymosi László professzor emeritus (ELTE, Debreceni Egyetem), akadémikus az előadásában Szent László életére, uralkodására, és szentté avatására fókuszált. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: Szent László 1095-ben távozott az élők sorából, és sírhelyét a források egyértelműen meghatározták: az uralkodót az általa alapított váradi székesegyházban temették el. Mátyás Flórián (1818-1904) történész azonban 1900. június 11-én az MTA felolvasóülésén egy ettől eltérő, merőben új elképzelést ismertetett, miszerint először a szintén általa létrehozott somogyvári bencés apátságban temették el, ahonnan a földi maradványait később, valamikor 1192 előtt vitték Váradra. Ez a vélemény aztán gyorsan elterjedt, és állításának napjainkig csak kevesen mondtak ellent. A hibás nézet egy pápai bulla téves értelmezésére vezethető vissza – magyarázta a meghívott, aki később arról is beszélt, hogy valójában nem tudjuk, hol halt meg Szent László, a források szerinte bizonyára azért említik Nyitrát, mert ez a cseh határ közelében van, és a halálakor éppen azon a környéken tartózkodott Szent László.
Madas Edit egyetemi tanár, az Országos Széchényi Könyvtár főmunkatársától megtudtuk: a 13. század második felétől maradtak fel olyan beszédek, melyek tárgyát képezhetik a középkori prédikációirodalomnak és Szent Lászlóval kapcsolatosak. Ezekben mint egy Istentől rendelt, ideális uralkodó van bemutatva, aki értékes és tanulságos erényekkel rendelkezik, és királyként a cselekedeteivel Isten tervének és akaratának a megvalósítását szolgálta.
Klaniczay Gábor, a budapesti CEU Középkori Tanszékének oktatója Szent László kultuszát vázolta fel európai összehasonlításban. Kuriózumként megjegyezte: ötletként felmerült a hasonló hangzás miatt, hogy a legendás kerekasztal-lovag, Lancelot nevének és alakjának ihletője esetleg Szent László lehet, ami tényleg érdekes és furcsa, de bizonyára Szent László se tiltakozott volna ez ellen.
Jékely Zsombor, a Károli Gáspár Református Egyetem Művészeti Tanszékének vezetője, az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese a kerlési (cserhalmi) csata falképciklusairól tartott prezentációt. Mint elhangzott, ezek közül a legrégebbi évszámos emlék eddigi tudomásunk szerint a kakaslomnici – 1317, a bántornyai – 1389, a székelyderzsi – 1419 és a póniki – 1478.
A meghívottaknak emlékéremmel és különféle kiadványokkal köszönte meg a jelenlétet a váradi egyházmegye főpásztora. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Szent László-évi emlékülés Budapesten
Szent László Emlékülést tartott a Szent László-év Tanácsadó Testülete és a Pro Patria Egyesület szerdán, október 11-én az Országgyűlés felsőházi termében.
Megjelenteket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke és Gaal Gergely, a tanácsadó testület elnöke köszöntötte. Az emlékév eddigi rendezvényeit és eredményeit dr. Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár ismertette.
Jerzy Snopek, a Lengyel Köztársaság magyarországi nagykövetének előadását Gedeon Márta, a diplomata felesége olvasta fel, majd prof. dr. habil. Szakály Sándor DSc. történész és ft. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes előadását hallgathatták meg a jelenlevők. Az emlékülést dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke vezette le. A felszólalók méltatták a Szent László-év eseményeit, többek között a nagyváradi Szent László Napokat is. Nagyváradról a Szent László Egyesület részéről meghívást kapott és részt vett az eseményen: Zatykó Gyula, Csomortányi István, Habineac István, Asztalos Attila és Havran Gábor. A Szent László Egyesület sajtóirodája; erdon.ro

Reformáció 500 Örökségünk a magyar nyelv
A reformátusság összetartozásának hatalmas erejét tapasztaltuk meg szombaton Marosvásárhelyen, amikor négy, a Marosi, a Maros-Mezőségi, a Görgényi és a Küküllői Református Egyházmegye, valamint az evangélikus és unitárius egyház képviselői a reformáció 500. évfordulójára szervezett hálaünnepsége zajlott. A Vártemplomtól a sportcsarnokig vonuló püspökök, esperesek, lelkészek, hívek, meghívottak végeláthatatlan, több ezer embert számláló, tömött sora igazolja: sokan vagyunk! A hitbéli összetartozás erejének megtapasztalása felemelő, biztató és reményt ad a megmaradásra a következő évszázadokra is.
Kálvin és Károli
A rendezvény az általunk is ismertetett gazdag forgatókönyv szerint zajlott. A hívek a Vártemplomban és a várban gyülekeztek, hogy felavassák két református személyiség: Károli Gáspár és Kálvin János szobrát. A Vártemplomban Henter György lelkipásztor ismertette, hogy a Kálvin-szobrot Péterffy László, marosvásárhelyi származású, Visegrádon élő szobrászművész ajándékba készítette el, míg Károli Gáspár magyar bibliafordító mellszobra ugyancsak marosvásárhelyi, Nagyváradon élő szobrászművész, Deák Árpád alkotása. A szobrok felállításával a templom előtti, melletti teret is felújították, ami nem volt zökkenőmentes, hiszen egy hétig feljelentés miatt le kellett állni a munkálatokkal. Hogy végül időben elkészültek, a kivitelezők munkájának és a polgármesteri hivatal támogatásának köszönhető. A lelkész külön megköszönte dr. Dorin Florea polgármester támogatását és jelenlétét az eseményen. A Vártemplomban Balog Zoltán, a emberi erőforrások minisztere Kálvin Jánosról, a francia származású svájci reformátorról szólva azt mondta, hogy Erdély-szerte talán több szó esik róla, jobban ismerik, mint Genfben. Mi, kálvinisták szobrot állítunk neki, hiszen tanai a mai napig megtartottak bennünket. Ő az, akiről sokan azt gondolják, hogy magyar volt. Károli Gáspárnak az egyetemes magyar kultúrához való hozzájárulásáról: ha ő nincs, akkor lehet, hogy ma nem beszélünk magyarul. Szobruk ott áll a Vártemplom előtt. Őrizzük ezeket, és azt a hitet, amit a nyugatiak elfelejtettek! Vigyázzunk arra, hogy templomaink ne váljanak múzeumokká, hiszen ezek azért épültek, hogy itt Isten igéjét olvassák, hallgassák – fogalmazott a miniszter. E gondolatsorhoz kapcsolódtak dr. Grezsa Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság kormánybiztosának szavai is, aki hangsúlyozta, a kereszténység összeköt, nem pedig elválaszt bennünket, magyarokat és a szomszédos népeket. A gyülekezet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke áldását követően vett részt a szobrok leleplezésén. Ezután indult el a menet a sportcsarnok felé. Isten nemzetsége vagyunk! A református világtalálkozó óta nem volt ilyen népes és ünnepélyes menetelés Marosvásárhelyen. Sem rendbontás, sem oda nem illő zászlólengetés, sem hangoskodás nem zavarta meg a vonulást. A nagysármási fúvószenekar, énekvezérek jó- voltából református énekek csendültek fel. Csak az tudja igazán, milyen érzés volt, aki átélte ezt a momentumot. A sportcsarnokban díszes színpad, a Ligetben óriássátor és kivetítő várta a több ezer résztvevőt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese szerint a százezer református lelket számláló négy egyházmegyéből sokkal többen eljöttek volna, ha nem lett volna korlátozott a keret. Az egyházmegyékből jelen voltak Lőrincz János, a Marosi, Szász Attila, a Görgényi és Bíró István, a Küküllői Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba unitárius esperes. Jelen volt továbbá dr. Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai konzulátusának ügyvivő konzulja, dr. Csige Sándor vezető konzul, továbbá a megye magyar ajkú politikai elöljárói is. Beszédében Balog Zoltán miniszter hangsúlyozta, bízik benne, hogy Marosvásárhelyen többször fog előfordulni, hogy magyarok ilyen szépen, békében vonulhatnak és betölthetik a teret. Luther Márton szavait idézte: ha mindenki embertársáért élne, tele lenne a világ istentisztelettel! Marosvásárhely utcáin, a sportcsarnokban istentisztelet volt, hiszen szeretetben voltak együtt az emberek. Számba kell venni, hogy 500 év alatt milyen hatalmas értéket teremtettünk a Kárpát-medencében, s milyen hatalmas örökséget, magyar nyelvet, magyarul megszólaló igét hagytak ránk imádságos elődeink. A magyar emberek iránti gondoskodás jegyében a miniszter bejelentette, hogy január elsejétől a világ bármely sarkában megszülető magyar kisgyermek babakötvényt kap a magyar államtól. Az igét Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette, aki buzdított: hit által erősítsük egymást a Kárpát-medencében, hiszen Isten nemzetsége vagyunk. Az úrvacsorai ágendát Kató Béla püspök mondta, aki mindenekelőtt a hálaadásra szólította fel a gyülekezetet.
Úrvacsora, köszöntések és koncertek
A szép rendben folyó úrvacsoraosztást követően nemzeti imánk hangzott el, majd szeretetvendégségre hívták a gyülekezetet. Az ünnepség második részében köszöntőbeszédek hangzottak el. Szabó Ferenc, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője mondta el ünnepi beszédét, majd Péter Ferenc megyei tanácselnök foglalta össze az erdélyi reformáció fontosabb mozzanatait. Thomas Muggli-Stokholm svájci lelkipásztor pedig gyülekezete üdvözletét adta át, és felvázolta a svájci reformátusság jelenlegi helyzetét. Mint mondta, azért jönnek Erdélybe, többnyire Mezőbergenyébe, hogy itt töltekezzenek az erős és összetartó gyülekezetekben. Ezt követően Rákász Gergely rendkívüli orgonakoncertjére, majd estébe nyúlóan a FIKE-band ifjúsági zenekar koncertjére került sor. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Tizenhét társulat lép fel az erdélyi magyar bábszínházak nagyváradi fesztiválján
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható a harmadik alkalommal megrendezendő Fux Feszten Nagyváradon, az erdélyi magyar hivatásos bábszínházak fesztiválján, amelyet Fux Pálról, a szervező nagyváradi bábszínház egykori vezető személyiségéről neveztek el.
A nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának közlése szerint a fesztivál október 2. és 7. között lesz. A szakmai találkozó hat napján tizenhét társulat huszonkét előadását láthatja a közönség, de szakmai beszélgetésekre és műhelygyakorlatokra is sor kerül.
A Fux Feszt az idén túllép Románia határain, és hagyományos magyarországi meghívottai mellett Vajdaságból és Felvidékről is fogad egy-egy társulatot. Az idén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábos, illetve a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem színész szakos hallgatói is elfogadták a szervezők meghívását, így ők is gazdagítják előadásaikkal a fesztivál kínálatát.
Hat erdélyi magyar hivatásos bábszínház lesz jelen a fesztiválon, a szatmárnémeti Brighella Bábtagozat, a kolozsvári Puck Bábszínház, a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, valamint a házigazda Lilliput Társulat. Rajtuk kívül a fesztivál vendége lesz a debreceni Vojtina Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a magyarországi Led Puppets, a Vajdasági Magyar Bábszínház, a Rozsnyói Meseszínház és a győri Vaskakas Bábszínház.
Az előző évek gyakorlatához hasonlóan a III. Fux Feszt is versenyfesztiválként határozza meg magát, de az egyes bábszínházak, társulatok szabadon dönthetnek, hogy versenyben vagy versenyen kívül kívánnak megmutatkozni. A szakmai zsűri tagjai idén Kozsik Ildikó bábrendező és tanár, Maria Mierlut színész-rendező, illetve Vadas László rendező. MTI; itthon.ma/kult

„Magyarosításra” szorul egyes erdélyi önkormányzatok magyar nyelvű kommunikációja
Hiányos és magyartalan egyes erdélyi önkormányzatok magyar nyelvű kommunikációja, győződtünk meg néhány szúrópróbaszerűen kiválasztott honlapot böngészve. A helyzet azon önkormányzatok esetében sem különbözik, ahol magyar, RMDSZ-es elöljáró van, holott a szövetség minden segítséget biztosítana ehhez, mondta a Krónikának Horváth Anna.
A mintegy 90 százalékban magyarok által lakott Bihar megyei Kiskereki honlapján (www.cherechiu.ro) kackiás bajuszú betyár fogad, akiről a magyar nyelvű változatot választva hamar kiderül, hogy alig tud magyarul. Ahogy az is, hogy az RMDSZ-es községvezetés által megrendelt honlap készítője nem rendelkezett magyar nyelvű billentyűzettel, hiszen csak ezzel magyarázhatjuk, hogy már a főmenüből hiányoznak a magyar karakterek, így a látogató a „Lakossagi tajekoztato”, „Fenykep galeria” és „Urlapok” menüpontokban keresgélhet.
Sovány vigasz, hogy a honlap román változatának elkészítésekor sem fáradoztak az ékezetekkel, az angol verziót választóknak pedig szöveg helyett meg kell elégedniük a képekkel. A honlap készítői ugyanis a helytelen szöveget a községben szervezett rendezvények fotógalériáival próbálták ellensúlyozni. Magyartalanra sikerült a Kiskereki, Asszonyvására és Érkeserű települések alkotta érmelléki község múltjának a felidézése is, mely a „Tortenelem” és „Kiskerekirol” menüpontok alatt található. Az ékezetek itt-ott azért feltűnnek, nem ritkán helytelenül. Niri Alaxandru (magyar nevén Nyíri Sándor) polgármester „tanácsűlésre” hívja az önkormányzati képviselőket, a felhívás címe így szól: „Kiskereki község Tanacs ülésének összehivasa”.
Az „Urlapok” menüpont alatt azonban meglepő módon helyes magyarsággal megírt formanyomtatványokat talál a látogató, mint a fejléc feliratából kiderül, a Szülőföld Alap támogatásával készültek. Arra azonban nincs magyarázat, hogy a segítséget miért nem terjesztették ki a teljes honlapra.
„Mérföldkő” az anyanyelvhasználatban
Az eddigi problémákból, konkrét esetekből kiindulva kerestek reális megoldásokat a kisebbségi anyanyelvhasználatra – nyilatkozták a Krónikának a közigazgatási törvényhez megfogalmazott módosítási javaslatokat kidolgozó munkacsoport tagjai.
Az Árpád-kori településen egyébként a 2011-es népszámláláskor a 2416 lakosból 2246 magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A községnek magyar elöljárói vannak Nyíri Sándor RMDSZ-es polgármester és Szabó Zoltán Lajos alpolgármester személyében.
Spórolnak a magyar szöveggel Várfalván
A könnyebbik utat választották a szintén magyar többségű Kolozs megyei Várfalván, ahol csak hellyel-közzel fordították le magyarra a polgármesteri hivatal honlapjának (www.primariamoldovenesti.ro) tartalmát.
A főmenü helyesen jelenik meg magyarul, igaz az aranyosszéki faluban nemcsak helyi személyiségek, helyi törvények is vannak (a menüpont tartalma alapján a különböző szabályzatokra akar utalni). Az almenüben azonban a már nagyobb kihívást jelentő fogalmakat a fordító meghagyta románul, így a magyar változatban a „Vezetoseg”, „Titkarsag”, Konyveloseg” mellett „Fond funciar”, „Registru agricol” és „Asistenta sociala” szerepel. Amiből kiderül, hogy kiskereki kollégáikhoz hasonlóan a várfalvi polgármesteri hivatalban is angol nyelvű billentyűzetet használnak. A „Hirek/Esemenyek” csak románul olvashatók. Az anyanyelvhasználat biztosításáért küzdő marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) nemrég Facebook-oldalán arra is felhívta a figyelmet, hogy a községben, ahol a magyar lakosság aránya eléri az 55 százalékot, a polgármesteri hivatal homlokzatán egyáltalán nincs magyar felirat, és a bejáratnál látható közérdekű információk is egynyelvűek.
A hat faluból álló községben – melynek Mărginean János személyében RMDSZ-es polgármestere van – a 2011-es népszámlálás alkalmával a 3246 lakosnak több mint fele, 1836 vallotta magát magyar nemzetiségűnek. „Egyesülés Kollégium” és „gyalogos zóna” A magyar nyelv használata a nagyvárosok önkormányzatának is gondot okoz néha, például Marosvásárhely és Nagyvárad önkormányzatának is van, amin javítani. Marosvásárhely önkormányzatának honlapjáról (www.tirgumures.ro) lerí, hogy a városvezetés – valószínűleg a civil nyomás hatására – igyekszik minden információt magyarul is közzétenni. A tanácsi határozatok kötelező fordítása mellett a közlemények is megjelennek magyarul, igaz – mivel ezek mennyisége meghaladhatja a fordítócsapat erejét –, egyes címek után a „fordítás alatt” szerepel.
A városháza bel- és külkapcsolati osztálya azonban néha túlzásba viszi a tükörfordítást, például amikor arról számol be, hogy Dorin Florea polgármester az „Egyesülés Kollégiumban” vett részt a tanévnyitó ünnepségen: az eredeti román verzióból ugyanis kiderül, hogy az elöljáró az Unirea Főgimnáziumban köszöntötte a diákokat iskolakezdéskor.
Fokozottan figyel a magyar nyelvű kommunikációra a nagyváradi városvezetés is, főleg mióta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) határozata is kötelezi erre, melyet hiába fellebbezett meg a bíróságon, a jogerős ítélet szerint gyakorlatba kell ültetnie.
A polgármesteri hivatal honlapján (www.oradea.ro) a sajtóközlemények magyar fordítása mellett már a magyar utcanévjegyzék is található. Igaz, itt is akad egy-két magyartalan tükörfordítás, mint például a „gyalogos zóna”, de az utcanevek fordításának minősége messze meghaladja a Biró Rozália alpolgármestersége idején készültét, melyben a Gyilkos-tóra utaló Lacul Roșu utcát Piros utcának fordították.
Segít az ügyvezető elnökség
A helytelen nyelvhasználatú önkormányzati honlapok kapcsán Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke elmondta: személyesen nem találkozott ilyen tartalmakkal, illetve nem érkezett hozzájuk megkeresés hasonlóról, de ilyenkor felajánlják, hogy „magyarosítják” a szöveget. „Csak kell tudjuk, hogy hol van ilyen eset” – hangsúlyozta az illetékes, aki szerint „minimális dolog, hogy magyar érkezetek legyenek”, de szükség esetén korrektúrát, lektorálást is tudnak biztosítani. Hangsúlyozta, erre nincs külön testületük, ugyanis nem testületi munkáról van szó, hanem a szervezet magyar nyelv iránti elköteleződéséről.
„Van, akihez fordulni, itt van az RMDSZ-nek az önkormányzati főosztálya, mely bármilyen igénylés esetén szívesen segít” – mondta Horváth Anna arra is felhívva a figyelmet, hogy a helyi közigazgatási törvény jelenleg csak a tanácsülések napirendjének és a határozatoknak a lefordítását írja elő, még a közérdekű információk esetében sem explicit.
„Az RMDSZ-nek az elvárása az RMDSZ-es önkormányzatokkal szemben, hogy mindent, amit a törvény előír – a helyben létező anyagi erőforrások függvényében – kivitelezzen és gyakorlatba ültessen” – jelentette ki Kolozsvár volt alpolgármestere. Kifejtette, a közigazgatási törvény anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásai számos kérdést vetnek fel, hiszen a Számvevőszék számos pert indított amiatt, hogy az önkormányzatok erre a célra különítettek el költségvetési tételeket.
Nemet mondtak a kisebbségi anyanyelvhasználat bővítésére
Negatív szakbizottsági véleményezést kapott a bukaresti képviselőházban szerdán az RMDSZ törvénykezdeményezése, amely bővítené a kisebbségek anyanyelvhasználati jogait a közigazgatásban.
Mivel a jogszabály nem explicit, sok esetben a törvény értelmezési módján múlik egy-egy per kimenetele. A szövetség épp amiatt a jogszabály módosítása során arra törekszik, hogy minél kevesebb részletet hagyjon az alkalmazási normák kidolgozójára – a kormányra vagy minisztériumra –, hiszen a tapasztalat szerint emiatt vannak gondok.
Ez legalább akkora tétje a közigazgatási törvény módosításának, mint a százalékokra vonatkozó módosítás” – hívta fel a figyelmet Horváth Anna.
A helyi közigazgatási törvény módosítására vonatkozó RMDSZ-es tervezet amellett, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20-ról 10 százalékra csökkentené, és alternatív küszöböt is bevezetne, az anyagi források biztosítására is kitér, ellenőrzési mechanizmusokat és a törvényszegők szankcionálását is előírja. A tervezetet múlt héten érdemi tárgyalás nélkül utasították el a képviselőház szakbizottságai és plénuma, az ügyben a szenátusé a végső döntés. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Gálával ért véget a XIII. EHTET
Vasárnap gálával ért véget az október 12–15. között Nagyváradon megszervezett XIII. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója, az est folyamán mind az öt néptáncegyüttes fellépett a Szigligeti Színház szinpadán.
A gálát a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncprodukciója nyitotta meg: a Hegyen innen, hegyen túl című előadásuk részletében a csíki székelyek és a gyimesi csángók néptánca kápráztatta el a közönséget. A két régió népviselete és egyben néptánca, népzenéje néhol egymással versenyezve, néhol egybecsengve vált egy egységes produkcióvá. Az előadást követően az együttes igazgatója, András Mihály vette át a Jankó Szép Noémi keramikus által készített emlékplakettet, illetve Tőkés Imola képzőművészeti alkotását, amelyet mindegyik együttes hazavihetett. Utóbbi annak a konstellációnak a részét képezte, ami a találkozó első napján megnyitott kiállításon is látható volt, a hajót ábrázoló alkotások mindegyik együtteshez személyesen szólnak.
Pásztor Sándor megyei tanácselnök záróbeszédében hangsúlyozta az egymáshoz való közeledés fontosságát, a hagyományok továbbadását, amelyekre a rendezvény lehetőséget is biztosított, továbbá többek között megköszönte azt, hogy a közönség jelenlétével támogatta az eseményt. A második fellépő együttes a Háromszék Táncegyüttes volt, ők a Nagysajói emlékek című táncelőadás részletét mutatták be, zenélt a Heveder zenekar. Előadásukat követően Deák Gyula Levente, a társulat igazgatója átvette az emlékplakettet és az ajándéktárgyakat.
Kutszegi Csaba tánckritikus értékelte a továbbiakban a rendezvény négy napját, kiemelve azt, hogy a rendezvény tanúbizonyság arra, hogy a néptánc keresi az új utakat is, kíváncsiak a másképp gondolkodók véleményére is.
Megújuló néptánc
Ugyanakkor hangot adott az együttesek vezetői közös véleményének: a néptánc jövője attól függ, hogy képes-e izgalmas, érdekes színházzá válnia. A tánckritikus megállapítása szerint a rendezvény alatt bemutatott előadások ezt a tendenciát követik. Külön kiemelte a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes gyermekprodukcióját, ami a szórakoztatás mellett el is gondolkoztat, ugyanakkor a nézőről is szól. Harmadik fellépőként a Nagyvárad Táncegyüttes lépett színpadra, a közönség az ő előadásukban először láthatta Liszt Ferenc Dans macabre művére alkotott táncszimfóniát. Az Udvarhely Néptáncműhely Gondolatok a régiekről előadásában gyimesi csángó néptáncot adott elő, Orendi István igazgató az előadást követően átvette az emlékplakettet és az ajándéktárgyakat.
A gálát a Maros Művészegyüttes mezőmadarasi táncokat bemutató előadása zárta, Barabási Attila Csaba átvette az emlékplakettet. A gála zárómomentumaként mind az öt néptáncegyüttes meghajolt a telt házas közönség előtt. Jövőre a néptánctalálkozót Marosvásárhelyen szervezik meg. János Piroska / erdon.ro

PNL: bajuk van a színházzal
Kedden a megyeházán rendes havi gyűlését tartotta a Bihar Megyei Tanács. A PNL-frakció ellenszavazata miatt nem ment át egy olyan előterjesztés, mely a Szigligeti Színházra vonatkozott.
Az október 17-én, kedden megtartott e havi rendes közgyűlésen a Nemzeti Liberális Párt egyik tanácsosa elkezdte piszkálni a Szigligeti Színház megalapítását. Ennek érdekében a PNL-sek előszedtek 2010-es papírokat, és nem szavazták meg a Szigligeti Színháznak egy pár olyan típusú, személyzeti struktúra változtatását, melyek nem vonatkoznak új alkalmazottak felvételére, hanem csupán kisebb átalakítások jelentenek. Így ezen előterjesztés például azt tartalmazta, hogy a Szigligeti Társulatnál megszűnik a betöltetlen I-es fokozatú színészi poszt és helyette IA fokozatú üres színészi állás létesül; az adminisztratív-műszaki részlegen megszűnik a betöltetlen portási munkahely; a Lilliput Társulatnál a művészeti vezető besorolása I-es fokozatról II-es fokozatra módosul; vagy a Nagyvárad Táncegyüttesnél az I-es fokozatú balett- és táncmester funkció középfokú tanulmányok helyett felsőfokú végzettséget igényel.
A liberálisok azzal indokolták a határozattervezet elutasítását: nem értik, hogy jöhetett létre a Szigligeti Színház hét évvel ezelőtt.
„Úgy gondolom, mindenképpen illetlen vagy illetéktelen ez a típusú felvetés, miután már lassan nyolc éve annak, hogy Nagyváradon külön működik a magyar nyelvű Szigligeti Színház és a román Mária Királyné Színház, teljesen önálló jogi személyiségként. Ebben a témában tehát minden jogi feltétel rendben van, ezért nem hátrálhatunk meg”- nyilatkozta az ülés után az erdon.ro-nak Pásztor Sándor, a Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Magyar színházi szemle a Cenk alatt: erdélyi társulatok lépnek fel a hiánypótló brassói fesztiválon
Előzmény nélküli kulturális ünnep előkészületei zajlanak Brassóban: október 26. és 29. között tartják az első magyar színházfesztivált, amelyre változatos előadás-felhozatallal és kísérőrendezvényekkel készülnek a szervezők. Toró Tamás főszervező a Krónikának kifejtette, régóta hiányoznak magyar nyelvű színházi előadások a Cenk alatti város kulturális életéből.
Előzmény nélküli kulturális ünnep előkészületei zajlanak Brassóban: október 26. és 29. között tartják az első magyar színházfesztivált, amelyre változatos előadás-felhozatallal és kísérőrendezvényekkel készülnek a szervezők. A programban Kolozsvárról, Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Nagyváradról és Gyergyószentmiklósról érkező előadások szerepelnek. Toró Tamás, a hiánypótló seregszemle kezdeményezője és főszervezője – aki egyébként városi tanácsos és a Brassói Magyar Napok főszervezője is –, a Krónika megkeresésére kifejtette, régóta hiányérzete volt, hogy a Cenk alatti város nem ad otthont rendszeresen magyar nyelvű színházi előadásoknak, ezért teremtették meg a lehetőséget, hogy egy fesztivál keretében lépjenek fel magyar társulatok. „Hajnalban álltunk sorba színházjegyért” „Engem személy szerint mindig is bosszantott, hogy Erdély- és Partium-szerte Brassó az egyedüli nagyváros, ahonnan hiányzik a magyar nyelvű színjátszás. Még Temesváron és Aradon is működik társulat, nálunk viszont hiánycikknek számít a magyar előadás. A város lakosságának 7 százaléka magyar, ami 18 ezer főt tesz ki, a megye lakosságának pedig 8 százaléka magyar, ami 39 ezres lélekszámot jelent. Ilyen körülmények közt indokolt, hogy nálunk is létezzen magyar színházi élet. Úgy vélem, már maga az a tény nagy dolog, hogy a fesztivál keretében számos erdélyi társulat látogat el hozzánk nagyszerű produkciókkal” – fogalmazott az ötletgazda.
Kitért arra is, hogy ’89 előtt rendszeresen turnéztak Brassóban erdélyi társulatok, akkor is volt igény az előadásokra, ez pedig mai napig nem változott.
Emlékszem, annak idején a Kapu utcában hajnalban kellett sorba állnunk színházjegyekért, mert a város magyarsága körében nagyon népszerűek voltak az idelátogató társulatok. Az elmúlt időszakban azonban ritkán volt lehetőségünk itthon megnézni magyar produkciókat, ezért sokan Szentgyörgyre, Udvarhelyre vagy Vásárhelyre utaznak, hogy ne maradjon ki az életükből a színház. Úgy gondoltam, a legjobb lehetőség a színházat visszahozni a városba, ha egy seregszemlét szervezünk. Ugyanakkor reménykedem, hogy előbb-utóbb nálunk is beindul a magyar nyelvű színjátszás” – fejtette ki az ötletgazda.
Hozzátette, a szeptemberben szervezett Brassói Magyar Napok kínálatában azért szerepelt kevesebb színházi produkció, mert akkor már készültek a fesztiválra, amelynek támogatója a Cenk alatti város önkormányzata. A rendezvénysorozat négy napján egy pódium-előadást, egy diákelőadást és négy nagyszínpadi előadást tekinthetnek meg a színházkedvelők.
Az Áprily diákcsapata is fellép a fesztiválon
Toró Tamás kitért arra is, lényegesnek tartották, hogy a helyi Áprily Lajos Gimnázium Grimasz nevű diákszínjátszó csapatát is bevonják a seregszemlébe.
Külön érdekesség, hogy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című előadásában, amelyet vendégül látunk, két olyan színész szerepel, aki brassói diákként a Grimasz csapat tagja volt” – mondta a főszervező. Fotópályázatot hirdettek, arra buzdítják a fiatal amatőr fotósokat, hogy dokumentálják a rendezvény eseményeit: zsűri bírálja el az elkészített fényképeket, a legjobbak pedig pénzbeli jutalomban részesülnek.
A négynapos seregszemle helyszíne a Drámai Színház lesz, a programsorozatra Brassó megyei településekről is várnak érdeklődőket. A kínálatban szerepel többek közt kolozsvári produkció: Laczkó Vass Róbert és Incze Gergely Katalin Te pesti srác (falragaszok forradalma, röplapok szabadságharca) című zenés pódium-előadása, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadása, amely Székely Csaba MaRó című darabja alapján készült és magyar és román felirattal követhető. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Bölcsődét és óvodákat építtet a KREK magyar kormánytámogatásból
Mintegy 1,2 milliárd forintból (3,9 millió euróból) gazdálkodhat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az új bölcsőde- és óvodaépítési projektje keretében. Az első alapkövet november 15-én helyezik el.
Bölcsődét és óvodákat építtet magyar kormánytámogatással a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) – jelentette be szerdán Csűry István. A püspök nagyváradi sajtótájékoztatóján közölte, hogy első körben mintegy 1,2 milliárd forintból gazdálkodhatnak, de a későbbiekben további támogatásra számítanak további óvodák megépítéséhez. Mint mondta, nagyváradi székházuk udvarán november 15-én lesz a bölcsőde alapkőletétele, de a bihari megyeszékhelyen felújítják a váradszőlősi és a réti óvodát is, míg Szatmáron, Krasznán vagy éppen Tárkányban teljesen új létesítményeket építenek.
A kivitelezésre mintegy két évet szánnak, hogy utána önerőből biztosítsák a tanintézetek működését is. „Vannak magánóvodai tapasztalataink, és nem is kell messzire menni példáért, hiszen Kolozsváron működnek már ilyen magánintézmények. Mi ebben láttuk a biztonságot” – ecsetelte a Krónikának az egyházi elöljáró, hangsúlyozva, Nagyváradon nincs magyar bölcsőde, de a Csillagocska óvoda jó példával szolgál az alapítványi fenntartáshoz. Kérdésünkre hozzátette, a helyszínek kiválasztásakor előzetesen az önkormányzatokkal is egyeztettek, hiszen ott, ahol óvodák épülnek, a pedagógusokat a helyi tanügyi rendszer biztosítja majd.
Csűry szerint nagy feladatot vállaltak fel, de fontosnak tartják, hogy ne csak prédikálják, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”, hanem a gyermekek nevelésében segítséget is nyújtsanak híveiknek. „Akkor van reménységünk arra, hogy magyar középiskolásaink és egyetemistáink lesznek, ha az anyanyelvet már a bölcsődében megtanulják és használják” – vallja a KREK-püspök.
A Forró László főjegyző társaságában tartott sajtótájékoztatóján arról is szó esett, hogy az egyházkerület segítséget nyújt az európai őshonos kisebbségek védelmét célzó Minority SafePack támogatásáért indult aláírásgyűjtéséhez, házról házra járva próbálnak meg hozzájárulni az Erdélyből szükséges közel 300 ezer szignó megszerzéséhez. Ezzel párhuzamosan a jövő évi magyarországi parlamenti választásokra is segíteni akarják a kettős állampolgárok regisztrációját, így híveiket arra buzdítják, hogy „bátran és bizalommal” fogadják majd az ajtóikon bekopogtató segítőiket.
„Nem volt titok, hogy mi a Fidesz-KDNP kormánynak a nemzeti stratégiáját és keresztényi szolgálatát komolynak látjuk, és úgy gondoljuk, hogy ezt támogatnunk kell” – közölte Csűry. A sajtótájékoztatón szó esett a reformáció 500. évfordulójáról is, melynek alkalmával Nagyváradon, október 31-én a rogériuszi református templomban ünnepi istentiszteletet tartanak Ötvös József marosvásárhelyi esperes részvételével. Vásárhelyi-Nyemec Réka / Krónika (Kolozsvár)

Kiállítás nyílt ’56-ról a várban
A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör szervezésében október 19-én, csütörtökön 17 órától 1956-ról nyílt kiállítás a vár civil házában.
A nagyváradi Tanoda Egyesület és a székesfehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör közti együttműködés többéves múltra tekint vissza. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább erőteljesebbé válik ez a kapocs, magyarságtörténeti kiállításoktól kezdve egészen közös kirándulásokig terjed a skála. A partnerség egy újabb állomásához érkezett csütörtök délután, amikor a vár I épületében (a főbejárattól jobbra) az ’56 – A mi forradalmunk, amely megrengette a világot című tárlat megnyitására került sor. A november 4-ig megtekinthető tárlat Székely Kornél grafikusművész ünnepi munkáiból tevődik össze. Tizenhat roll-up pannó, összesen 14 méteres felületen nagyon látványos és igényes kidolgozással eleveníti fel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményeit több mint 60 év távlatából, illetve a rendszerváltás pillanatát is.
Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület vezetője azt mondta: nehéz neki ’56-ról beszélnie, hiszen egy olyan köztes generációnak a tagja, mely nem élt akkor, viszont a kommunizmust megtapasztalta gyermek-, majd ifjú fejjel, hiszen éppen érettségire készült, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, ahogyan szintén érettségire készültek azok a fiatalok is, akiket Nagyváradon is bebörtönöztek az elveik miatt, illetve amiért szimpatizáltak a magyarországi forradalommal. Megjegyezte: úgy tartják, hogy az ünnep nem más, mint a múlt által ránk ruházott felelősségnek a vállalása, és szerinte ez mindenkinek a kötelessége a maga helyén és szakterületén. Az pedig, hogy a mostani gyerekeknek és fiataloknak a kommunizmus már történelem, azt bizonyítja: merjünk álmodni, és bízzunk abban, hogy ezek az álmok valóra válnak. Ugyanakkor a forradalom emlékét kötelességünk megőriznünk, erre kötelez bennünket a résztvevők életútja és példája, azoké a fiataloké, akik határozott választ tudtak adni a saját koruk kihívásaira, érett fejjel dönteni, és sutba dobni a jelenüket egy szebb jövő reményében. Azt, hogy nálunk is történtek megmozdulások, mindannyian tudjuk, de azt talán kevesebben, hogy több mint 400 fiatalembert hurcoltak meg csak azért, mert szervezkedni próbáltak abban bízva, hogy a forradalom átjön hozzánk is, és akkor ez ne érjen minket felkészületlenül. 13-16 éves fiúkról beszélünk, akik ezért nagyon kemény árat fizettek. Ötvenkettőt bebörtönöztek közülük úgy, hogy nagy részüket az iskolapadból vitték el, és vélt vagy koholt vádakkal szabadságvesztésre ítéltek még hat felnőttet is, közöttük két tanárt. Az egyik vezetőjüket, Domokos Miklóst, amikor kiszabadult, az édesanyja azzal a szavakkal próbálta: ti legalább megpróbáltátok. Őhozzá hasonlóan mindig próbáljuk meg mi is a legjobb kihozni magunkból és a lehetőségekből – tanácsolta.
Időzzenek el
Dr. Görög István, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör székesfehérvári tagozatának alelnöke arról beszélt: Székely Kornél jeles magyarországi grafikusművész, aki egy életet áldozott arra, hogy foglalkozzon azzal a témával, mely a gyermekkorában meghatározó élmény volt a számára józsefvárosi srácként. Sok kutatómutató áll mögötte, köztudottan az egyik legnagyobb fotógyűjtemény tulajdonosa ő, és hosszú évekig foglalkozott azzal, hogy egy letisztult változatban bemutathassa azokat a napokat, amelyek valóban felemelték a nemzetünket.
A vendég azt kérte a jelenlevőktől: ne csak távolról nézzék végig a képeket, hanem ha lehet, akkor időzzenek el egy-egy tablónál, és tegyék meg azt, hogy az apró betűs közlendőket is elolvassák, mert számos olyan dologgal szembesülnek, ami meglepi őket, mert a történelemkönyvekben leírtakkal ellentétes üzeneteket sugallnak. Ezért is lett külön kiemelve Nagy Imre alakja, minden ellentmondásosságával. „Talán eljön egyszer majd az az idő, amikor minden a helyére készül” – fogalmazott.
Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke felidézte: körülbelül tíz évre tekint vissza az együttműködés, eleinte Sárközi Zoltánnal közösen tartották a kapcsolatot a fehérváriakkal, és az első világháborús események (Doberdó, Isonzó stb.), voltak a kapcsolódási pontok, majd bővült a kör a Tanoda Egyesülettel. Az önkormányzati köszönetet mondott a magyarországi vendégeknek, utalva arra is, hogy hosszú évtizedekig ’56 tabutéma volt, és reményét fejezte ki, hogy a partnerség a jövőben is gyümölcsöző lesz annál is inkább, hogy az ismereteink bővítésére mindig nagy szükség van .
A rendezvényt támogatta a Magyar Nemzeti Kereskedőház váradi irodája, közreműködtek Molnár Júlia és Meleg Vilmos színművészek. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom

Szilágyi Zsolt: „A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt rövid megemlékezést tartott október 23-án Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található 56-os emléktáblánál, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke beszédében elmondta: szomorú magyar sajátosság, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése. „Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki a Néppárt elnöke.
Az emlékező szavakat követően koszorút helyezett el Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke, Zatykó Gyula, a Néppárt országos alelnöke, Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke, Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke, valamint Nagy József Barna, az EMNT országos alelnöke és Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án folytatódik, amikor is előadásokra és könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér/P-ţa Libertăţii 40. szám) múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, majd Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány elnöke A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című kötetről beszél. Végül Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Az Erdélyi Magyar Néppárt sa jtóirodája; Nyugati Jelen (Arad)

A visszaszerzett méltóság ünnepe – 1956-os megemlékezések Erdélyben
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Történészkonferencia Szent László megidézésével
A Szent László emlékév tiszteletére szervezte idén a hagyományos Nemzetközi Történészkonferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókegyesülete és a Gyergyói Népfőiskola. Történészek, művészettörténészek, néprajzkutatók és egyházi író világítottak rá a szent király korára.
„Aki nem tanul az elődök tapasztalatából, az óhatatlanul megismétli ugyanazokat az iránytévesztéseket” – üdvözölte a történészkonferenciát, és méltatta Garda Dezső történész szervezői munkáját Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere. A villongásokkal teli időszakban stabilitást teremtő, az országot függetlenné tevő Szent Lászlóról elmondta: a valláserkölcsi értéket nemcsak a magánéletében tartotta fontosnak, hanem a közigazgatásban, az ország építésében is érvényesítette, tartós békét teremtett egész Közép-Európa számára. A keresztény király ma is példakép, keresztény hite, erkölcsi szilárdsága iránymutatást ad.
Szent László korának és életének felelevenítését szolgálták az előadók: Tringli István, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos főmunkatársa, Csukovits Enikő, az MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos tanácsadója, Jánó Mihály, Kovászna megyei művészettörténész, valamint Garda Dezső történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi docense.
A rendezvényszervező történész nagy örömmel fogadta a középiskolásokat és tanárukat a hallgatóság körében, viszont sajnálatát fejezte ki, hogy a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatának egyetemistái nem lehetnek jelen a kulturális turizmusban is jelentős előadásokon.
Érték, erő, kereszténység
Mi az a Szent László-i hagyaték, ami ma is érték a magyarság számára? – tettük fel a kérdést Pál Antal Sándor történésznek, a történészkonferenciák minden évben visszatérő előadójának. „Ez a kérdés elgondolkodtató a szakemberek és a hétköznapi halandók számára is. Ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor Szent László uralkodott, mi történhetett akkor, hogy ilyen legendák maradtak fenn róla. Azt hiszem, hogy nem véletlen, hogy e konferencia az ő nevéhez fűződik.
„Szükséges, hogy ne feledjük, mit köszönhetünk neki, mert nem csak a múltunk, a jövőnk is másképpen alakulna, ha ő nem létezik. Ma is üzen nekünk, akár a Szent László pénze legendával: ha valamiért igaz szívvel küzdünk, harcolunk, az úgynevezett pénzzé, azaz értékké válhat” – fejtette ki a történész.
„A magyar népnek üzen ma is Szent László kultusza: elsősorban azt, hogy erő kell a megmaradáshoz. Nem feledjük el, hogy ő egy katona szent volt – válaszolta a kérdésre Tringli István történész. Az ő kultuszából ugyanakkor lényegesen kiemelkedik a kereszténység megőrzésének fontossága, és amikor a magyar kormány úgy döntött, Szent László emlékév lesz a 2017-es, akkor emögött nagyon komoly politikai szándék volt. Tehát erő és kereszténység, ez a kettő az emlékév üzenete székelynek, magyarnak egyaránt.
Csukovits Enikő e témakör kapcsán egy másik részletre is rávilágított. Előadásában elmondta, a zarándoklat Magyarországon egyidős a kereszténységgel. A szent királyok sírjához is rendszeresen volt zarándoklat az 1000-es évek elején. Szent István és Imre székesfehérvári, Szent Margit margitszigeti, Szent Gellért csanádi sírhelyét viszont korántsem keresték fel annyian, mint ahányan Nagyváradra zarándokoltak. Az új királyoknak illett koronázásuk után Szent László sírjához zarándokolni. Ennek tükrében nekünk sem megengedett, hogy ne hajtsunk fejet a valláserkölcsi értékek fontosságáról máig üzenő király előtt.
A konferencia folytatódik
Csütörtökön további előadásokat hallgathatunk a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Karancsi Sándor termében. Kutatásait ismerteti Kisné Portik Irén és Balázs Lajos néprajzkutató, Vetési László egyházi író, szórványkutató, Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső történész. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

BARIKÁD – az ’56-os szabadságharc romantikája
Az esemény célja az általános,- és középiskolás gyerekek számára is fogyaszthatóvá tenni az 1956-os forradalmat, ezáltal egy, az ünnepi beszédeken, versmondáson és koszorú elhelyezésen túlmutató alternatívát nyújtani a hőseinkre való megemlékezésben.
A #BARIKÁD című megmozdulás célja a turné során Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Kolozsvár középiskoláinak falai közé becsempészni október 23. hangulatát, így elérhetőbbé téve a témát a fiatalok számára. A Nest művészei saját szövegekkel, korhű naplórészletekkel készülnek, amelyekkel a rettegés és elnyomás korát idézik vissza kép- és hanghatások kíséretében. A műsor korosztálytól független, ajánlott minden olyan személynek, aki a kísérleti műfajokra lehetőségként tekint. A produkción a nézők szemtanúi lehetnek annak, hogy egy bevett gyakorlatot miként lehet nem szokványos módon átértékelni és új perspektívába helyezni, valamint annak, hogy egy megemlékezés napjainkban, hogyan válhat emberközelibbé.
Szatmárnémetiben, szombaton azaz 28-án a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kap helyet a rendezvény, a díszteremben 15 órai kezdettel a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés és a Kölcsey Ferenc Főgimnázium szervezésében. szatmar.ro