"A Nyugati Jelen dévai szerkesztőségében szeptemberben újraindították a helytörténeti kört. Havonta találkoznak. A mostani alkalommal Nagy Zsolt fotóművész mutatta be a Hátszegi-medencében készített diaképeit. Elsőként Zeykfalva románkori templomát ismerhették meg. A templom tőszomszédságában számos magyar feliratú sírkő található. Hátszeg római katolikus templomát 1745-ben Nopcsa Ferenc restauráltatta. A Nopcsa családnak számos tagja nyugszik a templomhoz épített kriptában. Alsófarkadinban van a Nopcsa László főispán által építtetett kastélyt. Mai állapota siralmas. Hasonló a helyzet a nagypestényi Brazovay-kastéllyal. /Gáspár-Barra Réka: Kastélyok völgye. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 17./"

"Hátszeg térsége gazdag történelmi hagyatékkal büszkélkedhet. Ezen a vidéken kezdte meg nov. 9-én a magyar vonatkozású történelmi emlékhelyek felkutatását a Nyugati Jelen dévai fiókszerkesztőségében székelő helytörténeti kör. A terepszemle Zeykfalván kezdődött, ahol a XIII. századból származó, előbb katolikus, majd református, jelenleg ortodox templom kertjében régi magyar sírkövekre bukkantak. Hasonló volt a helyzet Nagypestény templomkertjében is, ahol XIX. századi sírok voltak. Nagypestény középkori temploma református maradt a mai napig, bár csak egyetlen magyarul beszélő híve van. Nagypestényen a Mara család által visszaszerzett kúria birtokán beindult a gazdálkodás. A munkát székelyek végzik. A szakszerű burgonya-, illetve almatermesztésből befolyó jövedelem pedig idővel a történelmi jelentőségű épület felújítását is lehetővé teszi. Alsófarkadinon a Nopcsák uradalmi háza siralmas állapotban van, az épület a Román Tudományos Akadémia tulajdonát képezi. A rendszerváltás után a környékbeliek szinte minden elmozdíthatót elvittek, csoda, hogy a kúria egyáltalán áll. Szívszorító a látvány Szacsalon. Nopcsa László egykori székhelye valódi kastély. Kockaalakú bástyájával egyedi stílusú a XVII. századi építmény. Innen is elvittek mindent, pedig a hátrányos helyzetű gyermekek kisegítő iskolája csupán nemrég költözött ki a még mindig fennhatósága alá tartozó kastélyból. Malomvíztől nem messze, a Retyezát magaslatain található Kolc vára, a Kendeffyek egykori erődje igazi sasfészek, amit csupán kelet felől lehet megközelíteni. A szemközti hegyen lévő XIV. századi, a Kendeffyék idejében még katolikus templomot már ortodox szertartás szerint használják. A másik Kendeffy-kastélylyal, az őraljaboldogfalvival kegyesebb volt a sors. A szocializmus idején is vendéglátóipari egység üzemelt benne, s a helyzet nem változott a mai napig. Ebből kifolyólag a XVIII. századi épületet többször tatarozták, felújították, még a bejárat fölött lévő latin nyelvű szöveg is jól olvasható. /Történelmi barangolás Hátszeg vidékén. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 12./"

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)