Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Nagynyulas (ROU)
4 tétel
2014. május 12.
Misszió az egyre apadó szórványban
Mezőörményes, Komlód, Oroszfája, Mezőseptér – négy, magyarok által már alig-alig lakott mezőségi település, amely valamikor, a reformáció idejében a virágkorát élte. A trianoni békediktátum előtt Kolozs vármegyéhez tartoztak, a második bécsi döntés után 1944-ig pedig Maros-Torda vármegye részét képezték. A megyésítéskor a helybéliek inkább a negyven kilométerre fekvő Marosvásárhelyhez, mintsem a több mint kétszer annyi járásnyira lévő Besztercéhez szerettek volna csatlakozni. Óhajuk azonban pusztába kiáltott szónak bizonyult.
Így a szinte egy tömbben, a Kolozs és Maros megyét összekötő Kolozsvár–Szászrégen-útvonalon vagy annak leágazásán elterülő falvak Beszterce-Naszód megyéhez, pontosabban annak déli csücskéhez tartoznak. Közigazgatásilag Mezőörmény Septérrel és további tíz román faluval alkot községet, míg Komlód és Oroszfája a mára mindössze két magyart számláló Nagynyulashoz tartozik.
A négy falu missziós egyházközségei 1990 után az újjáalakult görgényi református egyházmegyébe tagolódtak, ahol egy éve Májai Varga Zoltán lelkipásztor igyekszik jó pásztorként egyben tartani a még megmaradt nyáját. Mielőtt a mezőségi gyülekezetbe került volna, a fiatal lelkész öt évet egy másik szórványvidéken, a Balázsfalvától mintegy tizenöt kilométerre elterülő Bethlenszentmiklóson szolgált.
„Mindig arra vágytam, hogy missziós lelkész legyek, aki összefogja a szétszóródott magyarságot, és nemcsak havonta egyszer látogat ki a szórványba” – vallja a Fehér megyei szórványból a Beszterce-Naszód megyeibe átkerült lelkész. Az 53 hívet számláló Mezőörményesen, a mindössze 33 reformátussal maradt Oroszfáján, a 16 főre apadt Komlódon és a mindössze hat lelket számláló Mezőseptéren minden körülmény adott e nemes feladat teljesítésére.
Ha az egyházi statisztikákat böngésszük, azt látjuk, hogy nem is olyan régen a valamikor László vajda birtokát képező Örményes is – mint megannyi más erdélyi település – virágzó magyar falu volt, ahol a reformátusok száma a mainak a tízszerese volt. Sőt a dombok között meghúzódó Komlód is a 19. században még önálló lelkésszel rendelkezett.
A juhász legyen a nyájában
Családi vagy akár kényelmi okok miatt nem minden egyes, „világ végére” helyezett pap vállalja a helyben lakást. Sokkal egyszerűbb a közeli városból ingázni, megtartva a kötelező vasárnapi istentiszteletet, és kiszaladni az óhatatlanul adódó temetésekre. „A juhász legyen a nyájában! Ha nem vagyok a híveim között, nem lehetek hiteles” – vallja ezzel szemben Májai Varga Zoltán, amikor erre a jellegzetes szórványlelkészi gondra térünk.
A kétgyerekes családapának nem könnyű a feladata: az otthona Marosvásárhely egyik peremközségében, Marosszentkirályon van, a felesége és csemetéi Kolozsváron élnek. Az asszonyt az állása, a kicsiket az iskola köti egyelőre a kincses városhoz. De, mint mondja, amint tehetik, kilátogatnak az örményesi parókiára.
A Besztercéről láthatatlan Örményes
A 19. század utolsó esztendejére elkészült örményesi templommal szemben lévő portán az egyik presbiter, Pásztor Lajos és neje, Erzsébet fogad. Az idős házaspár valamikor Marosvásárhelyen dolgozott, de az évek teltével hazaköltöztek. Ma is a Maros-menti várost érzik közelebb a szívükhöz, mint Besztercét. Mint mondják, ennek nemcsak földrajzi oka van.
„A megyésítéskor mi, mezőörményesiek Maros megyéhez szerettünk volna csatlakozni, de az itteni vezetők nem engedték, mondván, olyan jó mezőgazdasági területek vannak itt a környéken, hogy azokat nem lehet csak úgy átengedni. Pedig a 85 kilométerre lévő beszterceieknek fogalmuk sincs, hol van Mezőörményes. Csak négyévente egyszer, a választások előtt szokták felfedezni a mi községünket” – fájlalják Pásztorék.
Mint mesélik, a szórványosodás itt is megtette a hatását: megszűnt az anyanyelvű oktatás, megcsappant a magyarság létszáma. „Hála Istennek, a mi négy fiunk megmaradt magyarnak. Három itt él a faluban, egy Magyarországra költözött. De az itteni unokák is magyarul beszélnek. Ha lenne magyar iskola, biztos oda járnának” – büszkélkedik Erzsike néni, akinek az apja négy esztendő híján fél évszázadig volt az örményesi gyülekezet gondnoka.
A hatóságok nemcsak az anyanyelvű oktatást számolták fel a faluban, de az egykori felekezeti iskola épületét is lebontották. Pedig az egyház ragaszkodott hozzá, és visszaigényelte ’89 után, de mindhiába. A magyar–román viszonyra térve, Pásztorék úgy érzik, nincsenek különösebb gondok a faluban.
A többségiek felnéznek a magyarokra, de a békés légkör megőrzésében jelentős szerepet játszik Dumitru Tomşa nemzeti liberális párti polgármester is, akinek a felesége magyar. „Csak a közvetlen szomszédunkkal volt baj, aki ágynak esett betegként is néhanapján azt kiáltotta, hogy ha autonómiát akarunk, menjünk Magyarországra! Ezzel jól feldühített, de mégsem tehettem meg, hogy szinte naponta ne menjek át hozzá, és ne segítsem” – meséli Pásztorné.
Oklevéllel meghálált komlódi vendégszeretet
Komlódon is takaros, felújított, gótikus stílusú 15. századi templom és kipofozott parókia vár. Csak éppen a valaha önálló lelkésszel rendelkező gyülekezet szórványosodott el teljesen. A komlódi reformátusok száma mára tizenhatra apadt. „Ma már alig vagyunk a templomban, pedig hajdanán tele voltak ezek a padsorok” – sóhajt fel a gondnoki teendőket ellátó Polgár Anna. Annus néni, ahogy a 76 éves öregasszonyt a lelkész becézgeti, itt, a dombok közt rejtőző faluban született, akárcsak az édesapja.
Nagyon ragaszkodik szülőfalujához, bár annak idején, az elemi elvégzése után szülei Tekére küldték, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább, ahonnan később a marosvásárhelyi pénzügyi középiskolába került. Mint mondja, szerette a várost, a sportot, de az apja nem látott jövőt az atlétikai pályafutásban. „Így hazakerültem, és azóta is itt élek. Kis ideje egymagamban, özvegyen, hisz a fiam Besztercére költözött” – meséli az öregasszony.
Annus néni mégsincs egyedül; nemcsak a falubeliek meg a pap nyitja be időnként az ajtaját, mindig ott van vele a Biblia és a számos magyar nyelvű könyv és időszakos kiadvány. Most épp az 1948-as Református Szemlét böngészi, amelyben a soron következő lelkészi továbbképzőről írnak. „Inkább ezeket a régi újságokat olvasom, minthogy a tévét nézzem. Annyira kedvesek nekem, nem tudom őket eldobni, inkább egy skatulyában gyűjtöm” – mutatja a cipősdobozban gondosan raktározott megsárgult újságokat.
Annus néni nemcsak az olvasmányaira büszke, hanem a falon lévő bekeretezett oklevelére is, amit a püspökség részéről 2011 késő őszén, egy Marosvécsen szervezett ünnepély keretében az akkor még életben lévő férjével együtt vehetett át. „Hitvestársával, házunk népével együtt az Úr és egyháza közelségében élnek, és önzetlenül szolgálják magyarságunkat és egyházunkat” – áll a Mezőség apostolaként ismert, múlt század első felében szolgáló Földes Károlyról elnevezett emléklapon.
„Vendégszeretetük is szolgálat, hogy otthon érezzék magukat az itt szolgáló lelkészek, missziót végző hallgatók, megmaradjon az Úr magyar református nyája” – olvasható néhány sorra alább. Májai Varga Zoltán alig egy esztendeje ismeri Annus nénit, férjét, Polgár Jánost missziós pályakezdete első heteiben temette, de csak megerősíteni tudja az oklevélbe foglaltakat.
A kedves kis öregasszony bejelentetlen látogatásunkkor is mindegyre sürgölődik-forgolódik, asztalt terít, sonkás rántottát készít, majd friss házi tejföllel kínál. Mielőtt búcsút vennénk tőle, meglepetésszerűen betoppan a Besztercéről érkező fia és családja. „Az én Dezsőkém román nőt vett feleségül, de megmondtam neki, hogy az unokámmal magyarul beszéljen!” – mutatja be Polgár Anna a fiát és menyét. Sajnos a gégeproblémákkal műtött középkorú férfinak egyre nehezebben jön ki hang a torkán, így inkább csak puszilgatja és ölelgeti az alig egy éve örökbefogadott kis tündért.
Oroszfája, ahol még a gondnokok gyerekei sem magyarok
Egy faluval odébb, Oroszfáján a felújítási munkálatok előtt álló templom köszön ránk a domboldalról, de be kell érnünk azzal, hogy mindössze kívülről csodáljuk meg a 18. században épült istenházát. A gondnok, Katona János éppen nincs otthon, így csak a felesége, Ana és kisebbik fiuk fogad. Amikor a mosolygós gyermek nevét kérdezem, a nyolcéves lurkó előbb egy Poftim?-mal (Tessék? – szerk. megj.) válaszol, majd amint nyelvet váltok, Cătană Lorand Cristianként mutatkozik be.
„Hát nem tud magyarul… Sajnos én sem. De a testvére, Andrei, aki most egyetemista, az internet segítségével próbálja megtanulni a nyelvet” – magyarázkodik a Katona-Cătană anyuka.
A hegyen túl, Mezőseptéren pedig még ennél is cifrább a helyzet. Bár Váradi Annus néni, Váradi Mihály gondnok felesége nyolc gyermeket hozott a világra, nevelt fel és adott a megfogyatkozó falvacskának, az itteni gyülekezet mégis mindössze hat tagot számlál. Ebből a Váradiak csak kettőt tesznek ki. Nem matematikai, hanem etnikai bukfenc ez. A mára felnőtté vált Váradi csemeték más nyelvet, más nemzetiséget és más felekezetet választottak maguknak. Az idős szülők, noha belátják, hogy „nyolc gyermeket adtak a románoknak”, most is úgy vélik, semmi értelme nem lett volna magyarnak nevelni a leszármazottakat.
„Önök az ortodoxokhoz is járnak?” – buggyan elő óhatatlanul a következő kérdés. „Nem, szó se róla! A tiszteletes úr csak havonta egyszer jön Septérbe, de meg se gondoltam, hogy más vasárnapokon az ortodox templomba menjek” – igyekszik szépíteni a dolgokat az állatvásárba igyekvő gondnok. Valahol őt – és a hozzá hasonlóan gondolkodókat – is meg lehet érteni, hisz ami egy tömbmagyar vidékről érkező embernek minimum furcsa, az itt élőknek a lehető legtermészetesebb. Még akkor is, ha ezzel a szemlélettel az amúgy is egyre szűkülő közösségük felszámolását gyorsítják fel.
„Öregedő, de öntudatos gyülekezetek ezek. Fantasztikus melegséget kapok az itteni emberektől. Bár én is nagyon szeretem őket, azzal is tisztában vagyok, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni” – vetíti előre a Beszterce-Naszód megyei szórvány szomorú jövőjét Májai Varga Zoltán.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
Mezőörményes, Komlód, Oroszfája, Mezőseptér – négy, magyarok által már alig-alig lakott mezőségi település, amely valamikor, a reformáció idejében a virágkorát élte. A trianoni békediktátum előtt Kolozs vármegyéhez tartoztak, a második bécsi döntés után 1944-ig pedig Maros-Torda vármegye részét képezték. A megyésítéskor a helybéliek inkább a negyven kilométerre fekvő Marosvásárhelyhez, mintsem a több mint kétszer annyi járásnyira lévő Besztercéhez szerettek volna csatlakozni. Óhajuk azonban pusztába kiáltott szónak bizonyult.
Így a szinte egy tömbben, a Kolozs és Maros megyét összekötő Kolozsvár–Szászrégen-útvonalon vagy annak leágazásán elterülő falvak Beszterce-Naszód megyéhez, pontosabban annak déli csücskéhez tartoznak. Közigazgatásilag Mezőörmény Septérrel és további tíz román faluval alkot községet, míg Komlód és Oroszfája a mára mindössze két magyart számláló Nagynyulashoz tartozik.
A négy falu missziós egyházközségei 1990 után az újjáalakult görgényi református egyházmegyébe tagolódtak, ahol egy éve Májai Varga Zoltán lelkipásztor igyekszik jó pásztorként egyben tartani a még megmaradt nyáját. Mielőtt a mezőségi gyülekezetbe került volna, a fiatal lelkész öt évet egy másik szórványvidéken, a Balázsfalvától mintegy tizenöt kilométerre elterülő Bethlenszentmiklóson szolgált.
„Mindig arra vágytam, hogy missziós lelkész legyek, aki összefogja a szétszóródott magyarságot, és nemcsak havonta egyszer látogat ki a szórványba” – vallja a Fehér megyei szórványból a Beszterce-Naszód megyeibe átkerült lelkész. Az 53 hívet számláló Mezőörményesen, a mindössze 33 reformátussal maradt Oroszfáján, a 16 főre apadt Komlódon és a mindössze hat lelket számláló Mezőseptéren minden körülmény adott e nemes feladat teljesítésére.
Ha az egyházi statisztikákat böngésszük, azt látjuk, hogy nem is olyan régen a valamikor László vajda birtokát képező Örményes is – mint megannyi más erdélyi település – virágzó magyar falu volt, ahol a reformátusok száma a mainak a tízszerese volt. Sőt a dombok között meghúzódó Komlód is a 19. században még önálló lelkésszel rendelkezett.
A juhász legyen a nyájában
Családi vagy akár kényelmi okok miatt nem minden egyes, „világ végére” helyezett pap vállalja a helyben lakást. Sokkal egyszerűbb a közeli városból ingázni, megtartva a kötelező vasárnapi istentiszteletet, és kiszaladni az óhatatlanul adódó temetésekre. „A juhász legyen a nyájában! Ha nem vagyok a híveim között, nem lehetek hiteles” – vallja ezzel szemben Májai Varga Zoltán, amikor erre a jellegzetes szórványlelkészi gondra térünk.
A kétgyerekes családapának nem könnyű a feladata: az otthona Marosvásárhely egyik peremközségében, Marosszentkirályon van, a felesége és csemetéi Kolozsváron élnek. Az asszonyt az állása, a kicsiket az iskola köti egyelőre a kincses városhoz. De, mint mondja, amint tehetik, kilátogatnak az örményesi parókiára.
A Besztercéről láthatatlan Örményes
A 19. század utolsó esztendejére elkészült örményesi templommal szemben lévő portán az egyik presbiter, Pásztor Lajos és neje, Erzsébet fogad. Az idős házaspár valamikor Marosvásárhelyen dolgozott, de az évek teltével hazaköltöztek. Ma is a Maros-menti várost érzik közelebb a szívükhöz, mint Besztercét. Mint mondják, ennek nemcsak földrajzi oka van.
„A megyésítéskor mi, mezőörményesiek Maros megyéhez szerettünk volna csatlakozni, de az itteni vezetők nem engedték, mondván, olyan jó mezőgazdasági területek vannak itt a környéken, hogy azokat nem lehet csak úgy átengedni. Pedig a 85 kilométerre lévő beszterceieknek fogalmuk sincs, hol van Mezőörményes. Csak négyévente egyszer, a választások előtt szokták felfedezni a mi községünket” – fájlalják Pásztorék.
Mint mesélik, a szórványosodás itt is megtette a hatását: megszűnt az anyanyelvű oktatás, megcsappant a magyarság létszáma. „Hála Istennek, a mi négy fiunk megmaradt magyarnak. Három itt él a faluban, egy Magyarországra költözött. De az itteni unokák is magyarul beszélnek. Ha lenne magyar iskola, biztos oda járnának” – büszkélkedik Erzsike néni, akinek az apja négy esztendő híján fél évszázadig volt az örményesi gyülekezet gondnoka.
A hatóságok nemcsak az anyanyelvű oktatást számolták fel a faluban, de az egykori felekezeti iskola épületét is lebontották. Pedig az egyház ragaszkodott hozzá, és visszaigényelte ’89 után, de mindhiába. A magyar–román viszonyra térve, Pásztorék úgy érzik, nincsenek különösebb gondok a faluban.
A többségiek felnéznek a magyarokra, de a békés légkör megőrzésében jelentős szerepet játszik Dumitru Tomşa nemzeti liberális párti polgármester is, akinek a felesége magyar. „Csak a közvetlen szomszédunkkal volt baj, aki ágynak esett betegként is néhanapján azt kiáltotta, hogy ha autonómiát akarunk, menjünk Magyarországra! Ezzel jól feldühített, de mégsem tehettem meg, hogy szinte naponta ne menjek át hozzá, és ne segítsem” – meséli Pásztorné.
Oklevéllel meghálált komlódi vendégszeretet
Komlódon is takaros, felújított, gótikus stílusú 15. századi templom és kipofozott parókia vár. Csak éppen a valaha önálló lelkésszel rendelkező gyülekezet szórványosodott el teljesen. A komlódi reformátusok száma mára tizenhatra apadt. „Ma már alig vagyunk a templomban, pedig hajdanán tele voltak ezek a padsorok” – sóhajt fel a gondnoki teendőket ellátó Polgár Anna. Annus néni, ahogy a 76 éves öregasszonyt a lelkész becézgeti, itt, a dombok közt rejtőző faluban született, akárcsak az édesapja.
Nagyon ragaszkodik szülőfalujához, bár annak idején, az elemi elvégzése után szülei Tekére küldték, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább, ahonnan később a marosvásárhelyi pénzügyi középiskolába került. Mint mondja, szerette a várost, a sportot, de az apja nem látott jövőt az atlétikai pályafutásban. „Így hazakerültem, és azóta is itt élek. Kis ideje egymagamban, özvegyen, hisz a fiam Besztercére költözött” – meséli az öregasszony.
Annus néni mégsincs egyedül; nemcsak a falubeliek meg a pap nyitja be időnként az ajtaját, mindig ott van vele a Biblia és a számos magyar nyelvű könyv és időszakos kiadvány. Most épp az 1948-as Református Szemlét böngészi, amelyben a soron következő lelkészi továbbképzőről írnak. „Inkább ezeket a régi újságokat olvasom, minthogy a tévét nézzem. Annyira kedvesek nekem, nem tudom őket eldobni, inkább egy skatulyában gyűjtöm” – mutatja a cipősdobozban gondosan raktározott megsárgult újságokat.
Annus néni nemcsak az olvasmányaira büszke, hanem a falon lévő bekeretezett oklevelére is, amit a püspökség részéről 2011 késő őszén, egy Marosvécsen szervezett ünnepély keretében az akkor még életben lévő férjével együtt vehetett át. „Hitvestársával, házunk népével együtt az Úr és egyháza közelségében élnek, és önzetlenül szolgálják magyarságunkat és egyházunkat” – áll a Mezőség apostolaként ismert, múlt század első felében szolgáló Földes Károlyról elnevezett emléklapon.
„Vendégszeretetük is szolgálat, hogy otthon érezzék magukat az itt szolgáló lelkészek, missziót végző hallgatók, megmaradjon az Úr magyar református nyája” – olvasható néhány sorra alább. Májai Varga Zoltán alig egy esztendeje ismeri Annus nénit, férjét, Polgár Jánost missziós pályakezdete első heteiben temette, de csak megerősíteni tudja az oklevélbe foglaltakat.
A kedves kis öregasszony bejelentetlen látogatásunkkor is mindegyre sürgölődik-forgolódik, asztalt terít, sonkás rántottát készít, majd friss házi tejföllel kínál. Mielőtt búcsút vennénk tőle, meglepetésszerűen betoppan a Besztercéről érkező fia és családja. „Az én Dezsőkém román nőt vett feleségül, de megmondtam neki, hogy az unokámmal magyarul beszéljen!” – mutatja be Polgár Anna a fiát és menyét. Sajnos a gégeproblémákkal műtött középkorú férfinak egyre nehezebben jön ki hang a torkán, így inkább csak puszilgatja és ölelgeti az alig egy éve örökbefogadott kis tündért.
Oroszfája, ahol még a gondnokok gyerekei sem magyarok
Egy faluval odébb, Oroszfáján a felújítási munkálatok előtt álló templom köszön ránk a domboldalról, de be kell érnünk azzal, hogy mindössze kívülről csodáljuk meg a 18. században épült istenházát. A gondnok, Katona János éppen nincs otthon, így csak a felesége, Ana és kisebbik fiuk fogad. Amikor a mosolygós gyermek nevét kérdezem, a nyolcéves lurkó előbb egy Poftim?-mal (Tessék? – szerk. megj.) válaszol, majd amint nyelvet váltok, Cătană Lorand Cristianként mutatkozik be.
„Hát nem tud magyarul… Sajnos én sem. De a testvére, Andrei, aki most egyetemista, az internet segítségével próbálja megtanulni a nyelvet” – magyarázkodik a Katona-Cătană anyuka.
A hegyen túl, Mezőseptéren pedig még ennél is cifrább a helyzet. Bár Váradi Annus néni, Váradi Mihály gondnok felesége nyolc gyermeket hozott a világra, nevelt fel és adott a megfogyatkozó falvacskának, az itteni gyülekezet mégis mindössze hat tagot számlál. Ebből a Váradiak csak kettőt tesznek ki. Nem matematikai, hanem etnikai bukfenc ez. A mára felnőtté vált Váradi csemeték más nyelvet, más nemzetiséget és más felekezetet választottak maguknak. Az idős szülők, noha belátják, hogy „nyolc gyermeket adtak a románoknak”, most is úgy vélik, semmi értelme nem lett volna magyarnak nevelni a leszármazottakat.
„Önök az ortodoxokhoz is járnak?” – buggyan elő óhatatlanul a következő kérdés. „Nem, szó se róla! A tiszteletes úr csak havonta egyszer jön Septérbe, de meg se gondoltam, hogy más vasárnapokon az ortodox templomba menjek” – igyekszik szépíteni a dolgokat az állatvásárba igyekvő gondnok. Valahol őt – és a hozzá hasonlóan gondolkodókat – is meg lehet érteni, hisz ami egy tömbmagyar vidékről érkező embernek minimum furcsa, az itt élőknek a lehető legtermészetesebb. Még akkor is, ha ezzel a szemlélettel az amúgy is egyre szűkülő közösségük felszámolását gyorsítják fel.
„Öregedő, de öntudatos gyülekezetek ezek. Fantasztikus melegséget kapok az itteni emberektől. Bár én is nagyon szeretem őket, azzal is tisztában vagyok, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni” – vetíti előre a Beszterce-Naszód megyei szórvány szomorú jövőjét Májai Varga Zoltán.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 28.
Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza Istvánra
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro
2017. december 11.
Guruló szórványkavicsok
Elárvuló kövek
Prológus
Vannak helyek, ahol valamikor otthon voltunk. Aztán kisebbség lettünk, beszűkült a hazánk. A sors kegyetlensége-e ez, vagy a történelem osztotta ránk ezt a terhet, nem tudni. A nagy emberek felelős vagy felelőtlen politikai döntéseit mindig a kis emberek sorsa sínyli meg, legyen az háború, forradalom, országváltás, a hatalomátvétel bármely formája. A haza nemcsak országot, nemzetet jelent – mondják –, hanem a házat, a családot, a közvetlen környezetet, ahol élünk. A hangzatos beszédeken túl ott lent a mélyben, a kis közösségekben minden másként van. Mert a szabályokat, az együttélési normákat nem a törvényalkotók szabják meg, hanem maga az élet. Az (élet)történetek tanulságosak történelemcsinálóknak, közösségépítőknek, -rombolóknak, azoknak, akik törődnek vagy kevésbé figyelnek oda másokra, példaértékűek lehetnek nekünk, embereknek. Bárhol a világon.
Vannak vidékek, ahol lassan templomokba reked, elhalkul vagy kihal a magyar szó, ahol történelmi hagyatékunk halvány emlék lesz, ahol a kövek elárvulnak vagy romokká lesznek, ahol a magyar nevek levéltári dokumentumokba bújnak el, vagy gondozatlan sírkövek jelzései maradnak csupán, ahol kapaszkodnunk kell egymásba, hogy még megmaradjunk, ahol a sorsunk görög tragédiaként beteljesedni látszik.
Felesedünk
Vannak települések, ahol a hitet és a lelket a közösségekben szórványmissziós egyházi szolgálattal igyekeznek megtartani. A Maros völgyét elhagyva, az Egres-patak mentén haladunk, kopár mezőségi dombok között kanyarogva, a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközség beszolgáló lelkészével, Szép Eduárd beresztelki református pappal. Elköszönni készül szórványgyülekezetétől, mert december elsejétől saját lelkésze annak a négy falunak, ahol alig néhány tucat magyar, református él. Átlépjük a Maros és Beszterce-Naszód megye közötti határt. Helyenként földúton haladunk. Jó látni, hogy egyes útszakaszokra a munkagépek is eljutottak, lesz aszfalt. A Nyulas-patak völgyébe jutunk, majd a hasonló nevet viselő községközponton áthaladva, Oroszfáját érintve, Komlódra érkezünk. Ez amolyan „zsákutca”, innen a műúton nem lehet továbbmenni. A falu ősi nemesi birtok volt. 1332-ben, Kökényesrenoldi Renold – a radnóti vár egykori tulajdonosa – halála után Károly Róbert a Kácsik nemzetséghez tartozó Mihály fia Simon székely ispánra hagyta a falut. 1504-ben a Radófi, Zalaházi, Zalai, Apafi, Ősi, komlódi Ősi, Jakabfi, Komlódi és Galaczi családok birtokolták. Apafi fejedelem 1684-ben Wesselényi Pálnak adományozta. Református gyülekezete 1766-ban 51 férfit és 40 asszonyt számlált, 1860-ig anyaegyházat alkotott. Közigazgatásilag Nyulas községhez tartozik. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 1559 lelket számláló községben 90,59%-ban románok, 4,67%-ban romák és 3,73%-ban magyarok laktak. A vallási elosztást illetően a lakosság 87,33%-a ortodox, 4,43%-a görögkatolikus, 3,73%-a református, 2,8%-a baptista. A jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint Nyulason nincs magyar, Oroszfáján 26-an, Komlódon 19-en vannak. Az utóbbi faluban a templom gondnoka a 80. életévéhez közeledő Polgár Anna. Hozzá igyekszünk.
Két dombhát között szűk utca vezet Anna néni házához, amely nincs messze a dombtetőn levő templomtól. Kapujával szemben, gazos telken népi építészet jegyeit őrző ház áll romokban. Belépünk Anna néni rendezett udvarára. A házigazda a tornácon fogad. Mosolyogva szabadkozik: tudta, hogy jövünk, de még nem csinált rendet. Betessékel a házba, amely olyan, mint egy múzeum. Tűzifát tesz a kályhába, hellyel kínál. A falon családi képek, közöttük két színes katonai emléklap, amelyen Ferdinánd és Károly román királyok portréja között ugyanabba az egyenruhába öltözött férfi képe. A nagyapa, aki a román hadseregben szolgált. Az ágy melletti asztalról nem hiányzik az ablak a jelenbe: a televízió.
Az egyházi szolgálatról beszélgetünk. Anna néni elmondja, igencsak meg voltak elégedve a tiszteletes úrral, mert „olyan falusiasan beszélt az istentiszteleteken, és itt, ahol egy kicsit keveredünk, mindenki megérti”. Aztán a családra terelődik a szó. Anna néni édesapja a komlódi Szakács Mihály, édesanyja az oroszfájai Sóvárosi Anna volt, akiktől örökölte a „birtokot”. S bár jóval több magyar lakott a faluban, már a nagyapja korában a település vegyes etnikumú volt. „Annak idején megbarátkoztak a magyarok a románokkal. Régebb inkább barátságosak voltak az emberek, mint most. Egy-két kivétellel a szomszédok ma is jól egyeznek egymással.” A fia, Dezső Besztercén lakik. „Feles”, mert a menye román. Gyerekük nem lehetett, ezért árvaházból fogadtak örökbe egy lányt. Sajnos nem beszélnek vele magyarul. Ritkán jönnek látogatóba, akkor a „nagymama” próbálkozik.
– Mindig mondom a leánykának, na, most az apád nyelvén beszélek veled, hogy szokjad, de ő csak áll és gondolkodik. A fiamék szerint örvendeni kellene azért, hogy tud beszélni, mert amikor kivették az otthonból, alig tudott járni, pedig elég nagy volt már. Csak én beszélek vele magyarul. A fiam reggeltől estig dolgozik, nincs ideje a gyerekre. Amikor azt mondtam neki, hogy Dezsőke, miért nem foglalkozol vele, azt válaszolta, örvendjek, hogy nem maradt néma... A menyem ért mindent magyarul. Amikor összeálltak, Dezsőkém ábécéskönyvet is vett neki, hogy megtanuljon magyarul. Nem akart. Elkapott. Egy kicsit betyár fehérnép. Dezsőkémnek is mondtam: miért nem beszélsz te magyarul? Amikor konfirmált, azt írta nekem egy levélben, hogy édesagyám. Megmutattam neki, hogy ny betűvel kellett volna írja, és megszidtam: miért nem foglalkozol azzal, hogy magyarul írjál és olvassál! – meséli Anna néni, majd kezébe vesz egy magyar nyelvű egyházi könyvet, és büszkén újságolja, hogy minden este azt olvassa.
Aztán elmondja, hogy jelenleg 16-an fizetik az egyházadót. Vannak közöttük olyanok is, akik nem laknak a faluban. Anna néni 2001-től kurátor, lemondana megbízatásáról, átadná Polgár Gézának és feleségének, Rózának. „Mert Géza jól beszél románul, és az is kell, hogy tartsa a kapcsolatot a többségiekkel.” Megígérjük, hogy a Polgár családhoz is betérünk, de előtte Anna néni felajánlja, hogy nézzük meg a templomot és a mellette levő közösségi házat.
Kilépünk az ajtón. Kérdésünkre a kapuban elárulja, hogy a romokban álló szomszéd ház a korábbi harangozóé, Albert Sándoré volt, akinek a családja, leszármazottai végleg külföldre távoztak. Az árván maradt házat az idő megemésztette. Sándor bácsi után az Anna néni férje, Jancsi bácsi lett a harangozó, aki négy éve hunyt el. Közben autóba ülünk. A kurátor nem tart velünk. Azt mondja, „hamarabb akar odaérni”, mert úgy illik, hogy a házigazda fogadjon. S mire a szűk utcán odamanőverezünk, valóban tárt kaput és ajtót találunk a templomnál.
A kis templom tetőzete és falai újak, nemrég renoválták. Története a 14. századig nyúlik vissza. S bár a 19. században teljesen felújították, az avatottabb műépítészek észrevehetik a 15. századi gótikus stílus nyomait is. A harangtoronyhoz érdekes módon a karzatról lehet kijutni. Harangján középkori gót betűs felirat áll, nem véletlenül, hiszen a 16. század elejéről származik. A székek mögött, a falba építve címeres sírköveket találunk. Ez a Petrichevith Horváth család síremléke 1598-ból. Ide temették Petrichevith Horváth Kozmát, aki Báthory István királynak és utódainak szolgált, 1573-tól a fogarasi vár kapitánya, majd 1582-1587 között provizora és prefektusa volt, 1588-ban pedig „tanácsúr” lett. 1590. április 28-án hunyt el. Ugyanitt nyugszik felesége, Petki Borbála, aki 1595. február 7-én halt meg. A sírkövet Petrichevith Horváth Ferenc állíttatta szüleinek és Judit nevű kislányának, aki 1598. április 9-én távozott az élők sorából. A bejárat fölötti kő a családi címerekkel együtt a vargyasi Dániel Polixéniának és a hadadi Weselényi Istvánnak állít emléket.
Anna néni elmondta, hogy néhány éve három nagyváradi műemlékszakértő kutatta a templomot. Majd felemeli a szőnyeget, és a padlóköveken a mélyedést mutatja. Itt lehet a kripta lejárata, vagy azt is állítják egyesek, hogy innen alagút vezet a szomszédos dombtetőn álló kastélyhoz. A templom udvarán van a lelkészi lakás, amelyet az egyházközség és a görgényi egyházmegye közös hozzájárulásával felújítottak, és 2017. október 15-én egy kis ünnepség után avattak újra. Mivel nincs állandó lelkész, nem parókiaként használják, télen itt tartják az istentiszteletet. Nyáron cserkésztábort szerveznek itt.
Fele apă, fele víz
Ahogy ígértük Anna néninek, belépünk Polgár Gézához és feleségéhez, Rózához. A nyári konyhában szeretnénk leülni, de azonnal a tisztaszobába vezetnek. Róza néni büszkén mutatja a vetett ágyat, amelyen román hímzésmintájú párnák sorakoznak. Az ágy mögötti falon cseréptányérok, fölöttük díszes törölközők, a sarokban egy román népviseletbe öltöztetett, katrincás baba, mellette egy fényképen hasonló ruhát viselő kislány látható. A szobában van magyar vonatkozású tárgy is: kis pirospaprikás vászonzsák, amelynek zárszalagja piros-fehér-zöld.
Magyarul kezdünk el beszélgetni. Egyszer csak Géza bácsi román nyelvre vált. Elnézést kér, így jobban forog a nyelve. A Román Vasúttársaságnál (CFR) dolgozott, és ott csak románul beszéltek – mondja. Ennek ellenére mindketten magyaroknak vallják magukat, hiszen reformátusok. Róza néni az ortodoxokhoz is eljár. Ünnepnapokon tésztát süt, segít az előkészületekben. Házszenteléskor pedig az ortodox pap is eljön hozzájuk. A román asszonyok is bekapcsolódnak a református ünnepekkor a munkába, sütnek, főznek, mert így illik falun. Róza néni anyósa román volt, ezért ez az átjárás számára teljesen természetes.
– Nem tudok, hogy hogy mondják nekijek magyarul, én se tudak magyarul, úgy beszélek, hogy fele apă, fele víz... Amikor leány voltam, több volt a magyarság, mint a románság. Nem is fértünk a padokban a nagy ünnepeken, lábon álltunk a torony alatt. Most már a románok sincsenek olyan sokan, és mind idősek – mondja Róza néni, majd hozzáteszi, az 50-es években még volt I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás a faluban. Délelőtt a román, délután a magyar diákok jártak iskolába. (Sz. m.: Az állami iskolát 1896-ban alapították, Komlód és Oroszfája iskolaépülete Toroczkai Wigand Ede tervei alapján 1912-ben készült.)
Aztán lassan elvándoroltak a fiatalok. Aki egyszer városba költözött, az már nem tért haza. A fiuk is a faluban végezte a nyolc osztályt, majd Besztercén folytatta tanulmányait. Jelenleg is ott lakik, családot alapított. Géza bácsi mondja, hogy a besztercei börtönben dolgozott, nemrég nyugdíjazták. A mintegy 600 alkalmazott között ő volt az egyetlen magyar. Meg is becsülte a parancsnoka. Ő volt a magyar anyanyelvű fogvatartottak tolmácsa. Megtudjuk azt is, hogy míg a fiuk gyakran meglátogatja szüleit, lányuk, aki Brassóba került, ritkábban jár haza. Egyik unokájuk Angliában orvosi egyetemre jár. Valószínű, nem fog már hazajönni... – mondják Polgárék elkeseredve. Majd az egyházi feladatra terelődik a beszélgetés. Géza bácsi románul mondja, hogy ő a legidősebb presbiter, 16 éve szolgál, de nem akarja vállalni a gondnokságot, jöjjenek a fiatalok. Majd elgondolkodik és kifejti, öt fiatal család van a faluban, azok is 40 év fölöttiek, az átlagéletkor 70 év körül van – aztán hozzáteszi: kérjék fel Katona Jánost, az oroszfájai gondnokot, úgyis ott több a református (sz. m.: 26-an, de erről a későbbiekben).
(Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Elárvuló kövek
Prológus
Vannak helyek, ahol valamikor otthon voltunk. Aztán kisebbség lettünk, beszűkült a hazánk. A sors kegyetlensége-e ez, vagy a történelem osztotta ránk ezt a terhet, nem tudni. A nagy emberek felelős vagy felelőtlen politikai döntéseit mindig a kis emberek sorsa sínyli meg, legyen az háború, forradalom, országváltás, a hatalomátvétel bármely formája. A haza nemcsak országot, nemzetet jelent – mondják –, hanem a házat, a családot, a közvetlen környezetet, ahol élünk. A hangzatos beszédeken túl ott lent a mélyben, a kis közösségekben minden másként van. Mert a szabályokat, az együttélési normákat nem a törvényalkotók szabják meg, hanem maga az élet. Az (élet)történetek tanulságosak történelemcsinálóknak, közösségépítőknek, -rombolóknak, azoknak, akik törődnek vagy kevésbé figyelnek oda másokra, példaértékűek lehetnek nekünk, embereknek. Bárhol a világon.
Vannak vidékek, ahol lassan templomokba reked, elhalkul vagy kihal a magyar szó, ahol történelmi hagyatékunk halvány emlék lesz, ahol a kövek elárvulnak vagy romokká lesznek, ahol a magyar nevek levéltári dokumentumokba bújnak el, vagy gondozatlan sírkövek jelzései maradnak csupán, ahol kapaszkodnunk kell egymásba, hogy még megmaradjunk, ahol a sorsunk görög tragédiaként beteljesedni látszik.
Felesedünk
Vannak települések, ahol a hitet és a lelket a közösségekben szórványmissziós egyházi szolgálattal igyekeznek megtartani. A Maros völgyét elhagyva, az Egres-patak mentén haladunk, kopár mezőségi dombok között kanyarogva, a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközség beszolgáló lelkészével, Szép Eduárd beresztelki református pappal. Elköszönni készül szórványgyülekezetétől, mert december elsejétől saját lelkésze annak a négy falunak, ahol alig néhány tucat magyar, református él. Átlépjük a Maros és Beszterce-Naszód megye közötti határt. Helyenként földúton haladunk. Jó látni, hogy egyes útszakaszokra a munkagépek is eljutottak, lesz aszfalt. A Nyulas-patak völgyébe jutunk, majd a hasonló nevet viselő községközponton áthaladva, Oroszfáját érintve, Komlódra érkezünk. Ez amolyan „zsákutca”, innen a műúton nem lehet továbbmenni. A falu ősi nemesi birtok volt. 1332-ben, Kökényesrenoldi Renold – a radnóti vár egykori tulajdonosa – halála után Károly Róbert a Kácsik nemzetséghez tartozó Mihály fia Simon székely ispánra hagyta a falut. 1504-ben a Radófi, Zalaházi, Zalai, Apafi, Ősi, komlódi Ősi, Jakabfi, Komlódi és Galaczi családok birtokolták. Apafi fejedelem 1684-ben Wesselényi Pálnak adományozta. Református gyülekezete 1766-ban 51 férfit és 40 asszonyt számlált, 1860-ig anyaegyházat alkotott. Közigazgatásilag Nyulas községhez tartozik. A 2011-es népszámlálás adatai szerint az 1559 lelket számláló községben 90,59%-ban románok, 4,67%-ban romák és 3,73%-ban magyarok laktak. A vallási elosztást illetően a lakosság 87,33%-a ortodox, 4,43%-a görögkatolikus, 3,73%-a református, 2,8%-a baptista. A jelenlegi egyházi nyilvántartás szerint Nyulason nincs magyar, Oroszfáján 26-an, Komlódon 19-en vannak. Az utóbbi faluban a templom gondnoka a 80. életévéhez közeledő Polgár Anna. Hozzá igyekszünk.
Két dombhát között szűk utca vezet Anna néni házához, amely nincs messze a dombtetőn levő templomtól. Kapujával szemben, gazos telken népi építészet jegyeit őrző ház áll romokban. Belépünk Anna néni rendezett udvarára. A házigazda a tornácon fogad. Mosolyogva szabadkozik: tudta, hogy jövünk, de még nem csinált rendet. Betessékel a házba, amely olyan, mint egy múzeum. Tűzifát tesz a kályhába, hellyel kínál. A falon családi képek, közöttük két színes katonai emléklap, amelyen Ferdinánd és Károly román királyok portréja között ugyanabba az egyenruhába öltözött férfi képe. A nagyapa, aki a román hadseregben szolgált. Az ágy melletti asztalról nem hiányzik az ablak a jelenbe: a televízió.
Az egyházi szolgálatról beszélgetünk. Anna néni elmondja, igencsak meg voltak elégedve a tiszteletes úrral, mert „olyan falusiasan beszélt az istentiszteleteken, és itt, ahol egy kicsit keveredünk, mindenki megérti”. Aztán a családra terelődik a szó. Anna néni édesapja a komlódi Szakács Mihály, édesanyja az oroszfájai Sóvárosi Anna volt, akiktől örökölte a „birtokot”. S bár jóval több magyar lakott a faluban, már a nagyapja korában a település vegyes etnikumú volt. „Annak idején megbarátkoztak a magyarok a románokkal. Régebb inkább barátságosak voltak az emberek, mint most. Egy-két kivétellel a szomszédok ma is jól egyeznek egymással.” A fia, Dezső Besztercén lakik. „Feles”, mert a menye román. Gyerekük nem lehetett, ezért árvaházból fogadtak örökbe egy lányt. Sajnos nem beszélnek vele magyarul. Ritkán jönnek látogatóba, akkor a „nagymama” próbálkozik.
– Mindig mondom a leánykának, na, most az apád nyelvén beszélek veled, hogy szokjad, de ő csak áll és gondolkodik. A fiamék szerint örvendeni kellene azért, hogy tud beszélni, mert amikor kivették az otthonból, alig tudott járni, pedig elég nagy volt már. Csak én beszélek vele magyarul. A fiam reggeltől estig dolgozik, nincs ideje a gyerekre. Amikor azt mondtam neki, hogy Dezsőke, miért nem foglalkozol vele, azt válaszolta, örvendjek, hogy nem maradt néma... A menyem ért mindent magyarul. Amikor összeálltak, Dezsőkém ábécéskönyvet is vett neki, hogy megtanuljon magyarul. Nem akart. Elkapott. Egy kicsit betyár fehérnép. Dezsőkémnek is mondtam: miért nem beszélsz te magyarul? Amikor konfirmált, azt írta nekem egy levélben, hogy édesagyám. Megmutattam neki, hogy ny betűvel kellett volna írja, és megszidtam: miért nem foglalkozol azzal, hogy magyarul írjál és olvassál! – meséli Anna néni, majd kezébe vesz egy magyar nyelvű egyházi könyvet, és büszkén újságolja, hogy minden este azt olvassa.
Aztán elmondja, hogy jelenleg 16-an fizetik az egyházadót. Vannak közöttük olyanok is, akik nem laknak a faluban. Anna néni 2001-től kurátor, lemondana megbízatásáról, átadná Polgár Gézának és feleségének, Rózának. „Mert Géza jól beszél románul, és az is kell, hogy tartsa a kapcsolatot a többségiekkel.” Megígérjük, hogy a Polgár családhoz is betérünk, de előtte Anna néni felajánlja, hogy nézzük meg a templomot és a mellette levő közösségi házat.
Kilépünk az ajtón. Kérdésünkre a kapuban elárulja, hogy a romokban álló szomszéd ház a korábbi harangozóé, Albert Sándoré volt, akinek a családja, leszármazottai végleg külföldre távoztak. Az árván maradt házat az idő megemésztette. Sándor bácsi után az Anna néni férje, Jancsi bácsi lett a harangozó, aki négy éve hunyt el. Közben autóba ülünk. A kurátor nem tart velünk. Azt mondja, „hamarabb akar odaérni”, mert úgy illik, hogy a házigazda fogadjon. S mire a szűk utcán odamanőverezünk, valóban tárt kaput és ajtót találunk a templomnál.
A kis templom tetőzete és falai újak, nemrég renoválták. Története a 14. századig nyúlik vissza. S bár a 19. században teljesen felújították, az avatottabb műépítészek észrevehetik a 15. századi gótikus stílus nyomait is. A harangtoronyhoz érdekes módon a karzatról lehet kijutni. Harangján középkori gót betűs felirat áll, nem véletlenül, hiszen a 16. század elejéről származik. A székek mögött, a falba építve címeres sírköveket találunk. Ez a Petrichevith Horváth család síremléke 1598-ból. Ide temették Petrichevith Horváth Kozmát, aki Báthory István királynak és utódainak szolgált, 1573-tól a fogarasi vár kapitánya, majd 1582-1587 között provizora és prefektusa volt, 1588-ban pedig „tanácsúr” lett. 1590. április 28-án hunyt el. Ugyanitt nyugszik felesége, Petki Borbála, aki 1595. február 7-én halt meg. A sírkövet Petrichevith Horváth Ferenc állíttatta szüleinek és Judit nevű kislányának, aki 1598. április 9-én távozott az élők sorából. A bejárat fölötti kő a családi címerekkel együtt a vargyasi Dániel Polixéniának és a hadadi Weselényi Istvánnak állít emléket.
Anna néni elmondta, hogy néhány éve három nagyváradi műemlékszakértő kutatta a templomot. Majd felemeli a szőnyeget, és a padlóköveken a mélyedést mutatja. Itt lehet a kripta lejárata, vagy azt is állítják egyesek, hogy innen alagút vezet a szomszédos dombtetőn álló kastélyhoz. A templom udvarán van a lelkészi lakás, amelyet az egyházközség és a görgényi egyházmegye közös hozzájárulásával felújítottak, és 2017. október 15-én egy kis ünnepség után avattak újra. Mivel nincs állandó lelkész, nem parókiaként használják, télen itt tartják az istentiszteletet. Nyáron cserkésztábort szerveznek itt.
Fele apă, fele víz
Ahogy ígértük Anna néninek, belépünk Polgár Gézához és feleségéhez, Rózához. A nyári konyhában szeretnénk leülni, de azonnal a tisztaszobába vezetnek. Róza néni büszkén mutatja a vetett ágyat, amelyen román hímzésmintájú párnák sorakoznak. Az ágy mögötti falon cseréptányérok, fölöttük díszes törölközők, a sarokban egy román népviseletbe öltöztetett, katrincás baba, mellette egy fényképen hasonló ruhát viselő kislány látható. A szobában van magyar vonatkozású tárgy is: kis pirospaprikás vászonzsák, amelynek zárszalagja piros-fehér-zöld.
Magyarul kezdünk el beszélgetni. Egyszer csak Géza bácsi román nyelvre vált. Elnézést kér, így jobban forog a nyelve. A Román Vasúttársaságnál (CFR) dolgozott, és ott csak románul beszéltek – mondja. Ennek ellenére mindketten magyaroknak vallják magukat, hiszen reformátusok. Róza néni az ortodoxokhoz is eljár. Ünnepnapokon tésztát süt, segít az előkészületekben. Házszenteléskor pedig az ortodox pap is eljön hozzájuk. A román asszonyok is bekapcsolódnak a református ünnepekkor a munkába, sütnek, főznek, mert így illik falun. Róza néni anyósa román volt, ezért ez az átjárás számára teljesen természetes.
– Nem tudok, hogy hogy mondják nekijek magyarul, én se tudak magyarul, úgy beszélek, hogy fele apă, fele víz... Amikor leány voltam, több volt a magyarság, mint a románság. Nem is fértünk a padokban a nagy ünnepeken, lábon álltunk a torony alatt. Most már a románok sincsenek olyan sokan, és mind idősek – mondja Róza néni, majd hozzáteszi, az 50-es években még volt I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás a faluban. Délelőtt a román, délután a magyar diákok jártak iskolába. (Sz. m.: Az állami iskolát 1896-ban alapították, Komlód és Oroszfája iskolaépülete Toroczkai Wigand Ede tervei alapján 1912-ben készült.)
Aztán lassan elvándoroltak a fiatalok. Aki egyszer városba költözött, az már nem tért haza. A fiuk is a faluban végezte a nyolc osztályt, majd Besztercén folytatta tanulmányait. Jelenleg is ott lakik, családot alapított. Géza bácsi mondja, hogy a besztercei börtönben dolgozott, nemrég nyugdíjazták. A mintegy 600 alkalmazott között ő volt az egyetlen magyar. Meg is becsülte a parancsnoka. Ő volt a magyar anyanyelvű fogvatartottak tolmácsa. Megtudjuk azt is, hogy míg a fiuk gyakran meglátogatja szüleit, lányuk, aki Brassóba került, ritkábban jár haza. Egyik unokájuk Angliában orvosi egyetemre jár. Valószínű, nem fog már hazajönni... – mondják Polgárék elkeseredve. Majd az egyházi feladatra terelődik a beszélgetés. Géza bácsi románul mondja, hogy ő a legidősebb presbiter, 16 éve szolgál, de nem akarja vállalni a gondnokságot, jöjjenek a fiatalok. Majd elgondolkodik és kifejti, öt fiatal család van a faluban, azok is 40 év fölöttiek, az átlagéletkor 70 év körül van – aztán hozzáteszi: kérjék fel Katona Jánost, az oroszfájai gondnokot, úgyis ott több a református (sz. m.: 26-an, de erről a későbbiekben).
(Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 18.
Elárvuló kövek
Guruló szórványkavicsok
(Folytatás december 11-i lapszámunkból)
Sírig tartó szerelem
A falu múltjáról érdeklődöm. Vendéglátóimmal a kollektivizálásnál előbbre nem jutunk. (Róza néni csoportvezető volt abban az időben.) Nem ismerik a múltat, felajánlják, hogy menjük át a szomszédba Bucur Teodorhoz, aki tudomásuk szerint hozzáfogott a falumonográfia szerkesztéséhez. Csak néhány házzal odébb lakik Ticu bácsi. Amint odaérünk, látjuk, hogy a kapu melletti kerítésen különös rajz és egy elkerített, feliratozott pad van. Egy-egy táblán, a kerítéshez rögzítve naivan ábrázolt férfi és női portré. A padon a két név: „Julcsika – Theo”, mögötte a kerítésre szegezett fémlapon román vers, amely szabad fordításban így hangzik: „nélküled üres, milyen boldogok voltunk, amikor együtt ültünk a padon”. Belépünk az udvarra, ahol a csűr gerendáira szegezett fémlapokon több, Julcsukához románul írt verset olvashatunk. A nyári konyha tornáca és a kis ház falai is mind Julcsukának állítanak emléket. Ticu bácsit a ház zsúfolt konyhájában találjuk. Asztalhoz ülünk, amelyen egy fényképtartóban családi fotók vannak. A monográfiáról érdeklődünk. Elmondja, egy szászrégeni mérnökkel fogott hozzá, de gyengélkedik, ezért nem folytatja. A másik ok, amiért abbamaradt a kutatás az, hogy a régmúltat ismerők meghaltak. Csak annyit tudott meg, hogy valamikor a település egy közeli dombtetőn állt, aztán a későbbiekben költözött jelenlegi helyére. Felfedi szomorúságának okát. 2000-ben veszítette el magyar feleségét, „Julcsukát”, akivel a „világ legjobb házasságában élt”. Az asszony paralízis miatt 20 évig ágyban feküdt, úgy gondozta haláláig. Azóta házának minden sarkában a szeretett asszonynak állított emléket. Több száz verset írt, amelyeknek nagy részét Julcsukához címezte – mondja Ticu bácsi, majd hozzáteszi, ahogy erejéből telik, a monográfiát is megírja, de fontosabbnak tartotta felesége emlékének ápolását. Ha nem is tudtunk meg sokat a falu múltjáról, azzal a gondolattal távozunk, hogy két ember közötti ragaszkodásnak, a szeretetnek ilyen kézzelfogható jeleit ritkán látni. Ráadásul a férj román, a feleség magyar volt.
Távozásunkkor szembeötlik a csűrkapura szegzett román versek között két magyarul írt sor, amelyen ez áll: „Julcsuka/ Gyere viszsza, téged várlak, mint egy angyalt az égből/ Maragy vellem mind halálig, mert ha nem jösz, megyek én/ Ticu –”
Épületváltás
A falu egykori múltjának néma tanúja a komlódi Teleki-kastély, legalábbis ami megmaradt belőle. Az épület tetőzetének nagy része beomlott. A két szint közötti mennyezet is eltűnt. A tetőgerendák a pincében hevernek. Az ablakokon, ajtókon rács van ugyan, és a kapun tiltó tábla áll, azonban erre már semmi szükség. A kiürített helyiségekben csak a törmelék maradt és a több méteres gaz. A falak téglái közül jókora fák nőttek ki. A vakolat nélküli homlokzaton címeres, feliratos kövek, a főbejárat kőszeglete halványan utal egykori pompájára. A kőfelirat latin és magyar nyelven tudatja az utókorral, hogy a kastélyt 1756-ban építette hadadi Wesselényi István (1708–1757) és neje, vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775), akiknek a nevével és családi címerével találkoztunk a templomban is. Megtudom, hogy a barokk épület homlokzatán levő rózsát tartó szirén a Wesselényi család, a nyílvesszővel átszúrt hattyút ábrázoló pedig a Dániel család címere, Anton Schushbauer kolozsvári kőfaragó mester művei. A család utódai kihaltak, így került a Telekiek birtokába az épület, amelyet 1951-ben államosítottak. Miután a helybéliek évekig kultúrotthonként használták, az 1989-es rendszerváltást követően a néhai tulajdonosok leszármazottai nem igényelték vissza az épületet, így ez átkerült a Beszterce-Naszód Megyei Tanács birtokába. A leromlott állagú épületet először 2015 tavaszán árverésen próbálta értékesíteni a megyei önkormányzat. Akkor a 14 szobás, mintegy 400 négyzetméter felületű, kétszintes ingatlant a hozzá tartozó 0,78 hektáros telekkel együtt egy szakbizottság 494 ezer lejre becsülte fel. A jelentkezőknek előlegben 15 ezer lej garanciát kellett befizetniük. A licit sikertelen volt. Érdeklődésemre a Beszterce-Naszód Megyei Tanács illetékes szakosztályától tájékoztattak, hogy mivel nem találtak vásárlót 2016-ban, úgy döntött a megyei tanács, hogy hosszú távra bérbe adja az épületet. Nemrég jelentkezett egy érdeklődő sem, ezért újra napirendre tűzik az értékesítését. Ehhez szükség lesz egy olyan kormányrendeletre is, amely az épületet a megyei tanács magántulajdonából köztulajdonba helyezi át. A megyei tanácsnak a műemlékvédő törvény által megszabott feltételek alapján ki kell dolgoznia a bérbeadási eljárást. A dokumentációnak tartalmaznia kell egy megvalósíthatósági tanulmányt arról, hogy a bérlő milyen célra használja majd az épületet, ugyanakkor – többek között – azt is kérik, hogy jelölje meg a renováláshoz szükséges forrásokat. A feladatfüzetet láttamoznia kell a művelődési minisztérium műemlékvédő osztályának is, csak ezután hirdethetik meg a versenytárgyalást. A kastéllyal foglalkozó ügyosztály munkatársa szerint a megyei önkormányzat decemberi ülésének napirendjére tűznék a licit szervezését előirányzó határozattervezetet. Így is, bármennyire igyekeznek értékesíteni az „erdélyi történelem referenciaértékkel bíró ingatlanját”, törvényesen több mint három hónap múlva adhatják bérbe a kastélyt a hozzá tartozó területtel együtt. A település határában levő magaslaton a kastély udvarán egy nemrég épített ortodox templom áll, amely a múlt és a jövő néma párbeszédeként farkasszemet néz a szomszédos dombtetőn levő református templommal.
Romokban álló református iskola
Folytatjuk mezőségi utunkat Oroszfája felé. A távolból látszik a falu református temploma. Mintha a komlódi hasonmása lenne. Ugyanúgy dombtetőn áll, a két épület formája, mérete messziről egyformának tűnik. Az okiratokban 1297-ben Oruzfaya, majd 1504-ben Oroszfayya néven említett település középkori katolikus lakói Komlódhoz tartoztak. Az 1600-as években saját templomuk volt. Erre utal félköríves szentélye is. A hívek a későbbiekben áttértek a református vallásra. A 19. század elejétől Erked fíliája volt. Ma a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközséghez tartozik, Mezőörményes, Mezőseptér és Komlód mellett. E négy gyülekezet csupán az 1970-es évek óta alkot egy adminisztratív közösséget, hiszen régen jóval nagyobb magyar közösségek éltek ezeken a településeken – tudjuk meg az egyházi krónikákból. Az egyházközség lélekszáma 2010-ben 55 volt, jelenleg 26-an vannak. A templomdombra gyalog kapaszkodunk fel. Ott vár bennünket Katona János, aki négy éve gondnok, több mint 10 éve presbiter. A templom múltját a kémény repedt falába erősített márványtábla idézi fel. Nehezen kivehető az írás:
Ezerötszázban már a templom fennállott
Melyet akkor ali basa megis szállott
Könyörületlen szív tűzzel elégette.
Ártatlan köveit hamvába temette.
Romlott kőfalait egy lévita rakta,
Ujra és mostanig minden abbahagyta.
Tekintetes Néb Istvánt rendelte
Most a gondviselés, ki híven szentelte
Szerzett javainak egy részét e házra,
Testamentum szerint ment ezerötszázra.
Tekintetes Simon Péter urra nézett
E pénz, melyet ipja jó czélra intézett.
Nem kivánja vissza, ott hagyja jó szivvel,
Tudja, hogy e tér még több interessivel.
1806-ban fundamentumából
Épült a jóltévök hív vigyázásából,
Kik magok is híven segedelmeztenek
Tudván a fő pénzen semmitse vesztenek
Vegyed késő nemzet e példát tükörül
Ha valaha ez ház romlásába merül
Az az isteni kéz mely ezt segítette,
Őrizetét tartja fenn mellette.
Nemes Kovács Ferencz és József hívek alatt,
Emelkedett nagyra e dicső foglalat.
Építetett Pergő Sándor egyházfiságába,
Kindl Mihály kolozsvári pallér vigyázása alatt
AHLER József és Újfalusi János kőművesek által.
Anno 1806.
Alatta pedig ez is olvasható: 1895-be megreperáltatta az oroszfái refegyház… Szrégeni Sipos Péter által. A karzat alatt egy régi, fából készült perselyt fedezünk fel tartójával együtt. Régi (középkori) felirat látható rajta, kopottsága miatt azonban nem lehet kiolvasni. Ebben a környezetben az oroszfáji magyarok jelenéről, jövőjéről faggatom a kurátort, aki elárulja, felesége ortodox román. De emiatt sohasem volt baj a családban, nagyon jól egyeznek.
– Édesapám felesége is román volt, ebben a környezetben nőttem fel, ez volt a természetes. Mindenki tartja magát az ő vallásához, segítünk egymáson. Kölcsönösen eljárunk mindkét templomba. Feleségem nem igazán érti a nyelvünket, de azért csak marad valamivel. Az istentisztelet után, amikor hazamegyünk a templomból, megmagyarázom neki az ige lényegét – mondja Katona János, majd kérdésemre válaszolva kifejti, az egyházi alkalmakon kívül nem nagyon járnak össze a magyarok. Nincs idő rá, a közösség pedig idős, és nem igazán teremtenek erre alkalmat. A 26 fizető egyháztag közül sokan nem is laknak a faluban. A fiatalok mind elmentek. Nagyobbik fia Kolozsváron jár egyetemre. Visszajönne gazdálkodni, de csak akkor, ha a helyzet úgy hozza, hogy modernebb eszközökkel lehetne megdolgozni a földet. De ez csupán távoli elképzelés. Kicsi fia hatodik osztályos, Nyulason jár román osztályba, mert Oroszfáján megszűnt az iskola. Magyar oktatás nincs a környéken, legközelebb talán Szászrégenben van, de a távolság miatt nem szívesen engednék kollégiumba. Pedig volt felekezeti oktatás Oroszfáján. Ma a felekezeti iskola egykori impozáns épülete romokban áll.
– Abban az iskolában végeztem a négy elemi osztályt. 1976 volt az utolsó év, amikor 12 tanulóval összevont, I–IV. osztályos magyar csoport indult. Aztán kezdtek családostul elköltözni a faluból a magyarok, és megszűnt az oktatás. Utoljára 13 évvel ezelőtt tartottak naponta két magyar nyelvű órát, amelyre még románok is jártak. Igaz, ezért valami pénzbeli támogatás is járt. A rendszer olyan volt, hogy nem nagyon akarták megtartani a magyar oktatást, és átvitték a diákokat a román iskolába. A mi osztályunk tagjai is nyolcadik után szászrégeni, besztercei középiskolákban folytatták tanulmányaikat román nyelven – mondja a kurátor. Szép Eduárd lelkipásztor hozzáfűzi: az egyház visszaigényelte az épületet, de még nem sikerült tisztázni a tulajdonjogot. Legutóbb 2013-ban fordultak az országos ingatlanügynökséghez a folyamat megsürgetéséért, ennek ellenére még nem született döntés a visszaszolgáltatásról. Az épület használhatatlanná vált, az egykori iskola udvarán ma szarvasmarhák legelnek. Katona János is gazdálkodik, fogadásunkra is traktorával érkezett. Búcsúzás előtt arról kérdezem, hogy milyen jövőt jósol a közösségnek?
– Próbáljuk tartani a lépést a világgal, ahogy lehet, de ha szegény a falu, a közösség, akkor igencsak lemaradunk. Nem nagyon van reménység arra, hogy itt nagyobb maroknyi magyar összegyűljön – mondja, miközben átveszi a faluban lakó magyaroknak szánt 2018-as református falinaptárakat. Legalább ez emlékeztesse őket arra, hogy lelkileg hova tartoznak – mondja, majd elköszönünk. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Guruló szórványkavicsok
(Folytatás december 11-i lapszámunkból)
Sírig tartó szerelem
A falu múltjáról érdeklődöm. Vendéglátóimmal a kollektivizálásnál előbbre nem jutunk. (Róza néni csoportvezető volt abban az időben.) Nem ismerik a múltat, felajánlják, hogy menjük át a szomszédba Bucur Teodorhoz, aki tudomásuk szerint hozzáfogott a falumonográfia szerkesztéséhez. Csak néhány házzal odébb lakik Ticu bácsi. Amint odaérünk, látjuk, hogy a kapu melletti kerítésen különös rajz és egy elkerített, feliratozott pad van. Egy-egy táblán, a kerítéshez rögzítve naivan ábrázolt férfi és női portré. A padon a két név: „Julcsika – Theo”, mögötte a kerítésre szegezett fémlapon román vers, amely szabad fordításban így hangzik: „nélküled üres, milyen boldogok voltunk, amikor együtt ültünk a padon”. Belépünk az udvarra, ahol a csűr gerendáira szegezett fémlapokon több, Julcsukához románul írt verset olvashatunk. A nyári konyha tornáca és a kis ház falai is mind Julcsukának állítanak emléket. Ticu bácsit a ház zsúfolt konyhájában találjuk. Asztalhoz ülünk, amelyen egy fényképtartóban családi fotók vannak. A monográfiáról érdeklődünk. Elmondja, egy szászrégeni mérnökkel fogott hozzá, de gyengélkedik, ezért nem folytatja. A másik ok, amiért abbamaradt a kutatás az, hogy a régmúltat ismerők meghaltak. Csak annyit tudott meg, hogy valamikor a település egy közeli dombtetőn állt, aztán a későbbiekben költözött jelenlegi helyére. Felfedi szomorúságának okát. 2000-ben veszítette el magyar feleségét, „Julcsukát”, akivel a „világ legjobb házasságában élt”. Az asszony paralízis miatt 20 évig ágyban feküdt, úgy gondozta haláláig. Azóta házának minden sarkában a szeretett asszonynak állított emléket. Több száz verset írt, amelyeknek nagy részét Julcsukához címezte – mondja Ticu bácsi, majd hozzáteszi, ahogy erejéből telik, a monográfiát is megírja, de fontosabbnak tartotta felesége emlékének ápolását. Ha nem is tudtunk meg sokat a falu múltjáról, azzal a gondolattal távozunk, hogy két ember közötti ragaszkodásnak, a szeretetnek ilyen kézzelfogható jeleit ritkán látni. Ráadásul a férj román, a feleség magyar volt.
Távozásunkkor szembeötlik a csűrkapura szegzett román versek között két magyarul írt sor, amelyen ez áll: „Julcsuka/ Gyere viszsza, téged várlak, mint egy angyalt az égből/ Maragy vellem mind halálig, mert ha nem jösz, megyek én/ Ticu –”
Épületváltás
A falu egykori múltjának néma tanúja a komlódi Teleki-kastély, legalábbis ami megmaradt belőle. Az épület tetőzetének nagy része beomlott. A két szint közötti mennyezet is eltűnt. A tetőgerendák a pincében hevernek. Az ablakokon, ajtókon rács van ugyan, és a kapun tiltó tábla áll, azonban erre már semmi szükség. A kiürített helyiségekben csak a törmelék maradt és a több méteres gaz. A falak téglái közül jókora fák nőttek ki. A vakolat nélküli homlokzaton címeres, feliratos kövek, a főbejárat kőszeglete halványan utal egykori pompájára. A kőfelirat latin és magyar nyelven tudatja az utókorral, hogy a kastélyt 1756-ban építette hadadi Wesselényi István (1708–1757) és neje, vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775), akiknek a nevével és családi címerével találkoztunk a templomban is. Megtudom, hogy a barokk épület homlokzatán levő rózsát tartó szirén a Wesselényi család, a nyílvesszővel átszúrt hattyút ábrázoló pedig a Dániel család címere, Anton Schushbauer kolozsvári kőfaragó mester művei. A család utódai kihaltak, így került a Telekiek birtokába az épület, amelyet 1951-ben államosítottak. Miután a helybéliek évekig kultúrotthonként használták, az 1989-es rendszerváltást követően a néhai tulajdonosok leszármazottai nem igényelték vissza az épületet, így ez átkerült a Beszterce-Naszód Megyei Tanács birtokába. A leromlott állagú épületet először 2015 tavaszán árverésen próbálta értékesíteni a megyei önkormányzat. Akkor a 14 szobás, mintegy 400 négyzetméter felületű, kétszintes ingatlant a hozzá tartozó 0,78 hektáros telekkel együtt egy szakbizottság 494 ezer lejre becsülte fel. A jelentkezőknek előlegben 15 ezer lej garanciát kellett befizetniük. A licit sikertelen volt. Érdeklődésemre a Beszterce-Naszód Megyei Tanács illetékes szakosztályától tájékoztattak, hogy mivel nem találtak vásárlót 2016-ban, úgy döntött a megyei tanács, hogy hosszú távra bérbe adja az épületet. Nemrég jelentkezett egy érdeklődő sem, ezért újra napirendre tűzik az értékesítését. Ehhez szükség lesz egy olyan kormányrendeletre is, amely az épületet a megyei tanács magántulajdonából köztulajdonba helyezi át. A megyei tanácsnak a műemlékvédő törvény által megszabott feltételek alapján ki kell dolgoznia a bérbeadási eljárást. A dokumentációnak tartalmaznia kell egy megvalósíthatósági tanulmányt arról, hogy a bérlő milyen célra használja majd az épületet, ugyanakkor – többek között – azt is kérik, hogy jelölje meg a renováláshoz szükséges forrásokat. A feladatfüzetet láttamoznia kell a művelődési minisztérium műemlékvédő osztályának is, csak ezután hirdethetik meg a versenytárgyalást. A kastéllyal foglalkozó ügyosztály munkatársa szerint a megyei önkormányzat decemberi ülésének napirendjére tűznék a licit szervezését előirányzó határozattervezetet. Így is, bármennyire igyekeznek értékesíteni az „erdélyi történelem referenciaértékkel bíró ingatlanját”, törvényesen több mint három hónap múlva adhatják bérbe a kastélyt a hozzá tartozó területtel együtt. A település határában levő magaslaton a kastély udvarán egy nemrég épített ortodox templom áll, amely a múlt és a jövő néma párbeszédeként farkasszemet néz a szomszédos dombtetőn levő református templommal.
Romokban álló református iskola
Folytatjuk mezőségi utunkat Oroszfája felé. A távolból látszik a falu református temploma. Mintha a komlódi hasonmása lenne. Ugyanúgy dombtetőn áll, a két épület formája, mérete messziről egyformának tűnik. Az okiratokban 1297-ben Oruzfaya, majd 1504-ben Oroszfayya néven említett település középkori katolikus lakói Komlódhoz tartoztak. Az 1600-as években saját templomuk volt. Erre utal félköríves szentélye is. A hívek a későbbiekben áttértek a református vallásra. A 19. század elejétől Erked fíliája volt. Ma a Mezőörményesi Református Missziós Egyházközséghez tartozik, Mezőörményes, Mezőseptér és Komlód mellett. E négy gyülekezet csupán az 1970-es évek óta alkot egy adminisztratív közösséget, hiszen régen jóval nagyobb magyar közösségek éltek ezeken a településeken – tudjuk meg az egyházi krónikákból. Az egyházközség lélekszáma 2010-ben 55 volt, jelenleg 26-an vannak. A templomdombra gyalog kapaszkodunk fel. Ott vár bennünket Katona János, aki négy éve gondnok, több mint 10 éve presbiter. A templom múltját a kémény repedt falába erősített márványtábla idézi fel. Nehezen kivehető az írás:
Ezerötszázban már a templom fennállott
Melyet akkor ali basa megis szállott
Könyörületlen szív tűzzel elégette.
Ártatlan köveit hamvába temette.
Romlott kőfalait egy lévita rakta,
Ujra és mostanig minden abbahagyta.
Tekintetes Néb Istvánt rendelte
Most a gondviselés, ki híven szentelte
Szerzett javainak egy részét e házra,
Testamentum szerint ment ezerötszázra.
Tekintetes Simon Péter urra nézett
E pénz, melyet ipja jó czélra intézett.
Nem kivánja vissza, ott hagyja jó szivvel,
Tudja, hogy e tér még több interessivel.
1806-ban fundamentumából
Épült a jóltévök hív vigyázásából,
Kik magok is híven segedelmeztenek
Tudván a fő pénzen semmitse vesztenek
Vegyed késő nemzet e példát tükörül
Ha valaha ez ház romlásába merül
Az az isteni kéz mely ezt segítette,
Őrizetét tartja fenn mellette.
Nemes Kovács Ferencz és József hívek alatt,
Emelkedett nagyra e dicső foglalat.
Építetett Pergő Sándor egyházfiságába,
Kindl Mihály kolozsvári pallér vigyázása alatt
AHLER József és Újfalusi János kőművesek által.
Anno 1806.
Alatta pedig ez is olvasható: 1895-be megreperáltatta az oroszfái refegyház… Szrégeni Sipos Péter által. A karzat alatt egy régi, fából készült perselyt fedezünk fel tartójával együtt. Régi (középkori) felirat látható rajta, kopottsága miatt azonban nem lehet kiolvasni. Ebben a környezetben az oroszfáji magyarok jelenéről, jövőjéről faggatom a kurátort, aki elárulja, felesége ortodox román. De emiatt sohasem volt baj a családban, nagyon jól egyeznek.
– Édesapám felesége is román volt, ebben a környezetben nőttem fel, ez volt a természetes. Mindenki tartja magát az ő vallásához, segítünk egymáson. Kölcsönösen eljárunk mindkét templomba. Feleségem nem igazán érti a nyelvünket, de azért csak marad valamivel. Az istentisztelet után, amikor hazamegyünk a templomból, megmagyarázom neki az ige lényegét – mondja Katona János, majd kérdésemre válaszolva kifejti, az egyházi alkalmakon kívül nem nagyon járnak össze a magyarok. Nincs idő rá, a közösség pedig idős, és nem igazán teremtenek erre alkalmat. A 26 fizető egyháztag közül sokan nem is laknak a faluban. A fiatalok mind elmentek. Nagyobbik fia Kolozsváron jár egyetemre. Visszajönne gazdálkodni, de csak akkor, ha a helyzet úgy hozza, hogy modernebb eszközökkel lehetne megdolgozni a földet. De ez csupán távoli elképzelés. Kicsi fia hatodik osztályos, Nyulason jár román osztályba, mert Oroszfáján megszűnt az iskola. Magyar oktatás nincs a környéken, legközelebb talán Szászrégenben van, de a távolság miatt nem szívesen engednék kollégiumba. Pedig volt felekezeti oktatás Oroszfáján. Ma a felekezeti iskola egykori impozáns épülete romokban áll.
– Abban az iskolában végeztem a négy elemi osztályt. 1976 volt az utolsó év, amikor 12 tanulóval összevont, I–IV. osztályos magyar csoport indult. Aztán kezdtek családostul elköltözni a faluból a magyarok, és megszűnt az oktatás. Utoljára 13 évvel ezelőtt tartottak naponta két magyar nyelvű órát, amelyre még románok is jártak. Igaz, ezért valami pénzbeli támogatás is járt. A rendszer olyan volt, hogy nem nagyon akarták megtartani a magyar oktatást, és átvitték a diákokat a román iskolába. A mi osztályunk tagjai is nyolcadik után szászrégeni, besztercei középiskolákban folytatták tanulmányaikat román nyelven – mondja a kurátor. Szép Eduárd lelkipásztor hozzáfűzi: az egyház visszaigényelte az épületet, de még nem sikerült tisztázni a tulajdonjogot. Legutóbb 2013-ban fordultak az országos ingatlanügynökséghez a folyamat megsürgetéséért, ennek ellenére még nem született döntés a visszaszolgáltatásról. Az épület használhatatlanná vált, az egykori iskola udvarán ma szarvasmarhák legelnek. Katona János is gazdálkodik, fogadásunkra is traktorával érkezett. Búcsúzás előtt arról kérdezem, hogy milyen jövőt jósol a közösségnek?
– Próbáljuk tartani a lépést a világgal, ahogy lehet, de ha szegény a falu, a közösség, akkor igencsak lemaradunk. Nem nagyon van reménység arra, hogy itt nagyobb maroknyi magyar összegyűljön – mondja, miközben átveszi a faluban lakó magyaroknak szánt 2018-as református falinaptárakat. Legalább ez emlékeztesse őket arra, hogy lelkileg hova tartoznak – mondja, majd elköszönünk. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)