Magyarózd valamikor virágzó település volt. Főleg a kollektivizálás után, lakóinak nagy része elköltözött. A második világháború után, majdnem annyi iskolás volt a faluban, mint most az összlakosság. Bentlakásos hétosztályos iskola működött itt. 1945-1955 között itt tanultak a szomszédos magyar falvak – Magyarbükkös, Magyaristvánháza, Magyarsülye, Medvés és Szentbenedek – gyermekei is az V-VII. osztályban. Az utóbbi három faluban a magyar lakosság aránya 20% alá csökkent. A 60-as években megszüntették az V-VII. osztályt, és a falu elemi iskolával maradt egészen a 90-es évek közepéig, amikor újraindult az V-VIII. osztály. Jelenleg minimális osztálylétszámú kisiskolás koptatja a padokat, s ismét veszélyben van a felső tagozat. 1989 után a falu testvérkapcsolatot vett fel a hollandokkal, akik támogatták az utcák lekövezését és a helybeli gazdáknak is segítséget nyújtottak, Holstein szarvasmarhát, traktort, mezőgazdasági gépeket, arató- cséplő gépet vásároltak, amelyet az egyház keretében működtetnek. A hollandok segítségével Magyarózdon a kastély felújítás is folyik. /Horváth András: A megmaradásért küzdő falu. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 1./

Marosújváron az elmúlt napokban ért véget az általános iskolások számára szervezett szórvány- és bibliatábor. A másodszor megszervezett tábor Bartha Sándor, a helyi református lelkész és felesége, Ilona, valamint Cseterás Borbála egyetemi hallgató kezdeményezésére született meg. A résztvevők – közel negyven gyerek – nemcsak helybeliek voltak, hanem a környező szórványtelepülésekről is érkeztek. Együtt vakációzott, tanult és szórakozott Marosmedvés, Maroslapád, Maroskoppánd, Maroscsesztve és Marosnagylak ifjúsága. A gyerekek nagy része nem tanulhat anyanyelvén, mivel a falvakban már nem működnek magyar nyelvű iskolák, a távolabbi bentlakásos iskoláztatás pedig sok szülő számára anyagilag megoldhatatlan. /Vetési Júlia: Sikeres szórványtábor. Marosújvár. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 7./

Saját birodalomra tettek szert Nagyenyeden a Bethlen Gábor Kollégium bentlakó kisdiákjai a 2006–2007-es tanévre kialakított I–VIII. osztályos bentlakásban. Az Erdélyi Református Egyházkerület egymilliárd régi lejes támogatása egyetlen visszakapott épület renoválását sem fedezte, viszont elégnek bizonyult a Bagolyvár (Ókollégium) emeletének teljes felújítására. Átépítés nem történt, csak a folyosót osztották kétfele. Jelenleg 15 lakója van a Bagolyvárnak s jó részük a mélyszórványból érkezett. Nagylak, Maroscsúcs, Medvés ötödikesei eddig a szomszédos falu román tannyelvű iskolájába jártak. A nyaranta megrendezett szórványtáborban ismerték s szerették meg a kollégiumot. /Takács Ildikó: A kisdiákoké lett a Bagolyvár. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 23./

Már hétvégén elkezdődött az ünneplés
Fehér megye
Közeledett a 164. március 15-e, örök tanulságaival és évente változó sugallataival. A szórvány is ünnepel, igaz, csak némi támogatással, mert a végvárak már nem állnak meg önerőből, kell a pártfogó, a gyámolító segítség, amely erőt ad és irányt szab még a legnagyobb magyar ünnepnek is. Vasárnap volt: ünnep és imádság napja.
Torockón a március 11-re előrehozott ünneplés helyszíne az unitárius templom volt. Az istentisztelet kezdetére mintegy százan gyűltek össze, a borzongató hidegben csak a gondolatok és dalok melegítették a lelkeket. Mátéfalvi Timea V. éves kolozsvári teológus választott igéjéből idézünk: „Nem feledékeny szemlélői valának, hanem cselekvő részvevői.” Mozgósító szavak, az ünnep üzenetéhez illőek, amelyhez társultak Reményik Sándor Erdélyi márciuscímű versének sorai is: „Ne féljetek: nem tüzesednek át/ Halk hangolás után a vers-sorok./ Nem temetni és nem lázítani,/ Csupán figyelmeztetni akarok.” Röpködtek a gondolatok a Székelykő tövében a magyar szülők elsődleges felelősségéről, arról, hogy 1848-ban Bécs volt, most pedig Brüsszel van. Úgy tűnik, a szabadságért minden időben meg kell küzdeni. Feltevődnek a kérdések: Krasznahorka büszke vára, a gyimesi iskola égése vajon lármafák lennének?! Jelzések? Miféle veszélyre figyelmeztetnek? Nem lett volna teljes az ünnep a Bethlen-kollégium leánykórusának jelenléte nélkül. Erdély szinte minden magyar népviseletébe – köztük a különleges szépségű torockóiba – öltözött képzős lányok énekeltek az ünneplőknek forradalmi, majd népdalokat, a nagy hidegben is zokszó nélkül. Fórika Éva kórusvezető ezúttal is a helyzet magaslatán volt. Előzőleg szombaton Nagymedvésen is előadták műsorukat, ahol Kónya Mária történelemtanár tartott ünnepi beszédet, és felléptek műsorukkal a nagymedvési kisiskolások.
Torockón jelen volt Szőcs Ferenc polgármester, Kerekes Hajnal, az RMDSZ helyi szervezetének ügyvezető elnöke és Ferencz Gábor lelkipásztor. Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója arról a hagyományról beszélt, hogy a régi időkben is vándoroltak a tanárok és a diákok, járták a vidéket, még a Székelyföldre is eljutottak diáktoborzó körútjaikon. Várják a diákokat Torockóról is, akik aztán idővel a mi „nagyköveteink” lesznek. – Bízzák nyugodtan ránk a gyermekeiket, gondozni fogjuk talentumaikat, jobban, mint más iskolákban – mondta az igazgató.
A kollégiumi lányok előadását követte a helyi fúvós zenekar fellépése, majd az ünneplők közösen énekelték el a Székely himnuszt. Megdermedve ugyan, de ünnepi hangulatban oldódva történt meg a koszorúzás és a Himnuszeléneklése a templom előtti kopjafánál.
Balázsfalván vasárnap délután 6 órakor a kultúrházat csaknem megtöltötte a közönség, Péterfalváról és Tűrből is szép számban érkeztek. Karácsony István független ünnepet rendezett. Az előadó, Gudor Botond gyulafehérvári református lelkipásztor beszédében kiemelte: nemzeti identitást nem lehet gyávákra építeni, álmodni pedig mindig szabad, de nem mindig veszélytelen. Kémenes Loránd tűri plébános, rádiós szerkesztő beszédében kifejtette: 1848 óta semmit sem változott az eszme, a szabadság óhaja. Árpád és Szent István óta itt vagyunk a Kárpát-medencében, még ha a határokat át is vitték a fejünk fölött. A hangulatos műsorban a vendégek, a vargyasiak és a homoródszentpáliak előadása lelkesítette a közönséget. A helyi iskola péterfalvi tanulóinak mezőségi táncbemutatója zárta a sikeres ünnepet.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

A négy fal között felvállalt identitás
Már csak nevükben számítanak magyarnak azok az Árpád-kori Marosújvár környéki falvak, melyek földrajzilag egy karnyújtásnyira fekszenek Maros megyétől, azonban a betelepítések, az elszigeteltség, az elvándorlás, a kiöregedés és a nemzeti önazonosság feladása következtében a teljes beolvadást jelentő szakadék szélére sodródtak.
Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.
„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.
Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patrușopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg. A sülyei béke ára
A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.
A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.
A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.
„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.
Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.
Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.
Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.
A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.
Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került. „Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”
Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.
Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.
„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.
Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni. „Kihűlt” Magyarforró
A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.
Nemzeti ünnep helyett nőnapozás
Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.
„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.
Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.
Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.
Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.
A lelket tartó egyház
Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.
„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.
Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Magyarlapád: várják szórványból a gyerekeket a felújított, kibővített iskolába
Kitárultak a kapuk pünkösdkor a magyarlapádi iskolában, templomban, a református parókia udvarán és a kultúrházban, gyerekek érkeztek szüleikkel együtt a környező mélyszórvány falvakból. Bemutatták nekik a régi, százéves lapádi iskolához épített új részt, az óvodát és az új tantermeket, a majdnem kész szórványbentlakást, amely a tervek szerint ősztől népesül be. Ezt követően az ősi templomban ünnepi istentisztelet zajlott a legátussal, ahol a helyi tiszteletes révén szintén szó esett az új bentlakás szerepéről. A kultúrházban folytatódott az ünnepnap, ahol egy hangulatos ifjúsági kultúrműsorral lepték meg a szülőket és gyermekeket, köztük a vendégeket is. Itt már teltházas környezetben zajlottak az események.
Háztűznézőben a vendégtanulók és szüleik
Az általános iskola épületét a helyi tanács állami pénzekből kiegészítette egy jelentős szárnnyal, amelyben az óvoda és újabb tantermek kaptak helyet, jobb munkakörülményeket teremtve a tanerők és a lapádi diákok számára, lehetővé téve nagyobb gyereklétszám befogadását. Székely Bányai Andrea óvónő elmondta, hogy alig három hete költözködtek be a gyönyörű óvodai termekbe, és még nincs meg mindennek a végleges helye.
Az udvari lépcsőkön jutottunk fel az egyházi tulajdonban levő felső épületsorra. A többfunkciós nagy tantermet már felújították, de a nyár folyamán bontással és teljes felújítással folytatódnak a munkálatok. Egyelőre a felújított teremben gyűltek össze a vendégek, iskoláskorú gyermekeik és szüleik, ahol fehér asztal mellett történt egyfajta ismerkedés és bemutatkozás. Sipos Margit korábbi igazgató szerint Magyarlapádon kiemelt figyelmet fordítanak a gyermekekre, mert ők a „szemünk fényei”. Ezt a gyermekkultuszt, türelmet és szeretetet lépten-nyomon tapasztaltuk a délután folyamán, amit városi, vagy akár más vidéki településeken is ritkábban lehet észlelni. Gergely István igazgató beszélt a régi lapádi iskoláról, ahol a múlt század 50-es éveitől kétszáz fölé emelkedett a gyermeklétszám, ma körülbelül 140 tanuló jár az iskolába, de lassú gyarapodásra számítanak a szórványbentlakás működésével. A megjelent szülők döntöttek arról, hogy ide küldik gyermekeiket tanulni. Egy részük vegyes házasságban él, és eddig román nyelvű iskolába járatták gyermekeiket. Kis falvakból jöttek: Medvésről, Sülyéből, Kapudról, Háportonból, de Marosújvárról is érkeztek. Eddig iskolabusszal jártak be valamelyik közelebbi román iskolába. Lőrincz Helga nemzetiségügyi tanfelügyelő biztató szavakat mondott a vendégszülőknek és csemetéiknek. Borbándi András helyi tiszteletes elmagyarázta, hogy döntésük révén gyerekeik igazi jó magyar vidéki környezetben élhetnek, tanulhatnak, hitben, lélekben, magyar identitástudatban megerősödve.
bakó
Szabadság (Kolozsvár)

„Kör, kör, ki játszik?”
Ismét együtt ünnepelt Fehér megye szórványmagyarsága
Minden olyan kulturális esemény, amelyen több település magyarsága találkozhat, ünnep a Fehér megyei szórvány számára. Ilyen volt Magyarlapádon a népi gyerekjátékok és versmondás óvodásoknak szánt megyei szintű vetélkedője, és Székelykocsárdon az a néptáncbemutató, amelyen neves anyaországi együttesek léptek fel.
„Játszani jó, együtt játszani még jobb!”– ezzel a gondolattal hívta meg vendégeit a magyarlapádi óvodába Székely-Bányai Andrea, a rendezvény ötletgazdája, felhívásának pedig 10 környékbeli csoport tett eleget. Szerdán, 2016. április 20-án Balázsfalva, Bethlenszentmiklós, Csombord, Gyulafehérvár, Magyarbece, Magyarpéterfalva, Miriszló, Nagyenyed, Nagymedvés és Torockószentgyörgy óvodásai gyűltek össze a felújított lapádi iskola egyik tágas termében, ahol Lőrincz Helga tanfelügyelő köszöntötte őket. „Jólesett, hogy nagyon sok kolléganő bekapcsolódott, a megye magyar óvodáinak körülbelül a fele megjelent ma nálunk”– vallotta a főszervező, aki kiemelte a rendezvény célkitűzéseit is. Ha már óvodás korban a gyerekek legalább évente egyszer találkoznak és egy délelőtt folyamán együtt játszanak, akkor könnyebben kialakulhat az egymásra való odafigyelés készsége, miközben az egészséges versenyszellem is megalapozódik, ami abból áll, hogy mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból azért, mert az a közösségemre is jó fényt vet. Ugyanakkor megszokják azt is, hogy az előadások alatt csendesek, fegyelmezettek legyenek, tiszteljék egymás munkáját.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)