Székely tájház Nagymányokon
Székely tájházat avatnak vasárnap Magyarországon, a Tolna megyei Nagymányokon, ahol bemutatnak egy nemrég előkerült, Istensegítsről származó corpust is.
A gyűjtemény legértékesebb darabját Elekes Dénes, a bukovinai Istensegíts plébánosa hozta magával Bácskán át Magyarországra; a faragott fa feszületet nemrég találták meg, és adományból állították helyre – mondta Illés Tibor, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökségi tagja. A tájházban – amelyet egy régi sváb épületből alakítottak ki –, egy székely lakóházat rendeztek be a nagyháznak nevezett tiszta szobával és lakórésszel, amelyet Bukovinában eresznek hívtak. Mint mondta, később kézműves szobával és konyhával is bővítik a tájházat, ahol székely mesterségeket mutatnak be, és bukovinai ételeket készítenek majd. A vasárnapi ünnepségen emlékoszlopot is avatnak a székelyek magyarországi letelepedésének 70. évfordulója alkalmából. A bukovinai székelyeket 1941-ben telepítették Bácskába, ahonnan 1944-ben menekültek Magyarországra a világháború hadi eseményei elől. Nagymányokon 1945-ben 20–25 bukovinai székely család talált új otthonra, ma hetven székely származású nagymányoki tagja van a szövetségnek – közölte Illés Tibor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Augusztus 20.
A függetlenségre és a keresztény hagyományokra fókuszáltak a politikusok
Az ország biztonsága, függetlensége és keresztény hagyományai, a Szent István-i örökség védelme állt az augusztus 20-ai politikai üzenetek középpontjában, de kiemelt téma volt a beszédekben és az ünnepre kiadott közleményekben az Európai Unió és a migránsválság is.
Szombat reggel katonai tiszteletadás mellett felvonták Magyarország nemzeti lobogóját Budapesten, a Parlament előtti Kossuth Lajos téren. Áder János köztársasági elnök az azt követő tisztavatáson azt mondta, a "hazaszeretetet nem temettük el a múlt nagyjaival együtt súlyos márványtömbök alá, és a hősiesség nincs szobrokba dermesztve", mert hősiesnek lenni nemcsak a történelmi cselekedetek révén lehet, hanem becsületes munkával, kitartó szorgalommal, tiszteletreméltó teljesítménnyel is.
Áder János köztársasági elnök délelőtt a Sándor-palotában Kövér László, az Országgyűlés elnöke jelenlétében átadta a Magyar Szent István Rendet Marton Éva operaénekesnek és Makkai Ádám költőnek. Az államfő a legmagasabb állami kitüntetést elnyerő díjazottakról azt mondta, hogy ismerik a tehetséggel járó felelősség súlyát, és bármilyen messze jártak is, érezték, hogy Magyarországhoz, a magyar hazához tartoznak.
A Miniszterelnökséget vezető Lázár János Hódmezővásárhelyen tartott ünnepi beszédében kijelentette, Magyarország soha nem mondott le szuverenitásáról, a keresztény, független állam Szent István öröksége.
Az Európai Unió nem egy több száz éves politikai szövetség, hanem egy teszt-üzemmódban működő kezdeményezés – mondta a miniszter, majd hozzátette: "Brüsszel ma nagyobb határsértő, mint a bevándorlók", hiszen a "zéró legitimitású, senki által meg nem választott" európai vezetők kényük- kedvük szerint próbálják alakítani a tagsági szerződést, pedig szuverenitásáról egyetlen tagállam sem mondott le.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Tolna megyei Nagymányokon rendezett egyházi ünnepségen az ország megtartásának és építésének fontosságáról szólt. Kiemelte, Szent István megteremtette az ország egységét, megőrizte azt, területét minden irányban megnagyobbította.
Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára Kiskunfélegyházán tartott beszéde után az MTI-nek úgy fogalmazott, az ország függetlenségének és szabadságának Szent István-i és keresztény alapokon nyugvó védelme szolgálhatja hosszú távon Magyarország boldogulását. Szent István példája azt mutatja, hogy sosincs ingyen a szabadság és a függetlenség – mondta.
Az MSZP közleményében azt írta, hogy a kormány a legfontosabb történelmi hagyományokkal fordul szembe, a párt azonban hisz abban, hogy Magyarország megérdemli a biztonságot és a kiszámítható fejlődést, gyűlölködés helyett a normális közéletet, a jövőt és a megbecsülést az Európai Unión belül.
Az LMP úgy vélekedett, az államot csak a magyar emberek közössége erősítheti meg, és arra figyelmeztetett, hogy "az állam azok nélkül az emberek nélkül, akik közösségét alkotják, csak üres váz, amely képtelen biztonságra, jólétre, fenntarthatóságra és összefogásra épülő jövőt biztosítani".
A külhoni magyarság is az államalapításra emlékezett
A Szent István-napi ünnep alkalmából a határon túl, Kolozsváron, Pozsonyban és a kárpátaljai Aknaszlatinán is az államalapításra emlékeztek szombaton a határon túli magyar szervezetek, magyar kormánypolitikusok részvételével, akik magas állami kitüntetéseket adtak át.
Kolozsváron az erdélyi magyar kulturális élet több jelessége kapott magyar kitüntetést. Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozta Hadházi András Kolozsvári színművésznek, Kozma Dezső irodalomtörténésznek és Szabó Gyula Miklós közírónak, szerkesztőnek. Ugyanakkor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Gergely Balázsnak, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnökének adományozott Pro Cultura Hungarica díjat. A díjakat Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár adta át.
Az államtitkár a ceremónia után az MTI-nek kijelentette: az államalapítás ünnepén fontos felidézni, hogy a kereszténység felvétele olyan változást indított el a magyarságban, amely a megmAradás záloga volt, és máig is kihat. Úgy vélte, ki kell emelni Szent István példáját, aki egyfelől tisztelte és befogadta az idegeneket, másfelől azonban a haza megóvására is odafigyelt. "A határok védelme, az államszervezet felállítása ma is fontos része és feladata az életünknek, amikor a migrációs válság közepén kultúrák csapnak össze, és a kereszténység egy számunkra idegen kultúrával versenyez" – jelentette ki.
Kelemen Hunor szerint a múltra való emlékezés nem luxus, hanem nemzeti kötelesség, az RMDSZ elnöke Szilágycsehen beszélt erről, ahol egy emlékművet is avattak a település első és második világháborús áldozatainak. Kelemen Hunor úgy vélte, az emlékműállítással azt is kifejezi a közösség, hogy a szülőföldjén, erős közösségként akarja a jövőjét tervezni, alakítani.
Az RMDSZ elnöke szerint augusztus 20-án azon is el kell gondolkodniuk a magyaroknak, hogy a Szent István király által megalapított ország miként mAradhatott fenn ezer év és sok viszontagság után is. Emlékeztetett arra, hogy a szilágycsehi közösség köztéren szerette volna felállítani világháborús hősei emlékművét, de végül ezt csak a református templomkertben tehette ezt meg, mert a kisváros önkormányzata hat alkalommal is leszavazta az emlékműállítást.
Kárpátalja-szerte több helyszínen emlékezett meg az ukrajnai megye magyarsága államalapító Szent Istvánról, a központi ünnepséget a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) immár hagyományosan a Técsőhöz közeli Aknaszlatinán tartotta.
A szlovákiai magyarság hat kiemelkedő személyisége kapott magas magyar állami kitüntetést szombaton a nemzeti ünnep alkalmából. Az Áder János köztársasági elnök által adományozott kitüntetéseket Cimbalmosné Molnár Éva, Magyarország pozsonyi nagykövete adta át a diplomáciai képviseleten.
Az államalapításra emlékeztek az amerikai magyar közösségek és szervezetek is szerte az Egyesült Államokban a hétvégén.
Népújság (Marosvásárhely)

Bukovinától Tolnáig (Hadikfalvi székelyek)
„Elmondták, hogy egy hét vagy kettő, és ki kell menni Bukovinából. Apámék csináltak ládákat deszkából, és abba pakoltak. Jószágot nem volt szabad hozni, csak az ágyneműt és a felvevő ruhát. A ládákat kivitték tehervagonokba, mi személyvonatokkal jöttünk, az emberek külön, az asszonyok a gyermekekkel megint külön.” Benkő Márton akkor tizenkét esztendős volt, de azoknak a napoknak minden pillanatára emlékszik. Hetvenöt esztendővel ezelőtt hagyta el a kilencgyermekes család a bukovinai Hadikfalvát, néhány hét alatt velük együtt több mint tizenháromezer bukovinai székelyt telepített le a magyar kormány a frissen visszafoglalt Bácskába. Alig telt el három esztendő, és a székelyeknek menekülniük kellett a visszatérő szerbek elől. A telet legtöbben Zalában töltötték, 1945 márciusában a gelencei származású Bodor György kormánybiztos szervezte meg újabb letelepedésüket Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében. Szenvedéseik egy apró morzsáját Benkő Márton és felesége nemrég teveli otthonukban mesélték el.
Tevel a Tolna megyei Völgység második legnagyobb települése. A Bonyhád székhelyű dunántúli járást az ezerhétszázas évek közepétől német telepesek lakták, a XIX. század végén a lakosság 85 százalékban német, ami csak a második világháborút követően változott meg. 1945-ben megkezdődött a németek kitelepítése, ekkor maradt a 2500 lakosú Tevel házainak négyötöde üresen, ezekbe a Bácskából menekülő székelyeket és a csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében Felvidékről kitelepítetteket helyezték el. Az addigi sváb falu ekkor vált kétharmad részben magyar településsé. A közel ezernégyszáz lakost számláló Tevelt jelenleg 80 százalékban székelyek lakják. A közösségi élet két helyi civil szervezetben, az 1989-ben alakult Székely Körben és a tíz évvel később alapított Teveli Fiatalok Egyesületében nyilvánul meg. „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha” – olvasható a 2014-ben megnyitott tájház székely kapujának feliratán. Az egykori istállóból közmunkával épített létesítményben a Székely Kör bukovinai székely népviseletet bemutató szobát rendezett be, a közösségi teremben pedig dalos estéket, találkozókat tartanak. A teveli fiatalok tánccsoportja évente közel harmincszor mutatkozik be a környék falvaiban és fesztiválokon. Részt vesznek a hagyományos bonyhádi Székely Találkozón és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által kétévente más-más helyszínen rendezett Bukovina Fesztiválon, amelyen a Bukovinából elszármazott lengyelek, ukránok, moldvaiak is bemutatkoznak.
A semmiből indultak
Benkő Mártonék portája olyan rendezett, mintha mindig vendéget várnának. A székely embernek sem a háza, sem az udvara nem lehet rendetlen, nem állna jól neki – mondja a házigazda, és feleségével együtt készségesen mesél az 1941-ben megkezdődött kényszervándorlásukról és teveli megtelepedésükről. Benkő Márton: Kilencen voltunk testvérek, most már sajnos csak négyen élünk, három lány és én. Az öcsém egyhetes volt, amikor Hadikfalváról elindultunk. Nehezen, de túlélte. Szabadkán le is vették a vonatról anyámat a gyermekkel, mert az öcsém megbetegedett, majd néhány nap múlva jöttek utánunk. A vagonokkal elhoztak Bajmokig, és lovas kocsikkal vittek a házakhoz, ott kijelölték, hogy ki hová kerül. Beraktak a házakba, tetszett, nem tetszett, nagyon válogatni nem lehetett. Örültünk, ha valahova el tudtunk bújni. 
A semmiből indultunk. Apám vonatvezető volt Bukovinában, de már ott leszázalékolták, mert az egyik lába megbénult. Valahol úton voltak, elakadtak a nagy télben, és akkor az egyik fele megfagyott. Az ő nyugdíjából volt egy kis pénzecskénk, azt átutalták Bácskába. Kaptunk tizenkét hold földet, vettünk egy lovacskát, és azzal a földet megműveltük. Kicsik voltunk, de mentünk, mint a fürjék, dolgoztunk. Én voltam a legnagyobb, nekem kellett a legtöbbet dolgozni, és így elmaradtam az iskolából. A kilenc testvérből ketten voltunk legények, az a kicsike, aki akkor született, és én, a többi leány volt. Tizenkét éves voltam, de már jól befogtak a munkába. 
Menekülés Bácskából
– 1944 őszén menekülni kellett, aki pedig ott maradt, azokat a szerbek mind lekaszabolták. Negyvenkettőről biztosan tudjuk, hogy legyilkolták őket, de attól sokkal többen voltak. Hallottuk, hogy összeszedték, ásattak velük egy gödröt, és aki élt, nem élt, belelökdösték őket, leöntötték mésszel. Most emlékmű áll azon a helyen.
Több tízezer magyart is érintő népirtásról van szó, amelyet jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg követett el. Akiket Benkő Márton említ, ismerősei voltak, név szerint tudná sorolni legyilkolt szomszédait, ismerőseit. Az 1944–45 telén történt vérengzés után Délvidéken csak az Al-Duna mentére 1883-ban, gátépítés céljából kitelepített három székely közösség maradt meg: Székelykeve, Hertelendyfalva és Sándoregyháza. Benkő Márton szerint ezek a székelyek szívósak voltak, már szinte otthonosan éltek a dunai síkságon, míg az ő nemzedékük könnyebben eltiporható jövevény volt Bácskában, aki pedig túlélte a népirtást, annak menekülnie kellett.
– Zalai kitérővel érkeztek Tevelre. Hogyan fogadták a helyiek a nincstelen székelyeket? 
– Amikor Bácskából menekültünk, lovas kocsira raktuk a holminkat. Bonyhádvarasdnál megestéllettünk, félrehúztunk, hogy ott megaluszunk. Édesanyám kiszedte a pokrócokat, vastagabb ruhákat, betette a kocsi alá, oda mi befeküdtünk, és ott aludtunk. De hajnalra jött egy nagy eső, felemelt minket a víz. Tiszta csuromvizek voltunk. Akkor anyám, szegény, összeszedte a holmit, betette a kocsiba, és mentünk tovább gyalog a lovas kocsi után. Zala megyében töltöttük a telet, s amikor a németeket kitelepítették Tolna és Baranya megyéből, megüresedtek a falvak, és minket azoknak a helyébe tettek.
– Mári néniék családja miként élte meg a menekülést?
Benkő Mártonné Bíró Mária: Bácskában Babapusztán laktunk, onnan jöttünk Tevelre. Azt mondták, olyan helyre menjünk szállásra, ahol otthon vannak a háziak. Így tettünk. Volt egy sváb öregasszony, Rózsika néni és az unokája. 1945 tavasza volt, kellett indítani a vetést, kukoricát, krumplit, mindent. Apám azt mondta: Jöjjön, Rózsika néni, és mutassa meg, hol vannak a földjei. Meg is mutatta, így ugyanazt a földet műveltük, amely a házhoz tartozott. Hét hónapig voltunk együtt. Mi mentünk a mezőre, Rózsika néni főzött nekünk, még együtt is aludtunk. Olyan volt, mint egy nagymama. Ősszel hazajött a férje Németországból, és akkor mondta apám neki: Gyuri bácsi, maradjon itt. Volt vagy öt szoba, mehettek volna oda, ahova akarnak, de a házigazda azt mondta: Nem, Bíró bácsi. Maga kapta a házat, magának fáj, hogy ide kellett költöznie, nekem pedig azért fáj, mert én építettem. Akkor elmentek Tolnára. 
– A svábok is katolikusok voltak, és önök is. Segített-e ez az együttlétben?
Benkő Márton: Ha valami baj volt, közös volt, ha valami jó volt, közös volt. Engem 1954-ben besoroztak, háromnapos volt a kislányom, és bevittek. Tapolcán voltam a tüzéreknél, kivezényeltek egy erdőbe, és szerencsénk volt, hogy nem kaptunk tűzparancsot, mert nem volt, aki adjon. Annyi harckocsi, mint égen a csillag, szervezetlenség. Aztán Zalaszentgróton bevittek egy iskolába, körbevettek harckocsikkal. Egyszer jön Szőcs Gáspár rokonom, s mondja: Márton, visznek Oroszországba. Sírt, hogy most mi lesz, ő megszökik. Mondom neki: Azt ne csináld, lelőnek, mint egy kutyát. Aztán visszavittek Zalaegerszegre, de nem volt mit ennünk. Semmi nem volt. Akik közeli faluban laktak, elmentek, és hoztak otthonról élelmet, abból ettünk néhány napig. Akkor önfejűleg elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Nem volt főnök senki, ki merre látott, elindult gyalog. Itthon dolgoztunk sokat a gazdaságban. Ki volt mérve a föld, azt műveltük. Inkább agyagos ez a föld, de megvoltunk. Elmentünk búcsúra a testvéremhez, komához, felültünk a lovas kocsiba, elmentünk Izménybe, Mányokra, Felsőnánára, a közelebbi községekbe, és azok is eljöttek ide, így szórakoztunk.
– Voltak-e valaha látogatóban Bukovinában?
– A bonyhádiak többször, de mi nem. Az unokánk is járt, Ágika, Hadikfalván. Mi nemrég Bácska felé jártunk, egy táblára ki volt írva Bajmok, akkorát dobbant a szívem. Amit mi ketten éltünk, az szép élet volt, de egyébként nagyon nehéz.
Akik már Tolnában születtek
„Mindig azt hittem, hogy mi igazi hadiki székelyek vagyunk, aztán kiderült, hogy az Asztalos név az Andrişan magyarosításából született. Bukovina nagyon nagy olvasztótégelye a nemzetiségeknek” – ezt Asztalos Zoltán, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke mondja, akinek már a szülei is Tolnában születtek. A történelem és német szakos fiatalember, aki a második egyetemnek számító jogi karon szakdolgozatot írt az 1886-os első állampolgársági törvényről, korosztályára nem feltétlenül jellemző módon nagyon sokat tud a régi dolgokról. Azt mondja, szülei sokat dolgoztak, csak nyugdíjas korukban jött el az idő, hogy utána olvassanak a történteknek, és most jönnek rá igazán, hogy milyen sok szenvedésen ment át a családjuk. „Nekem nagy szerencsém volt. 1998-ban tartottak itt, Tevelen egy székely találkozót, utána indult a tánccsoport, érettségi után én is odakerültem. A Székely Körben voltak olyan emberek, akik közül sokan sajnos már nem élnek, akik megélték a hazatelepítést, és el tudták mondani a történteket. Akik akkor csöppentünk ebbe, sok mindent hallottunk. A kisdorogi származású Csibi Krisztina volt a táncoktató, áradt belőle a múlt iránti érdeklődés, nem lehetett elmenni amellett, amit tőle hallottunk.”
Asztalos Zoltán sokáig nem értette, hogy az első hazatérési igazolvány, amely kezébe került, miért származik 1940-ből, holott a bukovinaiak kitelepítése 1941-ben történt. Megtudta, hogy nagyapja menekült a román katonaság elől, és éppen akkor voltak az első próbálkozások a magyar kormány részéről, hogy a bukovinai népcsoportot áttelepítsék, és Teleki Pál későbbi miniszterelnök fel is ajánlotta, hogy az ő Szatmár megyei birtokaira telepítsenek székelyeket, így állították ki az első hazatérési igazolványokat. Asztalos nagyapja is megkapta, és beállt magyar katonának.  Az 1941-es kitelepítésnél minden bukovinai családnak kiállítottak egy négynyelvű, fényképpel ellátott hazatérési igazolványt, azzal indultak útnak. Beleírták a családtagokat és minden fontos adatot róluk, még a szemük színét is. „Nagyon érdekes, hogyan lettek magyar állampolgárok a bukovinai székelyek. Az első állampolgársági törvény 1886-ban jelent meg, és abban szerepelt a községi illetőség, hogy melyik ország területén van a település, ahol az illető lakik, ezáltal ő annak az államnak a polgára. Az 1886/4-es törvényt a tömegesen hazatelepülők állampolgárságának szabályozására hozták, hogy magyar állampolgárok is lehessenek. Nagyon szövevényes, hogy ki hogyan lesz magyar állampolgár. Elméletileg csoportos honosítással válnak magyar állampolgárrá.”
A temetők kötnek Bukovinához
Nehéz megmondani, hogy akik Bukovinából indulva Bácskán és Zalán keresztül érkeztek a Dunántúlra, akik ősei Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Józseffalva régi temetőiben nyugszanak, azoknak a székely embereknek hol van az otthon. A fiatalok számára egyértelmű: Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye falvai a szülőföldjük.
Asztalos Zoltán: Nekünk már itt van az otthon, csak a temetők kötnek Bukovinához. Ebből sok vita van időnként, hogy milyen erős még a kapocs, mennyire szeretnénk megtartani. Hadikfalva már nem az a település, amelyet otthagytak nagyszüleink. Jelenleg egy fejlődő kisváros ötezer lakossal, senki sem magyar, már a régi házak sincsenek meg. A régi temetőben a sírok nagyon rossz állapotban vannak. Próbálunk gyűjtögetni, hogy karban legyen tartva, de kérdés, miként. Egy ideig egy fiatalember évente vitt oda csoportot, rendbe rakták a sírokat, lefestegették a kő fejfákat, hogy lehessen látni, hol nyugszanak székely őseink.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kárpát-medencei magyar családorvosokat díjaztak
A családorvosok nemcsak a gyógyításban, hanem az egészségre nevelésben is kulcsszereplők – mondta az emberi erőforrások minisztere tegnap Budapesten, az Év családorvosa a Kárpát-medencében díjak átadásán.
A hetedik alkalommal kiírt pályázat díjátadóján Balog Zoltán úgy fogalmazott, hogy a családorvos a legjobb emberi erőforrás a közösségek életében. A háziorvosok szolgálják a gyógyítandókat, kultúrát közvetítenek, szerepet vállalnak a szociális jelzőrendszerben, segítik a népességmegtartást, és akár jó oktatók is lehetnek. A díjazottak egységes Kárpát-medencei térben gondolkodnak, ami a magyarság jövőjének szempontjából kiemelten fontos – emelte ki Balog Zoltán, hozzátéve, hogy ezért is döntött úgy a kormány, hogy 2018. január elsejétől minden gyerek után, akit magyarnak anyakönyveztetnek a világ bármely részén, jár az anyasági támogatás. A Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete (MÁOTE) által alapított Év családorvosa a Kárpát-medencében díjjal elismerik a példaértékű, a páciensek érdekében kifejtett mindennapi megelőző és gyógyító családorvosi tevékenységet, a kötelességtudattal és alázattal végzett mindennapi munkát. Kitüntetést vehetett át Klausz Irén, Kismányok és Nagymányok háziorvosa, Bajza József a szlovákiai Tiszacsernyőről, Mijó Erika az ukrajnai Zápszonyról, Tolnai Angéla a Bihar megyei Nagyszalontáról és Bús Mária a szerbiai Magyarkanizsáról, valamint Kozma János hódmezővásárhelyi házi gyermekorvos. Különdíjban részesült Sztojka Tamás a Hargita megyei Kászonaltízről. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)