A felvidékiek magyarság jogfosztását a Benes-dekrétum mondta ki. 1947 tavaszán 76.000 tehetős, vagyonnal rendelkező felvidéki magyart kényszerítettek arra, hogy átköltözzenek Magyarországra, s helyükbe 60.000 szegényebb sorsú magyarországi szlovákot telepítettek. Ugyanekkor közel 44.000 szlovákiai magyart a Szudéta vidékről kitelepített németek által elhagyott csehországi falvakba internáltak. A felvidéki magyarságot megtizedelő kitelepítés emlékművét Nagymácsédon létesítették. Az erdélyiek egyek a felvidékiekkel a múlt tragikus eseményeit felelevenítő keserűségben. A népdalkincset viszont átmentették a túlsó partra, a Hargita lábánál, vagy a dalban sokat emlegetett Csitári hegyek alatt, a Zobor és a Gimes alján, ahol Kodály Zoltán megkezdte népzenei gyűjtőútját. Kodály írta: "A magyarság csak úgy maradhat fönn, ha minden egyes magyar lélekben határőr, s ha egymással megbonthatatlan kapcsolatot tart fenn, tudja egymást; a legészakibb őr megérzi a legdélibb minden mozdulatát". Ez a célja a Lármafa-találkozóknak is, amelyet idén ötödszörre rendezett meg a Magyarok Székelyföldi Társasága, a Cserhalom Művelődési Egyesület a Szlovákiai Magyarok Közművelődési Szövetségével, a Csemadokkal közösen. Erdély 42 helységéből 102 "zarándok" indult útnak a Felvidék legnevezetesebb településeire. Olyan erdélyi falvak és városok lakóit hívták, akiknek templomának falán megtalálható a Szent László-legendát ábrázoló freskó. A felvidéki magyarok száma Trianon óta fokozatosan csökken. Míg 1910-ben a mai Szlovákia területén az 1,7 millió fős szlovákság mellett közel 900.000 magyar élt, az ezredfordulón a többségi nemzet tagjainak száma a több mint két és félszeresére nőtt (4,6 millió), a magyaroké pedig 520.000-re esett vissza. /Bodolai Gyöngyi: Cegőtelkétől a Csitári hegyekig. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 9./