Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Nagyernye (ROU)
100 tétel
2016. július 1.
Véget ér a háború a Kolozsvárról exhumált honvédek számára?
Jobbágytelke helyett Mezőpanitban helyezik örök nyugalomra őket
Minden bizonnyal Mezőpaniton helyezik örök nyugalomra a tavaly júliusban Kolozsváron, az új zsidó temetőből exhumált magyar honvédek földi mAradványait.
Az eredeti tervek szerint a szintén Maros megyei Jobbágytelkén temették volna újra valamikor idén nyáron a kilencven magyar katona földi mAradványait, az itt létrehozandó központi magyar katonai gyűjtőtemetőben. Jóllehet helyi szinten megteremtődtek ehhez a szükséges feltételek, az elképzelést mostanáig nem sikerült kivitelezni. Hogy pontosan miért, erre egyelőre nem kaptunk választ, bár többször is próbálkozást tettünk a magyar honvédelmi minisztériumnál ennek érdekében. Tény viszont az, hogy az 1944 őszén a Torda és Kolozsvár környékén elesett katonák földi mAradványait őrző kis kartonkoporsókat kedden Nagyernyéből átszállították Mezőpanitba. Itt a református temetőben létrehozandó kriptaszerű sírban helyeznék őket ünnepélyes keretek között örök nyugalomra szeptember utolsó hetén.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 5.
Énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol
Beszélgetés Kádár Zsolt nótaénekessel
A nagyernyei Kádár Zsolt sokoldalú ember, de talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a zenének él. A hétköznapokban zenetanár, gyermekkórust irányít, hétvégeken esküvőkön zenél és templomban kántorizál, időnként népdalénekesként lép fel különböző rendezvényeken.
– A Blue Art együttessel, amelynek tagja vagy, néhány évvel ezelőtt már készítettem interjút, most a nótaénekes KádárZsoltot szeretném faggatni…
– Valamikor 2010 nyarán egy színpadon léphettem fel Cseh Judittal egy Hajlik a rózsafa előadáson. Nem sokkal később közelebbi kapcsolatba kerültünk, a tanítványa lettem, s egyre jobban megszerettem a magyar nótát. Ez volt a kezdet...
– Tanítasz, énekelsz, zenélsz, gondolom, ez mind felelőséggel és sok munkával jár…
– Serdülő koromban nagyon sokat tanultam, gyakoroltam, ezért gyakran panaszkodtam ismerőseimnek, hogy nekem nincs is gyermekkorom. Aztán megérett a gyümölcs, bejutottam a zeneakadémiára, négy év egyetem, majd két év mesteri következett fagott szakon. 2006-tól öt éven át a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanítottam mint fagott-tanár.
– Hány hangszeren játszol?
– Harmadik osztályos koromban tanultam meg zongorázni, hatodiktól a fagotton gyakoroltam, 17 éve orgonán kántorizálok a nagyernyei katolikus templomban, 2010-től szaxofonon is játszom.
– Elég régóta tanítasz, tapasztalatod szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a zenére, a népdalra?
– Most egy kicsit elkomolyodom, mert inkább negatív tapasztalataim vannak. Különböző képességű gyerekekkel dolgozunk, szint alatt és szint felett egyaránt szép számban vannak. A zenei tudás, tehetség nem igazán függ össze az általános tanulmányi eredményekkel. Gyakran találkozom olyan tanulóval, aki a felvételi tantárgyakból nagyon gyenge, de kiválóan énekel. Én mindig azt vallottam, hogy a tanóra keretében nem igazán lehet énekelni. Minden osztályban akadnak olyanok, akikkel a Jóisten nem igazán bánt bőkezűen, amikor a zenei hangot osztogatta. Ezért iskolai kórust szerveztem a nagyernyei iskolában. Hetente egyszer találkozunk a kultúrotthonban, s népdalokat tanulunk. Komolyabb dolgokba még nem megyünk bele, mert ehhez kell tudni szolmizálni, felsőfokon ismerni a zenei hangokat, hangértékeket. Ernyé-ben 18-20 gyerekkel énekelünk együtt kórusórán, újabban pedig, a faluünnepségre való tekintettel, Sárom- berkén is beindítottuk a közös éneklést.
– Mit jelent számodra a népdal, a magyar nóta?
– A magyar nóta segítségével ki tudom fejezni érzelmeimet, s ezzel el lehet jutni az emberek szívéhez. A népdal is kedves számomra, de én elsősorban nótaénekes vagyok. A népdalon belül több műfaj létezik. Vannak olyan nóták, népdalok, amelyek helységhez kötöttek. Engem elsősorban a kalotaszegi népdalok, nóták fogtak meg, kápráztattak el. Egyetemi éveim alatt többször is jártam azon a vidéken népdalokat tanulni, hangfelvételeket készíteni. Még esküvőn is megfordultam, csodálatos volt. Mindenki viseletbe öltözött, életkortól függetlenül. A kalotaszegi népdalokat szinte naponta hallgatom.
– Hol léptél fel az utóbbi időben?
– A közelmúltban a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a Cseh Judit-nótaesten. Telt ház volt, csodálatos közönséggel, a csíkszentmadarasi népi zenekar kísért. Számos ismert előadó társaságában léphettem színpadra. Jelen volt Buta Árpád, Ábrám Tibor, Gyárfás István és még sorolhatnám. Büszke vagyok arra, hogy szinte naponta sugározza felvételeimet a Marosvásárhelyi Rádió, gyakran betelefonálnak, kérik a nótáimat.
– Nótaénekesként, csak nótázásból meg lehet élni?
– Sajnos, nem. Legtöbben mással is foglalkozunk a dalolás mellett, s csak azért vállalunk fellépéseket, hogy megőrizzük, fenntartsuk a hagyományt. Ezért is van kevés fiatal nótaénekes. Talán nem túlzok, ha úgy fogalmazok: úgy érezzük, hogy a nótaénekesek nincsenek eléggé megbecsülve, értékelve. Elsősorban a fiatalabb nemzedék által. Előadásokon mindig hiányolom a fiatalabb korosztályt.
– Ki a példaképed, kinek az előadásmódja, gondolatvilága hatott rád a leginkább?
– Cseh Juditot már említettem, nagyon kedveltem, tiszteltem, sokat köszönhetek az erdélyi magyar nóta nagyasszonyának. A másik nótaénekes, akivel sosem találkoztam, de nagyon szeretem a hangfelvételeit hallgatni, Madaras Gábor. Ha nem tévedek, születésem előtt 2-3 évvel halt meg, élőben nem hallhattam, de a nótáit, népdalait nagyon kedvelem.
– Ha egy toplistát kellene összeállítanod kedvenc nótáidból, melyik lenne az első három?
– Sokat szeretek, szinte mindegyiket, amit énekelek, de vannak, amelyek nagyon mélyen élnek a szívemben. Nagy kedvencem a Szeretem a kertet, amely megjelent hanghordozóm (CD) címadó dala. Aztán van két olyan nóta, amit Cseh Judit művésznő tanácsára tanultam meg, s adok elő azóta is különböző fellépéseken: Levelem jött a faluból, Esik eső hegyen-völgyön.
– Hogyan tovább?
– Szeretném továbbra is minden képességemmel, tudásommal szolgálni a műfajt. Közös ügyünk, erkölcsi kötelességünk, hogy a nóták terjesztéséért, fennmAradásáért mindent megtegyünk. Ehhez pedig minél többet kell énekelni. Előadásokon, nótaesteken, a családban, mindenhol. A magyar nóta örökös tagja kell mAradjon a kultúra nagy családjának.
Kérdezett: Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 18.
Megnyílt a nagyernyei képzőművészeti alkotótábor
A VII. Zöld Tó alkotótáborba hét elején érkeztek meg a festőművészek, és 14 napig élvezik a szervezők, Márkos Pál és felesége, Hajnal vendégszeretetét, mialatt természetesen alkotnak. Idén 22 román, valamint magyar festőművészt hívtak meg az immár hagyományossá vált táborba, a művészek Bukarestből, Kolozsvárról, Galacról, Tordáról, Marosvásárhelyről érkeztek. Vannak visszatérők is, akik a kezdetektől vendégei az alkotótábornak – tudtuk meg Márkos Páltól, aki hangsúlyozta, akárcsak az előző években, a nagyernyei önkormányzat idén is támogatja a rendezvényt.
"Általában tematizálni szoktuk az alkotótábort, a művészek tájképet, portrét, csendéletet festettek. Ezúttal úgy döntöttünk, szabadon választhatnak témát, kedvük szerint alkothatnak. Tavaly a község templomait, középületeit örökítették meg, korábban a Nagyernye körüli színpompás tájat vitték vászonra. A szervezőkkel való egyezség része, hogy az alkotótáborban részt vevő mindenik művész két festményt adományoz a Márkos családnak, amelynek az elmúlt évek "terméseiből" már szép gyűjteménye van. Márkos Pál szerint a művészek kiváló körülmények között alkothatnak. "Szeretik Erdélyt, az itteni tájat, a vendégszerető embereket. Szívesen térnek vissza évről évre, nagy kedvvel festik meg a Nagyernye körüli tájat, az itt élő embereket" – mondta. A művészek számára kiegészítő programként kirándulást is szerveznek, idén – mivel a résztvevők nagy része első alkalommal jött el – Marosvásárhelyre valamint a Görgény völgyébe látogatnak el.
Az alkotótábor augusztus 25-én, a frissen elkészült festményekből összeállított kiállítással zárul a Márkos család panziójában.
(antalfi)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 6.
Kopjafás helységnévtáblákat állítottak Nyárádremete bejárataihoz
Új településjelző táblákkal gazdagodott Nyárádremete község: egy-egy hármas kopjafával ellátott köszöntő felirat várja ezentúl az erre járókat.
zen az „Isten hozott” felirat olvasható, amit rovásírással is feltüntettek, de románul is, alattuk pedig a megfelelő nyelven a község neve, hátulján pedig a Jó utat két nyelven. Az oszlopegyüttesek a község három fő bejáratánál vannak elhelyezve: a deményházi tetőn, a régeni útnál és a Szováta fele vezető út szélén. Ezek az egyén-család-nemzet hármas egységét jelképezik, az öt falut a gyakorlatban is közrezárva, együvétartozásukat hangsúlyozva. Az alkotások megálmodója Török László nagyernyei fafaragó mester.
„Régóta terveztük, hogy ilyen fogadótáblát helyezzünk el a község bejáratához. Végül tavaly egy testületi ülésen megbeszéltük, hogy szerezzük be a megfelelő faanyagot, amely végül az önkormányzat legelőjéből került ki” – magyarázta lapunknak Magyari Péter, a község polgármestere. Tőle tudtuk meg, hogy a kopjafák és a kifaragás felajánlások révén valósult meg, a nyárádremetei Nyulas Zoltán és Siklodi Ferenc fafaragó mesterek-, illetve a Nyárád KFT műhelyében. Az oszlopok mindenikén különböző motívumok, műs-más jelentéssel bírnak.
Bal felől, az első oszlop a férfi oldal jelképe, ezért koronás, Árpád királynak a Kárpát-medenceébe való visszajöttét jelzi, a koronában a háromszög ugyanakkor a szentháromság egységét, rendjét is. A középső oszlop a körkereszt, Krisztus kereszt, ami egybetartja az embert, családot, nemzetet. Ez a világosság jele, háromszor jelenik meg a szellem-lélek-test szintjén.
A harmadik oszlop a női oldal jelképe: tulipán, a túli pont, ami a túlvilágra is mutat. Virág a világban: a nyaki rész utáni végtelen vonal egy nyolcas formájában virágot rajzol ki (szívtájékon), alatta a gömb a mennyei és a földi világ találkozási pontja, a születés helye.
Nyulas Piroska
Székelyhon.ro
2016. szeptember 12.
Bekecsalji múltkövetés
Bekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője.
Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el.
Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe.
Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is.
Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat.
Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik.
Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek.
Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek.
Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt…
Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve.
S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat.
erdelyiriport.ro
2016. szeptember 14.
Bekecsalji múltkövetés félezerrel
Szeptember elején a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban az istentisztelet után egy monográfiát mutattak be a nagyszámú közönség előtt. Nemes Gyula, több más falumonográfia (Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd) szerzője most nagy fába vágta a fejszéjét. Bekecs alatt Nyárád tere című – Csíkfalva község története alcímmel ellátott – monográfiája nem kevesebb mint 512 oldal terjedelemben jelent meg. S ez még akkor is sok, ha hozzászámítjuk, hogy a kötetet több mint 300 – igaz, nem mind egész oldal terjedelmű – fotóillusztráció egészíti ki. De sem az embert, sem a könyveket nem singgel mérik. Ezért hát értékét nem a félezer oldalnyi terjedelem adja, hanem az, ami félezer oldalon sorjázik.
Tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. Vagyis mindent. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, hanem tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárádmente egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondóak a települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes Gyula eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan "lennebbiek" a Felső-Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember, balra be Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, azért, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé.
Aztán a hitélet. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van.
Nemes Gyula nagy érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949–50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. A megyében a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7., Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10., Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12., Kiss István – Vadad – 1950. július 21., Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2., Lalut Remus – Marosoroszi – 1950. augusztus 3., Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csupán Vadadban állítottak emléket a kommunizmus hét áldozata közül egyedül Küs Pistának, ahogyan ma is emlegetik a vértanút a vadadi idősebbek.
A rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt. A székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épült 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg) 1787-ben, jóval később, 1948-ban vált tüneményes módon ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek tudták, hogy eredetileg magyar templom volt.
Talán azt is kevesen tudják, hogy nyomda is működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfa nyomda – szakemberek vélekedése szerint – egyedinek számít Európa nyomdatörténetében.
Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, s a szerző már gondolkodik is egy bővített kiadáson. A több mint háromszáz fényképpel illusztrált kötet nemcsak az öt falu lakóinak, de mindenkinek örömére szolgál, aki megvásárolja és akit csak egy kicsit is érdekel a Nyárádmente és általában Erdélyország lakóinak története.
Szentmártoni István
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 29.
Úgy tűnik, sikerül elkerülni az iskolák összevonását
Elismerte pénteken a Maros Megyei Tanfelügyelőség, hogy törvénytelenül vonta volna össze a nyárádszeredai iskolákat. A döntés mindenkit meglepett, de üdvözlik.
A megyei tanfelügyelőség tavaly januárban hozott határozata értelmében Marosvásárhelyen, Radnóton, Nagyernyében és Nyárádszeredában vont volna össze egyes iskolákat. Mivel ezt a gyereklétszám sem indokolta, a nyárádszeredaiak nem fogadták el (a magyar iskolák elleni támadásként is értelmezték), és a tavasz folyamán megtámadták azt a közigazgatási bíróságon.
Kétszeri halasztás után szeptemberben a törvényszék felfüggesztette a határozatot, azaz nem vonhatták össze tanévkezdés előtt a Deák Farkas Általános Iskolát és a Bocskai István Gimnáziumot. Az ügyet azonban nem hagyta annyiban a szeredai városvezetés, a polgármesteri hivatal és a helyi tanács november 8-án ismét perbe hívta a Maros Megyei Tanfelügyelőséget, azt kérve a törvényszéktől, hogy a tavaly felfüggesztett határozatot nyilvánítsa semmissé.
Az első tárgyaláson, január 27-én azonban meglepetés érte a szeredaiakat: a tanfelügyelőség képviselője úgy érkezett a törvényszékre, hogy ő maga kérte, semmisítsék meg a szóban forgó határozatot. Az alperes nem indított ellenkeresetet az önkormányzat ellen, és a szeredaiak által benyújtott dokumentumok meggyőzték arról, hogy a tavaly januári határozat törvénytelen volt, ezért kérték annak eltörlését – részletezte a várost képviselő Szentgyörgyi Ildikó jegyző rögtön a tárgyalás után.
Megkeresésünkre Tóth Sándor polgármester elégedetten nyilatkozott a döntésről: azért mentek perre, hogy elérjék ezt. „Végre van egy olyan törvényszéki perünk is, amelyet megnyerünk, ahogy eredetileg is elképzeltük. Végre győzött az igazság” – mondta a városvezető, aki szerint ehhez a győzelemhez az is kellett, hogy a tanfelügyelőség belássa: tévedett, amikor ezt a határozatot meghozta. Ami a jövőt illeti, a polgármester szerint most már nyugodtan lehet tervezni, dolgozni, a következő évre is el van fogadva a beiskolázási terv, és marad Szeredában a két jogi személyiséggel rendelkező iskola.
Trufán József, a Deák Farkas Általános Iskola igazgatója szerkesztőségünktől értesült a fejleményekről, és úgy véli, „ezzel visszatértünk a realitáshoz”. Pozitívumként értékeli és üdvözli a pénteki döntést. Szerinte két akkora intézményt, mint az általános és középiskola, képtelenség összevonva vezetni. És nemcsak a gyerekek és pedagógusok szempontjából, hanem főleg ami az adminisztrációt illeti. Ugyanis az általános iskola nemcsak Szeredában működik több helyszínen, hanem még öt környező faluban is intézményei vannak, ez összesen tizenegy udvart és legalább kétszer ennyi épületet jelent. A kisegítő személyzet tekintetében is nagyon rosszul állnak, ennyi intézményre csupán két portás, egy-egy félállású adminisztrátor és karbantartó jut, míg a nyolc hőközpontjukra egyetlen kazánfűtővel sem rendelkeznek. Sem a takarítást, sem a karbantartást nem lehet kiszerződtetni, egy-egy meghibásodást azonnal javítani kell, a takarítóknak pedig egész nap bőven akad tennivalójuk az intézményekben.
Gligor Róbert László 
Székelyhon.ro
2017. február 6.
Politikai, történelmi időutazás
A polgármester-jelöléstől a neolitikumig
Soós Zoltán múzeumigazgató tavaly a helyhatósági választásokkor Marosvásárhely polgármesterjelöltjeként a figyelem központjába került. A kampány ideje alatt, majd közvetlenül utána mondtak róla jót, rosszat. Aztán végül, miután lecsengett minden, és visszatért régi beosztásába, nem hallani róla. Megtörtük a csendet. A választás utáni időszakról, a múzeum terveiről beszélgettünk az igazgatóval. 
– Fölöttébb érdekes időszaka volt életednek a tavalyi választási kampány és a választás, mivel függetlenjelöltként próbáltad meg a szinte lehetetlent, hogy leváltsd a jelenlegi polgármestert. Miután elült a politikai vihar, visszatértél az „eredeti” szakmádhoz és állásodba, úgy, hogy a helyi tanácsban sem vállaltál feladatot. Teljesen visszavonultál a közélettől? 
– Egyáltalán nem, sőt továbbra is részt fogok venni a közösségépítésben, a Forgatag, a múzeumi rendezvények szervezésében, vagy akár a megye kulturális örökségvédelméért vállalt munkával. A kampányban megtanultam, hogy miként kell folytatni a közösségért vállalt munkát, harcot. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy megmutattuk a többségieknek: számolniuk kell velünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „leírjanak”. Ha egyesek úgy gondolják, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség létszámcsökkenése ellenére visszaszorulóban van, téved. Az engem támogatók szavazataikkal igazolták, hogy van jövőjük a marosvásárhelyi magyaroknak. 
– Ennek ellenére a helyhatósági választásokat követően a mai napig pesszimista hangulat uralkodik: elvesztettük a választást, a helyi tanács pedig egyelőre szélmalomharcot vív a katolikus iskola ügyében... 
– Tudjuk jól, hogy olyan városvezetéssel van dolgunk, amellyel, csodák csodája, a sok korrupciós dosszié ellenére nem történik semmi. Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét korrupció gyanúja miatt felfüggesztették, ezzel szemben Dorin Florea több ügyben vádlott, és továbbra is polgármester. Ez is igazolja, hogy nem reális politikai viszonyok uralkodnak Marosvásárhelyen. Valóban egy jól meghatározott üzleti kör összefonódása tartja fenn ezt az állapotot, ahol semmi nem történik az akaratukon kívül, és a város fejlődése jó ideje stagnál. Logikus, hogy ha valaki ennyi terhet visel, nem tudja megfelelőképpen irányítani a várost. Tulajdonképpen nem is törődik vele, mert a holdudvarába tartozók már felélték a város vagyonát. Bízom abban, hogy sikerül ennek az állapotnak véget vetni. Ezért fogott össze Marosvásárhely magyarsága a helyhatósági választásokon. Az elkövetkezendő időszakban ezt az összefogást kell megerősíteni és meggyőzni minél több jóérzésű vásárhelyi románt, aki nem attól fél, hogy magyar lesz a polgármester, hanem aki azt akarja, hogy ennek a városnak legyen jövője, és hozzájárul ahhoz, hogy a jelenlegi állapotokat megváltoztassuk. 
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a helyi tanácsban az RMDSZ-frakciót erősítetted, majd a helyhatósági választásokon függetlenként indultál. Most is az vagy? 
– A polgármesterjelölést el lehet vállalni függetlenként, de mindenképpen szükség van anyagi és humán háttértámogatásra. A kampányban is hangsúlyoztam, a függetlenség lényege egy gesztus volt a konkurens magyar politikai pártok felé, hiszen nem akartam pálcát törni senki fölött, ugyanakkor nyitás volt a román közösség felé is azzal az üzenettel, hogy nemcsak a magyar közösség gondjainak rendezését vállaltam fel, hanem a városnak szerettem volna más jövőképet ajánlani. Jelenleg az RMDSZ Maros megyei szervezetének kulturális alelnöke vagyok. Most lesznek a tisztújítások. Amennyiben arra kérnek, hogy tovább folytassam ezt a munkát, vállalom. A múzeumon keresztül több egyházközséget segíthettem műemlék templomaik felújításában. Ugyanakkor szeretnék továbbra is meghatározó szerepet vállalni a Forgatag, a mikházi fesztivál, a Múzeumok éjszakája, Maros-parti majális vagy akár a március 15-i rendezvények szervezésében. Ezeket a számunkra fontos eseményeket új, a fiatalok számára is vonzó tartalommal kell megtölteni, és úgy érzem, ebben jó úton járok. Ezek azért is fontosak, mert minél erősebben kell éreztetnünk jelenlétünket a városban. Nyilván, ha három év múlva lesz politikai támogatás, akkor újra vállalhatom a polgármesterjelölést. 
– Ha már visszatértünk a helyhatósági választásokhoz, meg kell említenem, hogy az ígéretek között volt a Bethlen Gábor-szobor felállítása is, amely nagy port kavart, az utóbbi időben viszont nem hallottunk semmit róla. 
– Tavaly októberben döntött a pályáztató művészi grémiuma, hogy Harmat István marosvásárhelyi születésű, jelenleg Baján élő szobrászművész készíti el a szobrot. Elértük, hogy a város tavalyi költségvetésében megjelent a szoborállítás költsége, és a helyszínt is elfogadta a tanács. A napokban találkoztam a tanács RMDSZ-frakciójával, és ismertettem velük a szoborállítás helyzetét. Előkészítés alatt áll a műszaki terv, aminek költségeit az önkormányzat kellene fedezze az idei költségvetésből. Ezt követően a polgármesteri hivatal szerződést kell kössön a művésszel, hogy meginduljanak a konkrét munkálatok. Sajnos, az eredeti ütemtervhez viszonyítva mintegy féléves csúszásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy ha jó ütemben haladnak a munkálatok, valószínűleg 2018-ban lesz a szoboravató. 
– Nemcsak ezzel a szoborállítási tervvel, hanem számos történelmi, művelődési rendez-
vénnyel emlékeztünk a szabad királyi városi cím odaítélésének 400. évfordulójára. Ebben, de az elmúlt időszakban is a múzeum jelentős szerepet vállalt abban, hogy a város kulturális életét emelő, rangos kiállításon elevenítsük fel a város múltját és nem csak. Mire számíthatunk az idén? 
– Büszkén mondhatom – és ez nemcsak az én érdemem, hanem kollégáimé, illetve a Maros Megyei Tanácsé is –, hogy az elmúlt 10 év alatt a Maros Megyei Múzeum regionális intézménnyé nőtte ki magát, hiszen rangos országos kiállításoknak is a házigazdái lehettünk. Az első ilyen nagy kiállítás két évvel ezelőtt Románia ókori kincsei voltak, majd a Budapesti Szépművészeti Múzeum jóvoltából Dürer, Mantagna, Hogarth és más korabeli alkotók metszeteit mutathattuk be. Az idén, szintén a Szépművészeti Múzeum közreműködésével, a Zichy Jenő-féle gyűjteményt hozzuk el, Németalföldtől Rómáig címmel, ami XVI-XVIII. századi európai festők műveit vonultatja fel. S a mi közvetítésünkkel viszik majd el a tárlat anyagát Bukarestbe, a román Nemzeti Szépművészeti Múzeumba. Hosszú utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy országos jelentőségű kiállításokat fogadhassunk, ki kellett alakítani az ehhez szükséges szakmai és műszaki hátteret. Ha így haladunk, elképzelhető, hogy négy év múlva akár világszenzációnak számító kiállítást is Marosvásárhelyre hozzunk. Ezért is jelentősebb rendezvényeinket továbbra is megszervezzük és fejlesztjük. A Múzeumok éjszakája már háromnaposra nőtte ki magát, egyre nagyobb a visszhangja a mikházi Római fesztiválnak is. Előkészületben a Marosvásárhely a XVI-XVII. században című kiállítás, amelyen azt mutatjuk be, hogy miként alakultak ki és működtek a középkori mezővárosok. Ugyanakkor a református egyházzal közösen szervezzük a reformáció 500. évfordulójára a kiállítást, ahol bemutatjuk, hogy mit jelent a reformáció az erdélyi magyar közösségnek, milyen hatása volt az irodalomra, az anyanyelvre, az oktatásra és a nemzettudat kialakítására. 
– Befejeződött a vár felújítása, amelyet megnyitott ugyan a polgármesteri hivatal, de még mindig üresek egyes helyiségek, és úgy tűnik, hogy nincs kihasználva mind a lehetőség, amelyet kínálhatna akár az idelátogató turistáknak. Más városokban a várakban, kastélyokban a kulturális terek mellett hangsúlyozottan jelen vannak a múltat idéző kiállítások is. Milyen állandó történelmi kiállítások lesznek a várban? 
– Jelenleg a megyei múzeum kezelésében van a központi épület, ahol berendezzük a reformációról és a város múltjáról szóló kiállítást. Az elkövetkezendő hetekben tárgyalunk a vár igazgatóságával és a polgármesteri hivatal képviselőivel arról, hogy miként hasznosítsuk a várat. Jeleztük, hogy ha a város visszaadja a múzeumnak a kapubástyát, ide a tulajdonunkban levő mintegy 800 korabeli fegyverből egy gazdag állandó kiállítást rendeznénk be. Van elképzelésünk a régészeti park hasznosításáról is. Azt tervezzük, hogy a volt kolostor épületében rekonstruálunk egy könyvmásoló műhelyt. De mindez attól függ, hogy mennyire érdeke a városvezetőségnek, hogy valódi tartalommal töltse meg a várat, vagy a már megszokott olcsó fesztiválok helyszíne lesz. 
– Tudomásom szerint tavaly a múzeum munkatársai jelentős régészeti ásatásokon, feltárásokon vettek részt, ennek is köszönhetően számos tudományos dolgozat született. Milyen újdonságokat tudhatunk meg a megye múltjáról? 
– Tavaly több helyszínen voltak régészeti feltárások. A marosvásárhelyi vár felújításakor több izgalmas leletanyag került elő, ezekből a már említett kiállításokon láthatnak néhányat az érdeklődők. Kiemelt helyszín volt a mikházi római vár kutatása is. Itt a római fürdőt és az erődbeli életet bemutató pavilon mellé az idén egy harmadikat tervezünk, ahol helytörténeti anyagot állítunk ki a falu életéről, a Ferenc-rendi kolostor könyvtáráról, a reneszánsz korról. A leglátványosabb eredmény a terelőút leletmentésekor született. Nagyernye határában előkerült egy V. századi gepida temető több mint 100 sírral, ahonnan több ezüstfibulát sikerült kiásnunk. Tófalva határában előkerült egy II. századi római falu, ahol a 11 épületmaradvány mellett feltártunk két hun lovas sírt is, ami ritkaságszámba megy, ugyanis Erdélyben nem telepedtek le a hunok, ők az alföldi legelőkig vonultak. Inkább katonai jelenlétről beszélhetünk Erdélyben, mivel a hunok ellenőrzés alatt tartották az itt élő germán (gepida) lakosságot, így talán a két lelet is összeköthető. Érdemes megemlíteni, hogy Jedd határában őskori (neolitikum, rézkor) kultúrához tartozó falu maradványaira bukkantunk. 
Nemcsak a földből előkerült leletanyaggal gazdagítottuk a múzeum gyűjteményét, hanem a megyei tanács támogatásának köszönhetően számos értékes műtárgyat is sikerült vásárolnunk a piacról. Egy marosvásárhelyi család eladta a volt városi Teleki-palota XVIII–XIX. századi főúri bútorait, fegyvergyűjteményünk 76 – köztük több egyedi – darabbal bővült, sikerült megvennünk ritkának számító, Erdélyből származó tárgyakat, mint az 1400-as évek elejéről való, gótikus, rézlemezből készült, arannyal borított cibórium, XVI. és XVII századi ón- és aranyozott ezüstkannákat, az alsóporumbáki hutából származó üvegedényeket, térképeket, XVIII. századi néprajzi jellegű kerámiát, amivel majd kiegészítjük az említett, középkori várost bemutató kiállításunkat. 
– Milyen régészeti ásatásokat tervez az idén a múzeum? 
– Folytatjuk a mikházi feltárást, visszatérünk a nyárádszentlászlói templomhoz, ahol 12. századvégi nemzetségi monostor alapjait tártuk fel. Ez azért jelentős, mert igazolható, hogy a székelység betelepedése előtt volt egy egyházi szervezet. A 11. század elején a magyar királyság konszolidált katonai jelenléte bizonyítható a határvédő várakkal, ez a feltárás viszont alátámasztja, hogy egyházi szervezet is létezett ebben a korban. A megyeszékhelyhez közeli Malomfalván (Morăreşti) találtunk egy VII–VIII. századi gepida, szláv jelenléthez köthető erődítményt, ami a XI. században is állt. A leletanyag segíthet abban, hogy jobban megértsük Erdély ez időszakbeli betagolódását a magyar királyságba.
– Nagyobb felújítási munkálatokat is végzett a múzeum. Tavaly sikerült megszépíteni a néprajzi részleg főtéri épületét, a Toldalagi-palotát. Terveztek újabb beruházási munkálatot? 
– Két nagy horderejű munkálatot sikerült befejezni. A néprajzi részleg épülete mellett a várban levő volt katonai sorozó is megújult. Mindkét helyen az idénre is maradtak simítási munkálatok. Az idén a Kultúrpalota külső felújítását tervezzük, ugyanakkor két EU-s pályázatot is készítettünk. Az egyik a természetrajzi múzeum épületének a rehabilitációját célozza. Ugyanakkor a görgényszentimrei kastélyt is szeretnénk helyreállítani. Mindkét pályázat túljutott az első szűrőn, folyamatban van a műszaki terv vizsgálata. Bízom benne, hogy legalább az egyik megkapja a támogatást. A görgényszentimrei kastély értékesítése hosszú távú terveink egyike. Sikerült felújítani a tetőszerkezetet, ami fontos, hiszen ezáltal megőrizhetjük az épületek jelenlegi állagát. Nagyon izgalmas épületegyüttes, 1640 körül építtette I. Rákóczi György vadászkastélyát a vár alatt. Ez teljes épségben áll, kibővítve a barokk korban felhúzott szárnnyal. Az idén befejezzük a kapuépület felújítását. Szerettük volna, hogy a munkálatok költségeit uniós alapokból fedezzük, de a terület tulajdonjogi vitája miatt, ami az erdészeti hivatal és a polgármesteri hivatal között folyik, nem tudtuk benyújtani a pályázatot. Ha ennek ellenére jó ütemben halad a felújítás, akkor négy éven belül a görgényi kastély régi fényében teljes kapacitással megnyithatja kapuit a látogatók előtt. Persze a hosszú távú tervezgetéssel óvatos vagyok, mert nem lehet tudni, mit hoz az ország politikai-gazdasági helyzete. Remélünk, és nem ülünk karba tett kézzel. 
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 29.
Maros megye is csatlakozik
Ismét terítéken a medveügy
Amint korábban megírtuk, a Felcsík Kistérségi Társulás tagjai – polgármesterek, közbirtokossági elnökök – kezdeményezésére Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke július 5-én a környezetvédelmi miniszterhez fordul meghallgatásra. A találkozón megoldást sürget a medvetámadások miatt kialakult helyzetre. 
Nemcsak Hargita, hanem Kovászna és Maros megyében is égetővé vált a kérdés, ugyanis egyre gyakrabban számolnak be arról, hogy a medve rendszeresen bejár a településekre. Legtöbbször békésen közelít, de amint akár a Maros Megyei Környezetvédelmi Ügynökség nyilvántartásából is kiderül, 2017-ben 42 esetben kárt okoztak a nagyvadak. A leggyakrabban Erdőszentgyörgyön, Gyulakután, Véckén láttak medvét, de Mezőcsávásról, Nyárádtőről, Panitról, Balavásárról, Héjjasfalváról, Székelykálból, Tekeújfaluból, Görgényhodákról, Beresztelkéről, Alsóidecsről és Nagyernyéből is érkezett panasz és készült kárfelmérés. A medve általában esztenákon, legelőn szarvasmarhákra csapott le, kaptárakat szedett szét, ám több alkalommal a háztáji gazdaságok udvarára is bemerészkedett. Mint ismeretes, Ratosnyán fennakadt a kerítésen. Az idén Székelykálban és Hodákon embert is megtámadott. Emiatt Maros megye is határozott lépéseket sürget a medvekérdésben. Péter Ferenc Maros megyei és Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök a bözödújfalusi útavatót követő közös sajtótájékoztatón elmondták, hogy a medvetámadások okán kialakult közhangulat miatt is sürgőssé vált az intézkedés, ezért Borboly Csaba július 5-én ez ügyben is találkozik a környezetvédelmi tárcavezetővel, ugyanakkor a Hargita megyei települések polgármesterei is tiltakozó látogatást terveznek Bukarestbe. 
Péter Ferenc is egyetért az intézkedéshozatal sürgetésével, hiszen Maros megyében is jelentős károkat okoznak a medvék, és beavatkozásra van szükség az emberi áldozattal járó támadások megelőzése érdekében – ezért csatlakoznak a Hargita megyeiek kezdeményezéséhez. 
Korodi Attila volt tárcavezető kezdeményezte egy olyan kormányrendelet kidolgozását, amely, figyelembe véve az egyes területeken levő medvepopulációt, arányos kilövési kvótát engedélyezett volna a vadásztársaságoknak. Leváltását követően azonban az utána következő környezetvédelmi minisztereknek nem volt fontos a kérdés, ugyanakkor leállították a medve vadászatát, így gyakorlatilag több mint egy éve csak különleges engedéllyel, sürgősségi esetben lehet elejteni a nagyvadat, a legtöbb esetben altatólövedékkel kábították el a településeken befogott medvéket, és visszaengedték a természetbe. Létezik a vadászatára vonatkozó előírás, illetve a kvótákat is kiszámították, azonban, mint korábban említettük, az ügyvitel megrekedt a környezetvédelmi minisztériumban. 
A szakértők – a medve természetes szaporulatát figyelembe véve – azt állítják, hogy a tilalmi időszakban akár duplájára is növekedhetett az addig felbecsült állomány. A szakemberek szerint itt van a legnagyobb medvepopuláció Európában, több mint 5000 medve él a Kárpátokban. Mindenképpen észszerű megoldást kell találni a természetvédelmi követelmények és a lakosság megóvása érdekében tett intézkedések között. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 11.
Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)