A Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikai Szakállamtitkárságnak közleménye
A közelmúlt demográfiai kutatásai azt mutatják, hogy a szórványosodás folyamata a Kárpát-medencei magyar közösségekben az utóbbi évtizedben felgyorsult, és világossá vált, hogy az egyes közösségek vonatkozásában differenciált stratégiákra van szükség.
A Kormány ezért a nemzetpolitika keretében kiemelt kérdésként foglalkozik a szórványosodás kérdésével: ismert külhoni magyar szakértőkből ezért hozta létre 2008 októberében a Szórvány Tanácsot, amely konzultatív, javaslattevő testületként a szórványosodási folyamatok lassítása érdekében javaslatokat dolgoz ki. A rendelkezésre álló források hatékonyabb felhasználása érdekében a témában fellelhető kutatási anyagok, valamint szakértői vélemények ismeretében, stratégiát dolgoz ki, prioritásokat jelöl meg egy-egy régió szakmailag megalapozott támogatására. A Tanács elnöke Göncz László, a szlovéniai magyarság parlamenti képviselője, tagjai: Balázs-Bécsi Attila, Téka Művelődési Alapítvány elnöke (Románia), Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége programvezetője (Románia), Lakatos András, Szövetség a Szórványért Alapítvány igazgatója (Románia), Pásztor Gabriella, oktatási szakértő (Románia), Vetési László, szórványlelkész (Románia), Losoncz Alpár, az Újvidéki Egyetem kutatója (Szerbia), Soós Mihály, a Vajdasági Módszertani Központ igazgatója (Szerbia), Hunčik Péter, a Fórum Kisebbségkutató Intézet kutatója (Szlovákia), Ambrus Pál, a Técsői Református Líceum igazgatója (Ukrajna), Tóth Mihály, jogász, kisebbségkutató (Ukrajna), Dr.sc. Horváth László, a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság titkára (Horvátország).
A Szórvány Tanács javaslatára született döntés 2009-ben több kiemelt projekt támogatásáról, mint például a szamosújvári és válaszúti szórványkollégiumok működtetéséről, a felőri régiós magyar oktatási központ munkálatainak befejezéséről, a csángó oktatási programok továbbfejlesztéséről. A további támogatandó programok és intézmények tekintetében a Tanács régiónként prioritási listát készített.
Csak 2009-ben 350 millió forint támogatást kaptak a Tanács által javasolt szórványprojektek. Kormányzati támogatással működik a szórvány szempontból fontos projektek között az EMKE által létrehozott magyar házak hálózata, a munkácsi Szent István Líceum, a karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum, a kárpátaljai Református Egyház Diakóniai Koordinációs Központja, illetve a técsői Református Líceum, a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium Zentán, a Kosztolányi Dezső Nyelvi Tehetséggondozó Gimnázium Szabadkán, a nagybecskereki Miasszonyunk leánykollégium, illetve a muzslyai Emmausz fiúkollégium. Támogatjuk más intézmények mellett a szórványóvodákat Szolyván, Huszton, Bustyaházán, Técsőn, Aknaszlatinán, Nagybocskón, Gyertyánligeten, új diákétkezdéje van a Kalotaszentkirályi Iskolaközpont szórványkollégiumának, elkészült a Téglás Gábor Iskolacsoport Déván.
A 2010-es kiemelt szórványprogramok között szerepel a Mezőségi Magyar Iskolaközpont építése. Az iskolaközpont létrehozásával befejeződhet az észak-nyugat mezőségi és szamosháti szórványoktatás stratégiai fejlesztése, ahol 5 óvodai csoport, 16 alsó tagozatos, 8 felső tagozatos és 3 szakiskolai osztály működésére lenne lehetőség. A TÉKA Alapítvány a szamosújvári Mezőségi Magyar Iskolaközpont felépítéséhez évi 40 millió forint támogatást kap. Az Iskolaközpont felépítését a Szórvány Tanács prioritásként jelölte meg, a létesítmény a magyar és a román kormány közös finanszírozásában, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont mintájára valósulna meg. 2009-ben a szamosújvári Helyi Tanács ingyenesen kiutalta az építési telket a város központjában, a MeH és a romániai Communitas Alapítvány pedig hozzájárult a tervdokumentáció költségeinek fedezéséhez.
Erdélyi projekt a vicei árvaház bővítése, közös gyermekház, tanulóház kialakítása az árvaházi és a falu szórványmagyar iskolásai számára. A Possibilitas Egyesület évek óta két árvaházat működtet a besztercei szórványban, gondoskodik a nevelt gyerekek nehéz sorban élő, hátrányos helyzetű szüleiről is. Az alapítvány által gondozott gyerekek révén biztosított a kistérség magyar nyelvű osztályainak működése.
Ugyancsak kiemelt programja az idei évnek a Gyerekek Háza program. A 21 csángó magyar oktatási helyszínből jelenleg 8 (Magyarfalu, Lábnik, Külsőrekecsin, Csík falu, Lujzikalagor, Frumósza, Kostelek, Diószeg) működik ilyen formában. Ezek a közösségi házak az MCSMSZ saját tulajdonában vannak és nemcsak az oktatást, hanem egy-egy közösség magyar kulturális életét is szolgálják. Helyet adnak a különféle gyűléseknek, szakmai továbbképzéseknek, táboroknak, konferenciáknak. Kialakításuknál fogva az itt tanítók szolgálati lakásaként is funkcionálnak. Számos esetben a község lakosai számára szervezett egészségügyi szűrések is itt zajlanak. 2010-től magyar állami támogatással nemcsak az intézmények fenntartása lesz biztosított, hanem a gyerekek számára sokkal nagyobb értékkel bíró internet-kapcsolat, valamint korszerű taneszközök és oktatási segédanyagok beszerzése is lehetővé válik.
Kárpátalján két projekt szerepel a kiemelt szórványtémák között: a Técsői Református Líceum bővítése révén Felső-Tisza-vidéki Magyar Oktatási és Kulturális Központ kialakítása, amelyben olyan körülményeket lehet létrehozni, hogy a szórványban élő magyarságnak lehetősége legyen az anyanyelvén igénybe venni az oktatást az alapfokútól a felsőfokú képzésig. Az új Nagyberegi Református Líceum tervek szerint 2011-re elkészülő épületének tetőterében kialakításra kerül egy 100 fős fiú-, illetve leánykollégium. Forrás: Nemzetpolitika.gov.hu

Bogdánffy Szilárd nyomában
A váradi főpásztor és a kispapok zarándoklata Bogdánffy Szilárd életének legfontosabb színhelyeire
Augusztus 31 – szeptember 3. közt a váradi egyházmegye egykori püspöke, a vértanú Bogdánffy Szilárd, az október 30-án boldoggáavatandó főpásztor fiatal éveinek legfontosabb színhelyeit látogatta végig az egyházmegye kispapjai és papjai kíséretében Böcskei László megyéspüspök. A négynapos program célja egyrészt az volt, hogy a résztvevők mélyebb betekintést nyerjenek a szentéletű püspök életébe, másrészt hogy az egyházmegyék közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzzék.
A zarándoklat első állomásaként a főpásztor s a kispapok a temesvári piarista templomban mutattak be szentmisét, ahol Bogdánffy Szilárd 1925–1929 között mint az akkori Piarista Főgimnázium (mai Gerhardinum) diákja gyakran imádkozott. Másnap délelőtt a Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek templomát mutatta be a zarándokoknak Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébános: itt mutatta be első szentmiséjét az 1934. június 29-én a Nagyvárad-Őssi Kis Szent Teréz-plébániatemplomban pappá szentelt Bogdánffy. Majd Martin Roos temesvári püspök vezetésével a nagyváradi csoport felkereste a szentéletű püspök szüleinek sírját. A temesvári program utolsó állomásaként meglátogatták a város első hospice-központját, a 2006-ban alapított Isteni Irgalmasság Házát, amelyet a ferences nővérek működtetnek, s ahol 2008. január 29-én Kräuter Sebestyén temesvári püspök elhunyt.
Délután a szerbiai Nagykikindán Szemerédi Pál plébános fogadta a zarándokokat, bemutatta az 1811-ben felszentelt Assisi Szent Ferenc plébániatemplomot, majd elvezette őket Feketetóra, a szentéletű püspök szülőfalujába. A környékbeli papokkal és hívekkel közösen Böcskei László püspök szentmisét mutatott be ott. A főpásztor homíliájában két igen fontos értékre hívta fel a jelenlévők figyelmét: a hűségre és az áldozatvállalásra. Mindkettő meghatározta a szentéletű püspök életét, s jellemeznie kell a 21. század keresztényének életét is. Feketetóról Csókára vezette át a zarándokokat Mellár József plébános, bemutatta a Szentháromság-plébániatemplomot, a későbbi főpásztor keresztelésének helyszínét. Estére érkeztek meg a zarándokok Nagybecskerekre, a püspöki székhelyre, ahol a szállás elfoglalása után Gyuris László székesegyházi plébánossal, Tietze Jenő protonotáriussal, Halmai János segédlelkésszel és Csipák Csaba székelykevei plébánossal közös vacsorán vettek részt, amelynek során a vendégek megismerkedtek a helyi konyha és a helyi egyház specifikumaival. Másnap a székesegyház meglátogatása után a zarándokok Versecre indultak, az út szerbiai részének utolsó állomására, ahol a város fölé emelkedő 1729-ben épült Szent Kereszt-kápolnát keresték fel, majd Erős Mihály plébános bemutatta a Szent Gellért tiszteletére szentelt neogót plébániatemplomot. A hazafelé vezető úton a Duna romániai partján letelepedett cseh közösségeket is felkereste a nagyváradi csoport: az éjszakát az elszigetelt Eibenthalon töltötték, ahol megtapasztalhatták a helyiek egyszerű életkörülményeit és vendégszeretetét. Temesvárra érkezve a zarándokok örömmel és lelkiekben gazdagodva újságolták, hogy a szentéletű püspök, Bogdánffy Szilárd személye valóban összeköti az egyházmegyéket.
Tóth Attila Levente V. éves kispap. Vasárnap (Kolozsvár)

Ünnepélyes eskütétel Hódmezővásárhelyen
„Vállalni kell a csatákat és állni kell a sarat, mert döntő ütközetek nélkül háborúkat sem lehet megnyerni”
A nemzeti összetartozás napján, a trianoni békediktátum 91. évfordulóján hetvenöt visszahonosított magyar – köztük Tőkés László püspök, EP-alelnök három gyermeke – tett állampolgársági esküt a Csongrád megyei Hódmezővásárhelyen. Az ünnepségen jelen lévő Tőkés László európai parlamenti alelnök beszédében kifejtette, hogy a nemzetegyesítés útján még sok csata áll előttünk. „Vállalni kell a csatákat és állni kell a sarat, mert döntő ütközetek nélkül háborúkat sem lehet megnyerni” – hangsúlyozta.
Hódmezővásárhely városházájának dísztermében hetvenöt határon túli magyar tehette le állampolgársági esküjét a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján. Az esemény a Himnusz közös eléneklésével, illetve szavalattal kezdődött. A Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Nagybecskerekről, Szabadkáról, Horgosról, Péterrévéről, Zentáról, Adáról, Óbecséről, és Magyarkanizsáról érkezett vendégeket Lázár János polgármester, a FIDESZ országgyűlési frakciójának vezetője köszöntötte.
A városi elöljáró köszöntőjében kifejtette, hogy régóta várt választóvonal a mostani eskütétel nem csak a fogadalmat tevőknek, hanem az egész magyarságnak. A honosítás lezárja a „jelzős szerkezetes magyarság” korszakát, mondta, majd hozzátette: „ez az utolsó alkalom, amikor a ma esküt tevőket bárki megkülönböztetheti nemzettársaitól”. Brüsszelben és Budapesten egyaránt az a parlamenti képviselők célja, hogy igazságot szolgáltassanak azoknak, akik az elmúlt évtizedekben kisebbségbe szorultak. A nemzeti összetartozás napja nem Trianon lezárását jelenti, hanem a 2004. decemberi népszavazás igazságtalanságának kiküszöbölését – jelentette ki a polgármester. A szétszakított magyarság sebeire a gyógyírt a schengeni övezethez való csatlakozás hozhatja el. Lázár János hangsúlyozta, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás még csak az első lépés abból, ami az Országgyűlés előtt áll. „A 21. századi magyarság előtt, itt a Kárpát-medencében, különösképpen a határon túli politikai és gazdasági elit számára is nagyon fontos kihívás, hogy milyen irányba haladunk, mi az összenemzeti felelősség, hogy vajon képesek leszünk megtartani a határon túli magyarságot, vagy magyarok százezreit veszítjük el az asszimiláció vagy az elvándorlás tengerében. (…) Nem csak optimizmusra, hanem félelemre, aggódásra és a nehéz időkre való felellőségre is bőségesen van okunk” – zárta beszédét Lázár.

A Látó vajdasági turnén járt
Július 24–27. között a Látó szerkesztői, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor vajdasági felolvasókörúton vettek részt. A lap szerkesztői felolvastak Adán, Zentán, Becskereken, Muzslyán és Újvidéken.
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Irodalmi karaván című pályázati programjának keretében a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet 2011 novembere és 2012 júniusa között a Vajdaságban öt Kárpát-medencei magyar írócsoport, irodalmi műhely munkatársainak részvételével felolvasókörutakat, irodalmi rendezvénysorozatokat szervezett, amelyekre tavaly novemberben a kolozsvári székhelyű Erdélyi Magyar Írók Ligája, az ungvári Együtt és a lendvai Muratáj, az idén június-júliusban pedig a marosvásárhelyi Látó és a pozsonyi-budapesti Kalligram című kulturális és irodalmi folyóiratok, illetve műhelyek munkatársai kaptak meghívást.
A rendezvénysorozat célja az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a muravidéki, azaz a határon túli kortárs magyar irodalom értékeinek vajdasági megjelenítése és népszerűsítése.
Népújság (Marosvásárhely)

140 esztendeje alakult meg a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete
December 21-én pénteken a temesvári Szépművészeti Múzeum Barokk Termében a 140. esztendővel ezelőtt létrehozott Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének megalakulásáról emlékeztek meg a temesvári történészek, amely fő feladatául annak idején a Bánság múltjának feltárását, fellelhető művelődési javainak összegyűjtését, megőrzését szánták. Az évfordulós megemlékezés résztvevőit Marian Constantin Vasile, a Temes megyei önkormányzat alelnöke, valamint Dan Leopold Ciubotaru, a Bánság Múzeum, Marcel Tolcea a Szépművészeti Múzeum és Claudiu Ilaş a Falumúzeum igazgatója köszöntötték. A Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének 1872 szeptemberében történet megalakulásáról, a későbbi Bánság Múzeum gyűjteményének megalapozásáról Vasile Dudaş történész tartott jól dokumentált előadást. A megemlékezés szép számú résztvevőjére vigyázó szemeivel elégedetten tekintett a Barokk Teremben díszhelyen kiállított portréjáról a Szent István Rend díszöltönyét viselő Ormós Zsigmond, akinek magángyűjteménye a temesvári múzeum alapkollekcióját képezi. A tartásos rendezvény ünnepélyességét Andrea Olaru zongorajátéka fokozta.
„Temes Vármegye főispánja, Ormós Zsigmond kezdeményezésére alakult meg 140 esztendővel ezelőtt Temesváron a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Szekernyés János helytörténész. –  Ezen a tájegységen meglepően sokan foglalkoztak abban az időben történetírással, helytörténettel, nem csak Temesváron, hanem Nagybecskereken, Orsován, Lugoson is. A történelemtudomány iránt vonzódó embereket úgy gondolták, hogy tanácsos lenne egy szakmai szervezetben egyesíteni. Az egyesület rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, összejöveteleket, megjelentették az egyesület évkönyveit, majd a folyóiratát, értesítőit. A tudományos ülésszakokon felolvasott tanulmányokat, de más írásokat is rendszeresen közzétették. Erre a folyóiratra napjainkban is a Bánság történetével foglalkozó történészek rendszeresen hivatkoznak, alapvető tanulmányokat közöltek az egyesület folyóiratában. Pár esztendővel később külön létrejött a Délmagyarországi Múzeum Egyesület, amelynek elsődleges célja a temesvári múzeum létrehozása volt. Végül a két egyesület fuzionált, és közös ügynek tekintették, hogy megteremtsék Délmagyarország Múzeumát. Ez sikerült is, először a Püspöki Palota termeiben helyezték el a gyűjteményt, majd a Főreáliskolában, a Vármegyeházában, amíg az akkori Lonovics utcában megépítették a Múzeum első épületét (ma a Tudományos Akadémia temesvári székháza), amit 1894-ben avattak fel. A Múzeumnak elsősorban történelmi részlege volt, de nagyon gazdag volt a művészeti osztálya is, hiszen Ormós Zsigmond elsősorban műalkotásokat, szobrokat, festményeket, érmeket gyűjtött. Ugyanakkor létrejött a néprajzi osztály is, ezzel a három osztállyal működött a múzeum. A múzeum osztályai később sorra leváltak, létrejött az önálló Szépművészeti, Néprajzi és a Falumúzeum, csak a Történeti és az 1973-ban létrehozott Természettudományos részleg maradt a Hunyadi-kastélyban, ahová 1954-ben költözött a Múzeum. Ez a 140 esztendő valóságos sikertörténet, mert az a csíra, amit 1872-ben a régi történészek és régészek elültettek, kilombosodott, kifejlődött és egy egész intézményrendszert teremtett meg. Nem csak a muzeológia fejlődött ki Temesváron, hanem a történelemtudomány, a művészettörténet is. A Nyugati Egyetem keretében történelmi tanszék működik, a Képzőművészeti Karon pedig művészettörténészi képzés folyik az elméleti része is a történelemtudománynak és a művészettörténetnek jó kezekben van.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Mosóczy-telepiek Nagybecskereken
Épülő egyházi kapcsolatok
Arad – Vasárnap a Mosóczy-telepi katolikus plébánia 50 híve, ft. Kalapis Damián plébános vezetésével a délvidéki Nagybecskerekre tett autóbuszos kirándulást. Az ottani, muzsnai plébánián ft. Kalapis Stojan plébános fogadta őket, vendégek és vendéglátóik részt vettek a délelőtti szentmisén, ahol a Mosóczy-telepi templomkórus, Bakó Antal kántor dirigálásával énekelt. A közös ebédet követően ellátogattak ft. Kalapis Stojan szülőfalujába, Erzsébetlakra, közben meglátogatták az útba eső templomokat. A délvidéki településeken sok magyar, bolgár, német és román lakos él. A muzsnai plébánián ft. Kalapis Stojan pályázati támogatással bentlakást épített, ahol 66, a környékbeli településeken élő magyar diák lakik, teljes ellátás mellett. Innen járnak a város különböző iskoláiba. A plébános, 2000 fős katolikus közösséget maga mögött tudva – főként magyarországi támogatással –, most fogott hozzá egy nagy méretű sportcsarnok megépítéséhez. A két plébánia fiataljai, hívei között elmélyülő viszonyt példázza, hogy az aradiakat újabb látogatásra hívták meg, de ők is vendégségbe várják a nagybecskereki híveket – tudtuk meg ft. Kalapis Damián, Mosóczy-telepi katolikus plébánostól.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Aradi vértanúk – A külhoni magyarok számos településen tartottak megemlékezéseket
A központi megemlékezések mellett számos más helyen is tartottak a külhoni magyarok rendezvényeket vasárnap, az aradi vértanúk emléknapján.
Erdélyben, Székelyudvarhelyen a helyi polgármesteri hivatal szervezésében a Vasszékely szobránál helyeztek el koszorúkat. Sepsiszentgyörgyön a helyi polgármesteri hivatal és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szervezésében a Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren az aradi vértanúk emlékére felállított kopjafáknál emlékeztek az 1849-ben kivégzettekre. Marosvásárhelyen a postaréti Székely Vértanúk emlékművénél tartottak megemlékezést az RMDSZ szervezésében.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is megemlékezéseket szervezett Erdély több városában. Marosvásárhelyen emlékműsor volt a Deus Providebit Házban, ahol kiállítás nyílt az október 6. alkalmából meghirdetett gyermekrajz-versenyre beérkezett rajzokból. Szatmárnémetiben történelmi előadást és versműsort tartottak, majd a résztvevők megkoszorúzták Kossuth Lajos emléksírját, Petőfi Sándor szobrát és Gonzeczky Jenő mártír emléktábláját.
Csíkszeredában a városháza dísztermében tartottak megemlékezést. Brassóban a település közkedvelt turisztikai látványosságának számító Cenken idézték fel a szabadságharc hőseinek a tetteit, és ebből az alkalomból hagyományos túrát is tartottak. Zilahon a református templom kertjében koszorúzták meg az 1848-49-es obeliszket.
Az aradi vértanúk tiszteletére tartott rendezvények a Vajdaságban már szombaton megkezdődtek.
Kishegyesen a forradalom utolsó győztes csatájára emlékeztek, amely 1849. július 14-én volt az akkori Kishegyes-Szeghegy-Feketehegy háromszögben. Nagybecskereken hangversennyel és koszorúzással rótta le tiszteletét a helyi magyarság Lázár Vilmos, a település szülötte előtt.
Zomborban, az egykori Bács-Bodrog megye központjában Schweidel József emléke előtt rótták le tiszteletüket a vajdasági magyarság képviselői. A helyi Szent Rókus temetőben számos szabadságharcos honvédet temettek el, néhány évtizeddel ezelőtt azonban ezeket a sírokat megsemmisítették. Az egykori katonák most közös sírban fekszenek, az emléküket őrző obeliszket koszorúzták meg a helyiek.
Adán Damjanich János emlékművénél rendeztek koszorúzási ünnepséget az aradi vértanúk emlékére, ahol beszédet mondott Tarnai Richárd, a KDNP országgyűlési képviselője.
Csehországban a magyarok Görgey Artúr, az 1848-49-es magyar szabadságharc hadseregparancsnoka prágai emléktáblájának megkoszorúzásával emlékeztek meg az aradi vértanúkról.
A megemlékezést, amelyen a résztvevők meghallgatták a 13 aradi vértanú történetét, az Együttélés politikai mozgalom magyar nemzeti tagozata kezdeményezte, és több helyi magyar szervezet is csatlakozott hozzá.
Görgey emléktáblája arra emlékeztet, hogy a szabadságharc hadvezére 1845-1848 között a prágai egyetemen folytatott vegyészeti tanulmányokat, s a városban nősült meg.
MTI
Erdély.ma

A Holnap szerbje
Széljegyzetek Németh Ferenc könyvéhez*
A húszas évek vége Ady-ellenes támadásai, s főleg a fiatal „konzervatívok” Adyval kapcsolatos megnyilatkozásai kapcsán írta A Holnap Társaság szerb tagja, Todor Manojlovic egyik korabeli cikkében: „…Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. […] Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók. Itt is úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy az új és szenzációs Ady-támadások útján új lehetőséget adjanak önmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.”
Manojlovic szándéka nemes, de argumentációja ma már nem érthető maradéktalanul, éppúgy, ahogy az Ady-apologetika egy jelentékeny hányada sem. Ady költészete – s éppen a kortárs számára – nehezen választható el a költő társadalmi programjától; nem állítható komolyan, hogy nem állt volna szemben kora „hivatalos” Magyarországával, hogy nem vett részt olyan radikális mozgalomban, amelynek nyílt célja a politikai felépítmény lebontása volt. Hiszen éppen maga Manojlovic hangsúlyozza Németh Ferenc most megjelent, citátumokban bővelkedő – a fönti passzust is tartalmazó – kötetében a költő társadalmi-politikai elkötelezettségét, s arra is utal, hogy A Holnap emberei tudatosan akartak mást, mint ami volt. Lásd erről például a szerb költő-műfordítónak azt az esszéjét, amelyet A Holnap temesvári estjén olvasott föl mint bevezetőt – s amely a most tárgyalt kötetbe is bekerült.
Innen nézve nem logikátlan, hogy Ady bírálói még évtizedek múlva is a költőnek a háború előtti kormánypárti elit(ek)re szórt konkrét vádjai, átkai jogosságát vitatták. Az életmű valódi súlyát azonban valószínűleg nem ezek adják meg; minél jobban eloldozzuk Adyt a számára adott esetben közvetlen témát kínáló politikai konkrétumoktól, annál nyilvánvalóbb látomásainak egyetemessége. Hegedűs Lóránt, a múlt századelő író-közgazdász minisztere (nem tévesztendő össze a közelmúltban elhunyt volt püspökkel!), aki a politikában Tisza István, a költészetben pedig Ady hívének mondotta magát, s aki 1940-ben kísérletet tett kettejük emlékének összebékítésére, jól látta ezt. Az utolsó húsz év részleges eszmetörténeti átértékelése is arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az 1918-as „forradalmi erők” olvasatában értelmezni a 20. század első másfél-két évtizedének magyar társadalmi eseményeit; akárhány jogos elem volt is a korabeli ellenzék kormánypolitika-bírálatában, Tisza működését meghatározták, esélyeit behatárolták az adottságok, koncepciók és prekoncepciók. Ma már kínos lenne Tisza István politikáját és személyiségét Ady-idézetek alapján rekonstruálni és minősíteni – mint ahogy Ady jelentőségét sem lehet Tisza véleménye nyomán. Amennyire nem igaz, hogy Tisza „gyújtogató, csóvás ember”, rongy és bolond lett volna, ugyanolyan értékelhetetlen, amit a miniszterelnök mondott Bécsben, a Hotel Imperialban – amikor Hegedűs Adyt próbálta népszerűsíteni a delegáció körében –, mereven nézve az asztal közepén álló pálmát: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.” (Hegedűs Lóránt: Ady és Tisza. [Budapest], Nyugat, [1940], 51. p.). Viszont valószínűleg van igazság-magva annak, amit Hegedűs az 1910 körüli évek Adyjáról mond: „politikai képlátásain már nagyon kezd a falusi ponyvairodalom mutatkozni” (Uo., 75. p.).
Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a két életpálya tárgyszerű párhuzamos mérlegelésére éppen Nagyváradon lehet szellemi-érzelmi indíték, ahol száz-egynéhány évvel ezelőtt oly színvonalas gárdával képviseltette magát a két nagy, szemben álló irányzat, ahogyan az Nagy Endre remek könyvéből, az Egy város regényéből oly szépen kiderül.
Egyébként Németh Ferenc könyvét olvasva hasonló benyomásunk támad, mint egykor, amikor Nagy Endréét forgattuk: a váradi szellemi körök között nem folyhatott olyan gyilkos háború A Holnap alapításának idején, mint amit irodalomtankönyveink sugalltak. Igaz, a kötetben szereplő, a „holnapos” évek eseményeit rögzítő Manojlovic-napló távirati stílusú följegyzései nem adnak sok támpontot ennek a küzdelemnek a föltérképezéséhez. Pontosan szerepelnek benne a szerző olvasmányélményei – mind magas irodalom, sehol propagandakiadvány –, saját írói s főleg fordítói eredményei – olykor bámulatos fegyelemmel, penzumszerűen, ám profi módon dolgozik fordításain, van, hogy egy nap három Ady-verset fordít németre, egy másik napon papírra vet három eredeti költeményt –, s főképp az, hogy a naplóíró kivel, hol, melyik kávéházban, étteremben, bodegában fejezte be az éjszakát, készülve az új szellemi világért vívandó harcra.
Sőt az az érzésünk támad, hogy a harc éppen ott zajlik az asztalnál, bor és egyebek mellett; ami igaz, az igaz, a följegyzésekben sűrűn szereplő Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás alkatilag sem emlékeztettek rohamosztagosokra. Különösen hitelesnek látszik ez a kép, hiszen ezúttal egy olyan szerb alkotó emlékezésein, tanulmányain, naplójegyzetein – Németh Ferenc lényegében minden közölt és idáig kéziratban lévő idevágó Manojlovic-szöveget beillesztett könyvébe – keresztül vetül fény ezekre az évekre, akinek irodalmi nyelve (ekkor) főleg a német – ő fordítja németre Ady és néhány más holnapos verseit a már klasszikus váradi antológia megjelenésének évében, hogy végül a szerb Ady-recepció megteremtőjévé váljék –, s aki világnézetileg is a modern költőcsoporthoz áll közel; magát Adyt már 1908–1909-ben a kor egyetemes költészete egyik legnagyobbjának tekinti, s Babits művészetéről is van hódoló szava. Manojlovicnál nyoma sincs annak, hogy az uralkodó magyar kormánypolitikával szemben szánná rá magát a kultúrpolitikai küzdelemre, nem fordul meg a fejében, hogy Magyarországot föl kellene darabolni s hogy a délszlávoknak közös államban kellene egyesülniük. 1908-ban együtt borzongatja meg a háború előszele őt és a váradi magyar értelmiségieket. A társadalom megújítását valószínűleg a nemzedékváltástól várja; inkább nemzedékek, mint nemzetek küzdelmének tartja a századelő magyar forrongásait és azok következményeit, bele is veti magát a sűrűjébe. Adyval alig egy héttel az után ismerkedik meg, hogy verseinek fordításába fog. A szerb fiatalember nemcsak német tolmácsa barátainak: egyenjogú tagja a társaságnak. A Holnap-antológia második kötetében ott olvasható egyik verse Dutka Ákos fordításában, népszerűsítő cikke jelenik meg a mozgalomról és eszményeiről, temesvári bemutatkozásuk elé pedig azt a bevezető szöveget írja, amelyikből idéztünk már. Nem véletlen vagy egyszeri alkalom ez a temesvári jelenlét sem: Manojlovic nemcsak A Holnapnak, hanem a temesvári Dél társaságnak is a tagja, amely hasonló szellemben dolgozik, mint a váradiak – ráadásul átmenetileg nagyobb sikerrel, itt ugyanis elindítanak egy folyóiratot is – igaz, fönntartani egy évig sem lehet. S a két társaság között mintha a szerb költő-fordító lenne a legközvetlenebb kapocs. Élete Becskerek, Belgrád, Temesvár és Várad négyszögében zajlik, de igazi szellemi közösségét, úgy látszik, a két utóbbiban találja meg. Ez persze nem magából a szűkszavú naplóból derül ki, amelynek igazi forrásértékét Németh Ferenc adja meg azzal, hogy körbeépíti a szerb író későbbi, e korszakra és Adyra vonatkozó utalásaival, a holnaposokkal való levelezéséből készült válogatással – melynek több darabja szintén itt jelenik meg először –, továbbá a szerb szerzőnek ha nem is teljes pályaképével, de életútjára vonatkozó számos megjegyzésével.
Ez a kötet nemcsak a magyar–szerb irodalmi kapcsolatokra irányítja figyelmünket, hanem a magyar–magyar viszonyra is; egy délvidéki produktum ad itt lényeges adalékokat olyan, a Partiumban lezajlott irodalomtörténeti eseményekhez, amelyek az erdélyi magyar kisebbségtörténetnek is előzményei. S térjünk itt vissza ahhoz, amit Ady és a napi politika viszonyáról mondtunk. 1929 elején jelent meg az a felhívás, amelyet többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek és Tamási Áron is aláírt, és amelyben ez is szerepel: „Ady Endrének, az ősi tehetségnek nem volt egyéni élete. Az ő élete a magyarság ezeréves életének sűrített szimbóluma volt, egész nagyságában, egész szerencsétlenségében – egész elrendeltségében.
Nem azért szakadt ki fajából, hogy gyűlölje, szeresse, magasra csillogtassa, avagy ostorozza. Ő fajának elválaszthatatlan, kiválaszthatatlan homogén része, talán a pszichéje, talán az öntudata, talán az önítélete, talán egy idegcentruma, talán a vérkeringése volt. Döntő fontosságú, száz alakban megjelenő erőforma a magyarság roppant testében.” (Szobrot Adynak. [A szoboralap intézőbizottságának felhívása.] Brassói Lapok, 1929. január 28., 3. p.)
Ezt az előzményjelleget az egyik szálon a személyi átfedések is alátámasztják. Hegedüs Nándor például, aki részt vesz A Holnap dolgaiban, Trianon után a kisebbségi közélet, sajtó és politika egyik fontos alakja lett; a most tárgyalt kötet apró hibáinak egyike, hogy a névmagyarázatokban erre még utalás sincs, a rá vonatkozó passzusban nem kerül említésre 1918 és a harmincas évek vége közötti szerepe. Vagy például Antal Sándor két világháború közötti, szintén fontos csehszlovákiai munkásságáról sem esik egy szó sem.
A két világháború közötti erdélyi-partiumi és délvidéki magyar irodalomban egyébként számos közös szál van. A délvidék szülötte volt Járosi Andor, a kolozsvári evangélikus esperes, a Helikon tagja, aki szembeszállt a náci rendelkezésekkel – s akit végül a szovjetek deportáltak. Hunyady Sándor még Kolozsvárt írt, s talán legfontosabb drámája, a Feketeszárú cseresznye Bácskában játszódik a főhatalomváltás idején, a korszak egyik legértékesebb erdélyi regényét, a Tibold Mártont az Óverbászon született, Marosvásárhelyre elszármazott Molter Károly írta meg – egy délvidéki német fiatalember magyarrá válásáról. Valamiképpen ez a könyv is ebbe a sorba illeszkedik, ez idő szerint éppen a végére.
S szóljunk néhány szót a sorozatról is, amelyben a kötet megjelent. Volt már a délvidéki magyarságnak irodalomtörténeti hagyományokat föltáró sorozata, de az évtizedekkel ezelőtt megszűnt. 2011-ben indult útnak az új sorozat, a Délvidéki soroló; Németh Ferenc Ady vonzáskörében című könyve ennek harmadik darabja. A másodiknak a szerzője az óbecsei Draskóczy Ede ügyvéd, szerkesztő, politikus, művelődésszervező; a korábban alig emlegetett Draskóczy Szenteleky Kornéllal és a nemrég Bárdi Nándor által újrafölfedezett Kende Ferenccel együtt a két világháború közötti délvidéki magyar kultúrélet legjelentékenyebb működtetői közé tartozott. A közgyűlési beszédeket, cikkeket, tanulmányokat és a szerzőre vonatkozó dokumentumokat tartalmazó kötetet Mák Ferenc állította össze, ő írta az elemző tanulmányt is, elkészítette továbbá a kötet számára Draskóczy nyomtatásban megjelent írásainak bibliográfiáját. Ennek előtte Mák biztos kézzel választotta ki a századforduló lappangó irodalmi anyagaiból Kanizsai Ferenc Ifjú Csóti Pál című regényét, „amelyben a birtokát vesztett dzsentri délvidéki változatának történetét írta meg” az elfeledett (s az utószó szerint éppen ezzel az egy művével a többi fölé nőtt) szerző. Mák a sorozatterv leadásakor húsz kötetet nevesített, de ezekkel a Délvidéki soroló nyilván nem lesz lezárva. A legközelebbi kiadványok egyike annak a Herczeg Ferenc-konferenciának az anyaga, amelyet az író születésének százötvenedik évfordulóján, 2013 szeptemberében rendeztek meg Versecen, házigazdaként az ottani, már az elemi iskolát is húsz éve nélkülöző, ám rendkívül agilis szórványtagok Petőfi Sándor Kultúregyesületével.
S hogy most egy szuszra tudassunk még néhány információt az olvasóval: Mák Ferencnek – sok évvel korábbi, elsősorban irodalomtörténeti tanulmányokat, esszéket, jegyzeteket tartalmazó kötetei és A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája (Újvidék–Zenta, Forum–Vajdasági M. Művelődési Intézet, 2008) című testes munkája után két fontos könyve látott napvilágot nemrégiben: a Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlavónia – magyarságának sorstörténetéből című tanulmánykötet és a Magyarok a Vajdaságban 1918–1945 című történelmi kronológia, ez utóbbi Zentán, a most tárgyalt sorozatot is megjelentető Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, az előbbi pedig a szlovákiai Méry Ratio és a budapesti Pro Minoritate Alapítvány gondozásában.
Filep Tamás Gusztáv
* Németh Ferenc: Ady vonzáskörében. Todor Manojlovic Nagyvárad, Temesvár és Arad között 1907–1910. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012 (Délvidéki Soroló 3.), 195 p.
Várad (Nagyvárad)

Szigetlét
Délvidék felfedezése
A Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciója (KMÚEK), amelynek tagja a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) is, több mint nyolc évvel ezelőtt, 2005 májusában alakult meg Szegeden, és azóta évente legalább kétszer rendszeresen találkoznak a tagszervezetek. Munkája eredményeként az elmúlt időszakban jelentősen felélénkült a külhoni magyar médiumok közötti kommunikáció.
Általában kétszer tart fórumot, ahol megvitatják az újságírás terén mutatkozó legújabb kihívásokat, problémákat, megvalósításokat. A tavalytól egy új programmal jelentkeznek. A Kárpát-medencei magyar újságírók egy-egy Kárpát-medencei régióban médiatábort szerveznek, és elkészítik annak a régiónak a kismonográfiáját. Az első tábor tavaly Erzsébetlakon volt, a szerbiai Bánságban. A KMÚEK májusi tatrangi tanácskozásán ennek a munkának az eredményét, Erzsébetlak monográfiáját mutatták be a vajdasági újságírókollégák. – Reményeink szerint ez a program is hagyománnyá válik, s még az idén azon fáradozunk, hogy Erdélyben is összehívjunk egy ilyen tábort. Talán már az őszi KMÚEK-találkozóra elkészül az erdélyi szórványt bemutató kötet, nyilatkozta a tanácskozáson Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, a KMÚEK társelnöke.
Az első sikerélmény, hogy együtt voltunk
A riporttábor szervezője a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) volt. Az egyesület 2003-ban alakult meg, tagságának túlnyomó része a legnagyobb vajdasági magyar szerkesztőségekben dolgozik, de az egyesület nyitott a helyi lapok, rádiók és televíziók felé is. A VMÚE egyik alapítója és állandó résztvevője a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának. A VMÚE elnöke, Tóth Lívia szerint Erzsébetlak olyan település, ahol riporteri kíváncsiságát mindenki ki tudta elégíteni. – Szerencsésen egy tető alá tudtunk ülni többen egy olyan Nagybecskerek közeli faluban, Erzsébetlakon, ahol a közelben szlovákok, katolikus bolgárok, románok, szerbek élnek. Az első sikerélmény az volt, hogy együtt voltunk. Bár közhelynek tűnik, de jó leülni és beszélgetni.
A másik sikerélmény az volt, hogy az elkészült írásokat kötetben jelentettük meg. Maga az írás ugyanis még nem könyv. A könyvet el kell készíteni, meg kell szerkeszteni, képileg, szövegileg is. Úgy gondolom, hogy csinos kis küllemet tudtam kölcsönözni a könyvnek, mert ez volt az én feladatom, és így kötetben, két borító közé fogva, gondolom, nemcsak írások ezek, hanem könyv is. Nem baj, ha kevesen olvassák el, nem baj, ha a polcon marad, egyfajta dokumentum, hogy 2013-ban milyen emberek éltek azon a területen, milyen történeteket mondtak el. Tóth Lívia szerint azért választották Közép-Bánátot, illetve Erzsébetlakot, mert oda a vajdasági újságírók is ritkábban jutnak el, pedig ezen a vidéken sok jó kezdeményezés van, amelyekről a Kárpát-medencében is érdemes hírt adni. – Mi a falusi turizmusra, a konyhakertészek munkájára, a Császár-tó természetvédelmi területre, az écskai Lázár-kastély történetére hívtuk fel a figyelmet, de az erdélyi Háromszék lap újságíróját, Ferencz Csabát például az itteni katolikus bolgár lakosság élete érdekelte – tette hozzá a VMÚE elnöke. A kiadvány megjelenését a Bethlen Gábor Alap támogatta, a fotókat Bencsik István, Ferencz Csaba, Kecskés István, Léphaft Pál, Martinek Imre és Tóth Lívia készítették.
*** Erzsébetlak (szerbül Belo Blato, szlovákul Biele Blato, németül Elisenheim) a Vajdaság Közép-bánsági körzetében helyezkedik el, Nagybecskerektől 17, Belgrádtól 60 kilométerre, Lukácsfalva és Écska közelében. A vidék 74 méteres tengerszint feletti magassága enyhén kiemelkedő szigetet képez, valószínű, hogy a területe egykor szigetet alkotott a Pannon-tengerben. Nyugatról a Tisza, délnyugatról a Béga folyó övezi, keletre számos halastó található.
A község a német bánsági Határőrvidék területén 1866-ban jött létre, Torontálszécsányból jött katolikus németekkel telepítették be. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1876-ban a Tisza áradása az egész falut elpusztította, lakosai elköltöztek. 1887-ben (a Magyar katolikus lexikon szerint 1888-ban) telepítették be ismét szlovákokkal, magyarokkal, bolgárokkal. Jelenlegi, mintegy 1.500 fős lakosságát is zömében ez a három nép alkotja, de élnek a faluban szerbek is.
A katolikus templomot Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére 1896-ban emelték, az evangélikusoké pedig 1902-1903-ban épült.
A falut övező 1600 holdnyi földterületből csak mintegy 600 hold művelhető. A kertészet mellett a lakosság jelentős része halászattal is foglalkozott, valamint a nád kitermelése és értékesítése is bevételt hoz több család számára. Az utóbbi időben a településen fellendülőben van a falusi turizmus is.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Ünnepi tanácsülésen koccintottak a testvérvárosok küldöttei
Már hagyománynak számít, hogy az Aradi Napok rendezvénysorozat keretén belül egy közös, ünnepi tanácsülésen ülnek össze a testvérvárosok küldöttei. Idén sem volt ez másként, pénteken délelőtt, a városháza dísztermében Gheorghe Falcă aradi polgármester és Bognár Levente alpolgármester fogadta Pécs, Gyula, Zrenjanin (Nagybecskerek, Szerbia), illetve Prága V. kerületének képviselőit.
Arad polgármestere – aki igyekezett emlékeztetni a jelenlevőket arra, hogy mandátumának 10. évét tapossa – köszöntőjében hangsúlyozta: büszke arra, hogy mind a négy településsel testvérvárosi kapcsolat alakult ki, ugyanakkor reméli, együttes erővel sikerül támogatni Arad jelölését az Európa kulturális fővárosa cím elnyerésére. Egyébként a beszédek is erre a témára irányultak, a nemes célkitűzés fontosságáról Andó András, a pályázatot meghirdető Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 Szövetség elnöke beszélt. Felszólalt dr. Páva Zsolt pécsi polgármester, Galbács Mihály gyulai alpolgármester, Duško Radović, zrenjanini alpolgármester és nem utolsó sorban Jiří Vitha, Prága V. kerületének tanácsosa.
Amint azt a Nyugati Jelen megírta, a tanácsülésen egy Pro Urbe és több Kiválósági díj is gazdára talált. Előbbit post mortem a tavaly júliusban elhunyt, ’51-es születésű Sándor István műépítésznek ítélték oda. Arad egyik emblematikus szakembere – aki tévés operatőrként is sikeresen megállta a helyét, többek között az MTV és a Duna TV aradi stábjának oszlopos tagja volt – nevéhez számos építészeti projekt fűződik. Összetett városrendezési tanulmányokat, terveket készített, műemlékeket restaurált, templomokat, tömbházakat tervezett stb. Együttműködött a Hirschl-ház és a Régi színház, valamint a Csiky Gergely Főgimnázium felújításában, koordinálta az egykori Tűzoltótér (Megbékélési park) átrendezését, kulcsszerepet játszott a Szabadság-szobor visszaállításában és még sorolhatnánk.
A díjat lánya, Zelenák Andrea vette át, de az eseményt könnyes szemmel követte a kiváló szakember édesanyja is. Utóbbi a Nyugati Jelennek így vélekedett: „Kicsit elkéstek, erre gondoltam, amikor megtudtam, hogy a fiamat is kitüntetik. Megérdemelte a díjat, hisz végigdolgozta az életét. Kár, hogy nem személyesen vette át, hogy ő is érezhesse: munkáját elismerik. Szívvel-lélekkel csinálta, amit csinált, igazi aradi volt, aki az ő városáért mindent megtett” – nyilatkozta Sándor Klára. Zelenák Andrea, úgy érzi, édesapja kézzelfogható örökséget hagyott hátra a városnak, kár, hogy ezt élete során nem értékelték kellőképp.
Kiválósági díjat kapott továbbá: Ştefan Oroian festő, grafikus, szobrász, Virgil Jireghie fotóművész, Vadász Ernő nyugalmazott testnevelő tanár, Jigău Adrian-Ioan sportoló, Mircea Potocean tanár, Nicolae Blaga üzletember, Lars T Gareberg svédországi lutheránus pap és nem utolsó sorban Tiberiu Ţiganu sporttörténet-író.
A díjátadások után a jelenlevők pezsgővel koccintva oldották a hangulatot.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

„A közép-európai multikulturalizmus fővárosa Arad”
Tegnap délután a Városháza Ferdinánd termében nyitották meg a IX. Nemzeti Kisebbségek Fesztiválját, melynek díszvendége volt Surján László, az Európai Parlament volt alelnöke. Surján beszédében a székelyföldi autonómiának a kérdését is érintette, megjegyezve: „…autonómia ügyben nem románok és magyarok állnak egymással szemben, hanem két eltérő világlátás, s mindkét oldalon lehetnek mindkét népcsoportból”. A Charta XXI. Megbékélési Mozgalom elindítója arra buzdította a jelenlevőket, hogy haladjanak a megbékélés és együttműködés útján, illetve aláírásukkal támogassák a mozgalmat. „A közép-európai népek közötti kiengesztelés és együttműködés ügyét eddig 89 aradi polgár támogatta. Ez kiemelkedő az erdélyi városok körében, a romániai aláírók 12,5%-a”.
A megnyitón egyébként köszöntő beszédet mondott és a megbékélésre, kölcsönös tiszteletre szólított fel mindenkit Bognár Levente aradi alpolgármester, a megyében élő etnikumok képviselői rövid prezentációt mutattak be. Arad testvérvárosai közül Nagybecskerek és Prága V. kerülete képviseltette magát, Gyula város küldöttsége objektív okok miatt otthon maradt.
A fesztivál pénteken folytatódik a 17 órai felvonulással a városközpontban, 18 órától az Eminescu parkban a hagyományos termékek vásárára látogathatnak ki az aradiak. Ugyanott kulturális műsorok is zajlanak.
Sólya R. Emília, Nyugati Jelen (Arad)

Újabb nyílt levelet küldött a Mikó-per ügyében Marosán Tamás
Újabb tisztázó nyílt levelet fogalmazott Marosan Tamás, a Mikó-per vádlottja az üggyel kapcsolatban, amelynek hétfőn ismét tárgyalnak a Ploiesti-i Táblabíróságon. Az Erdélyi Református Egyházkerület volt jogtanácsosa pontokba szedve bizonyítja, hogy a Mikó-per vádlottjait ártatlanul ítélték el első fokon. Levelét az alábbiakban közöljük.
Mikó ügy:
Ne hagyjuk az igazságot a feledés homályába merülni!
Valószínűleg végéhez közeledik a Mikó per. 2014. november 24-én jogerős ítélet születhet. Ismételten megpróbáltam röviden összefoglalni a per lényegét.
                                A vádirat (és az alapfokú bírósági határozat) szerint:
                I. nem voltunk illetékesek az ingatlant visszaszolgáltatni, és
                II. a „valósággal ellentétben” a református egyháznak szolgáltattuk vissza a Mikó Kollégiumot,
                III. tudniillik a kollégium közadakozásból és városi, illetve állami segélyből épült fel, tehát az államosítás előtti tulajdonosa a „székely nép”, tehát a román állam volt.
                                Tények:
                I. A Brassói Ítélőtábla hét hónappal a visszaszolgáltatást megelőzően a 2001. szept. 21-i 258. sz. jogerős határozatában megállapította, hogy a „Mikó” kollégium ingatlanának visszaszolgáltatása ügyében a 83/1999. sz. sürgősségi kormányrendelet 2. sz.-ban meghatározott 3 tagú bizottság (amelynek tagjai voltunk) illetékes eljárni. Tehát mégiscsak illetékesen jártunk el!
                II.1. A Kovásznai Törvényszék 2005. okt. 20/125A. sz. határozatában (a 176/1948-as államosítási dekrétumra hivatkozva) első következtetéseként megállapította, hogy a teljes kollégiumi vagyon egykori tulajdonosa a református egyház volt (5. old. 2., és 6. bek.). A Brassói Ítélőtábla 2006. márc. 15-i 187/R. sz. jogerős határozatában (a 176/1948-as államosítási dekrétum mellett a kollégium 1937-1938 évi Értesítőjére való hivatkozással) jogerősen állapította meg a református egyháznak kollégiumi vagyonok feletti tulajdonjogát és ebből fakadó perbeli minőségét.
                II.2. Hivatkozással a Román Nemzeti Bank 1947. nov. 18-án 2681. sz. átiratára, 299-1947/48. sz. alatti válaszában a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium igazgatója a következőről számolt be: „Kollégiumunk nem önálló jogi személy, hanem az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona...” (az eredeti levelezés a Kovászna megyei állami levéltárban található)!
                II.3. A 176/1948-as államosítási dekrétum mellékletéből (amelyre hivatkozik a II.1. alatt említett törvényszéki, valamint ítélőtáblai határozat) egyértelműen kiderül, hogy a Mikó Kollégium teljes vagyona (a Mikó Kollégium ingatlana is!) a református egyháztól lett államosítva.
                II.4. A sepsiszentgyörgyi Ref. Székely-Mikó Kollégium nyilvánossági jogú fiúgimnáziumának és leánygimnáziumának Értesítője az 1937-1938-ik iskolai évről – amelyet a Bucegi Tartomány tanfelügyelősége 23462/1939. sz. alatt hagyott jóvá (amelyre szintén hivatkozik a II.1. alatt említett ítélőtáblai határozat) egyértelműen leírja, hogy: „...a kollégium mint a vallásszabadsággal szorosan összefüggő intézmény, és mint a református egyház fenntartásának eszköze, az érvényben lévő törvények értelmében, mindenestől kizárólag az erdélyi református egyházkerület testéhez tartozik, és az egyházi hatóságoknak van alárendelve.”
                II.5. az 1925-ös évi magánoktatási törvény 11. szakasza alapján kiállított, az 1928. aug. 8-án a 174. sz. hiv. közl.-ben megjelent 81. sz. „Autorizáció”-ból egyértelműen kiderül, hogy a Mikó Kollégium fenntartója és tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület. A magánoktatási törvény végrehajtási utasításában az „autorizáció” kitöltésére vonatkozó rendelkezés 9. pontja előírja, hogy a „tulajdonos” rovatba az iskola alapítóját és fenntartóját kell beírni (1926. márc. 10-i hiv. közl.). A két világháború közötti román jogalkotó az egyházi iskolák tulajdonosaként azok alapítóit és fenntartóit ismerte el!
                II.6. A magyarországi református egyház egyetemes névtára (Bp., 1912, 374. old.) a következőt tartalmazza: „Sepsiszentgyörgyi ref. Székely Mikó-kollégium (1859). Az intézetet az erdélyi református egyházkerület tartja fenn.”
                II.7. A kollégiumi ingatlan telekkönyvében tulajdonosként a sepsiszentgyörgyi ev.-ref. Székely Mikó kollégium szerepel. A romániai Református Egyház Kánonjának 1. szakasza értelmében „A Romániai Református Egyház történeti fejlődése során a következő elnevezéseket használta: „Evangelico Reformata, vulgo Calviniana”, „Helvét Hitvallású Evangéliumi Református Egyház”, „Református Egyház” és „Cultul Reformat Calvin”. A kolozsvári Házsongárdi temető főbejáratánál elhelyezkedő korabeli püspöki sírokon, valamint a kolozsvári Református Teológia épületének homlokzatán is az ev.-ref. rövidítés van kiírva. Mégsem kérdőjelezi meg senki a teológia fölötti egyházi tulajdonjogot! Az egyházi vagyonokról és azok telekkönyvezése ügyében lásd még előző nyílt levelem 6.6., valamint 6.7. pontját (http://www.kronika.ro/erdelyi-hirek/marosan-tamas-nyilt-level-miko-ugyben).
                II.8. „... Egyházalkotmány ... 3. §. Az evang. reformált egyház alsó és felső iskolái, mint a vallás szabad gyakorlatának jogával lényeges kapcsolatban álló intézmények, s az egyház önfenntartásának eszközei, ..., mindenestől az egyház testéhez tartoznak s az egyházi hatóságok alatt állanak. ...”(Egyházi Törvények az Evangeliom szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyházban, budapesti 1891-93-ik évi országos zsinat, Budapest, 1894).
                III.1. „... 55. A vallásfelekezetek községi segélyezése.... Abból, hogy a polgári község a felekezeti iskola költségeit viselni akarja, vagy annak javára bizonyos szolgálatokat hordozni tartozik, a polgári községek részére az iskolafenntartó felekezettel szemben külön jogok gyakorolhatósága nem következik....Vkm. 19790/904....”(Protestáns Egyházi Közigazgatási Törvénytár ... 1523-1913, id. Hegedűs János, Nagybecskerek, 1913, 67. old. 5. bek.)”
                III.2. A múltban is és jelenleg is minden egyházi épület közadakozásból, illetve városi/községi és állami segélyből épül(t) fel, s mégis annak jog szerinti tulajdonosa az illető egyház (erre a legfrissebb példa a „Catedrala Mantuirii Neamului”, amelynek egyedüli tulajdonosa az Ortodox egyház, s nem a „román nép” - se nem az állam-)! Amennyiben az iskola a „székely nép” (ilyen jogi személy nem létezik!), tehát a román állam tulajdona lett volna, mi értelme lett volna azt államosítani???
Ahogy a kéz sem független az emberi testtől, úgy a Mikó kollégium is az egyház testéhez tartozott!
Fentieket figyelembe véve, amennyiben tényleg illetéktelenül és/vagy „valóság ellenesen” állapítottuk meg a református egyház (mint volt tulajdonos) jogosultságát, akkor bármilyen ítélet előtt fejet hajtok!
Amennyiben a Mikó per valamennyi részletét tisztázni óhajtják, szíveskedjenek (újra) elolvasni 2013. szeptember 27-i nyílt levelemet, ellenőrizvén a benne foglaltak hitelességét!
Tisztelettel,
Marosán Tamás
Európai Unió, 2014. november 22.
maszol.ro

Kiskapuk a jó szomszédhoz
Egy lendülettel három határátkelőt is átadtak november 8-án a román–szerb határszakaszon. A határátkelőhelyek számának növelése megkönnyíti a térség lakóinak „szomszédolását”, a szerb állampolgároknak az utat az Európai Unió felé, de a gazdasági kapcsolatok élénkülését várják tőlük.
Nyolcra nőtt immár a közúti átkelők száma Románia és délnyugati szomszédja, Szerbia között, amiből öt Temes megyében található. Az új határátkelőhelyek a történelmi Bánságnak a trianoni békediktátummal, majd az 1923-as román–jugoszláv határegyezménnyel elszakított területeit kötik össze. A romániai Fény, illetve a szerbiai Módos, továbbá Valkány és Egyházaskér, valamint Kunszőlős és Nákófalva között nyitották meg a határt. Utóbbi helyszínen Alekszandar Vucsics szerb és Victor Ponta román miniszterelnök vágta át a szalagot.
Szalagvágás kampányban
Minél inkább közeledtünk a határ felé, annál inkább sűrűsödtek a „Victor Ponta elnök!” feliratú plakátok az oszlopokon, és az út fölé kifeszített molinók. Az is szembeötlő volt, hogy Temesvártól Kunszőlősig (Lunga) majdnem valamennyi kanyarban láthatósági mellényt viselő rendőr posztolt, vagy civil ruhás „szervek” ütötték el az időt az út mentére félrehúzott járművekben. Arról nem is beszélve, hogy a kormányfői látogatásra kicsinosított falu központjában minden „mezei” érdeklődőt kiszállítottak az autóból, és arra köteleztek, hogy az utolsó három-négy kilométert gyalog tegye meg. Közben felettébb ügybuzgó és szervilis, már-már arrogáns határőrök igazoltattak, sőt fel is írták a neveket és a személyazonossági adatokat.
Hiába, az esemény a romániai elnökválasztás első és második fordulója közötti hétvégére esett. Az elővigyázatosságra talán magyarázat lehetne, hogy aznapra szociáldemokrata- és Ponta-ellenes tüntetést terveztek Temesvárra, de a miniszterelnök-államfőjelölt sokakat meglepve a szerb oldalról érkezett az avatóra – mint utóbb elmondta, az előző este már Belgrádban tárgyalt –, hogy aztán átsiessen a román oldalra, s ott várja szerb kollégáját. Így hiába álltak díszőrséget a szomszédos megyékből is buszokkal odaszállított határőrtisztek és altisztek, nem tiszteleghettek a miniszterelnök előtt.
Sztráda a Balkánra
Az egyórás késéssel kezdődő ünnepség szónokai többnyire az ilyenkor szokásos „tiszteletköröket” futották. Alekszandar Vucsics szerb kormányfő kijelentette: „Nákófalva és Kikinda lakói több mint húsz éve várják a határátkelő megnyitására tett ígéret beváltását. 2004-ig itt kishatárforgalom zajlott, amit felszámoltak. A nemzetközi határátkelő mai megnyitásával nemcsak az utat rövidítjük le a települések között, hanem a két népet is közelebb hozzuk egymáshoz.” Nebojsa Stefanovics szerb belügyminiszter kiemelte, hogy mintegy 30 kilométerrel lerövidítik az utat a régió egyik gazdasági központja, Temesvár felé, majd idézte a régi román szólást, miszerint Románia két örök barátra támaszkodhat: Szerbiára és a Fekete-tengerre. Victor Ponta biztosította a vendégeket, hogy Szerbia is számíthat a román kormány támogatására európai uniós csatlakozási tárgyalásai során. „Azt szeretném, hogy az Európai Unióban Románia legyen Szerbia legjobb barátja. Európa pedig nem lesz teljes és egységes, míg Szerbia és a környező országok nem válnak az unió tagjává” – mondta.
A három új nemzetközi határátkelőt rekordidő alatt nyitották meg, mintegy tíz hónappal a két kormány közötti megegyezés után, az infrastruktúrát alig hat hónap alatt alakították ki. Ponta bejelentette, hogy egy Belgrád-Temesvár autópálya építését is tervezik, ám a sajtó érdeklődésére árnyalta a beharangozót: „Ez nem finanszírozható európai uniós pénzekből, amíg Szerbia nem tagja az uniónak. Megtárgyaltuk Vucsics miniszterelnökkel, hogy a két ország közösen építheti meg a sztrádát, esetleg egy harmadik ország, vagy egy banki konzorcium finanszírozásával. A két ország szakminisztériumai dolgoznak a projekten, és remélem, jövőre nekiláthatunk a források előteremtésének.”
Határátlépési ábécé
A román–szerb határszakasz közel 550 kilométer, aminek majdnem fele szárazföldi határvonal. Vízen és vasúton is át lehet menni egyik országból a másikba, a közúti határátkelők száma pedig nyolcra emelkedett. „Egy átlagos napon a közúti határátkelőkön 1500-1800 személy halad át, a járművek száma két-háromszáz” – ecsetelte Gabriel Furcă, a kunszőlősi határátkelő parancsnoka. A Zsombolya–Szerbcsernye és a Temesmóra–Versecvát nemzetközi határátkelőn nonstop a forgalom, a november elején átadott új határátkelők azonban csak naponta reggel 8 és este 8 óra között tartanak nyitva, és csak a személyforgalmat szolgálják, a 3,5 tonnánál nehezebb gépjárművek nem használhatják. Uniós állampolgárok érvényes személyi igazolvány, az unión kívüliek útlevél, adott esetben vízum felmutatásával kelhetnek át.
Kinek jó ez?
Az új határátkelők megnyitásának a két országban élő nemzeti kisebbségek is örvendenek.„Akét közösségnek, a szerbiai románoknak, illetve a romániai szerbeknek is nagyon fontos ez a lépés. Bennünket, romániai szerbeket közelebb hoz az anyaországhoz, a néphez, amelyhez tartozunk, és biztos, hogy minden téren megkönnyíti a kapcsolatteremtést és az együttműködést Szerbiával” – fogalmazott Szlavomir Gvozdenovics, a Romániai Szerbek Szövetségének elnöke, parlamenti képviselő. A határátkelők megnyitásában nagy érdeme volt – az ünnepségen azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem jelent meg – Marossy Zoltán Temes megyei alprefektusnak. Szerinte a Bánság romániai és vajdasági részén sorsközösségben élő magyaroknak, civil szervezeteiknek, egyházaiknak, oktatási intézményeiknek ezek a határátkelők nagy segítséget jelentenek majd a kapcsolattartásban „A romániai magyarságon belül mi, a délvidéki magyarságon belül ők számítanak szórványnak. Ezenkívül Budapestről nézve a Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld tengely, illetve a Bácska–Újvidék tengely mentén élő magyarokat veszik számításba. Mi már nagyon a peremvidékre, a látóhatár szélére sodródtunk” – jegyezte meg kissé lemondóan Marossy Zoltán. Az ő kezdeményezésére indult be két-három éve a Bánság romániai, illetve szerbiai részére eső, de még jelentős magyar közösségek által lakott települések közti kapcsolatépítés. Kikinda, Nagybecskerek és Pancsova vonzáskörzeteibe eső helységekkel keresik a viszonyt a nagyjából hasonló helyzetű, szerkezetű és nagyságú Temes megyei települések. „Próbálkoztunk önkormányzatok szintjén, de észrevettük, hogy két-három találkozó után az angolul beszélők jönnek a rendezvényekre, ránk már nincs szükség – folytatta az alprefektus. – Így inkább a magyar közösségi vezetőkkel, civil szervezetekkel keressük a kapcsolatot. Persze általában az érdekvédelmi szervezetek égisze alatt.”
A mára elrománosodott egykori sváb településen, Kunszőlősön is nagyon várták már a határ megnyitását. A helybeliek távolabbról szemlélték az eseményeket, bár Ioan Dohotar portája alig kőhajításnyira van a vámtól, kapujából jól látszanak a szomszédos Nákófalva tornyai is „Jó volt az is, míg működött a kishatárátlépés, mert ami nem volt nálunk, megvettük ott, biciklivel is átmehettünk, nem kellett benzinre költeni – idézte fel a korábbi állapotokat. – Most is sok minden olcsóbban megvásárolható odaát. Ha csak aprópénzről is van szó, az itteni átlagember azt is megnézi. Sok családnak rokona is van a túloldalon, de azért szerintem nem fognak itt tömegesen átjárni.”
Kettős mérce
Tekintve, hogy Szerbia unión kívüli ország, furcsa, hogy ilyen sürgős volt a román fél számára a határ átjárhatóbbá tétele, miközben kicsit északabbra, Arad megyében már 2014 elején öt új román–magyar határátkelő megnyitásáról egyeztetett a két EU-tagállam kormánya. Ráadásul a Kisvarjas–Dombegyház, Ottlaka–Elek és Feketegyarmat–Gyula–Dénesmajor utak már elkészültek, a Nagylak-Csanádpalota történelmi út újjáépítése még tart, és tervek vannak a Pécska–Battonya útszakasz járhatóvá tételére is. A román kormány augusztusban jóvá is hagyta a kétoldalú közútfejlesztési keretmegállapodást, amelynek értelmében 20 határon átnyúló közúti és kerékpáros út épülhet meg uniós forrásokból, az új határátkelők felépítése mégis késik. Részben talán érthető a kivárás, mert ha Románia belátható időn belül beléphetne a schengeni övezetbe, szabad lenne a közlekedés, nem kellene határállomást építeni. Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy mióta a PSD a fő kormányerő, a demokrata-liberális vezetőségű Arad megye infrastrukturális beruházásai, fejlesztései késve, vagy egyáltalán nem valósulnak meg. Példa erre az Aradot északról megkerülő körgyűrű két felüljárója építésének 2012-es felfüggesztése. Az ott kialakuló kilométeres dugók, többórás várakozások miatt a sofőrök körében hírhedté vált Arad, de a helyzet az egész országra rossz fényt vet.
Pataky Lehel Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Mondtuk eleget, mondja most már más is” – Mi fán terem az autonómia?
Fel kéne már fogni végre: az autonómia nem országromlás! Ellenkezőleg.
Az a zsigeri reakció késztet e sorok írására, melyet több honfitársam részéről tapasztalok különféle honlapokon, Facebook- vagy Twitter-csoportokban, illetve más közösségi hálózatokon, ha csak meghallják az autonómia szót.z a Autonómia nem jelent elszakadást, sem „állam az államban” állapot kialakulását.
Szeretném, ha áttekintenénk és tisztáznánk néhány autonómiával kapcsolatos fogalmat, melyek egyes románok számára érthetetleneknek tűnnek.
Az európai kontinensen nagyjából tizenegy, etnikai kritérium alapján kialakított autonómia működik, ebből nyolc az Európai Unión belül, nevezetesen: Belgiumban a belgiumi német közösség, Finnországban az Åland-szigetek (svédek), Olaszországban Dél-Tirol és Vale d’Aosta (németek és franciák), az Egyesült Királyságban a Man-sziget, Spanyolországban Baszkföld, Galícia, Katalónia, (baszkok, galíciaiak és katalánok). Még három autonóm tartomány van az Európai Unión kívül: Macedóniában (albán közösség), Moldova Köztársaságban Gagauzia (törökök és bolgárok), Szerbiában Vajdaság (hat különféle etnikumot tömörítő autonómia, melyek elismert hivatalos nyelvvel rendelkeznek).
Vajdaság Autonóm Tartomány Státusza, Alapvető rendelkezések, 6. cikkely: A Vajdaság Autonóm Tartomány (VAT) szerveinek tevékenysége során a szerb-horvát és a cirill betűs írásmód hivatalosítása, illetve a törvény által szabályozott módon a latin betűs mód használata mellett egyidejűleg alkalmazható a magyar, szlovák, román és rutén nyelv, az írásmóddal együtt, valamint más nemzetiségek nyelvei és írásmódjai, a törvény által szabályozott módon.
Ennek megfelelően a társadalom szegmenseinek többségében alkalmazható a román nyelv. A VAT területén a román a következő településeken hivatalos: Alibunár (Alibunar), Fehértemplom (Biserica Albă), Bégaszentgyörgy (Jitişte), Nagybecskerek (Becicherecul Mare), Antalfalva (Kovaciţa), Kevevára (Cuvin), Zichyfalva (Plandişte), Szárcsa (Sărcia) és Torontálszécsány (Sečanj). Versec (Vârşeţ) községben Vajdalak (Voivodinţ), Márktelke (Marcovăţ), Temesőr (Straja), Kiszsám (Jamu Mic), Kisszered (Srediştea Mică), Meszesfalva (Mesici), Almád (Iablanca), Temesszőllős (Sălciţa), Réthely (Râtişor), Homokdiód (Oreşaţ) és Mélykastély (Coştei) településen a román hivatalos nyelv.
Három olyan állam van, ahol minden jelentős őshonos kisebbséget az illető ország államalkotó nemzetiségeként is elismernek: Belgium, ahol flamandok, vallonok és németek, Svájc, ahol németek, franciák, olaszok és rétorománok és Bosznia és Hercegovina, ahol szerbek, horvátok és muzulmán bosnyákok élnek.
A fentebb említett tizenegy etnikai autonómia közül jelenleg csak egyben van konfliktus, és az is a mindennapi életben elég ritkán: Baszkföldön. Különleges eset a Bosnyák Föderáció.
Pontosan az autonómiák azok a konstrukciók, melyek megakadályozzák, illetve véget vetnek az ilyenfajta konfliktusoknak. Más esetekben az autonómia megadása kezdeti szakaszában állít le egy konfliktust. Az etnikai autonómiák minden esetben stabilizáló jogi és politikai konstrukciók.
Következtetés: az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia nagyon is modern, európai és alkotmányosan lehetséges koncepció, ha megvan a politikai akarat, és ugyanakkor az EU közösségi joganyagával is kompatibilis. Aki ilyesmit kér Romániában, az nyíltan és félelem nélkül megteheti, mert nem sért semmilyen törvényt és alkotmányt.
Mit szóljunk akkor a kulturális, pénzügyi vagy gazdasági autonómiáról… Ez abszolút jogos kérése a különböző régiókban élőknek, és nincs semmi köze az etnikai hovatartozáshoz, legfeljebb olyan mértékben, amennyire egy bizonyos régió összes etnikuma együtt törekszik e cél elérésére.
A kulturális kölcsönhatás nagyon logikusan működik, mert nem próbálja kikényszeríteni egy bizonyos identitás, az etnikumok egyikének, általában a legerősebb identitásának dominanciáját a többi etnikum, identitás felett. Ez történt Ausztria-Magyarországon – gyakorlatilag ennek kéne történnie most Romániában is.
Elmondhatjuk, hogy egy adott országban éppen azért működnek az etnikai autonómiák, mert érvényesülési teret nyújtanak a kisebbségi etnikai közösségeknek, miáltal feloldják az érdekütközéseket, így aztán a kulturális, nyelvi, regionális stb. identitás érvényesítésére és megőrzésére vonatkozó érdekek nem válnak destabilizáló tényezővé, mint most.
Az autonóm terület annak az államnak az egységes része marad, amelyen belül létezik, elszakadási jog nélkül.
Ez egyszer s mindenkorra legyen világos. Éppen ezen a nemzetközi szervek által felügyelt – mondjuk úgy – autonómiaszerződésen keresztül biztosítható a kérdéses állam területi integritása.
Nevetségesnek tartom az „igazi románoktól” folyamatosan hallott állítást, mely szerint a román állampolgárok többsége nem akar és nem kér semmilyen fajta autonómiát. Az ország lakóinak többsége nem akarja a görög-katolikusok templomainak visszaadását sem, nem ért egyet a melegek házasságával, nem ért egyet a romák integrálását célzó szociális segélyezési politikákkal és így tovább. A modern államok mindig olyan reformok és gondolatok révén jöttek létre, melyekkel a lakosság nagy része nem értett egyet.
Az Erdély-koncepcióra vonatkozó néhány szóval zárom írásomat, mert valójában ezzel van a nagy gond. Meglepetten tapasztalom azt a 96 év után még létező félelmet, hogy a regionalizálás és a bármiféle autonómia miatt Erdély elszakadhatna Romániától. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hogyan lenne ez lehetséges, amikor Erdélyben, Bánságban és Partiumban a románok aránya csaknem 71 százalékos…
Nekünk, románoknak könnyű, többségben vagyunk, és a saját államunkban élünk. A többi etnikai közösség számára minden másképp néz ki, mi pedig, akik „örökre urak” vagyunk (utalás egy nacionalista román dalra – a szerk.), abszolút semmilyen erőfeszítést sem teszünk azért, hogy megértsük gondjaikat. Egy cseppnyi empátia sincs bennünk a magyarok iránt, hogy a romákról ne is beszéljek… Vannak tragikus példáink, fájdalmas és nehezen gyógyuló emlékeink: egy etnikai közösség megsemmisítése, a szászoké és a sváboké, akik több száz évnyi létezés után szinte teljesen eltűntek, a zsidó közösség eltüntetése, a görög-katolikus románok közösségének részleges megsemmisítése.
A Bánságot és Erdélyt az iparosításon keresztül egy demokratikus világban elképzelhetetlen asszimilációs folyamatnak vetették alá. Ez a folyamat 1990 után megszűnt, de a helyi rendet valószínűleg visszafordíthatatlanul felforgatták.
Akkor viszont ne csodálkozzanak, hogy a magyarokkal és a németekkel együtt az e régiókban élő románok is diszkrimináltaknak érzik magukat, és a jogaikat kezdik ők is követelni.
Ezek a románok lassan-lassan kezdik megérteni, hogy a jövőjük attól függ, akivel nap mint nap együtt élnek, lett légyen az roma, szász vagy magyar. Mert ha arra várnak, hogy ezeket a gondokat a központosított állam politikusai oldják meg, akkor eltelik újabb 96 év, és ugyanebben a szuperközpontosított államban fognak élni.
Tudor Duică
Forrás: Tudor Duică: Un român din Transilvania despre autonomie Háromszék / corbiialbi.ro
Erdély.ma

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Örökség díjas a Határok nélkül
Szombaton adták át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a Magyar Örökség Díjakat. Az erdélyi kitüntetettek nevét és munkásságát szükséges megismernie a hazai közönségnek is.
Mindenekelőtt a díjazottak nagyváradi vonatkozása tölti el megelégedéssel az olvasót. A Határok nélkülcímű közkedvelt rádióműsor és munkaközössége is részesült a kitüntető címben. Dr. Szili Katalin jogász, humánökológus, miniszterelnöki megbízott, az Országgyűlés volt elnöke méltatásában, laudációjában hangsúlyozta, hogy „az alkotó közösség napról-napra tudósít, hírt ad a magyar nemzetrészek életéről, törekvéseiről, összeköt, elhozza hangjukat Magyarország és a világ magyarsága számára. A hiteles tájékoztatásért Budapesten a szerkesztőségben, Lánczi Ágnes és Benkei Ildikó, valamint  Moszkovits János, illetve vendégszerkesztőként ifjabb Tóth György és Bereki Anikó felel, aki a kéthetente készít kulturális tartalmú Határok nélkült. Erdélyben, a Partiumban, és a Bánság romániai részén Oláh-Gál Elvira Csíkszeredáról, Erdei Edit Zsuzsánna Marosvásárhelyről, Szilágyi Szabolcs Kolozsvárról, Ionescu Nikolett Nagyváradról, Pataky Lehel Zsolt Aradról, Lehőcz László pedig Temesvárról jelentkezik. A Délvidéken, Vajdaságban, illetve a Bánság szerbiai részén, Újvidéken: Ternovácz István, Szabadkán: Németh Ernő, Nagybecskereken és Muzslyán: Kónya-Kovács Otília, Kárpátalján, Ungváron: Iváncsik Attila, Felvidéken, Pozsonyban: Haják-Szabó Mária tudósít napról-napra. Magyarországon Miskolcról segíti a felvidéki munkát Mács Ildikó, aki gyakran jár át Kassára, Rimaszombatba és a Gömöri térségbe. Salgótarjánból Tarnóczi László látogat el rendszeresen a Felvidékre, Mátészalkáról Zsoldos Barnabás Szatmárba, a Partiumba, Ungba, Ugocsába, Budapesten pedig Cservenka Judit a diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságának hiteles, tapasztalt ismerője és megismertetője. Nélkülük nem szólalhatna meg napról-napra az este fél hétkor kezdődő Határok nélkül.”
Nemzetpolitika naprakészen
A műsor hitelesen tájékoztat a Kárpát-medence és a diszpóra magyarságát érintő politikai, kulturális, oktatási, identitás és társadalomszervezés aktuális kérdéseiről, nem megfeledkezve a történelmi hagyományokról, illetve az egyházak közösségszervező tevékenységének bemutatásáról sem. A legfrissebb hírek mellett a Határok nélkül kiemelt figyelmet fordít a Kárpát-medencei magyar nemzeti közösségek autonómia-törekvéseire és a számbeli kisebbségi léthelyzetből következő jogérvényesítésre és jogvédelemre egyaránt, feltárva a kisebbségekkel kapcsolatos állami politikai és a magyarságot érintő szakpolitikai hátteret is. „Mi tehát a határok nélkül? Nem csak hírforrás, hanem nemzetpolitika naprakészen. Hiszen az összetartozáshoz elengedhetetlen az egymásról való tudás, a magyarság képviseletéhez pedig a tájékozottság és a felkészültség, mivel magyarnak lenni nem csak születés és közjog, de minőség kérdése is, különösen a XXI. század gyorsan változó kihívásai közepette, amikor a tömegtársadalmak által kínált információs és identitásdömpingben az egyének és közösségek boldogulásának egyik legerősebb biztosítéka az önazonosság megőrzése. Ebben jelent tájékozódási pontot a Határok nélkül, melynek Márai Sándor gondolatával gratulálok a Magyar Örökség Díjhoz: „A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes.” – hangsúlyozta a laudátor.
Gratulálunk Ionescu Nikolettnek, városunk közkedvelt rádió és televízió riporterének, aki az itt lakó magyarságunk életének eseményeit hűen tolmácsolja, „felteszi” városunkat a magyarság egyetemes térképére. Mivel nem lehetett jelen a felemelő ünnepségen, ezért a díjat számára a Körös-parti templomban adjuk át Húsvét napján.
Veres-Kovács Attila, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke,
a Magyar Örökség Bíráló Bizottságának tagja. erdon.ro

Nemzetközi megmérettetésen voltak Szerbiában a simoni fúvósok – elsők lettek
Első díjjal tért haza a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar a szerbiai Nagybecskereken szervezett nemzetközi fúvószenekari versenyről.
Nagy örömmel fogadták a héten a faluban a Szerbiából hazaérkezett csíkszentsimoni fúvóscsapatot, a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar gyerekcsoportja ugyanis rangos nemzetközi versenyen kapott elismerést. A szerbiai Nagybecskereken (Zrenjanini) ötödik alkalommal megtartott Fúvószenekarok Nemzetközi Versenyén a hat országból – Oroszország, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Magyarország, Románia – érkezett tizenkét csoport örvendeztette meg egymást és a közönséget zenéjével.
A verseny szombaton és vasárnap zajlott, négy kategóriában indulhattak a csoportok: gyerek, ifjúsági, felnőtt és nyitott kategória. „A gyerekkategóriában nem volt kötelező darab, a többi kategóriában viszont igen. Feltétel volt, hogy minden kategória csoportjai játsszanak könnyűzenét, indulót, népi motívumokat tartalmazó művet és egy kortárs zeneszerző alkotását. Mi mind a négyet vittük” – számolt be Sándor Árpád, a szentsimoni fúvószenekar vezetője.
Csíkszentsimonból 49-en vettek részt a rendezvényen, a csoport az elérhető legtöbb 100 pontból 85-öt szerzett meg, így első helyen végzett megelőzve a moszkvai csoportot.
„Érdemes elmenni ilyen versenyekre. Helyben vannak fúvóstalálkozók, hallunk zenekarokat, de jó megnézni, hogy máshol hogy működik ez. Egy héttel ezelőtt voltunk Marosvásárhelyen egy országos versenyen, ott is első díjban részesültünk, és most kimentünk Szerbiába. Sokat tanultunk. Megmérettettük magunkat Közép-Európában, tudjuk, hogy milyen szinten van a simoni zenekar” – összegzett a zenekarvezető.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Birtokba veszik a főteret a Temesvári Magyar Napok szervezői
„Szeretnénk megmutatni a többségi lakosságnak a magyar kultúrát”
Lázas készülődés folyt pénteken délelőtt a temesvári Opera téren, ahol „sátrat bontottak” az első Temesvári Magyar Napok szervezői, a nagyszínpadon kipróbálták a hangosítást, benépesültek a faházikók, felállították a lacikonyhákat, a hagyományos kézművestermékeket forgalmazó standokat. A péntek délután rajtoló háromnapos rendezvénysorozat fő támogatója, a Nemzetpolitikai Államtitkárság nevében Potápi Árpád államtitkár tartott sajtótájékoztatót a főtéri óra tőszomszédságában.
A szervezők nevében Tamás Péter tiszteletbeli konzul köszönte meg Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak a támogatást, amely nélkül nem jöhetett volna létre a rendezvénysorozat. „Ez a rendezvény a Kolozsvári Magyar Napok mintájára jött létre, ott hetedik alkalommal rendezték meg az idén, itt első alkalommal – nyilatkozta a sajtó képviselőinek Potápi Árpád államtitkár úr. – A rendezvények fő szervezője a Várbástya Egyesület, amelynek 28 tagja van és akik különböző szervezeteket, egyesületeket, intézményeket jelenítenek meg, illetve képviselnek. Széles civil összefogáson alapul az eseménysorozat, ezért is gondolta a magyar kormány, a Nemzetpolitikai Államtitkárságán keresztül, hogy támogatja ezt a rendezvényt. Reméljük, hogy sikerül megmutatni, nem csak az itteni magyaroknak, hanem a többségi lakosságnak is a magyar kultúrát, az itteni magyarságot. Szeretnénk, ha ez a rendezvénysorozat a többnemzetiségű Temesvár kulturális életének kiemelt rendezvénye lenne szeptemberben.”
Az első Temesvári Magyar Napokra két héttel az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének kihirdetése után kerül sor. „Nagyon örülök annak, hogy a magyarság számára is nagyon fontos város kapta meg ezt a címet – nyilatkozta Potápi Árpád. – Temesvár az újkori történelemben többnemzetiségű város, amelyet magukénak vallhatják a németek, a románok, a magyarok, de a szerbek, a bolgárok és a többi itt élő nemzetiség is. A temesvári magyarok aránya ma már csak 5-10 százalék közé tehető, de nagyon remélem, hogy a kulturális életben és a gazdasági életben ennél fontosabb a magyarság szerepe. Temesvár 2021-ben lesz Európa Kulturális Fővárosa, ezt hosszas előkészítő munka előzi majd meg, aminek a gyümölcse talán nem is 2021-ben, hanem a következő években fog beérni. Ez meg fog mutatkozni intézmények, épületek, terek, rendezvénytereknek a felújításában, ami a külső szemlélőnek látványos, ugyanakkor fontos, hogy magával a rendezvénysorozattal ne csak maga a város tudjon bemutatkozni, hanem az egész régió, a történelmi Bánság. Ez jó alkalom lesz arra, hogy Temesvár mellett Arad, Szeged, Hódmezővásárhely, Nagybecskerek, Nagykikinda, Lugos, Resicabánya is megmutassa magát, és a román kultúra mellett a magyar, a német, a szerb, a bolgár, a szlovák, a cseh kultúra is bemutatkozhasson.”
A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk: Temesvár központjában az utóbbi száz évben nem volt ilyen többnapos szabadtéri magyar rendezvény, ahol hangosan zenghet a magyar szó, a magyar dal, méghozzá rendőrségi-csendőrségi védelem, biztosítás mellett. Tamás Péter, a fő szervező Várbástya Egyesület elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: itt a Bánságban egyértelműen pozitív fogadtatásra számít a többségi román lakosság részéről, mert erről a vidékről nagyon sokan járnak át Szegedre, Makóra, Budapestre, a Balatonra és nagyra értékelik a magyar gasztronómiát, a fürdőket, a magyar vendéglátást. A Temesvári Magyar Napok költségvetéséről csak annyit tudtunk meg, hogy a példaképül szolgáló kolozsvári rendezvénysorozat költségeinek az egynyolcadánál tartanak a szervezők, de az összeg még nem végleges. 
A pénteken 17.30 órától kezdődött megnyitóünnepség után 19 órakor a Csárdáskirálynő 100. operettelőadására invitálják a temesváriakat (és nem csak) a szervezők. 20.30 órától néptánc-találkozó, és kiállításmegnyitó volt a kínálatban, 22.30-tól táncház a magyar színházban. Szombaton és vasárnap délelőtt 10 órától éjfél utánig zajlanak a programok: délelőttönként családi és gyermekprogramok, tematikus városnéző séták, délután harcművészeti bemutatók, könyvbemutatók, színházi és bábelőadások, bor-, sör- és pálinkakóstolók, koncertek stb. Részletes program a www.temesvarimagyarnapok.ro honlapon, illetve a közösségi oldalon.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Családias magyar ünnep a Bánságban
Több ezer érdeklődőt mozgatott meg hétvégén a Bánság magyar ünnepének is szánt, első alkalommal megszervezett Temesvári Magyar Napok.
Az Opera téren és a környező kis utcákban megtartott háromnapos rendezvényen számos program közül válogathattak a helyi és környékbeli magyarok, de Magyarországról is szép számmal érkeztek érdeklődők, és a más nemzetiségű helybeliek is kíváncsiak voltak az egyébként körükben is népszerűsített magyar ünnepre.
A Temesvári Magyar Napok célja épp a magyar kisebbség értékeinek, hagyományainak a megismertetése volt, a rendezvény a magyar kormány támogatásával valósult meg. A szervező Várbástya egyesület, illetve a többi civil szervezet, intézmény színes programkínálattal várta az érdeklődőket, néptáncos, könnyűzenei, gasztronómiai, irodalmi, képzőművészeti és színházi programok egyaránt szerepeltek a kínálatban, de a hagyományos mesterségekkel is megismerkedhetnek a látogatók.
A magyar napok rendezvényei előtt tartott sajtótájékoztatón Potápi Árpád János, a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára támogatást ígért Temesvárnak a magyar programokra 2021-re is, amikor a bánsági város Európa egyik kulturális fővárosa lesz. Elmondta: bízik abban, hogy a kulturális fővárosi cím és az ehhez kapcsolódó programsorozat a tágabban vett bánsági régió és az ott élő valamennyi népcsoport számára bemutatkozási lehetőséget biztosít.
Potápi Árpád János gratulált a temesváriaknak a kulturális fővárosi címhez, és örömét fejezte ki, hogy olyan város kapta a címet, amelyben több nemzetiség él, és amelyet a románok, a németek, a magyarok és a szerbek egyaránt magukénak éreznek. Úgy vélte: az Európa Kulturális Fővárosa program alkalom lehet majd arra, hogy a magyar, a német, a szerb, de akár a bolgár, a szlovák és a cseh kultúra is bemutatkozzék. „Remélem, hogy nemcsak Temesvár, hanem az a régió, amely tágabb értelemben hozzátartozik: Kikinda, Nagybecskerek, Arad, Resicabánya, Szeged és Hódmezővásárhely is be tud mutatkozni, mert Temesvár kulturális, gazdasági szerepe a tágabb térségre is kihatással volt az idők során” – fogalmazott az államtitkár.
Megjegyezte: a kolozsvári magyar napok példája azt mutatja, hogy a rendezvénysorozat a többségi lakosságot is képes megszólítani. Ezeknek a rendezvényeknek az a fő céljuk, hogy megmutassuk magunkat, de ne csak önmagunknak, hanem másoknak is, jelentette ki az államtitkár, aki szerint a rendezvény nemcsak a kultúrának, hanem a gazdaságnak is jót tesz. Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja, a Temesvári Magyar Napokat szervező Várbástya egyesület elnöke elmondta, az elmúlt évtizedekben nem volt arra példa, hogy három napra a magyar kultúra foglalja el a város főterét.
A Temesvári Magyar Napok megnyitóját pénteken este tartották az Opera téren, az itt felállított szabadtéri színpadon a Budapesti Operettszínház előadásában a Csárdáskirálynő 100 című produkciót tekinthették meg az operettkedvelők. Másnap a családokat kívánták megszólítani a szervezők az Alma együttes koncertjével, majd este a Republic zenekar áll közönség elé. Vasárnap a szegedi Molnár Dixieland Band, illetve a Bikini együttes koncertjével zárul a háromnapos ünnep. Krónika (Kolozsvár)

Szobrot kapott Kiss Ernő honvéd tábornok a vajdasági Eleméren
Mellszobrot állítottak a vajdasági Eleméren csütörtökön Kiss Ernő honvédtábornoknak, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 167 évvel ezelőtt Aradon kivégzett vértanújának.
A délvidéki központi megemlékezést minden évben a közép-bánsági Eleméren tartják, ezen a településen nyugszik ugyanis Kiss Ernő. 
A megemlékezés ezúttal is a 4300 fős település templomában tartott szentmisével kezdődött. Itt havonta csak egyszer tartanak katolikus misét, a helyi magyar lakosság száma ugyanis két százalék alatt van. Kiss Ernő mellszobra a templomkertben kapott helyet. A vértanúnak eddig nem volt szobra a Vajdaságban. Kiss Ernőnek ugyan 1906-ban Nagybecskereken szobrot emeltek, ám azt 1918-ban, az első világháború után a szerbek összetörték. A szobor feje azonban megmaradt, így arról mintázták a mostani emlékművet. A templom felújítását és a szoborállítást a magyar kormány támogatta. Hajnal Jenő, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke ünnepi beszédét követően az MTI-nek nyilatkozva azt hangsúlyozta, hogy az emléknap üzenete nem más, mint hogy sok helyről jövő, különféle emberek is tudnak olyan közös értéket, közös erőt találni, amely a magyarságban, a magyar szabadságszeretetben hozza össze őket. Ez a közös akarat a jövő szempontjából is meghatározó – szögezte le. „Az aradi vértanúk egy közös akaratért tudtak harcolni, és ez a közös erő a múlt vasárnap, a kvótareferendum alkalmával is megfogalmazódott a Kárpát-medence és a világ magyarságában”, amikor nemmel szavazott a népszavazáson – tette hozzá az MNT elnöke.
Kishegyesen a szabadságharc utolsó győztes csatájára emlékeztek, amelyet 1849. július 14-én vívott a magyar sereg, amikor visszaszorította Jellasics horvát bán csapatait. A tizenhárom aradi vértanú közül hat kötődik valamilyen módon a Délvidékhez vagy a volt Jugoszláviához, így számos településen tartanak megemlékezéseket minden évben. A rendezvények már szerdán megkezdődtek. 
Nagybecskereken a Lázár Vilmos emlékére állított domborműnél rendezték meg a Légy híve rendületlenül című hangversenyt. Lázár Vilmost a domborműnek otthont adó székesegyházban keresztelték meg. 
Zomborban, Schweidel József szülővárosában a Szent Rókus temetőben koszorúzták meg az 1848–1849-es emlékobeliszket, majd a Magyar Polgári Kaszinóban megkoszorúzták a 220 éve született honvédtábornok emléktábláját.
Törökbecsén Leiningen-Westerburg Károlyra emlékeztek a katolikus templom kertjében hét éve felállított mellszobornál. 
Csütörtök délután Adán megkoszorúzzák Damjanich János domborművét. A helyi magyar közösségnek az emlékmű öt évvel ezelőtti felállításakor komoly harcot kellett vívnia azért, hogy megmaradhasson az emlékmű, ugyanis szerb kezdeményezésre el akarták távolítani. A szerbek a szerb születésű Damjanichot árulónak tartják, amiért a magyar szabadságért harcolt velük szemben. (MTI) Nyugati Jelen (Arad) 

Temesvár 1716 – kiállításmegnyitó a Katolikus Püspökségen
„Háromszáz évvel ezelőtt tűzték ki a fehér zászlót a törökök”
A temesvári Római Katolikus Püspökség épületében október 12-én este került sor a Temesvár 1716 – Egy európai város kezdetei című kiállítás megnyitójára. A város török uralom alóli felszabadításának 300. évfordulója tiszteletére megszervezett jubileumi kiállítás-megnyitón részt vett Őexcellenciája Roos Márton megyés püspök, Őszentsége Lukjan Pantelic budapesti szerb ortodox püspök, Nicolae Robu temesvári polgármester, Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő, a történelmi Bánság területén működő, a kiállításhoz hozzájárult múzeumok (Temesvár, Makó, Szeged, Nagybecskerek, Nagykikinda, Pancsova, Újvidék, Versec) küldöttei, intézményvezetők, politikusok, a helyi felekezetek képviselői és közéleti személyiségek.
Az ünnepi rendezvényt Őexcellenciája Roos Márton temesvári püspök, a jubileumi kiállítás kezdeményezője és házigazdája nyitotta meg, aki felelevenítette a 300 esztendővel ezelőtti történelmi eseményeket: „1716. október 12-én tűzték ki a fehér zászlót Temesvár várának falaira a törökök. Ezzel a kapitulációval súlyos harcoknak vetettek véget. A harcban állt felek emberséges, mondhatni keresztény megegyezésre jutottak. A török hódítók szabadon elvonulhattak a városból, javaikkal együtt. Nem folyt vér, mint a vár 1552-ben történt törökök általi meghódításakor. Az addigi ellenségek emberségesen viselkedtek, Temesvár várának békés feladása például szolgált az elkövetkezőkben más várak átadásához is.” A püspök megköszönte valamennyi temesvári és bánsági intézménynek, elsősorban a múzeumoknak, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel segítették ennek a kiállításnak a létrejöttét, és jubileumi emlékérmet nyújtott át mindenkinek, aki hozzájárult a Temesvár 1716 – Egy európai város kezdetei című kiállítás megvalósulásához. A jubileumi érem Savoyai Jenő herceget, Temesvár felszabadítóját és Gróf Florimund de Mercy-t, a bánsági osztrák katonai adminisztráció vezetőjét ábrázolja.
Nicolae Robu polgármester folytatta a püspöknek a temesvári vár példamutató, emberséges átadásával kapcsolatos gondolatait. „Nem véletlen hogy az 1716-os kapituláció után Temesvár keresztény és emberséges szellemben fejlődött. Látványos fejlődés következett be az infrastruktúra területén a XVIII. században, ami folytatódott a XIX. században is, egészen napjainkig. Ennél is fontosabb Temesvár kulturális fejlődése, ami egy egészséges értékrenden, a vallási és etnikai sokszínűség elfogadásán, egymás tiszteletén és a szolidaritáson alapszik. Ezek az értékek a mai napig a város szellemiségének meghatározói” – mondta a polgármester, aki szerint talán az sem volt véletlen, hogy Temesvár éppen az európai újrakezdés 300. évfordulójának évében nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet.
A közel 100, a történelmi Bánság valamennyi szegletéből összesereglett vendég megtekintette a Temesvár felszabadításáról megemlékező és a bánsági felekezetek történetét bemutató kiállítást. Az első teremben a látogatót a Temesváron beszélt valamennyi nyelven (román, magyar, német, szerb) és angolul köszöntik a szervezők. A következő termekben a török hódoltság idejét, az 1716. októberi eseményeket, Temesvár felszabadítását, az osztrák adminisztráció bevezetését illusztráló anyagot láthatnak a látogatók. Nagyobb tér jutott a temesvári történelmi egyházak kegytárgyai és régi dokumentumai bemutatásának, amelyek 1716 óta jelen vannak a városban. A színvonalas kiállítás 2016. december 10-éig látogatható, előzetes bejelentkezés alapján, a Temesvári Római Katolikus Püspökség patinás épületében. Magánszemélyek és csoportok látogatását a 0040-256-490-081-es és a 0040-256-497-201-es telefonszámokon kérik bejelenteni.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés
Az egykori bánáti politikus, nagybecskereki ügyvéd, hajdanvolt magyar országgyűlési képviselő és jugoszláv szenátor, Várady Imre személyes irataiból, családi levéltárának anyagából ad közre bő válogatást, valamint egy hosszabb lélegzetű tanulmányt a jeles történész és egyetemi tanár, A. Sajti Enikő. Többéves fáradságos munka eredményeként született meg e kötet anyaga aprólékos, eligazító jegyzetanyagával együtt. A kiválasztott Várady-irategyüttes a családi vonatkozásokon túlmenően a 19. század második felének és a 20. század első felének fontos nagybecskereki, bánáti és vajdasági közéleti eseményeit dokumentálja, felfedve esetenként annak részleteit, hátterét is. A Várady-levéltár dokumentumai alapján egy hosszú, tartalmas, két világháborút is átfogó politikus életpálya körvonalazódik, a néhai bánáti ügyvéd sokrétű közéleti tevékenységével, kapcsolataival és aktivitásával egyetemben. E kötet nemcsak gazdag és fontos, vajdasági viszonylatban is egyedülálló dokumentumgyűjtemény – amely a vajdasági magyar politizálás történetének megkerülhetetlen forrása, hivatkozási alapja –, hanem izgalmas történelmi olvasmány is egyben: tájtörténetünk és közéletünk hiányzó fejezete. Várady Imre hosszú életpályájának válogatott iratanyaga immár történelemmé formálódott. (Németh Ferenc)
A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés /Forum, Újvidék, 2016/ forumliber.rs

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Illegális párbajok és majdnem halálbüntetés libatollcsempészésért
Bemutatták Várady Tibor dokumentumprózáját
A Nagybecskereken tevékenykedő ügyvéd apa és nagyapa irattárának anyagait bújva született Várady Tibor Libatoll és történelem című dokumentumprózája, amelyből az elmúlt 100 év kisemberének élete, a hatalmas változások következményei tárulnak az olvasó elé. Várady Tibor vajdasági jogász és író Libatoll és történelem című kötete a második megjelent dokumentumprózája, a kötetet csütörtök délután mutatták be Kolozsváron. A kötetet méltatta, majd az íróval beszélgetett Markó Béla. Az esten közreműködött Györgyjakab Enikő színművész.
A beszélgetés elején Markó Béla kifejette: első hallásra úgy tűnhet, hogy a jog és irodalom egymástól nagyon távolálló hivatás, pedig véleménye szerint a jogász és író gondolkodása nagyon hasonlít egymásra, a jog és az irodalom is hasonló dolgokat követel meg: pontosságot az írásban, alaposságot a témában. Az írás oka pedig mindkét esetben ugyanaz, „mindig azt kell leírni, ami az író szándéka” – mondta el. Így lehet az, hogy Várady Tibor jogász remekül tud prózát is írni.
– Hogyan süllyedt el az a 100 év, aminek nem szabadott volna elsüllyednie, hisz annak tanulságait még nem fogalmaztuk meg: hogy az akkori magyar világ, magyar társadalom hogyan jutott idáig, volt-e benne része, vétke, bűne, hogy végül is szétszakadt, mint nemzet – mondta el Markó, miért is fontos ez a regény, amely pont ezt a 100 évet mutatja be. – Egyre fontosabbnak érzem az úgynevezett dokumentumprózát, összességében mindazt, ami a dokumentum fogalma alá besorolható, így egyre fontosabbnak érzem a memoárt, a dokumentumközlést és mindazt, ami az elmúlt száz esztendőre vonatkozó irodalom – tette hozzá.
A Várady család ügyvédi irattárában megközelítőleg 30 ezer dokumentum található, az író apja és nagyapja minden dokumentumot megőrzött 1893-től kezdődően egészen 2014-ig. Az író apja már elkezdte az érdekesebb, izgalmasabb aktákat különválogatni, ezt folytatta Várady, amely válogatott dokumentumokból végül már két kötet is született. A kötetekben ezt a Markó Béla által emlegetett 100 évet járja körül, külön tekintettel a két világháború időszakára, azoknak előzményeire és következményeire is koncentrálva.
Az író szerint az ügyvédi irattár jobb forrás, mint a bírósági irattár, hisz míg az ügyvédekhez az ügyfelek őszinteséggel fordulnak, addig már az ügyvéd a bíróságra átformált, szerkesztett történetekkel érkezett. Így találhatott az író feljegyzéseket illegális párbajokról, libatollcsempészekről stb. Az irattárat bújva a kisemberek mindennapjai, teljes élettörténetek tárulnak az író, a köteten keresztül pedig az olvasó elé.
Ilyen életpálya Tóth Istváné is, aki libatollcsempészből vált háborús bűnössé, és akinek története bekerült a címbe is. Az író az irattárban három dokumentumot talált a libatollat Magyarországra átcsempésző, onnan pedig használati tárgyakat visszacsempésző fiatalról, akit a határőrök visszafelé jövet kaptak el. A csempészésért másfél év börtönbüntetést kapott, ám a német megszállás alatt a németek felajánlották neki: büntetőtáborok őreként kiválthatja a letöltendő börtönbüntetést. A partizánok érkezése után Tóth Istvánt háborús bűnösnek titulálták az összes őrrel együtt, viszont ő szerencsésnek bizonyult: kivégzés helyett csak újabb börtönbüntetést kapott.
Az illegális párbajharcokról is rengeteget megtudhat az olvasó a kötetekből. Várady csak saját forrásai között talált adatokat ezekről a párbajokról, más ügyvédi irattárban keresgélve nem, a bíróságokon, hivatalos intézmények irattáraiban pedig nem is kereste, hisz a párbajozás tilos volt, így az ügyek nem juthattak el a bíróságra. A felmenői dokumentumai prezentálták, milyen párbajesetek történtek az elmúlt 100 évben, a legutolsót az 1940-es évek elején jegyezték. Az iratokban feltűnnek az érintett felek, az ok, de az is, hogyan döntötték el, hogy valaki párbajképes vagy párbajképtelen, milyen bizottságok foglalkoztak a különböző párbajokkal, ezeknek kik voltak, lehettek tagjai. A mostani elöljáróink Markó Béla szerint mind elbuknának a párbajképességi vizsgálaton.
Az életpályákon kívül a regényben körvonalazódik, hogyan alakult a jogállam az elmúlt száz évben, mikor milyen elvek írták felül azt. „Voltak olyan ügyek, amelyeket szabályosan kezeltek, azok, amelyek nem ütköztek a politikával” – jellemezte a jogállam helyzetét az író a világháborúk körüli időszakban.
Markó Béla arra volt kíváncsi, az író szerint mi tudjuk-e, mi történt velünk az elmúlt 100 évben, vagy nem.
– Az utóbbi években egyre inkább és egyre fájóbban éreztem, hogy szinte láthatatlan távolságba került egy korábbi élet, hogy néha az emlékek szinte semmivé lettek, elbizonytalanodnak az emlékdarabok és -törmelékek, és ez azért fontos, azért fájó, mert az a világ, ami kicsit távozóban van, a láthatáron kívül, ez az a világ, amiben az identitásom kialakult. Ezért is volt számomra roppant fontos ehhez közelíteni. Szerencsére itt volt egy istenáldás, ez az irattár – fejtette ki az író, aki tovább dokumentálódik, és még többet megmutat majd következő, készülő kötetében erről a világról. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Huszadik születésnapját ünnepelte Újvidéken a DKMT Eurorégió
„Őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban számíthatunk”
A Duna–Körös–Maros–Tisza Regionális Együttműködés létrehozásának 20-dik évfordulóját ünnepelték Újvidéken a négy román (Temes, Arad, Krassó-Szörény), két magyar (Bács-Kiskun és Csongrád) megye, valamint Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia) képviselői. Az ünnepi közgyűlésre az újvidéki Báni Palotában, a tartományi parlament épületében került sor, az együttműködés alapítói és jelenlegi működtetői, a tagmegyék hivatalban levő elnökei részvételével.
A DKMT Eurorégió 1997. november 21-én alakult Szegeden. Tagjai: Bács-Kiskun és Csongrád megye (Magyarország); Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megye (Románia), Vajdaság Autonóm Tartomány (Szerbia). Az Eurorégió lakossága 5,3 millió fő, területe 71 879 négyzetkilométer.
Az ünnepi közgyűlés résztvevőit Igor Mirovic, a vajdasági kormány elnöke, az Eurorégió soros elnöke és Pásztor István, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának elnöke köszöntötték. Köszöntője során Pásztor István hangsúlyozta: a húsz év tapasztalatai azt mutatják, hogy a jövőt csak közösen tudjuk építeni ebben a határokon átnyúló régióban. „Csak akkor lehetünk sikeresek, ha a szomszédaink is sikeresek – mondta – egymásra vagyunk utalva!”
Az alapító elnökök közül a Temes megyei Viorel Coifan emlékezett vissza az Eurorégiós Együttműködés 20 évére. „Az Eurorégió addig fog jól működni, ameddig a polgárai ezt akarják – mondta. – Amit ki szeretnék emelni: az együttműködés által őszinte barátokra leltünk, akikre jóban-rosszban is számíthatunk!” Arad megye képviseletében Dan Ivan, Csongrád megye képviseletében Léhmann István, a határon átnyúló együttműködés kezdeményezői emlékeztek vissza az Eurorégió „hőskorának” eseményeire. A jelenlevők megemlékeztek Bosko Perosevityről, a vajdasági kormány egykori elnökéről, a DKTM Eurorégió egyik alapítójáról, akinek életét gyilkos golyó oltotta ki 2000 májusában.
Az ünnepi közgyűlés második részében a tagmegyék jelenlegi elnökei mondták el köszöntőjüket. Călin Dobra Temes megyei elnök szerint a határon átnyúló együttműködés elérte a célját, a tagmegyék számos közös projektet valósítottak meg. „Most eljött a nagy infrastruktúra-fejlesztések ideje – mondta Călin Dobra –, a Vajdasággal közösen hajózhatóvá akarjuk tenni a Bega-csatornát és kiépítjük a kerékpárutat Temesvártól Nagybecskerekig. Számomra fontos a Temesvár – Belgrád autópálya megépítésének a terve is, amelynek megvalósításáért küzdeni fogok. A magyar féllel egészségügyi területen működünk együtt sikeresen.”
Iustin Cionca Arad megyei elnök is sikeresnek tartja az utóbbi 20 évet, amely alatt Magyarország és Románia az Európai Unió tagja lett és Szerbia is a tagjelöltek soraiba lépett. „2007 óta Arad megye számára több mint 1 milliárd euró értékben sikerült európai forrásokat lehívni, és ebben benne vannak eurorégiós projektek is. Ezek a források komoly gazdasági fejlődést hoztak Arad megye számára, és ehhez a DKMT Eurorégió is hozzájárult. Ami a jövőt illeti, büszkeség számunkra, hogy 2021-ben két Európai Kulturális Fővárosunk lesz, Temesvár és Újvidék! A temesváriakkal partnerségben mi is részt fogunk venni az Európai Kulturális Főváros programokban és úgy vélem, ebből az egész régió profitálhatna kulturális téren.”.
A Csongrád megyét képviselő Magyar Anna alelnök szerint a 20 év eredményeiben benne van a jövő ígérete. A megvalósult projektek közül a tematikus turisztikai útvonalak kidolgozását és a közös katasztrófavédelmi egység létrehozását emelte ki, amelyek megmutatják, hogy értékeink közösek, ugyanakkor egymásra vagyunk utalva, mert a természeti katasztrófák nem ismernek határokat.
A következőkben levetítették a DKMT Regionális Együttműködés 1997–2017 című filmet, amely bemutatta az alapítás óta eltelt 20 év legfontosabb eseményeit az eurorégió életében. Az ünnepség befejező részében Emlékplaketteket adtak át a DKMT alapítóinak és a tagmegyék jelenlegi elnökeinek, de azoknak a „háttérembereknek” is, akik mindent megtettek a közös projektek megvalósításáért és a tagok közötti kapcsolattartás biztosításáért. Végül átadták az Élet a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégióban fotópályázat díjait: a 68 beérkezett fotó közül hatot díjazott a zsűri.
Az 1997-ben létrejött DKMT Eurorégió alapítói közül Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyék időközben kiléptek az együttműködésből, de a 20. évfordulós eseményre Hunyad megye se küldte el a képviselőit. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)