Támogatást biztosítanak, szavazatokat remélnek
Visszatérő vendég lett Csíkszéken Victor Ponta. A kormányfő az augusztusi Nyerges-tetői megemlékezésen tett látogatása után Csíkkozmásra érkezett szeptember 11-én, csütörtökön, iskolabuszokat és fejlesztési projektek támogatási szerződéseit adva át több polgármesternek. Az RMDSZ autonómiatervezetéről kevés szó esett, az együttműködésről annál több.
Az együttműködést, párbeszédet emlegették a legtöbben a kormányfő csütörtöki csíkkozmási látogatása alkalmával, ahol két államfőjelölt is találkozott. A felszólalók közül senki, még Victor Ponta vagy Liviu Dragnea sem mellőzte a magyar nyelvű üdvözlést.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Korodi Attila miniszter, közel hatvan polgármester, alpolgármester Hargita és Kovászna megyékből, a két megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke, képviselők jelenléte jelezte Kozmáson, hogy az esemény jelentősége túlmutat hét iskolabusz átadásán, valamint a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében aláírt támogatási szerződéseken. A Boga Alajos Általános Iskola udvarán tartott ünnepségre a kormányfő késve érkezett, az őt és Liviu Dragnea regionális fejlesztési minisztert szállító helikopter Csíkszeredában szállt le, onnan mentek kíséretükkel az alcsíki községbe.
Lenne még tennivaló
Petres Sándor prefektus üdvözlő szavai után Borboly Csaba következett, és a kormányfő jelenlétét kihasználva nemcsak a fejlesztésre szánt pénz fontosságát emelte ki, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nem az asszimiláció, hanem a kivándorlás jelenti a legnagyobb problémát Hargita megyében. A Hargita megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke hozzátette, a megyében többletfinanszírozásra van szükség ahhoz, hogy ne kelljen tanintézeteket bezárni.
Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyanyelvű diákoknak külön tanterv szerint kellene oktatni a román nyelvet, és az 1-2. osztályosok számára Hargita megyében elkészített, sajátos román tananyagot tartalmazó tankönyvet is átadta Pontának. Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke úgy értékelte, a Nyerges-tetői látogatás egy lépés volt a normalitás felé, amelyet most újabb, konkrét eredményeket hozó lépés követ.
A normalitás gesztusai
Jó napot kívánok – köszöntötte magyarul a kormányfő a jelenlévőket, kifejtve, a gyermekeknek anyanyelvükön kell tanulniuk, ugyanakkor tudniuk kell románul és angolul is, „mert román állampolgárok, de európai polgárok is vagyunk”. Közölte, a tanügyminiszterrel is konzultál a sajátos román tananyag ügyében. Fontosnak nevezte a vidéki települések fejlesztését, és úgy értékelte, a normalitás gesztusaira, lépéseire szükség van, még több találkozó ad erre lehetőséget.
Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter szerint mindenkinek fontos a gyermekek öröme. „A vidéken élő embereknek joguk van a járható utakhoz, vízvezetékhez, korszerű iskolákhoz, a civilizációhoz. A kormányprogramnak a fenntartható fejlődést kell szolgálnia” – szögezte le. Nem felejtette el a végén a buzdítást, hogy az elnökválasztás második fordulójában úgy szavazzanak, ahogy az ország számára szükséges.
„Amikor kormányra léptünk, a helyi közösségek fejlődésére gondoltunk. Az RMDSZ azért része ennek a kormánynak, hogy minden olyan helyi igényt támogasson, ami a közösséget szolgálja. Ezeknek az iskolabuszoknak az átadása és a ma aláírt településfejlesztési szerződések azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes. A miniszterelnök és kísérete a járművek és a szerződések átadását követően Maroshévízre látogatott, ahol szintén iskolabuszt adtak át, majd a 174A jelzésű, felújított megyei utat tekintették meg.
Hét iskolabusz, sok pályázati támogatás
Csíkkozmás, Csíkszentmárton, Csíkmadaras, Gyimesfelsőlok, illetve a háromszéki Nagybacon, Előpatak és Szentkatolna polgármesterei vehették át az új iskolabuszokat, a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében Hargita megyéből a megyei önkormányzat, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Balánbánya, Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Szentegyháza, Csíkszentgyörgy, Szépvíz, Csíkszentlélek, Gyimesközéplok, Kászonaltíz, Csíkrákos, Csíkszentkirály, Madéfalva, Csíkszentimre, Zetelaka, Varság, Oroszhegy, Siménfalva, Parajd, Galambfalva, Máréfalva, Újszékely, Székelyandrásfalva, Etéd, Bögöz pályázatai részesülnek támogatásban.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

Háromszéki kalauz (A Nagybaconi medencezug és Kisbacon vidéke 15.)
Látnivalóban bővelkedik ez a vidék is. Bibarcfalva Baróthoz tartozó település, a múlt század derekán fürdőhely volt borvizes stranddal és meleg kádfürdővel. A régi Borhegyi borvízforrás vizét 1880-ban már palackozták.
Jelenleg két működő ásványvízpalackozó üzeme van: az egykori Baross-, később Május 1.-, jelenleg a 2-es számú egység, és egy újabb, a korszerű gépsorokkal működő 1-es számú palackozó, ahol a Bibco-ásványvizet és ásványvízzel készült üdítőket palackoznak. A Borvízpatak völgyében ősnövényi lelőhely van. Református temploma Szent László-falfestményt őriz. A Bodosi-hegy alatt mélyművelésű szénbánya működött, felette, a Várbükk nevű erdő fedte Várhegyen Tiborc várának romjait találjuk. A helységben született Bartalis Ferenc (1813–1854), a Makk-féle összeesküvés 1854-ben Sepsiszentgyörgyön kivégzett vértanúja, a szomszédos Bodosban pedig Budai József (1851–1939) a neves geológus és pomológus. Szülőházát emléktáblával jelölték meg. Bibarcfalváról piros kereszt turistajelzés mentén – a Baróti-hegység nyugati gerincén – Középajtára érünk. A Nagybacon felé tartó patakok – Köves, Kótya és Heveder – a pliocén üledékek klasszikus feltárásai, országos szinten nyilvántartott geológiai rezervációk. Nagybacon a hagyományos cserépgyártás központja. Református temploma műemlék, imaházán látható nagybaconi Nagy Vilmos emléktáblája. Temetőjében nyugszik Konsza Samu tanár, a falu szülötte, háromszéki népköltészeti gyűjtő.
A falu keleti részén tör fel a Faluborvize (1), nem messze innen a Súgóborvíz (2), a Kisbaconi út mellett a Sántéri borvíz (3). A Gyerkovács patakban kénes gyógyvízforrás, a Setétpatak völgyében pedig a Kincses-barlang.
Nagybaconból indul a Bodvajt és Magyarhermányt is érintő, piros ponttal jelzett turistaösvény.
Kisbacon a Benedek Elek emlékét kereső gyermekek zarándokhelye. Itt van a nagy székely mesemondó emlékháza, a temetőben pedig síremléke. A falut a Csíkorra (4) és a Mitács érintésével a Likati út köti össze Alcsíkkal. A Fenyőstöve övezetében a következő borvízforrások vannak: a 2013-ban felújított Kisbaconi Rezes (5), a Kőrises I. és II. (6–7) és a Tamásné borvize (8).
A Háromszék lapárusító bódéiban és a szerkesztőségben már kaphatóak a Háromszéki kalauz első fóliázott térképkockái, Kisgyörgy Zoltán 1984–85-ben a Megyei Tükör oldalain megjelent, 60 kockából álló, Hegyen-völgyön kalauz című megyetérkép-sorozatának első darabjai. A frissített, fóliázott térképvázlatokat hetente adjuk ki, de később is igényelhetőek, illetve megrendelhetőek a korábbi lapok. A fóliázott térképkockákat a 0267 351 504-es telefonon, a hpress@3szek.ro e-mail címen, illetve a lapárudákban lehet megrendelni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székelyföldi elöljárók köszönik a kampányajándékot
A Hargita és Kovászna megyei önkormányzat vezetői örülnek annak, hogy a fejlesztési minisztérium több mint 12 millió lej értékben infrastrukturális beruházásokra szánt támogatást biztosít közel hetven székelyföldi településnek. Az elöljárók azonban nem értenek egyet azzal, hogy a kormány adakozókedve a novemberi államfőválasztással kapcsolatos korteskedéssel függ össze.
A támogatási szerződéseket, mint ismeretes, Victor Ponta miniszterelnök-államfőjelölt és Liviu Dragnea fejlesztési miniszter adta át az elöljáróknak múlt csütörtökön egy meglehetősen kampányízűre sikerült csíkkozmási ünnepség keretében, melyen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is részt vett.
Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a Krónikának elmondta, rendkívül zavarja, hogy bármit tesznek, a sajtó azonnal kampányfogásnak titulálja. „Tisztázzunk valamit: ebben az országban minden évben kampány van, idén kétszer is. Most éppen kampány van, jövőben kezdődik a helyhatósági választások előtti korteskedés, majd a parlamenti, és így tovább. Minden évben kétszer számíthatunk költségvetés-kiigazításra – az év elején és a végén –, akkor fejlesztésekre, kormányprogramokra biztosítanak összegeket, és egyesek akkor is azt mondják, persze, mert kampány van” – fogalmazott a háromszéki politikus, aki szerint az a legfontosabb, hogy a magyarok egyáltalán bele tudnak szólni a támogatások elosztásába.
„Ebben az országban is van pénz fejlesztésekre, de nekünk csak akkor jut belőle, ha ott vagyunk, ahol ebbe bele lehet szólni, különben úgy elosztják, hogy észre sem vesszük. Nem vagyok szerelmes sem a bal-, sem a jobboldalba, azokkal dolgozunk, akiket észérvekkel meg lehet győzni, vagy politikai mozdulatokkal befolyásolhatunk” – tette hozzá.
A Kovászna Megyei Tanács elnökétől megtudtuk, a múlt csütörtökön aláírt támogatási szerződések révén Uzon, Szentlélek, Nagybacon, Bárkány, Bereck, Gelence, Zágon, Ozsdola és Kézdivásárhely utak felújítására, Kökös, Hídvég, Bodzaforduló pedig az ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére kapott pénzt.
„Az év első felében is lehívtunk 20 millió lejt fejlesztésre, és a második felében is lehívunk újabb 20 milliót. Most szeptemberben már bejött ez a hatmillió lej, a szeptemberi költségvetés-kiigazítás után még számítunk 19 millió lejre” – mondta a tanácselnök.
Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke lapunknak elmondta, a helyi beruházásokra előirányozott, 6 millió lej értékű kormánytámogatáson kívül még legalább tizennégy millió lej folyhat be a megyeháza kasszájába. Borboly abban bízik, hogy a teljes összeget megkapják, mert a kérelmeket alaposan megindokolták, és jelentős részben már elkezdett munkálatokra kértek pénzt, ezek is a kormány prioritásai közé tartoznak.
„A helyi közösségek számára fontos fejlesztésekről van szó, az út-, víz- és csatornaépítések, illetve korszerűsítések az életkörülmények javítását szolgálják – mondta a tanácselnök. – A javuló életkörülmények előmozdíthatják a folyamatot, hogy a fiatalok minél nagyobb arányban falura költözzenek. A Hargita Megyei Tanács a Kisfalu elnevezésű keretprogramjával e folyamat elindítására, gyorsítására törekszik saját költségvetéséből és kormányzati forrásokból egyaránt” – szögezte le Borboly Csaba.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Iskolabuszok sofőr nélkül (Kétszer vették át a kampányajándékot)
„Megköszöntem Victor Ponta miniszterelnöknek az iskolabuszt, mivel nagy szükségünk lenne rá, de azt kértem tőle, hogy biztosítsák a fizetésalapot is a gépkocsivezető részére, mivel nem tudunk sofőrt alkalmazni.
Ezért a második buszt kénytelenek leszünk az árnyékban vagy a garázsban tartani” – nyilatkozta lapunknak Tusa Levente, Kézdiszentkatolna polgármestere, aki a múlt csütörtökön Csíkkozmáson a Boga Alajos-iskola udvarán Nagybacon, Előpatak és négy Hargita megyei település polgármesterével a miniszterelnöktől átvette az új, tizenhat személyes iskolabuszokat, melyekre a székelyföldi önkormányzatok a Helyi Fejlesztési Országos Program részeként pályáztak. Az öt falut magában foglaló Szentkatolnának feltétlenül kellett a második iskolabusz is, hogy zökkenőmentesen és kényelmesen bonyolítsa le a pedagógusok és tanulók utaztatását a község területén. Tusa Levente azt is hozzáfűzte, hogy miután elmondta panaszát a miniszterelnöknek, az odahívta Liviu Dragnea kormányfőhelyettest, aki megígérte, hogy valamilyen formában próbálják orvosolni a problémát.
Mint ismert, Victor Ponta az elmúlt időszakban már másodszor látogatott Székelyföldre, első alkalommal a nyergestetői csata évfordulóján szervezett megemlékezésen vett részt, az RMDSZ ellenfelei szerint korteskedése a Székelyföldön nem véletlenszerű, és a magyarok iránti „barátsága” sem érdek nélküli: az RMDSZ csúcsvezetőinek segítségével megpróbálja elnyerni a magyar szavazók egy részének bizalmát a közelgő államfőválasztás előtt, hogy az esetleges második fordulóban a székelység rá, és ne Klaus Johannisra, a másik esélyes államfőjelöltre adja voksát. BukarestA dolog pikantériája, hogy az iskolabuszokat már egy-másfél hónappal ezelőtt elhozták ből, és a forgalomba is beíratták. Csíkkozmáson tehát tulajdonképpen másodszor vették át a székelyföldi polgármesterek azokat, most éppen a nagyobbik kormánypárt államfőjelöltjétől.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hagyományőrzés korhatár nélkül (XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó)
Gyermekeket és idős hagyományőrzőket egyaránt színpadra szólít a sepsiszentgyörgyi Háromszék  Táncegyüttes a jövő hétvégi  (november 7–9.) XXVI. Népzene- és néptánctalálkozón. Idén a Gyergyói-medence falvaiból érkező adatközlők fellépése számít újdonságnak, ennek a vidéknek a hagyományos tánca és zenéje kevésbé ismert még szakmai körökben is, de Sepsiszentgyörgyre érkezik gyimesiek egy csoportja is, valamint a nyárádszeredai Bekecs és a kosteleki Szellő Néptáncegyüttes, a gyermeknapon pedig háromszéki települések gyermektánccsoportjai mutatkoznak be.
Kodály Zoltán és Bartók Béla múlt század eleji gyergyói gyűjtéseiből következtetni lehetett, hogy ha a hanganyag olyan gazdag, akkor a táncnak is annak kell lennie – hangsúlyozza Ivácson László, a Háromszék Tánc­együttes művészeti vezetője, aki ismertette, hogy a korán polgárosodó vidék régi stílusú néptánchagyományairól csak egy 1953-as filmfelvétel maradt hátra, majd a jelenkori állapotokat Berecz András és Farkas Tamás kezdte rögzíteni, az ő gyűjtésük nyomán indult el a Háromszék Táncegyüttes is a Gyergyói-medence falvaiba. A hétvégi találkozóra autóbusznyi hagyományőrző érkezik többek között Gyergyóditróból, Alfaluból, Csomafalváról, Újfaluból, akiknek táncában régi és új stílusú elemek keverednek.
Az együttes gyimesi hagyományőrzőket is meghívott a szombat esti gálaműsorra, amelyen a házigazda társulaton kívül fellép a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes (a 2014-es Fölszállott a páva tehetségkutató vetélkedő különdíjasa), amely pénteken önálló produkcióval, a Hagyatékok című folklórműsorral mutatkozik be az új stúdióban, és színpadra hívják a kosteleki Szellő Néptáncegyüttest (a 2012-es Fölszállott a páva vetélkedőn a legjobb határon túli produkció díjat kapta). Zenél a Heveder zenekar.
Pénteken Ádám Gyula gyimesi fotóiból nyílik kiállítás, szombaton Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza gyergyóditrói születésű igazgatója tart előadást Gyergyóditró népzenéje címmel. Mindkét este táncházba várják az érdeklődőket, zenélnek a meghívott hagyományőrző zenészek, az Üver, a Zer­kula, a Folker és a Heveder zenekar.
Az új stúdióban és a színház előcsarnokában rendezendő gyermeknap kézműves-foglalkozásokkal kezdődik, közreműködik a Guzsalyas Alapítvány, a Bodvaj és a Zöld  Egyesület. A gyermekgálán gelencei, nagybaconi, sepsiszentgyörgyi, kézdiszentkereszti, erdőfülei és vargyasi tánccsoportok lépnek fel.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Piciny szoknyáktól termetes csizmákig (XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó)
Nem lesz utolsó óra! – legalábbis Háromszéken, Székelyföldön, Erdélyben biztosan nem mindaddig, amíg a fiatal nemzedékek és a gyermekek tanulják és viszik, adják tovább az öregek táncát, muzsikáját. Ezt bizonyítja évről évre a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes által szervezett népzene- és néptánctalálkozó, amelyen különböző tájegységek adatközlői mellett fellépnek a hagyományőrző falusi és városi tánccsoportok, kicsik és nagyok, akik őrzik és továbbítják eleink folklórkincsét. A hét végén tartott találkozó is hirdette: rajtunk múlik, hogy ne kerüljön lakat a népi kincsesládára.
Ádám Gyula néprajzi jellegű fotókiállításának pénteki megnyitója és a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes Hagyatékok című folklórműsora után szombaton Kelemen László, a budapesti Hagyományok Háza igazgatójának a gyergyói népzenéről és néptáncról szóló eladásával folytatódott a XXVI. Népzene- és néptánctalálkozó. A gyergyóditrói születésű zenész és népzenekutató többek között említést tett arról, hogy a Gyergyói-medence hagyományanyagának felgyűjtésében felbecsülhetetlen értékű Albert Ernő, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium egykori igazgató-tanárának gyűjtőmunkája, az általa és tanítványai által feljegyzett/rögzített énekelt balladák sajátos kincstárát képezik a vidék hagyományainak.
A szombat esti gálaműsorban fellép Gyergyó vidéki falvak adatközlői, a gyimesi ifjak és öreg táncosok a találkozó hagyományőrző jellegét erősítették, a házigazda Háromszék Táncegyüttes és a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes a rendezvény hagyományéltet és -továbbadó szerepét hangsúlyozta, a kosteleki Vaszi Levente dalcsokra pedig ötvözte mindazt, amit a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt nagytermének közönsége elvárt a találkozótól. Zenészek, szólisták neve kívánkozna a tudósításba, többek között meg kell említeni Erőss Judit dalait, valamint a Tiszta forrás népdalvetélkedő idei díjazottjai közül Szabó Fruzsina, Ráduly-Baka Rebeka, Erőss Réka énekét, a Heveder és az Üver zenekart, a gyimesi és gyergyói zenészeket. Külön dicséret a Hevedernek és Erőss Juditnak az első világháborúra emlékez percekért. A hajnalig tartó táncház hangulata után a vasárnapi gyermekgála is azt igazolta: ennek a kultúrának a kincsei korhatár nélkül a sajátjaink. Nem „édesek, aranyosak” a négy-öt éves székely ruhás kislányok, nem „jaj, de ügyesek” a tíz-tizenkét éves harisnyás legények, nem kell elnéznek lennünk, ha a nyurga serdülők ide-oda kalimpálnak, mert olyan minőségi produkciókat látunk a színpadon, olyan kiállást, tartást, amit már bátran lehet a nagyokéhoz hasonlóan bírálni, értékelni. És ez az igazi érték, ebben van az igazi hagyományozódás titka. Az érdem mindazoké, akik Gelencén, Nagybaconban, Kézdiszentkereszten, Erdőfülében, Sepsiszentgyörgyön felismerték: ha értéket adunk a gyermek kezébe, bármilyen piciny, megérzi, hogyan kell bánni azzal. Zenészek, táncosok, énekesek, oktatók, szervezők munkája sűrűsödik egy ilyen találkozóba, az érintett családok számára is ünnepnapok ezek – mint például a zenei tehetségét, virtuozitását felcsillantó tizennégy éves Dezső Attila prímás és tizenkét éves testvére, a brácsás Dezső István esetében –, reméljük, Sepsiszentgyörgy is magáénak érzi, a szakma pedig örvendhet, hogy újból sikerült tágra nyitni a kincsesládákat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közművelődési Napok Erdővidéken
Erdővidék hat településén szervezik meg a Közművelődési Napokat, melynek keretében tíz helyszínre várják előadásokkal a gyerekeket és felnőtteket.
Huszonkettedik alkalommal szervezi meg az Erdővidéki Közművelődési Napokat a baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület és Erdővidék Múzeuma. A rendezvénysorozat Baróton és Erdővidék hat másik településén zajlik, összesen tíz helyszínen. A programokra gyerekeket, felnőtteket egyaránt várnak, a különböző tematikus előadások mellett kiállításokkal, könyvbemutatókkal és filmvetítéssel várják az érdeklődőket. Ugyanakkor átadják az Erdővidék Kultúrájáért Díjat, amely a rendezvénysorozat zárómomentuma lesz.
Az események november 18-án kezdődnek Baróton, ahol a Tigrisből nem lesz szalonna – bábos mesejátékot láthatja a közönség a kolozsvári Sétáló Bábszínház előadásában a Városi Művelődési Ház nagytermében, délben 12 órától. Délután18 órától kerül sor a Miniatűr történelem. Erdély története az őskortól a második világháborúig című ólomkatona-kiállítás megnyitójára, melyet követően Bordi Zsigmond Lóránd régész, történész tart előadást. A kolozsvári színjátszó csoport bábelőadását Vargyason, Nagybaconban, Bibarcflván is láthatja a közönség a hét folyamán.
A közművelődési napokat pedig huszárbál zárja, melyet a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervez Baróton. A bál november 22-én este 19 órától lesz, a kötelező megjelenés férfiaknak a nemzeti viselet vagy egyenruha, nőknek pedig báli ruha. A bálon való részvétel meghívás alapján történik, jelentkezni Jakab Kevendnél lehet a 0758-050 861-es telefonszámon.
Az események programja egyébként megtekinthető az Erdővidék Múzeumának honlapján.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro,

Történelmünk útjain
Bibarcfalván emlékszoba nyílt az 1940-es bevonulás tiszteletére
A bibarcfalvi vitéz Molnár József portája a legelső ház balkéz felől, ahogy Nagybacon irányából beérünk a faluba. A szeptemberben 76. életévét betöltő gazda már tizenhat éve nyugdíjas, ám időskori éveit olyan elfoglaltságnak szenteli, ami kiemeli őt a mindennapi emberek sorából: régi fotókat gyűjt falujáról, a magyarság fontos eseményeiről, szolgálatot téve ezzel nemcsak a jelennek, de talán majd az utókornak is.
Jóska bácsi Bibarcfalván született, Székelyudvarhelyen végezte a szakiskolát, munkáséveinek javarészét a helyi borvízüzemnél töltötte üzemvezetőként. A magyar történelem, a múlt iránti érdeklődés, a szeretet és tisztelet apai örökség.
– Gyermekkoromban édesapámmal kapálni mentem a mezőre, és ő munka közben sokat mesélt. Ám valójában nem meséket mondott, hanem a magyar történelmet tanította nekem. Azóta foglalkoztat népünk történelme – mondta.
„Tetteiről” lapunkban nemegyszer beszámoltunk már: 2010-ben feleségével, Molnár Arankával együtt trianoni emléktáblát állíttattak a bibarcfalvi templomkertben levő hősi emlékmű oldalára, egy évvel később pedig ugyanoda kopjafát Szent István királyunk tiszteletére. „Hogy legyen a fiatalság is ahol megemlékezzen, ahova legalább egy koszorút elhelyezzen”–fogalmazták meg.
Mindketten a Horthy Miklós által 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, Jóska bácsi 2009-től, Aranka néni 2010-től. A központi, budapesti törzshöz tartoznak, Jóska bácsit épp a 2011-ben tartott kopjafaavatáskor nevezték ki a rend hadnagyává.
„Isten, nemzet, család”– ez a három szó alkotja a rend hitvallását, ez a hitvallása a Molnár házaspárnak is. „Kell-e ezeknél valami is fontosabb legyen az életben?”– kérdik.
A magyar nemzet történelméből Jóska bácsit leginkább a második világháború időszaka érdekli, az, ami 1940–1945 között történt. Sok eredeti fotót összegyűjtött ebből az időszakból, melyeket saját költségén kinagyíttatott, de más korabeli dokumentumokat is.
A nagyházbeli szobájuk már megtelt a képekkel, ezért elhatározta, hogy az udvara másik felén található kisházban külön emlékszobát rendez be. Az emlékszoba bejáratánál, a magyar motívumokkal díszített táblán ez áll: „Emlékszoba. Az 1940-es bevonulás Erdélybe. Molnár József”. Belépve az előszobában több magyar és székely zászló található, közülük Jóska bácsi büszkén mutatja azt, melyen a fehér sáv tele van aláírásokkal: 2010-ben ellátogattak Trianonba, a kirándulás emlékét megőrzendő, a kirándulótársakkal aláíratták a zászlót, de azon olvasható a következő felirat is: „Párizs, Trianon 1920. 90 év magyar rabság és bánat.” Ugyancsak az előszobában látható Horthy Miklósnak egy felnagyított fotója is, majd belépve a tulajdonképpeni emlékszobába, képekkel tele falak fogadnak.
Az egyik sarok Jóska bácsi nagybátyjának, Bogyor Gyula tengerészeti kormányosnak állít emléket. Bogyor Gyula Jóska bácsi édesapjának, Molnár Sámuelnek volt a legidősebb bátyja, és nyolc évig szolgált együtt tengerészként Horthyval a múlt század elején, olyan csatahajókon, mint az SMS Novara (az Osztrák–Magyar haditengerészet gyorscirkálója) és az SMS Viribus Unitis (nagy tűzerejű, korszerű csatahajó volt, nevének jelentése „egyesült erőkkel”). Bogyor 1954-ben halt meg, Bibarcfalván van eltemetve. Mint érdekességet mesélte el Jóska bácsi, hogy nagybátyja 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, egy vadonatúj tengerészruhát kapott szolgálataiért személyesen Horthytól, abban is temették el. Másik érdekesség, hogy Bogyor halála után jóval később, valaki Bibarcfalván, a Barót-patakában kapott egy Viribus Unitis emlékérmet, melyet aztán Jóska bácsi megszerzett, ma gyűjteményében látható.
Az emlékszobában külön fejezet van szentelve a magyar honvédek 1940-es bevonulásának is. A bevonulás erdővidéki, de más településeken készült pillanatfelvételei mellett keretbe foglalva olvasható az 1940. szeptember 5–13. közötti időszak napirendi krónikája is: „Szeptember 11-én volt a felejthetetlen kolozsvári bevonulás. A lakosság csapatainkat tomboló lelkesedéssel fogadta. A Székelyföldön ezzel egyidejűleg megszálltuk Székelyudvarhelyet, Székelykeresztúrt és Csíkszeredát. Szeptember 12-én bevonultunk Barótra és Nagybaconba, megszálltuk a Csíki-medence déli részét” – olvasható többek között ezen.
A már említettek és továbbá a Horthy-család emlékképei mellett sok más régi vagy kevésbé régi bibarcfalvi képet is őriz a házigazda, megjegyezve, hogy bizony, az 1944-es szárazajtai vérengzés után sokan megsemmisítettek minden dokumentumot félelmükben, egyébként talán sokkal több emlék fennmaradhatott volna a világháború és az azt megelőző évek időszakából.
Az emlékszobában egy negyven évvel ezelőtt történt bibarcfalvi természeti katasztrófa emlékképei is fellelhetőek: az akkori földcsuszamlásról Józsa Ferenc egykori bibarcfalvi tanító fia készített képeket, melyek ma is szívbemarkolóan tanúsítják az akkori események rendhagyó voltát.
A falu egykori tanítójának, Józsa Ferencnek emlékét is fényképgyűjtemény őrzi
Távozás előtt még egy bekeretezett kép megragadja figyelmünket: a Székely Hírmondó egyik 2010-es lapszámának középoldala, melyben a nemzet székely kapujáról olvasható beszámoló, szintén az emlékszoba dokumentumanyagának részét képezi.
Aki kíváncsi a múltra, a magyar múlt olykor szívszorító, máskor szívderítő emlékezetére, annak nyitva vitéz Molnár József portájának kapuja: a házigazdák bárkit szívesen fogadnak, és elkalauzolnak történelmünk útjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sorsok emberközelből
Összefogás egy többgyermekes családért
Vannak esetek, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő emberek nehéz, esetenként rendkívül nehéz élethelyzetbe jutnak, s csupán a véletlen vezet oda, hogy sorsukkal magunk is szembesüljünk. Utána pedig már jobbára a lelkiismeretünkön múlik, mit teszünk: sajnálkozunk egyet rajtuk, vagy pedig minden követ megmozdítunk, hogy segítő kart nyújtsunk feléjük…
A baróti Incze István és felesége ez utóbbit választották, amikor meglátták, milyen sorba jutott a velük szinte átellenben lakó többgyermekes anyuka, Fancsali Lilla Olga. A történet szinte hihetetlen: a Fancsali család egykori tagjai, Olga néni és Béla bácsi valamikor Barót köztiszteletben álló, jómódú polgárai voltak, szép házban laktak, melynek szobái zsúfolva voltak könyvekkel, szép bútorokkal, minden egyébbel. Béla bácsi már korábban meghalt, Olga néni néhány éve. Leányuk, Lilla vagy Licike, ahogy szólítják a szomszédok, élettársul szegődött D. B.-hez, akitől hat gyermeke született. Az apa azonban egy adott ponton magára hagyta a családját, és miután támaszként már a nagymama sem volt a háznál, a dolgok nagyon rosszra fordultak. Olga néni halála után ugyanis a szép házból fokozatosan minden eltűnt: ahogy mondani szokás, még az utolsó kanál is.
– Teljesen véletlenül léptem egyszer be a kapun, akkor láttam meg, hogy mi van ott. Szó szerint kell érteni azt, hogy még evőeszközük sem maradt, ágyról, egyéb bútorzatról, élelemről nem is beszélve. Az előszobába eszkabáltak téglákból egy kályhát, ott tüzeltek, melegedtek – mesélte Incze Pista bácsi.
Öten egy szobában
Az útról még csak sejteni sem lehet a benti körülményeket, melyek még most is szinte leírhatatlanok. Koszos falak, félhomály, az egyik egykori perzsaszőnyeges, parkettás szobában ma a tüzelőt aprítják, a másikban összezsúfolva laknak öten: Licike, három gyermeke és az élettárs, aki időközben visszajött hozzá. A másik három gyermek Kovásznán lelt menedékre, Böjte Csaba atya intézményében. Az anya havonta 127 lej gyermekpénzt kap, és további 320 lej gyermektartási pénzt az élettársa nyugdíjából. Ennyi pénzből él öt ember.
Hogy miként állt elő ez az áldatlan helyzet, arról nehéz pontos képet kapni. Az élettárs (aki már 70 éves) az elmondások szerint „rendetlen társaságba keveredett”, akik mindenéből, még a nyugdíjából is kifosztották. A nagyobbik fiú, István, aki már 23 éves, bár dolgozott imitt-amott, szintén felelős a szerencsétlen helyzetért. Pénzforrás híján ők adhattak el mindent a házból, sok minden mást pedig elloptak – legalábbis ezt tartják a szomszédok.
Incze István és felesége, ahogy világossá vált előttük, milyen helyzetbe kerültek Fancsaliék, azonnali segítséget nyújtottak, de mások is adakoztak: összesen húsznál több magánszemély és intézmény fogott össze, élelmet, ruházatot, bútorokat, kályhát vittek nekik, beszerezték számukra a téli tüzelőt, mi több, még karácsonyfával és karácsonyi ajándékokkal is megörvendeztették őket. Hamarosan ismét lesz villanyáramuk, rádiót, tévét, mosógépet is kapnak.
Még segélycsomagot sem kaptak
A tét azonban a jövőbeli megélhetésük biztosítása is lenne. A szomszédok szeretnék, ha valahogy talpra állnának. Pista bácsi jelenleg abban próbál segítségükre lenni, hogy az itthon levő két kiskorú gyermeket szakorvos vizsgálja meg, ugyanis ők fogyatékkal élnek. Ha ez hivatalosan is elismerést nyerne, az anya gondozói támogatást kaphatna utánuk. A nagyobbik fiúnak, Istvánnak külföldi munkát szervez. A Kovásznára került gyermekekkel nincsenek gondok, egyikük már elvégezte az iskolát is, egyetemre készül.
A családnak több mint háromezer lej adóhátraléka is van: ha ez nem is, de az már biztos, a rendszer számlájára írható, hogy a Fancsali család még az uniós élelmiszercsomagok listájára sem került fel.
– Rá kellett jönnünk, hogy csak úgy tudunk segíteni rajtuk, ha közel megyünk hozzájuk. Ezt felvállaltuk – mondta Pista bácsi, egyúttal köszönetet mondva mindazoknak, akik összefogással segítettek a Fancsali családon.
Név szerint felsorolta őket: a helyi polgármesteri hivatal, a Máltai Szeretetszolgálat, a Diakónia Egyesület, a Simonffy Alapítvány, a vöröskereszt helyi szervezete, a Laura Ház, a gyermekjogvédelem nappali központja, a Z Construct Kft., a Gaál Mózes-iskola V–VIII. osztályos tanulói, a nagybaconi közbirtokosság, valamint Kakucs Károly, Simon Gábor, Leitmann Dániel, Bartha Albert, Incze Zoltán, Bereczki László, Tókos Éva, Csepei Endre, Vida András, Komporály Viktor, Asztalos Gábor, Borbáth Sándor, Ágoston István gazdálkodók, Zajzon Judit, Bán Annamária, Kovács Antal, Farkas Mózes és dr. Dienes Judit magánszemélyek. Támogatásukra továbbra is számítanak, és másoktól is szívesen veszik a segítséget.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Püspök a szívkórházban: nem kívánt keresztelő
Semmibe véve a helyiek tiltakozását, az egészségügyi minisztérium megváltoztatta a kovásznai szívkórház nevét: az alapító orvos, Benedek Géza neve elé az 1918. decemberi gyulafehérvári román nagygyűlés megszervezésében markáns szerepet vállaló Iustinian Teculescu ortodox püspök neve került. 
Az országos érdekeltségű kovásznai Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórház, ahol évente 16 ezer beteg fordul meg, eddig az alapító főorvos nevét viselte, szerdán azonban a kórház vezetősége megkapta a miniszteri rendeletet, miszerint az intézmény neve Teculescu–Benedekre változott.
A nemkívánatos „keresztelő” miatt Kovászna város önkormányzata, az alapító Benedek Géza főorvos fia és özvegye, a Kovászna megyei önkormányzat és a kórház orvosai egyaránt írásban kértek magyarázatot a szaktárcától.
Tatár Márta, a kovásznai szívkórház kardiológus főorvosa, a Kovászna megyei önkormányzat tanácsosa a Krónikának elmondta, az intézményben dolgozó orvosokat felháborította a névváltoztatás. Tudomásuk szerint a névcserét a Kovásznán bejegyzett Iustinian Teculescu Kulturális–Keresztyén Egyesület kezdeményezte.
A tiltakozók azonban jelezték, hogy az 1865-ben a Kovásznához tartozó Vajnafalván született ortodox katonai püspöknek semmi köze a szívkórházhoz, egyetlen napot sem töltött ott, hiszen életében az még meg sem volt, így nem indokolt, hogy az intézmény a nevét viselje.
Benedek Géza alapító főorvosnak jelenleg is a kórházban orvosként dolgozó fia, illetve a névadó özvegye, aki jómaga is nyugalmazott orvos, levélben fordult a minisztériumhoz, jelezve: a névpárosítás értelmetlen, ráadásul sérti az alapító emlékét, hogy olyan személyiséggel együtt emlegetik, akinek semmi köze a kórházhoz.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke elmondta, már korábban levélben tájékoztatta a minisztériumot, hogy szabálytalanul járnak el a névváltoztatásban, hisz az ügyben a kórházban dolgozó román és magyar orvosokat, a helyi önkormányzat vezetőit is meg kellene kérdezni.
„Államigazgatási szempontból megtehetik, hiszen a kórház nem az önkormányzat, hanem a minisztérium fennhatósága alá tartozik, ám ha erőltetik a névmódosítást, ez szétfeszíti az évek óta eredményesen fenntartott, békés etnikai együttélést az intézményben” – magyarázta Tamás Sándor, aki még nem kapott választ levelére.
A Kovászna-modell kitalálója
A kovásznai szívkórház egyébként öt éve, 2010-ben vette fel alapítójának nevét. A nagybaconi születésű Benedek Géza kardiológus főorvos tanulmányait Kolozsváron, Budapesten és a németországi Halle an der Saale egyetemén végezte, 1960-ban alapította meg Kovásznán az ország első szívkórházát, az általa kezdeményezett Kovászna-modell rehabilitációs eljárás világhírnévre tett szert.
A Székelyföld borvíz- és gázforrásainak gyógyászati jelentőségét és hatásmódját kutatta, különös tekintettel a szív- és érrendszeri betegségekre. A neves kardiológus 25 évig vezette a kovásznai szívkórházat. Az egészségügyi intézmény 2010 októberében, alapításának ötvenedik évfordulóján Cseke Attila akkori egészségügyi miniszter rendelete alapján vette fel a nevét.
Az ünnepségen többen is rámutatattak: a kardiológus főorvos munkájának köszönhető, hogy a kovásznai intézmény hivatkozási alap a szívgyógyászatban. A létesítményben ötven év alatt több mint 700 ezer beteg fordult meg. Benedek Géza egyébként két hónappal a névadó ünnepség után, 2010 decemberében, 94 éves korában hunyt el.
Akcióban a „románság védőbástyái”
A névmódosítást szorgalmazó román egyesület a közösségi oldalon úgy mutatkozik be, hogy Iustinian Teculescu emlékének ápolója, mely emellett az ősi román hagyományok őrzését, az ortodox egyházközség támogatását, a román identitás erősítését tekinti fő feladatának „ezekben, a románoknak oly nehéz időkben”.
Hangsúlyozzák: a „románság védőbástyái a térségben, megpróbálják bemutatni a valóságot, miközben a magyar sajtó meghamisítja a románok történelmét, a magyar vezetők kiszorítják a románokat, a magyarok megsértik az együttélés elemi szabályait, hiányzik belőlük a tolerancia, a románok nemzeti ünnepén románellenes megmozdulások vannak, és a nemzeti színű hajpántot viselő kislány emlékeztette az itt lakókat a románságukra”.
Justinian (Ioan) Teculescu 1865-ben született egy vajnafalvi tízgyermekes családban, tanulmányait Brassóban végezte, 1901-ben nevezték ki gyulafehérvári püspöknek, 22 évig töltötte be a tisztséget. A volt püspökről a magyarellenességéről híres Ioan Lăcătuşu írt monográfiát, melyben így fogalmaz: „Teculescu szélsőségesen ellenséges körülmények között lépett be a magyar katolicizmus erődjébe Gyulafehérváron, amikor a magyarok vak harcot vívtak, hogy megsemmisítsék a román iskolát és egyházat”.
Leírja, hogy a magyar hatóságok az első világháború alatt üldözték, ám 1918 decemberében azt a feladatot kapta, hogy készítse elő a román nagygyűlést, és fogadja a résztvevőket. Az 1918-as egyesülés valamennyi dokumentumán szerepel az aláírása. Ezt követően kinevezték katonai püspöknek, majd Besszarábiába küldték. 1932-ben hunyt el, a nekrológban azt írják róla, hogy a román nép büszke katonája volt, aki ellenállt a magyar törekvéseknek, bár el akarták pusztítatni. 
Az egykori ortodox püspök nevét Kovásznán utca viseli, ugyanakkor mellszobrot is állítottak neki a városban. Emellett több próbálkozás is történt arra – tizenkét, majd két évvel ezelőtt –, hogy a helyi Kőrösi Csoma Sándor Iskolacsoport vegye fel az ő nevét is, nevezzék Kőrösi Csoma–Teculescu-iskolának, ám a kísérlet meghiúsult, hisz a középiskola diákjainak többsége magyar.
A Teculescu emlékét ápoló egyesület egyébként egy Avram Iancu-szobor felállítását is szorgalmazza a városban, a múlt hónapban azt kérte az önkormányzattól, hogy a hagyományos tündérvölgyi juhászlakodalomra megítélt támogatást csoportosítsák át, és fordítsák a büszt elkészítésére. Az Avram Iancu Általános Iskola ugyanis 19 ezer lejt nyert az önkormányzat kulturális bizottságától a szoborra, és ezáltal növelni szerették volna az összeget.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro, 

Tanfolyamok helyett külföldre járnak a munkanélküliek
A szociális segélyről is lemondanak a tartósan munkanélküliek, s inkább külföldön mezőgazdasági munkával pótolják jövedelmüket.
Mint Kelemen Tibor, a Kovászna megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatója keddi sajtótájékoztatóján elmondta, a felnőtteknek rengeteg tovább- és átképző tanfolyamot szerveznek, miután az európai uniós forrásokból egyre több támogatást lehet lehívni erre a célra, de sok esetben gondot okoz a munkanélküliek „beiskolázása”.
„Nagybaconban például mintegy 400 tartósan munkanélküli szerepel a nyilvántartásunkban, ám a helyszínen csak száz jelentkezőt sikerült toborozni az induló tanfolyamokra, a többség arra hivatkozott, hogy elkezdődött a mezőgazdasági munkák szezonja Ausztriában, Olaszországban, és mennek dolgozni. Inkább vállalták, hogy kikerülnek a nyilvántartásból, és elveszítik a szociális segélyt” – részletezte Kelemen Tibor.
Hozzátette: kilenc településen mintegy 400 felnőttet ültettek vissza az iskolapadba – a Második Esély program keretében a betűvetést tanulták, de ők is egyre türelmetlenebbek, várják a tanév végére beígért kétezer lejt, hogy indulhassanak külföldi munkát vállalni. Az ügynökségnek összesen 500 ezer lejt kellene kifizetnie nekik, de addig nem merik kiadni a pénzt, amíg nem veszik át a pályázat lezárását jelentő okleveleket, azok pedig még nem érkeztek meg az oktatási minisztériumtól.
Kelemen tájékoztatása szerint Kovászna megye országos szinten is élen jár a felnőttképzés tekintetében, az év elejétől 30 tanfolyamot szerveztek, több mint 500 résztvevővel. A már lezárult képzések végzőseinek 37 százaléka talált munkahelyet.
Májusban 20 újabb tanfolyamot indítanak 410 munkanélkülinek – virágkötést, növénytermesztést, állattenyésztést, számítógép-kezelést és idegen nyelveket tanítanak. A romáknak a takarító-tanfolyam után ezúttal favágást tanítanak. Kelemen Tibor szerint figyelni kell a külföldi állásajánlatokra, mert az ottani hiányszakmákban hamarosan nálunk is egyre nehezebb lesz képzett szakembert találni, tehát ez alapján kell megszervezni a szakoktatást, a tanfolyamokat.
Kovászna megyében jelenleg 6,38 százalékos a munkanélküliségi mutató, tíz év óta először fordul elő, hogy kevesebb, mint egy százalékpontra közelítette meg az országos átlagot. Ez annak is tulajdonítható, hogy országos szinten növekedett, a székely megyében pedig csökkent az állástalanok száma.
Lakat került a Pepsi-gyárra
Lakat került kedden a kovásznai Pepsi-gyárra – összesen 48 alkalmazott munkaszerződését bontották fel. Kelemen Tibor, a megyei munkaerő-elhelyező ügynökség igazgatója elmondta, a Vitarom Impex Kft. által működtetett palackozóüzem vezetői arról tájékoztatták, hogy egyelőre nem adják el a gyárat.
Mint ismeretes, a vállalat vezetői azzal indokolták az átszervezés szükségességét, hogy tíz év alatt sem sikerült nyereségessé tenni a vállalkozást. Tíz évvel ezelőtt abban bíztak, hogy fel tudják használni a természetes ásványvizet az üdítőpalackozásra, ám annak erős jellegzetes íze miatt nem tudták a kólához keverni, a palackozott borvízzel pedig nem tudták felvenni a versenyt az árakat nagyon alacsonyan tartó konkurenciával, ezért a Valea Izvoarelor néven piacra dobott ásványvizük sem bizonyult sikertörténetnek. A kovásznai munkapontot 2004-ben létesítették, akkor hétmillió dolláros befektetésről számoltak be.
Bíró Blanka 
Székelyhon.ro

A hős honvédekre emlékeztek Nagybaconban
Alig múltak el 1989 decemberének történései, a nagybaconiak már megemlékezésre készültek. Volt is miért készülődniük: a két világháborúban 147 falustársuk veszett oda, ám áldozatvállalásukért soha köszönetet nem mondhattak.
Az első rendezvényeken még sok olyan hadfi vett részt, aki átélte a háború borzalmát, ám időközben sokan nyugodni tértek, mára hírmondónak alig hatan maradtak. A kevésnek is fogytán az ereje: Mokán Ferenc, Baló András, Kiss Árpád, Virág Mihály, Nagy B. Sándor és Nagy Máthé Árpád közül már csak az előbbi négynek engedte egészsége, hogy részt vegyen a rendszeresen pünkösd másodnapján tartott főhajtáson. Hetven esztendővel a világégés lezárulta után szülőfalujuk tapssal jutalmazta kiállásukat.
A református templomban Molnár Sándor lelkipásztor János evangéliumából vett igére alapozott prédikációjában a haszontalan háborúkról beszélt: mindegyiket az igazságosság nevében indítják, ám nem számolnak azzal, hogy mennyi szenvedést okoz. Feladatunk – mondotta a tiszteletes –, hogy az igazságot a mindennapokban keressük, s ha tehetjük, cselekedjünk úgy, hogy az ellenségeskedésnek elejét vegyük.
A Kós Károly tervezte református kultúrház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emlékplakettnél a Történelmi Vitézi Rend nevében Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója mondott beszédet. Szólt az Erdővidékről származó kilenc – köztük hat Bacon községi – tábornokról, majd a székelyek szabadsághoz való ragaszkodását emelte ki: ha van Európában olyan népcsoport, amely megérdemli, hogy sorsát saját kezében tartsa és jövőjéről döntsön, az évszázadokon keresztül a határokat védő székely nép az.
A felújított központi parkban Simon András polgármester a veteránok példamutató kitartásáról beszélt, s arra kérte az egybegyűlteket, a hazájukért és népükért vérüket hullajtókra egy perc néma csenddel emlékezzenek. Nagy Kinga Sarolta történelem szakos tanár a falu háborús vesztességeit vette számba: nincs olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintett – mondotta. A hősök napjának egyik első szervezője, a falut harminc esztendeig református lelkészként szolgáló Bereczki László a megemlékezés fontosságát emelte ki, s az utókort adósnak mondotta, amiért sem a harcokban elesett, sem a hazatért honvédeknek évtizedekig nem adóztak.
Az eseményen fellépett a nagybaconi fúvószenekar, a nyugdíjasklub Őszi Csokor Dalköre, a Benedek Elek Művelődési Egyesület Dalköre, a Konsza Samu Gimnázium xilofoncsoportja, szavalt Lakatos Ágnes, Bardocz Boglárka, Bartha Imre, Molnár Erzsébet, énekelt Szabó Tamara.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely kapu Nagybacon főterén
Elkészült a napokban az újratervezett nagybaconi főtér újabb éke, a Német utca sarkán felállított székely kapu. Bardocz István faragásának minden része hagyományainkról és történelmünkről szól, egyaránt üzenet a jelennek és a jövőnek.
A nagybaconi közbirtokosság által felajánlott tölgyfából készült, lábtól lábig öt méter széles, a belvilágáig 4,50 méter, a kupájáig pedig 5,70 magas kapu sapkafájába a Szózat első sorát, Hazádnak rendületlenül feliratot vésték, a bal kaputükröt a székely, a jobb oldalit pedig Erdély címere ékesíti. A kapulábakra az ég és föld közötti kapcsolat jelképeként négy életfa került, a galambdúcot pedig nem zsindelyes, hanem baconi hegyes cseréppel fedték. Ez a megoldás nem mindenkinek nyerte el a tetszését, de a helybeli faragó azt mondja, a cserépvetésnek olyan nagy a hagyománya, az ott készült darabok annyira tájjellegűek, hogy felhasználásukat kötelezőnek érezte.
A kompozíció még nem teljes: része lesz a magyarság egyik legrégebbi jelképét, a kettős keresztet mintázó és a Szózat második sorának szavaival díszített, 4,50 méter magas alkotás is. A Bardocz István és barátai által a községnek adományozott műtárgyat még a községnapok előtt, jövő szombaton felavatják. A két művet azért avatják külön, mert augusztus elsején Baróton szerveznek honvédtalálkozót, amelyre olyan, anyaországból érkezőket várnak, akiket szeretnének ezen az eseményen is vendégként látni.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás a honvédek előtt Baróton
A baróti református templomban ismét honvédtalálkozót tartottak szombaton. Az ünnepeltek közül már alig hatan voltak jelen – a tizenöt esztendővel ezelőtt tartott első eseményen még háromszáznál többen –, de az egykori frontharcosok hozzátartozóinak és a vendégeknek köszönhetően így is szinte megtelt Isten háza. Az Erdővidék minden szegletéből és az anyaországból érkezettek úgy fogalmaztak, fontosnak tartják, hogy jelen legyenek, mert magyarságukban és hitükben megerősödve térnek haza.
A tizennyolcadik találkozót – volt esztendő, amikor kétszer is összegyűltek – a gróf Tisza István Dalárda bevonulása nyitotta meg, majd a református egyházközség Zathureczky Gyula Kórusa lépett fel. Balla Barna tiszteletes Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből vett igére alapozta az istentiszteletet. Az egykori honvédek minden körülmények között tették feladatukat, nem hátráltak meg akkor sem, ha fegyverropogás és bombarobbanás közben kellett a hazát megvédeni. Honvédő harcukat más eszközökkel folytatták, amikor a frontról vagy fogságból hazatérhettek szülőföldjükre: hittek abban, a haza nem veszett el csak azért, mert a térképet átrajzolták, családot alapítottak, és munkahelyükön dolgoztak azért, hogy továbbra is magyar maradjon e vidék. A málnási lelkipásztor arra kérte az egybegyűlteket, most anyanyelvünk megőrzésével, dalaink éneklésével és hitbéli megerősödéssel védjék a hazát.
Boér Imre nyugalmazott tanár, az egykori frontharcosok „számtartója” úgy becsülte, a hetven éve véget ért harcokban mintegy háromezer erdővidéki férfi vehetett részt, közülük háromszázan a harctereken, négyszázan pedig fogságban vesztették életüket. Tizenöt esztendővel ezelőtt szinte szűknek bizonyult a régi baróti református templom, manapság viszont talán csak harmincöten élnek közülük. A Boér Imre által mondottakat az 1925-ben született székelyszáldobosi Benkő Vilmos erősítette meg, majd szólt bevonulásáról, fogságba kerüléséről és az Arhangelszkben töltött nehéz évekről. Murányi Levente volt jobbikos képviselő történelmi eszmefuttatásában elítélően szólt a trianoni diktátumról – véleménye szerint Wilson amerikai elnök és a szabadkőművesek műve volt –, az első, majd a második bécsi döntést viszont újkori történelmünk egyik legjelentősebb pillanatának tartja.
A honvédtalálkozók örökös résztvevője, a Jobbik borsodi elnöke, Miklós Árpád köszönetet mondott a honvédeknek, amiért a haza érdekében áldozatokat hoztak, majd napjaink politikai történéseire tért ki. Mint mondotta, a liberalizmus jelenleg a legnagyobb ellenségünk: a gyermekek csonka családban nőnek fel, a fiatalok önző módon és könnyű szívvel hagyják el szülőföldjüket, helyükre pedig menekülteket próbálnak telepíteni. Hogy ennek gátat lehessen vetni, az szükséges, hogy a ma fiataljai az egykori honvédeket válasszák példaképüknek. Vitéz Nagy Zoltán azon frontharcosokról emlékezett meg, akiktől honvéd határőr egyenruhájának darabjait kapta, majd örömét fejezte ki, hogy a hagyományőrzés egyre többeknek fontos.
Vitéz Máthé Lóránt Pál a magyar hazáért küzdőket köszöntötte, s tolmácsolta a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, Lázár Elemér jókívánságait a honvédtalálkozók szervezőjének és éltetőjének, Krizbai Imre lelkipásztornak. A nemsokára nyugalomba vonuló baróti tiszteletes iránti nagyrabecsülésüket a templomnyi résztvevő felállással és hosszan tartó tapssal fejezte ki.
A templom előtt álló, a magyar hadsereg 1940. szeptember 12. bevonulásának emlékét őrző kopjafa megkoszorúzása előtt szólították a jelen levő honvédeket: Boér Imre (Barót), Benkő Vilmos (Székelyszáldobos), Mokán Ferenc (Nagybacon), Román Jenő (Barót), Albert András (Olasztelek) és Tánczos Sándor (Vargyas).
Az eseményen fellépett még Ilyés Zsolt (zongora) és Ilyés Hunor (hegedű), valamint Szuroczky Judith Laura és Fogarasi József szavalt.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

Feladatot ró ránk a kettős kereszt (Nagybacon)
Nagybacon központját négy és fél méteres kettős kereszt is díszíti augusztus 1-jétől. A Bardocz István által faragott, a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a Baconért Baráti Társaság által állított műalkotás avatóján a szónokok arra szólítottak fel: dolgozzunk azért, hogy évszázadok múltán is magyarnak mondható legyen e vidék.
A Jobbik volt képviselője, Murányi Levente beszédében a kettős keresztet magyarságunk egyik legjelentősebb jelképének mondotta. Okfejtése szerint annak történelmünkben való megjelenését nem a bizánci neveltetésben részesülő III. Bélához kell kötni, hanem Vajk, azaz István megkoronázásához. Az 1956-os szerepvállalásáért börtönre ítélt politikus cáfolta, hogy Szlovákiának bármi köze lehetne ezeréves, címerünkben is szereplő szimbólumunkhoz: nem az övék, csak hármashalmunkkal együtt kisajátították – mondotta. Murányi Levente arra kérte a nagybaconiakat, vigyázzanak Bardocz István művére, s minél több helyre állítsanak múltunkra, keresztény gyökereinkre és kulturális hagyományainkra emlékeztető alkotásokat.
Bogyor Balázs úgy fogalmazott, a kettős keresztre nem szépen faragott tárgyként kell tekintenünk, hanem mint feladatra: Istenbe vetett hitünk, szülőföldünkhöz való hűségünk és becsületességünk segíthet hozzá ahhoz, hogy még nemzedékek múlva is magyar legyen e táj – mondotta a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom nevében felszólaló fiatalember.
Molnár Sándor helybeli református tiszteletes áldásában arra kérte a Jóistent, adjon erőt közösségünknek a megmaradáshoz, és elég hitet ahhoz, hogy a sokak által nem létezőnek mondott Székelyföld egyszer olyanná váljon, amilyennek mi megálmodjuk.
Az eseményt színesítette Fogarasi József és Kolumbán Attila szavalata. Az ünnepség záró momentumaként a közel kétszáz résztvevő a székely és a magyar himnuszt énekelte el.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős falunap Oltfejben
Az év háromszázhatvanöt napjából kettőt csak megérdemel e község kikapcsolódni akaró lakossága, hogy megüljön egy hétvégi népünnepélyt, községünk napját – hangsúlyozta Nyáguly Vilmos, Mikóújfalu polgármestere szombati falunapi megnyitóbeszédében. A rendezvény a testvéri barátság hangulatában pergett, Mikófalva, Bálványos és Balószög testvértelepülés elöljárói-szószólói mint régi barátokat köszöntötték az eltelt években is szállást adó újfalusi barátaikat, s az egybegyűlteket üdvözölte Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja és Márton Árpád parlamenti képviselő.
Ahol otthon van a fúvósmuzsika, ott nem gond sem a hajnali zenés ébresztő, sem a vasárnapi fergeteges fúvóskoncert, melyet a helyi Nagykürt ’95 fúvószenekar meghívására nyolc környékbeli rezesbanda – Árkos, Kálnok-Kőröspatak, Gidófalva, Sepsibükszád, Nagybacon, Barót és Magyarhermány – szolgáltatott. S mert Újfaluban húsz esztendeje hagyomány a fogathajtás, ezzel vette kezdetét a szombati program. Nyolc egyes, kettős fogat és egy hintó versenyzett a kupáért. A zsűri elnöke, Bódi Zsolt mikóházi polgármester, aki maga is lovasszakember, tapsvihar közepette adta át a vetélkedő nagydíját a helybeli Victor Popnak. Negyven jubiláló házaspár ült a meghívottak padjaiban: a 30, 40, 50, sőt, 60 éve házasságra lépők, akiket ebből az alkalomból emléklappal, jubiláris éremmel, feliratos mézespogácsával és egy szál virággal köszöntött a polgármester, s díjazta azokat a helyi és máshol élő, de a településhez valamiképp kötődő intézményvezetőket, magánszemélyeket, akiknek anyagi vagy természetbeli adományai-támogatásai nélkül nem jöhetett volna össze a falunap.
Központi eseménye volt a rendezvénynek Mikóújfalu mo­nográfiájának bemutatója, amelyet a Háromszék Vármegye Könyvkiadó jelentetett meg a Székelyföld települései sorozat részeként. A kötet szerzőit Demeter Ferenc helyi tanácstag, a falu jelenkori életét és népességét összefoglaló tanulmány társszerzője mutatta be. A 160 oldalra terjedő kiadvány inkább tanulmánygyűjtemény, mintsem egy átfogó monográfia ismérvei szerint született meg, s így csak a történész Cserey Zoltán utalt a település létrejöttében fontos helyi üvegművesség kezdeti eseményeire. A kötet születéséről Sepsiszéki Nagy Balázs szerkesztő és néprajzkutató-szerző beszélt. A helyieknek megélhetést biztosító földtani kincsekről, az épületkövekről, a még rejtőzködő és kevésbé kihasznált ásványvíztartalékokról e sorok írója, a régmúltról a bemutatón részt vevő régész, Székely Zsolt, a településtörténetről Nagy Sándor, a Fejér Ákos-iskola igazgatója, történelem szakos tanára és Ferencz Mária helybeli nyugalmazott magyartanár szerzőként beszélt. Érdeme a szerkesztőknek, hogy a kötetben helyet kapott olyan helyi adatszerző is, mint Baló G. József közbirtokossági elnök. Több archív fotó emeli a kiadvány értékét, a fotóillusztrációkat a sorozatszerkesztő Tóth Szabolcs és S. Nagy Balázs, Nyáguly Vilmos, Lunguly Levente és Illyés András Zsolt készítette. Az ünnepi műsoron fellépett a Gáspár Attila tanította helyi Murgó gyerek-néptánccsoport, a minifoci-bajnokságot szervező IKU Egyesület. Szerepelt Opra Balázs és a helybeli Bartos Barna zongora–énekes duó, majd László Attila koncertjével és tűzijátékkal végződött a faluünnep.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hagyományteremtő fúvóstábor Nagybaconban
Ötvenhét székelyzsombori, étfalvazoltáni, mikóújfalusi, szárazajtai, baróti, magyarhermányi és nagybaconi kis zenész vesz részt az első alkalommal, hagyományteremtő szándékkal megszervezett erdővidéki fúvóstáborban Nagybaconban.
A háromszéki és Szatmár megyei tanárok úgy vélik, a szorgalmas és a tanuláshoz komolyan hozzáálló fiatalok példaértékű munkát végeznek, így hamarosan a felnőttek közé is beülhetnek játszani. Vágási István főszervező eredetileg Barótra tervezte a tábort, ám végül Nagybacon mellett döntöttek. A Bocskor László által felajánlott közbirtokossági székhely, illetve a Baló Ervin igazgató által átadott iskolai tantermek befogadó helyszínei lettek a hetes rendezvénynek. A gidófalvi Sándor Sándor és a mikóújfalusi Sorbán Miklós a trombitások, Vágási István a szaxofon, klarinét és ütősök, a Mezőfényből érkezett Czier Zsolt a mélyrezesek, Czier Brigitta és Mezőfényi Petronella a fuvolások oktatásáért felel. Vezetésükkel napi kétszer három órát gyakorolnak csoportokra osztva, illetve együtt is. Az intenzív oktatás bő féléves otthoni környezetben végzett képzésnek felel meg, ezért komoly tudásbeli színvonal-emelkedést várnak a résztvevőktől. Sándor Sándor úgy véli, a táborral legjobban a nagybaconiak jártak, mert a tapasztalat azt mutatja, ott lendül fel a fúvószene, ahol a tábor központja található. „Rétyen, Csíkszentmártonban és Székelyudvarhely fúvóséletén is látszik, mennyit jelent, hogy a jó tanárok évről évre rendszeresen visszatérnek és nagy szeretettel oktatnak. Minden bizonnyal itt, Nagybaconban is hasonló tudásbeli ugrást figyelhetünk meg néhány éven belül: a gyermekek szeretik és nagyon ragaszkodnak hangszerükhöz, komolyan veszik vállalt feladataikat, így az eredmény sem maradhat el” – mondotta Sándor Sándor.
A táborlakók pénteken este a helybelieknek a községközpontban koncerttel köszönték meg a vendégfogadást, ma délelőtt pedig a baróti fúvóstalálkozó nyitányaként lépnek fel.
Hecser László

A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falunapok fúvóstalálkozóval Magyarhermányban
A falu határában, a Kisbacontól csak jókora hajításnyira levő sportpályán ünnepelt hétvégén Magyarhermány. A polgármesteri hivatal és a falu közművelődéséért az elmúlt években oly sokat tevő Hámor Egyesület által szervezett esemény idén a helyi fúvósoknak köszönhetően bővült kétnaposra. Szombaton Fancsal Zsolt református lelkipásztor igehirdetésével vette kezdetét a program, majd a kultúrotthonban főleg régi fényképekből, illetve idős embereket megörökítő fotográfiákból nyílt kiállítás. Külön helyen állították ki az iskolához, a tanoda nevét viselő Máthé Jánoshoz, illetve az elmúlt néhány évben jelentős fejlődést elérő rézfúvósokhoz köthető képi emlékeket is, de mellettük jól elfért – mintegy „ízelítőként” és díszítőelemként – néhány idén készült szép rongyszőnyeg és Pro Natura-emlék is. Gere Mózes földrajz szakos tanár úgy fogalmazott: azért tartották szükségesnek mindezt összegyűjteni, mert tisztelegni akartak azok előtt, akiknek leginkább a nevükre emlékezünk, de arcuk vonásai már egyre inkább fakulnak, ám az elmúlt évtizedekben a faluért végzett munkájuk fejében többet érdemelnének.
A cserealji sportpálya kora délután kezdett megtelni. Megnyitóbeszédében Simon András polgármester a bő hatszáz esztendős múltra visszatekintő értékteremtő faluról szólt, s kívánta, legyen áldás munkájukon továbbra is. A magyarországi testvértelepülés, Hegymagas elöljárója, Tóth János Zoltán a tizenöt esztendős együttműködés fontosságát emelte ki, majd az erdővidéki kis falutól kapott megannyi élményért mondott köszönetet. A mulatság az iskola kis táncosainak, a baróti Tanulók Klubja mazsorett- és moderntánc-csoportjának, a Syncron tánccsoport és a népiskolás gyermekek előadásával vette kezdetét, majd a rezesbandások és az évek óta vissza-visszatérő vendég, a kászonalfalusi zenekar vette át helyüket.
Az elmúlt két esztendőben külön alkalmat jelentett a fúvóstalálkozó, ám idén a falunapok kibővítéseként szervezték meg. A kilenc zenekar részvételével – a helyiek mellett Árkos, Gidófalva, Kálnok, Nagybacon, Barót, Székelyzsombor, Sepsibükszád és Étfalvazoltán rezesbandája lépett fel – tartott esemény a zenészek felvonulásával vette kezdetét, majd késő délutánba nyúlóan a sportpályán folytatódott. Vágási István zenekarvezető szerint az együtt ünnepléssel mindenki nyert: az ő szereplésükkel emelkedett a falunap rangja, másrészt ők is nagyobb nyilvánossághoz jutottak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kincsek, amelyek ékesítenek
Gyermekek, ifjak és idős adatközlők, műkedvelők és hivatásosak léptek színpadra az elmúlt három nap alatt a huszonhetedik alkalommal megszervezett sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, amelynek idén a kincskeresés volt a mottója – annak a kincsnek a feltárása, amely fényesít és ékesít. A találkozó ismét bizonyította, bőven van, amit felmutatni évről évre a magyar népzene és néptánc gazdag kincsestárából.
Az 1947-es felvidéki kitelepítés tragédiáját idéző műsorral indított pénteken a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, amely a Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa eseménysorozat idei, Hagyományok éve program kiemelt meghívottja. Míg a Hégli Dusán rendezte-koreografálta produkcióban a történelmi visszapillantó némileg visszafogottan mutatta be a felvidéki hagyományok sokszínűségét, a szombati gálaműsor első felében, a Felföldi levelek című műsorból kiemelt részletekben magyar, szlovák, cigány, ruszin és zsidó táncokban mutatkozott meg Felvidék gazdag népzenei és néptánckincse. A közönség azt látta, amivel Kodály Zoltán és Bartók Béla találkozott a múlt század eleji gyűjtőutakon, az elhangzó levélrészletek és az adott kort idéző tánc és muzsika az élő néphagyomány virágzó korába röpítette vissza a nézőt. A gálaműsor második felében a Háromszék Táncegyüttes és a meghívott adatközlők léptek színpadra. A csíkszentdomokosiak elmondták, bár a faluban jelenleg kevés az idős adatközlő, akinek egészsége megengedi, hogy táncosként bemutatkozzon, de a régiektől eltanult örökséget oly mértékben szaporították, hogy manapság több korcsoportban kétszázötvenen táncolnak Domokoson. A Kolozs megyei Csabaújfalu adatközlői első alkalommal vettek részt a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozón, mezőségi román táncokat mutattak be. A nagysármási (Maros megye) cigányzenekar szintén első alkalommal lépett színpadra Háromszéken, prímásuk, a balkezes Giani Moldovan még azt a bravúrt is bemutatta, hogy a jobbkezes hegedűt éppen olyan virtuózan kezeli, mint saját, bal kézre húrolt hegedűjét. A meghívottak házi vendégeinek is tekinthető őrkőiek, akiktől a Háromszék Táncegyüttes oly sok és értékes cigánytáncot gyűjtött, ezúttal is kitettek magukért, Mocsel Antal Rémusz és felesége, Piroska egypár kísérettel az Őrkő táncos világát idézte. A gálaműsoron két neves adatközlőre is emlékeztek: a házigazda társulat saját györgyfalvi koreográfiát mutatott be a két éve elhunyt Jaskó István Pitti népi versíró és versmondó, énekes, táncos emlékére, a magyarszováti hagyományőrzők pedig a két hónapja elhunyt Maneszes Mártonnak, a Mezőség neves prímásának állítottak emléket. A gálaműsoron muzsikált a Heveder zenekar (Bajna György, Fazakas Albert, Fazakas Levente és Szilágyi László), énekelt Erőss Judit. Gyermekek a színpadon
Tegnap délelőtt a Tamási Áron Színház előcsarnokában kézműves-foglalkozásokat tartottak gyermekeknek, volt papírhajtogatás, mézeskalács-díszítés, nemezelés, fonalsodrás, gyertyakészítés, gyöngyfűzés, de még különféle parasztfurulyákat is ki lehetett próbálni. Ha Háromszék térképén megjelölnénk, hogy mely falvakban működik gyermek- és ifjúsági néptánccsoport, minden bizonnyal híjával találnánk, de ha arra fektetjük a hangsúlyt, hogy 1990 után hány településen elevenítették fel a néptánchagyományokat, és a legtöbb helyen milyen színvonalas munkát végeztek az elmúlt években, akkor inkább billen a mérleg pozitív irányba. Ezt láttuk tegnap is a gyermekgálán, ahol a kezdő együttesek mellett (amelyeknek kell ugyan a biztatás, de talán nem itt volna a helyük) mívesen összeállított koreográfiákat mutattak be öt-tíz éve működő együttesek. A gálát két kiváló együttes tánca foglalta keretbe: a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák Gyermek-néptáncegyüttes nyitott népi gyermekjátékokkal és haranglábi táncokkal, s a Százlábú Ifjúsági Néptáncegyüttes zárt szászcsávási cigánytánccal. Mezőségi táncokkal lépett fel az erdőfülei Dobó Néptáncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza Batyus néptánccsoportja szatmári táncokat mutatott be, a kézdivásárhelyi Harmatfű néptánccsoport székit járt, a nagybaconi Pásztortűz vajdaszentiványi táncokkal lépett színpadra.
A gyermekgála külön színfoltja volt a gelencei Burusznyán és a kézdiszentkereszti Tisztás és Tisztácska táncegyüttes, mindkét településről két korosztálynyi csoport érkezett a találkozóra, a kisebbek játéka és a nagyobbak kiforrott tánca (korondi forgatós és mezőségi táncok) méltán nyerte el a közönség tetszését.
Ezúttal is muzsikált a Heveder zenekar, az oktatók, együttesvezetők pedig bizonyították: rendszeres munkával, jó pedagógiai érzékkel, szakmai hozzáértéssel a gyermekek lábára illeszthető a néptánckincs.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A legszegényebb székelyföldi falvak
A tavaly májusban elindított, United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című projekt keretében Maros, Hargita és Kovászna megye húszezernél kevesebb lakosú kistelepüléseinek átfogó feltérképezését végezték el a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szociológia tanszékének munkatársai.
Az egyéves projekt a Gyulafehérvári Caritas kezdeményezésére, a három megye szociális ellátási és gyermekvédelmi igazgatóságainak bevonásával rajtolt – teljes értéke 1 334 750 lej, amelyből 133 475 lej önrész. Kovászna megyében Előpatak, Kommandó, Nagybacon, Bölön, Hidvég, Bardoc és Nagyborosnyó szerepel a legszegényebb települések listáján a jövedelmi és a munkanélküliségi mutatók alapján kialakult sorrendben. (Transindex)
35 EZER GYERMEK OLTATLAN. 36 megyében hiányzik az a kombinált oltás, amelyet hat súlyos betegség – a torokgyík, a tetanusz, a szamárköhögés, a gyermekbénulás, a tüdő- és agyhártyagyulladás, illetve a B típusú sárgaság – kivédésére adnak be az egy év alatti csecsemőknek, és mivel már tavaly szeptember óta ez a helyzet, jelenleg már 35 ezerre rúg azoknak a gyermekeknek a száma, akik nem kapták meg idejében a védettséget adó szert. Sok szülő akár pénzért is megvenné az oltást, de nem kapható – az egészségügyi minisztérium szerint azért, mert nemzetközi szinten nagyobb az igény, mint a gyártók kapacitása. Románia havonta vásárol külföldi oltóanyagokat, és a hatóságok azt ígérik, hogy a következő hónapokban pótolják a kimaradásokat. (Evenimentul zilei)
A ROMSILVA VEZETŐJE IS MEGY. Benyújtotta felmondását a Romsilva állami erdészet vezérigazgatója. Adam Crăciunescu távozását a kormány azonnal jóváhagyta. Ő maga nem indokolta döntését, a sajtó szerint azzal függ össze, hogy nőtt az elégedetlenség a társaság magas árai miatt. Cristiana Paşca-Palmer környezetvédelmi miniszter szerint a kettő nem függ össze, Crăciunescu visszahívásának oka, hogy egy gyanús személy nem maradhat vezető tisztségben, mert a gyanú a hivatalára is kihat, bár az igazgatót megilleti az ártatlanság vélelme. A Romsilva jelenleg 3,2 millió hektár köztulajdonban levő állami erdőt (az összes erdő 49 százalékát) és 1,1 millió hektár önkormányzati vagy magántulajdonban levő erdőt gondoz. (Agerpres)
EBBŐL NEM LESZ AUTÓPÁLYA. Érvénytelenítették a Brassó–Comarnic autópálya 48 kilométeres szakaszának megvalósíthatósági tanulmányára tavaly júliusban kiírt versenytárgyalást, mert a beérkezett hét ajánlat egyikét sem tartja megfelelőnek a román autópálya-társaság. A bejelentés két nappal azután jött, hogy a Comarnic melletti négy kilométeres szakasz kivitelezésére meghirdetett licitet is lefújták, mert egyetlen cég jelentkezett rá, és az sem tartotta be a feltételeket. A Kárpátokat átszelő sztráda másik, tíz kilométeres barcarozsnyói végének megépítésére eddig tíz cég pályázik, ez a verseny még nincs lezárva. A legnehezebb, középső 48 kilométernek még a tervezése sem kezdődött el, noha a hegyek között vezet Románia legforgalmasabb országútja, amelyen már mindennaposak a forgalmi dugók. (Ziare.com) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeiről
Erdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük.
- Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is?
- Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá.
A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott.
- A földtulajdon mint megtartó erő
- De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását.
Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely.
Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni.
- „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk”
Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is?
- Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól.
Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás.
- Ennek nyelvi akadályai vannak?
- Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót.
Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják.
1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek.
Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából.
- Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele?
- Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek.
- Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek?
- De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba.
- Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát.
Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték.
- Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest?
- Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg.
- A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését?
Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják.
Ezernyi titkot rejt még a föld
A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is.
- Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát?
- Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. 
T. Koós Imola. maszol.ro

Az RMDSZ-be igazolt át Nagyborosnyó néppártos polgármestere
Szakított az Erdély Magyar Néppárttal és kérte a beiratkozását az RMDSZ-be Szőcs Levente, Nagyborosnyó jelenlegi polgármestere, az EMNP jelenlegi orbaiszéki elnöke, akinek az RMDSZ megyei Állandó Tanácsa jóváhagyta azon kérést, hogy részt vehessen az április 10-i községi RMDSZ-es jelöltek előválasztásán.
Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök úgy fogalmazott, bár az EMNP megyei és országos szervezete folyamatosan ellenzi az összefogást, a településeken dolgozó emberek felismerték, hogy a magyarság jövőjének, a települések fejlesztésének előfeltétele az együttműködés.
Baróton Lázár Kiss Barna-András, Esztelneken Domokos Ferenc, Bölönben Sikó Imre, Maksán Deszke János, Kézdiszentléleken Balogh Tibor, Nagyajtán Bihari Edömér, Nagybaconban Simon András, Sepsibükszádon Bács Márton Csaba és Lemhényben Lukács Róbert indul RMDSZ-színekben a helyhatósági választásokon.
rmdsz.ro

Letakarták a nagybaconi községháza feliratát
A nagybaconi önkormányzatnak le kellett takarnia a százéves „Községháza” feliratot a polgármesteri hivatal egykori épületének homlokzatán.
Az épületben egy ideje a kultúrotthon rendezkedett be, ezért a felirat elé egy molinót húztak ki, amelyen két nyelven jelenik meg a „művelődési ház” felirat. Simon András, Nagybacon polgármestere emlékeztetett, a Kovászna megyei prefektúra már évekkel ezelőtt felszólította az önkormányzatot a felirat eltüntetésére, majd pert is indított.
„Két éve pereskedünk, és a napokban kaptunk a törvényszékről egy értesítést, hogy a felirat nem törvényes. Közölték továbbá, hogy a megyei főépítész szerint az ingatlan nem szerepel a műemlékjegyzékben. Ezt mi is csak most tudtuk meg, hiszen korábban úgy volt, hogy felveszik a listára. Ezek után arra jutottunk, hogy nincs értelme a további fellebbezésnek, hiszen elveszítettük a hivatkozási alapot is” – avatott be a részletekbe Simon András.
Az elöljáró emlékeztetett, három évvel ezelőtt az akkori Kovászna megyei prefektus több polgármester ellen pert indított, amiért a hivatalra kitűzték a székely zászlót, illetve amiatt, hogy a homlokzatokon nagy betűkkel csak magyarul szerepel a „községháza”, illetve „városháza” felirat. A prefektus többek között Kézdivásárhely, Barót, Gidófalva, Málnás, Csernáton, Kézdialmás és Kézdiszentlélek polgármesterét is beperelte a feliratok miatt. Ugyanakkor a Kovászna Megyei Tanács ellen is panaszt emelt, mert az intézmény székházán is ott áll a „megyeháza” felirat. Az elöljárók sorra veszítették el a pereket, majd a prefektúra tetemes pénzbírsággal fenyegette meg őket: amennyiben nem szereznek érvényt a jogerős bírósági végzéseknek, és nem tüntetik el a feliratokat, minden nap késedelemért az országos minimálbér 20 százalékának megfelelő bírságot helyezett kilátásba. Gidófalván például átírták kétnyelvűre a homlokzaton levő feliratot, ám azt is el kellett tüntetni a prefektus fenyegetőzései miatt.
Székelyhon.ro

Nagybacon nem felejt
Pünkösd hétfőjén huszonhatodik alkalommal emlékeztek a nagybaconiak arra a 147 egykori falustársukra, akik a világháborúkban életüket áldozták a haza védelmében. A felszólalók arra kérték a Fennvalót, ne engedje, hogy megismétlődjenek a közösségek számára ily fájdalmas események. Az istentiszteletet követően a református imaház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emléktáblánál az egykori honvédelmi miniszter családjával kapcsolatot ápoló, az emléktábla elkészítését szorgalmazó Dimény Olga szólalt fel. Szólt a vezérezredes életútjának főbb állomásairól, méltatta emberi nagyságát, kiemelte az országegyesítő csapatokat vezető katonai erényeit, majd arról a korszakról beszélt, amikor merészség kellett ahhoz, hogy valaki ember maradhasson az embertelenségben. A koszorúzást követően a helyi fúvósok zenéje mellett a megemlékezők a rossz idő miatt nem a főtéri emlékművekhez, hanem a kultúrházba vonultak. Simon András polgármester a két világháború nemzetünket és országunkat kicsinyebbé tevő hatásáról beszélt. Mint mondotta, a nagybaconiak igencsak kivették részüket a világégések ütközeteiből, ezt példázza, hogy az emlékművekre 147 nevet véstek fel, majd a múltidézés fontosságát hangsúlyozta: az ilyen alkalmak segítik a hozzátartozók megnyugvását, a fiatal nemzedék pedig történelmet és hazaszeretet tanul. Mihály Réka a közösséget ért fájdalmat állította beszéde központjába. Mint mondotta, mindenkinek volt vesztesége, mindenkinek volt halottja, érthető tehát, hogy amikor alkalmuk adódott, nyomban nekifogtak az emlékművek felállításának: „Mindenszentek estéjén virágerdő és gyertyák százai borítják; ide mindenki eljön kegyeletét leróni, hiszen aligha van olyan család, amelynek valamelyik őse ne veszett volna oda.”
Simon András polgármester felköszöntötte a honvédő harcokban részt vevő és a mostani eseményen jelen levő Virág Mihályt, Baló Andrást és Mokán Ferencet, a gyengélkedő és ezért a megemlékezésről távol maradó id. Kiss Árpádnak és Nagy B. Sándornak erőt és egészséget kívánt. Az ünnepi műsoron felléptek a Konsza Samu Általános Iskola II. osztályos tanulói, a Benedek Elek Művelődési Egyesület kórusa, a Pásztortűz néptánccsoport készülőben levő táncszínházi produkciója részletét adta elő. Áldást mondott Molnár Sándor helybeli református lelkész.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miről írnak államvizsgát a Sapientián?
Több kutatást is készítettek államvizsga-dolgozatukhoz a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának Szociológia és Kommunikáció szakos hallgatói, többek között a fiatalok külföldi munkavállalásának okait tárták fel.
A hároméves egyetemi képzést a Sapientián egy államvizsga-dolgozattal zárják le, ennek megvédése egy oktatókból álló bizottság előtt történik. A dolgozat kell tartalmazzon egy elméleti részt, amelyben olvasmányaikra hagyatkoznak a hallgatók, és egy gyakorlati részt, ahol az adott témában valamilyen kutatást végeztek. Idén március végéig adhatták le a dolgozat 80 százalékát, a végleges változatot pedig június 1-jén védik meg.
Téma: külföldi munkavállalás
Szabó Zsuzsanna szociológia szakos végzős hallgató a külföldön dolgozó fiatalokról ír. Témaválasztását azzal indokolja, hogy szülőfalujában, Nagybaconban „sokan mennek ki külföldre munkát keresni”. Érdekelte, hogy miért jutnak erre a döntésre, miért érzik úgy, hogy itthon nincs lehetőségük, és ha már rászánták magukat, akkor hogyan is zajlik egy ilyen folyamat, mi történik velük Nyugaton. Kutatásából az derült ki, hogy a megkérdezettek már 18 évesen, iskolavégzés után kiutaznak, és többségében valamilyen mezőgazdasági munkát vállalnak. Olyan tervekkel indulnak útnak, hogy körülbelül 5-6 év után hazatérnek, és itthon költik el a megkeresett pénzt. Nagyon kevesen képzelik el külföldön a jövőjüket.
Internethasználat az iskolában
Páll Zelinda végzős, kommunikáció szakos hallgató az Általános iskolákban oktató pedagógusok az IKT (információs és kommunikációs technológiák) eszközök iskolai hasznosításáról elnevezésű témát választotta, amelyben azt kutatja, hogy a tanárok mennyire használják fel a tanításban a modern kor eszközeit. Szerinte azért van szükség erre, mert megváltoztak az igények, a gyerekek már nem motiválhatók a régi eszközökkel, mint például a táblára írt vázlat vagy a tananyag lediktálása, sokkal inkább az internetre kellene támaszkodniuk az oktatóknak. A terepmunka során interjúkat készített különböző csíkszeredai általános iskolákban. Kutatása alapján arra a következtetésre jutott, hogy négyféle pedagógus létezik. Az első, aki szerint csökkenteni kellene a tananyagot, ugyanakkor szívesen beépítene az internethasználatot a tananyagba, az órai munkába. Egy másik típus kisebb, de kötelező, internethez kötött feladatot ad, például olyant, amely keretén belül interneten keresgélve kell beszélniük a diákoknak bizonyos személyekről, országokról, esetleg csapatban kell feladatokat megoldaniuk. Egy másik típus az, aki nem szívesen használja az internetet vagy az IKT eszközöket, mivel szerinte nem illik a tantárgyához. A negyedik típus szerint saját erőből kell felkészülni és meg kell tanulni a kompetenciákat. Az internetet felkészülésre, feladatok megszerkesztésére, bemutatók készítésére használja leginkább.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Veteránokat köszöntöttek
Nagybacon nem felejti el hős katonáit
Hétfőn, pünkösd másodnapján Nagybaconban 26. alkalommal ünnepelték meg a hősök napját. A több mint negyed évszázados hagyomány szerint ez az a nap, amikor a falu népe megemlékezik az első és második világháborúban elesett katonákról, köszönti a még élő veteránokat, és megkoszorúzza Nagybaczoni Nagy Vilmosnak, Magyarország volt honvédelmi miniszterének (a II. világháború idején) emléktábláját.
A délelőtti istentisztelet után az ünnepségen résztvevők a református kultúrháznál gyülekeztek, ahol Mihály Réka tanítónő, a helyi Benedek Elek Közművelődési Egyesület elnöke köszöntötte őket, majd Dimény Olga tanárnő vette át a szót, aki az egykori vezérezredes életéről, hitvallásáról beszélt. A tanárnőnek férjével, Dimény János iskolaigazgatóval (Baróti Szabó Dávid Líceum) együtt nagy szerepe volt az emléktábla elhelyezésében, ők azok, akik ma is tartják a kapcsolatot Nagybaczoni Nagy Vilmos családjával, miután 2002-ben felkeresték a Klotildligeten (Magyarország) élő lányát, elbeszélgettek vele, de más idős személyekkel is, akiknek emlékezetében még elevenen éltek a lófő székely vezérezredes tettei, cselekedetei. Azért, hogy azokat a fiatal nemzedék is megismerhesse, elhatározták, hogy Nagybaconban is emléktáblát állítanak tiszteletére, mely elképzelés 2004-ben valósult meg a baconi tanács segítségével. A dombormű Bodó Levente alkotása.
– Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született, de ezer szállal kötődött Nagybaconhoz. Itt töltötte gyermekéveit, itt kötött házasságot Nagy Katalinnal. Később, élete során előszeretettel használta a Nagybaczoni nemesi előnevet, hogy ezáltal is még ismertebbé váljon a falu neve a nagyvilágban. Egész élete példakép számunkra. Ízig-vérig becsületes ember volt, mindig az elesettek, a gyengék pártján állt. Nem volt sem jobb-, sem baloldali, hanem keresztény volt és magyar – mondotta róla Dimény Olga.
A Benedek Elek Művelődési Egyesület dalcsoportjának rövid előadása és a dombormű megkoszorúzása után a rossz idő miatt az ünnepség a kultúrotthonban folytatódott. Itt Simon András polgármester köszöntötte a megemlékezés résztvevőit, majd Mihály Réka a faluközpontban levő hősi emlékmű történetéről beszélt, mely mai alakját csak a ’89-es rendszerváltás után nyerte el. Addig szervezett formában emlékezni sem lehetett a világháborúban elesettekre, mondta a tanítónő.
Ezután köszöntötték a jelenlevő veteránokat: a 92 éves Baló Andrást, a 91 éves idős Mokán Ferencet és az ugyancsak 91 éves Virág Mihályt. A nagybaconi hadastyánok közül még idős Kiss Árpád és a 96 éves Nagy B. Sándor van életben, akik viszont már nem tudtak eljönni az őket köszöntő ünnepségre.
A megemlékezés a helyi iskola II. osztályos tanulóinak, a Benedek Elek Művelődési Egyesület dalcsoportjának, valamint a szintén helybéli Pásztortűz néptáncegyüttesnek az ünnepi műsorával folytatódott, végül a központi hősi emlékmű megkoszorúzásával fejeződött be, minekutána a helyi fúvószenekar kíséretében nemzeti himnuszaink is felcsendültek.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csíkszentdomokoson helyén maradhat a Községháza tábla
A Hargita megyei törvényszék – amely korábban több esetben is a magyarellenes feljelentő Dan Tanasának adott igazat – úgy döntött, Csíkszentdomokoson a helyén maradhat a Községháza felirat – számol be Kovács Attila a kronika.ro-n.
Továbbra is egymásnak ellentmondó bírósági ítéletek születnek azokban a perekben, amelyeket a csíki településeken található Községháza feliratok eltávolítása érdekében indított a Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC). Míg korábban Csíkkozmás és Madéfalva esetében a Dan Tanasă vezette szervezet elérte a célját, a Hargita megyei törvényszék nemrég jogerősen elutasította a csíkszentdomokosi Községháza felirat eltávolítására vonatkozó ADEC-keresetet. A mostani döntés megerősítette a törvényszék korábbi határozatát, így az jogerőre emelkedett.
Az áprilisban meghozott elsőfokú ítélet indoklása szerint az ADEC keresete hiányos volt, nemcsak az 50 lejes bélyegilletéket nem fizették ki, hanem más dokumentumokat sem nyújtottak be az iktatás utáni ellenőrzéskor megjelölt február 26-ai határidőig. Emiatt a törvényszék megállapította, hogy a kereset nem felel meg a törvényes előírásoknak.
Ferencz Alajos, a község leköszönő polgármestere kérdésünkre azt mondta, úgy látja, ezzel megoldódni látszik ez a helyzet, és remélhetőleg befejeződik a pereskedés.
Szemet szúrt a felirat
Akárcsak a többi hasonló esetben, az egyesület most is arra hivatkozott, hogy a Községháza megnevezésnek nincs román nyelvű megfelelője, ezt Magyarországról vették át a székelyföldi önkormányzatok, és törvénytelenül használják. Amint arról a Krónika is beszámolt, korábban Csíkkozmás és Madéfalva esetében döntött a törvényszék az egyesület javára, mindkét községben levették a kifogásolt feliratokat, de Madéfalván új, háromnyelvű változatot festettek fel az épületre. Csíkdánfalva első fokon veszített pert az egyesülettel szemben, ők a marosvásárhelyi ítélőtáblához nyújtottak be fellebbezést.
Csíkcsicsó esetében is elutasítással szembesült első fokon, több mint egy hónapja az ADEC, amelynek fellebbezéséről egyelőre nincs tudomásunk. Megfellebbezte a felirat eltávolítását kimondó alapfokú ítéletet Korond önkormányzata is. Az ítélet szerint a korondi önkormányzat épületéről is el kell távolítani a feliratot, illetve meg kell téríteni Tanasă ügyvédi költségeit is.
Az ADEC ugyanakkor áprilisban két pert is megnyert első fokon a csíkszeredai polgármesteri hivatal és a helyi képviselő-testület ellen. A döntés értelmében a panaszos által kifogásolt városháza feliratot, a székely és városzászlót le kell venni a Városháza homlokzatáról.
Kovászna megyében sem jobb a helyzet
Háromszéken a prefektúra korábban Gidófalva, Nagybacon, Málnás, Csernáton, Kézdialmás és Kézdiszentlélek polgármesterét perelte a Községháza felirat miatt, Kézdivásárhely és Barót esetében pedig a Városháza felirat eltávolítását kérte. Az elöljárók sorra veszítették el a pereket, majd a prefektúra tetemes pénzbírsággal fenyegette meg őket: amennyiben nem szereznek érvényt a jogerős bírósági végzéseknek, és nem tüntetik el a feliratokat, minden nap késedelemért az országos minimálbér 20 százalékának megfelelő bírságot helyezett kilátásba.
Gidófalván például átírták kétnyelvűre a homlokzaton lévő feliratot, ám azt is el kellett tüntetni a prefektus fenyegetőzései miatt. A nagybaconi önkormányzatnak le kellett takarnia a százéves Községháza feliratot a polgármesteri hivatal egykori épületének homlokzatán – írja a kronika.ro.
Erdély.ma