Emléktáblát lepleztek le október 4-én Nagyváradon az 1956-os forradalom kapcsán kivégzett vagy bebörtönzött érmihályfalvi csoport tagjainak emlékére. „Az érmihályfalvi csoport tagjai semmi mást sem tettek, mint együtt gondolkodtak” – mutatott rá beszédében Cseke Attila kormányfőtitkár-helyettes államtitkár. A mostani Petőfi Sándor kultúrházban hirdették ki 1958. október 4-én a Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészre, a Hollós István hadbíró századosra, tanárra és a Balaskó Vilmos lelkészre kiszabott halálos ítéletet. Sasst és Hollóst 1958. december 2-án kivégezték, Balaskó halálbüntetését börtönre változtatták. Mai napig nem tudni, hol vannak Sass Kálmán és Hollós István földi maradványai, fejtette ki Tófalvi Zoltán újságíró, történész. Mint mondta, Sasst államellenes összeesküvés, hazaárulás, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítás, felbujtás, a szocialista államrend elleni szervezkedés, a magyar ellenforradalommal való szolidaritás és kapcsolat vádjával ítélték halálra. A református lelkipásztor Svájcban tanult, onnan hozta magával a kantonális Erdély gondolatát. A per során meszkalinnal vallatták, azzal a szerrel, amellyel Mindszenty József hercegprímást is, emlékeztetett Tófalvi. Rámutatott, a vádak képtelenségét az is mutatja, hogy Andrássy Ernő mihályfalvi nőgyógyászt arról kérdezték a per során, hol szállt le családi kriptájuk közelében a Münchenből érkezett kémrepülőgép. A „kémhálózat” leleplezésének ötlete Mészáros Gyula debreceni ÁHV-s tiszt agyából pattant ki, aki szorosan együttműködött a Szekuritátéval, fejtette ki a történész. A művelődési ház előterében elhelyezett emléktáblát, Deák Árpád szobrász munkáját, Cseke Attila és Tófalvi Zoltán leplezték le. /Fried Noémi Lujza: Együtt gondolkodtak. = Krónika (Kolozsvár), okt. 6./

Kakucs Lajos Németországban élő történész úgy kutatja új hazája egy-egy régiójának múltját, hogy közben szülőföldje történetének feltárásán is dolgozik. A bánsági sváb céhek adatainak feldolgozása közben a régió magyarságának múltját is napvilágra hozza. Kakucs Lajos Nyárádremetéről indult, majd Szováta, Kolozsvár, Temesvár után 1985-ben Németországban telepedett le. Számos tanulmánykötet, tudományos kiadvány szerzője. Szülőfaluja iránti tiszteletből megírta Nyárádremete monográfiáját. A temesvári Bánsági Múzeumban tíz évet dolgozott, közben kijegyzetelte, összegyűjtötte mindazt, ami Bánság gazdasági történetét illeti és az ott élő magyarság kulturális történetére vonatkozik. Abban az időben írta meg a doktori dolgozatát Bánsági kapitalista mezőgazdaság a 19. század folyamán címmel, ami később, 1998-ban látott napvilágot román nyelven, egy magyar nyelvű változata pedig előkészületben van. Kakucsnak nagy előnye volt, hogy a régi temesvári múzeum, az első világháború után nem rendelkezett magyar nyelvű munkatárssal, a raktárakban felhalmozódott kincsekhez a román kollégák nem nyúltak hozzá. Kakucs azokból az elfekvő értékekből szervezett kiállítássorozatot, amelyek közül néhány, a bánsági falupecsétek és a bánsági céhek történetére vonatkozó, valóságos nemzetközi hírnevet szerzett. A bánsági céhtörténet kutatását folytatta, ennek eredménye a Mesterségek, céhek és iparfejlődés a Bánságban 1717-1918 között /Szeged, 2008/ című könyve, ez most románul is megjelenik Temesváron. Kakucs megírta Szent Jakab történetét Európában és a magyaroknak a Santiago de Compostella, tehát a spanyolországi Szent Jakab templomhoz történő zarándoklatának könyvét, amely német és magyar változatban is megjelent. A német nyelvű változat szemináriumanyag lett a müncheni tudományegyetemen, a magyar pedig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Ezzel párhuzamosan gyűjtötte az anyagot szülőfalujára vonatkozóan. Dr. Birtók Ferenccel eleinte úgy tervezték, közösen írják meg, később ő egy részét, saját kutatásait nyilvánosságra hozta. /Dr. Birtók Kovács Ferenc: Nyárádremete monográfiája /Státus Kiadó, Csíkszereda/ Kakucs folytatta a kutatást, idén ő is kiadta Nyárádremete monográfiáját /Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely/. Dr. Kakucs Lajos (sz. Nyárádremete, 1944) történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. Magyar, román és német nyelven közölt kulturális és gazdasági tárgyú tanulmányokat. /Antal Erika: Nyugaton – kelet vonzásában. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 7./

A régi kolozsvári polgári lakások jelentős részének elmaradhatatlan tartozéka volt egy-egy Ács Ferenc-kép. 1949-ben, 73 éves korában hunyt el, művészileg sokkal hamarabb kiégett. „Roppant termékenysége, az idősebb korában festett «egynapos» képeinek lélektelensége már-már elfedik előlünk tehetségének korai szikrázását” – írta róla Murádin Jenő könyvében /Ács Ferenc az impresszionizmus erdélyi úttörője, Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2008, Erdélyi Művészet könyvek/ Ács Ferenc iskoláit a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, és a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Később, Münchenben Hollósyt fogadta mesteréül, és vele együtt ment Nagybányára 1897-ben, majd ismét München következett. 1900-ban tér vissza szülővárosába, ahol szabadiskolát is működtet, és 1911-ben megrendezi „Kolozsváron az első impresszionista plein-air kiállítást”. Később az ünnepelt festő mellőzötté vált, nem hívták meg az 1929-ben megalakult Barabás Miklós Céh tagjai közé, s később sem nyíltak meg előtte a festői csoportosulások. Kétes egzisztenciájú, az alkoholizmus végső stádiumába esett fiával együtt elképesztő nyomorban, emberhez méltatlan körülmények között tengette életét 1949-ben bekövetkezett haláláig. Emlékét egykori tanítványai mellett Abodi Nagy Béla festőművész ápolta. 1959 őszén Kolozsvárt megszervezték Ács Ferenc emlékkiállítását. /Németh Júlia: Az impresszionizmus erdélyi úttörője. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 17./

A második világháború végén és az 1956-os forradalom leverését követően Magyarországról százezrek mentek külföldre. A menekülők között különböző felekezetű papok is voltak, akik lelki táplálékot nyújtottak a hontalanná váltaknak, felekezeti közösségekbe szervezték a híveket. Több mint egy évszázadra vezethető a meg-megújuló kivándorlás. Ruzsa Jenő evangélikus lelkész Kanadai magyarság című könyve (1940), Török István Katolikus magyarok Észak-Amerikában (1978), valamint P. Miklósházy Attila SJ ny. püspöknek A tengerentúli emigráns magyar katolikus egyházi közösségek története Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában (2008) című monografikus feldolgozása jelzi, hogy az új hazában letelepedők megőrizték hitüket, magyarságukat, hagyományaikat. A különböző közösségek életének már megjelentek monografikus feldolgozásai, emlékiratok is napvilágot láttak. Az egyháztörténeti feldolgozása irányba tett jelentős lépés Cserháti Ferenc püspök könyve: Az egyház és az emigránsok. Vatikáni megbízottak a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban (1945–2006) /Szent István Társulat, Budapest, 2009/ húszéves gyűjtőmunka gyümölcse. Cserháti Ferenc, a Kárpát-medencén kívül élő római katolikus magyarság püspöke, a Münchenben megjelenő Életünk főszerkesztője immár több könyvvel – Hitébresztő, Ünnepszemle, Szívélyes lelkipásztori üdvözlettel, Az egyházzal vagy nélküle, Szentlecke–kísérő – jelentkezett. Az 1984-ben rendszeresített Értesítő szerkesztésében szerzett tapasztalatát kamatoztatja immár több mint egy évtizede az Életünk főszerkesztőjeként. Cserháti a müncheni közösség történetét feldolgozó kismonográfia – Magyar Katolikus Misszió. Jubileumi Értesítő (1988) – kiadásakor határozta el Nyugat-Európa magyar katolikus hitélete történetének megírását. XVI. Benedek pápa Cserháti Ferenc személyében nem csak püspököt – immár a harmadikat – adta a világban szétszórt katolikus magyarságnak. Esztergomi segédpüspökké való kinevezésével intézményesítve is visszacsatolta őket az anyaegyház nagy családjába. Cserháti most megjelent könyve kronologikus sorrendben követi nyomon az eseményeket 1945-től. A lelkipásztori szolgálat koordinálására jött létre az Európai Magyar Papi Szenátus, az Európai Magyar Papi Konferencia. Az ifjúság nevelésére hozták létre a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot, az egyetemisták és főiskolások müncheni kollégiumát, a Paulinumot, az európai cserkészmozgalmat; a lelkészeket tömörítő Papi Egységet, az Actio Catholica mozgalmat, a Pax Romana magyar tagozatát, a Mindszenty Alapítványt. A különböző országokban és földrészeken szétszóródott katolikus magyarság egyházi életének rendezésében kiemelkedő szerepe volt az 1971-ben Nyugatra kényszerült Mindszenty József prímásnak, aki négy éven át fáradhatatlanul munkálkodott az emigráció lelkipásztori szolgálatában. Már 1971 végén arra kérte a Vatikánt, hogy „a mintegy másfél milliónyi külföldön élő magyar katolikus számára segédpüspököket nevezzenek ki”. 1983-ban II. János Pál pápa dr. Irányi László piaristát kinevezte címzetes püspökké és megbízta a nyugati világban szétszórt magyar katolikusok lelki gondozásával. Halála után dr. Miklósházy Attila SJ jezsuita szerzetes, címzetes püspök lett az utóda. P. Szőke János szalézi szerzetes 1984-től töltötte be ezt a tisztséget. Utóda, 1996-tól Cserháti Ferenc müncheni magyar plébános lett. 2002-től a Német Püspöki Konferencia szintén őt nevezte ki németországi magyar főlelkésszé. /Máriás József: Az egyház és az emigránsok. Vatikáni megbízottak a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban (1945–2006). = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 3./

Magyarországon eddig még nem vetített alkotásokat, többek között fesztiváldíjas játékfilmeket láthat a héten a Budapesti Román Kulturális Intézet jóvoltából a budapesti közönség. Sokan gyűltek össze az Uránia Nemzeti Filmszínházban október 12-én, kerekasztal-beszélgetéssel elevenítették fel a húsz évvel ezelőtt történteket, s megidézték a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádiót (SZER). A SZER egykori munkatársai emlékeztek az 1951 és 2008 között működő román szerkesztőség mindennapjaira, az adó körül kibontakozó érdekellentétekre, a lehallgatásokra és a parancsba adott máig tisztázatlan meggyilkolásokra. Alecu Solomon A hidegháború hullámain című 2007-es dokumentumfilmje a románok milliói számára reményt adó Szabad Európa Rádióról szólt. /Kánya Gyöngyvér, Budapest: Román átmenet Pesten. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 14./

Moszkvát aggasztja a rakétapajzs
Az orosz külügyminisztérium hétvégén aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Románia elfogadta azt a washingtoni kérést, hogy ballisztikus rakéták megsemmisítésére alkalmas elfogórakétákat telepítsenek az országba az amerikai rakétapajzs részeként.

Paulovics László íróportréi
A Kolozsvári Társaság Stúdium Könyvkiadója ERDÉLYI MAGYAR ÍRÓK címmel Paulovics László íróportréival, irodalmi válogatással, Balázs Imre József bevezető esszéjével, 2011-ben megjelentetett egy 218 oldalas könyvet, amelyet a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával mutattak be hivatalosan. Kolozsváron.
Kántor Lajos a társaság felkent elnöke az esemény alkalmával elmondta: Az alapötlet elindítója tulajdonképpen Paulovics László festőművész- grafikus volt, aki hosszú évek szorgalmas munkájával 45, hazánkban élő író- költő portréját rajzolta meg. A Paulovics által megörökített alkotók mindenike munkásságával bizonyította azt a hivatás tudatot, amely valamennyire jellemző volt. A munkák egy része képek alapján fogalmazódott meg. Például Apáczai Csere Jánosról (Apáca 1625- 1659) fénykép nem készülhetett, sőt, amint az alkotást nézzük, még rajz sem. De ez az alkotó művészt nem zavarta. Ő bizonyos esetekben azt a szellemi hatást próbálta grafika erejével a néző elő tárni, ami az alanya szellemi hagyatékéból az utókor számára maradandó. Ez még többször ismétlődik más- más hangsúllyal és művészi erővel. Paulovics művészi erejére jellemző az a mély meggyőződés, amivel a megörökítendő egyén belső művészi hitvallását igyekszik minél egyénibb módon megközelíteni. Ennek érdekében mindenik alanyát lelkiismeretesen tanulmányozta, bizonyítják azok az idézetek, melyeket a képbe komponál. A kép és szöveg összecsengése eredményezi az egyéni Paulovicsi mondanivalót.
Eredményezvén egy egyedi művészi élményt, ahol a szellem és a külső tulajdonképpen egy célt szolgál, azt a gondolkodást, amit az egyén vallott. Ez a belső, egyesek számára láthatatlan, erény válik grafikai megfogalmazásban olyan szuggesztív mondanivalóvá, amely látogatók sokasságát vonzza a Kolozsvári Társaság állandó kiállítási termébe. Ennek is köszönhető az a sok középiskolás, aki a falakról letekintő alkotásokat nézi, ismerkedve a tankönyvekből már ismert személyek Paulovics által megalkotott, művészi értéket képviselő munkáival.
Akiknek a sors megadta azok, ismervén az ihletadó modelleket, meggyőződhet arról, hogy mennyire érzékeny művész Paulovics László. Munkáiban érzékeltetni tudja a zseni egyéniségének olyan jellemzőit, amit csak nagyon nagy művészek tudnak a nagyközönség számára megfogalmazni.
A kötetet szerkesztette Horváth Andor és Salat Csilla. A szövegek válogatásában és szerkesztésében közreműködött Kántor Lajos.
A kötete befejező esszéjéből Salat Csilla egyik gondolat sorát idézném: „Az antológiát azoknak szánjuk, akik megszeretik az irodalmat, és akiket érdekel az író személye is. A kötetben látható íróportrék közelebb hozzák az olvasóhoz, a tanulóhoz a már ismerős vagy még ismeretlen (netán elfeledett) arcokat: a képeket kísérő szöveg- válogatás pedig, irodalmi körkép a városról (többnyire Kolozsvárról) és a szülőföldről.”
Befejezésül egy vallomás. Szívem szerint mind a 45 portrét közölném. De ha csak egy vagy két képet közlünk, akkor az igazságtalanság, lenne, a többivel szembe. Mivel mindenik alkotás a maga nemében unikum.
Ajánlanám a zsebre méretezett könyvet, melynek grafikai arculatát és műszaki szerkesztését Matei László végezte, a képeket László Miklós reprózta a Kolozsvári Társaságnál meg lehet találni.
Egyébként Paulovics Lászlónak mintegy 70 egyéni tárlata volt, és számos csoportos tárlaton szerepelt.
1937. augusztus 15. Szatmárnémetiben született. 1955 -ben nagybányai Művészeti Középiskolát végzi el. Marosvásárhelyre kerül, innét a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára kerül és 1961-ben államvizsgázik. 1961-1964 – Nagybányán Városi Múzeum munkatársa, majd Nagybányai Színházház tervezője. 1964- 1985. között a Szatmári Északi Színház díszlet és jelmeztervezője. 1985 – nyarán elhagyta Romániát.
1985 – Németországban él, kezdetben Münchenben, majd Iserlohn-ban lelt otthonra. Majd Magyarországon Szentendrén telepszik le. Ahol műterme is van.
2005 – a Szatmárnémetiben működő Szent-Györgyi Albert Társaság tiszteletbeli tagja.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A magyar heraldikus, aki megalkotta Románia címerét
Köpeczi Sebestyén József neve alighanem ismeretlen a nagyközönség számára. Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb erdélyi címerfestő, képzőművész, család- és művelődéstörténész nevéhez fűződik Románia első világháború utáni címerének megalkotása is. Sas Péter budapesti művelődéstörténész kétkötetes könyvében a heraldikus Köpeczi Sebestyén József életét és életművét átfogó alkotását szerda este mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a kiadványt Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.
A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund, aki azt is hozzátette: azon sem csodálkozna, ha a mostanában meghirdetett Szép Magyar Könyv Versenyen e két kötet is megjelenne. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író, ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről. 
Legendás személyiség
Az erdélyi heraldikus, Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként a brassói fellegvárban együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.
Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund. 
A bohém heraldikus
Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem olyan bohém, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József” – mondta Sas Péter. 
Románia királyi címerének megalkotója
A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő fél szemére megvakult, majd több mint két évtizedig a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta Bukarestbe, Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai, 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált. 
A gyűjtés volt a legnehezebb
A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.
A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.
Hajnal Csilla
Székelyhon.ro

Beszélgetés Varga Vilmossal
Nagykorúvá vált a Nagyváradi Kiss Stúdió Színház
– Hogyan kerül Varga Vilmos az Aradon is játszott zenés nosztalgia-darabba?
– Oda süllyedtem, hogy már énekelek is… A budapesti Kaláka együttessel, kitűnő zenészek, valamikor már készítettünk műsort, nagyon jól fogadta a közönség.
– A Nagyváradi Kiss Stúdió Színház, Románia egyetlen magyar magánszínháza idén 18 éves, tehát mondhatjuk: nagykorúvá vált. Jól érzi magát a színház?
– Állami támogatás nélkül működünk 18 esztendeje, s hogy mi van emögött, hogyan lehet fennmaradni, a szakember nem is érti. Borzasztó sok munka az ára. Madáchot (Az ember tragédiáját), Molnár Ferencet, Matei Vişniec-et vittük színpadra, de az igazán jellemző ránk a színpadi játék. A szubvenció hiánya azt jelenti, hogy egyetlen embert sem tudunk státuszba venni, azaz állandó jelleggel alkalmazni, az egész színházat ketten visszük a feleségemmel, Kiss Törék Ildikóval. Általában mi vagyunk az irodalmi titkár, az asztalos, a beszerző, a színpadkép- és kosztümtervező, a zenei szerkesztő stb. Amit egy színházban huszonöten csinálnak, azt nálunk mi ketten. Persze, meg szokták kérdezni, hogyan tudunk fennmaradni. A válasz: úgy, hogy van két színész és egy rendező – ingyen. (V. V. rendezői szakot is végzett – szerk. megj.) Ildikó tíz évig, 1980–90 között vezette a váradi Szigligeti színház társulatát, amikor Ceauşescu kötele a magyarok nyaka körül szorult, komoly tapasztalatokat szerzett, amiket most hasznosítani lehet.
– Hogyan készül egy-egy színpadi játék?
– Nagyon hosszasan. Csináltunk, például, egy Széchenyi műsort, óriási anyagot kellett elolvasni, öt-hat hónapot is igénybe vehet, amíg minden kialakul. Megírjuk, megszerkesztjük a műsort, elgondoljuk a díszleteket (minimálisakat, persze – már csak azért is, mert mindent egy mikrobusszal kell szállítani), meg minden egyebet, ennek Ildikó a nagymestere. A Wass Albert- műsorunk, az eddig 210 előadást megért Üzenet az otthoni hegyeknek 17 regényből állt össze, elképzelhető, mi munka volt vele.
– Ezért a Wass-műsorért kapták a Magyar Örökség díjat.
– Több más díjunk is van, az egyik legemlékezetesebb az Ady nevét viselő, amelyet Dénes Zsófiától, Ady Endre egykori menyasszonyától vehettünk át. 100 éves és tíz napos volt, amikor nála jártunk, és azt mondta: a kávét én főzöm nektek. Simogatta az akkor négyéves, angyali szőke Zsombi fiunk fejét, gondoltam, megörökítem – nagy bánatomra azonban csak fekete folt maradt a fotón.
– Az Ember tragédiáját sok évvel ezelőtt az aradiak is láthatták a templomban. Rendkívüli előadás, nem is hinné az ember, hogy ennyi szereplővel be lehet mutatni.
– Madách ötven szerepet írt a Tragédiába, mi nyolc színésszel adjuk elő. Ádám, Éva, Lucifer – aztán a többiek több szerepet is játszanak. És nagyon átjön a szöveg a nézők felé, az egyszerű parasztemberek is értik. Általában Erdély templomaiban mutatjuk be, a díszlet az úrasztala és a szószék közötti rész. A játszás függvénye azonban, hogy kapunk e támogatást. Pályázni szoktunk, valamit kapogatunk – legutóbb a kért összegnek az ötödét. De hát a színház pénzbe kerül – a díszlet, a ruha, az autó, az üzemanyag, a szervezés, a közreműködő színészek. Van úgy, hogy azt mondják: 50 dollárért nem megyek, csak 75-ért… Vannak előadások, amelyeket ketten csinálunk, de vannak több szereplősek, és a többieket meg kell fizetni. Azt a magyar újságok rendszeresen elfelejtik megírni, hogy az Ember tragédiáját mi vittük ki először Németországba – Münchenbe, Stuttgartba, Ulmba, Freiburgba –, voltunk vele Madách szülőhelyén, Szlovákiában. Szlovéniában, Magyarországon…
– Biztosan számon tartják, hány előadást tartottak a 18 év alatt.
– Túl vagyunk az 1700-on (az évente majdnem száz – szerk. megj.). Ez alatt annyi kilométert utaztunk, hogy nyolcszor kerülhettük volna meg a Földet. A 320 ezer kilométerben két autó kidőlt alólunk…
– Hány darabot tartanak műsoron?
– Olyan 10-12-őt, különböző műfajokban, hogy legyen választék, amikor hívnak.
Rendkívül hasznos volna, ha a tanári kar bevinné az ifjúságot olyan előadásokra, amelyekből tanulhatnak, például arra, amely összefogja a 1100 éves Kárpát-medencei létet. Erkölcsileg nagy horderejű dolog volna, hogy a fiatalok ne csak a csillogó-villogó koncertekre járjanak.
– Hosszú, sok évtizedes színészi pálya után, számos, lemezeken is megörökített emlékezetes előadóesttel még az „ántivilágból”: hogyan látja az egykori és mai közönség színházhoz való viszonyát?
– Akkor is jártuk Erdélyt – egy csíkszeredai, 400-450 férőhelyes művelődési házban voltak 600-an, a sorok között is ültek. Valamikor ’90-től kezdett visszafejlődni a dolog. Hát, a régi világból a közönség megmaradhatott volna…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Thorma-levelek nyomában
Szép könyv, méltó Thormához – mondatja első rápillantásra a kiadvány külleme az olvasóval. Hogy aztán fokról fokra egyre inkább hatalmába kerítse az a sajátos hangulat, amelyet ez a nagy formátumú, képanyaggal gazdagon illusztrált kötet a maga egyes szám első személyes intimitásával áraszt. Hiszen leveleket tartalmaz: Thorma Jánosnak, a nagybányai festőtelep és szabadiskola vezetőjének, javarészt sorstársához, barátjához, a Budapestre távozott Réti Istvánhoz, valamint ismerőseihez írott, közvetlen hangvételű, őszinte megállapításait, emberi, művészi kitárulkozásait.
Ezeket az írásokat gyűjtötte egybe Sümegi György, egészítette ki esetenként a válaszlevelekkel, valamint a kortársak, tanítványok megnyilatkozásaival, és tárja kronológiai sorrendben az olvasó elé. Aki ilyenformán a levélíró szubjektumán keresztül ugyan, de bepillantást nyer egy történelmi-társadalmi átalakulásokkal, világégéssel és határmódosítással tarkított korszak művészeti forrongásaiba. Abba a sajátos légkörbe, amely a nagybányai művésztelepet létrehozta és belengte. A nagyvárosi művészeti központból, Münchenből jött Hollósy mesterrel, majd Thormával az élen Nagybánya mágnesként vonzotta a kor újító szellemű művészeit. De amint azt a Sümegi által idézett Börtsök Samu 1926-ban megállapította: „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát.” „Thorma munkássága a nagy történeti kompozícióktól a nagybányai táj lírai, vallomásos megörökítéséig terjed. Másik életműve, a művészetszervezőé, Nagybánya (szabadiskola, kolónia, a Nagybányai Festők Társasága) vezetőjéé: mindkét hazában, Magyarországon és Erdélyben a képzőművészeti kultúra terjesztéséért, fejlesztéséért és a fiatal képzőművészekért (magyar, román és más nemzetiségűekért is) vállalt szolgálata. (…) A levelezése tükrében ennek a közösséget szolgáló festőnek, vezető Mesternek járhatunk a nyomában” – összegzi a 368 oldalas kötet főszereplőjének, Thorma Jánosnak a munkásságát Sümegi, aki könyvében külön tanulmányban is méltatja az alföldi Kiskunhalas szülöttének, a Münchent és Párizst is megjárt Székely Bertalan-tanítványnak, a leghűségesebb nagybányainak az életművét.
A „magyar Barbizonnak” a szerepét mára már senki sem vitatja, aminthogy vezetőjének, Thorma Jánosnak a tehetsége sem képezheti vita tárgyát. De száz egynéhány évvel ezelőtt mindez korántsem számított evidenciának. 1892-ben dr. Nyári Sándor a Pesti Naplóban imigyen ír: „Thorma János A szenvedők czímű temető képe igazán szánandó objectum a kiállításban. Rajz, festék, kompozitió kritikán aluli, nincsen a képen a tehetségnek legkisebb nyoma sem. (…) A sujet maga is kellemetlen, az ilyen sujet szép megoldásához tehetség kell, a próbálkozás visszataszítóvá tette”. Két évvel később, 1894-ben ugyanezt a festményt, Thorma első nagy képét, a Párizsi Szalon Mention honorable elismeréssel illette.
A magyar főváros később sem mutatkozott túlontúl befogadónak. „A közönség legnagyobb részt kinevet bennünket” – panaszkodik Rétinek egy 1897-ben írott levelében Thorma, megjegyezve, hogy a látogatók csupán egyetlen, giccsbe hajló képet „bámulnak” különleges élvezettel.
A levelek egymásutánja felvillantja a művek keletkezése és fogadtatása körüli hangulatot, a művészek megélhetési gondjait, szólnak a napi betevőért tett kényszerengedményekről, amelyeket gyakorta efféle indulatosan sarkított kifakadások fűszereznek: „a műkereskedők mindig rablók voltak, egyik sem vesz tisztességes művészetet, csak giccset”.
A Thorma-levelek hangvételéből, stílusából írójuk karizmatikus egyéniségére, szakmai igényességére, hivatástudatára, vezetői képességére, becsvágyára, impulzív, lobbanékony természetére, érzékenységére, egyszóval sajátos lelkialkatára is következtetni lehet.
„Thorma volt az első a nagybányaiak közül, akinek nevét múzeum őrzi” – állapítja meg Sümegi. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum pedig, a kutatómunka támogatásával és kiállítások rendezésével, tevékeny részt vállal névadója emlékének megőrzésében, tevékenysége népszerűsítésében. A fekete-fehér fotókat és dokumentumokat, valamint színes reprodukciókat tartalmazó, igényes kötet is a Thorma János Múzeum Könyvei sorozat 37. kiadványaként látott napvilágot.
Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből, Thorma János Múzeum, Halasi Múzeum Alapítvány, Kiskunhalas, 2012.
Szabadság (Kolozsvár),

Háromszéki politikai összefogás autonómia ügyben!
Háromszéken megszületett az összefogás, egy asztalhoz ült minden magyar politikai szervezet vezetője, és közösen mozgósítanak a március 10-i, marosvásárhelyi autonómiatüntetésen való részvételre. A Székely Nemzeti Tanács sepsiszentgyörgyi székházában szervezett sajtótájékoztatón jelen volt az RMDSZ háromszéki elnöke, Tamás Sándor, a szövetség sepsiszentgyörgyi vezetője, Antal Árpád, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, Kulcsár Terza József, az Erdélyi Magyar Néppártnak az autonómiatüntetés szervezőbizottságába delegált képviselője Sánta Imre, valamint Gazda Zoltán és Ferencz Csaba, háromszéki SZNT vezetők. „Történelmet írunk, ne felejtsük el ezt a pillanatot, mert nemzeti ügyeink képviseletében fontos, hogy együtt gondolkozzunk, és együtt keressük a közös útjainkat. Számunkra közös az irány: Székelyföld területi autonómiája, az ország regionális felosztásának kérdése, az Európai Uniós állampolgári törvénykezdeményezések közös támogatása”, fejtette ki házigazdaként Gazda Zoltán, aki szerint célegyenesbe ért a szervezés, számításaik szerint vasárnap, Háromszékről 20 autóbusznyi résztvevőt szállítanak Marosvásárhelyre.
Gazda Zoltán szerint az autonómiatüntetéshez csatlakozva tucatnyi országban szerveznek szimpátiatüntetéseket Románia nagykövetségei előtt, így a marosvásárhelyi megmozdulással egyidőben lesznek tüntetések Budapesten, Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, Münchenben, Zürichben és San Fernandóban. Az SZNT sepsiszéki elnöke abban bízik, hogy ez az összefogás arra ösztönzi a marosvásárhelyieket is, hogy minél nagyobb számban részt vegyenek a vasárnapi tüntetésen. Ferencz Csaba, az SZNT kommunikációs alelnöke szerint a tüntetés 17 órakor koszorúzással kezdődik, majd a politikai és civil szervezetek képviselői szólalnak fel, majd a résztvevők a Maros megyei prefektúra elé vonulnak, és a szervezők átadnak egy petíciót a kormánybiztosnak. „Félelemre és nemekre nem lehet jövőt építeni”, fejtette ki Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere, a városi RMDSZ elnöke szerint, ahhoz, hogy legyen autonómia sok demokratikus eszközhöz kell nyúlni, nem lehet csak egy úton járni, ezért tartják fontosnak a tüntetésen való részvételt. „Mindig két lépéssel azok előtt kell járnunk, akik most a zászlókat számolják az intézmények homlokzatán”, mondta Antal Árpád, aki szerint közös projekteket kell szervezni, ide tartozik, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat Székelyföld nevében megpályázik az Európai Kulturális Főváros címre. „Jó ügyekben lehet összefogni”, mondta az RMDSZ háromszéki elnöke, Tamás Sándor, aki szerint a vasárnapi autonómiatüntetésre Kovászna megyében helyi szervezések zajlanak, az RMDSZ mozgósít, és az SZNT-vel közösen indítanak autóbuszokat Marosvásárhelyre. A szövetség háromszéki vezetője szerint elérheti az ezret azok száma is, akik saját autójukkal utaznak a megmozdulásra. Tamás Sándor szerint összefogásra példa, hogy az RMDSZ megegyezett az SZNT-vel, hogy közösen támogatják egymás Európai Uniós polgári törvénykezdeményezéseit, és teljes mellszélességgel kiállnak az mellett, amelyiket elfogadja az Európai Tanács. „Székelyföldnek akkor lesz jövője, ha az itt élő emberek rendbe teszik önbecsülésüket, hiszen 90 évig azt sulykolták, hogy kisebbek, másodrangúak, elmagyarosított románok vagyunk”, jelentette ki Tamás Sándor, aki szerint a nemzeti önbecsülésünk erősítéséhez a marosvásárhelyi tüntetéshez hasonló rendezvények, a jelképeink magabiztos használata, a közösségi élmények járulnak hozzá. Tamás Sándor szerint a vasárnapi tüntetéssel meg tudják törni az 1990-es események rossz emlékét Marosvásárhelyen, hiszen ha most bebizonyosodik, hogy rendbontás nélkül lehet tüntetni, akkor lerombolódik a negatív mítosz, és visszaadja a reményt azoknak, akik ma félnek, mert félelemre nem lehet jövőt építeni. „Ez legyen a kezdet és legyen folytatása, a következőkben is lépjünk közösen, mert ez vezethet eredményre”, mondta Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, aki rámutatott, hogy március 10-én, Marosvásárhelyen a jogainkért tüntetnek nem pedig valaki ellen. „Legyen egység, amiben szükséges, és legyen szabadság, amiben lehetséges”, idézte Jakubinyi György érsek szavait a háromszéki polgári párti politikus, aki szerint olyan időket élünk, amikor kötelező közösen lépni. Sánta Imre bikfalvi református lelkész, az EMNP képviselőjeként az autonómiatüntetés szervezőbizottságában, kifejtette: Székelyföld számára az autonómia jelet megoldást, ez érvényes az itt élő románok számára is, hiszen az önrendelkezés teremti meg a társadalmi békét. „A vasárnapi tüntetés nagy lehetőség lebontani a félelem falát Marosvásárhelyen”, mondta Sánta Imre, aki nem tart attól, hogy rendbontás vagy provokáció zavarná meg a megmozdulást. Lelkészként azt is bejelentette, hogy a Sepsi Református Egyházmegye lelkészi kara felhívást fogalmazott meg, amelyben támogatja az önrendelkezésre irányuló törekvéseket, és felkéri a lelkipásztorokat, hogy mozgósítsanak a vasárnapi tüntetésen való részvételre. Újságírói kérdésre válaszolva, hogy autonómiatüntetés ügyben a háromszéki RMDSZ nem-e megy szemben a szövetség országos vezetőinek álláspontjával, Tamás Sándor leszögezte: „vagyok annyira idős, hogy véleményemet nem másokhoz viszonyítva mondom, hanem a saját elképzelésem alapján tudom megfogalmazni”. Antal Árpád hozzátette: az RMDSZ-ben vannak ellenvélemények, de nem született olyan döntés, amit utasításként értelmezhetett volna, hogy ne vegyenek részt a tüntetésen. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Együtt a félelem ellen (Marosvásárhelyi autonómiatüntetés)
Legalább húsz busszal és számos személygépkocsival több mint ezer ember készül Háromszékről Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napja alkalmából szervezett autonómiatüntetésre. Az érdeklődés folyamatos, napról napra mind többen jelentkeznek – közölték Sepsiszentgyörgyön a szervezést közösen felvállaló SZNT, RMDSZ, MPP és EMNP képviselői.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke történelminek nevezte a pillanatot, hogy sikerült egy asztalhoz ültetni az összes magyar politikai párt képviselőit, mindannyian vállalták, közösen mozgósítanak, szervezik az utazást, hogy minél többen részt vegyenek a március 10-i nagygyűlésen. „Nemzeti ügyeink képviseletében igen fontos, hogy együtt gondolkodjunk, együtt keressük az utat. Egyértelmű, hogy közös az irány számunkra, Székelyföld területi autonómiája, de közös ügyünk az ország regionális felosztása és az aláírásgyűjtés az európai polgári kezdeményezésre” – fejtette ki házigazdaként Gazda Zoltán. Elmondta, körvonalazódik a vasárnapi program, elkészült a petíció is, és plakátokkal, szórólapokkal buzdítják részvételre főleg a Maros megyeieket. A hatóságok és a rendfenntartók nyitottnak és szolgálatkésznek bizonyultak, kísérettel vezetik be az autóbuszokat, és igyekeznek biztosítani parkolásukat is, a központban mind a négy sávot lezárják, hogy a tüntetők a prefektúra elé vonulhassanak. Nagyon bíznak benne, nem lesz provokáció, békés tüntetésre készülnek. Gazda Zoltán elmondta azt is, a világ számos pontján tartanak szolidarizáló megmozdulást a román nagykövetségek, konzulátusok előtt: Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, San Fernandóban, Münchenben, Zürichben és Budapesten vonulnak utcára a székely autonómiaigényt támogatók. Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke vázolta: a nagygyűlés 17 órakor kezdődik koszorúzással és beszédekkel – minden párt, politikai szervezet megbízottja tarthat beszédet három perc terjedelemben, de ott lesz a katalánok képviselője, aki elhozza a baszkok üzenetét is, Dél-Tirol kormányzója pedig levélben üdvözli, bátorítja az egybegyűlteket.
„Félelemre és nemekre nem lehet jövőt építeni” – jelentette ki Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, aki szerint éppen ezért tartották fontosnak, hogy ők is ott legyenek a marosvásárhelyi tüntetésen. „Ahhoz, hogy elérjük az autonómiát, sok demokratikus eszközhöz kell nyúlnunk, nem lehet csak egy úton járni, kell egy értelmes munkamegosztás, kell bizalom, és kell kommunikáció” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte, ez fontos lépés, amely után majd újabbakat kell megtenni. „Jó ügyekben lehet összefogást kovácsolni” – erősítette meg Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke, aki szerint két szempontból is fontos a vasárnapi megmozdulás, egyrészt segít önbecsülésünk helyreállításában, másrészt reméli, „meg tudunk törni egy rossz emlékű mítoszt Marosvásárhelyen”. Az elmúlt napokban is kérték többen, ne vonuljanak fel tüntetni, mert az ilyen tiltakozás 1990 márciusát idézi. „Ha most be tudjuk bizonyítani, hogy van lehetőség rendbontás nélküli, korrekt módon megszervezett rendezvényre, akár autonómiatüntetésre Marosvásárhelyen, akkor lerombolhatunk egy nagyon fontos negatív töltetű mítoszt, és visszaadjuk a reményt azoknak, akik ma félnek.”
Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke is a közös szervezés jelentőségére hívta fel a figyelmet, és megfogalmazta, bízik benne, lesz folytatás. Kiemelte azt is, nem valaki ellen tüntetnek majd, hanem jogainkért, az autonómiáért. Az EMNP képviseletében jelenlevő Sánta Imre szintén a félelem falainak lebontásáról beszélt, arról, hogy mindenkinek ott a helye a marosvásárhelyi tüntetésen.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Noua Dreapta: Amíg román kenyeret esztek, hajtsátok le a fejeteket!
Március 10-én délután 4 órakor, a főtéri Avram Iancu szobornál gyülekeznek azok a román magyargyűlölők, akik a Románia föderalizálása elleni csoportosulás hívására azért jönnek Marosvásárhelyre, hogy megzavarják a 17 órakor kezdődő Székely Szabadság Napja elnevezésű autonómiatüntetést. „Március 10-e legyen a román nacionalizmus újjáéledésének napja, amikor a románok egyesülnek és együttes erővel állnak ellen” – olvasható a Facebookon meghirdetett akcióban.
A kevéssel több, mint 200 követővel rendelkező Facebook-felhívás szélsőségesen magyarellenes kommenteket váltott ki. Többen Avram Iancu emlékét idézik. Annak a mócvidéki forradalmárnak az emlékét, aki 1848-ban 40 ezer dél-erdélyi magyar lemészárolásával jeleskedett. De vannak olyanok is, akik a „hazátlan” szitokszóval szólítják fel az erdélyi magyarokat az ország elhagyására. A magyargyűlölő csoport tagjai a román politikusokat hibáztatják a jelenlegi helyzetért. „Mindent megadtak a magyaroknak, ezért ők most még többet akarnak” – vélik a csoport tagjai. „Amíg román kenyeret esztek, hajtsátok le a fejeteket és csókoljátok meg ROMÁNIA földjét” – parancsol egy másik kommentelő.
Amint arról beszámoltunk a Székely Nemzeti Tanács főszervezésében és az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve a Magyar Polgári Párt társszervezésében március 10-én 17 órától autonómiatüntetésre kerül sor a Postaréten, ahol a politikai és civil szervezetek képviselői szólalnak fel. Ezt követően a tüntetők a prefektúra elé vonulnak, és a szervezők átadnak egy petíciót a kormány megbízottjának. Ezután a Kultúrpalotában az SZNT ülésén átnyújtják a Gábor Áron-díjakat az idei kitüntetetteknek.
Az autonómiatüntetéshez csatlakozva tucatnyi országban szerveznek szimpátiatüntetéseket Románia nagykövetségei előtt, így a marosvásárhelyi megmozdulással egyidőben lesznek tüntetések Budapesten, Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, Münchenben, Zürichben és San Fernandóban.
vasarhely.ro
Erdély.ma,

Békés autonómiatüntetésre készülnek, mintegy tízezer résztvevőre számítanak
Politikai meggyőződéstől függetlenül mindenkit várnak a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetésre a szervezők, akik a rendezvény békés jellegét hangsúlyozták. Rendbontás nélküli, békében zajló, a demokrácia követelményeinek megfelelő autonómiatüntetésre számít a vasárnapi marosvásárhelyi esemény főszervezője, Izsák Balázs. A Székely Nemzeti Tanács elnöke csütörtökön úgy nyilatkozott: bár a szervezet és a hatóságok egyaránt felkészültek a lehető legrosszabbra, egyáltalán nem tart az egyesek által előrevetített 1990-es hangulat újjáéledésétől.A Vatra Românească vezetősége cáfolta, hogy ellentüntetést szervezne, és nyugalomra intett.
„Nem értem, egyesek miért hivatkoznak mindegyre 1990 márciusára, amikor rá hét évre, 1997 nyarán egy másik, ezúttal a megbékélést szolgáló eseménynek is a színhelye volt Marosvásárhely. Elfelejtették volna, hogy a város főterén ünnepélyes körülmények között több tízezer ember előtt találkozott Göncz Árpád magyar és Emil Constantinescu román államfő?” – tette fel a költői kérdést Izsák Balázs.
A sebek esetleges felszakításának gondolatát nemcsak a helyi és központi magyarellenes sajtó, illetve a Székelyföld önállósodását ellenző románok, hanem az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete is felemlegette. Csütörtökön kiadott közleményében a szervezet ügyvezető elnöksége rámutat: „Marosvásárhely 23 éve frontváros: legnagyobb arányú és legbékésebb tömegmegmozdulásunk, a könyves-gyertyás tüntetés színhelye, majd az önérzetes, bátor helytállásé, hetek múlva pedig egy megfélemlített, felerősödött kisebbségi komplexusokkal küzdő, tömeges elvándorlást választó magyar közösség városa”. Mindemellett a szervezet új elnöke, Peti András nem kíván senkit lebeszélni a tüntetésen való részvételről, hiszen mint írja, „a politikai racionalitás mellett az érzelmi indíttatás is igen nagy jelentőséggel bír”.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egyéni megfontolásra bízza tagjai részvételét vagy távolmaradását. Ennél sokkal határozottabbnak látszik Tamás Sándor, a szövetség háromszéki, illetve Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnöke, akik már hetekkel ezelőtt bejelentették, részt vesznek a megmozduláson. Valószínűleg ugyanezt az utat követi Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, aki a Facebook-oldalán kérdezte meg a választóktól, hogy részt vegyen-e a tüntetésen. Csütörtök estig a legtöbben pozitív választ adtak. Kérdésünkre, hogy miért egy közösségi oldalra beírt válaszok alapján hozza meg döntését, Borboly Csaba a Krónikának kifejtette: azt szeretné, ha végre Romániában is eljönne az az idő, amikor a politikus követi választói óhaját. „Ne csak azzal takarózzunk, hogy a legjobb belátásunk szerint teszszük a dolgunkat, és mindössze négyévente vagyunk kíváncsiak az emberek véleményére, hanem mindig is figyeljünk oda azokra, akiknek a pénzéből élünk” – fejtette ki Borboly.
Izsák Balázs lapunk érdeklődésére elmondta, azontúl, hogy örül egyes helyi és megyei RMDSZ-vezetők csatlakozásának, még boldogabb lett volna, ha a szónokok között Kelemen Hunort is köszöntheti. „Elbeszélgettem az RMDSZ elnökével, akinek személyes érveit elfogadom. Remélem, hogy a jövőben már itt lesz velünk” – nyilatkozta Izsák, hozzáfűzve, hogy az SZNT eltökélt célja hagyománnyá tenni a székely szabadság napját. Arra az újságírói felvetésre, hogyan fogadják a szervezők a Magyar Gárda vagy a Jobbik esetleges megjelenését a székely vértanúk emlékoszlopánál, Izsák Balázs elmondta: ők senkit nem igazoltathatnak a Postarét szomszédságában. Mint ismeretes, a hét elején a társszervező Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke, Biró Zsolt nemkívánatos személyeknek nevezte a szélsőséges szervezetek képviselőit.
„Ha azok, akik úgy érzik, hogy itt a helyük, nem önmaguk megmutatásáért csatlakoznak hozzánk, hanem a közösségi ügyeink melletti kiállás vezényli őket, akkor mindenképpen sikeres lehet a rendezvény” – szögezte le Izsák Balázs.
Biró: a létszám is fontos
Biró Zsolt csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, számos olyan visszajelzést kaptak, miszerint sokan politikai meggyőződésüktől függetlenül ott lesznek vasárnap Marosvásárhelyen. „Az autonómia nem lehet egy pártnak sem a sajátja, ehhez összefogás kell, és üdvözlök minden olyan RMDSZ-es vagy más szervezetbeli politikust, aki részt vesz a megmozduláson” – hangsúlyozta. A fekete márciusra utalva kijelentette: ma már nem lehet úgy megtéveszteni a vásárhelyi románságot, mint 23 évvel ezelőtt.
A szervezők mintegy tízezer személyt várnak a vasárnapi postaréti megmozdulásra. „A tüntetők létszáma is üzenetértékű lesz, ezzel üzenünk a román kormánynak és a világnak arról, hogy a Székelyföld sorsáról nem lehet az ott élők megkérdezése nélkül dönteni” – nyomatékosította Biró. A magyar pártok és szervezetek Kovászna és Hargita megyéből is számos buszt indítanak a rendezvényre, de magánúton is sokan készülnek Marosvásárhelyre. A megmozdulás öt órakor kezdődik a Postaréten, ahol ünnepi beszédek hangzanak el, majd koszorúzás lesz, innen a tömeg a Maros megyei prefektúra elé vonul. Itt este hét órakor az SZNT és a tüntetés társszervezőiből alkotott tíztagú delegáció egy petíciót nyújt át a prefektusnak, amit Victor Ponta miniszterelnöknek címeztek.
„Ebben állást foglalunk a régióátszervezés ellen. Ezek szerint a Székelyföld egy fel nem osztható egységes régió, és a székely népnek mindig volt önrendelkezése. Románia is aláírt egy nemzetközi egyezményt, mely szerint bármilyen adminisztratív változtatás előtt az illető régió véleményét kikérik. A petícióban azt is megfogalmazzuk, miszerint a régiókat nem kijelölni kell, hanem a meglévőket elismerni” – sorolta Biró Zsolt. Hozzátette: mindenkit arra kérnek, vigyen fáklyát vagy gyertyát magával, ezzel is jelképezve a tüntetés békés szándékát.
A vásárhelyi rendezvénnyel egy időben szimpátia-tüntetések szervezését jelezték Budapestről, Szolnokról, Keszthelyről, Sárospatakról, Londonból, Bécsből, New Yorkból, Los Angelesből, Hágából, Helsinkiből, Torontóból, Ottawából, Münchenből, Zürichből és Stockholmból is.
Nyugalmat akar a Vatra Românească
A Vatra Românească szélsőséges szervezet csütörtökön sajtótájékoztatón cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint ellentüntetést szervezne az autonómiamegmozdulással egy időben. Florin Oproiescu elnök elmondta, Marosvásárhely nem szabad újra az etnikumok közötti erőszak színtere legyen, „nyugalomra és egyensúlyra van szükség”. Meggyőződésének adott hangot, hogy a hatóságok mindent megtesznek az alkotmányos rend fenntartása érdekében. Ugyanakkor hangsúlyozta: tudatában kell lenni annak, hogy semmit sem lehet eldönteni Maros, Hargita és Kovászna megyére vonatkozóan anélkül, hogy figyelembe vennék az ott élő románok álláspontját.
Simon Eszter, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Autonómiatüntetés Marosvásárhelyen
Nagyszabású tüntetést szervez vasárnap Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt, amelyek mintegy 10 ezer ember részvételére számítanak. Az SZNT március 10-ét a székely szabadság napjává nyilvánította. Az RMDSZ távol marad a tüntetéstől, amelyet nem tart célszerűnek öt nappal a magyarság nemzeti ünnepe előtt. Ennek ellenére a háromszéki RMDSZ vezetői ott lesznek a megmozduláson. A pontos forgatókönyv részleteiben tegnap nem volt ismert, csak annyit lehetett tudni, hogy a demonstráció délután 5-kor kezdődik a Postaréten a Székely Vértanúk emlékművénél, majd a résztvevők a prefektúra épülete elé vonulnak, ahol egy petíciót adnak át. Román ellentüntetés és készült, amit azonban a hatóságok nem engedélyeztek. A román külképviseletek előtt is tüntetések lesznek vasárnap.
A román ellentüntetést egy közösségi oldalon hirdették meg délután 4 órára a marosvásárhelyi főtéri Avram Iancu-szobor elé az Új Jobboldal szélsőségesen nacionalista, fasiszta eszméket ápoló román szervezet nevében. A marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, Valentin Bretfelean, aki a közterületekre tervezett tüntetések engedélyezésével foglalkozó illetékes bizottság vezetője, bejelentette, nem kapott senki engedélyt ellentüntetésre. Az Új Jobboldal Kolozs megyei szervezete is közölte tegnap, hogy nem szerveznek semmiféle tüntetést vasárnap Marosvásárhelyen, és elhatárolódtak a közösségi portálon olvasható felhívástól.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete tegnap közölte: döbbenettel vett tudomást arról, hogy „a gyűlölködéspolitika képviselői ismét megpróbálnak Marosvásárhelyen porondra lépni”. A szövetség közleménye szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) marosvásárhelyi szervezetének meghívására Gaudi-Nagy Tamás és Zagyva Gyula Jobbik-képviselők is ott lesznek Marosvásárhelyen. „Sajnálatosnak tartjuk, hogy a gyűlölet szóvivői nem máshol, mint a Vártemplom gótikus termében kapnak helyet üzenetük átadására, ahol Isten nevét még csak érintőlegesen is szigorúan tilos a gyűlölködéssel egybekötni” – olvasható a közleményben. Hozzátették: a marosvásárhelyi RMDSZ szigorúan elhatárolódik az ilyen jellegű megnyilvánulásoktól.
A székely szabadság napján Európa és Amerika megannyi nagyvárosában tartanak demonstrációkat a román külképviseletek előtt a marosvásárhelyi autonómiatüntetéssel párhuzamosan – közölte Izsák Balázs, az SZNT elnöke. Magyarországon Budapesten, Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon, Európában Londonban, Bécsben, Helsinkiben, Hágában, Münchenben, Stockholmban és Zürichben, Amerikában pedig New Yorkban és Los Angelesben, valamint Torontóban és Ottawában szerveznek szolidaritási tüntetéseket helyi csoportok, elsősorban a román külképviseletek előtt a székely szabadság napján.
A magyar kormány „nyilván nem tüntet”, hanem tárgyal a román féllel, ugyanakkor támogatja az autonómiáért tüntetés szabadságát – mondta Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára pénteken. Németh Zsolt azt mondta, ha a határon túli magyarok autonómiát akarnak – területit, kulturálisat, székelyek vagy a partiumbeliek vagy éppen a vajdaságiak – a magyar kormánynak alkotmányos kötelezettsége, hogy ezeket a célkitűzéseket támogassa.
Szabadság (Kolozsvár),

Támogatnak (Autonómiatüntetés)
A magyar kormány nyilván nem tüntet, hanem tárgyal a román féllel, ugyanakkor támogatja az autonómiáért való tüntetés szabadságát – nyilatkozta Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tegnap.
Ha a határon túli magyarok, székelyek, a partiumbeliek vagy éppen a vajdaságiak autonómiát akarnak – területit, kulturálisat –, a magyar kormánynak alkotmányos kötelezettsége, hogy ezeket a célkitűzéseket támogassa – tette hozzá a politikus. Tegnap kiadott nyilatkozatában a vasárnapi autonómiatüntetés támogatásáról biztosította a szervező Székely Nemzeti Tanácsot a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ). A magyar kisebbségek egyre kritikusabb helyzetére lehet ugyan különböző gyógymódokat javasolni, de senki sem lehet közömbös az asszimiláció tragikus méreteivel szemben – írta a szövetség elnöke, Deák Ernő. A tizennégy európai tagszervezetből álló ernyőszervezet nyilatkozata kiemeli, hogy a kisebbségi autonómia nem sérti egyik többségi nép érdekeit sem, sőt, a feszültségek megszüntetésével helyreállna a mindegyik oldalról áhított bizalom, ami nélkül nem közelíthetőek egymáshoz az álláspontok. A bátorító, baráti kéznyújtást az is kifejezi, hogy Nyugat-Európa több országában a marosvásárhelyi tüntetéssel egyidejűleg a szövetség tagszervezetei is hasonló megmozdulásokat szerveznek a román nagykövetségek, konzulátusok előtt – áll a NYEOMSZSZ nyilatkozatában. Európa és Észak-Amerika számos nagyvárosában tartanak demonstrációkat a román külképviseletek előtt holnap, a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi autonómiatüntetéssel párhuzamosan. Európában Londonban, Bécsben, Helsinkiben, Hágában, Mün-chenben, Stockholmban és Zürichben, az amerikai földrészen pedig New Yorkban, Los Angelesben, valamint Torontóban és Ottawában szerveznek szolidaritási tüntetéseket helyi csoportok. Magyarországon Budapesten, Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon lesznek hasonló megmozdulások.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szimpátiatüntetések Európában...
Több mint ezren gyűltek össze Budapesten
Több mint ezren gyűltek össze vasárnap délután Budapesten, a román nagykövetség épülete előtt a Székelyföldért Társaság által szervezett, a székely autonómiatörekvéseket támogató tüntetésen. A magyar idő szerint délután négy órakor tartott rendezvény harangszóval, majd a Székely himnusszal vette kezdetét.
Londonban nem engedték a tüntetőket a román nagykövetség elé
Londonban a rendőrség nem engedte a román nagykövetség elé a székely autonómiáért tüntetőket. A mintegy 120 résztvevő némi vita után tudomásul vette, hogy nem vonulhat a román képviselet elé, és a kijelölt kis utcában tartotta meg az egyórás rendezvényt. A tüntetők magyar és székely, valamint rovásírással ellátott árpádsávos lobogókat emeltek a magasba.
A MIK támogatja a székely nép önrendelkezésének kinyilvánítását
Budapesten a Magyar Ifjúsági Konferencia támogatásáról biztosította a székely nép önrendelkezésének kinyilvánítását az MTI-hez vasárnap eljuttatott közleményében. Mint írták, hisznek abban az Európában, mely a szabad, független, szuverén népek és nemzetek közössége, keresztény gyökereit híven őrzi, társadalmait ezen elvek és értékek mentén építi fel és újítja meg időről időre. Ebből fakadóan pedig hisznek abban, hogy ez az Európa teljes tisztelettel övezi az emberi életet és emberi méltóságot, ennél fogva a népek és nemzetek önrendelkezési jogát is, amelyet tevőlegesen is támogat.
Magyarországon Budapest mellett Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon, Európában ezen kívül Londonban, Bécsben, Helsinkiben, Hágában, Münchenben, Stockholmban és Zürichben szerveztek szolidaritási tüntetéseket helyi csoportok, elsősorban a román külképviseletek előtt.
...és Észak-Amerikában
Észak-Amerika több nagyvárosában tartottak vasárnap megmozdulásokat a székely autonómia ügye melletti szolidaritás jegyében.
Clevelandben, a Vatikán által tavaly újranyittatott Szent Imre magyar katolikus templom területén mintegy másfél százan gyűltek össze, hogy támogassák Székelyföld autonómiájának ügyét. Az Egyesült Államokban még Los Angelesben, New Yorkban, Washingtonban, illetve Kanadában Ottawában és Torontóban hirdettek meg hasonló megmozdulásokat.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely),

A jobbikos ellentüntetőkhöz hasonlította Ponta a székelyeket
Konfrontációval és szélsőséges megnyilvánulásokkal semmit sem lehet elérni - hangoztatta Victor Ponta miniszterelnök egy vasárnap esti tévéműsorban a székely szabadság napja elnevezésű marosvásárhelyi autonómiatüntetésre reagálva.
Ponta kifejtette, ő a párbeszédben hisz, szerinte ez vezethet egyedül eredményre a kormánynak az országban élő magyar közösség legitim képviselőihez, illetve Magyarországhoz mint szomszédos államhoz fűződő kapcsolatában.
Utalt arra, hogy szombaton Budapesten járt, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) rendezvényén, ahol - mint mondta - megtapsolták, amikor a párbeszéd mellett és a konfrontáció ellen érvelt. Kiemelte, hogy míg a budapesti eseményen a teremben tízezren voltak, kint "voltak vagy háromszázan olyanok, mint ezen a marosvásárhelyi tüntetésen", akik ellene demonstráltak.
A kormányfő szerint a tüntetők a konfrontáció és a szélsőséges megnyilvánulások útját járják, ezt Tőkés László elképzeléseivel azonosítja. Ponta szerint erővel, csapdosva az asztalt, a román kormányt fenyegetve, "ahogy Tőkés László teszi", nem lehet semmit sem elérni.
A székely zászlóval kapcsolatban kijelentette, hogy a "központi hatalmat jelképező" intézményeken csak a román és az uniós zászlónak van helye.
"Egyébként ha találunk megoldást - de nem erőszakkal, hanem párbeszéddel - arra, hogy minden helyhatóságnak lehessen saját jelképe, amelyet helyi szinten használ, én ebben nem látok kivetnivalót" - mondta a román kormányfő.
Arra a műsorvezetői kérdésre: van-e információja a titkosszolgálatoktól vagy más forrásokból, hogy a marosvásárhelyi tüntetők között hányan voltak külföldiek, Victor Ponta csak annyit mondott, voltak magyarországiak, mert a szervezők bizonyára szerették volna növelni a létszámot.
A miniszterelnök ugyanakkor méltányolta, hogy a Románai Magyar Demokrata Szövetség vezetői bejelentették: nem vesznek részt a tüntetésen. Hozzátette, az RMDSZ-nek van legitimitása, mert a romániai magyarok rábízták képviseletüket, és a szervezet 23 év alatt megtanulta, hogy csak tárgyalással lehet az általa képviselt közösség számára jogokat elérni.
A műsorvezető megkérdezte: el tudja-e képzelni, hogy Székelyföldnek valaha olyan autonómiája lesz, amilyet a marosvásárhelyi petíció aláírói kívánnak. A román miniszterelnök azt mondta, nem látta még a beadványt, és majd tanulmányozza, ha eljut hozzá. "Én egy olyan dologban hiszek, ami nem irányul sem a magyarok, sem a romák vagy bárki más ellen: a regionális fejlődést kell beindítanunk, minél több bukaresti hatáskört kell átruházni az ország térségeire, de nem etnikai alapon. Gazdasági alapon kell önfenntartó régiókat létrehoznunk. Nem lehet egyeseknek jobb szabályokat kidolgozni, mint másoknak. Közös szabályozás kell, amelyet mindenki alkalmaz" - mondta a román kormányfő.
A szervezők szerint mintegy 30 ezren vettek részt vasárnap a székely szabadság napja elnevezésű autonómiatüntetésen Marosvásárhelyen. Budapesten körülbelül ezren vonultak a román nagykövetség elé. Európa-szerte több nagyvárosban is tüntettek Székelyföld autonómiájáért: Münchenben mintegy 250-en vonultak utcára, Londonban pedig több mint százan. Amerikában Clevelandben, Los Angelesben, New Yorkban, Washingtonban, illetve Ottawában és Torontóban is hasonló megmozdulásokra került sor.
Kovács Attila
Maszol.ro,

Fába vésett, szavak szórta történelem
Balázs Antal nyugalmazott néptanítóról, a Nyikó mentéről Háromszékre házasodott pedagógusról, művelődésszervezőről, népi faragómesterről, vőfélyről sokat hallottak olvasóink. Ebben az esztendőben éppen kerek fél évszázada annak, hogy „háromszékivé lett”.
1963-ban nevezték ki a mikóújfalusi iskola igazgatójának, ahol tíz esztendőt tanított. Ebből az alkalomból köszöntötték az iskola pedagógusai, ezen a találkozón beszélgettünk vele. Hogy az iskola névadójával, Fejér Ákossal közösen rendezték a régi tanoda udvarának sokat emlegetett sportpályáját, érthető, az azonban a beszélgetés során derült ki, hogy kollégaként Fejér Ákos minden nagy külföldi biciklis útján részt vett, a müncheni olimpiára induló csapat élén neki kellett pedáloznia, hiszen Fejér Ákos lába megsérült. Kerek tíz esztendőt tartó tanítóskodás után helyezték pionírházi oktatónak. A sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskola tanítójaként vonult nyugalomba. A nyugalminak alig nevezhető több mint egy évtized is meghozta-hozza hasznos gyümölcseit.
A szabadságharc emlékére
– Ötletesnek és szellemesnek nevezhetőek azok a faragványok, amelyek révén téged ismernek. Ötleteid ugyanannyit érnek, mint maga a faragvány, amelybe belevésted és az avatók alkalmával megmagyaráztad azok üzenetét! Én ebben látom a határokon túlra nyúló faragott alkotásaid értékét.
– Nem titok, hogy megragadtam a történelmi eseményeink, évfordulóink nyújtotta alkalmakat – kezdte az életének 77. évét taposó mester. – Ilyen a szabadságharc emléke is. Nem kisebb helyen idéztem ezt kopjafával, mint Monokon, Kossuth Lajos szülőhelyén. Sepsiszentkirályban egy 1802-ben épült székely ház gerendáját ajánlották fel nekem nyersanyagnak. Beugrott az ötlet: hiszen Kossuth is abban az esztendőben született! 2002-ben, a 200. évfordulóra elkészült emlékkopjám. Monok központjában szentelték fel a művelődési ház előtti parkban. Utam alkalmával tudtam meg, hogy Kossuthot tulajdonképpen a Monok melletti Golop határában szülte meg édesanyja egy forrás közelében. Bizonyára Monokon anyakönyvezték, s így azt tartják szülőhelyének. Beszélgetés közben jutott eszünkbe, amit néhai Mike Bálint dálnoki református lelkész mondott, hogy állítólag márkosfalvi Barabás Miklóst, a nemzet festőjét is Dózsa falujában szülte dálnoki származású édesanyja. Onnan vitték szekérrel Márkosfalvára, ott jegyezte be az anyakönyvbe a falu kálvinista papja, s szülőhelyéül így Márkosfalvát jelöli a történelem. – Hazafelé – folytatta Balázs Antal – a monoki emlékkopja kicsinyített mását a debreceni nagy református templomnak adományoztam, hiszen Kossuth kötődött Debrecen városához, már éltében a város díszpolgára volt. A kopját az oratóriumban helyezték el. – Ha a kötődésről nem tudtál volna, a hajdúváros számára készült emlékkopja sem készülhetett volna. Egy alkalommal a Békés megyei Földesen találkoztunk a Kárpát-medencei vőfélyek találkozóján, ahol mint visszatérő vendég voltál jelen... – Ott is a művelődési ház előtt áll egy kopjám ama neves vőfélyek emlékére, akik már kidőltek a sorból. Arra helyezik el az emlékezés virágait a hagyományos földesi találkozókon. Ilyen volt például az általam nagyon tisztelt kézdialmási Kovács Dénes bátyám, a hagyományőrző vőfély és faluismerő.
Évszámoktól súlyos a nemzet kopjafája
– Térjünk haza. Egyik nagyon szellemes és értékes alkotásod a nemzet kopjafája. Hogyan született meg ennek a gondolata?
– A tulajdonképpeni prototípusa Mikóújfaluban áll. Áldott emlékű Kónya Ádám tanár úrral ötlöttük ki közösen. Színes bevésett évszámok jelzik a magyar nemzet győzelmes csatáinak esztendeit és gyászos veszteségeinek évszámait, hogy tartsák ébren a számok az emlékezetet! Több is készült már belőle, mert hála Istennek, nincsen olyan hely a magyarok lakta területen, ahol ez ne érné el a célját. A sepsiszentgyörgyi unitáriusok kapcsolatban állnak a délmagyarországi Csólyospálossal, oda is készült egy ilyen emlékkopja. Két egyforma kopját rendelt Székkutasra Rostás János is, aki a magyarországi rendszerváltáskor szabadult fogságából. Faragtam kopjafát a magyarországi kollektivizálás két halálos áldozatának, a székkutasi Fehér Gárda tagjainak, akiket a Szegedi Csillagbörtönben végeztek ki (1951), és nyugvóhelyük sem ismert. A nemzet kopjafája áll Mikóújfalu két testvértelepülésén, a Kecskemét közeli Balószögön és Bálványoson. A Budapest-ferencvárosi Futball Klub helyezte el azt az emlékkopjámat, amelyet a 2011-ben elhunyt aranylabdás Albert Flórián, a nemzet sportolója emlékére készítettem. – Sepsiszentgyörgy második otthonod lett, történelmi emlékkopjákkal állítottál emléket a Székely himnusz szerzőpárosának, a negyvennyolcas kormánybiztos Berde Mózsának. Egyik csúcsteljesítményed a megyeháza mögötti park kopjasora, mely a tizenhárom aradi vértanúnak állít méltó emléket.
– A vértanúk emlékkopjája önálló gondolat volt. Azon elmélkedtem október 6-ra gondolva, hogy van-e még olyan nemzet Európában, amelynek tizenhárom magas rangú katona vértanúja legyen, köztük tábornok is, akik bár nem is voltak mind magyarok, de érzelmileg magyaroknak érezték magukat, elkötelezték magukat a magyar nemzet ügye, a forradalom mellett. Ha egy más nemzetnek tizenhárom ilyen rangos vértanúja lenne, tizenhárom olyan magas emléket állítottak volna nekik eddig, mint legalább a kolozsvári Avram Iancu-szobor vagy a párizsi Eiffel-torony! Ennek az emléksornak itt, Sepsiszentgyörgyön helye van. A helyszínt is én ajánlottam a polgármesternek, aki jónak találta, hiszen ha a megyeháza Gábor Áron Terme a háromszéki forradalom alfája, akkor a tizenhárom vértanú kopjasora méltán lehet annak ómegája. Kiváló hely egy állandó emlékpark számára. Már arra is gondoltam, hogy ott lenne a helye Váradi József és Bartalis Ferenc 1854-es vértanú emlékkopjáinak is. Harmincéves kocsimmal is eljutottam Debrecenbe, meg ahova akartam, örvendek, hogy maradandót és szépet tudok magam mögött hagyni. A Berde Mózsa-kopjafát is csak azért faragtam, mert ő egy olyan hálás lelkű unitárius ember volt, akit nem szabad elfelejteni, hisz azóta sem született hozzá hasonló egyetlenegy sem! Ő a miénk, és nem várhatjuk, hogy más állítson emléket neki. Mert ki találta volna ki, hogy menjek el Aradra, és onnan, ahol a bitófák álltak, hozzak véráztatta földet, s belehelyezzem egy-egy dióhéjba, majd beillesszem az emlékkopjákba az erre felhagyott és lezárt üregbe? S ami a fő: ebből több mint 150 darabot készítettem, és azt mind-mind elajándékoztam azoknak, akik megérdemelték, érezték ama csekélységnek a súlyát. Ez egy megújuló gondolat volt, akárcsak a 64 vármegye rögei, amelyeket az országzászló-talapzatokban helyeztek el a bécsi döntés után. Ami pedig a Székely himnusz faragott emlékművét illeti: hadd ismerjék meg az ott elhaladó diákok, a sepsiszentgyörgyiek himnuszunk eredetét, melyet az utóbbi években immár szabadon és mindig éneklünk, mert tudnunk kell, hogy a nehéz időkben oda kimenekülő magyarok énekelték először a Budai-hegyekben, majd pedig egy női kórus 1922-ben és az azt követő években. Legalább ennyire fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi evangélikus templom mellett felállított kopjasor közvetít, mely öt lángoló lelkű evangélikus nagyunk emlékét őrzi: Apáczai Csere János, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Reményik Sándor és Bartalis János. A református nagyok kis emlékkopjáit a szemerjai eklézsiának faragtam meg, az unitáriusokét pedig a templom lépcsőházában tekintheti meg bárki. Fejfa- és kopjamentő akcióim során nagy szorgalommal, akarattal és készséggel jutottam el Kalotaszegre is, hogy megismerhessem, restaurálhassam az ottani népi fejfákat.
A vár lábánál
– Szólj arról a munkáról, amit itthon, Sepsiszentgyörgyön vállaltál, hogy megmented, felújítod a református vártemplomot körülölelő emlékkopjasort, hogy megújulva várja június 22-ét, a nyár kezdetét, amikor megáldják-megszentelik.
– Ez egy nagy és ugyanakkor nemes munka. Sok régi kopja megérett a megújításra. Olyanra is leltem, amelynek tetejében fészket rakott egy madárka. A mélyedést gipsszel tömték be, hogy védjék a fát. Amikor kibontottam, megtaláltam a kis fészket! Nem tolakodom a mentőmunkában. Egyelőre a gazdátlanokat újítom fel, mert már ilyenek is vannak. Nem is tudtam, hogy a kopjasorban álló síremlék Sikó Béla nyugvóhelye, aki a város rendőr alkapitánya volt, tagja a város díszpolgári küldöttségének, amely meglátogatta Turinban az agg Kossuth Lajost. Kopjafája is kuriózum, néhai Kisgyörgy Benjámin faragta, akinek az ótemetőben is több kopjafája látható. Kanyó Albert református gondnoktól tudom, ösvényt is készítenek a kopjasor előtt, hogy könnyen lehessen bejárni a köröndöt. Munkám bőven van, örvendek, hogy dolgozhatom illyefalvi műhelyemben. Most két szép faragott emléken dolgozom: mindkettő meglepetésadomány. Az egyiket a fennállásának 45. évét ünneplő Mikó-kollégiumi tánccsoportnak szántam, lányom is táncos volt, a másikat pedig a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközséghez érkező holland küldöttségnek, mely nem egy alkalommal nyújtott segédkezet ennek az eklézsiának.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Thorma János és pályatársai, tanítványai
Vannak értékeink, melyek sokszor évekig, lappanganak annak következtében, hogy nem vagyunk tisztában azok valódi jellegével. Erdély, Kolozsvár sajátos összetettségében kitermelte azokat az értékeket, melyek világviszonylatban is elismerést vívtak ki.
Ezt bizonyítja az a kiállítás, melyet a kiskunhalasi Thorma János Múzeum, jelentős segítséget kapva, névadója halálának 75. évfordulója tiszteletére, két esztendeje három országhatárt átívelő vándorkiállításként szervezett.
A kiállítási anyag, mely közel 150 jelentős művet tartalmaz, köszönhetően a szervezőknek, Kolozsváron, két helyen, a Művészeti Múzeumban és a Quadro Galériában a nagyközönség számára megtekinthetővé, válik. A szervezők: Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, a kolozsvári Művészeti Múzeum, a Quadro Galéria, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum, a bajai Türr István Múzeum.
A sajtótájékoztatón Magdó János főkonzul elmondta, ez a Thorma János kiállítás nem ugyan az, melyet többek között Kiskunhalas, Budapest, München, Stuttgárt, Malmö közönsége láthatott, hanem ez egy bővített kiállítás. Vannak abból is festmények. Ennek a kiállításnak címe „Thorma János és pályatársai, tanítványai”. Az anyag gazdagságának köszönhetően, úgy gondolták a szervezők, két helyen fogják bemutatni. A kiállítás finanszírozására a Magyar Külügyminisztérium 4 millió forintot adott, melyhez a Kolozsvári Főkonzulátus még körülbelül egy millió forintot fog adni.
Thorma János a festészetet, 1887-ben, Budapesten Székely Bertalan növendékeként sajátítja el, majd 1888-ban a müncheni Hollós-iskolában, 1889-től pedig a Bajor Királyi Képzőművészeti Akadémián tökéletesítette.
Szakál Aurél, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója, az ötlet gazdája, elmondta, Thorma János Kiskunhalason született. A család, amikor Thorma János 12 éves volt, átköltözött Nagybányára. A művész ott élte le életét, és ott is temették el.
Thorma János a nagybányai művésztelep, egyik alapító tagja volt, s számtalan művész mestere. A magyar művészeti pedagógia egyik fő alakja. Gazdag életművében az impresszionista és posztimpresszionista tájképek mellett, kompozíciók, portrék és aktok foglalnak helyet. Számára központi fontosságú maradt a történelmi festészet is; nagyméretű vásznain az 1848-as forradalom főtémáit ragadta meg (Aradi vértanúk; Talpra magyar! Március 15).
Kovács Zita, a bajai Türr István Múzeum igazgatója, kifejtette, szervesen kapcsolódnak egymáshoz ezek a képek. Kiemelve azokat a művészi megnyilvánulásokat, melyek jellemzőek voltak a nagybányai festőiskolára, bemutatta a különböző művészeti stílusokat. A Türr István Múzeum értékes darabjainak bizonyos része a nagybányai művésztelepen jött létre, ahonnan az ország minden részébe elkerültek, mert az alkotásokat szívesen vásárolták. Thorma tanítványok munkái kelendőek voltak, ami a művészi értéküket jelzi. A mostani kiállítás nem csak a szakembereket, hanem a ma közönségét is, üzenetével, érdekelni fogja.
Kérdésem: az itt kiállított képek közül, melyiket lehetett a legnehezebben a kiállításra megkapni?
Kovács Zita válaszából kiderült, nehéz volt azokat a képeket megkapni, amelyek korábban, másfél éve vándorolnak Európában. A tulajdonosok nehezen váltak meg tőlük. Volt olyan, melyet nem is sikerült megkapni.
„A közgyűjteményekkel volt még nehéz dolgunk Magyarországon. Volt, ahol nem jártunk sikerrel. Amiket megkaptunk, azok főművek, melyeket Thorma pályatársaitól és tanítványoktól kölcsönöztünk. Ezek valamennyi magyarországi közgyűjtemény állandó kiállításában szerepelnek. Nagy elégtétel az, hogy sikerült az itt kiállított képeket megkapnunk. Ebben nagy szerepet játszott a Kolozsvári magyar főkonzul meggyőző személyisége is”.
Călin Stegerean, a Művészeti Múzeum igazgatója, elmondta, az intézmény élénk kapcsolatot tart a hasonló intézményekkel, elsősorban romániai múzeumokkal, amelyekkel közös kiállításokat szerveznek. Ehhez a kiállításhoz hozzájárultak a nagyváradi, nagybányai, marosvásárhelyi múzeumok is. Nem beszélve azokról a civil személyekről, akiknek a tulajdonába vannak művészi értékek. A művészet kedvelésében elmosódnak az etnikai különbözősek, és az értékek válnak dominánssá.
A tárlatot háromnyelvű reprezentatív katalógus dokumentálja, Călin Stegerean előszavával. Kovács Zita, Murádin Jenő és Székely Sebestyén György tanulmányai három nyelven (magyar, román és angol) olvashatók. A tanulmányok Thorma János művészetének újfajta megközelítésére törekednek. Thorma és pályatársai, tanítványai alkotásainak bemutatását szolgálják, illetve ismertetik a nagybányai művészetet, az erdélyi művészet egészéhez viszonyítva.
A katalógusban közreadott 131 színes reprodukció jól érzékelteti azt a művészi világot, melyet Thorma és pályatársai, műveikben megörökítettek.
A tárlat megnyitóját 2013. július 25.-én, délután 18 órakor tartják meg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Karácsonyi Zsolt: Az irodalom túléli a világvégét
Főszerkesztőként, költőként és írótársak faggatójaként is bemutatkozott Karácsonyi Zsolt Sepsiszentgyörgyön, a pulzArt fesztiválon. Beszélt a január óta általa irányított Helikon irodalmi folyóirat szerkesztéséről, elárult ezt-azt saját alkotói műhelytitkairól, és mindebből az derült ki, nem borúlátó az irodalom jövőjét illetően. Erről faggattuk, arra is rákérdezve, milyennek látszik Sepsiszentgyörgy Kolozsvárról.
– Az irodalom manapság pont olyan jó vagy olyan rossz helyzetben van, mint évezredek óta, nem hiszem, hogy valami különösebben változott volna. Az irodalomnak egyetlen dologra van szüksége, arra, hogy kicsit jobban odafigyeljen a környezetére. Megpróbálunk különböző módszerekkel: reklámozással, felolvasásokkal, a világhálós jelenlét erősítésével közelebb kerülni az olvasókhoz. Ennyit lehet tenni, de ezt komolyan, lendülettel. Ha ennek ellenére úgy látjuk, mégse működik tökéletesen, az már nem feltétlenül a mi hibánk. De azt gondolom, hogy az irodalom nem a vesztes oldalon van, hanem a nyertes oldalon, túlélt már néhány „világvégét” eddig is. – Milyennek látod a magyar irodalom helyzetét? – Sokat javult az elmúlt években. Ne felejtsük: már van egy Nobel-díjasunk, és most is akadnak magyar szerzők az esélyesek között. Az elmúlt években a magyar kultúrdiplomácia is törekedett arra, hogy Európában és másutt erősödjék a magyar irodalom jelenléte, az erdélyi irodalom is számos sikert tudhat magáénak. Jó irányba haladunk, de még rengeteg a munka, nagyon sok kultúrdiplomáciai tevékenység vár nemcsak a politikusokra, hanem szerkesztőkre, irodalomszervezőkre és a szerzőkre. – Rá kell kérdeznem: elkülöníthető-e az erdélyi magyar irodalom, vagy csak magyar irodalom létezik? – Technikai értelemben nem feltétlenül beszélhetünk egységes magyar irodalomról. Írók, szerkesztők szintjén mindenki mindenkit ismer, az olvasók szintjén azonban már nem, mert a könyvterjesztés nem működik úgy, ahogy azt elvárnánk. A magyarországi kiadók sem fektetnek kellő hangsúlyt kiadványaik terjesztésére, nagyon kevesen jutnak el a határon túli könyvesboltokig. Ráadásul, ha egy-egy erdélyi kiadó figyel is a magyarországi jelenlétre, arra már nagyon kevesen gondolnak, hogy egy vajdasági könyvesboltba is eljusson az erdélyi magyar könyv. Persze, aki az erdélyi irodalmi folyóiratokat olvassa, recenziók, könyvkritikák útján a kortárs magyar irodalom jelentős részéről így is tudomást szerez, de lassabban, nehézkesebben, ezért tapasztalható még mindig egyfajta törés.
– Erdélyben az irodalmi lapok szintjén megtörtént a nemzedékváltás, jelent-e ez szemléletváltást is? – Minden újabb nemzedék megjelenése után természetszerű a változás. Módosul a nézőpont, a szempontrendszer, de az elmúlt tíz évben nem történt radikális változás. A kilencvenes években megszólaltak az újfajta hangok, kísérletek zajlottak és zajlanak most is, legújabban például a slam poetry jelensége. Túl ezen mindenki arra törekszik, hogy jó lapot készítsen, hogy a műhely, ahol dolgozik, láthatóbb legyen, és olyan csapat alakuljon ki ezek körül az irodalmi helyek körül, amely minőségi szövegeket tud létrehozni. Ez nem változott napjaink nemzedékváltásai után sem.
– Kolozsvár pörgéséből a sepsiszentgyörgyi lüktetésbe belecsöppenve: hogyan látszik Erdély fővárosából Székelyföld kulturális fővárosa?
– A városvezetés és az alkotók, de a lakosság is odafigyel az irodalomra, a művészetekre, ami több mint dicséretes. Látszik ez Kolozsvárról, Budapestről, de akár Münchenből is. A város valóban fontos kultúrhely akar lenni, és annak is tekinti magát.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gazdag és „szegény” romániai milliomosok
Romániában több mint 10 600 ember rendelkezik egy millió dollárnál nagyobb összeggel, bankszámlával. Az országnak azonban csupán egyetlen dollármilliárdosa van – amint az a második legnagyobb svájci bank, a Credit Suisse Global Wealth Report 2013 című összesítéséből kiderül.
Románia: 10 600 dollármilliomos
A nem egészen 20 millió lakosú Romániában tehát nagyjából 19 ezer állampolgárra jut egy-egy dollármilliomos. Pénzügyi szakemberek szerint ez viszonylag nagy arányszám, tekintetbe véve azt, hogy Románia az Európai Unió egyik legszegényebb államai közé tartozik.
A romániai milliárdos után a két leggazdagabb román vagyona 500 millió dollár fölött van, őket követi 17 személy, aki 100 és 500 millió dollár közötti vagyonnal rendelkezik. A rangsorban további 31 személy következik, 50 és 100 millió dollár közötti vagyonnal, 406 ember 10 és 50 millió dollárral rendelkezik, 721 román állampolgár pedig 5 és 10 millió dollár közötti vagyont gyűjtött. A rangsor végén 9449 „szegény dollármilliomos” található, „mindössze” 1-5 millió dollárral.
Pénz és kontinensek. A leggazdagabb földrész Észak-Amerika, amely 2005 után most nyerte vissza először ezt a címet, elsősorban az Egyesült Államokbeli ingatlanpiac újbóli megerősödése és a tőzsdei indexek megugrása nyomán. Észak-Amerika lakosságának vagyona 2012 júliusa és 2013 júliusa között 12 százalékkal növekedett, és elérte a 78 900 milliárd dollárt. Az ázsiai-csendes óceáni térségben ugyanebben az időszakban a lakosság vagyona 3,7 százalékkal csökkent, és visszaesett 73 900 milliárd dollárra, elsősorban Japán gazdasági visszaesése miatt. Az európai lakosság vagyona a jelzett időszakban 7,7 százalékkal nőtt, és meghaladta a 76 000 milliárd dollárt. Világviszonylatban a lakosság vagyona úgyszintén nőtt: a növekedés mértéke 4,9 százalékos volt, a fölgolyó lakossága így 241 000 milliárd dollárral rendelkezik.
A gazdasági-pénzügyi válság a milliomosokat is érintette: a Capital című folyóirat tavaly még hat román dollármilliárdosról tudott.
Ismertebb hazai milliomosok
Az egyetlen román dollármilliárdos a 49 éves Frank Timiş, akinek vagyonát 1,7-1,75 milliárd dollárra becsülik. A Capital című folyóirat szerint tavaly is ő volt a leggazdagabb. Frank Timiş élete valóságos regény: 16 éves volt, amikor disszidált Romániából, a Temesvárról Triesztig vezető 1500 kilométeres utat gyalog tette meg. Olaszországból Ausztráliába vezetett az útja, ahol először bányában dolgozott. Jelenleg bányakitermeléssel foglalkozó vállalkozó, kezdeményezésére alakult meg a verespataki aranykitermelésre létrehozott Rosia Montana Gold Corporation vállalat. Frank Timiş a Sierra Leone-i gyémántkitermelő African Minerals valamint a kazahsztáni kőolajra szakosodott Eastern Petroleum Corporation tulajdonosa. Részvényese a Regal Petroleum és az Europea Goldfield vállalatoknak is. Frank Timis bőkezű is: szponzorizál egy romániai kolostort, egy maláriás gyermekek számára gyógyszereket előállító angliai gyógyszergyárat, iskolát épített Sierra Leonában.
A ranglista második helyén a 73 éves neves teniszező, Ion Ţiriac szerepel, 850-900 millió dolláros vagyonnal. Vállalkozásai elsősorban a pénzügyi és bankvilágban, a gépkocsiiparban valamint az építkezésben vannak. Az UniCreditŢiriac Banc 40,4 százalékos részvénycsomagjának tulajdonosa, 44 százalékkal érdekelt az Allianz-Ţiriac biztosító társaságban, de részvényese a Globe Round valamint a Bucharest International Center társaságnak is. Ingatlanjai vannak Münchenben, Monte Carlóban és Párizsban.
A harmadik helyen álló 45 éves Gruia Stoica vagyona 530-550 millió euró. Jelenleg a román államvasutak áruszállító részlegét kívánja megvásárolni, elsősorban idegenforgalommal és vasúti szállítással foglalkozik. Az áruszállító részleg megvásárlásáig nagyrészt kerülte a nyilvánosságot, arról sem nyilatkozik, miként vágott bele az üzleti tevékenységbe. Gazdasági elemzők szerint néhány évvel ezelőtt még csak kis részvénycsomagok voltak a tulajdonában, vagyona nagy része más személyek nevén volt. A Román Vasúti Csoport, a piski Reva és a páskányi Temar mellett cégei vannak Magyarországon, Bulgáriában, Szerbiában, Ukrajnában, Montengróban és Mozambikban.
Dinu Patriciu vagyonát 2012-ben még 850 millió euróra becsülték. A válság miatt azonban számos vállalkozása tönkrement. Elsősorban az építkezésben volt érdekelt, amelyet a válság esztendei a leginkább érintettek.
Gigi Becali úgyszintén sokat veszített a válság idején. Jóllehet néhány évvel ezelőtt vagyona még meghaladta az egymilliárd eurót, jelenleg mintegy 300 millió euróval jegyzik. Elsősorban a labdarúgásba és az ingatlanpiacba fektetett be.
A gazdag emberek országai
A legtöbb dollármilliárdos az Egyesült Államokban van: számuk 326. Az Egyesült Államokban él egyébként a legtöbb dollármilliomos, számuk eléri a 13 200 000-at. Közülük 629 vagyona 500 millió dollár és egymilliárd dollár között van.
A világranglista következő helyeit Japán, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia foglalja el. Japánban 2 650 000 dollármilliomost tartanak nyilván, de az ország dollármilliárdosokban is jól áll, számuk eléri a 16-ot.
A gazdagok számát tekintve Európában Franciaország vezet: 2 210 000 ezer dollármilliomosa és 17 dollármilliárdosa van. Németország ugyan „csak” 1 730 000 milliomost mondhat magáénak, 46 dollármilliárdosával azonban túlhaladja Franciaországot. Nagy-Britanniában 1 520 000 dollármilliomos és 28 dollármilliárdos él. Ausztriában 205 ezerre teszik a dollármilliomosok számát, az ország 5 dollármilliárdossal is rendelkezik.
A román vendégmunkások „kedvenc országában”, Olaszországban és Spanyolországban 1 450 000 illetve 400 000 dollármilliomos él – egyikük sem román. Az egykori szocialista országok közül Lengyelország áll a legjobban: a 44 millió lakosú országban négyszer több a milliomos, mint Romániában, a dollármilliárdosok száma pedig 3, de Csehországban is csaknem háromszor annyi milliomos – 28 400 – él, mint Romániában, milliárdosainak száma pedig szintén 3.
Maszol.ro

Marosvásárhelyre figyeljen a világ! – Az SZNT felhívása a nagyvilág magyarjaihoz
Március tizedikén, a Székely Szabadság Napján, amikor Európa és a nagyvilág nagyvárosaiban a székelyekkel szolidaritást vállalók közösségei Székelyföld területi autonómiája mellett tüntetnek, akkor meg kell emlékezniük arról is, hogy Marosvásárhelyen, a megemlékezést követő felvonulást betiltotta a hatóság. Ma már nem csak a székelyek jogos követelésének támogatására kell Románia nagykövetségei elé vonulni, hanem az alapvető emberi jogok védelmében is.
Ezúton kérjük a nagyvilág magyar közösségeit, hogy követeljék a gyülekezési jog, a szólásszabadság tiszteletben tartását Romániában. Hívják fel országuk kormányának, és egész társadalmának figyelmét arra, hogy abban az országban tér vissza az alapvető emberi jogok megsértése, amelyben 1989-ig Európa legembertelenebb és legsötétebb diktatúrája működött.
Beszédes az, hogy a felvonulást betiltó határozatot rendőrségi fejlécet viselő papírra nyomtatták, ezzel is jelezve, hogy Romániában a hatóságok, könnyen és gyorsan az elnyomás, az emberi jogok korlátozásának eszközeivé válhatnak.
A tegnapi napon Románia miniszterelnökéhez, Victor Ponta úrhoz címzett memorandumban kértük, hogy Románia kormánya utasítsa Maros megye prefektusát, hogy a közigazgatási bíróságon támadja meg a törvénytelen, tiltó határozatot. A memorandumot eljuttattuk Gabriel Oprea belügyminiszternek és Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek is. Ez az utolsó lehetőség, hogy március tizedikén, a tavaly májusban már bejelentett felvonulást törvényesen megtarthassuk. A székelység a jog és a törvényhozó, rendtartó falvak népe. Ennek megfelelően jogainkat alkotmányos úton, a jog és a demokrácia eszközével akarjuk kivívni. Ennek lehetett tanúja a nagyvilág a diktatúra bukása után is, és ezt az utat járta és járja több mint tíz éve a Székely Nemzeti Tanács. Még ebben a küzdelemben is, amelyet a felvonulás betiltása ellen folytatunk, a törvénytisztelő közösség áll szemben a jogsértő, a diktatúra hagyományait éltető hatósággal.
Arra kérjük a világ magyarságát, figyeljenek Marosvásárhelyre. A Duna televízió helyszíni, egyenes adásán keresztül legyenek tanúi annak, hogy méltósággal, hittel, békésen, de változatlan kitartással kiállunk a jogaink mellett. Elmondjuk ismételten: szükség van arra, hogy ismét székely zászlók lengjenek Bécs, Belgrád, Budapest, Brüsszel, Hága, Cleveland, Helsinki, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Pozsony, Párizs, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin. Csak így lehetünk sikeresek! Mondjuk ki újra együtt: Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható! Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek!
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

1848 és 1956 közös tanulságai
Az 1956-os forradalom emlékére nyílt kiállítás március 14-én, pénteken este a csíkdánfalvi kultúrotthonban.
Amint a tárlatot megnyitó Pál Zoltán történelemtanártól megtudtuk, igaz, hogy ilyenkor inkább az 1848-1849-es forradalom és szabadságharccal illik foglalkozni, de a két történelmi eseményben sok a közös vonás. Továbbá, ahogy kifejtette, március 15-én – természetesen – Dánfalván is leróják tiszteletüket a 19. századi hősök előtt, így nem volt akadálya, hogy a nemzeti ünnep előestéjén egy korban közelebbi történelmi eseményt is felidézzenek.
Párhuzamok a két forradalom között
Mindkét forradalmat magyar egyetemisták, diákok, fiatalok robbantották ki és az oroszok verték le – vont párhuzamot a pedagógus. Sőt, mint rávilágított, a követelések között is vannak közös vonások, mindkét rendszerváltás kivívására törekvő mozgalom, többek között a szólásszabadságért és a nemzeti jelképek használatáért szállt síkra. Hozzátette, hogy éppenséggel az 1956-ban megfogalmazott 16 pont egyike azt kéri, hogy március 15-ét nyilvánítsák nemzeti ünnepnek.
Pál Zoltán kiemelte, hogy még egy érv amellett szólt, hogy elhozzák ezt a kiállítást, mert ritkaság ilyet Csíkban látni. Mivel Csíkszentmártonban már bemutatták ezt a tárlatot, úgy vélte, hogy hazautaztatása előtt Felcsíkon is illik ismertetni az 1956-os forradalmat jól szemléltető gyűjteményt, melynek vándoroltatását a szegedi Meritum Egyesület támogatja.
Kötődik az 1956-os forradalom Dánfalvához
Nyomatékosította, hogy a kiállítás helyszínéül nemcsak azért választották Csíkdánfalvát, mert a helyi önkormányzat nyitottnak mutatkozott a tárlat fogadására, hanem az előző rendszerben négy olyan dánfalvi kötődésű személyt hurcoltak meg, akik – mivel szolidaritást vállaltak az 1956-os magyarországi forradalommal – politikai okokból lettek börtönfogságra ítélve. A Szanka József magángyűjteményéből származó tárlat anyagát így Dánfalván, az illető személyek kinagyított fotóival egészítették ki.
Október 23. címmel Puskás Attila írt verset a magyarországi események tiszteletére, aki a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban volt biológia tanár, de költeményéért Csíkdánfalvára helyezték át természetrajzot tanítani. Itt is fogják el 1959-ben és verséért 20 év börtönbüntetésre ítélik. Ebben az ügyben két dánfalvi diákját, János Lászlót és Zsók Lászlót is letartóztatták és szabadságvesztésre ítélték, akik akárcsak tanáruk, megjárták a szamosújvári börtönt és a Duna-delta embertelen, kényszermunka-táborait, de szabadulásuk után is zaklatják, megfigyelik őket a Szekuritáté emberei.
Gál Péter József csíkdánfalvi lakost pedig a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával ítélték 25 év börtönbüntetésre, azért, mert 1956-ban méltatta a magyar szabadságharcot, ugyanakkor az orosz diktatúrát, a kollektivizálást és a kulákok elleni fellépését szidalmazta.
A barikád két oldala
A megnyitót a kultúrotthon nagytermében tartották, ahol dánfalvi diákok is készültek egy rövid emlékműsorral. Ennek befejeztével gyertyát gyújtottak, így vonulva át a kiállítóterembe, ahol Pál Zoltán rövid tárlatvezetőt tartott.
A terem közepén egy ledöntött kultuszszobor és körülötte felszedett macskakövek érzékeltetik, hogy hol van a barikád – részletezte a pedagógus. Ennek jobb oldalán persze a szabadságukért küzdő fiatalok eszközeit találhatjuk, baloldalt pedig az elnyomó hatalom egyenruhái és az a típusú hosszú bőrkabát, amelyet az Államvédelmi Hivatal tisztjei használtak – tette hozzá. Mint említette, megtalálható az a könyvecske is, mely az ÁVH-s tisztek tűzparancsait tartalmazza. Levéltárban megőrződött ez a dokumentum, így az utókorra maradt, hogy hol és mikor dördültek el a békés tüntetőkre leadott sortüzek. Később a forradalmárok molotov-koktélokat vetettek be az országba beözönlő szovjet tankok ellen. Ezekből az üvegecskékből is – amelyek az akkori magyar hadsereg utászainak a fegyverzetéhez tartoztak – bemutattak néhányat.
Persze az ideológia síkon vívott háborút is megjelenítik. Jobb oldalt, a falon állították ki a korabeli szabad sajtó újságainak címlapját, alattuk polcokon az emigrációban írt könyveket láthatjuk. Bal oldalt a földre tették a kiállítás rendezői a forradalmat ellenforradalomként beállító propaganda köteteket, így érzékeltetve ezeknek valós értékét.
Jobb oldalt, egy tárlóban egy Münchenbe menekült fiatal forradalmár ereklyéi találhatók. Amint a tárlatvezető kifejtette, ezeknek a segítségével emlékezhettek a német városban 1956 huszonöt éves évfordulójára. Bal oldalt – ezzel szemben – egy lefizetett képzőművész részkarcait láthatóak, amelyek a forradalom befeketítése céljából készültek. Pál Zoltán itt az egyik munkára hívta fel a figyelmet, amelyen a háttérben az amerikai zászló látható, előtérben pedig magyar kártyákat készített az alkotó többek között Mindszenty József bíboros, Habsburg Ottó osztrák trónörökös portréival. Ezeket a személyeket is vádolta a propaganda, állítván, hogy ők robbantották ki a forradalmat, holott Mindszentyék csak támogatták a kommunista rezsim elnyomását és az erőszakot lenyelni képtelen fiatalok lázadását.
A kiállítás március 23-ig látogatható a dánfalvi kultúrotthonban.
Szőcs Lóránt |
Székelyhon.ro,

Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése

A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)
2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban.
A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében!
A mondvacsinált kémper
Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült!
A jogászper
Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást.
Iskolások is belekeveredtek
Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport.
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatja, hogy
Borbándi Gyula
(1919 – 2014)
Széchenyi-díjas magyar író, történész, rádiós- és folyóirat szerkesztő, a magyar emigráció kiemelkedő alakja elhunyt
Szintézisteremtő személyiség volt, az elfogulatlanság és a szabad szellem, a józan politikai gondolkodás, a szellemi értékek felismerője és gondozója, az igényesség és tárgyszerűség ihletett megfogalmazója. Olyanokat is közös asztalhoz, mikrofonhoz, folyóirathoz, tehát az általa gondozott szellemi műhelyekhez tudott invitálni, akik egymással egyébként nehezen találtak közös nevezőt. Az elnyomatás éveiben úgy őrizte és ápolta a magyar szabadság gondolatát, hogy nem ismerte a gyűlöletet a politikai ellenfelekkel szemben, viszont a pontos fogalmazásról, a kemény kritikáról és szuverenitásáról soha nem mondott le. Minden megszólalásával, munkájával az emigráció szellemi hazatérését segítette.
1938-1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője, közben 1942-1945 között katonai szolgálatot teljesített. 1949-ben politikai okokból menekült el Magyarországról. 1951 nyarán Münchenben telepedet le. 1951-1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1979-1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, 1953-1957 között a folyóirat főmunkatársa, 1957-1958 között főszerkesztője. 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztője. 1970-1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja. 1991-2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja. 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja. Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai.
2014. július 24. (közlemény)

Székedi Ferenc: A vita
Kérdem a közélet iránt érdeklődő tanár ismerősömet, olvasta-e az RMDSZ-nek a Székelyföldre vonatkozó autonómia-statútumát. Azt mondja, hogy nem, de majd átböngészi. És hozzáteszi: milyen hosszú? Nem olyan veszélyes, vagy húsz oldal – mondom neki. Erre feljajdul: húsz oldal ? Ezt ugyan ki olvassa ma el, amikor az újságokban is csak a címeket és a gyászjelentőket nézik? Pedig megérdemelné – biztatom, azért bocsátották társadalmi vitára, hogy egy kissé törjük rajta a fejünket. – Nem lesz abból vita – int lemondóan –, akik eddig is támadták az RMDSZ-t, azok továbbra is támadni fogják, akik a tulipánnal tartanak, azok vele maradnak. Értem ezen mindkét részről azt a húsz-harminc embert, akik mindig szoktak okoskodni.
Ismerősöm véleménye szeget ütött a fejembe. Valóban, átnézi egyáltalán a romániai magyar társadalom, egyáltalán a székelyföldi társadalom ezt a tervezetet? Hiszen az ember eleve nem arra született, hogy törvénytervezetet olvasson, vagy a demokrácia, a közéleti véleménymondás lehetőségével mit sem törődve, hagyja, hogy továbbra is mások beszéljenek majd a nevében... Esetleg többen, menetközben, az újságban, a tévében, a rádióban, világhálós böngészésekben elcsípnek valamit ha nem is az alapdokumentumból, de legalább az ötödik-hatodik visszhangból, és néhány töredék azért csak megmarad a fejekben?
Alighanem ezt a tervezetet, amely egy az egyben olvasható az RMDSZ honlapján, valamiképpen közelítene kellene a társadalomhoz. Magam sem tudom pontosan, hogyan, de talán valamiféle kivonatokkal vagy egyszerű, a nagyközönség számára is jobban érthető magyarázatokkal. Például: a román államnak jelenleg ezek a hatáskörei, a székelyföldi autonóm terület pedig ebből átveszi ezt meg ezt. És lesznek ezenkívül saját hatáskörei – ezek meg ezek –, illetve léteznek még olyan területek, ahol az állam és a régió összedolgozik. De az is lehet, hogy annak, aki nem ismeri az államigazgatást – ami a nagy többség számára egyszerűen létezik ott valahol a háttérben, és csak akkor találkozik vele, ha szívszorongva hivatalos helyre kell belépnie –, annak még ez sem mond túl sokat.
Számukra valahogyan másképpen kellene megközelíteni a témát. Például olyan kérdések segítségével, amelyek érintik a mindennapi élet legkülönbözőbb vonatkozásait. Ha a Székelyföld autonóm terület lesz, drágább vagy olcsóbb lesz a villany? Mi történik, ha beteg vagyok, többet vagy kevesebbet kell fizessek az orvosnak? Mi lesz a nyugdíjakkal? A szociális segélyekkel? A gyermekjárandóságokkal? A szülési szabadságon levő nőkkel? Egyszerűbb lesz bejelenteni a vállalkozásokat, vagy sem ? Lesznek majd külön útdíjak a megyei utakra is? Hogyan alakulnak a piaci árak? Ki fizeti majd a tanárokat és hogyan? És az orvosokat? Nőnek az adók vagy csökkennek? Lesznek külön országos, külön régiós és külön helyi adók? Kivihetem a régióból a pityókámat, vagy itt kell eladnom? És mi lesz a tejjel, ha a régióban nem lesz felvásárló? Ha a román nyelv oktatását csak román anyanyelvű tanárok láthatják el, akkor miért képezik ki román tanároknak a magyar fiatalokat a Sapientián, és mi lesz a románt oktató magyar tanárokkal? Hogyan állunk azokkal a székelyföldi településekkel, ahol a roma lakosság nem öt, hanem ötvenöt százalékos? És így tovább.
Azaz alulnézetben kellene végignézni a mindennapi élet valamennyi összetevőjét, és az így felmerülő kérdésekre őszintén válaszolni, ezek ugyanis jóval túllépik a román –magyar viszony kereteit, még azokat is, amelyek kizárólag etnikai szempontok alapján és a szakmai szempontok félretolásával szeretnék megszázalékolni munkahelyeket.
Azt írja a 8. cikk 3. bekezdése, hogy a Székelyföldön lakhellyel rendelkező állampolgárok munkavállaláskor elsőbbséget élveznek. És ha a fiamat, lányomat hozom haza, aki a tudományok doktora, s Kolozsváron, vagy éppen Münchenben él, nem lakik itt: nem kaphat állást a valamelyik helyi tisztségviselő látogatás nélkülin diplomát szerzett vejével szemben? Magát Bill Gatest is eltanácsolnánk egy helyi informatikussal szemben ? És még valami: Az RMDSZ pillanatig sem titkolta, hogy az autonómia-statútum a dél-tiroli modellre épül. Ami nem jelenti azt, hogy teljes mondatokat kell átvenni ebből a dokumentumból, mert ez a módszer helyenként igen humoros eredményre vezet: 7. cikk, h. bekezdés, a megyék hatásköreiből: idegenvezetők és síoktatók működésének a szabályozása. Miért nem szabályozzák a teremfoci- vagy teniszedzőket? Vagy a panziókban működő szakácsokat? A fűnyírókat? Dél-Tirolban a síoktatóknak valóban külön kasztja van. De a Székelyföldön?
De ez csak egy kis dohogás. Összességében a tervezet nem csak hogy jóval túllép a dr. Csapó féle gyermeteg amatőrködésen, hanem teljesen más. Nem múltba révedő vágyak, hanem átgondolt szerkezetek, a jelen államigazgatási fogalmait használó racionalitás áll mögötte, még akkor is, ha néha vakvágányra szalad. Dehát éppen ezért szükséges a társadalmi vita! Nem csupán a romániai román, hanem mindenekelőtt a romániai magyar társadalom részvételével. Ez a vita önmagától fellobbanhat ugyan, de csak akkor lesz tartós fénye, eredménye, ha megtalálják, ha megtaláljuk levezetésének megfelelő, konstruktív módszereit, eszközeit.
maszol.ro

Neptun újratöltve?
A neptuni tárgyalás felemlegetését az érintettek és támogatóik előszeretettel nevezik lerágott csontnak, s iróniával próbálják élét venni a megalapozott bírálatnak. Dacára annak, hogy ma már közöttük is akad, aki nyíltan elismeri, hogy az RMDSZ által 1996 óta folytatott politika Neptun szellemében történik. Magyarán: a neptuni tárgyalásról folyó mába nyúló vita valójában a közel két évtizede folytatott RMDSZ politika legfőbb elvi és taktikai kérdéseiről szól.
Kirakat és tényhamisítás
Az emlékezetes tárgyalás óta lassan már több idő eltelt, mint a két világháború között, felnőtt egy egész generáció, így talán nem haszontalan röviden összefoglalni az akkor történteket. Egy amerikai civil szervezet, a Project On Ethnic Relations (PER) kezdeményezésére tárgyalássorozatra került sor a kormányon levő, nyíltan magyarellenes román kommunista utódpárt és az erdélyi magyarság képviselői között. A kezdeményezés – miközben semmi érdemi gesztust nem tett az irányunkban – Románia európai tanácsi felvétele előtt alkalmat adott a hatalomnak arra, hogy kisebbségbarát, demokratikus színben tetszelegjen a Nyugat előtt. A tárgyaláson részt vevő RMDSZ-politikusok, Borbély László, Frunda György és Tokay György partnerek voltak a hamis látszatkeltésben, és nyilvánvaló módon nem képviselőték az RMDSZ autonómia-követeléseit. Belső források szerint a tárgyalás tényleges tétje az RMDSZ 1996-os kormányba emelése volt, ami később meg is történt, igaz, a másik politikai garnitúra oldalán.
Bármiről is tárgyaltak 1993 tavaszán Gerzenseeben és ugyanazon év júliusában Neptunban, súlyosan sértette az erdélyi magyarság érdekeit. Akárcsak az, hogy a világsajtóban több híradás is úgy jelenhetett meg a román hatalom engedékenységéről, toleranciájáról, hogy annak semmiféle valós alapja nem volt. Elég, ha csak a szalagcímeket említjük, annál is inkább, hogy a legtöbb emberben csak azok maradnak meg: „Románia kezdeményező lépéseket tesz a magyar kisebbség felé” (David B. Ottoway, Washington Post, 1993. április 3.); „Románok és magyarok építik a kölcsönös bizalmat” (David Binder, New York Times, 1993. július 20.). (Mindkét írás teljes fordítása olvasható a tavaly kiadott A Neptun-gate című kötetben.) Tőkés László Az RMDSZ PERe című írásában csokorba gyűjtötte a nemzetközi sajtóban a Neptun nevével fémjelzett tárgyalássorozat kapcsán megjelent híradásokat. Hadd idézzünk néhány részletet annak érzékeltetésére, mennyire jól jött a román hatalomnak a neptuni trió aktív közreműködésével biztosított ingyenreklám: „Az etnikai feszültségek enyhítése” (Plain Dealer) „a nagy létszámú romániai magyar kisebbség sorsán javítani hivatott, meglepetést jelentő egyezség született Neptunon” (George Stein, München); „A románok és a magyar kisebbség megegyezett a jogok kiszélesítésében”; „A hivatalosságok beleegyeztek a kisebbségi jogok javításába” (New York Times). Utóbbi még súlyosabb tényhamisítás.
Befeketítők
Miközben a neptuniak nem képviselőték az RMDSZ hivatalos programjának legfőbb követelését, megengedték maguknak, hogy befeketítsék és rágalmazzák a következetes autonomistákat. Cikkében David B. Ottoway idézi Tokay Györgyöt, aki így szólt Tőkés Lászlóról: „Tőkés pap, biblikusan gondolkozik és néha apokaliptikus látomásai vannak. Hibázik.” Az eltelt húsz év alatt négyszázezer lélekkel lettünk kevesebben. Hogy is állunk az apokaliptikus látomásokkal? Sajnos inkább Kasszandrát kellene emlegetnünk Tőkés László „látomásai” kapcsán. Ahogy egy székely híve másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazta egy fórumon: „Tőkés Lászlónak soha nincs igaza, neki mindig csak igaza volt”. Közösségünk negyedének eltűnéséről beszélünk, tíz közepes székelyföldi város lakosságáról.
Az RMDSZ hivatalos politikája azóta is változatlan. Kifelé kormányzati szinten vagy protokollumok útján hitelesíti a román hatalmat, Markó Béla által is elismerten feladva az önálló külpolitikát, aktívan segédkezve a „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítoszának terjesztéséhez. Ez a politika – miként Markó Béla rámutatott tavalyi Élet és Irodalombeli esszéjében – valóban összeegyeztethetetlen a Székelyek Nagy Menetelésével. Ez a politika az autonómiát csak hivatkozási alapként használja, és mellőzi a nyomáskifejtő konfrontatív eszközöket. Ily módon a lényeget, a sorsunkat alapvetően befolyásoló, az önrendelkezést és autonómiát illető kérdések szükségszerűen kudarcra vannak ítélve.
Vissza a kezdetekhez
A PER ismét aktivizálódni készül a román–magyar viszony kezelésében. Már nyugdíjba vonult vezetője, Allen Kassof elismerte, a húsz év alatt elért eredmények gyakorlatba ültetésével gond van és „többre van szükség”. Mindez mérsékelt reményekre jogosít fel. Most más a helyzet, mint 1993-ban. Most a tárgyalásokon lényegében nincs mit veszítenünk, a román hatalmi rendszer stabilizálódott, külpolitikai síkon elérte, amit akart, elnyerte a magyarság támogatását az unióba való belépéshez, nemzetközi szinten már a kommunista utódpártot sem tekintik szalonképtelennek, világhatalmi tényezők visszhangozzák a román propagandaszólamokat a hazai kisebbségpolitika toleranciájáról és mintaértékéről. Nincs mit veszítenünk, hiszen az, ami Neptunban botrány volt – a hamis látszatteremtés, a román nemzetstratégiai érdekek kiszolgálása –, lassan két évtizede hivatalos RMDSZ-politikának számít. Ezen rontani már nem lehet.
Viszont nyerhetünk. Sőt, lehetne e tárgyalás akár fordulópont is az erdélyi magyar érdekképviselőetben, ha az RMDSZ vezetői úgy döntenének, hogy a továbbiakban a közösségi érdekek képezik politikájuk zsinórmértékét, nem pedig a klikkérdek. Nem kétséges: kevés erre az esély. De akinek tényleges célja az autonómia kivívása, mindenkoron kötelessége felmutatni a követendő utat. No meg a hajlandóságot arra, hogy még az autonómia ügyét megszámlálhatatlan alkalommal eláruló RMDSZ-szel is készek a magyar érdekek mentén történő, elvi alapú együttműködésre. Ha Kelemen Hunor komolyan gondolta mindazt, amit kampánynyitó beszédében mondott, ha az RMDSZ tényleges célja a háromszintű autonómia megteremtése, akár tabudöntögetés árán – mert, ugyebár, „tulajdonosai vagyunk ennek az országnak és nem albérlői” –, itt az alkalom ennek bizonyítására. Hic Rodos, hic salta!
A tárgyalások érdemi voltához viszont elengedhetetlen, hogy a magyar delegáció a teljes erdélyi magyar közösséget képviselője. Ehhez össze kellene hívni az erdélyi magyar egyeztető kerekasztalt, konzultálni kell az erdélyi magyar egyházakkal is. Ki kell alakítani a közös magyar álláspontot az autonómia ügyében, és azt következetesen képviselőni a készülő tárgyalásokon.
Az RMDSZ és a kormányerők tárgyalásához nincs szükség a PER-re, Neptunban olyan jól összemelegedtek az illetékesek, hogy az elmúlt húsz évben jószerivel el sem engedték egymás kezét. A neptuni hármak a maguk oldalára állították a korábban az egyensúlyozás látszatára még ügyelő Markó Bélát, és 1996 késő ősze óta együtt diktálják az irányt. Érdekes fordulata lenne a sorsnak, ha ott érne véget e szomorú korszak, ahol kezdődött: Neptunban.
Csak ügyszeretet, következetesség, s az adott szó betartása kellene hozzá.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)